szemle

A Nagyváradi Szemináriumi Nyomda, 1745–1804. Összeáll., bev.: Emődi András. Bp.–Nagyvárad, 2004. Római Katolikus Egyházmegyei Könyvtár–Országos Széchényi Könyvtár, 271 l.

Emődi András évek óta módszeresen tárja fel a nagyváradi lelőhelyű, 1800 előtti, egyházmegyei vagy szerzetesi könyvállományt, s több munkát is publikált már ebben a témakörben. Ezek a kötetek az értékes adatközlések mellett bizonyos pontokon ki is egészítik egymás anyagát. A fenti mű, szemben az előbbiekkel, nem valamely gyűjtemény leírását tartalmazza, hanem a helyi, papneveldei nyomda működését és termékeit foglalja össze. A kötet tulajdonképpen egy emlékkiállítás katalógusának szerepét tölti be, összeállításának apropója a szemináriumi nyomda megszűnésének 200. évfordulója alkalmából rendezett tárlat volt; alapossága és új tételei, valamint a korábbi ismeretek módosításai következtében azonban túlnő ezen az alkalmon.

A bevezető tanulmány röviden ismerteti a töröktől visszafoglalt Nagyvárad művelődési, oktatási viszonyait egészen 1806-ig, a második Ratio Educationis megjelenéséig. Az újra intézményesülő katolikus papnevelés, a római és a görög katolikus püspökség, a különböző szerzetesrendek, valamint a református egyház differenciált, bár egy körülírható szellemi körön belül maradó igényeket teremtettek a nyomdászat, könyvkiadás számára. 1776-ban ráadásul Nagyvárad tankerületi központ lett. A szerző ezeken a határokon belül helyezi el a szemináriumi nyomdát, s megállapítja, hogy néhány nagyobb hírre és elterjedésre jutott kiadványa ellenére, csak helyi jelentősége volt, fő szerepe a lokális intézmények kiadványokkal és nyomtatványokkal való ellátásában volt.

Ezt követően áttekinti a nyomdára vonatkozó korábbi szakirodalmat. Pontosítja az alapítás idejét, s a rendelkezésre álló adatok alapján meghatározza működésének helyét. Felsorolja név szerint a ténylegesen működő nyomdászokat. A kulturális centrumoktól távol eső tipográfiák    működését a 17–18. században végig befolyásolta, hogy nyomdászaik többnyire rövid időt töltöttek egy-egy helyen, tehát Nagyváradon is. E tényben egyfelől az igényeknek és a lehetőségeknek az anyagiak szűkössége általi determináltsága, másfelől Tótfalusi Kis Miklós sorsának visszfénye sejthető. Mindenesetre a nagyváradi tipográfia működésében is vannak évek, amelyekből nem maradt fenn semmiféle termék, 1755 és 1761 között hosszabb pauza is volt, s az újonnan jötteknek legtöbbször az elődeik utolsó időszaka alatt elhanyagolt állapotba került, nem egy esetben huzamosabb ideig munkás nélkül álló nyomda rendbehozatalával kellett kezdeni tevékenységüket. Nem egyedi esetről van szó, hiszen hasonló körülmények figyelhetők meg például a közeli, nagykárolyi nyomda esetében is, amelynek alapítására gróf Károlyi Ferenc 1755-ben nyert engedélyt Mária Teréziától.

Mivel minden egyes leírás kézbevétel és részletes tartalmi feltárás után készült, a szerző több helyen módosítja a korábbi szakirodalom megállapításait, főként azokban az esetekben, amikor egy-egy terjedelmesebb, más nyomdahelyen készült kiadvány elejére kötöttek be egy néhány oldalas helyi nyomtatványt. Amennyire lehetséges a nyomda által használt, többször megújult betű- és nyomdai díszkészlet eredetére és utókorára vonatkozóan is megjegyzést tesz. A 18. század beköszönte előtti években felmerült a nyomda eladásának gondolata, amit részben motiváltak II. Józsefnek a katolikus egyházzal kapcsolatos elképzelései, illetve a jelentkező nyomdai vállalkozók ajánlattételei. Utóbbiak kérdéses pontja az volt, hogy a nyomdai betűkészlet megújítása kinek a költségére történjen, s a papnevelde azt a jelentkezőt választotta, aki az evvel járó költséget magára vállalta. Ez a tipográfus Máramarosi Gottlieb Antal volt, aki először bérelte, majd másfél évvel később a nyomdát megvásárolta. Ő mint tapasztalt szakember egyaránt megújította a nyomás eszközeit és kiadványainak tematikai bővítéseként szépirodalmi alkotásokat is megjelentetett. Munkásságával az itt készült nyomdai termékek a papnevelde szűkebb felhasználói igényei közül kiléptek egy tágabb érdeklődésű meg rendelői és vevőkör felé. A volt szemináriumi nyomdát 1808-ban mégis továbbadta, amikor egyébként már a városban konkurens cég is működött.

A részletes, lelőhelyeket, szükség esetén annotációkat tartalmazó leírások alátámasztják, hogy az itt készült kiadványok egy-két kivételtől eltekintve valóban csak helyi jelentőségűek voltak, mindemellett hatásuk, fontosságuk Nagyvárad 17–18. századi önképének kialakulásában tagadhatatlan. A város falain túlmutatnak azonban Karl Ditters von Dittersdorff szövegkönyvei: a zeneszerző Michael Haydn utódaként 1764 és 1769 között öt évet töltött Nagyváradon. Ugyancsak több helyi jelentőségű eseménynél, hogy 1799. március 19-én József nádort Mozart zenéjére előadott köszöntővel fogadták, a Magyar Kurir április 5-én, a Magyar Hírmondó pedig április 9-én adott hírt erről. A jelenkor felfokozott érdeklődése ad különös jelentőséget „…a’ czigányságnak jó rendben szedésekrül” szóló helytartó tanácsi rendeletnek, míg a gazdaságtörténészek számára feltehetően a selyemhernyó tenyésztéséről és hasznáról szóló írás jelent korai érdekességet. Különleges egyleveles nyomtatvány Hügel Ferenc állatorvosi instrukciója. A közköltészet, néprajz kutatóit a 242., 243. és 247. számú tételek énekei villanyozhatják fel, míg a ponyvák bibliofil rajongóit a 243. és 247. számú tételek; utóbbi a nyúl éneke Szentmártoni Bodó János változatában. Végül, de nem utolsósorban természetesen meg kell említeni Csokonai Vitéz Mihály Dorottyáját, valamint a Rhédei Lajosné Katsándy Terézia temetésén elmondott búcsúverseit, személyes elmondásuknak, a temetésen való részvételnek a következménye közismert.

A kötet második része gazdag illusztrációs anyagként közli az összes fellelhető példány címoldalát, a szemináriumi nyomda könyvdíszeit és néhány fényképet. A címoldalak megmutatják a betűkészlet állapotát, a változásokból következtetni lehet a csere, felújítás vélhető idejéről, emellett egy tipográfiai merevségét lassan elvesztő, illusztrációkkal, nyomdai körzetekkel, változatosabb betűtípusokkal esztétikailag tetszetősebb kiadványtípus felé mutató professzionálisabb ter vezést illusztrálnak. Az utolsó tételek címlapjai már átmenetet képeznek a kora reformkor rokokó és klasszicista stílusának egymás mellett létező tipográfiájába.

Buda Attila