Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany
Hétfő délután az emeleti nagy teremben voltak.
A grófnő a zongora előtt ült és egy Chopin-darabot játszott. Finom zenei érzékkel és virtuóz biztossággal. Szokása szerint nagyúri könnyelműséggel gyakran cserben hagyta a szöveget s eredeti változatokat vitt bele; megmaradt ugyan a mű stílusában, de maga is megérezte, hogy megbontja a kompozíciót és elsekélyesíti a gondolatokat s ez oly kedvetlenül hatott rá, hogy szórakozott lett s csaknem belezavarodott az ingovány útvesztőjébe. Megörült, mikor vissza bejutott a zeneköltő édesen ringó gondolájába.
A sógora, gróf Karay László mögötte, félig eldőlve ült egy chaise longueon s szivarozva figyelt a zenére. Gyönyörködve jártatta szemét a szépséges hölgy mélyen kivágott vállán, nyakán beleveszett a felségesen aranyló szőke fürtökbe s mint finom illatot szívta be a mozdulatok lágy gráciáját.
- Pompás szórakozás! - kiáltott föl vidáman, a grófnő excursiójára célozva.
- Si vous croyez, que je m'amuse! - nevetett föl a grófnő, aki végére érve az opusnak felállt, az ablakhoz ment, ott fölemelte vízszintesen két csodaszép karját s kecsesen nyújtózott, mint a leopárd.
Így, fekvő helyzetből, magasabbnak tetszett a gróf előtt, mint amilyen volt valóságban. Könnyű, világos zöld liberty selyem pongyolájában, amelyen a beözönlő napsugarak áttörtek, úgy állt fölséges termete plasticitásában, mint egy élő tündér, valami ideális, fénylő ködburokban.
- Ön miért nem játszik? - szólt vissza franciául a hölgy.
- Minek? - szólt kövér lusta magyar szóval a férfi.
- Vous avez peut-étre raison... - mosolyodott el a gyönyörű dáma s arcán olyan vidáman csendültek össze a színek s vonalak, mintha friss szél rázza meg a réten a virágkelyheket.
- Si j'ai raison! - szólt egy kis öngúnnyal a férfi.
A grófnő visszafordult. Csöndes suhogással leült a zongora mellett a tabouretre s kissé félve, kissé anyásan beszélt, folyton franciául.
- Mondja kedves barátom, nem unalmas önnek az élet?
- Óh nem! - felelt a férfi s az a teliség sugárzott belőle, ami a boldog embereket jellemzi. Fehér fogai kicsillogtak vastag, sötétszőke bajusza alól, gesztenyeszín szakálla hegyesre vágva jól illett húsos, negyvenéves arcához.
- Különös, - okoskodott a grófnő kissé csípősen, - önben Laci, egy mintapolgár veszett el. Jó férj lett volna, jó családapa, jó hivatalnok...
- Hát azért szeretünk egy asszonyt! - mondta elmosolyodva, bólogatva a gróf és egyenesre ült, - ezért mutatjuk meg neki a legtitkosabb érzéseinket is, hogy oly tökéletesen félreismerjen, mintha sohasem beszélt volna velünk!...
A szókat simán és nagy folyékonysággal, bár kissé válogatva rakta egymás mellé, de volt a modorában valami nagy önteltség, ami megbántotta a hölgyet, mert gyermekké alázta.
Fölbuggyantotta hát szájacskáját, fölemelte szemét s mint egy Dolci Madonna fájdalmasan nézett.
A férfi melegen, szerelemmel, de a kicsinyt fölkaroló szívvel gondolta:
- Oly szépek vagytok, oly finomak, okosak! az ember, ha rátok néz, szép asszonyok, azt hiszi, hogy agyacskátokban meg van oldva a világegyetem minden titka... Valóban csodálatos álmai vagytok a természetnek!
- És örökké itt akar ön maradni? - kérdezte a hölgy közvetlenül.
- Örökké? ...Hol lehetünk mi örökké? Nem mindegy, itt-e vagy másutt?
- Istenem, de csak kell valami foglalkozás, - az idegeknek, az izmoknak.
- Miért kell?
- Mert így meghalok az unalomtól! ha az én ügyes kis állatkáim nem volnának, régen elmenekültem volna innen.
- Milyen állatkák? - kérdezte fürkészve a gróf.
- A parasztok!... Sokat kíváncsiskodom utánuk.
Észrevette a férfi arcán, hogy ez valami nem kellemes megütődéssel figyel rá és sietett elterelni a figyelmét.
- Ön semmivel sem szeret foglalkozni? Nem kíváncsi a parasztokra? az emberekre? az ország dolgára? ...Az ön képességeivel miniszter is lehetne és...
A gróf fölállt s lehajtott fővel sétált végig a szobán. A grófnő hirtelen elhallgatása után egy ideig némán járkált.
- Az én képességeimmel!... Minden lehettem volna, az igaz!... Igen, sok semmi! De valami nem!...
Álmatagon nézett a hölgyre, megállva előtte. Látszott, hogy élete titkán érezte találva magát s kissé fáradtan kezdett beszélni.
- Az ember elér valami magasságra, amelyen túl nincsen emelkedés. Emberi lehetőségek szerint... Egy gróf Karayból lehet miniszter, lehet mindenféle társadalmi, lehet mindenféle társadalmi, gazdasági, szociális vezérember. De nem lehet belőle király, - sem teremtő zseni. A grófokból nem lesz sem Napóleon, sem Shakespeare.
Sóhajtott s elborultan nézett a hölgy tisztavizű, ibolyakék szemébe.
- Én minden bizonnyal súlyosabb válságon mentem át, mint polgárember mehetett valaha. Keserves lehet, ha az embernek nagy céljai vannak s nincsenek eszközei. De még lesújtóbb, ha nagy eszközei vannak, s nem lehetnek céljai!... Napóleon lettem volna! föltéve, hogy rászületek. De Napóleonok csak a semmiből törhetnek elő. Akik semmit sem veszíthetnek s mindent nyerhetnek!... És mi! Mindent veszíthetünk, de semmit sem nyerhetünk! Megölte a lelkünk szabadságát az az ősapánk, aki örök időkre biztosította a sorsunkat, mégpedig a legmagasabb sorsot, amire a mai világrendben vágyni lehet. Mi csak úgy kezdhetünk újat, ha éppen annyi könnyelmű gazság van bennünk, amennyi számító gazság volt az őseinkben. Ő a jövendő nemzedékeknek gyűjtött tőkét a semmiből, mi a jövő generációk meglévő, biztos tőkéjét szórjuk szét a semmibe. Semmiért. Kinek van annyi lelki ereje, hogy ekkora ballaszttal belemenjen az élet harcába?
Hallgattak. A grófnő arcán élénk figyelem volt, bár nem értette s nem is akarta, a férfi okoskodását. A saját gondolataival foglalkozott, míg a férfit elragadta odaadó figyelmével.
- Nekem nem volt.! - folytatta a gróf s leütötte szivarja hamvát a finom kis japán tálcába. - Ezek a naiv, jó fiúk pedig, akik kiállnak a piacra s képviselők, miniszterek lesznek, mozgalmak vezérei, sportférfiak, oroszlánvadászok; akik istállót tartanak, kultúrát, irodalmat, maitresseket nevelnek, ezek egész öntudatlanul, filozófia nélkül teszik, amit tenniük kell: élvezik az életet, amely oly feltétlenül biztosítva van a számukra. Vickándoznak a bő, jó, egészséges vízben, mint a halak.
- És ön?
- Én? ...Hisz én is azt teszem. Talán nem olyan lármásan, mint a többiek, de én sem teszek semmit, ami az én személyi jó voltomon kívül mást is kockáztatna. A bennem szunnyadó erőket engedem elveszni, elsorvadni, elpárologni s meg sem kísérlem, hogy teremtsek vagy elveszítsek valamit.
- Tehát kedvesem, - szólt a grófnő, - ön nem izgathatja érdeklődésemet, csak ezzel a puha, jó, csendességre kárhoztatott temperamentumával? ...Nem fél, hogy esetleg jobban érdekel egy Napóleon? akár egy paraszt Napóleon?
A gróf megütközve s összevillant szemmel, kutatva nézett a hölgy szemébe. De abban nem látott csak pajzánságot. Föllélegzett.
Könnyebb hangnemet váltott.
- Kedves Helčne, - mondta s elmosolyodott, - azt hiszem nem egyszer bizonyítottam be, hogy egy kincsem van, amiért semmi kockázatot sem sajnálok: az ön szerelme!
A szőke hölgy csiklandósan fölkacagott.
- Igaz! - kiáltotta vidáman s mégis sebzően ingerkedve, - de vannak ám nem párbajképes emberek is!
A gróf ijedten fürkészett hölgye szemében. Mint valami rendkívüli disszonáns hang ütötte meg a szó a fülét s a szívét. De azt hitte, a grófnő nem is sejti mit mond. Kemény szóval felelt rá:
- Pillantson rá, Helčne, bárkire s a lovam patkójával gázolom agyon...
- Hátha nem nézek rá - ön előtt?
- Ki fogom irtani a falut, ahol megsejtem, hogy van valaki, aki fölkeltette az ön érdeklődését.
- Az egész megyét is?
- Azt is.
- Az egész országot is?
- Azt is.
- Az egész világot is?
- Az egész földet földúlom érted!
A grófnő kacagott, fölugrott s csókra nyújtotta a kezét.
- Hisz ez roppant kedves. Végre egy tökéletes lovag!
- Nem, - mondta elkomolyodva a gróf, - azt hiszem, inkább valami eleven atavizmus. Visszaütés az ősi fajra. A magyar virtus ez!
- Ah!...
A gróf látta, hogy a hölgy szeme hirtelen elszórakozik, befelé néz, valami gondolatára figyel.
- Mire gondoltál most, édes angyalom...
A szépséges szőke hölgy lágyan pillantott rá az édes, szerelmes hang után. Aztán szerelmes kötődéssel szólt:
- Valakire, aki, ha él, maga is atavizmus... A megtestesült magyar virtus... Valakire, akit sohasem láttam...
A gróf nem értette, nem sejtette, nem is álmodta, mire vonatkozik ez a célzás. Baljóslatúan komorodott el s lappangó, fenyegető ingerültséggel mondta:
- Kívánd akkor neki is, neked is, nekem is, hogy ne is lásd meg soha!
A hölgyet izgatta, hogy a férfi féltékenységét tüzelje egy semmivel, egy üres szóval, egy fantommal, amelyet egy árnyalatig sem vett komolyan s most csak ötletként használt föl.
- Hátha óhajtanom kellene mindhármunk érdekében?...
A gróf megfogta a kezét s újra mélyen nézett a hölgy szemébe, keresve meddig tréfa ez s meddig komoly?
- Nem bánom hát, ha találkozunk. Oly régen rozsdásodnak az izmaim, az erőim, hogy ideje egy kemény összecsapásnak, amelytől megreszkethet a világ! És ideje, hogy az én hölgyem istennőknek való duellum hősnője legyen...
A grófnő kacagott, mint valami átoktermően jó tréfán.