Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 8. szám
Ha jön az alkony, gyászinduló bátran felzendül,
A monumentális sötétségű, széles árnyak nőnek.
Olvadt ólom-csöppecskéket hullat el az árnyék.
A végtelen és nagy tömegű tenger mélye pirosan tükörzik.
Hajó megy el: a szörnyen messzi partok felé lendül.
A nap is elmegy: hajnali fény szemébe süt egy idegen nőnek.
Mi, - én s a vén várrom itt maradunk s fáj vágyó szivünknek e játék.
Mi nem mehetünk: lekötve, igázva az életünk őrzik.
Óriás koporsók szállnak a nap felé: az ég a robajtól megrendül.
Merev királyok bronztrónusukon, nagy ravatalok fáklyákkal jönnek.
"Szép ifjú, ki felhőre térdelsz s a szálló naptól elbúcsúzol, várj még!
Hős ha vagy, jusson el pillantásod az alvó, távoli nőig."