Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 5. szám · / · FENYŐ MIKSA: MUZSIKA
Goethe recenziós kötetében van egy bírálat, melyet már régóta különösen kedvelek. A "Des Knaben Wunderhorn" recenziója. Melyben sorraszedi e gyűjtemény figyelemreméltó darabjait s papírra veti jellemzésüket: "ahogy a pillanat sugallja". Frissen, elmésen, találóan és kedvesen. Egy szóval, egy gesztussal a vers lelkét maga elé idézve. "Barbarisch gross." Vagy: "In Totentanz-Art, holz schnittmässig, lobenswürdig." Vagy: "Katolisches Kirchen-Todeslied. Verdiente protestantisch zu sein." És így tovább. Nem tudom mért: arra gondoltam, hogy így kellene írnom Molnár Ferenc novellás kötetéről. Ilyen bevilágító szavakkal, melyek szelíden, juházva telepednek meg a szépségek előtt. Ilyen hegyesre köszörült megállapításokkal, melyek legérzékenyebben a semmibe szúrnak. Esztétikai zsonglőrködés, irodalomtörténeti beállítás nélkül, az íjról a levegőbe röpített szó erejével. Mert vannak levegős, könnyűjárású, okosságokat, olykor szeretetreméltó okosságokat megnyilatkozó novellái. És vannak novellái, melyekben az írói becsvágy egy elmés ötlet dióhéjában keres diogenészi tartózkodást.