Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 4. szám
A grafika kiállítása, a Műcsarnoknak ez az új tárlata nyilván nem lesz eléggé divatos. Ez nem a festmények harsonázó, ingerlő világa. Az értékes részei egyszerűen képecskék, amik kissé nehezen tűrik majd a hírhedt vendégcsalogatót, a katonazenét, képek, ősi ösztönünknek, utánzás-vágyunknak naiv kifejezései. Képek, aminők gyerek-korunkban jártak a szemünk előtt, mikor még nem váltak ki közülünk ügyesek, ravaszak és tanultak, mikor mindnyájan egyforma ügyefogyottsággal, egyforma dadogással fogtuk a papír és a ceruza elhullatott darabkáit és egyforma mélységes hittel, gyönyörűséggel örökítettük meg a tündérvilág kissé ormótlan alakjait. A festmény - ez a nagyon sokszínű, méretekkel imponáló, nagyon megszerkesztett valami - ez már a teljes gőzerővel lüktető kultúrvilág, divatvilág, szalonvilág, templomvilág, teremtménye. Hozzá kell nőni, vagy le kell szállani hozzá, de mindenképpen alkalmazkodni, idomulni kell. Az ábrázolás egyszerű, szűkszavú, kevés eszközű módjainak a szeretete pedig mintha ősösztön gyanánt gyerekéveinkből maradt volna bennünk, abból a korból, mikor ismeretlen tudomány volt a betű, de egy nagy, terjedelmes és szabad szárnyalású nyelv, a kusza vonalak beszéde, ha nem is közölte - ki érti meg az artikulátlan hangokat - de megfogta legalább gondolatainkat.
Ősi hit, naiv gyönyörűség, csendes mellékes tekintetekből nem zavart öröm: ez a vezető a grafika világában; ezt a vezetőt nem lehet bérbe venni; ez a kalauz nehezen szegődik hitetlenek mellé és nem ígér tombolóan változatos tájékokat; nem fogja viharosan benépesíteni a grafikai tárlat gyönyörűségekben gazdag, bár kissé vegyes termeit.
A grafika szeretetének és a keletkezésének is nevezetes alkotó része a gondolatok nagyon puritán megnyilatkozása. A szó jelentőségét többszörösen átvitték. A fogalomnak immár kevés köze van a grafithoz, a ceruzához, sőt azt sem lehet mondani, hogy a vonal, az egyszerű vonal a fő alkotó eleme, hiszen el-el tűnik a képecskén az éles kontúr, válik elmosódott, lágy átmenetté, bizonytalan folttá. A kézzel odavetett és lemezen sokszorosított képecskék közössége: azon frissiben kerül a lapra. Kifogástalan ruhájánál, szabatos tisztaságánál sokkal fontosabb őszintesége, meztelensége. Nem takarják el henye festéktömegek és nem bújik szorgalmas, hosszas kenés, cicomázás mögé. Növekedését nyomon lehet követni. Nem hosszú töprengés csinálmánya, sokkal inkább kéznyom, hangulat-villanások eredménye. Ez a megállapítás nem vonatkozik éppen születésének gyorsaságára, hiszen abban a titokzatos műhelyben, ahol a talentum, a zsenialitás parancsnokol, nincsenek géperőre berendezkedve és nem hajlandók egyforma iramban dolgozni. A hangsúly nem a gyorsaságon, hanem a közvetlenségen van, de bizonyos, hogy a teremtésnek nagyon lassú és nagyon megfontolt módja kevésbé alkalmas a grafikától várt gyönyörűségek közlésére. Éles határokat azonban a művészet nem ismer. Az egyszerű sima lapocskán végre helyet találhat a csendes kontemplátás is. A grafikának - ha már így meghúzni próbálják a laza határt - még a magja, a kétségtelen hozzátartozója is terjedelemben, változatosságban a nagy művészetbirodalom minden tartományával vetekszik. Békén foglalnak helyet egymás mellett mozgalmas, befejezett színek emlékeit felidéző metszetek és finom, halvány karcok.
Ez a tárlat lehető messzi vidékek határait próbálta elmosni, kiterjeszkedve a krétán, pasztellen át egészen a vízfestményig. Azt lehetne mondani: olyan kiállítás ez, ahol minden képes ábrázolás együtt van - az olajfestményen kívül. A határ terjedelmessége ellen talán igazságtalanság volna szólani. Éppen, mert nem ismer éles határokat a művészet. A grafika két ismert felét: a reprodukálni való, sokadmagukkal született és a papíron közvetlenül, egyedül termett képeket jól szét lehet ugyan osztani, de ezzel a szétosztással egyoldalúvá, talán szakszerűvé vált volna a tárlat és megfosztott volna bennünket egy érdekes tünetnek az észrevevésétől.
A tünet alapja az, hogy mi magunk a reprodukálás lehetősége, vagy kizártsága szerint mégis csak szétosztjuk a képeket. Nézzük, figyeljük, mi a ceruza, vagy szénvázlat, pasztell, vízfesték - ezek a szigorúan egyéni művek - és mi a fametszet, litográfia, rézkarc, szóval a nyomtatás utján előállított - reprodukált - lap. Lehetetlen észre nem venni, hogy a nagyon bőséges, magyarán túlhalmozott tárlat egész anyagában mennyivel becsesebb, mennyivel egészebb, komolyabb a nyomatott lapok - magán a kiállításon külön nem választott - gyűjteménye. Nem az elfogultság, nem az úgynevezett eredeti termelés túlbecsülése miatt támadt reakció ítélete ez, hanem egészen szembetűnő, egészen nyilvánvaló eredmény megállapítása. Létrejöttében valószínűleg része van annak, hogy a nyomtatás, a reprodukálás maga is kiválasztó folyamat. Sok gyenge ötlet, halványabb szín, vértelenebb szülött megsemmisül, mielőtt a lapra jutna. Sokról nyomtatás közben derül ki, hogy nem érdemel nyilvánosságot. Ami elénk került, az bizonyos szűrőn keresztül ment. Egyszerű és közvetlen alkotás, de van valami súlya. Kicsiny képecske, gyerekes is lehet, ügyefogyott is lehet, de hordoz, kifejez egy meghitt órát, egy izzó gondolatot, egy meglepő megfigyelést, szeretni való ötletet. Vele szemben a vázlatok és rajzok - nem mind persze, hanem jórészben - ceruza-feljegyzések, szén-tanulmányok, minden látszólagos közvetlenségük ellenére is bizonyos mesterkélt keménységgel - távol maradnak a lelkünktől.
Vázlat: ez egy kép - színesen, vagy egyhangúan, olajban, vagy rézre karcolva elgondolt kép - első feljegyzése. Ez ama sokat emlegetett művészi gyorsírás. A kutatónak, az érdeklődőnek csaknem mindig kedves, tanulságos, de nem mindig van közkeletű értéke. Néha nagyon friss és beszédes. Frappáns megfigyelésekről ad számot. Szépségekben gazdag. Sokszor kusza tömeg, amelynek jeleit csak maga a művész érti és ő se úgy érti, feketének, szénnek, ceruzának, hanem lefordítva a készen elgondolt, vagy meglátott kép színnyelvére. Ilyen vázlatok, ilyen jegyzetek előtt térdre ereszkedni, ez veszedelmes és értelmetlen bigottság. A tanulmány, az sokszor kiegészítő része a vázlatnak. Vázlat egy részlethez. Megszülendő képen, készülő kompozíción felhasználandó töredék. Szép, elegáns, finom, de hideg és merev és semmitmondó cserépdarab. Semmi nem áll messzebb tőle, mint a naiv báj. Vagy kell-e mesterkéltebb, lelketlenebb valami, mint egy ceruzával, szénnel és fehérkrétával alaposan megdolgozott akt-részlet, egy törzs, vagy fej, vagy láb. Maga a művész érti, ismeri, felhasználja majd, de lelkét, hangulatát, a mondani valóját, az egész, a kész - sokszor a tanulmánynál kevésbé részletező - műve őrzi majd.
Nagy mesterek hagyatékában találtak apró rajzokat, intim vallomásait a kolosszusokkal birkózó hérosznak. A világ megcsudálta a néhány vonalba összesűrített láng villanásokat - nagyon is megcsudálta. A drága hagyatékok nyomán sűrűn készülnek ilyen töredékek. Nem az utókor számára; és a zsenialitás máza alatt rosszul elrejtett kínos gonddal. A teljes odaadás, az egészet, készet alkotás gondolata, az egyszerű eszköz, primitív kifejezésmód, a csendes, inkább befelé hangzó mondanivaló szeretete hiányzik belőlük- nem mindből, de éppen annyiból, amennyi az egész tömeg értékét a lemezekkel nyomott lapocskáké alá szállítja. Kevéssé őszinték és kevéssé képek ezek a vázlatok. A pasztellek, akvarellek pedig többnyire túlságosan beszédesek. Szószátyárak, vagy - jobb esetben - deklamálók, a részletek, apró kitérések, a mindent-észrevevés epikai utján járnak: nem illenek a grafika kevés húrú lírájához.
Ez a tünet, amely egyenlő körülmények között, az átlag termelésben a sokszorosított lapok fölényéről győz meg, kedves és jóleső tanulság, önmagától napfényre kerülő tanulság. Hiszen az ábrázoló gondolat sokszorosítását hátrányul szokás betudni; hátrányul, mert egy mechanikusan meghatározott eszköz, a sokszorosító lap - akár réz, akár fadúc, akár kő - anyagiasságával nyűgözi le a teremtő fantáziát. Ez a megkötöttség elvitázhatatlan. A rézlap, amelyre reá kell karcolni a világnak vonalakba és foltokba feloldott darabkáját, anyag sőt makacs anyag. De anyagi közvetítés nélkül nincs ábrázoló művészet. A ceruza papírra tapadó finom grafit-pora, a pasztell, az olajfesték, az ecset: ez mind alkalmazkodást és mesterségbeli tudást követelő, a kifejezésmódokat bővebben vagy tágabban elhatároló anyag. A nyomtató lap fantáziát korlátoló végessége csak formai. Annyi - és hasonlít is ehhez egész mivolta, - mint a versforma, amelynek változatai vannak, amely lehet szabados és szigorúan betartott, de soha meg nem akadályozta a legfinomabb érzelmi hullámok megcsendülését.
A grafika halk és letompított szava: ez az ábrázoló művészet lírája. Bájos ritmusú vers, amelynek változatos formáit határozzák meg nyomtató szerszámai, réz, kő, fa és üveg, primitív ősi anyagok, a múltból visszatérő, örök életű ritmus-mértékek.
*
A vezető hang a rézkarcé. A magyar kollekcióban még szerényen húzódik meg. A németeknél elnyomja a sok újság-illusztráció, de az angoloknál már felül kerekedik és diadalmasan győz, uralkodik abban a két zsúfoltsága ellenére is gyönyörű szobában, ahol Bäcker Béla gyűjteményét helyezték el. Ez a kollekció maga sok szokványos tárlattal felérő eredmény. A művészi termelés titkainak felkutatásához hasonlóan izgató az a probléma, hogyan felel az emberi lélek az elhangzott akkordokra. Hol támad megértés és együttérzés és milyen hangokra, milyen hangszerek rezonálnak. A Bäcker-gyűjtemény a rézkarcoló művészet friss fellendülésének visszhangja. A maga nemében ritka, - bizonyára kevesedmagával van Budapesten, ha nem egyedül - a nem egészen kéznél fekvő és a művészi vásáron sem mindennap tolakodó anyaghoz törhetetlen szeretettel ragaszkodik, azonfelül biztos és talán szerencsés szemmel, kézzel összeválogatott. Többnyire külföldi nevek. A legjobbak, akik feltünedeznek a tárlat többi szobáiban is, a német, angol francia gyűjteményekben. A legjobbak és a legelevenebbek, ha nem a holnap, hát föltétlenül amaz erőtől duzzadó ma, amely azonban már külön lapokat foglalt le magának a művészet történetében és ami ennél sokkal több, fejlődésében külön emelkedőt. Az amerikai-angol Whistler; Manet, a francia impresszionizmus mestere; régebbi honfitársa; a robosztus Millet, aki egy-egy rézkarcában szinte megdöbbentően Goyát idézi föl, akit talán soha sem látott; Jongkind, az angol tengerpart költője. - Ezek már halottak, befejezték a művet, amelyből a megújhodott festőművészet kisarjadt, de fölöttük nem haladt még el az idő és nyomaik még a holnapi termésen is fellelhetők. Irigylendően dús sorozatban sorakoznak melléjük a rézkarcolás gazdag birodalmának képviselői. Penell Szent Márton-hídja: monumentális - nem méreteiben - mint a kőépítmény, amelyet ábrázol, Jacque bámulatos egyszerű tájképei; Lunois izgalmasan, színes litográfiái; Helleu pompás arcképe - ez egészen új módon, szélesen, bátran szólaltatja meg a rézlapot; az ideges, izgalmas Steinlein; Baertsoen barna lapjainak rezgő, mély levegője; Klinger Brahmas-sorozatának egyik lapja; Simon halvány színű karcai - hatásukban inkább a litográfiához közeledők. Bone, Cameron, Raffaelli, Strang, East. Azután még néhány száz lap.
Nagyon sok lap, szűk helyen, egymás mellé, fölé, hegyébe, tetejébe elraktározva. A két terem, ahol a Bäcker-gyűjtemény meghúzódik, első pillantásra nem más, alig kínálja az ismerkedésnek és az élvezésnek zavartalanabb módját, mint a többi, de vonzó és vezető ereje az a tudat, hogy egy megértő egyéniség körül csoportosulnak szervesen ezek a laptömegek. Nem beszélnek irányokról, népekről, iskolákról, beszélnek azonban egy emberről, egy összetartó kézről, van - az egyéni kvalitásaikon felül - együttes mondanivalójuk is, megütik az összetartozásnak azt a hangját, amely csak a magyar grafikai egyesület szobájában lelhető még fel. Hiánya talán ezúttal kisebb hiba, mint máskor. Most csak bántó és zavaró és kínos. Máskor tűrhetetlen volt. Az egész grafikus kiállítás: monstre hangverseny - karmester nélkül. Jeles hangok, elsőrangú hangok, kitűnő hangok, de összjátéknak, harmóniának semmi nyoma. A műcsarnokvásárok örök nyavalyája ez, untalanul emlegetett és untalanul elkeserítő. Hanem máskor - máskor a hangok is rekedtek, sivárak voltak. És - próbáljunk meg mindent megérteni - valami megbocsátható jóindulat van abban a naiv hitben, hogy a természeténél fogva halk melódiájú grafikát észre se vennék, ha magukban kitűnő dallamainak monstruózus hangzavarásával nem követelne figyelmet.
*
Munkácsy Mihályról senki el nem hiszi, hogy érzéke volt a grafika apró szerelmeskedései iránt. Vázlatot persze csinált a képeihez. egyik kiállított nagy vázlata demonstrálja minden szónál beszédesebben, mennyire más, nem jobb, nem rosszabb, nem alacsonyabb, nem szárnyalóbb, hanem más a grafika nyelve. Már Zichy Mihály egész szeretettel és a maga misztikus ellentétekből összerakott temperamentumának egész hevével hajolt lapjai fölé. Zichy Mihályt, aki túlnőtt a zseniális illusztrátoron, aki cári udvar hűvös előkelőségében is tudott szertelen és kegyetlen lenni, érdemes megismerni a ceruzáján keresztül. Az ő tömérdek lapjának azonban csak néhány porszeme jutott ide. Íme az egész első terem, a múzeumi, a múltból felvonuló magyarok terme: félreértett relikviák és hangjuktól megfosztott töredékek. Halvány, már születésükkor elavult képecskék, amik között felbukkan ugyan meglepően frissen maradt darab is, de nagyon kevés bukkan föl. Dohos, zárt levegőben termettnek látszik a legtöbb. Hogy megvolt ennek is az oka? Persze, hogy megvolt. Véres és szomorú, bánatos és méltánylandó okok. Képtárlat-részletekhez azonban nem lehet történelmi magyarázatokat is kiállítani. Egész Európa élő és viharzó grafikája mellett méltatlan és kegyetlen a magyar emlékek helyzete. Nem magyarázó, nem megértő anyag ez. Holt számok. Elmaradásuk enyhítette volna a hangzavart és az ezerfelől támadott szem túlterheltségét.
Az eleven Magyarország, az élők, a ma szétágazó kollekciója, furcsán, sajátságosan, forrongón, érdekesen ellentétes elemekből összerakott. Külön csoporttá verődött pasztellfestők és akvarellfestők dominálnak. Övék a legmagasabb hang, bár nem a legerőteljesebb. Sok olajfestmény-hatásúvá fokozott kép - az olaj minden nehézkességével, hibájával; gyöngédtelen, érzéseket hűtő mivoltával. Közülük kivillannak az izmos talentumok: Katona Nándor a magányos hegyek poétája. Nem teremt külön stílust az anyagának, a pasztellel is csak egy fokkal összegezőbb, mintha vásznon dolgozna, - de megvan a maga külön útja. Mednyánszky melankóliája borong egy-egy kis rajzon. Meglátszik, hogy igénytelen időtöltésnek tartotta, de a ködök és párák titkain keresztülhatoló szemet hogyan lehetne elrejteni. Ripp-Rónai szénvázlata: ez sem az igazi Rónai, főképp nem az igazi grafikus, de ez ő vérének vére. Egy termet Benczur-rajzok, Székely, és Lotz-freskók vázlatai töltenek meg. A Benczur-rajzokon olykor káprázatos ügyesség, de olyan hideg, olyan ünnepies, lényegileg olyan pontosan beállító, számító a reprezentatív bársonyok-e festője, még vázlataiban is. Lotz Károly vagy Székely Bertalan monumentális freskó-alkotó talentumát természetesen sejteni is alig lehet az apró vázlatok után.
Nagy összevisszaságban akvarellek, színes kréták következnek. Egyhangúak többnyire, de köztük Major Jenő elragadóan szép téli napja, ismerős Simay-rajzok, végre meglepően nyugodt hangulatú kellemes terem: az ötödik, ahol a magyar grafikusok egyesülete foglalta le a falakat. Innen száműzve a vizenyős pasztell és a zsíros akvarell. Jól megválogatott, becsületes produkciók. Olgyai Viktor szálfa-motívumai. Lévy Róbert napos trebinjei rézkarca, Erdősy linoleum-metszete és Kőrösfői litográfiája, színeiben, érzésben egyformán mély, az sem árt neki, hogy kissé túlmagyarázott. Rippl-Rónait nagyon eltérő értékű kőnyomatok képviselik, frappánsak és jelentéktelenek, nyilván semmi új. Conrád Gyula új csapások felé viszi színes fametszeteit. Ismerős, finom lila-tónusú vízi képe után elsőrangú meglepetés a mozgalmas, tarka, hangos, beszédes vásár.
Most már zugnak és kavarognak a nevek és sok, nagyon sok sivárság fenyeget és elborítja azokat is, akik megérdemelnének egy kis száraz szigetet. Előtörtet a külföld. Kissé kimért, hűvös angolok, még a darabos East is inkább durva, mint erős. Ruskin - ez a kegyeletet ébresztő név és ismétlések is a Bäcker-gyűjteményből. Hangos szavú, minden új irányhoz alkalmazkodó németek. A Jugend és a Simplicissimus ismert emberei, a berlini, müncheni szecesszió. A kegyetlen humorú Heine és Thöny mellett a szirup édes Reznicek, Lenbach-emlék és Leistikow-rajz. Ellentétek és némi hiánya az őszinteségnek. Az északi termekben van valami közös hang és közös, becsületes középszerűség. Néhány pompás kis darab a híres Zorn-rézkarcok közt és a dán csoportban az átlátszó, a megértett, a jól kezelt vízfestés példája: Willumsen alkonyati képe. A franciák közt Jeanniot könnyű, villámgyors rajzai, jelentéktelen Besnard-ok, sok Raffaeli és sok apró semmiség.
Végül japánok. Az idegen vásáron ez az exotikus árucikk, a tarka vásárfia, a különös, furcsa, humoros és meghatóan naiv és szédítően tökéletes. A színek letompított, de bársonyosan mély szivárványból valók. Finoman összehangolt ruhadíszbe öltözött alakok: Csupa kifejezés és csupa merevség. Formák, amikről bizonyos, hogy évszázadokon át szállottak apáról fiúra, amint szigorú hagyomány állapítja meg a mozdulatot, a táncot, a tea-készítést, a köszönést, talán magát a társalgást is. A színek bámulatos ereje és változata, a csudálatos olajzöldek, meleg vörösek, kiélezett ellentétekből összefont és leheletszerűen elszálló színakkordok: ezek bontják darabokra az egyhangú ritmusú, de megragadó ritmusú japán fametszetek világát. Új jövevények Európában - ki tudja hol porlad a művész - és már olyan ismerősen hangzó nevek. Horonobu: ez szinte forradalmár, a szabadon mozgó alakjaival; Utamaro: a színek embere, piros-zöld változatok, vakmerőek és szemkápráztatók; Hokusai: a tájképmester a monumentálisan egyszerű, a vizek és párák megértője, nagy messzeségek átfogója.
Rafináltan naiv és veszedelmesen kifinomodott japán képecskék. Már más terembe jutottunk, még ott táncolnak, ott kápráztatnak szemünk előtt. Mintha nem is volna puszta káprázat. Mintha jellemzésük fortélyos eszközei fel-feltünedeznének gőgös európai népek, eldúrvult kezű kultúrnépek lapjain. Ők, messzi szigethazájukban, mohón másolják az európait, a megvénült világrész pedig irigykedve lopva próbál tanulni kifinomodott zsonglőr-ujjaiktól. Az örökölt elv és a szigorú hagyomány merevíti alakjaikat, mossa el - a legnagyobbakat kivéve - művészegyéniségeiket. Ez a sok pehelykönnyű papírlap azonban nem ritkaságmúzeumok lakója otthon, hanem hatalmas rajokban elborít egy országot. Mindennapos társa a népnek, amely ősapáitól tanulta a mozdulatok, vonalak, színek szigorú rítusát. Befogadott, vérré vált fogalom-kifejező, gondolatok közlője, írások, mesék, versek pótlója. Líra és zene, amely, mintha nekünk se volna egészen idegen, nekünk is elárulna egy-egy melódia töredéket, egy-egy akkordot. Mert a nyelv, amelyen művészetet írnak, születésétől ezer mérföldnyire sem lehet egészen idegen. A formákba öntött érzések áttörnek a sorompókon, összekötnek nemzeteket, legyőzik a nyelvkorlátokat, sőt a tárlatnak címzett bábeli zavar akadályait is legyőzik.