FIGYELŐ

Új kiadványok Anonymus Gesta Hungarorumáról. Rendkívül örvendetes, hogy a hazai vonatkozású lengyel medievisztikai kiadványok sora egy újabbal, a magyar Névtelen (P. Mester) művének latin−lengyel kiadásával gyarapodott. (Anonímowego notaríusza króla Bélí Gesta Hungarorum. Ford. Aleksandra Kulbicka, Krzysztof Pawľowski, Grażyna Wodzinowska-Taklińska. Előszó és jegyzetek Ryszard Grzesik. Kraków, 2006. 198 l.). A posztgraduális tanulmányait Budapesten, a CEU-n befejező poznańi medievista, R. Grzesik az előszóban átfogóan és kiterjedt szakirodalmi tájékozódás alapján foglalja össze a gesztáról a legfontosabb tudnivalókat, s vázolja a magyarországi kutatás legfontosabb eredményeit. Az idegen olvasónak sokszor talán túl részletes is, mint például amikor bükki turistatérképekre hivatkozik, vagy Békásmegyernél még azt is megadja, hogy az Budapest melyik kerületében található.

A magyarországi kutatási eredményeknek megfelelően a szerzőt III. Bélához kapcsolja, s a legújabb eredményeknek megfelelően datálja a fennmaradt kézirat korát is a 13. század második harmadára. A hazai „communis opinió”-t követve a P. ’dictus’ értelmezés mellett foglal állást, s a források közül kiemeli Dares Phrygiust, valamint az Exordia Scythica című műveket. Érdeklődésének megfelelően nagy teret szentel a szláv−magyar együttélés kezdeteinek, s a szláv vonatkozásoknak. A névanyagot a magyar írásmódnak megfelelően közli, amelyhez gyakorlati okokból egy magyar kiejtési mutatót is csatol. A magyar szakirodalomból feltűnően sokat ismer, s kimerítően használja a Gabriel Silagi-féle 1991-es német−latin kiadást. Igaz, nem tud az SRH naprakész bibliográfiával bővített kiadásáról a Nap Kiadótól és az Osiris Kiadó sorozatában 1999-ben megjelent legújabb magyar fordításról és annak jegyzeteiről (és értelemszerűen új eredményeiről). Ennek ellenére sokat lehet tanulni a lengyel kiadás lábjegyzeteiből és irodalomjegyzékéből. Rögtön lehet bővíteni és pontosítani az új SRH reprint irodalomjegyzékét a szlovák és lengyel tételekkel: így Sasinek, F. V.: Slovenský letopis pre historiu, topografiu, archeologiu a ethongrafiu 2, 1877. 1–32., miként nem jegyeztük eddig W. Swoboda címszavát sem a Słownik starożytniści slowiańskich 7. kötetében (Wrocław–Warszawa–Kraków, 1986. 365–367.) Ismeri a legújabb irodalomból Madgearu művét, de igen mértéktartóan használja csak fel.

A geszta modern kori recepciójának egyik legfontosabb területe hagyományosan Románia volt. Tudjuk jól, hogy addig, amíg a szerző számos, Magyarországon nagy számban megtelepedett népcsoportot nem említ, mint például a németeket, addig a mai Románia területén vlachokról tud. A magyar kutatás mindig is megosztott volt abban, hogy e vlachokban kiket lásson, s a legkülönfélébb vélemények születtek e kérdésben. Én a magam részéről nem vonnám kétségbe, hogy 1200 körül, akár évtizedekkel korábban is élhettek román-vlach pásztorok Erdélyben, s ezekről a szerzőnek lehetett tudomása. Más a helyzet a gesztát benépesítő hősök történeti valóságát illetően. Ezekről, s különösen a magyarok ellenfeleiként emlegetett figurákról a magyarországi kutatás szinte egybehangzóan kétkedéssel nyilatkozott és nyilatkozik; fiktív, a szerző által életre hívott szereplőként tartja őket számon.

A legújabb román monográfiára is az jellemző, hogy kiáll Anonymus történeti értesüléseinek, s az általa felsorakoztatott szereplők történeti hitele mellett. A kötet szerzője Alexandru Madgearu, a mű címe pedig The Romanians in the Anonmyous Gesta Hungarorum, Truth and Fiction (ClujNapoca, 2005. Romanian Cultural Institute.), amelynek első kiadása, románul 2001-ben jelent meg Românii ĭn opera Notarului Anonim címmel. A szerző műve abból a szempontból is a hagyományos eljárást követi, hogy nem áll távol tőle a mű keletkezését időben minél inkább visszahelyezni. Ennek megfelelően ő leginkább a 12. század középső évtizedeit tartja a legelfogadhatóbb időpontnak, mégpedig a következő érvek alapján. Elsősorban utal arra, hogy a 12. század végén a Bizánci birodalom válságos éveiben nem lehet arról beszélni, hogy a bolgárok alávetett hűbéresei lettek volna a bizánci császárnak. Továbbá nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a szöveg cseh hercegről (’dux’, fejedelemről) beszél, s nem cseh királyról.

A szöveggel kapcsolatos alapvető álláspontja az, hogy Anonymus olyan szóbeli mondákat, történeteket, genealógiákat örökített meg, amelyek jó néhány esetben történeti valóságot őriztek meg. Az erdélyi vajdaságokra vonatkozó személyeket és történeteket vitán felül ebbe a kategóriába tartózónak gondolja. Előre bocsátom, hogy jelen sorainkkal egyáltalán nem kívánjuk érinteni a magyarok és románok erdélyi beköltözését/betelepülését illető kérdéskört, noha a könyv már címében is erre utal. Most a könyvnek csak a gesztát érintő vonatkozásaira utalunk, hiszen Madgearu kimondottan is a névtelen szerző művét tekinti az előbbiekre vonatkozóan a legrégibb fennmaradt írott történeti forrásnak (s az érveknek ebből a csoportosításából nincs is túl nagy jelentősége, hogy 12. század közepi, vagy éppen végi a szöveg lejegyzése, hiszen a 9−10. századra vonatkozóan azt hitelesnek tartja.) A kötet másik módszertani jellemzője, hogy a névtelen szerző hitelét a régészeti ásatásokkal igyekszik bizonyítani. Vagyis, azok a helyszínek, ahol korabeli emlékanyag előkerült, s a szöveg is említi, bizonyság annak ősisége és autenticitása mellett. Megjegyezzük, hogy a nyelvészeti-történeti és régészeti emlékanyag összekapcsolását nem is olyan régen Langó Péter kritizálta (Amit elrejt a föld… Bp. 2007. L’Harmattan.), de ezt korábban Herwig Wolfram is kritikával illette (Történelmi Szemle 2001). Az általa „kevert érvelésnek” (gemischte Argumentation) nevezett módszer lényege, hogy a tudományos érvelés különböző diszciplinákat kapcsol egybe, úgy, hogy azok érvrendszerében a bizonytalan egy bizonytalanul odakapcsolható adattal nyer értelmet. A mi esetünkben egy olyan, az eseményeket követően több száz évvel papírra vetett, egyébként is sok tekintetben vitatott írásműnek és 10. századi régészeti leletegyüttesnek kellene egymás tanúságát erősíteniük. A Névtelen műve esetében a régészeti leletek megléte vagy hiánya teljesen irreleváns, mivel a szerző figyelmét (közvetlen tapasztalásból vagy hallomásból) csak a föld felszínén kívüli emlékek, leginkább még álló római romok (Aquincum, Meszesi kapu stb.) keltették fel.

Madgearu műve megjegyzéseink kritikai éle mellett is figyelemreméltó, s jelentős lépés a korábbi kritikátlan történetírói szemlélet meghaladásában, ami mindenáron a magyar honfoglalás előtti román jelenlétet igyekezett bizonyítani (8−9.). Persze, a munka végeredménye az előbbi állítást támasztja alá, érvelése mégis finomabb és árnyaltabb, mint azt a dogmatikus korszak munkáitól megszokhattuk. Bibliográfiai ismereteinket a romániai szakirodalmat illetően naprakésszé teszi, s az SRH bővített kiadásának bibliográfiáját is kiegészíthetjük újabb tételekkel, így Curta, Florin: Transylvania around a. d. 1000. In: Europe around the Year 1000. Ed. P. Urbanczyk. Warsaw, 2001. 145–165., vagy Dennis Deletant tanulmányát tanulmánykötetében, a Studies in Romanian History. Bucureşti, 1991. 332−351. (igaz, a szerző sem tud az SRH bővített kiadásáról, ill. Deletantnak a Péter László által szerkesztett kötetben (Boulder, 1992) a fentivel közel azonos írásáról.

A datálás kérdésében helyesen fogadja el korjelzőnek a Budavár használatát, noha nem világos, hogy ennek 1223-hoz bármi köze lenne; s nem kevésbé, hogy jelentősnek látja a bolgárok alávetését a bizánci császárnak, ezt 1185 elé datálva, végül utal a cseh hercegi cím használatára, amivel a megírást szerinte 1158 elé helyezi. (E legutóbbi érvet érdemes lett volna alaposabban kidolgozni, hiszen 1230 előtt igencsak véletlenszerűen használják a cseh királyi címet). Végül pedig nem zárkózik el a III. Béla kori datálással szemben sem, s ebben az esetben a Györffy György által javasolt budai prépostra gondol (20. ). Ám a későbbiekben ezt a lehetőséget elejti, s inkább 12. századinak tekinti a művet.

A szerző célkitűzésnek megfelelően egész fejezetet szán a Névtelen műve hitelességének a bizonyítására: a mű a szóbeli hagyomány alapján alapjában hű képet nyújt a honfoglalás korának történelméről. Igaz, elismeri bizonyos anakronizmusok előfordulását („modern” kifejezések használatát, mint ’balista/vetőgép’, ’auxilium et consilium/segítség és tanács’), vagy éppen a szerző tendenciózusságát, sőt akár manipuláló szándékát, például a lech-mezei csata tárgyalása esetében. Ezután azonban a Névtelen által használt személyneveket nem teszi vizsgálat tárgyává, hanem azokat általában hitelesnek fogadja (Galád, Salanus, Ménmarót, Gyalu, Zobor stb.), a bizonyítéknak pedig éppen a helynevekhez való kétségbevonhatatlan kötődésüket említi. Szerinte a Névtelen a személyeket a szóbeli hagyományból ismerte meg, s azok a gesztától függetlenül földrajzi nevekben is előfordulnak. Így a nevek egymástól független továbbélése erősíti a geszta hitelét. Szóbeli hagyományokkal persze a magyar kutatás is számol, sőt egyes esetekben fel is teszi, hogy a geszta valóban tükrözheti a hősénekek anyagát, ám az egészet illetően ez nyilván nem áll. Sajnos, az újabb nemmagyarországi szakirodalmat általában jellemzi, hogy Benkő Lorándnak a geszta tulajdonnévi anyaga feldolgozásának szentelt tanulmány-füzérét nem ismerik, s nem is férnek hozzá. (Így például Madgearu Esküllő nevénél hosszan fejtegeti a lehetséges etimológiákat, de magyar ’eskü’ szóval való hasonlóságra nem utal, 89−90.) A nyelvtörténeti megalapozottságú névanyagvizsgálat nélkül pedig elhamarkodott a más forrásból nem adatolt szereplők történetiségéről messzemenő következtéseket levonni. E magyar tanulmányokból egyébként még elmélete számára is bőven meríthetett volna további helynév-előfordulásokat. Ezt követik a ’Blachi’ azonosításának, a ’pastores Romanorum’ kifejezés értelmezésének, valamint az Erdély területére lokalizált, szerinte 900 körül román és szláv etnikumból kialakult Gyalu-féle fejedelemség és magyar nemzetségek vizsgálatának szentelt hosszabb elemző fejezetek. A geszta hitelességét növeli a szemében az is, hogy az orosz évkönyvek is említik a magyarok Kijev melletti elvonulását. A gesztával szorosabban nem függnek össze a pannóniai római és romanizált népességről írott fejezetei, amelyek a kontinuitás lehetséges útjait veszik elemzés alá. Kitér többek között a 796-os Duna menti zsinatra, vagy Adrianus és Monanus 9. századi skóciai, de 1509-ben pannóniai származásúnak mondott szenteket is bevon fejtegetéseibe, majd a románok pannóniai, általa 9. századra tett betelepülésével, illetve a magyarok 930-as évekre tett erdélyi betelepülésével, a bolgárok erdélyi jelenlétének a problémájával folytatja. Összességében az a véleményünk, hogy a geszta, illetve az 1200 körüli feltételezett hősénekek nem alkalmasak a 9−10. századi politikai viszonyok Kárpát-medencei politikai viszonyok rekonstruálásra.

Az előbbi logikát követi Vasile Marculet is tanulmányában, a nála 903 körüli magyar támadás áldozatának tekintett Ménmarót fejedelem és a Bizánci Birodalom közötti kapcsolatokat tárgyalva (Transylvanian Review (26.) 2007. 2. 11–25.) Az ő gondolatmenetében sincsen a névtelen szerző korának különösebb jelentősége, hiszen az általa leírtak attól függetlenül hitelt érdemlőek. Egyébként a párbeszédekről megengedi annak lehetőségét, hogy azok fiktívek és a szerző szándékait tükrözik. A cikkben küzd az ellen a román vélemény ellen, miszerint Ménmarót bolgár vazallus lett volna.

Tudor Salagean német nyelvű írásában a névtelen szerzőt I. Béla korába helyezi, s a geszta datálásával foglalkozik. (Forschungen zur Volks- und Landeskunde, Hermannstadt (50.) 2007. 7−30.) Madgearuhoz hasonlóan a III. Béla-kori keresztes szövegekkel való közvetlen kapcsolatot – egyébként joggal − nem érzi meggyőzőnek, miként helyesen vonja kétségbe, az éppen korábban Madgearunál érvként szereplő cseh hercegi cím datáló erejét, vagy ügyesen következtet Itália nagyobb szerepére a műben. Ugyanakkor nem számol a névtelen művének egyes bizonyított forrásainak datáló szerepével, így a „Rationes dictandi”-val, más esetben pedig meglepő eredményekre jut, mint amikor a határon élő népeket (Aliminus) Alemannak nevezi, vagy abból a tényből, hogy Bihar előfordul, de Várad nem, messzemenő következtetéseket von le. Hasonlóképpen nehezen felfogható, hogy a 12−13. századi olvasóközönség miért ne értette volna a „more paganismo” szokásokat?

Teljesen más, összehasonlító megközelítésben tárgyalja a gesztát Bak János, aki először Leedsben adta elő gondolatait, majd a Majestasban jelentette meg („Legitimization of Rulership in Three Narratives from Twelfth-Century Central Europe”, Majestas (12.) 2004. 43–60.). Elegánsan hasonlítja össze a lengyel Anonymus Gallusnak, a magyar Névtelennek és a magyar krónikakompozíció korai fejezeteinek az uralkodók legitimitására vonatkozó nézeteit. Számba veszi a leszármazás fontosságát, a hadban győztes uralkodó erényeit, az égi büntetés és az isteni gondviselés hangsúlyozását s próbálja a művekben felsorakoztatott bőséges irodalmi és jogi érvanyagot a rekonstruálható politikai és társadalmi valósággal szembesíteni.

Végül a készülő angol fordítás kapcsán visszatérnénk a geszta egy érdekes szókapcsolatára, a „potenter et pacifice” (42, 44, 50, 57 fejezetek) értelmezésére és fordítására. Utoljára Szovák Kornél vizsgálta a geszta ezen előfordulásait, s joggal mutatott rá, hogy használatuk a királyi oklevelek hasonló ’pacifice és ’feliciter’ formulái hatását tükrözi. Igaz, együtt a magyar oklevelekben nem fordulnak elő (Ungarn-Jahrbuch 1991. 8–9.). Különösen’ a ’potenter’ alak fordítása okoz gondot, ami egyébként inkább későbbi hatalmaskodásokat leíró szövegekben bukkan fel. A korábbi fordítói ajánlatok a legkülönbözőbbek voltak: Silaginál a „machtvoll und friedlich” formát találjuk, Paisnál „erőszakkal és szépszerével”, „békében és hatalomban”, „hatalommal és szépszerével” változatokat; Szabó Károlynál „hatalommal és szépszerével”, „békében és hatalmasan”; saját fordításunkban „erős kézzel és békésen”, „békében és erejük tudatában” megoldásokat olvashatjuk. Rady az angol változat előzetesen közzétett szövegében a „rábeszélés”-t érezte a ’pacifice/békésen’ alakhoz illeszkedőnek.

Annál érdekesebb, hogy a külföldi okleveles gyakorlatban (aminek használatát az internetes források megkönnyítik, (vö. www.jaumeprimer.uji.es/cgi-bin/noticia. 2008. szeptember 08., ahonnan a következő példákat is vettük) előfordul a kapcsolat, mégpedig egészen hasonló kontextusban, I. Jakab aragóniai király egyik 1224-es birtokadományában (1224. aug. 29.): „Volumus igitur et statuentes firmiter precipiendo mandamus, quatinus omnia illa quecumque a predictis predecessoribus nostris vobis et monasterio vestro data sunt et concessa ullo modo, vos et monasterium vestrum et omnes successores vestri habeatis semper libere, et teneatis potenter et pacifice expletetis…” Hasonlóan érdekes Blasco de Alagón adománylevele 1234. május 4.-ről (Garcia Edo, Vicent: Nuevas aportaciones documentales sobre don Blasco de Alagón. = Boletín de la Sociedad Castellonense de Cultura 1989. 296.), ahol ezt találjuk: „Ita, quod predictam hereditatem habeatis, teneatis et possideatis potenter iure hereditario…”. Hasonlóan az ispotályos rend és Blasco de Alagón 1235. április 20.-i oklevelében (quod predictum terminum de Cervaria, sicut superius assignatus, divisus et fixuratus est, de cetero habeatis, teneatis, possideatis et expletetis secure, potenter, integre, sicut vestrum proprium alodium liberum). Ugyanennek a Blascónak egy 1239-es oklevelében is hasonló megfogalmazást találunk (Edo, Barreda–Enric, Pere: La carta de població de Benassal. 1988. 29. skk.) „possideatis omnes insimul et unusquisque per se vestram hereditatem, cum omnibus supradictis et successores vestri potenter, iure hereditario, franche, libere et quiete, sine interdicto et contrario aliquo et mala voce totius viventis persone”. A szóhasználat tartósan tovább él, s 1320 körül is hasonló fordulatokat találunk, mint Jordà d’Arenós 1320. május 25-i oklevelében „dictum castrum et alqueriis, cum suis terminis, facere et habere, tenere et possidere, quiete, potenter, et in bona pace, contra omnes personas conquerentes, vel aliquid perturbantes…” Egyáltalán nem közvetlen magyar−hispán kapcsolatra gondolunk, inkább arra, hogy a formuláskönyvek egy olyan csoportjának kellett lennie, amely ezt a megoldást javasolta. Maga szókapcsolat egyébként elő fordul Aacheni Albert keresztes krónikájának 9. könyvében (13. fej. „pacifice et potenter omnia disponens”), így semmiképpen nem tekinthető a geszta szerzője invenciójának.

Utólag elismerhetjük, hogy Gabriel Silagi új német−latin kiadása, bár számos jogos kritikai észrevételt váltott ki a hazai kutatóktól, igen nagy szolgálatot tett a Névtelen műve és az azzal kapcsolatos hazai szakirodalom népszerűsítésében. Azóta megjelent a geszta szlovák−latin kiadása (Kronika anonymného notára král’a Bela. Gesta Hungarorum. Ed. Vincent Múcska. Bratislava, 2000., vö. Magyar Könyvszemle (117.) 2001. 2. sz. 267–269.), lengyel (2006), s legújabban Martyn Rady angol fordításának előzetes kézirata olvasható a világhálón (http://www.ssees.ac.uk/prospect/GestaHungarorum.pdf. 2008. 07. 19. állapot, „The Gesta Hungarorum of Anonymus, the Anonymous Notary of King Béla”). A műnek a nemzetközi vérkeringésbe való bekerülése ugyan még nem hozta magával azokat az új szempontokat és eredményeket, amelyek joggal elvárhatók, de az új publikációk magas száma már biztatóan mutat ebbe az irányba.

Veszprémy László