Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 4. szám
Ujjait mélyébe bemártja
Páris vagy az emberi Sors:
Piros, ón, zöld, korom és sárga,
Rettenetes, végtelen ujjak
És fölzokog a Szajna árja.
Így nyulnak a lelkünk mélyébe
Titkos, nagy ujjak, karmolók.
Medrűnkben megborzongunk félve:
Rettenetes, végtelen ujjak,
És fölsirunk a süket éjbe.
Egy hidon megállok: alattam
A megkinzott Szajna zokog,
Bennen pedig egyre vadabban
Rettenetes, végtelen ujjak
Karmolnak, mint ott lent, a habban.