szemle

Peregrinálók. Negyvenhárom magyarországi és erdélyi orvostanhallgató életrajza, 1683–1783. Szerk. és a szövegeket vál. Dörnyei Sándor. Ford., a magyarázatokat és az előszót írta Magyar László András. Zebegény, 2006. Borda Antikvárium, 185, [2] l.: ill.

Meglehetősen széles körben ismert már, hogy az egyetem nélküli Magyarország számára a középkorban és a reformáció századában a fölsőfokú képzés néha egyetlen, legtöbbször domináns eszköze, színtere a külföldi egyetemjárás volt; az is tudott, hogy az ország keleti felében, s egyáltalán a jogász-, orvos-, a protestáns lelkész- és tanárjelöltek számára a nagyszombati egyetem megalapítása után is így maradt ez még egy-másfél századon át.

Kevésbé vagyunk tájékozottak arról, milyen forrásokból, hogyan ismerhető meg a peregrinatio academica ’intézményének’ működése; különösen keveset tudunk az ifjaink szakmai érdeklődését, készültségét egyedül hitelesen bemutató kiadványtípusról, a disputációkról, a ’theses’-ről és a ’dissertatio’-ról.

Ilyeneket nemcsak a fokozatszerzésig eljutó egyetemi hallgatóink produkáltak (pro gradu), hanem stúdiumok lezárásaként, vagy csak gyakorlásul is. Az óriási mennyiségű kisnyomtatvány-anyag bibliográfiai föltárása az RMK III. két vaskos kötetében a 19. századi magyar ’könyves tudomány’ egyik legnagyobb teljesítménye; a közelmúlté pedig a Pótlások 1990–96 közt megjelent öt füzetének több ezer tétele, s folytatásul a Magyarországi szerzők külföldön megjelent nyomtatványai, 1. 1712–1760, amelynek önrecenziója statisztikai elemzést ad arról, hogy az egyetemi vizsgakiadványok milyen (még mindég előkelő) helyet foglalnak el a teljes anyagban (MKsz (121.) 2005. 97–102).

Voltak azért, akik használták a bibliográfiai alapvetést, s foglalkoztak peregrinusaink záróvizsgálati kiadványaival, de legtöbben nem vettük észre (ami kiszúrhatta volna a szemünket), hogy az egzámen alkalmából régóta – talán mindég is – készült rövid (ön)életrajzok egy idő után sok egyetemen nemcsak elhangzottak, hanem sokszor ki is nyomtatták azokat – általában a vizsgatételek és a ’védés’ szövege függelékeként (néha önállóan, mint amolyan szeparátumot). Dörnyei Sándor fölfigyelt erre, s bizonyosan örömmel fedezte föl, hogy a magyarországiak közül éppen az ő kedvencei, a 18. századi medikusok esetében került prélum alá a legtöbb disputációs ’curriculum vitae’. Dörnyei válogatásának magja az RMK III. záró dátuma utáni fél évszázad 36 életrajza; ez a „sűrűbb anyag” kizárólag lutheránus városokból származott s ezekbe visszakerült orvosok két generációja pályakezdéséről különösen sokoldalú információval gazdagítja orvostörténetünket és az értelmiség-szociológiát. A lényeg azonban, hogy a magyar biográfiai lexika máris nem kevés – egyelőre negyvenhárom – életrajzzal gazdagodott, bennük rokonsági szálakat, ismeretlen külföldi (pl. angliai) tanulmányokat, s föltűnően sok esetben a hazai iskolatörténet egy-egy mozzanatát megvilágító, pontos, új adatokkal. Ráadásul: a curriculumokban gyakran igen személyes hangon, néha érzelmektől is fűtve szólnak a jelöltek – egyetemi éveik sok tapasztalata mellett – szüleikről, előtanulmányaikról, az orvosi hivatásról, speciális szakmai vonzalmaikról. Az élettörténetek következetes szerkezetéből akár arra is gondolhatunk, hogy a defendens kaphatott valami sillabuszt vagy szóbeli eligazítást. Hagyományos követelmény lehet akár amögött is, hogy az információba bekerül az anya leánykori neve (ami segít megismerni néhány esetben egy-egy tudós orvosdinasztia genezisét), a születési hely, sőt a régió jellemzése. Az otthoni mesterekről majd minden esetben olvashatunk; s a kintiek közül az adott vitatkozást vezető professzorok dicsőítő jelzői esetében gyanakodhatunk a protokoll-szempontra. A névmutató jóvoltából hoszszas keresés nélkül is hiteles információt és jellemzést kapunk olyan tudós tanárokról, akiknek életre szóló hatásáról többen is vallanak. A késmárki Franciscus Godofredus Fischer például kiemeli a nagy holland orvos, Herman Boerhaave közvetett indítását, húsz évvel a mester halála után. Bél Mátyás fia tisztelettel szól Christian Wolffról, akinek bölcsészeti előtanulmányok során hallgatta előadásait Halléban. A pályaképek közt vannak terjedelmesebbek, s köztük kifejezetten olvasmányos darabok; stiláris s néhol költői szépségben az ilyeneket is meghaladja a soproni Genselius halálakor tartott professzori emlékbeszéd, amit műfaji mássága ellenére helytálló volt fölvenni a kötetbe (57–68).

Dörnyei a nyolcvanéves Borsa Gedeon köszöntésére összeállított kötetben adott számot először fölfedezéséről (Fata libelli. Bp. 2003. 321–330.), s most az ő, Dörnyei Sándor, nyolcvanadik születésnapjára készült el – a Borda Antikvárium jóvoltából kiváló minőségben – a 43 életrajz teljes anyagának kiadása. Az életrajzzal és bibliográfiával ékes kötetnek nagy hasznára vált, hogy a fordítás, a jegyzetelés és a részletes mutatók elkészítését a tárgy iránt elkötelezett, tapasztalt orvostörténész, Magyar László András vállalta, akitől az előszóban az anyag első elemzését is megkapjuk, s elrejtve kisesszéket az orvosprofesszorok munkaterheléséről, ifjú medikusaink hazai elő-peregrinációjának gyakorlatáról, vagy az egykori középosztály gyermekei nevelésében az (özvegy) édesanyák szerepéről.

Végül jegyezzük meg, hogy ’disputációs életrajzok’ adatai ritkán kerültek be eddig a szakirodalomba (ilyen többek közt Huszti István esete). Dörnyei és Magyar szép könyve azzal kerül majd méltó helyére, ha adatai, szövegei más kiadványokéival szembesülnek.

Milyen irányban, kik folytathatják Dörnyeiék munkáját? Bibliográfusok mellett talán a tudománytörténészek. Disputációirodalmunk tartalmi elemzése csak szakterületenként képzelhető el. Az ilyen kutatás kínosan késik, egyedül a jogtörténész Szabó Béla munkája jelent kivételt. A szakszerű földolgozás során kerülhetnek a legegyszerűbben horogra (a főszövegbe nyomdailag esetleg ’beolvadt’) vizsga-biográfiák (Wilhelm Artner 1626-os tübingeni jogi disszertációjából a közelmúltban többen idéztek ilyet).

Keserű Bálint