SAS PÉTER

Egy ismeretlen erdélyi lap, a Sövényfalvi Híradó (1898–1899, 1902)

„A Gondviselés Koncz József egykori jó tanárom ajánlása és dr. Szádeczky Lajos támogatása mellett az életemben megismert egyik legjobb ember, dr. Gidófalvy István királyi közjegyző családjába vezetett” – írta önéletrajzában 1942. július 15-én Kelemen Lajos.[1] A kolozsvári m. kir. Ferenc József Tudományegyetem bölcsészkarának történelem-földrajz szakán folytatott tanulmányai ideje alatt, öt esztendőn keresztül principálisa egyetlen gyermekét, a református kollégium diákját, Pistukát nevelte. A Gidófalvy család egy félév eltelte után szinte rokonként kezelte és annyi szeretetet, melegséget kapott tőlük, melyért egész életében hálásnak érezte magát a közjegyző úr és a felesége iránt. Ezért érezte szükségességét, hogy kismonográfiában állítson emléket principálisának és családjának.[2] Kis tanítványával is közel kerültek egymáshoz, a közöttük kialakult testvéri szeretet egész életüket végigkísérte. Ifj. Gidófalvy István öregkorában megvallotta, hogy „szüleim után nem is tudnék senkit mondani, akit hozzám közelebb állónak tartottam volna”.[3]

Már Kelemen Lajos fiatalságának idején sem volt teljesen általános és megszokott az a romlatlan, Jókai regényeken nevelkedett lelkiség, a már-már ábrándosnak mindható ideál-keresés, amit az olvasmányélmények hatása alatt a tisztalelkű ifjú az életben keresett. Csupán azért kell rámutatni belső érzésvilágára, hogy minél jobban megérthessük, mit jelenthetett számára az a környezet, az a családi légkör, az a Gidófalvy-házban naponta megtapasztalt erkölcsiség és emberség, amelyek az erre amúgy is fogékony lelkét még jobban elkötelezték. Érett fejjel mindezt így fogalmazta meg:

„A mai kor embere és ifjúsága talán nem is ismeri, sőt realizmusában s ma már eldurvulásában nem csak nem ismeri, sőt tán el sem képzeli azt a szinte földöntúli eszményiséget, melybe közülünk még sokan fel tudtunk emelkedni. Abban, hogy romlatlan, tiszta életet éltem, a legnagyobb része ennek a környezetnek volt…”[4]

Tanítványával sokat kirándult, nyaranta együtt töltötték a vakációkat. Kedvelt helyük a közjegyző felesége édesapjának, nagyborosnyói Bede Károlynak a sövényfalvi háza volt, amelyben özvegye, a Mamaként emlegetett feltorjai Szabó Ida élt.

„Valami csodás varázs volt e helyen, ami minden idegent, a legridegebb embert is melegségre hangolt. Aki egyszer élvezte a természet szépségeit és a Mama páratlan vendéglátó szeretetét, oda visszavágyott”

– emlékezett közel félszázad távlatából Czecz Rózsika, aki örmény kereskedő famíliából és a távoli Majna vidékéről Erdélybe települt báró Hildebrand családból származott. (Rózsika Gidófalvy István közjegyző feleségének, Bede Idának volt az unokanővére.) A szépen rendezett kert, a sok kényelmes ülőhely, kínálkozó pad, a férős kőasztal, az apácaráccsal díszített filagória, melynek mintázatán játékosan besütött a nap, az óriás fenyőfák alatti hajóhinta ideális körülményt teremtett a kikapcsolódáshoz, pihenéshez. Nagyszerű szórakozás volt az ott nyaraló kamaszodó gyermekeknek a lovagolás. Egy kevésbeszédű nyugalmazott lovászmester, Nagy Sándor volt az oktatójuk. Módszeresen iskolázta be tanítványait a lovaglás rejtelmeibe – így Gidófalvy Istvánkát is, – aki idős korában derűsen emlékezett vissza, hogy Nagy úr „figyelme mindenre kiterjedt, még arra is megtanított, hogy kell lóháton vizelni”.[5] Ha délutánra megfáradtak, a zárt veranda tarka abroszán már várta őket a malátakávé és a kalács, meg a „rájárós tészta”. Azután rendre következtek a nagyszerű kirándulások: Medgyesre, Báznára, Királyfalvára és Ádámosra. Ott, az ádámosi unitárius templomban fedezte fel Kelemen Lajos az akkori Magyarország legrégebbi, 1526-ból való mennyezetfestményét.[6]

1898 nyarán új lappal bővült az erdélyi sajtó palettája, július 3-án megjelent a Sövényfalvi Híradó szépirodalmi, társadalmi és gazdasági heti közlöny 1. évfolyamának első száma.[7] A kézírásos példányokon így követték egymást a legfontosabb adatok:

„Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész szünidőre 25 ív papír, 10 plajbász, 1 doboz toll. Főszerkesztő: Gidófalvy Pista. Társszerkesztő: Czecz Rózsika. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Szép időben Pavilon tér 1. sz. Esős időben: Bede-palota 2. ajtó.”

Az olvasókat megszólító szerkesztőségi bevezetés tartalmazta a közlöny manifesztumát:

„Mi a közérdeket szolgáljuk pontosan hírt adunk minden nevezetes eseményről, és ezáltal e vidék fejlődését nagyban előmozdítjuk.”

Majd jó szándékuk bizonyítására rímbe szedve hozzátették:

„Tehát ebből láthatják tisztelt olvasóim, hogy a cél nagy és nemes s ezért pártfogásra érdemes!”

A szerkesztőség munkatársainak névsorát az első számban nem közölték, de a legalább ötféle kézírás többeknek a közreműködését sejteti. Az olvasók a különféle rovatokban a beígért közérdekű híreket, tudósításokat olvashatták. A „Napi hírek”-ből megtudhatták, hogy „A szénát Bede Károlyné udvarába most hordják az idő ennek nagyon kedvező” és „A Kis-Küküllő menti vonat már egy hete megnyílt és minden nap 4 vonat megy, utas sok van, állat kevés, csomag semmi”. A „Regénycsarnok” La Fontaine A hangya és a tücsök meséjét közölte, Székely Lajos fordításában. A „Táviratok” között szerepelt, hogy

„Kelemen Lajos jeles történészünk városunkban időzik. Maros-Vásárhely júli 3; Nagy gyűlés volt múlt hó 29-én reggel 9 órakor községünk iskola helyiségében az építendő vasúti állomás ügyében. De mint mindig úgy most sem tudtak az összegyűlt urak megállapodásra jutni, hanem a miniszteri felsőbb rendelet fogja kimondani hogy a központtól jobbra-e vagy balra kell az állomást építeni”.

A „Sportrovat”-ban „Légyvadászat” címen beszámoló következett:

„Özv. Bede Károlyné úrnő nagy vadászatokat rendez, melyre egész házi személyzete hivatalos, a zsákmány nehány 100 db ártatlan légy. Az állatvédő egyesület figyelmét felhívjuk.”

Utóbbi mondatot valószínűleg a cenzori feladatokat ellátó főszerkesztő törölte. A „Törvényszéki csarnok” rovat a helyi „legelsőbb” bíróság következő ügyét ismertette, mely szerint Gámán János eltörte Tűz Ferencné 8 éves horgolótűjét. Akkor is volt „Marci a piacon” rovat, „Piaczi árak” néven, mely szerint a helybeliek csak baromfifélével kereskedtek: 1 pár lúd 1 forint, 60 krajcár, 1 pár kacsa 50, 1 pár friss csirke 40 krajcár, míg 2 tojás „4 kalán aludttej”. A „Hirdetések” lehetőségével a helybeli fürdőigazgatóság élt. A lap az „Apróhirdetések”-kel zárult, amelyek egyikében a korabeli levelezési modorban a „fess” tüzérkapitány szólított fel jelentkezésre egy „bájos” ifjú hölgyet. A csatolt – „rögtöni fizetés ellenében” – „Megrendelőlap” nyilatkozata nemcsak a helybeliek aláírására várt.

A fennmaradt közlönypéldányok 3. száma (júl. 17.) látványos fejlődést mutatott, fejléce már nem kézírással, hanem gondos tipográfiai átgondolással, gyermek guminyomdával készült. Az első számból megismert rovatok bővültek, „Tárcza” cím alatt Kelemen Lajos valószínűleg élete első, cím nélküli versét közölte, amelyben egy „kegyetlen leány” és az ő jövendő sírhalma közötti kapcsolatot szedte rímbe. A „Külföldi táviratok” közölték az újabb rossz hírt: „Marosvásárhely, júli. 15. Kelemen Lajos városunk szülöttének biciklije eltört.” A székely főváros leendő polgármesteréről is érkezett távirat:

„Marosvásárhely, júli. 12. Dr. Bernády György érdemdús képviselője bájos és szép nejével együtt körünkbe érkezett. Az állomáson Lázár Benedek és Vass Árpád néptömegek fogadták.”

Az olvasás szünetében némi változatosságot jelentett az „Egy kis fejtörő” cím alatt közzétett rejtvények. A szerkesztőség a megfejtők jutalmául Kelemen Lajos költeményeit ajánlotta fel.

A következő, 4. szám (júl. 24.) fejlécén a guminyomda segítségével bővített cím jelenhetett meg,

„Sövényfalvi Híradó szépirodalmi, társadalmi s gazdasági képes [kiemelés tőlem S. P.] heti közlöny”.

A Kelemen Lajos kézírásában fennmaradt példányt – a beharangozott címnek megfelelően – a szerkesztőségnek helyet adó kerti pavilonról készült tollrajza díszítette. A „Búcsúzóra” című vezércikk nemcsak a besztercei otthonába visszautazott társszerkesztőtől, Czecz Rózsikától köszönt el, alkalmat adott a számvetésre is:

„a Gondviselés nem hagyta el dicső falunkat. Ma lapunk van, haladunk, nem érezünk [!] irodalmi hiányt, s büszkén megyünk előbbre”.

„Eljegyzés” cím alatt közhírré tétetett, hogy Dr. Bodor Ferenc kézdivásárhelyi kir. közjegyző eljegyezte gidófalvi Gidófalvy Irmát, a „Sövényfalvi Híradó főszerkesztője tatájának bájos és kedves húgát”. A szerkesztőség körébe megérkezett Kelemen Lajos, „lapunk belső munkatársa és külföldi tudósítója”. A közjegyző úrtól kapott kerékpáron gyakran tett kirándulásokat Kolozsvár és Marosvásárhely környékére, egyszer még az 1903-as Petőfi ünnepségre, Segesvárra is eljutott. „Egyik munkatársunk” megjelöléssel, de önmagáról jegyezte fel a Híradóban, hogy „Marosvásárhelyről biciklin utazott le hozzánk. A 42 km utat nagyobb baleset nélkül 3 óra és 10 perc alatt tette meg.”[8] Az előző lapszám fejtörőinek megfejtői között jutalmul kiosztandó költeményei kapcsán Kelemen Lajos határozottan kijelentette, hogy „azokat nem kapja senki, nem is kérik. Azt sem kérik, hogy kiadjam. Ítéljünk jó akarattal.” A „Táviratok” egyik híre jelezte, hogy Párizs nem is volt olyan messze Sövényfalvától:

„Dicső Szt. Márton, júl. 23. Városunkba tegnap panoráma érkezett, és általános látogattatásnak örvend. Benne látható többek között Dreyfus az Ördögszigeten. Hírelik, hogy Dreyfusné is ide készül, férje képének megszemlélésére.”

A „Közgazdaság” elnevezésű új rovat a helyi mezőgazdaságra összpontosított: „A törökbúza községünk népénél nagy keresetnek örvend. Vékája egy forinton kél.” A szerkesztőség értesítette olvasóközönségét, hogy az „Udvartér 2. ajtó helyiségből végként kiköltözött”. Tettét a helyiség szűkös voltával, a rossz levegővel, a bútorzat alkalmatlanságával és a falra függesztett levélgyűjtő illetéktelen használatával indokolta.

Az első évfolyam 5. számának (júl. 31.) ugyancsak Kelemen Lajos kézírásával fennmaradt példányát – a képes heti közlöny alcímnek megfelelően – a kerti gabonásról készült tollrajza díszítette. A lapszám „mindenese” vezércikkével indult. A „Pusztuló műemlékek” című írásában[9] – meghajolva a korszellem és a falu akarata előtt – a sövényfalvi „hatszázados” templom lebontása miatt sajnálkozott. Később egész életének személyes példamutatásával, írásában arra kérte a helyi régészeket és műbarátokat, hogy „fényképeztessék le, méressék fel, rajzoltassák meg – s ezzel Kis-Küküllő megye egyik legérdekesebb építészeti emlékét mentik meg a hálás utókor számára.”

Az „Irodalom és művészet” című új rovatban arról tudósítanak, hogy „Gábor János udvarbíró szekér-, kazal- és boglyarakás közben mondott imáit legközelebb sajtó alá bocsátja. A mű magyar és oláh nyelven jelenik meg, s iránta széles körben nagy az érdeklődés”. Egyetlen rövid híradás sejteti a lap – és a szünidei nyaralás – szomorú végét: „Jövő számunk az utolsó lesz.”

Az első évfolyam 6. száma (aug. 7.) – ahogy beharangozták – „Búcsú” címen elköszönt az olvasóktól az iskolapadba visszatérő főszerkesztő, kifejezve reményét, hogy

„ha az év letelt, újra előállunk és újra hozzálátunk lapunkhoz. Tovább haladunk korunkkal, s tovább harcolunk a közjóért”.

A sövényfalvi ev. ref. papilak tollrajza alatt a főszerkesztőnek a földigilisztáról írott tárcája olvasható, melyet azzal a tanulsággal zárt, hogy „Isten a legutálatosabb férget sem teremti haszontalannak”. Az ádámosi kiránduláson nemcsak az 1526-ból való famennyezetet csodálhatták, meglátogatták a főmunkatárssá előlépett Kelemen Lajos „nagytatáját is”, akinél megvizsgáltak „egy 1629-beli címeres nemes levelet”.[10]

A szerkesztőségi munka az ígérethez hűen folytatódott, az 1899. évi 2. évfolyamának egyetlen száma litografált formában jelent meg, címlapján egy fontos megjelöléssel, a képes szépirodalmi és társadalmi lap megjelölés után – kötőjellel – hozzátették: „politika kizárásával”. Első oldala rögtön magára vonta a figyelmet a szerkesztőség tagjainak Parádi Jenő rajzolta karikatúraszerű portrévázlataival, tréfás álneveikkel és jelvényeikkel. A szerkesztőség ebben az esztendőben volt a legnépesebb: Gidófalvy István (főszerkesztő), Ifj. Kenessey Béla (belmunkatárs), Kelemen Lajos (főmunkatárs), Czecz Rózsika, Gidófalvy Matild, Kronberg Irma, Csiki László „gyalogsági haditudósító”, Dr. Kozma Endre „lovassági haditudósító”, Dr. Künnle Tivadar, Lukácsi József, Petersberger Frigyes rajzoló, Tóth Endre tekei kir. közjegyző, Szász Ferenc navari tanár (külső munkatársak). A vezércikk – szokatlan módon – egy nekrológ lett, amelyben Kozma Endre állított emléket a segesvári Petőfi-ünnepélyen hirtelen elhunyt kolozsvári színészkirálynak, Ecsedi Kovács Gyulának.[11] A főszerkesztő úr „Abbáziai utam és időzésem” címen nyári útjáról közölt beszámolót.[12] Augusztus 18-án ifj. Gidófalvy István és Kelemen Lajos

„Pátkay János lelkész úr szívességéből megvizsgálták a sövényfalvi ref. egyház régiségeit […] melyekről jegyzeteket s némelyiknek díszítményéről vázlatot is vettek fel”.[13]

A megmaradt, rendelkezésre álló lappéldányokból a két esztendős kihagyás után megjelent, vélhetően utolsó évfolyamot ismertethetjük meg. A Sövényfalvi Híradó 3. évfolyam 1. számának (1902. július 7.) alcíméből eltűnt a képes jelző és közlönyből hetilap lett. Az előfizetők már nem az előállításukhoz szükséges eszközökért, hanem „egész szezonra” 40, egyes lapszámonként 10 fillérért juthattak olvasnivalóhoz. A laphoz csatolt „Előfizetési felhívás” a szerkesztőség valamennyi munkatársát megnevezte: Gidófalvy István (felelős főszerkesztő), Parádi Jenő (társszerkesztő), Barabás Béla, Czecz Rozália, Darkó Ákos (belmunkatársak), Jakabfy Domokos, Kolumbán Idus (munkatársak), Kelemen Lajos, Barabás Béla és Kenessey Béla (levelező tagok). Annak ajánlják lapjukat, aki „a délutánok hosszú unalmas óráiban mullatságot akar szerezni”. A bevezető írásban értesítették az előfizetőket, hogy

„örömmel vesszük kezünkbe a tollat, hogy folytassuk azt az áldásos munkát, melyet ezelőtt négy évvel megindított lapunkkal megkezdtünk”.

A lapszám legszorgalmasabb munkatársa Parádi Jenő volt, aki egyszerre három írását is közölte: „A növényről és annak gyűjtéséről” (a „botanicai club díszülésén” fel is olvasta), „Az osztály sáfárja” című elbeszélését és „Felhívás”-át, amelyben a lappal kapcsolatos, irodalomtörténeti jelentőségű adatokat olvashatunk. A Czecz Rózsika és ifj. Gidófalvy István alapította lapnak az első évben nyolc száma jelent meg hat-hat példányban, 8 kéziratos oldalon. A második évfolyamban csupán egy száma jelent meg, litografálva és 40 oldal terjedelemben. A folytatólag indított 3. évfolyam „tíz, szükség esetén ennél is több példányban fog megjelenni”. Hírt adtak a sövényfalvi zenekonzervatórium első hangversenyéről, amelyen a szerkesztőség tagjai mutatták be zenei tehetségüket. Nagy sikert aratott az a kettős, amelyben „a tihanyi visszhanggal veszekedő atyafit igen ügyesen adta elő Parádi Jenő, a visszhangot Gidófalvy István”.

A 2. – valószínűleg a lap történetének utolsó – számának (júl. 26.) a borítóján a fő- és társszerkesztő, Gidófalvy István és Parádi Jenő közös fényképe látszik, hogy az előfizetők ne csak olvassák az írásaikat, lássák is a szerzőket. Újabb beszámoló szólt a sövényfalvi zenekonzervatórium következő előadásáról, amelyen a legnagyobb izgalmat a közönség között helyet foglaló Papp István kir. táblai bíró három „bályos” [!] kisleánya váltotta ki. A Vas megyei Kemenesalján – Berzsenyi Dániel szülőhelyén – nyaraló Kenessey Béla „Kemenesi regék” címen „a nagyhírű hely jó magyar népének ajakán” élő történeteket szedte csokorba.

A Sövényfalvi Híradó élvezetes, egyben hasznos nyári időtöltésnek indult, a szerkesztőségben és a lap környezetében Gidófalvy István kir. közjegyző családtagjai, rokonai, barátai és ismerősei voltak. A kéziratos lapocska szerkesztési munkálataiba több, a főszerkesztő – ifj. Gidófalvy István – életkorába tartozó újságírópalánta, Pistuka kolozsvári református kollégiumbeli jó barátja kapcsolódott be: Darkó Ákos, később a kolozsvári református egyházkerület műemléki előadó-tanácsosa, Kenessey Béla, a kolozsvári református teológiai akadémia igazgatójának, a későbbi erdélyi püspöknek hasonnevű fia, aki 1920 után Balassagyarmat kórházigazgatója lett és Parádi Jenő, aki a trianoni szétszóratás után Budapesten törvényszéki jegyző, honvédelmi minisztériumi tanácsos és a fővárosban működő Kolozsvári Református Kollégium Öregdiákjainak Egyesületének főtitkára, összetartó ereje lett. A lap társszerkesztő-alapítója a korábbiakban már emlegetett Czecz Rózsika, a közjegyző feleségének, Bede Idának unokanővére volt. Természetesen a szűkebb társaságból nem maradhatott ki Gidófalvy Pistuka nevelője, Kelemen Lajos sem.[14]

A lap humoros megfogalmazású cikkecskéi, tréfás hangulatú rovatai ellenére fontos kordokumentum. A sövényfalvi ifjak érettségére jellemző, milyen korán felismerték a sajtóban rejlő adottságokat és milyen módon próbáltak élni a kínálkozó lehetőséggel. A ma is kellemes kikapcsolódást, önfeledt szórakozást nyújtó Sövényfalvi Híradó sok aprónak tűnő, de fontos helytörténeti jelentőségű adatot tartalmaz, amely hozzájárulhat a Küküllő-vidéke társadalom- és művelődéstörténete ismereteinek kiteljesedéséhez.

Sövényfalva, az ott töltött időszak soha el nem feledhető, örök életre szóló emlék maradt mindenkinek. Sok-sok évtized távlatából, jólesőn gondolt vissza az akkori víg napokra Parádi Jenő is, ifjúkori barátjának, Gidófalvy Istvánnak szóló egyik levelében. A címzett igyekezett a benne ugyancsak lelki hatást kiváltott emlékképeket azon melegében továbbrepíteni egy másik korabeli irodalmi játszótársnak, Czecz Rózsikának.

 „Melegszívű barátunktól, Parádi Jenőtől levelet kaptam […] ide írom téged is érdeklő kedves sorait. Annál szomorúbban és gyakrabban gondolok vissza Sövényfalva elvesztésére, milyen szép volt és kedves volt az a birtok a fenyveseivel, egres és málna bokraival, nagy udvarával, Tisza és Médor nevű fehér juhászkutyáival, istállójával, fürdőmedencéjével, filegóriájával. A magas franciatetős barna zsalus udvarház, a zárt veranda esti kaszinózásaival, a pecsenye előtti kötelező puliszkaevéssel, Ida néni kedves aggodalmaskodásaival a közeledő „idő” miatt s a kocsikázásokkal [Dicső] Szentmártonba, amikor egyikünk a kocsis mellett a bakon ülhetett. […] Egyszer húsvétkor, mikor te elmondtad nagy legátus prédikációdat a templomban az egész atyafiságotok ünnepi felvonulása közepette (Szomorú hely a temetőkert, kedves atyámfiai), amikor bozontos ősz hajával, szájában égő szivarral még az öreg Gerendy István is megjelent s kijövet az Úr asztalánál könnyed tánclépésben nyújtva karját Ida néninek.”

Az egykori főszerkesztő lelkét is megérinthették a megidéző mondatok, mert előtoluló érzelmeit nem is próbálta palástolni.

 „Ma jól látom, hogy mily döntő hatással volt minden lelki, fizikai és ízlésbeli fejlődésemre […] nekem nagyon jól esett ez a kedves visszaemlékezés; Kelemennek is annyira tetszett, hogy az egész levelet, ami az ő írásával is közel 20 oldal volt, leírta levélgyűjteménye számára.”[15]

A gyermeklap meghatározta Czecz Rózsika pályaválasztását, aki annyira megszerette és megtanulta az újságírást, hogy később belső munkatársa lett a Zilahon megjelenő Szilágyság című politikai és társadalmi hetilapnak, amelyben sok-sok tárcacikke jelent meg. Rendszeresen publikált a Székely Nép, a Fehértemplom és Vidéke, a Hitelszövetkezeti Értesítő és a Kolozsvári Hírlap sajtótermékekben is. Kelemen Lajos és az intelligens, jó észjárású hölgy barátsága egész életükben megmaradt. Erről tanúskodnak a neki dedikált könyvek, tanulmányok,[16] valamint írásbeli diskurzusuk fennmaradt emlékei, amelyeket Czecz Rózsika halála után Gidófalvy István őrzött tovább. Egy korabeli összeírás szerint ebben a gyűjteményben Kelemen Lajostól 58 darab levél és képeslap volt, összesen 137 oldal terjedelemben.[17]

Az efféle önfeledt, játékos, egyúttal nagyon hasznos szórakozás közösséget kovácsol, és nemcsak a pályaválasztás, a felnőtté válás felelősségének felismerésében is fogódzkodót jelent. Nagyon keveseknek adatott meg erről az oldaláról megismerni a későbbi legendás levéltáros-történészt, a tévedhetetlen városkalauzt, a nyugalmazott főigazgató urat, Erdély történetének orákulumát, hogy milyen gyermeki vidámsággal tudott örvendeni az életnek, a kellemes társaságnak, egy-egy jó adomának, az igaz barátoknak. Ez egy külön tanulmány témája lehetne: Kelemen Lajos, a homo ludens, a játszó ember.

PÉTER SAS

Un journal inconnu de Transylvanie, ’Sövényfalvi Hiradó’ (Courrier de Sövényfalva) (1898–1899, 1902)

Lajos Kelemen, l’historien-archiviste, fondateur d’école, pendant ses études poursuivies à la Faculté des Lettres de l’Université des Sciences Royale François Joseph, avait travaillé comme instructeur auprès du fils unique de son chef, le notaire royal, István Gidófalvy, ’Pistuka’, élève du Collège Réformé.

La famille, y compris l’instructeur, considéré membre de la famille, passaient les vacances d’été, généralement  dans la maison du père de la femme du notaire, Károly Bede de Nagyborosnyó, où vivait sa veuve, Ida Szabó de Feltorja. En été 1898, la palette de la presse de Transylvanie s’est aggrandie d’un nouveau journal, la compagnie estivante d’enfants des parents et des amis a fait paraître le premier numéro du ’Courrier de Sövényfalva’, bulletin hébdomadaire belletristique, économique et social. Dans son manifeste, le journal avait publié le programme du comité de rédaction: „Nous servons l’intérêt publique, donnons les nouvelles de tout événement important, et par cela nous allons encourager le développement de cette région.” Les trois années (1898–1899, 1902) du ’Courrier de Sövényfalva’ sont arrivées aux abonnés d’abord en reproduction manuscrite, puis lithographiée. Malgré ses petits articles de style humouristique, ses rubriques de caractère comique, le journal peut être considéré comme document important de l’époque. Il contient beaucoup de données d’importance d’histoire locale, qui peuvent s’ajouter aux connaissances d’histoire sociale et de civilisation de la région de Küküllő. L’amusement éperdu, joueur, et en même temps utile avait forgé une communauté, dont les membres plus tard sont devenus des personnages importants de la société et de l’histoire de civilisation hongroise transylvaine.