Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 4. szám
Olyan kicsiny volt s olyan közönséges s mégis boldog.
Mert sírt ha arra gondolt: élni; s lelkét megszentelték a könnyek.
És minden képzelt kinját gyógyitotta az elképzelt kereszt mit elképzelve hordott
És mind büszkébben emelődőtt feje s arca sugárzóbb lett s járása könnyebb.
És mikor meghalt, véletlenül csak mert valakinek halnia kell, csak mert ez szükség
Volt egy mosolya, amivel mosolyogta: itt megy el a Szép, a Jó, az Érték, az Egyetlen
Amivel megáldotta az élet gazzát, a millió, de sose látott vére tüskét
S mint aki erőszakos, mint aki büntet, mint aki kegyetlen
Szilárdul, megfontoltan, lassan hunyta le szemét.
S még csak nem is szeretett senkit.