szemle

Knapp Éva: „A Lói Tanáts Zabolázója”. 1. Berei Farkas András vándorköltő élete és munkássága (1770–1832). 2. Berei Farkas András munkáinak bibliográfiája. Zebegény, 2007. Borda Antikvárium, 261, 209 l.

A 18–19. század fordulója némiképp a magyar irodalomtörténet „kis” korszakai közé tartozik. Már hosszú ideje nincs itt a török, de még nem vált általánossá a nemzeti érzés mindenhatóságába vetett hit. Magyarország legnagyobb része ismét az európai gondolkodás terepe, anélkül azonban, hogy az állami önállóság visszaszerzése sikerült volna; a pontos kifejezést és a gyors megértést elősegítő nyelv már jelen van, országmozgató vezéreszme még nincs. Ez az átmenetiség nyomot hagy az irodalmi műveltségben, mind művelői, mind megközelítési módja tekintetében. Az egyre gyarapodó magyar nyelvű nyomtatványok mellett folyamatos kereslet mutatkozik a belőlük másolás vagy kompiláció útján készült kéziratok iránt is, ezek részben olvasói igény, részben gazdasági kényszer szorításában keletkeztek; ugyanakkor a magas irodalom alkotói társaságában megjelenik egy differenciált, sok szempontból köztes helyzetben lévő, náluk esetleg nagyobb, de mindenesetre más olvasótáborral rendelkező epigon és epigon alatti, még éppen az öntudatos szerzői lét határán működő, inkább a közköltészet szemléletével és alkalmiságával rokonságot tartó írástudó réteg. Ez a popularizáció egybeforrt a lassú (és ellentmondásos) demokratizálódással, vagyis az a színvonalesés, amit egyik oldalon egy értékközpontú esztétika szóvá tenne, a másik oldalon mégis az olvasók számának növekedésével járt. Ami végső soron a kultúra terjedését segítette elő. Az igazi szakadék ugyanis a nemolvasás és az olvasás között van, s aki e határt az utóbbi felé átlépi, elvben szabad utat nyer a kifinomult olvasáskultúra felé. E felismerés, a vele párosult szociológiai szemlélettel adott ösztönzést a közköltészet, illetve az azt éppen meghaladó alkotók munkásságának vizsgálatához. Hazai viszonyaink között persze meg kell említeni Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című gyűjteményének hatását is, amely a közelmúltban igen hatásosan exponálta a vezérkánonból kiszorult hazai irodalmat.

Egyébként magyar anyanyelvűként latinul vagy németül írni, versel(get)ni eleve feltételez bizonyos, az átlagtól különböző műveltséget, vagy legalább ismereteket, ami önmagában is limitálta az alkotók számát. A nyelvújítást követő kifejezési könnyebbség hatására azonban ez a gát átszakadt, s bárki, aki gyermekkorában egy rímre rátalált, ha erre érzett ösztönzést, már költőnek gondolhatta magát. Még az elmúlt évtizedekben sem volt ritka az a verselgető, aki e képességét élete során folytonosan gyakorolta anélkül, hogy a nyomtatás publicitásáig elért, vagy el akart volna érni, mert számára az olvasóközönség egyéb, személyes kapcsolati szinten volt fontos csupán. (Talán a vidéki életkörülmények visszafordíthatatlan változásával ez az újabb századforduló lesz számukra a finélé.) Nyilvánvaló azonban, hogy az elmúlt kétszáz év során azoknak a fogalmaknak a tartalma, amelyek az említett jelenséget körülírják, megváltozott; a „kis költészet”, a „mesterkedő”, az „epigon”, a „megélhetési” költészet kifejezések egyrészt nem szinonimái egymásnak, másrészt konnotációs módosuláson mentek keresztül. Az alkalmi költészettel kapcsolatos kutatások tehát éppen a történelmi és fogalmi tisztázást, pontosítást segíthetik elő.

Az említett perspektívából tekintve Knapp Éva Berei Farkas András-monográfiáját és bibliográfiáját, azt egyfelől úttörőnek, másfelől igen alaposnak és széles látókörűnek kell mondanunk, amely képes érzékeltetni a kor kétarcúságát – állandóság és variabilitás együttes jelenlétét – mind az életútban, mind az életműben. A szerző meglátása szerint Berei korábbi recepcióját, az utókor vele nem rokonszenvező véleményein túl az is nehezítette, hogy ő maga nem tudott és nem is akart profi szerzővé válni; alkotóként gondolkodott ugyan saját teljesítményéről, de reflexiója képlékeny volt, s a túlzások, a valótlanságok és a reális önszemlélet között mozgott. Életútjának kutatója csak kevés adatra, kevés eseményre támaszkodhat, ám felhasználhatja önéletrajzi költéseit, amelyek részben az önláttatás, részben az őszinteség jegyeit mutatják. Nyughatatlan lélek volt befejezetlen jogi végzettséggel és vándorló életvitellel, akinek bizonytalan, esetleg váltakozó vallási elkötelezettségét más szinten erősítette meg a szexuális eltérés. Bonyolult személyisége abban is tetten érhető, hogy egyfelől az általa gyakorolt kifejezésmódhoz élete végig ragaszkodott, ami feltételez bizonyos tudatosságot, ugyanakkor vállalt életmódja miatt mindenkinek olyan arcot mutatott, amilyent az látni kívánt. Nem koldult ugyan, mivel azonban műveinek kiadása csak a mecénások megtalálása után vált lehetségessé, mi sem volt hát természetesebb számára, hogy füzetei létrehozásában és kompilálásában figyelembe vegye a támogatók vélhető igényeit; emiatt szinte egyedülálló terjedelmi változékonyságban maradtak az utókorra művei. Szavakban és képekben egyaránt kifejezési formát talált mondanivalója, ámde csupán a popularitás és a mesterségbeli tudás közötti határmezsgyén. „Korszakok határán álló kistehetség” summázza a szerző. Hozzátehetjük: nem volt képes a kor kihívásaira nyelvileg–tartalmilag egységes választ adni.

A továbbiakban Knapp Éva részletesen ismereti és elemzi Berei Farkas András irodalomelméleti felfogását, műveinek mintáit; az intertextuális összefüggéseket követve fedi fel azok összetevőit, rétegeit. Minden besorolhatatlansága ellenére irodalmi szövegek alkotójaként tekint rá, e véleményét gondosan indokolja, s ennek megfelelően vizsgálja versei nyelvi, poétikai eszköztárát és motívumkincsét. Érzékelhető közelségbe hozza a kettős diszharmóniát: bár Berei az epigonok epigonja volt, ennek ellenére még saját korának kismesterei is elhatárolódtak tőle, e jelenség legalább annyira szólt életvitele furcsaságainak, mint művei megformálatlanságának. Utóbbi mellett az életmű másik igen jellemző vonása az egyes alkotások terjedelmi bizonytalansága, amit nem egy esetben műfaji tisztázatlanság kísér; mindez nyitott, később is növelhető/csökkenthető szövegű alkotásokat, sőt befejezetlen, tartalmilag köztes állapotban lévő nyomtatványokat eredményezett. A felvilágosodás és a reformkor között alkotó Berei irodalmi szempontú vizsgálatát a tárgyválasztást, az alkotások keletkezést és a munkamódszert feltérképező fejezet zárja. Ezt követően a könyvtörténész lép előtérbe, aki Berei kiadói törekvéseit, a cenzurális viszonyokat, kiadványainak sajátos, se nem ponyva, se nem könyv jellegét, címadási sajátosságait, könyvkereskedői sikereit térképezi fel. Az első kötés utolsó előtti fejezete a rézmetszővel foglalkozik, körültekintően feltárva és értékelve azokat az ismereteket, amelyek Berei Farkas e tevékenységére vonatkoznak. Az egyes ábrázolások látható színvonalkülönbségének áthidalására javasolt egy személy fantáziája, több „kéz” kivitelében következtetése meggyőző.

A második kötés a könyvészeti háttér, a bibliográfia. A szerző számba veszi a kéziratokat, a saját nyomtatványokat, a mások által megjelentetett és Bereinek tulajdonított műveket, s külön összegzi a rajzokat, rézmetszeteket, litográfiákat és egyetlen fametszetet. A kutatás alaposságát mutatja, hogy a 117 regisztrált nyomtatott kiadásból 44 eddig ismeretlen, itt elsőként leírt kiadás. Mindemellett a bibliográfia rendhagyó, ugyanis a szerző sajátos kiadási szempontjai következtében nem tárgyal minden terjedelmében eltérő nyomtatványt különálló kiadványként, az öszszeállító teljesen jogosan megalkotja a „részleges kiadás” és a „bővített új kiadás” kategóriáját; előbbire csupán a megjegyzésekben történik utalás, míg utóbbi önálló tételként szerepel. Mindkét megoldás különbözik az általános bibliográfiai szokástól, de ez az adott jelenséget kezelni tudó gyakorlat önmagában módszertani újdonsága a feltárásnak. A tételleírások különösen precízek, a címoldal és az egész nyomtatvány fizikai leírása mellett, irodalmi hivatkozásokat – szükség esetén módosításokkal –, lelőhelyeket és zárásképpen igen informatív megjegyzéseket tartalmaz, amelyek még az egykori tulajdonosokra is kitérnek. Hasonlóképpen kimerítő az illusztrációs lapok közlése, itt főként jól kamatoztatja a szerző a grafika műfajával kapcsolatos ismereteit.

Az első kötés fejezeteiben Knapp Éva szót ejt az alkalmi költészettel kapcsolatos kutatás nehézségeiről, a kánont módosító körülményekről. Nem rejti véka alá azt a szellemi fáradtságot, sőt unalmat sem, ami a hasonló nívójú szerzők munkásságának tanulmányozása közben hatalmába kerítheti a kutatót, de tudja, hogy ez az ára a jelentős, látókört bővítő konklúzióknak. Természetesen azt is tudja, hogy a korábbi irodalom minden adatát nem lehet folyamatosan felülvizsgálni: Károlyi József nem ötvenöt, hanem harmincöt éves korában halt meg, Károly István első házasságát nem 1820 júniusának végén, hanem 1820. május 20-án kötötte. Semmitmondó apróságnak tűnik, ám egy ilyen kvalitású munka esetében meg kell említeni, hogy nem mindig következetesek a jegyzetek bibliográfiai leírásai – nyilván eltérő időkben készültek –, és a 357., valamint 358. jegyzetek hiányoznak.

A két kötet tipográfiai szempontból is elsőrangú, Borda Lajos „megrendelői” igényességét, illetve Kiss István ízlését, könyvtervezői tudását, beleélő képességét dicséri. A borító, a kötéstábla és a szennylapok azonos motívuma, a nyugalmat sugárzó színárnyalatok, a hatásos címoldal, a mértéktartó, a szövegre koncentráló tördelés, a nem hivalkodó címsorok, és főleg az illusztrációk tisztasága, egységes nyomdai reprodukciós színvonala, a kiváló minőségű papír, végül pedig a tekintélyt sugárzó formátum a magyar könyvművészetnek tartalmi és formai szempontok szerint is igen értékes, klasszikussá érett munkájává avatja Berei Farkas András ébresztését.

Buda Attila