NEKROLÓG

Jakó Zsigmond (1916–2008), a könyvtörténész. Nagyon sok tanár és szülő panaszkodik arról, hogy nem elég a példaadás, a következő generációk tagjai nem veszik észre a követendő cselekvési mintát, erkölcsi útmutatást. Különféle módszerek kellenek ahhoz, hogy át tudjuk adni a szerintünk megőrzendő hagyományokat. Jakó Zsigmond természetéről, szokásairól, visszatérő szófordulatairól anekdoták sora emlékezik meg. Makacsságig következetesen képviselt nézetei a világról, egy-egy szakterület belső problémáiról sokszor vicces emlékezésre sarkallnak, de senkitől nem hallottam még olyat, hogy valaki nem fogadta meg a szavát, nem úgy cselekedett, ahogy ő kívánta, vagy szakmabeli kollégái, tanítványai tőle gyökeresen eltérő szakmai állásfoglalást tettek volna. A szakmaiság előtt mindig alázattal viselkedett, egyetlen pillanatra sem tűnt úgy, hogy ő, a professzor, az akadémikus, és az ő véleménye számít, nem maga a történeti valóság (amelynek megismerhetőségében ő mindig hitt). Soha nem gondolta, hogy a valóság az, amit mi állítunk róla. Ebből az alapállásból táplálkozott felelősségtudata. Akik nem szerették, a felelősségtudattól féltek. Sütött róla, hogy olyan ember, akivel szemben egy nem tiszta személy nem állhat meg.

Történész volt. Levéltárosként, tanárként, tudományszervezőként, még magánemberként is. Életműve is sugallja alapvető meggyőződését a történelemről: ha hazáról, népről, nemzetről írt, vagy művelődéstörténeti kérdésekről értekezett, mindig intézményekben gondolkodott. Elfeledett, alig olvasott tanulmánya vízió (1100 esztendő. Előadás az Erdély Múzeum Egyesület 1996. május 4-i ülésén. Kolozsvár, 1996, EME). Látomás a magyarság 1100 éves kárpát-medencei történetéről. Ebben hitet tett abbéli meggyőződéséről, hogy a történelemben csak az intézményeket létrehozó népek, népcsoportok, közösségek alkottak maradandót, és az intézményeik fenntartásáról gondoskodók viselkedtek az új generációkkal szemben felelősséggel, biztosították a hagyományok továbbadásának lehetőségét. Gondolkodását az intézmények szerepének központba állítása mellett a források feltétlen tisztelete határozta meg. Nem volt elméletellenes. Azt azonban hitte, gondolta és mondta is, hogy az elméletet a források természete adja. A megismert forrástömeg, a dokumentumok lehetőségig teljes körének ismerete teszi lehetővé egymáshoz való viszonyuk megítélését, az általuk megmutatott valóság arányainak megállapítását. Az írásbeliségre és a könyvtörténetre is mindig így tekintett. És valóban: biztos vagyok benne, hogy nem olvasta az Annales iskola elméleti írásait az anyagi kultúra, a mindennapok története kérdésében. A kolozsvári városi források megismerése alapján írta meg 1957-ben azt az alapvető tanulmányát („Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron”), amelynek programját a mai napig próbáljuk megvalósítani. „A könyv és könyvtár az erdélyi társadalom életében” című írása pedig (1975) máig használható megállapításokat tesz. Akkor, amikor írta – anélkül, hogy a német historiográfia kortárs áramlatait megismerhette volna – teljes mértékben modernnek számított: mert a források teljes körű ismeretén alapult, és ugyanazokra a következtetésekre jutott belőlük, mint a nagy kutatócsoportok közös munkája alapján kikristályosodott elméleti állítások.

Az írástörténet kettős összefüggésben érdekelte. A középkori erdélyi hivatali írásbeliség kialakulása, ennek intézményei, illetve a formuláriumos könyvek kapcsán. Emellett, mintegy kénytelen volt a paleográfiai kérdésekkel szisztematikusan is foglalkozni, hiszen másként nem tudta volna megvalósítani iskolateremtő terveit a középkorász nemzedékek elindításában. Tonk Sándor, Sipos Gábor, Kovács András, de a fiatalabbak, a „kicsi” Kovács András, Hegyi Géza és még sorolhatnánk a neveket, akik az ő alapvetése alapján indultak el a kutatóvá érés útján. 1955-ben a bukaresti X. Történész Világkongresszuson a Hajnal István és Mályusz Elemér inspirálta témával lépett fel: „Les débuts de l’écriture dans les couches laïques de la société féodale en Transylvanie (Considération sur l’étude de la paléographie sur de bouvelles bases)”. Ugyanez magyarul is megjelent: „A laikus írásbeliség kezdetei a középkori Erdélyben” címmel. A témát két irányban folytatta, egyrészt a hiteleshelyi tevékenység történetének monografikus összefoglalásáig (A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei kivonatokban, 1289–1566. Bp. 1980. az 1. kötet bevezetőjében), másrészt egy latin paleográfiai kézikönyv megteremtéséig. Ez utóbbit Radu Manulescuval 1971-ben jelentette meg először, majd ő újraírta, és már a modernebb nyomdatechnika adta lehetőségekkel Budapesten 1987-ben ki is adta (A latin írás története). Közben megírta tanulmányát az európai középkori bibliofíliáról, amely a téma alapművének magyar fordítása előszavaként 1971-ben látott napvilágot (Richard de Bury Philobiblon. A könyvek szeretete. Bukarest, 1971 /Téka/.)

1957-ben megjelentette a már említett tanulmányát a kolozsvári polgárság kora újkori anyagi kultúrájáról, és ezen belül a könyvbirtoklási, könyvhasználati szokásairól. Programirattá vált ez a dolgozat, hiszen egyrészt tanítványaival módszeresen kutatta Erdély régi könyvanyagának tulajdonosi bejegyzéseit, a hagyatéki inventáriumokban megbúvó könyvösszeírásokat. De a romániai körülmények nem kedveztek egy módszeres alapkutatás felépítésének, így megjelentek ugyan közlemények a tanítványok tollából (a legismertebb Dankanits Ádám könyve lett), de meg kellett várni a Klaniczay Tibor és Keserű Bálint által megszervezett nagy, immár 30 éve folyó kutatási programot. Ennek célja a Kárpát-medence szellemi erőterének megrajzolása volt: ki, mikor, mit olvasott a kora újkori Erdélyben, miként hatott ez az olvasmányanyag az alkotó értelmiségre? Sipos Gábor, Tonk Sándor, Jakó Klára, Kiss Gyöngy többnyire az ő útmutatásával írta meg tanulmányait, és adták ki könyveiket (jelentős részben Szegeden, az „Adattár”, és az „Olvasmánytörténeti dolgozatok” sorozatokban). A még be nem fejezett gyűjtemény, az Erdélyi könyvesházak, az „Adattár” sorozaton belül (16/1–4. kötet) is a vele való beszélgetések alatt formálódott.

Erdély nyomdászattörténetéről 1961-ben kezdett közleményeket kiadni. Előbb Heltai Gáspár (1961), majd Hoffgreff György műhelyéről (1965), később a román nyomdászat egyes emlékeiről (a szebeni katekizmus, 1964/73; balázsfalvi nyomda, 1974/76), de a nyomdászattörténetből igazán Misztótfalusi Kis Miklóst szerette meg. Nyomdászattörténeti írásait 1997-ben állította össze (Társadalom, egyház, művelődés. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bp. 1997. METEM), de Misztótfalusi Kisről már 1976-ban közzétette monográfiáját (Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége. Bukarest, 1976). Vonzotta Misztótfalusi Kis Miklós. Ő is partiumi volt, ahogy Jakó professzor, „oda kivaló”, ahogy Erdélyben mondták. Küldetéstudatból jött haza Hollandiából Erdélybe, és tartott ki akkor is, amikor sokan megelégelték az életkörülmények nehézségeit, a folytonos zaklatást, a hatalom túlkapásait. Mert Jakó Zsigmond is (élet)programszerűen tartott ki: Nem hagyta el Erdélyt a magyarok kivonulásával 1944-ben, nem az Erdélyi Múzeum Egyesület felszámolásakor, nem a Bolyai Egyetem megszűntével, és nem a 80-as évek borzalmai közepette.

A nyomdászattörténet mellett az könyvgyűjtés, a könyvtárak és az olvasás története is érdekelte. Sok témát átengedett tanítványainak, barátainak. De sokat kidolgozott maga is. Szűkebb pátriája, Bihar, külön is érdekelte. A kutatás sokáig nem fogja meghaladni a „Várad helye középkori könyvtártörténetünkben” című, 1974-ben írt tanulmányát. Nagy elégtétel volt számára, hogy munkája folytatóra talált Emődi András személyében. A Bibliotheca Corvina históriájának két tanulmányt is szentelt („Erdély és a Corvina”, „Ipolyi Arnold és a Konstantinápolyba került Korvinák megtalálása”), de igazából az egyes kötetek utóélete érdekelte; a magyarországi humanizmus olyan alakjai, mint Johann Henckel, és Oláh Miklós. És természetesen a részben nyilvános intézménnyé vált gyűjtemények: a fejedelmi könyvtár sorsa, az enyedi gyűjtemény, vagy a székelyudvarhelyi kálvinista kollégium könyvtára. Ezekről írt tanulmányai kismonográfiaként használhatók, és egyszersmind mindenütt feltárta a teljes hozzáférhető forrásanyagot is.

1976-ban megjelent nagy tanulmánykötete (Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bukarest, 1976) számára továbbírta korábbi tanulmányait. Helyet kaptak ebben a kötetben a románok könyves ügyeivel kapcsolatos írásai is, magyarul (van, amelyik előbb románul jelent meg). „Az 1544. évi román katekizmus nyomában” elindulva ő igazából társadalom, és vallástörténetet írt. Érdekelte a románok körében is jelentkező reformáció története. Köleséri Sámuel leveleit haláláig gyűjtötte, remélem, valaki ki is fogja adni majd. Ő csupán keveset írt erről. Előbb németül, majd magyarul adta ki tanulmányát A XVIII. század eleji román művelődési élet és a korai német felvilágosodás kapcsolatai Köleséri Sámuel leveleinek tükrében címmel. A balázsfalvi nyomdáról, vagy a Cipariu-könyvtár történetéről írt alapos kismonográfiáinak eredményeit a román szakirodalom is csak elismerően idézi, sok mindent ma még nem tudnak a kérdéshez hozzátenni.

Jakó Zsigmond olyan könyvtörténész volt, aki a könyvtörténet forrásait megismerte egyéb történeti tárgyú kutatásai közben, és mert tanítványai, barátai kedvelt témáihoz illettek, a témák kidolgozását nagyobb részt átengedte nekik. Ha úgy vélte, jobb, ha ő maga is példát ad egy-egy dokumentum történeti értelmezésében, kiadott néhányat, de ő szeretett kicsit a háttérben maradni ezekben a témákban. Fontosabb dolga is akadt, hiszen mindenképpen el akarta indítani az „Erdélyi okmánytár” sorozatot, kiadni néhány alapvető forráskiadványt. Olyanokat, amelyek teljességre törekvésben, diplomatikai, paleográfiai pontosságban példákká válhatnak. Hosszú élete alatt mindig tervszerűen dolgozott, a könyvtörténet kicsit kirándulás volt a számára. Talán csak Misztótfalusi Kis Miklós nem, azt a könyvet másképpen vélte példaként felmutatni. Párhuzamosan saját életének példává formálásával.

Monok István