szemle

Le scriptorium d’Albi. Les manuscrits de la cathédrale Sainte-Cécile (VIIe–XIIe siècles). Catalogue de l’exposition présentée à la médiathèque Pierre-Amalric (Albi), 13 septembre – 15 décembre 2007. Sous la direction de Matthieu Desachy. Rodez, 2007. Editions du Rouergue, 174 l. /Trésors écrits Albigeois II./

Albi, elvarázsolt hely, amelyről álmodunk, hogy egyszer eljutunk oda életünkben. Mindig félreeső volt, olyan, ahova szívesen eltűntek mindazok, akiknek volt eltitkolnivalójuk, vagy akik, gondolataik mássága révén kénytelenek voltak eltűnni a szemek elől. Az atlanti partok és a Mediterraneum közti hegyekben, a történelemben többször találtak menedékre azok, akik nem voltak szívesen látottak a keresztény dogma központjaiban. Az első könyv ebből a városból, azokból az évekből maradt ránk, amikor Nagy Károly hatalomra jutott. Más világ ez, mint a skót és ír szerzetesek átvonulása utáni északi frank területek. Ott ők scriptoriumok sorát alapították: Saint Amandtól Sankt Gallenig, és tulajdonképpen tovább, a ligur partoktól nem távoli Bobbióig. A meroving időkből ritkák az emlékek (így például a 600 körül írt kánonok Albiból (a jelen katalógusban a 28–31. oldal), de a 9. század legelején a Sainte-Cécile és Saint-Salvi templomok személyzetéből formált káptalan iskolát és scriptoriumot alapított, és elkezdődött a rendszeres másolói munka. A karoling-kori alapítás emlékeit három csoportban mutatja be a katalógus: a liturgiai kéziratok, a kánonok, illetve az oktatáshoz készült könyvek. Természetes, hogy nem csak a helyi műhely munkái maradtak fenn a környéken, a kiállítás részeként láthatjuk például a Pireneusok déli oldaláról való Mappa Mundit (8. század közepe) is. Patrick Gautier Dalché mutatja be ezt a kort a tárgyleírásokhoz írt bevezetőjében („La fondation carolingienne”).

A 11. század elejétől maradtak fenn azok a kéziratok, amelyek tanúsítják, hogy a graduale, antiphonale, offícium, vagy éppen az ismert requiem zenei anyagát is Albiban rögzítették. Ez még akkor is így van – Marie-Noël Colette szerint („Aux origines de la notation musicale”) –, ha a közeli aquitániai műhelyek közvetlen hatása miatt, nehéz azonosítani a másolás pontos helyét. Így a kiállított darabok közt többet (főként a korábbiakat) „Délnyugat-Franciaország” származási hely megjelölésével mutatnak be.

1959-ben, Jean Porcher, a franciaországi könyvdíszítés történetét írva (L’Enluminure française. Paris, 1959. Arts et métiers graphiques) arról beszélt, hogy Albi környékén az 1000. év környékén megjelenik egy jellegzetes dél-francia művészeti stílus. Marianne Besseyre katalógusunkban ezt a megállapítást részletesebben kifejti („L’apogée de l’enluminure albigeoise: Sicard et l’art 1100”), nevesen megállapítja, hogy az aquitániai jelentős másolóműhelyek (Limoges, Moissac) már a 10. század folyamán egyesítik könyvdíszeikben az állatok s az emberek ábrázolását, és ilyen darabot többet láthattak a kiállítás látogatói. Kétségtelen azonban, hogy a Sainte-Cécile scriptorium karoling-korszak utáni második jelentős korszaka a 11–12. század fordulóján volt, és az egyik legjelentősebb alakja e tevékenységnek Sicard archidiaconus volt.

Matthieu Desachy, a katalógus utolsó tanulmányában (és a kiállítás utolsó tárlóiban) áttekinti a Sainte-Cécile műhely fennmaradt termékeit, a ma Albiban található 7–12. századi kódexek történetét, és végigkíséri azt a Francia Forradalomig („Une prière de jouvence comme préface avant l’éternitée: la louange des morts”). E keretben bemutatja a 12. századi Albiban tevékeny közösség hétköznapi életét, és egy nagyon egyedi ottani írásbeli emléket az elhunytakról való megemlékezésről. A „holtak tekercse” felsorolja az elhunytakat, és halotti értesítés szokásos részeihez hasonlóan röviden méltatja azokat. Az értesítés már a korszakban is elterjedt, és az elhunytakról szóló megemlékezést közösségtől közösséghez küldték tovább. Ezek a halotti értesítők alapul szolgáltak aztán egy sajátos liturgia kialakításához, hiszen szentmise keretében emlékeztek meg csoportosan, vagy kiemelkedő egyéniség esetén külön is az eltávozottakról. A kiállítás utolsó részét tehát, a 10–18. századi obituáriumok képezték.

Monok István