SLÍZ MARIANN

Erzsébet királyné a ponyván – kultusz és politika

Erzsébet magyar királyné és osztrák császárné alakja körül a magyarok között már életében kialakult egyfajta kultusz, halálának körülményei pedig szinte szentnek kijáró tiszteletet és imádatot váltottak ki az ország népéből. Kultusza azóta is töretlenül virágzik, amint azt az eltelt több mint száz év alatt született számtalan róla szóló tudományos és irodalmi igényű mű, szobor, festmény, játék- és animációs film stb. is bizonyítja. Mint a kanonizált történelmi alakok többsége, ő sem kerülhette el nevének üzletté válását: bonbonok, italok, tejtermékek címkéin díszeleg a Sisi – Sissi – Sissy név, a könyvpiac pedig ontja magából a róla szóló, a mindenkori divathoz igazított könyveket, népszerűsítő (vagy inkább a népszerűségét kiaknázó), hangzatos című kiadványokat, kihasználva szigorú diétán és sportoláson alapuló életmódját, szépségkultuszát és a magánéletét vizslató kíváncsiságot (például „…fáradtan teszem le esténként koronám…” Erzsébet királyné magánélete;[1] Erzsébet királyné, a koronás szépasszony;[2] Erzsébet királyné és a férfiak;[3] Sisi, a fitnesz és a fogyókúra királynője;[4] Sisi & Diana;[5] Mária Terézia, Erzsébet, Zita. Nagy császárnék fiatal lány korukban.[6]).

E kultusz különböző aspektusaival már több munka is foglalkozott, Niederhauser Emil például részletesen tárgyalta a genfi merénylet sajtóvisszhangját,[7] DeményDittel Lajos a szépirodalmi,[8] Basics Beatrix pedig a képzőművészeti vonatkozásokat emelte ki;[9] F. Dózsa Katalin megemlékezett a királyné szépségének a kortársak és az utókor általi, szinte már vallásos tiszteletéről,[10] Vér Eszter Virág pedig nemrég áttekintette a királyné emlékének megőrzésére tett hivatalos intézkedéseket (törvénybe iktatás, emlékszobrok, -kiállítások és -ligetek stb.), illetve számos, Erzsébettel kapcsolatos cikket, visszaemlékezést, anekdotát és verset gyűjtött össze.[11] Vizsgálatom több ponton kapcsolódik e munkákhoz, hiszen olyan műveket tekint át, amelyek – mint látni fogjuk – szoros rokonságban állnak mind a sajtóval, mind az irodalommal.

Az Erzsébet-kultusz kialakulásában, formálódásában jelentős szerepet játszottak a királyné életében és különösen halála után, az újságokat, könyveket nemigen olvasó, szegényebb nép körében terjesztett ponyvák. Ezek különböző típusairól, jellegzetes témáiról részletes tájékoztatást ad Pogány Péter[12] és Békés István[13] alapműnek számító munkája, egyikük sem emlékezik meg azonban hosszabban a híres történelmi személyeket középpontba állító ponyvákról. Ez talán azzal magyarázható, hogy e tematika nem hozott létre külön ponyvatípust: az ismert, többnyire kultikus tisztelettel övezett személyek életéről szóló ponyvák a kitalált történeteket elmesélő, széphistóriákkal rokon ponyvákhoz állnak közel, a történelmi nagyságok erőszakos vagy tragikus halálát bemutatók pedig ezer szállal kapcsolódnak a Békés által oly részletesen bemutatott bűnügyi ponyvákhoz, hírversekhez. Az előbbire jó példát nyújtanak a Kossuth életét és emigrációbeli, kitalált kalandjait (például indiánokkal való találkozását, farkasokkal vívott harcát stb.) elbeszélő írások.[14] Az utóbbira több hazai és külföldi példa is említhető. A II. Lajos bajor király öngyilkosságáról szóló história Németországban 50.000 példányban fogyott el;[15] egy Erzsébetről szóló anekdota is megemlíti, hogy a királyné a nép közt   jártában találkozott egy csősszel, aki a király haláláról szóló ponyvát olvasott nagy átéléssel.[16] De nemcsak Erzsébet unokatestvérének, hanem fiának személye is folklorizálódott: Pogány szerint 1889-ben húsz német ponyvakiadvány jelent meg róla, s az egyikből 180.000 példányt adtak el.[17] Az Országos Széchényi Könyvtár Kisnyomtatványtárában 14 magyar nyelvű ponyva található a főhercegről. Halálának körülményei és az udvar által elhallgatott részletek miatt a nép nem hitte el, hogy „Rezső királyfi” meghalt, s akárcsak Petőfiről, róla is elterjedt az az álhír, hogy álruhában bujdosik valahol, s egyszer majd visszatér népéhez.[18] Szintén az OSzKban található egy ponyva, amely az I. Umberto olasz király elleni merényletet örökíti meg;[19] számtalan ponyva szólt Majláth György országbírónak a fővárost sokáig izgalomban tartó meggyilkolásáról és a bűnösök kézre kerítéséről, majd kivégzéséről;[20] ha pedig éppen nem történt semmi tragikus a nagyvilágban, még mindig elő lehetett venni egy korábbi (gyakran jóval korábbi) esetet, például II. Lajos magyar király halálát. E sajtótermék jellegéből adódóan nem hosszú életű: rossz minőségű papírra nyomtatva könnyen elpusztult, ráadásul a parasztok számos más célra is hasznosíthatták az anyagát. Így születhetett ponyva Erzsébet haláláról még 1900-ban is:[21] két év hosszú idő; az alatt a korábbi ponyvák jó része már elpusztult, részleteikre nem emlékeztek, megmaradt viszont az általuk előidézett érzelmek emléke. Így sokan megvásárolták a ponyvát, hogy ismét elérzékenyülhessenek az „angyali jóságú”, „szerencsétlen” királyné történetén.

Az OSzK Kisnyomtatványtárában összesen húsz ponyvát őriznek Erzsébettel kapcsolatban. A következőkben ezeket tekintem át, kitérek a kultusz építésében játszott szerepükre, a korabeli újságcikkekkel való kapcsolatukra, végül pedig arra, hogyan igyekeztek a nyomdászok egyéb célokra is felhasználni a történteket.

1. Az Erzsébet életében született ponyvák

A húsz ponyvából mindössze három született a királyné életében. Ezek közül a (feltételezhetően) legkorábbi év nélkül jelent meg.[22] Egy állítólag Ferenczy Ida által írt 1866-os levelet közölt, melyet a felolvasónő egy tápiószelei cigányaszszonynak címzett. Ebben a királyné bizalmasa tájékoztatja az asszonyt, hogy fia a német egységért vívott háborúban megsebesült, s a kórházban találkozott a betegeket látogató Erzsébettel. A cigánylegény nem engedte levágatni a kezét, mivel azonban másképp meghalt volna, a királynénak sikerült rávennie, hogy egyezzen bele az operációba. Sőt, a legény kérésére egészen addig vele volt, amíg el nem altatták, s a műtét után visszatért a beteg vigasztalására. Azt is megígérte, hogy átviteti a tiszti kórházba, felgyógyulása után pedig életjáradékot biztosít neki, hiszen karja elvesztése miatt többé nem lesz képes dolgozni.[23] A ponyvában megjelölt év a Habsburgok számára vészterhes időszak volt: néhány esztendővel az olasz egység ellen folytatott eredménytelen küzdelme után a dinasztia a poroszokkal vívott háborúban is vereséget szenvedett, s rövid időre még Bécs is veszélyben forgott. Ekkoriban Erzsébet valóban meglátogatott néhány katonakórházat, a főváros elleni fenyegetés miatt azonban hamarosan Budára kellett költöznie, számítva a magyarok „hagyományos lovagiasságára”, akárcsak egy századdal korábban Mária Terézia. 1865-től már tapasztalható volt némi enyhülés és a kiegyezésre irányuló törekvés mindkét részről. A ponyva célja tehát a királyné jóságának hangsúlyozásával nyilvánvalóan az volt, hogy növelje a nép szimpátiáját a császári család iránt. A dinasztiából kétségtelenül Erzsébet volt a magyarok számára a legelfogadhatóbb: házassága amnesztiát hozott sok száműzött és bebörtönzött szabadságharcos számára, s ekkorra már lehetett róla tudni, hogy konfliktusba került a magyarok által gyűlölt Zsófia főhercegnővel és a császári udvarral. Ráadásul évszázadok óta ő volt az első magyar királyné, aki beszélte népe nyelvét, és ismerte történelmét. Ezért a feléje irányuló rokonszenv erősítése segíthetett a magyarok és a császár közötti közeledésben, amelyre nemcsak a passzív ellenállásban kifáradt, a Bach-rendszerben meggyötört, gazdaságilag egyre inkább lemaradó országnak, hanem – különösen a háborúban elszenvedett megalázó vereség után – az udvarnak is nagy szüksége volt. Bár a ponyván nem szerepel évszám, mindezek alapján valószínűsíthető, hogy a kiegyezés körül, valószínűleg 1866-ban, esetleg 1867-ben születhetett.

A második ponyva 1874-ből származik.[24] Ebben két, műfajilag leginkább epikus költeménynek tekinthető szöveg található: az első Erzsébetről (Erzsébet király asszonyunk álma), a másik Deák Ferencről. A balladaformájú, nyolcsoros versszakokból álló költemény egy kitalált történetet mesél el. A királyné még bajor hercegkisasszony korában eltévedt egy erdőben sétálva, s egy fa alá heveredvén csodás álmot látott: idegen, lovagias és daliás nép között élt, akik elbuktak a szabadságért folytatott harcukban, ő azonban hét év múlva a királynéjuk lett, s újra felemelte őket. E műről már az évszám ismerete nélkül is meg tudnánk mondani, hogy a kiegyezés után született, hiszen a királyné közvetítő szerepét hangsúlyozza. Ez a momentum minden későbbi ponyvában toposzként jelenik meg, akárcsak a már itt felbukkanó jelzők, amelyekkel Erzsébetet illetik: „dicső nemtő”, a magyarok „patrónája”. Szintén minden ponyvában (és minden újságcikkben, megemlékezésben) kiemelik, hogy nemcsak ő beszél magyarul, hanem gyermekeit is megtanította „népük” nyelvére. A vers stílusáról meg kell jegyezni, hogy az átlagos ponyvákhoz képest igényesebb, s nem annyira a Petőfi-utánzó, népies vonulatot képviseli, inkább Vörösmarty epikus költeményeinek hangjára emlékeztet, az Édenkert (Magyarország) leírása pedig egy Himnusz-parafrázissal kezdődik: „Merre folynak Duna s Tiszának habjai / És laknak Árpádnak hősi magzatjai.” E ponyva tehát feltehetőleg része a Gerő András által visszafelé mitizálódásnak nevezett jelenségnek: annak a folyamatnak, amelynek eredményeképpen általános felfogássá vált, hogy Erzsébet már az abszolutista időszakban is a magyarok barátja, legfőbb szószólója volt.[25]

A harmadik, 1892-ben született ponyva középpontjában nem Erzsébet áll, hanem Ferenc József koronázása.[26] Érdekessége, hogy az összes közül egyedül ebben használnak színeket (pirosat és zöldet, hogy a lap színei a nemzeti színeket adják vissza), és viszonylag sok kép található benne (a címlap a koronázás egy pillanatát örökíti meg, a metszeten jól kivehető Ferenc József, az érsek és Andrássy alakja; a ponyva középső oldalpárján pedig a király és a királyné látható egymással szemben, koronázási díszben). E fényűzés miatt az előállítási költségek jóval magasabbak lehettek, mint egy átlagos ponyva esetében. Ezt nyilvánvalóan egy kis vidéki nyomda nem tudta volna vállalni, de feltehetőleg a fővárosi Bartalits Imre is kapott állami támogatást hozzá. Erre utal a szöveg Ferenc Józsefet dicsőítő hangja is: rossz tanácsadók elszakították egymástól a nemzetet és az uralkodót, de a király és Isten megszüntette ezt a szakadékot, s azóta az ország óriási fejlődésen ment keresztül. A prózai szöveg aprólékosan felidézi a 25 évvel korábbi eseményeket; ugyanilyen részletesség figyelhető meg később az Erzsébet elleni merényletnek, illetve a királyné temetésének leírásában is.

A bemutatott ponyvákból egy meglehetősen sztereotip kép rajzolódik ki: a jó királyné betegeket látogat, szereti és jól ismeri népét – a feltűnően hiányzó atyafigura helyett tehát a formálódó kultusz megteremti az anyát. Erzsébet valójában nyűgnek érezte a kórházak és egyéb intézmények látogatásával kapcsolatos kötelességeit, akárcsak az állami ünnepségeken való részvételt. Gödöllőt ugyan kedvelte, de az ország egyéb részeit nemigen járta be, s itt-tartózkodásában sem elsősorban a magyarok iránti szeretete, hanem a bécsi udvartól való eltávolodás vágya, a nyugodt életkörülmények és egy híveiből álló kör kialakítása, illetve az udvar provokálása motiválta.[27] Az 1874-es ponyva azonban azt tükrözi, hogy a 70-es évekre Erzsébet alakja, akárcsak Kossuthé, a nép körében már népmesei-mondai motívumokkal is gazdagodott. A következő 17 ponyva vizsgálatából az is kitűnik majd, változott-e ez a kép a királyné halála után.

2. A merénylet után megjelent ponyvák

2.1. Hitelesség

A vizsgált 20 ponyvából 17 a királyné halálával, temetésével vagy gyilkosával foglalkozik. Ez az arány egyrészt az Erzsébetet övező imádattal, illetve a merénylet keltette megdöbbenéssel és őszinte bánattal magyarázható; ez leginkább a gyászdalokban tükröződik. Másrészt azonban komoly szerepe volt e művek népszerűségében az emberi kíváncsiságnak, szenzációéhségnek. A hírversek és a prózai szövegek aprólékos információkat közölnek a gyilkos személyéről, felkészüléséről, cselekedetéről, a királyné utolsó perceiről és a hír fogadtatásáról a különböző nagyvárosokban és természetesen az uralkodócsaládban. Céljuk nyilvánvalóan nem csupán az érzelemkeltés és az emlékezés volt, hanem sokkal inkább az újságot nemigen olvasó közönség tájékoztatása és – bármilyen morbid gondolatnak tűnik is – a szórakoztatás. Az újságok egyébként ugyanilyen részletesen számoltak be a történtekről: nyilvánvalóan erősen motiválta őket, hogy a mindenkit érdeklő szenzációnak köszönhetően megnöveljék a példányszámot. Jó példa erre a gyilkos fegyver aprólékos gonddal történő bemutatása a Vasárnapi Ujságban: „egy háromszögletű véső alakú tőr, összesen 11 centiméter hosszú, melyből 5 a fafogóra jut. Vége le volt törve, de valószínűleg csak akkor tört el, midőn a gyilkos a kövezetre dobta; vérnyomokat nem találtak rajta.”[28]

A verses formában írt ponyvák igen közel állnak a bűntényeket feldolgozó hírversekhez, a prózaiak pedig inkább az újságcikkekkel mutatnak rokonságot. Ez természetesen nem véletlen: a ponyváknak az olvasóknál valamivel magasabb műveltségű szerzői többnyire a lapokból szerezték információikat. Az is előfordult, hogy egy ponyva egy az egyben közölt egy újságcikket (ilyenkor az átvett részlet stílusa feltűnően elüt a ponyva többi részében uralkodó népies hangnemtől, nem is beszélve a bennük megjelenő idegen szavakról – például „perspektíva” –, amelyek messze meghaladták egy néhány elemit végzett tanyasi olvasó képzettségét). A Két birodalom gyásza vagy Erzsébet királynő halála[29] címűbe például egyszerűen átemelték a Pesti Hírlap egy cikkét (pusztán a lapot megnevezve, szerző, dátum és oldalszám nélkül). Azoknak a nyomdáknak az esetében, amelyek újságkiadással is foglalkoztak,[30] még nyilvánvalóbb az összefüggés.

A gyilkosságról a ponyvák által közölt információk hitelességének ellenőrzéséhez a legalkalmasabb forrás Sztáray Irmának, a királyné kísérőjének visszaemlékezése.[31] Ezzel összevetve megállapíthatjuk, hogy a ponyvák jó része a grófnő által leírtakkal egybecsengő adatokat örökít meg, időnként azonban rajtakaphatjuk őket egy-egy torzításon vagy nyilvánvaló hozzáköltésen. Az Erzsébet királyné meggyilkolása és temetése[32] például nem Sztáray Irmát, hanem Berzeviczynét nevezi meg kísérőként. Ráadásul a támadás színhelyét a partról átteszi a hajóhídra, s azt állítja, a hajó kapitánya azonnal intézkedett a tettes üldözéséről (a kapitány valójában meglehetősen későn, az udvarhölgytől értesült arról, hogy a királyné van a fedélzeten, és semmit sem tudott a merényletről). A gyilkost hamarosan el is fogta két kocsis (a ponyva még a nevüket is tudni véli, egy másik kiadvány azonban egy huszártisztet nevez meg a bűnös feltartóztatójaként[33]), s a reszelőt is megtalálták a kezében (valójában sokáig kutattak a Luccheni által eldobott fegyver után[34]). A királyné halálos ágyánál jelen lévő orvos, Dr. Golay nevét a ponyva Colaxra torzítja, Madame Mayerből, a fogadós feleségéből pedig egy Mayer nevű orvost kreál. Több ponyva is tévesen állítja, hogy a királyné nagy kísérettel utazott,[35] és szintén többen megjelenik (szóról szóra azonosan elbeszélve), hogy a kapitány hogyan vágta fel Erzsébet fűzőjét, vitte le a kabinjába, és fedezte fel a sebet,   amelyből kicsordult vagy egyenesen dőlt a vér. Sztáray Irma elbeszélése szerint viszont ő maga vágta fel a fűzőt, a seb pedig alig volt észrevehető, s mindössze egyetlen csepp vér látszott rajta.[36] A hozzáköltések egy része származhat abból az igyekezetből, hogy minél tájékozottabbnak tűnjön a szöveg (nem a szerző, hiszen a ponyvák írói gyakran névtelenek maradtak, nem vezette őket költői-írói büszkeség); emellett nyilvánvalóan építettek arra is, hogy a sok jelentéktelennek tűnő adat a hitelesség látszatával ruházza fel az elbeszéléseket. A kapitány szerepének kiemelése, a kíséret hangsúlyozása és a vérzés említése ezzel szemben a romantikus hősökről, fényes urakról ábrándozó, izgalomra és borzongásra éhes közönség ízlésének kiszolgálására irányult, s nem sokban különbözött a bűnügyi ponyvák vérben tocsogó részleteitől. Ugyanez mondható el a bécsi temetést bemutató ponyvákról is: egyesek halmozzák az információkat, számadatokat (hány ló volt a hintók előtt, hány ember vonult ki az utcára, mennyi koszorú stb. volt),[37] és olyan is van, amely inkább az érzelmeket veszi célba, s az esemény pompáját, grandiózus voltát emeli ki.[38] Végső célja persze mindkét megközelítésnek ugyanaz: a királyné nagyságának érzékeltetésével, illetve a király mindegyik ponyva által hangsúlyozott fájdalmával megrendíteni az olvasót. Érdekes viszont, hogy míg egyes lapok (érthetően nem a kormányhoz közel állók) hangot adtak a nemzet elégedetlenségének, sőt sértettségének, amiért az osztrákok – véleményük szerint – háttérbe szorították a magyarokat a szertartáson (Erzsébet címere alá először csak az „Ausztria császárnéja” cím került fel, a „Magyarország királynéja” nem; a magyar küldöttségnek nem jutott megfelelő hely; a bécsiek inkább látványosságnak tekintették a temetést, nem gyászoltak olyan őszintén, mint a magyarok stb.[39]), addig a ponyvákban ez fel sem merül: a napi politika nem szivárog le a ponyvák szintjére.

2.2. Témák

A ponyvákban hat jól elhatárolható téma variálódik: 1. a királyné dicsőítése, siratása, életének jellemző részletei; 2. a merénylet; 3. a gyilkos bemutatása; 4. a nagyvilág első reakciói a gyászhírre; 5. az uralkodócsalád reakciói; 6. a temetés. Ezek közül többről már volt szó, ezért most csak kettőt vizsgálok meg részletesebben.

A királyné alakja a ponyvákban. A lapok merénylet utáni cikkeit, a bennük közölt megemlékezések, versek szóhasználatát a ponyvák szövegével összevetve igen sok egyezést találhatunk. A korábban már említett „patróna” és „nemtő” mellett a következő jelzőkkel illetik még Erzsébetet: „országunknak […] védő angyala”,[40] „egy országnak őriző angyala”,[41] „egy szenvedő madonna”,[42] „nagyaszszony”,[43] a nép/nemzet anyja, és gyakori a csillag-, a virág- és a koszorúmetafora is. Mind az újságokban, mind a ponyvákban ugyanazok a toposzok jelentkeznek, a korábban említetteket kiteljesítve: a magyarok iránti szeretete, magyartudás, szépség és jóság. Jól tükrözi ezt egy ponyva címlapjára nyomtatott szöveg:

„Megöltek egy angyalt. Tőrt ütött szivébe a pokolnak tébolya és árvaságra jutott a magyar nemzet, mert az a meggyilkolt angyal a mi édes anyánk volt: Királyasszonyunk, a szép, a jó, a bánatos édes Reményünk, csillogó biztatásunk volt ő nekünk.”[44]

Ezekhez egyebek is kapcsolódhattak, az olvasókhoz (illetve emlékbeszéd esetében a hallgatósághoz) alkalmazkodva: az Erdélyi Múzeum azt emelte ki, hogy az elhunyt a tudományok és a művészetek pártfogója volt, a ponyvákban ezzel szemben a szegény nép védelmezőjeként ábrázolták a királynét. Mind az újságokban, mind a ponyvákban közölt életrajzokban megemlékeztek a házassága örömére hirdetett amnesztiáról, a kiegyezésben játszott (és e szövegekben erősen felnagyított) szerepéről, kiemelték kisebb gyermekei magyar neveltetését, sőt a ponyvák a Deák ravatalánál való megjelenését is hangsúlyozzák. Gyakran előforduló, Erzsébetre valójában a legkevésbé sem jellemző sztereotípia még a jó feleség és jó anya. Az ennek ellentmondó tényekre is találtak megoldást: mind az újságok, mind a ponyvák a Rudolf halála miatt érzett fájdalmával és betegségével mentegetik az utolsó évtizedekben Magyarország és a család iránt tanúsított érdektelenségét.[45] Az imádat ekkorra vallásos rajongásba torkollik: számos megemlékezés és ponyva kiemeli a királynét ért tragédiákat;[46] mártírnak, sőt egyenesen szentnek nevezik, párhuzamot vonva közte és II. András lánya, Szent Erzsébet között (e párhuzamot csak erősítette mindkettejük bajor kötődése).[47]

A család. A merénylet hírére a közfigyelem természetesen azonnal az áldozat családja felé fordult. Így van ez a közemberek esetében is, különösen kisebb közösségekben, amelyekben mindenki ismer mindenkit, tudják az elhunyt és a hozzátartozók közötti érzelmi viszonyokat, a róluk szóló pletykákat stb. A hírességek és a királyi családok is hasonló helyzetben vannak: minden mozdulatukat figyelik, minden szavukat megjegyzik: „Szeretünk foglalkozni azzal, a mi benne és körülötte tisztán emberi […]. Mit csinál, hogyan osztja be idejét, melyek a kedvenc foglalkozásai […].”[48] A lapok szinte naponta beszámoltak arról, hogyan telt az uralkodó napja, hogy szolgál az egészsége, merre jár és mit csinál éppen a királyné stb. Igyekeztek kielégíteni az olvasók kíváncsiságát; e kíváncsiságot az a vágy táplálta, hogy az alattvalók érezni akarták: a fölöttük állók is ugyanolyan emberek, mint ők maguk. Részben ez volt az oka annak is, hogy az újságok és a ponyvák egyaránt kíváncsian fürkészték: kitől, hogyan tudták meg a hírt a családtagok, mi volt az első reakciójuk, hogyan viselkedtek a temetésen stb. Egyes ponyvák részletesen (ugyanakkor az adatokban és a sorrendben egymásnak ellentmondva) beszámolnak róla, ki kapta először a táviratot Svájcból, melyik magas rangú udvaronc vagy tisztviselő mikor jelent meg a hírrel Ferenc Józsefnél.[49] A lapok és a ponyvák még azt is tudni vélik, mit mondott az uralkodó e híradásokra,[50] s az öreg király fájdalmát, a nép érte való aggodalmát is egyformán hangsúlyozzák. A lapok és a ponyvák elbeszélései mögötti motiváció azonban különbözött egymástól. A politikai élet minden történését figyelemmel kísérő újságokat elsősorban az motiválta, hogy 1898-ban ünnepelték a forradalom és egyben Ferenc  József trónra lépésének 50. évfordulóját is, s ez érthetően feszültségeket okozott a dualista állam belső politikai életében. A királyné halála viszont alkalmat teremtett ezek enyhítésére: a közös gyász hangsúlyozásával mindkét fél igyekezett közeledni a másikhoz. Ehhez társult a király halálától való félelem, hiszen ebben az esetben a magyarokat köztudottan nem kedvelő Ferenc Ferdinánd került volna a trónra.[51] A ponyvákban ezek az aggodalmak nem jelentek meg; szerzőik inkább arra törekedtek, hogy – fenti nehézségek ellenére – Ferenc Józsefből is népmesei alakot faragjanak: Erzsébet volt a nép anyja, ő pedig atyja. A ponyvaszerzők megragadták a lehetőséget, hogy a bánatos király iránti részvétük felkeltésével is erősítsék a parasztokban a felsőbbség tiszteletét. Mindössze egy ponyvában jelent meg (feltételezhetően) a Ferenc Ferdinándtól való félelem: a szerző biztatja Ferenc Józsefet, legyen ő

„a magyarok / Törzsökös tölgyfája / Melynek nem igadoz [sic!] / Törzstől koronája. // Gyökere hajtson ki / Több erős tölgyeket, / Királyi fiakat, / Királyi hölgyeket. // A féreg a tövét, / Soká ki ne rágja, / Büszkén ragyogjon / A dicső koronája.”[52]

Ez a homályos célzás persze vonatkoztatható akár „Rezső királyfi” halálára is, amely a már említett ponyváknak köszönhetően nem volt ismeretlen a parasztok előtt, ellentétben a pillanatnyi politikai kérdésekkel és a bonyolult örökösödési kérdésekkel.

A család többi tagja közül a lapok és a ponyvák egyaránt a magyarság szempontjából „válogatnak”: megemlítik a Magyarországon elhunyt első gyermeket, Zsófiát; megemlékeznek a magyarokat szerető Rudolfról, a „holt remény”-ről, és természetesen Mária Valériáról, „a magyar lány”-ról, akire magyarországi, kevéssel a kiegyezés utáni születése és magyar neveltetése miatt mindig szeretettel gondoltak a magyarok (bár ez az érzés csöppet sem volt kölcsönös). Egy szót sem ejtenek viszont Gizelláról, akinek szinte semmi kapcsolata sem volt a magyarokkal (és anyjával sem sok).

2.3. A gyászhír és az Erzsébet-kultusz egyéb célokra való kihasználása

A merényletről fennmaradt ponyvák száma és témája jól tükrözi, milyen érzékenyen reagáltak a nyomdászok az eseményekre: az első hírek vételétől kezdve folyamatosan adták ki először a merényletet részletező, majd a temetést bemutató és a gyilkossal foglalkozó füzetkéket, illetve a nem Erzsébettel foglalkozó ponyvákba is be-beillesztettek egy gyászdalt a királyné emlékére[53], növelve ezzel a termék eladhatóságát. Bár a legtöbb ponyva elején ott áll a figyelmeztetés, hogy „Utánnyomás tilos”, ezek üres szavak voltak: a szövegek összehasonlításával egyértelműen kimutathatóak a közöttük lévő kisebb-nagyobb egyezések. A leggyakoribb, hogy ugyanaz a nyomdász ugyanazt a ponyvát egy kis idő elteltével teljes egészében újra kiadja, legfeljebb új címlapot és címet ad neki, vagy éppen ugyanazon a címen némileg eltérő szövegek jelennek meg. Ez általában csak egy nyomda különböző kiadványai között figyelhető meg, de időnként a másoktól való „kölcsönzésre” is találunk példát.[54] Gyakori, hogy a több szöveget is tartalmazó kiadványokból csak egy szöveg azonos egy korábbival, mellette azonban egyebek is szerepelnek,[55] de az sem ritka, hogy néhány mondatos szövegrészek ismétlődnek ponyváról ponyvára (mint a már említett részletek a hajóskapitány romantikussá növelt szerepéről vagy a külföld reakcióiról). A borítókat szintén felhasználták többször is; némelyikük egyértelműen a korabeli lapokból származik (például a mezőtúri ponyvák elején fel-feltűnő híres fantáziarajz a vidám Luccheniről két őre kíséretében[56]). A címek a bűnügyi ponyvákhoz képest sótlanok: Erzsébet neve és a „halála”, „meggyilkolása” stb. önmagában is elég volt arra, hogy eladja a ponyvát. Kivételként csak egy-két mezőtúri kiadvány említhető: ezek címe a bűnügyi ponyvákéhoz hasonlóan hangzatos, szenzációhajhász (Luccheni a gyilkos olasz banditának első és legujabb históriája;[57] A XIX-ik század legnagyobb bűnténye. Erzsébet magyar királynő meggyilkolásának igaz története[58]), sőt az utóbbi címlapja a királyné mellképe mellett kétfelől még a „Legujabb!” felirattal is igyekszik felcsigázni a vásárlók kíváncsiságát.

Az anyagi érdekek mellett a nyomdászok más célok érdekében is kihasználták a merénylet keltette érdeklődést. A 80-as évek végétől, a közmunkák számának csökkenésétől kezdve a földmunkások helyzete egyre reménytelenebb lett, de egyre nehezebben ment a sora a modernizálódó nagybirtokok és gazdagparaszti gazdaságok közé szorult törpebirtokos agrárproletároknak is. Egymást érték a szegény  parasztság lázongásai, s e helyzetet kihasználva a munkásmozgalom vidéken is igyekezett terjeszteni a szocialista eszméket. Ennek ellensúlyozására a Bánffykormány a 90-es években számos intézkedést hozott, többek között anyagilag is támogatta a szocialistaellenes ponyvák kiadását.[59] E pénzügyi segítség mellett azonban egyéb tényezők is közrejátszottak a nyomdáknak a kormánnyal való együttműködésében. Mivel a nyomdászok általában jómódú, városukban tekintélyesnek számító emberek voltak,[60] érdekükben állt a fennálló társadalmi rend megőrzése, a veszélyes lázongások lecsendesítése: míg a hatalom pénzügyi nyomásgyakorlással, csendőrökkel és börtönnel próbálta lecsendesíteni az elégedetlenkedőket, a nyomdászok ponyváikkal a forrongások megelőzésre törekedtek. Békés István is tárgyalja azt a ponyvát, amelyet a mezőtúri Nagy Károly és Csató Ignác kerekített a cibakházi szocialista Hegyes Gábor meggyilkolásáról,[61] kimutatva, miként torzították el a tényeket az írók, bűnösként állítva be a csendőrök által agyonszúrt parasztot.[62] Ilyen közvetlen lehetőség azonban nem gyakran adódott a szocializmus gyalázására és a vagyon tiszteletének hangoztatására, ezért a szerzők a genfi merényletet sem átallották kihasználni e célra. Luccheni ugyan anarchista volt, nem szocialista, a szerzők azonban ügyesen elmosták e különbséget. Nem volt nehéz dolguk: a parasztok nem voltak tisztában a két szó jelentésével, hirdetőik eszméivel, a szerzők által képviselt társadalmi rétegek pedig mindkettőben a hagyományos értékek és a polgári rend ellen izgató, felforgató törekvéseket láttak. Jól tükrözi ezt a következő részlet:

„Pedig sok ember él a nagy világon

Ugy élve csak könynyen mint madár az ágon.

A dolgot kerülve a más zsirján hizva

Szörnyü lustaságban jó sorsában bizva.

Ép ilyen emberek mind az anarkisták

Akik még ölnek is oly szociálisták

Aljas gazemberek, kik más vérén élnek

S ha okuk sincsen rá senkit sem kimélnek.”[63]

Több ponyva is tesz egy-két elítélő megjegyzést az anarchizmusról, „frontális támadást” azonban egyedül a már többször említett mezőtúri páros indított ellene. A szövegeket áttekintve kitűnik, hogy a Lucchenire alkalmazott elítélő jelzők és körülírások jóval színesebbek, mint az Erzsébetet dicsérők. Hogy minél jobban kiemeljék a kontrasztot, a szerzők a királynét a mennyei szférába emelték, gyilkosát ezzel szemben az alvilág követeként tüntették fel: „elvetemült gaz anarkista / Ki ördögnek szolgált gyermekkora óta”,[64] „pokol szülte ördögi magzat”,[65] „nyomorult egy vérszopó bestia”,[66] „ember-szörnyeteg”,[67] „pokoltűzre való hitvány gyilkos”,[68] „Anarchisták közül való ez a kölyök, / Elevenen süssék meg a tüzes ördögök!”[69] Az a néhány ponyva, amely jobban elmélyed a témában, inkább a merénylő (szerzőik által elképzelt, negatív) emberi vonásait hangsúlyozza: „egy gaz, egy söpredék, egy lelki nyomorék.”[70] A ponyvák, akárcsak az anarchistákat elítélő lapok, például a katolikus Magyar Sion,[71] a fenti versrészlethez hasonlóan lustának, erkölcstelennek és vallástalannak ábrázolják Lucchenit és „fajtáját”:

„Csak az elzüllött erkölcstelenség, vallástalanság nevelhet anarkistákat; csak a minden emberi érzésből kivetkőzött, Istent s hazát megtagadó undok gazemberek követhetnek el ilyen undok tetteket”;[72] „Kisütötte e sok lusta ebe-fia, / Hogy mily hasznos dolog az az anarchia! // Fel kell forgatni a társadalmi rendet, / Mert ez nem ad a naplopásért kenyeret.”[73]

Ez utóbbi idézet a Nagy–Csató párosnak abból a ponyvájából való, amely már egyértelműen csak ürügyül használja fel Erzsébet halálát: fő témája az anarchisták szidalmazása, bemocskolása és a parasztok lázongás ellen való intése. Feltűnő hasonlóságát a cibakházi esetet feldolgozó ponyvával az is erősíti, hogy szerzői a valós tényeknél céljaiknak jobban megfelelő „életrajzot” hamisítanak Luccheninek. Míg egy másik, nyelvezete és stílusa, valamint az azonos nyomda alapján szintén feltételezhetőleg általuk írt ponyva indulatosan követeli a gyilkos különböző módokon való kivégzését (máglya, akasztás, felaprítás),[74] addig ez inkább egyszerre kioktató és gúnyolódó hangvételű. Már a felütése is olyan, mint egy erkölcsprédikáció:

„Példaképpen elmondom e lator

Életének sorját, okuljatok abból,

Őrizkedjetek a bűn útjára lépni,

Igyekezzetek jól és kegyesen élni.”

Több ponyva is beszámol arról, hogy egy Luccheninél talált katonakönyv szerint a férfi Párizsban született,[75] de Pármában élt, ez a szöveg mégis Olaszországba helyezi a születését. Hogy kellően alátámassza a szegénységbe való beletörődésre felszólító szövegét, úgy állítja be, hogy Luccheni egy kis faluban, szegény szülők gyermekeként jött a világra:

„Mert hisz vagyona sem lehet mindenkinek,

Szegénynek is muszáj lenni egyrészünknek,

Munkánk után azért szépen élhetünk meg.”

Valójában a férfi házasságon kívül született, s miután anyja lelencházba adta, egyik nevelőszülőtől a másikhoz vándorolt.[76] A ponyva egy egész, légből kapott gyermekkort kreál neki a tanulás és a szelíd, alázatos viselkedés fontosságának igazolására: korán megmutatkozott lustasága, kerülte a könyvet, ráadásul vad, vásott kölyök volt. Egy primitív trükkel azt állítják, tanítója még ma is meséli, hogyan vágta a sipkáját a kis Luccheni az olasz királynénak a tanteremben kiakasztott képéhez. Ez egyrészt már előrevetíti az uralkodók elleni gyűlöletét, másrészt alkalmat ad egy újabb bölcsesség kinyilatkoztatására (az iskola sem pótolhatja a gondos házi nevelést). Ezt követi a már idézett rész a lustaságról, munkakerülésről. (Luccheni valójában egy vasútépítésen dolgozott segédmunkásként, majd Észak-Afrikában szolgált az olasz lovasságnál. Később rövid időre egy herceg szolgálatában állt. Elbocsátása után alkalmi munkákból élt.[77])

Szintén több ponyva is kiemelte, hogy a gyilkos nem bánta meg bűnét, sőt mosolyogva vonult be a fogdába, büszkélkedve szúrásának pontosságával.[78] Szemtelenségét e ponyva is kiemeli, egy logikátlan fordulattal azonban egyben a férfi gyávaságát is bizonygatja, s közben még egy zsidóellenes megjegyzésre is kihasználja az alkalmat: „Gyáva volt Luccheni és oly számító, / Mint a legravaszabb faluvégi zsidó.” Gunyoros és didaktikus hangvétele ellenére a ponyva végkicsengése ugyanaz, mint a korábban említett, feltételezhetőleg szintén Nagy és Csató által írt ponyvának: az anarchistákat egytől egyig ki kell irtani. Mindezek alapján ezt a minden valós alapot nélkülöző „életrajzi ponyvát” inkább tekinthetjük egy közhelyeket egymásra halmozó, az alacsony sorban élőket a felettük állókkal szembeni alázatra, sorsukba való beletörődésre intő prédikációnak, mint a korábban látottakhoz hasonló hírversnek.

3. Az elemzés tanulságai

Mint láthattuk, az Erzsébet-kultusz kiépítésében jelentős szerepük volt az alsóbb néprétegek által kedvelt ponyváknak. Már a királyné életében is jelent meg egy-két füzet „a nép anyjáról”, az igazi „fellendülés” azonban a genfi merénylet hatására következett be. Az előbbieknek egyértelműen a kultusz formálása volt a szerepük, az utóbbiak kiadását azonban a tragédiát kísérő információéhség kielégítésének szándéka is motiválta, nem is beszélve a közvetlen és közvetett anyagi és politikai érdekekről. Hatalmas változásnak lehetünk tehát tanúi: korábban az uralkodócsaládok és tagjaik magánéletéből a köznép csak egy idealizált képnek megfelelő híreket olvashatott az újságokban (például születés- és névnapok megünneplése békés családi körben, házasság, gyermek születése, a király vagy a királyné jelentős személyiségekhez intézett okos mondásai stb.), annál is inkább, mert az 1878. évi V. törvénycikk 140–141. paragrafusa fegyházat helyezett kilátásba a dinasztia tagjait sértő irományok, képek, karikatúrák stb. közreadásáért. Ebben az időszakban azonban a szenzációhajhászás, a bűnügyi ponyvákban oly világosan megnyilvánuló morbid érdeklődés már az uralkodóházakat is elérte, ők sem mentesek többé a kínos vagy fájdalmas titkaikat vizslató, kíváncsi tekintetektől és a nagy emberek bukásán szánakozni, meghatódni vágyó tolakodó érzelmességtől.[79] A szaftos és borzongató részletekben bővelkedő hírek iránti hatalmas érdeklődés, mint láthattuk, ekkorra kezdi szétfeszíteni a ponyva hagyományosabb, népies dalformáját, s a gyászdalok közé egyre több prózai hír, napilapokból átemelt részlet vagy teljes cikk kerül be. A ponyvák szinte halmozzák az információkat: minél apróbb, „titkosabb” vagy jelentéktelenebbnek tűnő egy tény, annál jobb, hiszen az olvasóban a bennfentesség érzését kelti, s egyben igazolja szemében a szöveg hitelességét.

A lapokban közölt visszaemlékezések, emlékbeszédek, versek stb. és a ponyvák által használt jelzők, toposzok közötti nagyfokú hasonlóság azt mutatja, hogy az Erzsébet-kultusz minden társadalmi rétegben jelen volt; a tényekkel gyakran szembenálló alapelemei is azonosak voltak, ugyanakkor erre az alapra – mint fentebb láthattuk – a körülményektől és a közönség „igényeitől” függően egyéb elemek (l. a tudományok és művészetek pártfogója vagy a szegények gyámola) is rárakódhattak. Természetesen sem a lapokban, sem a ponyvákban nincs szó Erzsébet állítólagos korábbi viszonyairól (például Hunyadi gróffal, Bay Middletonnal és különösen Andrássyval), és ugyanígy nem került szóba Ferenc József szeretője, Schratt Katalin sem, holott Erzsébet életében számos rosszindulatú pletyka keringett róluk. Ezek azonban egyrészt nem illenek egy búcsúztatóba vagy megemlékezésbe, másrészt ellentétben állnak a kultusz részeként kialakított, példás családi életet élő férj és feleség képével, harmadrészt pedig nyilvánvalóan a fent említett törvény által pontosabban körül nem határolt sértések körébe tartoznak.

A lapokban a gyász számos aktuálpolitikai kérdéssel is összekapcsolódott (az osztrákok és a magyarok közötti feszültségek, örökösödési problémák, anarchizmus és szocializmus), a ponyvákban azonban ezek nem jelentkeznek. Egyrészt azért, mert olvasóik nem különösebben voltak tájékozottak ezekben az ügyekben, másrészt mert az efféle kérdések feszegetése a dualista államberendezkedés megkérdőjelezését, a kormány politikájával és az uralkodóval való elégedetlenség kifejezését jelentette volna. Ezt pedig a nyomdászok, ha nem akarták elveszíteni az anyagi támogatást, nem engedhették meg maguknak. Emellett a szegényparasztok szervezkedése idején saját társadalmi-gazdasági pozíciójuk is azt kívánta meg, hogy kerüljenek minden, esetleg elégedetlenkedésre késztető célzást. Ezért Ferenc Józsefből a királynéhoz hasonlóan népmesei alakot formáltak: a szabadságharc leverésében játszott szerepéről mélyen hallgattak,[80] a nép nevében hangoztatták az iránta érzett feltétlen hűségüket, s az őt ért csapások emlegetésével, érzékeny hangvételű dalokkal igyekeztek felkelti a szánalmat „a szegény öreg király” iránt.

Összegezve megállapíthatjuk tehát, hogy az Erzsébet felé irányuló kultikus tiszteletet, akárcsak a különböző irányzatokat képviselő napilapok, a ponyvák is politikai célokra igyekeztek kihasználni: a kiegyezés körül e tisztelettel igyekeztek elhomályosítani a magyarok és a dinasztia közti ellentétek emlékét, 1898-ban pedig e törekvéshez újabbak is társultak. A sajtó politikai sokszínűségével ellentétben azonban a füzetek egységes, egyértelműen királypárti irányvonalat és konzervatív felfogást mutatnak: a család, a vallás és a munka fontosságát, valamint a fennálló társadalmi rend feltétlen elfogadását sugalmazzák a szegényparaszti rétegből kikerülő olvasóiknak.

MARIANN SLIZ

La reine Élisabeth dans la littérature de colportage – culte et politique

L’auteur examine à partir des 20 feuilles volantes, de la collection des petits imprimés de la Bibliothèque Nationale, ayant pour sujet la reine Élisabeth, comment ces écrits de colportage avaient contribué au culte de la reine, et en revanche, comment les auteurs et les éditeurs en avaient profité à leurs buts politiques et économiques. La majorité en sont en rapport avec la mort de la reine, il n’y a que trois antérieures. Ces dernières avaient un rôle surtout dans le développement du culte, des stéréotypies, souvent différentes des véritables traits de caractère de la reine (sa sympathie pour les Hongrois, l’image de la bonne épouse, de la mère adorable, mère de tout son peuple etc.) Les écrits de colportage provenants du temps son assasinat développent encore cet image, couronnant la figure de la défunte d’un hommage dû a une sainte presque. L’auteur, comparant les sources avec les nouvelles et reportages parus dans la presse, constate, que ces écrits, semblablement aux rapports criminels, rassemblent les informations afin de sembler bien renseigné, en même temps, certaines données sont fausses, d’autres sont sans aucune doute les produits de l’imagination des auteurs, et cela pour relever l’intérêt, l’horrification et la compassion des lecteurs.