Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám
"Nem én! Azért se fogom abbahagyni.
Közös erdőből vágtak volna vagy mi!"
"Fitymál a drága! Csupa gőg a lelkem!
Pedig ha sejtené: én kit viseltem!"
"Viseltünk, testvér. Így mondd. Ne feledd,
Egy rangon állok mindig teveled."
"A te Urad se volt kisebb, az ám!
S csak mi szeretjük egymást igazán!"
"S kivágtak: véle! Pedig mennyi hajtás
Élt még mibennünk, emlékszel-e pajtás?"
"S ő benne élet de milyen kevés!
Csak úgy lézengett már a csenevész."
"S most vélünk ő az, ki nem társalog!
Tán mintha nem vón éppenúgy halott!"
"Hallgat. Nem szól. Lenézi a beszédem?
Mert több vénasszony sírt az ő tövében?!"
"Hallgat. Nem szól. S nem azért nem nyílik ajka:
Mert lánykarok kúsztak ölelve rajta?"
"Mit bánom én, hizelgőn ki fon át!
Hogy simogatták? Nem látom nyomát!"
"Felőlem is akárki sírhatott:
Eső lemossa a könnyharmatot."
Otromba szóval, hogy se vége-hossza,
A két keresztfa társát így kinozza.
Gyötrik tovább és várják a hatást.
S kapnak cserébe titkos hallgatást.
Gyötrik tovább új szitkokat keresve.
És a középső csöndes, mint az estve.
Gyötrik tovább! de véle egy se bír.
És a középső hallgat, mint a sír.
Hát meg nem indul semmilyen beszéden?!
S a hold kibúvik lopva most az égen.
Hát nem felel? A szava sose jő meg?
S megnő árnyéka mint a két szélsőnek.
Hát nincs füle? Beszéd nem sérti vérig?
Van más is még! Az árnyék nő. Elérik.
Karjuk kinyujtják és magukfeledten
Megütik jobbról. Balról. Mind a ketten.