Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 20. szám · / · Figyelő
Kollektív kiállítások özönébe fúlt a tavalyi szezon és az idei kezdetét is gyűjteményes tárlatok vad csatakiáltása jelzi. Öreg művészek, fiatal művészek, elhunyt művészek és gyermek művészek: korban, értékben ezerfélék, de közös megegyezéssel vallják, hogy egyéniségük csak akkor érvényesül igazságosan, ha egyedül úr a maga ideiglenes portáján. Meg kell bocsátani nekik, mert a kenyérért történik és ugyanez okért fölöttébb kényelmetlen a kollektív tárlat erényeiről és bűneiről értekezni. Egyébként nincsenek is bűnei. Ki-ki úgy verekedik a maga boráért, pecsenyéjéért, vásznáért, olajáért, ahogyan tud. A Műcsarnokban sötét zugba akasztják a képeit, a Nemzeti Szalon tíz közül bevesz kettőt és véletlenül a két legrosszabbat. Mit tehet egyebet a vergődő, küszködő művész, mint hogy keres egy boltot, ahol neki engednek át minden falat, ahol egy személyben ő a beküldő, a zsűri és a műtáros, felaggatja a képet oda, ahová jól esik, közönségért kiált, ahogyan kifér a torkán. Hogy jóízlésű-e ez a vásár? Nem, nem jóízlésű. Csaknem olyan kellemetlen, mint az a rettenetes helyzet, amelybe a nem artisztikus, pénztelen, követelőző, de szűkmarkú ország minden fiát taszítja, akár lant, akár hegedű, akár ecset, akár véső útján próbál a szívéhez férkőzni.
Máshol a külön tárlatok a legforróbb fiatalság, a legtüzesebb és legzavarosabb forradalom gyűlőhelyei. Nálunk kikívánkoznak a hivatalos szalonokból a legbegyepesedettebb arrivék is, a közös hajlék - nekik sem üzlet. A közös hit, a közös erő, közös forrongás pedig épp oly kevéssé bizonyul itt tartós forrasztószernek, mint a polgári elmaradottság jól nevelt tisztelete. Hátára veszi a házát a művész és külön hurcolkodik vele. Gyűjteményes kiállítást rendez. Három is megnyílik egy napon. Az eseményben, amely nagyon gyakran ismétlődik, persze kevés a szenzációs vonzó erő. Minél több a gyűjteményes bolt, annál kevesebb egyéb jelentősége, mint hogy a művész műterme raktárát kiviszi a nyilvánosság elé - remélve, hogy a nyilvánosság így mégis csak jobban érdeklődik irántuk, mint ha otthon a terem zugában egymás hátán feküsznek.
Tessék hát sietni. Ma még megáll az utca és elolvassa a plakát címét. Holnap minden sarkon egy kollekció, aki holnapra marad, aki elkésik, egy plakátcímnyi észrevevéshez sem jut.
*
Az Uránia helyiségeiben négy fiatal művész nyitott boltot. Íme, szerények, négyük között osztják meg az érdeklődést, a helyet és az elég szűken mért világosságot. Nagy Vilmos, Frecskay Endre, Halász Elemér festők, Kisfaludi Zsigmond szobrász egyesültek erre a vállalkozásra. Frecskay köztük a legmarkánsabb egyéniség. A pasztell nyers, tüzes színei virítanak vásznán is. Nem eléggé összefoglaló, nem eléggé egységesítő, de annál hevesebb és ígéreteket takaró realizmussal fest napot, fényben úszó tengert, sugarat verő sziklákat, mindent, ami színt, sok, tarka, mozgalmas színt hordoz. Valamelyik keleti képén (Bab-Harák-tér a katalógus szerint) jóval felülemelkedik a színfotografáláson, stilizálja és szerencsésen stilizálja az izzó, fénnyel telített levegőt, a falakból, földből áradó keleti forróságot. Halász Elemér emlékeztet Frecskayra abban, ahogy a világosságot szereti, de a szerelem kissé egyhangúan nyilatkozik meg és nem is tökéletes módon. Nagy Vilmos a legnyugodtabb a három festő közül. Nyugalma nem mindig dicséretes, olykor, mintha belső tűz és erős meggyőződés hiányára vallana; a "Szolnoki művésztelep" eleven, nyári levegője azonban jó szemű és jól fegyelmezett művészt mutat. Kisfaludi szobrai nagyon becsületes, jóízlésű, jól sikerült tanulmányok. A szó legjobb értelmében jeles iskola-munkák. Vagyis előkészületek sikereket, stílust, egyéniséget ígérő művészi pályához.
Általában mérsékelt és nem túl hangos a négy közös hajlékba vonult fiatal. Izmosak, de nem háborítják fel a burzsoát. Ami nem előny. A vad kitörésekben nem mindig a vad erő tombol ugyan, de az ősi, nagy erő, a pogány isten olykor okvetlenül kitör.
*
Pállik Béla nemrégen hunyt el, hagyatékából rendeztek kollekciót a Műcsarnokban. Kritikai akadékoskodásnak vele szemben, aki már a múlté, a legkisebb értelme sincs. Mint más, elevenen is halott kollekció, az ő képei is megérdemelnének annyi kíméletet, hogy elmenjünk mellettük hallgatással. Megállítja azonban a jóindulatú távozót egy kis, azaz sok kis zöld cédula. Megvették: ez van a cédulákra nyomtatva. Időtlen idők óta nem látták a Műcsarnok falai a piktoroknak oly drága cédulácskák ilyen tömeges felvonulását. A Pállik-tárlat megnyitóján, az első órában már megrohanta a nép a műtárost és sorra keltek el a híres Pállik-féle birka-fotográfiák.
Pállik Béla tehát nyilvánvalóan, kétségbevonhatatlanul az az ember, aki a magyar közönségnek tetszik, nagyon tetszik. Ropogós százasokkal megpecsételt ítélet ez és ne mondja senki, hogy nem illetékes helyről eredő. A vernisszázs-hiénák a jelenvoltak, a Műcsarnok-törzsvendégek, a száz és ezer koronák lefizetői: ezek mérik, ezek mutatják a magyar ízlést, nem mi, akik az élettől igen messze tévelyegve írunk róluk. Mi Rippl-Rónaiért és Fényes Adolfért lángolunk, őt Pállik Bélát vásárolják. Pállik szorgalomban és lelkiismeretességben megemberesedett művész. Már meg is haltak a java franciák, a tomboló, tüzes, vidám színek festői, amikor Pállik az ecsetet kezébe vette: ő nem vett tudomást róluk, szabad égről, levegőről, tüzekről, lángokról, színekről. Barna juh-aklok, barna-szürke tájak és szürkésbarna kosok. A juhakolban a ványadt padló erei látszanak, de szín és élet nincs. A kosok gyapja valódi gyapjú: Streliszky fényképeit megszégyenítő hűséggel reprodukált gyapjú. A paripák délcegek, a katonái is délcegek és a tölgyfái is előírásosan tisztára subickoltak. Csupa riasztó pontosság, csupa könyörtelen rend.
...De beszélhetnénk még annyit arról, milyen zseniálisan rejtette el Pállik a festői tűz, a szeretet, a mesterségen felül emelő valaminek minden nyomát: ez, ez a hideg, ez a kihűlt barna lé, ez a szorgalom, ez a főkönyvvel vetélkedő megbízhatóság kell ott, ahol készpénzre váltódik az ízlés. Reklám nélkül, kritika nélkül és a tehetetlen kritika ellenére egy elmúlt festői stílus, egy könnyűnek talált modor, egy divatból állítólag kiment színskála tipikus megszemélyesítője kapja a legmelegebb elismerés jeleit. Nincs igaza a Műcsarnoknak? Mer még valaha odújából kibújni fiatalság, tűz, szín?