Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám · / · BABITS MIHÁLY: GEORGE MEREDITH
A Vacaria csúcsán álltam, majdnem kétezer méternyi magasságba; előttem a Királykő, rengeteg fehér kőtömeg a déli napban áttetszően ragyogott, csiszolt, elképzelhetetlen gyémánthegy. Balra a sztinában zsendicét kínált a csobán felesége; mögöttem, lentebb, az elmaradt társaság, vidámra fáradt szász lányok emelgették szöges botjaikat, lihegve hozta a kapitány legénye a konzervekkel, hideg hússal megbélelt hátizsákot; a nevető karaván úgy tűnt fel a fenyvesek mögül, mint valami újfajta hegyi patak, mely fölfelé csörren: bugyborékos élet a mohos köveken. E nap nem folytattam George Meredithet, akit ekkor már hónapok óta bújtam -, de aznap kezdtem igazán megérteni.
A vér persze vígan folyt eremben, mint megint egy újmódi hegyi patak; lábaimat acéllá edzé a fáradság; nevetni, kiáltani, futni akartam; éreztem, hogy mily badarság búsulni ez életben; mikor ez élet oly szép, természetben és társaságban.