NEKROLÓG

Varga Imre (1912–2007). A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és a régi magyar irodalom történetét kutató munkaközösségek nevében búcsúzom egykori intézeti kollégámtól, a szakma széles körben tisztelt és szeretett doyenjétől, a jászberényi gimnázium egykori tanárától, atyai barátomtól, Varga Imrétől.* Ez a szakmai közösség, azon belül az Irodalomtudományi Intézet, s személy szerint én is nagyon sokat köszönhetek neki. Több mint fél évszázadon át szolgált az Intézetnek és a magyar irodalomtudománynak, s alapvető kézikönyvek, szövegkiadások, monográfiák és tanulmányok sorát hozta létre.

Munkássága a 17–18. századi költészet és a drámairodalom körül kristályosodott ki. Óriási mennyiségű magyar és latin nyelvű vers- és drámaszöveget tárt fel, rendezett sajtó alá, tett közkinccsé és értékelt. Ezzel a munkával jelentősen előmozdította az irodalomtörténetírást, s hozzájárult átfogó eszme- és művelődéstörténeti folyamatok megértéséhez. Az irodalomtudománynak teljes műfaji skáláját művelte. Bibliográfiát készített, hasonmás kiadásokat gondozott, antológiát szerkesztett, forrás- és irodalomjegyzékeket állított össze, s nemzetközi szinten képviselte szaktudományunkat. Alapító tagja, irányítója és ösztönzője volt a XVIII. századi Osztály mellett működő drámakutató közösségnek. Munkásságából egy átfogó irodalomtörténeti koncepció körvonalai bontakoznak ki. E koncepció három alappillére a beható szövegismeret, az összehasonlító szemlélet, valamint az irodalom- és eszmetörténet szoros összetartozása.

Neve olyan szellemi örökséget hordoz, amilyennél tiszteletre méltóbbat keveset ismerek szakmánk utóbbi évtizedeiben. Tudósi alkatát a személyes becsvágy teljes háttérbe szorítása, a fáradságot nem kímélő erőfeszítés, az alázat és a folyamatos önkritika képessége jellemezte. Az Eötvös Collegium felszabadító levegőjében kialakított módszerességéhez végig hű maradt. Ehhez elfogulatlan tárgy- és munkaszeretet, önmagával szembeni igényesség, magas teljesítőképesség és az új feladatok vállalásának kedve kapcsolódott. Személyiségének alapvető jegye volt emberségtől áthatott melegszívűsége, az együttműködési készség, s hogy mindvégig nyitott és párbeszédre képes volt a fiatal kutatókkal is. Olyan tudományos közösségi szellemet képviselt, amelyben a szemléleti különbségek kölcsönösen megszívlelt eszmecserékhez vezettek és segítették az egyéni teljesítmények elismerését.

Ahányszor kézbe veszem egy-egy munkáját, mindig elgondolkozom, hogyan tudott létrehozni ilyen életművet olyan körülmények között. Ez az életmű alighanem ki fogja állni az idők próbáját. Filológusi szaktudása példa lehet a jövőben, még akkor is, ha némely körökben ma már divat mellőzni az ilyesmit.

A szakma egésze mellett személy szerint én is nagyon sokat köszönhetek neki. Ő volt egyetemi disszertációm egyik bírálója. Máig őrzöm írásos véleményét és az értekezésnek azt a példányát, amelyben ceruzás bejegyzései tanúsítják a legapróbb részletre is kiterjedő figyelmét. Amikor az Intézethez kerültem, ő már nyugdíjba vonult, mégis rendszeresen bejárt a XVIII. századi Osztályra. Első találkozásunkkor bizalmába fogadott, s minden lehetséges módon segítette beilleszkedésemet. Beszélgetéseink során önzetlenül adta át tudását és tett tanúságot emberségéről. Ami akkor egyáltalán nem volt magától értetődő: többször meghívott magához a lakására, s ma is élesen emlékszem otthonának puritán egyszerűségére, a munkát középpontba állító szellemiségére.

Intézeti látogatásai az utolsó években egyre ritkultak, nem sokkal 90. születésnapja előtt azonban még nagy sikerű előadást tartott a XVIII. századi Osztály egyik vitaülésén. Amikor 90. születésnapján köszöntöttük kollégáimmal, megindult szavakkal mondott köszönetet, s azt hangsúlyozta mennyi mindent kapott ő az Intézettől. Amikor a születésnapi torta felvágása következett, megkért, segítsek neki, s fogjam meg a kezét. Ma is szívem mélyén őrzöm ennek az érintésnek az emlékét.

Egészen a legutóbbi időkig érdeklődött az intézeti hírek és szakmai események iránt, amelyekről rendszeresen beszámoltam neki. Utoljára május 3-án beszéltünk telefonon, amikor elmondtam, hogyan zajlott le a Sorbonne egyik professzorának az ő kutatásaival is érintkező előadása. Az előadónak azt a latin nyelvű drámakötetet adtam emlékbe, amelyet ő rendezett sajtó alá két munkatársával, s amely életében megjelent utolsó nagyobb munkája volt. Soha nem fogom elfelejteni vendégünk meglepett arcát, melyen a kötet átlapozása után a csodálattal párosult őszinte elismerés tükröződött.

Nem hátra, hanem mindig előre nézett. Terveket kovácsolt, munkára serkentett, s hitt a közös munka erejében. Optimista volt: vigasztalta a kétkedőket, akik panaszkodtak a könyvkiadás őt is sújtó nehézségei miatt. Mindvégig a munka erkölcse vezette: az a hagyomány, amely a legszélsőségesebb körülmények között is arra ösztönözte a szellemi élet résztvevőit, hogy dolgozzanak akkor is, ha reménytelennek ítélik helyzetüket.

Tudósi életműve rendkívül gazdag, veszteségünk mégis pótolhatatlan. A 95. születésnapra tervezett tisztelgő tanulmánykötet most már emlékkönyvként fog megjelenni.* A ránk hagyott szakmai örökség egyszerre több feladatot jelöl ki. Ezek között első helyen áll kéziratos hagyatékának feldolgozása és különböző helyeken megjelent tanulmányainak kötetbe gyűjtése.

De kihez fordulhat ezután az iránymutatást váró kezdő tehetség, a barát és pályatárs, aki vele együtt biztatta magát és kutatótársait? Ki lesz az, aki tanácsot fog adni a készülő új irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban? Ki az, aki az övéhez hasonló bölcsességgel, tévedhetetlen logikával és valóságérzékkel tudna eligazítást adni napjaink útvesztőjében? Kimeríthetetlen tudásánál és élettapasztalatánál is fájóbban fogjuk azonban nélkülözni szeretetét, hitében gyökerező emberségét.

Legyen néki könnyű a föld. Nyugodjék békében.

Tüskés Gábor