Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 9. szám · / · LACZKÓ GÉZA: A KOLLÉGIUM DON QUIJOTÉJA
Mindketten a szoba közepén álltunk.
Dezső sápadtan, viaszk-színű, szinte áttetsző orral, egyetlen vékony rózsaszín vonallá szorított ajkakkal olvasta a Román Filológiai Közlemények legújabb számát, amit az imént kaptam Rudóbélly Bélától a Sorbonne udvarán.
Thomas órájáról jöttem éppen a B teremből, ahol csak úgy röpködtek a francia és provencal nyelv germán elemei. Ropogós r-rek gördülésén kocsikáztak szerteszét a teremben, neki vágódtak a falaknak s onnan kábító tömegben zuhogtak az ember fejére. Örültem, mikor kiértem.
Az udvaron megfog a Béla, kezembe nyom egy füzetet. Megnézem: a Közlemények 1906. évi 9. száma.
- Add oda Dezsőnek, neki mennek.
- Ki?
- Hát ki? Charles Legueu.
- Az új budapesti lektor?
- Ő.
- Köszönöm. Szervusz.
A rue des Ecoles és a boulevard Saint Michel sarkán megálltam. Kinyitottam a füzetet. Legelső közlemény: Charles Legueu: Ajóky Dezső és a l`Archanz. Félév alatt negyedik cikk, ami vele foglalkozik. Lássuk csak:
"Az utolsó évtizedben igen megszaporodott azoknak a fiatal katechuméneknek száma, kik ifjúságuk tüzével és munkabírásával a minket egész életünkön keresztül foglalkoztató tudományt előbbre vinni igyekeznek, - sajnos, változó sikerrel. Nem szívesen, átalkodva, de az ügy iránt érzett szeretetemből fakadó igazságérzettől ösztönözve kénytelen vagyok e fiatalok egyik legtehetségesebbjének "l`Archanz" című s ugyanily elnevezésű ó-francia eposszal foglalkozó művét éles kritikai bonckés alá venni...
(- Pas mal pour un vieux crétin! gondoltam. Lássuk a végét. Hm. 32 nyomtatott lap és 5 sor, teljes 2 ív.)
....mindezek után, az a) b) c) d) pontokban megállapítottak szerint Ajóky a paleográfiában való járatlanságától tévútra vezetve hibás rokonítást állapított meg az Archanz és a Moniage Guillaume egyes része között; míg az A) B) C) pontok szerint figyelmét elkerülték teljesen szembeszökő világos tények, mint például az, hogy Bovon és Girard semmi esetre sem lehetnek azonosak. Azonkívül...
(- Ujjé! Ez alaposan le van dorongolva!)
A boulevard Saint Germainről már futva fordultam a rue de Seinebe, onna a rue Jacob-ba. A piszkos kis Hotel Jacob harmadik emeletéig rohantam, be egyenest a szobánkba...
Dezső még mindig olvas.
Mikor végre befejezte az olvasást egy álltó helyében, ahogy megkezdte, a füzetet behajította a kandallóba és keményen rám nézett.
- Mit fogsz most csinálni?
- Ki fogom magamat nevettetni, gúnyolódott kesernyésen a Don. Megírom a Közleményeknek, hogy Legueu úrnak tökéletesen igaza van. Én közönséges szamár vagyok. Hanem te, te vagy a hibás. Igen. Meg fogom írni. Azok az urak igen fognak csodálkozni, de én nem bánom. Mert én soha sem gondoltam arra, hogy komolyan tudós legyek. Én nem akartam felfedezésekkel tenni nevemet értetlenül bámulttá kis megyém székhelyén. Nekem nem kellett mindenféle tagság, folyó- és csöpögő-irat, gyűlés, érintkezés. Én csak a hangulataim ládája voltam. Éltem azért, hogy legyen hol tartózkodniuk. Tanultam sokat, olvastam sokat, csaknem írtam. Te verted a fejembe az írást. Nekem nem volt ezerszámra cédulám. Én fejből dolgoztam, persze, hogy nem jó, nem pontos. Hisz nem is tudományt akartam én írni, hanem regényt, tudományos regényt. Bántam is én, hogy miféle való vagy téves eredményre jutok. A mód, ahogy oda jutok. A gondolkozás, a kombinálás. Ez foglalkoztatott. Te biztattál, hogy küldjem be a közleményekbe. De ez nem vette tréfára a dolgot. Akadt embere, aki utánajárt az eredményeknek és most egy szép irodalmi művet szétszedett, mint egy tudós értekezést. Ostobaság.
- De hisz... De Legueu igen dicséri az észmenetet és fejtegetés szellemes, új és színes voltát.
- Igazán nem értem, hogy lehettem olyan ostoba, hogy engedtem a kéréseknek s beküldtem...beküldtük...beküldted. Igen, te vitted postára.
- Nem tűröm, Don, hogy ilyen valótlanságok összehordásával gyalázd magadat ennyire csak azért, hogy aztán nekem jöhess. Ne ferdíts el semmit. Úgy áll a dolog, hogy te komolyan foglalkoztál tudományos alapon a kérdéssel. Aztán írás közben nem álltad meg, hogy színes ne légy. Megpróbáltad, lehetne-e magasabb szépirodalmi felfogással és stílussal letárgyalni egy tudományos kérdést. Ezt nem lehet elferdíteni mindenféle mesével. A hiba az volt, hogy a kutatásaid bármily széleskörűek voltak, de némiképp felületesek maradtak. Nem ellenőrized mindig az adataidat.
- Ó, remek paponc. Most a te szád jár, nyavalyás. Fönntartom, hogy én regényt írtam. Regényem úgy forgott az ó-francia irodalom alap problémái körül, mint Dosztojevszkij-é a psziho-patológia körül. Pont.
- Nem. Nem.
Kétségbe ejtett ez a makacsság, amivel Don ezt a hirtelen támadt hazugságát fönntartotta.
- Te voltál az, aki folyton azt mondtad: "Játsszuk ki az öregeket. Beküldjük a regényedet egy tudományos folyóiratba. Misztifikáljuk őket. Mindent készpénznek fognak venni."
- Dezső, mit akarsz, kérlek, kérlek? Megbolondultál? Dezső?
Iszonyúan fölizgatott ez a makacs hazudozás.
- Szó sem igaz ebből! Mért találsz ki ilyen rettenetes mesét?
- Ez nem mese. Hazudsz, piszok, rongy!
Kiegyenesedtem.
- Dezső! és éreztem, hogy hangom fenyegetőleg rezeg.
Szünet. Állta a szemem nézését.
- Mit akarsz? Össze akarsz veszni?
- Hát igen! vágta a szemembe, mint egy kesztyűt. Eltaláltad.
Azzal hetykén elém lökött egy széket. Leültem. Ő föl s alá járkált egy darabig. Gondolkozott.
- Dezső! nézd kérlek, akármit fogsz mondani, úgy-e, tudod, hogy ez lesz utolsó beszélgetésünk. Látom, hogy nem maradhatunk együtt. Nincs egy negyedórája, hogy felcsillant valami gyűlölet a szemedben. Érzem, hogy ez nekem szól. Sajnálom, mert te öntöttél belém némiképp hitet és lelkesedést. Tanítottál is. Az ó-francia irodalomba nélküled nem hatolhattam volna olyan mélyen. nagy olvasottságoddal elősegítetted nyelvészeti kutatásaimat és nélküled sohase dokumentálhattam volna oly bőven a Charroi de Nîmes infinitivuszos szerkezeteiről irt dolgozatomat. Ezt soha sem fogom elfelejteni.
Dezső ekkor már előttem állt, összefonta a karját mellén és szegett nyakkal nézett a földre, mint a poklokra szálló Don Juan.
"Megölök egy pillangót,
Óh áldott, isteni perc,
Szent kéje az ölésnek:
Minden gyülöletemért
Hal meg e színes féreg."
Számolni valóm van veletek. Nincs itt több belőletek, csak te. Hát neked mondom el mindazt, amit akarok. Mondd el a többinek... Te voltál a legintelligensebb azok között, akiket fiatal korukban tehetségeseknek, megöregedve tudósoknak neveznek. Általad próbáltam érintkezésbe tenni magamat ezzel a száraz spongya-világgal. Meg akartalak teljesen nyerni. Beléd akartam lopni a gondolataimat, érzéseimet, tudásomat, hogy legyen valaki azok közt a tehetetlenek közt, aki ne csak polyvát szitáljon, hanem tudjon magasabbról nézni az adathegyekre. Benned akartam megkezdeni a tudományos működés formájának megváltoztatását; a kutatást és feldolgozást könnyebb fordulatúvá, az érvényesülés módjait komolyabbakká, súlyosabbakká akartam tenni. Úgy gondoltam, hogy ha ketten összefogunk s idővel tekintélyre teszünk szert, majd utánunk rohannak Panurge juhai. De veletek nem lehet kezdeni. Ennek az értekezésemnek a sorsa meggyőzött minden erőlködés hiábavalóságáról. Se az öregek iskolájának harcosa, Legueu, se te nem vagytok képesek megérteni engem. Egy pár adat hibás voltán nyargaltok, kikapjátok az adatok oszlopsorából s nem veszitek észre, hogy azért a rajtuk emelkedő tető megáll, nem dűl össze: a szent Hipotézis tetője. Arról nem beszéltek, se te, se ő, se az előbbi kritikusok, hogy ha kellő helyre állítjátok ezeket a föltevéseket, óriási jelentőségű következtetésekre juthattok. Mintha nem akarnátok világosan látni. Mit ér az a tudomány, amelynek születésénél nem a kombináló ész a bába? Mit értek vele, ha megállapításokra juttok, amiből mi sem következik? A tudomány célja az, hogy tényeket okokká mutasson ki. Mi az, ha kimutatod, hogy a latin u-ja egy adott időpontban ü kiejtést nyert a francia nyelv embrionális állapotában? Semmi. Ilyen fölfedezésnek csak a földrajzban van értelme. Egy ideig nem tudjuk, honnan ered a Nílus. Kíváncsiak vagyunk rá, keressük, megtaláljuk és vége van. De ha te ezt az u-ü változást nem tudod beilleszteni másrendű tények közé, kár volt megértetni. A természettudományok eseteket gyűjtenek össze, megfigyelés, kísérletezés által. Ezeket az adatokat aztán összefogják egy hipotézissel. Ti hipotézissel akarjátok elfogadhatóvá tenni az egyes adatokat, amiket csak egy külső, logikus rendbe prokrusteztek bele. Hát nem értitek, hogy ez lehetetlen? Képtelen!? Buta és embertelen! Inhumánus, igen, mert lealázza az emberi észt, aki látását kitolta a világűrbe és bemélyesztette a földi semmibe, a láthatatlanba, az igen kicsibe. Több tudomány van Poe egynémely különös történetében, mint mindnyájatok működésében együttvéve. Már küszködöm veletek évek óta. Magamban, mással beszélve, folyton. A nyelvtudomány olyan nézőpontok felé röpíti az emberiséget, ahova se a történelem taligáján, se a régészet mankóján nem vánszoroghattok fel. Ez lesz a Jövő történelme, s nem a statisztika, ahogy A. France véli kicsinyes gúnyolódással. Miért nem követitek Holdert vagy Schradert? Hát ismerik őt annyira, amennyire kellene?
Ezekben az emberekben megvan a jövő tudásának minden kelléke. Ők tudnak következtetéseket vonni a nyelvi tényekből, nem nyelvi következtetést, hanem történetit... Csak valami ilyest látnék bennetek. Ha nem is mennétek ennyire, de legalább készek lennétek ne egy tényt a másikkal magyarázni, hanem a kettőt összefogni s egy hipotézissel lelket lehelni bele. Mit ér az, ha rogyasztó pontosságig kimutatod egy szó eredetét, ha a szót kölcsönző nemzetről egy kukkot se tudsz?
Nincs lelketek! Tehetetlen kövekként gurultok a tudományos divat lejtőjén. Nyelvészek vagytok, mert mindenki az, mert minden tökkelütött képes egy nyelvészeti dolgozatot összeverni. Hordjátok, hordjátok az anyagot rakásra, de összefoglaló nagy megértők alig támadnak belőletek. Fele annyi adat is elég lenne, ha jól rájuk néznétek. De ti összekubikozzátok az anyagot és várjátok, hogy magától repüljön ki belőle valami eszme. Van, aki hetet-havat összehord 600 oldalas könyvben európai és ázsiai élő, kihalt, nem is élt népek nyelvéről, illetőleg csak szavairól és miféle eredményre jut? "Népünk e népekkel sokszoros érintkezésben lehetett századokon át." Tessék, ez az. Ez eredmény? Cambronne-nak igaza van.
Hát takarodjatok előlem, hát vesszetek magatokba, bánom is én. Mit törődöm én veletek? Hát menj, menj, menj.
A Don zokogva vágódott le arccal az ágyra. Könny kopogtatott a pillámon és nem várta meg az engedélyt.
- A kristálypalota összeroppant, mert homokra építették vala gondoltam.
A Don zokogott. Én fölálltam s az ágy felé indultam.
- Hagyj, hagyj, menj, no.
Megfordultam és szó nélkül távoztam.
Kötelességemnek tartottam hogy aznap ne menjek haza. A Szajnán túl ebédeltem, aztán elmentem a Petit-Palais-ba Carričre képeket nézni. Este egy félbolond olasz-francia munkásleánnyal szórakoztam a Bals Bullier-ben, az Observatoire mellett. Éjjeli két órakor értem haza és Dezső nem volt otthon.
Reggel átadott a hôtel egyetlen, öreg pincérje egy névjegyet, rajta e szóval: "Szervusz" és egy izenetet, mely szerint Dezső elköltözött a Montmartre-ra a rue Carpeauxba, közel a temetőhöz.
Egy hét múlva utána mentem és megpróbáltam bejutni hozzá. Pár nap múlva megint fölkerestem. Nem fogadott. Így járt vele a Béla is, meg a többiek is.
Az idő telt s mikor nagy néha megpillantottam vékony alakját a Bibliothéque Nationale-ban vagy a Sainte Genevičve-könyvtárban, két legkedvesebb tartózkodási helyén, ha észrevett, elsietett, ha nem elég korán, akkor úgy ment el mellettem, mint aki nem ismer.
A többieket se ismerte.
Emléke elűzhetetlenül virrasztott minden éjjel órám ketyegése mellett a világosság jöttéig. Nappal dolgom után láttam de este, elalvás előtt, sokáig korholtam őt szeretettel, halkan, mintha előttem állna, míg el nem aludtam.
Egy reggel valaki keresett. Egy munkásasszony-féle hozott egy csomagot számomra. Kinyitom. Könyvek. A Dezső könyvtárából. Felnyitom az elsőt, a címlapon ott van a Don írásával: L.G. tulajdona. A többiben szintén. Valamelyikben egy névjegyet találtam, ezzel az egy szóval:
"Hazautaztam."