szemle

Etzold, Ute Maria: Die Buchbinder und ihr Handwerk im Herzogtum Braunschweig von den Gildegründungen unter Herzog August bis zum Ersten Weltkrieg, 1651 bis 1914. Braunschweig, 2007. 429 l., ill. /Quellen und Forschungen zur Braunschweigischen Landesgeschichte. Hrsg. vom Braunschweigischen Geschichtsverein Bd. 43./

Most a reneszánsz kiállítások sorozatában és a corvinák virtuális egybegyűjtésének folyamatában a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek (HAB) is kiemelt szerephez jutott. De nemcsak az ott őrzött corvina kódexek révén, és mint a magyar ösztöndíjasok által évtizedek óta rendszeresen látogatott kutatóhely fontos nekünk, hanem évszázadokkal korábban a mesterré válni kívánó legények, a könyvkötő-tanoncok is szívesen keresték fel Braunschweig és Wolfenbüttel vidékét. Ute Maria Etzold Magyarországon is folytatott könyvtári és levéltári kutatásokat, a megadott források közt szerepel az OSZK, a Fővárosi Levéltár és az Iparművészeti Múzeum, de a debreceni Déri és a soproni Liszt Ferenc Múzeum is.

Etzold könyvéhez a sokunk által jól ismert és tisztelt Paul Raabe professzor, a HAB egykori igazgatója írt rövid, a szerző munkáját igen elismerő előszót. Nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a tradicionális, régi könyvanyaggal rendelkező könyvtárakban lassan krízishelyzet áll elő, maguknak kell gondoskodni kézműipari könyvkötők képzéséről, hogy a régi, nagy értékű, de rossz állapotú könyveket megfelelően tudják restauráltatni. A nagyipari könyvelőállítással megszűnt az egyedi könyvkötés, a valódi bordára fűzés, s egyedi kötéseket már csak könyvkötőművészek készítenek kiállításokra, vagy bibliofil megrendelőknek, illetve a restaurátorok az előbb vázolt szükségből.

Ute Etzold mint jól képzett könyvkötő évtizedeken át tanított, s szinte mindent tud a könyvről, legalábbis a kész könyvről, hiszen mint írja, a könyvkészítés utolsó szakaszában következik a könyvkötés, a könyvkészítés végén a könyvkötő áll. A kötéskutatás egyik speciális területe a könyvkötőcéhek története és a céhen belüli könyvkötőképzés. Ez a korszak leginkább a könyvnyomtatás általános elterjedésével esik egybe. A korábbi időszakban elsősorban a papság és a nemesség köréből kerültek ki a megbízók, s a könyvkötőnek a drága kódexhez illő kötést kellett készíteni. Még a kolostori műhelyekben is más-más díszítettségű volt a könyv, ha mindennapi használatra, vagy ha az oltárra szánták az adott könyvet. A nyomtatott könyvek általánossá válásával az egyszerűbb használati kötések kerültek túlsúlyba.

A szerző könyvében végigveszi a több mint két és fél évszázad céhen belüli könyvkötőképzésének fokozatait, a tanonc, a legény és a mester szakaszokat, s ezeken a szakaszokon belül vizsgálja életüket, tevékenységüket, a kötelező vándorlást – mintegy 700 könyvkötőét. Bizonyára nagy vonalakban hasonlóan folyt az élet a magyar céheken belül is, s ezért példaértékű Etzold könyve a hazai szakemberek számára is.

Szigorú kritériumokat szabtak a leendő könyvkötőknek. A mester általában 14. életévét betöltött, írni-olvasni tudó, pszichikailag és fizikailag érett, már konfirmált és törvényes házasságból született ifjút vett csak fel tanoncnak, s először csak kéthetes próbaidőre. Ezután szegődtette, és tandíjat kellett fizetni. A képzés általában hároméves volt. A 17. században és a 18. század első felében kevesebb könyvkötőtanoncot képeztek, ezáltal a felemelkedés, a mesterré válás például a braunschweigi hercegség sok kis városában könnyebben ment. A szabályozás szigorú volt, s a céhek körülbástyázták magukat a kontárokkal szemben. A „Pfuscher” = kontár nem feltétlenül dolgozott rosszul, csak céhen kívüli, „jogosítvány nélküli” volt. 1731-től azonban nem tettek különbséget születés, társadalmi hovatartozás vagy vallás szerint. Sokkal nehezebben ment, és csak a 19. század vége felé sikerült áttörni a falat a nőknek, ha netán könyvkötők szerettek volna lenni. Ha mégis, akkor csak mint segéderőt alkalmazták őket. Később magas rangú protekcióval, végül a céhszabályzat módosításával, adott esetben könyvkötőlegények írásbeli protestálása ellenére, vállalta egy-egy könyvkötőmester lányok képzését. A fő érv ellenük – a kötelező vándorlás lehetetlensége – inkább csak kifogás volt.

Etzold eredeti forrásokat használt, s nemcsak céhszabály-könyveket, hanem idevágó jogi viták jegyzőkönyveit, végrendeleteket, fennmaradt konkurencia-viták írott anyagát, s lehetőség szerint a valcoló, azaz vándorló könyveket is bevonta kutatásaiba. 195 helyen érdeklődött levéltárakban, múzeumokban és könyvtárakban, s ezek közül 48 volt eredményes. Vándorló legények után templomok jegyzőkönyveiben is kutatott. Mindez sok időt és fáradságot, türelmet igényelt, nem is szólva arról, hogy egy-egy nevet hányféleképpen írtak be az aktákba, s könyvkötő-generációk esetében milyen nehézségekbe ütközik a kutató, ha keresztnév helyett csak „Herr X” áll.

A kiindulási okirat az 1651. november 24-én kelt, az ifjabb August herceg által Helmstedt, Wolfenbüttel és a hercegség minden más városa számára kiadott „Könyvkötő szabályzati levél”, a benne tíz fejezetben foglalt 39 paragrafussal. Ebben a műhelytől a reggeli gyűléseken át, a tanoncokat, legényeket, a mesterré válás feltételeit, a mester özvegyét, fiát, lányát, ezek házasságát, a felmerülő panaszoktól a temetésig mindent igyekeztek szabályozni. Szakmailag érdekes az a szabályszerű szokás, hogy vizsgamunkaként pergamenkötést kellett készíteni. A mesternek a vándorló legényt be kellett fogadnia, szállást és munkát, ellátást is kellett számára biztosítani. Ennek kapcsán találkozunk Sopron és Debrecen nevével, ide is jöttek Braunschweigből, és viszont: ezekből a városokból oda. A szerző részletesen szól a legénybeállási könyvről, a legények vizsgájáról, a vizsgáztatás lefolyásáról, a vándorlásról és a szokásos vándorlási területekről, sőt idéz köszönőformulákat, kialakult jelmondatokat, szimbólumokat, ide illő bölcs mondásokat, amelyeket a távozó legények bejegyeztek a céh vendégkönyvébe. Etzold statisztikákkal, grafikonokkal, térképekkel is alátámasztja a munkáról, a vádorlásban töltött időről leírtakat.

A kötéskutató számára az egyik legizgalmasabb feladat a mesterremekek, könyvkötőjének azonosítása. (Nem az az általános, mint nálunk Debrecenben – de nálunk is csak ott –, hogy a Református Nagykönyvtár könyvtárosa beírta a remekmunkába, hogy kinek kötése!) A csupán egy-két aranyozott, vagy vaknyomásos kerettel díszített egyszerű(nek látszó) bőr- vagy pergamenkötés esetében alig van fogódzó a mester azonosítására.

Külön fejezet foglalkozik a könyvkötőmesterek megszerezte privilégiumokkal és különböző koncessziókkal/engedményekkel, s persze magával a „mester-élettel”. Ebben a fejezetben helyet kap a műhely felszereltsége és a szerszámok. Egy önálló fejezet foglalkozik a „mesterné”-vel. Szó esik a céhbeli hierarchiáról, az utódlásról, a mester közéleti szerepéről. Különleges rangot jelent, ha valaki „udvari könyvkötőmester” (Hofbuchbinder), vagy egy egyetem „saját” könyvkötője. Megint más eset, persze már inkább a 19. században fordul elő, ha a könyvkötő egyben kiadó (Verlagsbuchbinder), s egy vagy több nyomdásszal szerződésben áll, és a megjelent könyvek jelentős részét bekötve árusítja. Meglepő, pedig a 19. században erre nálunk is vannak példák, hogy a nagy könyvtárak saját könyvkötőt alkalmaznak. Az ifjabb August herceg ebben élen járt. Jó, de nem dísz- vagy bibliofil kötéseket csináltatott könyvtára számára. – A kötet utolsó nagy fejezetében a szerző sorra veszi a braunschweigi hercegség egyes városainak, szám szerint 23-nak a könyvkötőit.

Nagyon érdekesek és hasznosak az írott szöveget kiegészítő képek. Ezek azonban lehetnének némileg nagyobb méretűek. Egyébként, valószínűleg terjedelmi megfontolás miatt, a szöveg betűi is kicsik.

A könyvet mutatók egészítik ki: források, irodalomjegyzék, személy-, hely- és tárgymutató. Még az előzékek is a jobb megismerést, tájékozódást szolgálják. Az előtábla kiragasztott előzékén és átmenő röpülő lapján a braunschweigi hercegség és a hildesheimi püspökség korabeli térképét tanulmányozhatjuk, a háttábla előzékén a Tiemann és Ohle könyvkötő família családfáját 1696-tól 1936-ig. A keménytáblás kötés rokokó díszei fotoreprodukcióban a szerző legfőbb forrásának, a braunschweigi céh 1773-tól vezetett legénybeállási könyvének kötését tükrözi. Ute Maria Etzold könyvét, amely egyben doktori disszertációja, a kézműves könyvkötőmunka mindenkori mestereinek ajánlja.

Rozsondai Marianne