FIGYELŐ

Könyv – művelődés – történet. Histoire et civilisation du livre. Revue internationale I–III. Genf, 2005–2007. Droz, 391, 424, 439 l.[1]

1. Henri-Jean Martin kutatói és oktatói hitvallása, szellemi öröksége

Szokatlannak tűnhet egy új könyvtörténeti szemle első három kötetének bemutatását a harmadik kötet méltató írásával kezdeni; ennek azonban sajnálatos oka az „új könyvtörténetírás” atyjaként tisztelt Henri-Jean Martin professzor 2007-ben bekövetkezett halála.[2] Fél évszázaddal ezelőtt, 1958-ban jelent meg a mai könyvtörténetírás egyik alapművévé váló munkája, L’Apparition du livre,[3] amelyet szintén klasszikussá vált további kötetei követtek.[4] Minthogy ő alapította az itt ismertetendő sorozatot, amelynek szerzői között számos régi tanítványának és kutatótársának a nevével is találkozhat az olvasó, valamint – mivel a tanulmányok témaválasztása és a bázisukat szolgáló kutatások közül számtalan az ő hatására indult meg, vagy az ő munkájának folytatásaként látott napvilágot –, indokolt a visszaemlékezés és méltatás nyomán a címzetes professzor tudományos kutatói és oktatói hitvallását részletesebben bemutatatni. Mindez ugyanis nemcsak az évkönyv  célkitűzéseiben tükröződik vissza, hanem a szerzők kutatási módszereiben, kérdés- és problémafelvetéseiben, sokoldalú megközelítéseiben is. Henri-Jean Martin munkásságának méltatásával a nekrológ szerzője[5] az ideális kutató és tanár alakját vázolta fel: az új módszerekre és eredményekre nyitott, folyamatos megújulásra képes tudósét, aki nem annyira iskolát, mint inkább szellemi műhelyt épített maga körül. A könyvtörténetet a történelemtudomány részeként, egyszersmind a maga komplexitásában is vizsgálta: a könyv megteremtésének minden résztvevőjét (a szerzőtől az olvasóig), minden fázisát, állomását és egész környezetét az elemzés nélkülözhetetlen részének tekintette. Újabb és újabb forráscsoportokat vont be a kutatásaiba, és következtetései levonásakor a társadalom-, a gazdaság- és a politikatörténet eseményeit és hatásait is figyelembe vette. Az újabb információhordozók megszületésével és terjedésével a könyvtörténetet a médiatörténet részeként vizsgálta, kutatásait soha nem tekintette végérvényesen befejezettnek. Oktatói munkásságának jellemzésére érdemes Claude Jolly egy 1997-es írását idézni, amely szerint a professzor nem arra törekedett, hogy önmagát reprodukálja a tanítványaiban,[6] hanem hogy új források, új kérdésfelvetések, új módszerek és megközelítések keresésére biztassa őket. A tudományos kutatás folyamatát, módszereit is bemutatta tanítványainak, miközben észrevétlenül beléjük plántálta kutatói etikáját is.

2. Néhány szó a Revue-ről

2.1 Folytonosság és megújulás. A francia nyelvű nemzetközi könyvtörténeti szemle első kötete 2005-ben jelent meg a genfi Droz kiadó gondozásában, és nem áll előzmények nélkül. 1931-ben született meg a Bulletin de la Société des bibliophiles de Guyenne, amely negyven évvel később, 1971-től 2004. decemberi megszűnéséig Revue française d’histoire du livre-re változott címmel jelent meg, 2000-től kezdődően a Droz kiadónál. Ennek egyértelmű folytatása az Histoire et civilisation du livre. A nyilvánvaló kapcsolatot jelzi az is, hogy a megszűnt sorozat szerkesztőbizottságának nagy része az új szemle tudományos- és szerkesztőbizottságának is a tagja, mindannyian jelentős francia kutatóközpontok, felsőoktatási intézmények és könyvtárak munkatársai.[7] A főszerkesztő Frédéric Barbier[8] a CNRS (Centre national de la recherche scientifique, Franciaország legfőbb pluridiszciplináris kutatási intézménye) és az EPHE (École pratique des hautes études) professzora. A szerkesztőbizottság titkára M. Dominique Varry, az ENSSIB (az elsősorban a könyvtári szakemberek képzését és az ez irányú: könyvtörténeti, könyvtártudományi, információs kutatásokat célozó École nationale supérieure des sciences de l’information et des bibliothèques),[9] valamint a már említett EPHE munkatársa. A tudományos bizottság tagjai közé tartozik a könyvtörténet számos neves szakembere, mint Roger Chartier (az EHESS, vagyis a társadalomtudományokkal foglalkozó felsőoktatási intézmény, az École des hautes études en sciences sociales oktatási igazgatója), Claude Jolly (a könyvtárak helyettes igazgatója), Jean-Ives Mollier (az 1991-es alapítású Versailles-i Egyetem, a Saint-Quentin-en-Yvelines oktatója), Daniel Roche (a nagy múltú és presztízsű Collège de France tanára) és természetesen Henri-Jean Martin, a történelem segédtudományaira specializálódott, többek között a levéltárak és könyvtárak tudományos munkatársainak képzését végző École nationale des chartes címzetes professzora is. A szerkesztőbizottság itt név szerint nem említett tagjai között megtaláljuk még a Francia Nemzeti Könyvtár, a Saint-Geneviève és a Mazarin Könyvtár, valamint a Paris III (azaz a párizsi Sorbonne – Censier) munkatársait is. A két bizottság tagjai a franciaországi tudományos élet intézményeinek kutatói és oktatói, a tanulmányok szerzői között azonban a már említettek mellett más intézmények, városok és országok kutatóinak a nevét is felfedezheti az olvasó. A szemle a szerzők és a kiadó nacionáléja, a tanulmányok és kutatások tematikai sokszínűsége és az idegen nyelvű kiadványok könyvismertetései miatt is joggal nevezheti magát nemzetközi orgánumnak.

2.2 Formai jellemzők. A kötet „könyvtárgyként” is igényes, tipográfiailag magas színvonalú kiadvány. Az átlagosan 400 oldalas, fekete-fehér képekkel gazdagon illusztrált, papírkötéses évkönyv – évente más alapszínnel nyomtatott – borítóját egy iniciálét idéző sematikus ábra díszíti: egy kapitális L (mint „livre”, azaz „könyv”), amelynek álló szárát egy régi fametszetek figuráira emlékeztető férfialak karolja át.

2.3 Az évkönyvek szerkezete. Az évkönyvek több nagyobb egységre tagolódnak. Az első, tematikus részt mindig az adott témakört megvilágító bevezető és az azt különböző aspektusból elemző tanulmányok alkotják. Minden tematikus egység végén az összes benne szereplő tanulmányra vonatkozó, összefoglaló, az adatokat jellegük szerint tipográfiailag egymástól megkülönböztető személy- és helynévmutató, valamint az említett könyvekre és folyóiratokra vonatkozó címmutató található. Ezt követte az első kötetben a Claire Lesage gondozásában megjelent „Livres, travaux et rencontres” című, általános könyvtörténeti tanulmányokat és hosszabb könyvismertetéseket, konferencia-beszámolókat magában foglaló rész, valamint a rövid recenziókat tartalmazó „Comptes rendus”. Ez a szerkezet 2006-ban annyiban módosult, hogy az egymástól független témákat feldolgozó hosszabb könyvtörténeti tanulmányok ettől kezdve az „Études d’histoire du livre” című fejezetbe kerültek át. Továbbra is Lesage gondozza a „Livres, travaux et rencontres” című egységet, a köteteket pedig a „Comptes rendus” recenzió-gyűjtemény zárja le. Az évkönyv „élő” szemle abból a szempontból, hogy szerkezete az első három év alatt folyamatosan módosult, apró finomításokkal változott. A „Comptes rendus” például a harmadik kötetben már alfejezetekre osztva jelent meg („Széles/nagy látószög”, „Az idők folyamán”, „Könyvtárak”, „Levéltári fondok” alcímekkel). A legbizonytalanabb kategória talán a „Livres, travaux, rencontres” fejezet, amely átmenet az „Études…” és a recenziók között. Egységét állandó szerkesztőjének, Claire Lesage-nak a személye biztosítja, az írások között pedig aktuális kutatási beszámolókat és hosszabb összeállításokat egyaránt talál az olvasó.

A kötetek tanulmányai témájukat, a levont következtetéseket és a megközelítésmódokat tekintve is lefedik a könyvtörténet egészét. Egyes személyekről, életutakról, kiadóházakról és különböző típusú kiadványokról (a szakszövegektől a népszerű irodalomig, a fordításoktól a bestsellerig), szerzőkről, nyomdászokról, kiadókról, könyvárusokról, olvasókról, könyvtárosokról, a könyv létrehozásának különböző állomásairól, korszakokról, helyszínekről és illusztrációkról egyaránt szólnak. A szerzők a legváltozatosabb forráscsoportokat dolgozzák fel a kutatások során, és új, szokatlan dokumentumtípusokat faggatnak, például kéziratos ex libriseket és könyvbejegyzéseket, avagy egy könyvárus egykor hirdetőtáblaként szolgáló spalettáit.[10] A recenziók és ismertetők nemcsak a legfrissebb nemzetközi szakirodalomról nyújtanak tájékoztatást, beleértve évkönyveket, publikált doktori disszertációkat, tisztelgő tanulmányköteteket, hanem a különböző konferenciákról, kutatásokról, könyvtárak és levéltárak gyűjteményeiről is beszámolnak.

2.4 „Mi a könyv, mi a könyvtörténet – kiindulópontok és perspektívák.” Ha az évkönyvet – előzményeitől eltekintve – új kezdeményezésnek vesszük, a tulajdonképpeni bevezetőnek tekinthető tanulmányt a második kötet elején találjuk. A Francia Nemzeti Könyvtár főkönyvtárosa és a Collège de France megbízott előadója, Jean-Dominique Mellot teszi fel a kérdést: „Qu’est-ce qu’un livre? Qu’est-ce que l’histoire du livre? Points de départ et perspectives” címmel. Definíciós problémákból indul ki, a könyvtörténet főbb állomásait tekinti végig, tulajdonképpen a kötetekben szereplő tanulmányok szemléletét és módszertanát tekinti át, és a jelen kor könyvtörténeti kutatásainak létjogosultságát indokolja. Meglátása szerint a „könyv” definíciója nem adható meg a könyv mint tárgy vizsgálata, valamint az őt körülvevő anyagi és emberi környezet története nélkül. Mindehhez szükség van más tudományágak és a történelem segédtudományainak eredményeire és módszerére. A könyv történetét folyamatában, a lehető legszélesebb és legátfogóbb szempontból, a társadalmi szokások, gazdasági és politikai tényezők, valamint a kulturális gyakorlatok figyelembevételével kell vizsgálni. Ennek megfelelően tehát a könyvtörténet egyszerre történeti és ismeretelméleti megközelítést tesz szükségessé. A szerző ezután nagy vonalakban áttekinti a könyvtörténetírás történetét az Ancien Régime-től napjainkig. Természetesen részletesebben kitér a 20. század elejére, amikor a szociológia és más társadalomtudományok, valamint az interdiszciplináris megközelítésmód alkalmazása a könyvtörténet számára is jelentős változásokat eredményezett (Henri Berr folyóiratára, Lucien Fèbvre terveire és Henri-Jean Martinnel közös kutatásainak kezdetére). A könyv születésének jelentőségét, hatását és következményeit elemezve kiemeli az új megközelítések, új kérdésfelvetések (európai olvasási gyakorlatok története, a befogadás és a szöveg elsajátítása, együttműködés a sajtótörténészekkel, a kéziratok szakértőivel) felé fordulást, új munkák és új intézmények megszületését. A könyv mellett azonban más kommunikációs formák és információhordozók is léteznek, a könyvtörténet pedig a kommunikációtörténet egy aspektusa, ezért fontossá válik a társadalom és kommunikáció viszonyának vizsgálata is. A kutatás nem hagyhatja figyelmen kívül a mai helyzetet sem. Ma a könyves ágazat nyugaton nagyrészt nagy kommunikációs csoportok kezében van, amelyek számára a könyvkiadás (szimbolikus jelentősége mellett is) csak másodlagos tevékenység. Felmerül tehát a kérdés, hogy vajon van-e még helye (és hol) a könyvtörténetnek. Visszatérve a kezdeti definíciós problémához, a könyv elvitathatatlan karakterét, speciális jellegét próbálja megragadni az írás univerzumán belül. Jellemzőjét a megszerkesztett egységében találja meg, amelynek egyetlen eleme sem hiányozhat a jelentés teljességének sérülése nélkül. Befogadása bizonyos idejű erőfeszítést, figyelmet és koncentrációt igényel, és ha olvasójától csak ritkán követeli is meg a pontos memorizálást, annak képzeletében vagy tudatában tartós nyomot hagy és gondolkodásra serkenti. A könyv csak akkor nyerhet értelmet, ha az olvasás aktusán keresztül fogadjuk be, de egyszersmind egy kollektív dimenzióba is belépünk általa. Felteszi a kérdést, hogy mit veszítenének a társadalmak, ha a könyv – mint a közös tudat építésének és az egyes ember szellemi függetlenségének eszköze – eltűnne a kulturális horizontunkról. Ray Bradbury és Aldous Huxley utópiáira utalva – amelyekben a könyv a magányos gondolkodás formálásának, a kritikai gondolkodásnak par excellence helye – adja meg a választ. Amennyiben megfosztunk egy fejlett és írástudó társadalmat a könyvtől, akkor csak a pillanatnyi és azonnali információk számára tesszük elérhetővé, és a felejtés kollektív horizontjára taszítjuk. François Mitterrand-t idézi, aki egy interjúban arra a kérdésre, hogy mit jelent számára a szabadság, azt felelte: ha naponta egy vagy két órát könyvet olvashat. A múltban a könyv a propaganda vagy az egyeduralkodó eszmék eszköze is lehetett. Ma, a szlogenek, múlékony információk, a reklámok egyre nagyobb kavarodásában a könyv a kritikai távolságtartás, a szellem és ízlés függetlenségének garanciájaként, a kultúra hordozójaként és az elidegenedéssel és konzumidiotizmussal szembeni új humanizmus bástyájaként tűnik fel. A könyvtörténet nem tévesztheti el tárgyát, és a kutatási terület újragondolásával, az új helyzetek és problémák integrálásával kell folytatnia misszióját.

3. Tematikus egységek

A következőkben igyekszünk átfogó képet nyújtani a tanulmányok sokszínűségéről. Ez azonban a következő dilemma elé állított bennünket: egyrészt a három kötetben megjelent összes írás alaposabb bemutatása, a tanulmányok és az ismertetések nagy száma szétfeszíti az ismertetés kereteit, másrészt a nemzetközi szemle tartalmi igényessége, a feldogozott témák és megközelítések újszerűsége és érdekessége egy egyszerű tartalmi felsorolás esetében nem világlik ki eléggé. Ezért úgy döntöttünk, hogy a teljesség igénye nélkül, néhány kiválasztott, jellemző, a különböző vizsgált tudományterületeket, perspektívákat és módszereket jól tükröző tanulmány részletesebb bemutatásával igyekszünk érzékeltetni az új évkönyv sokszínűségét és jelentőségét.

3.1 A jogi könyvkiadás története. A 2005-ös kötet első részét Jean-Dominique Mellot és Marie-Thérèse Tesnière összeállítása alkotja a franciaországi jogi könyvkiadás áttekintéséről a középkortól napjainkig. Rendhagyó módon érdemes az École nationale des chartes professzor emeritusa, Bernard Barbiche utószavával kezdeni az ismertetést, mert ő ad választ a témaválasztás aktualitására utaló, fel nem tett kérdésre. A kötet nemcsak a jogi könyvkiadás történetének a szerzők által többször is felemlített fehér foltjait igyekszik – legalább részben – eltüntetni, hanem kapcsolódik a Code civil, a franciaországi jogegységesítési törekvések lezárását jelentő napóleoni törvénykönyv megjelenésének 2004. évi bicentenáriumához is. A záró tanulmány nagy vonalakban végigtekinti a jogegységesítés legfőbb történelmi állomásait. A „királyi álom”[11] konkretizálódásának első etapjai után, amelyet a különböző tárgyú, a jog teljességét soha nem érintő királyi rendeletek jelentettek, a Code-ok megjelenését tárgyalja. A kifejezést először a már létező törvények kompilációjának értelmében használták, majd XIV. Lajos alatt egy új, széles jogi területre vonatkozó törvény  jelölésére szolgált (ezt röviden „Code Louis”-nak nevezték), amelyet további nyolc, Colbert által inspirált rendelet követett. Bár ez meghatározó fejlődést jelentett a jogi egységesülés útján, csak a közjogra vonatkozott. XV. Lajos uralkodásáig kellett várni, hogy a magánjogra vonatkozó első rendeletek napvilágot lássanak. A forradalom megrázkódtatásai után született meg a Code civil, amelynek szerkesztését Napóleon személyesen is figyelemmel kísérte. A törvénykönyv számos ponton átvette a XIV. Lajos uralkodása alatt hozott rendeleteket, és az új intézményi keretre alkalmazta. Tanulmánya végén a szerző felteszi a kérdést, hogy vajon a napóleoni mű jelenti-e az Ancien Régime alatt megkezdődött, évszázadok óta tartó folyamat végét. Ma az európai törvényhozásnak köszönhetően az államoknak új szabályokat kell elfogadniuk, az „irányelveket”. A jogegységesítés újra mozgásba lendült, ez esetben azonban egy nemzetek fölötti keretben – zárja le gondolatmenetét.

Más irányból, a jog és a közösségek viszonya felől közelítve indítja bevezető tanulmányát Jean-Dominique Mellot.[12] Hangsúlyozza a jognak a közösségek formálásában, jogi identitásuk kialakításában és kinyilvánításában, valamint a normák és határozatok megőrzésében betöltött szerepét. Röviden kitér formai jellemzőire is: ünnepélyes és kinyilatkoztató értékére (a törvények mintegy „szakralizálták” is a mindenki számára kötelező érvényű normákat, szabályokat), valamint a jogi kiadványok logikus szerkezetének szükségességére. A jogi kiadványok a könyvkészítés egyik legállandóbb és legjövedelmezőbb szegmensét jelentették már a kéziratos korszakban és az ősnyomtatványok idején. Az Ancien Régime alatt a jogi és hivatalos kiadványokra specializálódott nyomdászok és könyvkereskedők voltak azok, akik a korszak legszilárdabb vállalkozásait hozták létre, és ez folytatódott a 19. században is (Dalloz kiadóház). Bár a jogi művek olvasóközönsége első ránézésre korlátozott számúnak és mindenekelőtt erősen „szakmainak” tűnik, ez a szakterület és publikuma – hosszú távon – figyelemre méltóan állandó, homogén és más ágazatokhoz képest sokkal kevésbé függ divatoktól. A jog lehetőséget nyújtott a társadalmi felemelkedésre, integrálódást jelentett a beavatottak világába. Formai szempontból a jogi kiadványoknak a legmegfelelőbb tördelést, rendszerezést kellett megtalálni a jogi anyag és a mindennapi élet követelményeinek összehangolására. E kihívás hatására született meg a 13–14. században a ’pecia’, de ez magyarázza a tartalomjegyzékek, mutatók, a logikus egységekre bontás: paragrafusok, cikkelyek, fejezetek, a megelőző jogszabályokra, joggyakorlatra való hivatkozások, a világos és pontos szerkesztés, a tematikus és kronologikus osztás, az objektivitás és személytelenség felé tendáló nyelvezet kialakulását is.

A tematikus egység bevezető tanulmányában a párizsi Sorbonne (Paris II) egyetem professzora, Anne Lefebvre-Teillard a jogi kódexirodalom három forrását jelöli meg: a gregoriánus reform alatt felkutatott római jogi kompilációt, az első egyetemek megjelenésekor a magánjog és kánonjog oktatásának köszönhetően megszülető jogi munkákat és a jog alkalmazásának következtében napvilágot látott könyveket. Ezek közül részletesebben az egyetemi oktatáshoz kötődő jogi kötetekkel foglalkozik. A középkorban a jogi könyvek fő típusai a római jog és a kánonjog kéziratos kódexei, amelyek mellett az oktatáshoz kapcsolódó más típusú jogi szövegek is megszületnek. A szerző külön kiemeli a summát (egy teljes műre vagy annak egy különleges pontjára vonatkozó többé-kevésbé rövid összefoglalást, amely kezdetben gyakran bevezetésként szolgált a szövegek   alaposabb olvasásához). Valamint a glosszát (a szöveg egy-vagy több kifejezéséhez – a tanár által – fűzött hosszabb-rövidebb magyarázatot, amely a felolvasandó szöveg margóján helyezkedett el és hamar állandósult: ezzel együtt másolták tovább a kéziratot). A tanulmány másik nagy fejezete az egyetemi jogi könyv létrehozásával és terjesztésével foglalkozik, mindenekelőtt a 13. század második negyedétől megjelenő ’peciá’-val, mint a könyvkészítés történetének egyik fontos állomásával. Korábban drágasága és másolásának hosszú ideje miatt a könyv szinte csak a professzoroknak volt birtokában. A ’pecia’ egyfelől a kéziratok előállításának, másrészt ennek az előállításnak az egyetem által gyakorolt ellenőrzési rendszere is volt. Lényege, hogy egy mintából, a 4 lapból álló, számozott ’peciák’-ra osztott ’exemplar’-ból kiindulva egy teljes művet lemásoljanak, miután az arra szakosodott könyvárustól (stationnaire)[13] meghatározott időre, az egyetem által meghatározott módon kikölcsönözték. Az egyetemek szabályozták, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie az ’exemplar’-nak. Ezt a könyvterjesztési módszert a 14. század végén lassan felváltotta a diktálás, és a könyvnyomtatás feltalálása sem volt már messze.

Szinte e tanulmány folytatatása Yves-Bernard Brissaud, a poitiers-i egyetem egykori jogtörténeti tanárának átfogó, az illusztrációkkal együtt százoldalas tanulmánya az Ancien Régime jogkiadásáról. A korábbi kétszereplős viszonyrendszerbe a könyvnyomtatás feltalálásával új elemek kerültek be. Nemcsak több szereplő kapcsolódott be a könyv létrehozásába, hanem a kiadónak[14] személyes kockázatot is kellett vállalnia. A kezdő tőke invesztálásán túl a siker és haszon még a gondos mérlegelés mellett számos külső mozzanat befolyásától is függhetett: például a konkurenciától vagy a választott tudományterülethez köthető tényezőktől. Ezután a tanulmány írója korszakokra bontva vizsgálja a jogi könyvkiadás helyzetét és alakulását az ősnyomtatványoktól kezdve. Kitér a szövegek tartalma és megjelenésük földrajzi helye közötti összefüggésekre: a kánonjogi kiadványok kezdetben elsősorban a német, a római jogiak az itáliai nyomdákból kerültek ki. A 16. század első felét a tudományos jog elsőbbsége jellemzi. Ez a korszak meghatározó a francia könyvkiadás szempontjából, mert megnőtt a (jogi) könyvfogyasztás és megjelentettek az eddig külföldi piacról beszerzett kiadványokat is. Ez a könyvárusok összefogásának szükségességét idézte elő: jellemzőek a hosszabb-rövidebb ideig tartó, több-kevesebb tagot számláló társulások. A közösen kiadott munkák azonosítását azonban megnehezíti, hogy a társulásban részt vevők kölcsönadták egymásnak a szükséges eszközöket és egy közös munka több műhelyben is készülhetett. Párizs vált az első számú jogi könyvkiadó központtá, de nem lett egyeduralkodóvá, mert a helyi szokásjoggyűjtemények kiadásában a kisebb nyomdai központok is helyet követeltek maguknak. A következő korszak, a 17. és 18. század a nemzeti magánjog fellendüléséé, amikor a francia jog lassan tért hódít a római jog ellenében. A bírói aktivitás újfajta kiadványtípusok megjelenését idézte elő: rendeletgyűjtemények, perrendtartási ügyek kézikönyvei, nyomatott per- és védőbeszédek tűntek fel. A törvénykönyv megjelenésével új műfaj született meg, amely egyre inkább az egyes szakterületekre vonatkozó törvények együttesét jelentette, míg a napóleoni törvényalkotások végérvényesen meghatározták a jelentését. A tanulmány kitér még a jogi aktivitás szórakoztató oldalát kiaknázó, híres eseteket vagy fiktív peres ügyeket megjelentető, szélesebb közönséget vonzó kiadványokra, mely utóbbiak olykor a rendszer kritikáját is adták. A 16. századtól a magánjog mellett egy másik terület is feltűnik, amelyet közjognak vagy politikai jognak nevezhetünk, és amely a hatalommal, annak sajátosságaival és gyakorlati megjelenési formáival foglalkozik. A politikatudományi jellegű   kiadványok elemzésekor a betiltások említése sem hagyható figyelmen kívül. Yves-Bernard Brissaud foglalkozik még a könyvárusok városrészeken belüli megtelepedésével, az egymás közötti kapcsolatukkal, a hamisítványokkal és az engedélyezési rendszerrel, a példányszámokkal és az olvasóközönséggel. Egy rövid befejező fejezetben tárgyalja az illusztrált jogi könyvek hiányát, amit azzal magyaráz, hogy ki kívántak zárni minden, a szövegről a figyelmet elterelő, zavaró, bármiféle előzetes értelmezést sugalló eszközt.

Jean-Yves Mollier, a Versailles-i Saint-Quentin-en-Yvelines Egyetem tanára a francia forradalom után következő korszak jogi könyvkiadásával foglalkozik két jogi kiadódinasztia: a Dalloz és a Sirey közel két évszázados vázlatos történetén keresztül. A nagy francia forradalom utáni jog és joggyakorlat változásainak, valamint a 19. századi alkotmányos változásoknak a jelentőségét leghamarabb Charles-Joseph Panckoucke (az ő unokáját vette feleségül Désiré Dalloz) és Jean-Baptiste Sirey értette meg. Mollier statisztikai adatokkal alátámasztva és egyes kiadványok kiemelésével, az 1964-ig rivális két kiadóház szemszögéből tekinti át a 19., majd 20. századi jogi lap- és könyvkiadás történetét: a kiadók konkurenciaharcát, a jogi irodalom iránti igényt és az olvasóközönség megnövekedését a történelmi és gazdasági események tükrében. 1964-ben a Jurisprudence générale Dalloz felvásárolta a Sirey kiadót, majd egy évvel később bekövetkezett a fúziójuk. A részvényesek 1989-ben eladták a Groupe de la Cité-nek, amelyet később a Vivendi-Universal konglomeráció kebelezett be s onnét került nemrég (40%-ban) az Hachette Livre tulajdonába. Mindez arra utal, hogy a III. évezred kezdetén, az elektronikus könyvkiadás korában a jogi könyvkiadás még mindig számot tarthat a kommunikáció világóriásainak érdeklődésére. A Dalloz-ház 2002-ben a Lefebvre-Sarrut csoporttal összefogva egy internetes jogi információs portált indított, amely azt jelzi, hogy a Dalloz-nak még ezen a relatíve felderítetlen területen is van közölni valója.

Párizs közigazgatási könyvtárát mutatja be történetének rövid felvázolásával és jelenlegi anyagának ismertetésével a könyvtár igazgatója, Pierre Casselle. A Bibliothèque administrative de la Ville de Paris az Hôtel de Ville (Városháza) második könyvtára: az első a kommün idején megsemmisült. Az újjáépítést követően a történeti anyag (Bibliothèque historique) az Hôtel Carnavalet-be került, míg az általános közigazgatási, jogi, joggyakorlati, gazdasági, politikai munkákból álló közigazgatási szekció a régi helyére. Az intézmény ma a párizsi polgármesteri hivatal központi dokumentációs hivatala, de egyben a közönség számára nyitott könyvtár is. Az igazgató számadatokkal színesítve, részletesen ismerteti a gyűjteményt, amelynek gazdagságát a francia és külföldi, országos és helyi hivatalos kiadványok jelentik. Katalógusa ma már elektronikus úton is hozzáférhető.[15]

3.2 Lyon, a könyv városa. A gallok ősi fővárosával, Franciaország hosszú ideig második legjelentősebb könyves városával, Lyonnal foglalkozik a II. évkönyv Dominique Varry gondozásában összeállított tematikus része. Az ENSSIB tanára rövid bevezetőjében utal rá, hogy ha Lyon ma már nem is büszkélkedhet a nyomtatás és könyvkereskedelem terén betöltött korábban ismert helyével, ettől még nem kevésbé a könyv városa (erről tanúskodik egy értékes gyűjteményekkel rendelkező városi könyvtár, egy nyomdamúzeum és egy könyvtárosképző iskola). S bár sokan csak az aranykorra, a 16. századra emlékeznek Lyon könyves múltjából, nem szabad elfelejteni a későbbi éveket sem, amelyek szintén öregbítették a város hírét. E területen is jelentős alapköveket tett le Henri-Jean Martin professzor, és a fejezet tanulmányai a Lyonról szóló két munkája folytatásának is tekinthetők.[16]

3.2.1 Földrajzi közelítések. A két első írás a (lyoni) könyv földrajzáról szól. Philippe Nieto, a Bibliothèque de l’Arsenal főkönyvtárosa a könyvtörténetben eddig szinte teljesen kiaknázatlan módszer alkalmazásával rajzolja fel, szinte a szó szoros értelmében, a lyoni ősnyomtatványok európai útját és értelmezi a tanulmány végén közzétett térképeket.[17] A tanulmány egy hosszú kutatás (a 15. századi európai nyomtatás tematikus kartográfiájának elkészítése) egyik, a finomabb elemzéseket egyelőre nélkülöző, inkább kérdés- és problémafelvető állomása. A térképek alapjául szolgáló adatbázist az ISTC (Incunabula Short Title Catalogue) adataiból kiindulva, valamint a teljesebb bibliográfiákban vagy monográfiákban talált más információkkal kiegészítve állították össze. A 15. századi nyomdászok mobilitását, azaz egy nyomdász minden ismert, akár tevékenysége megkezdése előtti (származása), akár aktív ideje alatti mozgását (átköltözés egyik központból egy másikba) vizsgálták. A 15. századi lyoni könyves emberek mozgásának ábrázolása az első térképen egy négyágú csillagot formál, amelyek ágai közül kettő dominál (az ágak vastagsága az úthasználat gyakoriságát jelzi): az északi „királyi utat” mutató ág, amelyet a Rajna völgyéből érkező német nyomdászok használtak és a keleti tengely, amelyet az itáliaiak. Összehasonlításként mutatja be a második térképet, Párizst ugyanebben az időszakban. Itt az utak ábrája sokkal változatosabb, de csak egyetlen ág emelkedik ki, szintén Touraine felé, ami azt mutatja, hogy a lyoni nyomdászok mobilitása nagyobb volt. A származás és nyelvhasználat szerinti megosztást külön térképen ábrázolja, amely alapján tisztán látható, hogy Párizsban a francia származású nyomdászok domináltak, miközben Lyonban a szakembereknek kevesebb, mint a felét tették ki. Az aktív nyomdászok mozgása tekintetében az összehasonlítás alapján az mutatkozik meg, hogy a többi európai város gyakorlatának a lyoni nagyobb mobilitás felelt meg, s Párizs atipikus volt a kisebb mobilitással. A lyoni nyomdászat terjedését – indirekt megközelítéssel – vizsgáló térképek esetében maga a szerző is óvatosságra int. Itt abból a feltételezésből indult ki, hogy ha egy lyoni ősnyomtatvány egy mai könyvtárban megtalálható, akkor az érdekes jelzés lehet a lyoni könyvkiadás terjedésére. A tanulmány végén a szerző közzéteszi a helynevek térképen használt rövidítésének jegyzékét (számos kiegészítő információval gazdagítva), valamint az 1. és 3. térképen szereplő lyoni nyomdászok névjegyzékét, helyváltoztatásukat is megadva.

A 15–19. századi Lyon könyvtermelésében részt vevők városon belüli földrajzi elhelyezkedését és ennek időbeli változásait és összefüggéseit vizsgálja a kötet következő, Nieto szélesebb optikájú megközelítése után a város szűkebb horizontjára fókuszáló tanulmányában Jean-Dominique Mellot. Franciaország három történetileg legjelentősebb könyves városa, Párizs, majd a történelem folyamán a második helyért versenyben álló Lyon és Rouen demográfiai adatainak összevetése után a szerző pár mondatban bemutatja a közép- és újkori Lyon topográfiáját. Itt – Párizzsal és más városokkal ellentétben – nem volt egyetem, királyi vagy főúri udvar, s bár katedrális van – Rouennal szemben – nem az akörüli terület vált a könyvkereskedők központjává, hanem a kereskedőváros, a könyv exportálásába is invesztáló bankárok és prekapitalista nagykereskedők, valamint a kézművesek negyede. A tanulmány nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is elhelyezi a könyv készítőit: amíg a könyvkereskedők a házak földszinti, utcára néző részét foglalták el, addig a nyomdászok gyakran a szomszédos vagy környékbeli kisebb utcácskákban telepedtek meg, az emeleten (akár az elsőn vagy a feljebb lévőkön, olykor hatodik szinten is, amely egyrészt elég világos a munkához, másrészt jobban jár a levegő a papír szárításához). Ezzel természetesen kellemetlenségek is jártak (a sajtó súlya, mozgása, a folyamatos jövés-menés, a lépcsőházi zajongás), amiért volt, aki ajándékkönyvekkel igyekezett kárpótolni a háztulajdonost. A könyvkötők is gyakran telepedtek meg a felsőbb emeleteken, bár részükről más kellemetlenségek zavarták a lakókat (például a szagok). Természetesen idetartozik még a raktárok, lerakatok, valamint a könyvtermelésben részt vevő munkások elszállásolásának kérdése vagy a testületek elhelyezkedésének vizsgálata is. A szerző – Dominique Varryt idézve – utal a titkos kiadványok vagy hamisítványok rejtett helyeire is, amelyek természetszerűleg a négy fal között léteztek. A változásokat korszakok szerint is nézi, a fellendüléstől a visszaesésig. A rendelkezésre álló adatokra támaszkodva, még ha hiányosak is, elemzi a könyvárusok, nyomdászok, könyvkötők foglalkozás szerinti megoszlását és az aránybeli eltéréseket korszakok szerint tekintve, táblázatokkal szemléltetve. Történelmi események (például a jelentős vallásháborúk) hatásainak figyelembevételével magyarázza a könyvkiadás számadatait és a könyvtermelésben részt vevők földrajzi elhelyezkedésének változásait.

3.2.2 Engedélyek, hamisítások, tiltások. A lyoni hamisításokkal és tiltott kiadványokkal több tanulmány is foglalkozik a kötetben. Blaise Pascal Pensées című műve első kiadásának lyoni hamisításait, részletesebben pedig egy 1675-ös lyoni újrakiadásának, illetve hamisításának kérdését feszegeti Juliette Guilbaud, az IHMC kutatója, az EPHE egykori doktorandusza. Pascal említett művét 1670-ben adta ki Párizsban Guillaume Desprez. A privilégium ellenére számos hamisítvány látott napvilágot, amelyekkel történészek és irodalomtörténészek már sokat foglalkoztak. A szerző egy új aspektusból közelít a lyoni hamisításokhoz. 1675-ben a lyoni Adam Demen kiadta Pascal Gondolatokját. Mivel eddigre a párizsi Desprez privilégiuma lejárt, e tekintetben a lyoni kiadás nem hamisítás, a korabeli szabályozás szempontjából azonban – ami érvényes hivatalos engedélyt tett volna szükségessé, amellyel Demen nem rendelkezett – igen. A helyzet tehát ambivalens, s a lyoni nyomdász tökéletesen ki is tudta használni ezt a kettősséget. A tanulmány szerzője ezután részletesen összehasonlítja a párizsi és lyoni kiadást, amely összevetés az utóbbi hátrányára dől el. Végül azzal a megállapítással zárja tanulmányát, hogy az 1675-ös kiadás díszítéseinek vizsgálata és retrospektív elemzése közelebb hozhat minket néhány 1670-es kiadású hamisítvány lyoniként való azonosításához.

A titkos és egyben tiltott kiadványok másik csoportját dolgozza fel tanulmányában Dominique Varry, aki a Dictionnaire des gens du livre à Lyon au XVIII. siècle című munka készítése közben állította össze az 1760–1775 között a jezsuiták körül kitört lyoni gúnyirat-csatáról szóló dossziét. Nem a Jézus Társasága eltűnését környező eseményeket akarta elmondani, hanem könyv- és vallástörténeti szempontból közelített a témához. Az 1760-as években Európa és Franciaország többi városához hasonlóan Lyont is az a kérdés osztotta meg, hogy vajon meg kell-e őrizni vagy fel kell oszlatni a jezsuitákat. A szerző véleménye szerint ma szinte kizárólag a két szembenálló táborban kiadott gúnyiratokon keresztül lehet – legalább részben – rekonstruálni a vitát a maga teljes elkeseredettségében. Levéltári forrásokat és a bibliográfiai anyag technikai forrásait összevetve igyekszik azonosítani a hamis címek mögött rejlő (legalábbis részben) lyoni műhelyekben nyomtatott brosúrákat. Ugyanis a jezsuiták 16. századi megtelepedésükkor nemcsak barátokat szereztek, és a 18. század elején helyi politikai csatározásokba, személyes konfliktusokba is bonyolódtak, amelyről a lakosságnak is kétségkívül tudnia kellett. Dominique Varry ezek után áttér a névtelenül, fiktív címeken kiadott gúnyiratokra, amelyek széles palettán húzódnak a teológia vitától a pornográfiáig. Európa más városaihoz hasonlóan Lyont is elárasztották ezek a különböző helyeken nyomtatott füzetek. Bár fennmaradtak írások ellenőrzésekről, a terjesztés tovább folytatódott. A füzetek kisalakúak, alig néhány laposak, ritka bennük a díszítés, a vízjel vagy hiányos, vagy teljesen hiányzik. Mivel Lyonnak komoly reputációja volt, mint a hamisítványok és tiltott könyvek előállítási helye, bizonyos francia vagy külföldi nyomdász-könyvárusok a várost használták hamis címként. De lyoniak is voltak, akik akár mindkét oldalnak nyomtattak ilyen füzeteket. A tanulmány ezután mindkét táborból részletesen kiemel egy-egy esetet, miközben számos más kiadványt is felsorol (címüket, tartalmukat ismerteti, és különböző elemzések és vizsgálatok alapján próbálja azonosítani kiadójukat, esetleg a nyomtatás helyét). A Jézus Társaságát 1762. augusztus 8-án oszlatták fel Franciaországban, a polémia azonban 1773. július 21-éig, a pápa általi feloszlatásukig tovább folyt.

A II. kötet tematikus fejezetének zárótanulmányában Helène-Sybille Beltran a 2005-ben Franciaország Múzeuma címet elnyert lyoni nyomdatörténeti múzeumot mutatja be. A szerző ír a megalakításról, a múzeum tevékenységi körének kibővítéséről, majd részletesen ismerteti a gyűjteményeket és a dokumentációs központot. Az állandó kiállítás a 11. századtól a 20. századig mutat be több száz könyvet, nyomatot és aprónyomtatványt. A kiállított tárgyakat és kiadványokat az írás/nyomtatás folyamatában vagy a nagy szellemi áramlatok történetében betöltött szerepük függvényében válogatták ki.

3.3 Kitekintés Ázsiába. A harmadik kötetben Michaela Bussotti és Jean-Pierre Drège gyűjtötte tematikus egységbe és látta el bevezetővel a kínai könyvtörténettel foglalkozó tanulmányokat. Ebben az esetben is Henri-Jean Martin inspirálta a kutatásokat. Már húsz évvel korábban foglalkoztatta a könyvkiadás világtörténetének terve, bár a vállalkozást túl vakmerőnek tartotta. 1983ban tanácskozást kezdeményezett „A könyv és a nyomtatás a Távol-Keleten és Dél-Ázsiában” címmel. Ez a találkozás sokaknak inkább felfedezésre, mint az összevetésre adott alkalmat. Kínában az 1980-as években szinte még nem is létezett könyvtörténet, nemcsak a kínai nyelvű publikációk hiányoztak, de még szempontjaik sem körvonalazódtak. A főbb irányvonalakat elsősorban technikatörténeti és bibliográfiai munkák jelentették. A kínai könyvvel foglalkozó szerzők számára nincs jelentős szakadás a kéziratos és nyomtatott könyvek között, és minden könyvtörténeti munka elkerülhetetlenül az írás születésével kezdődik. Bár húsz év alatt a historiográfiai helyzet jelentősen változott, a távol-keleti és a nyugati történészek munkái között az interakciók ellenére a perspektívák, a megközelítési módok több okból is elég különbözőek maradtak. Az 1990-es évek közepétől cikkek, kollokviumok sorozata helyezte fókuszba a könyvet (a Late Imperial China speciális száma, amelynek előszavát Roger Chartier írta, vagy az 1998-as Oregon-beli kollokvium anyagára támaszkodó közös kiadvány). Megszaporodtak az általános könyvtörténetek, kronológiai rendező elvet követve. A modern könyvkiadás története a periférián maradt, (néhány előfutártól eltekintve) csak mostanában jelentek meg azok a munkák, amelyek a kiadókat, folyóiratokat és a nyugati hatást nemcsak technikai, hanem gazdasági és kereskedelmi szempontból is vizsgálják. Megnőtt az egyes korszakokkal (általában egy vagy néhány dinasztiányi idővel) vagy régióval foglalkozó, eléggé didaktikus írások száma. A tematikus tanulmányok között a nyomtatás és technikai kezdetei érdeklik a távol-keleti kutatókat, többségüket azonban a nyomtatott könyv intenzív fejlődésének korszaka foglalkoztatta. Több kutató az irodalom felől közelítette meg a könyvtörténetet, mások a művészettörténet felől (elsősorban Amerikában, Japánban és Európában), Kínában pedig, ahol a problematikát kevésbé befolyásolta az interdiszciplinaritás, inkább a köz- és magánkönyvtárak, valamint a gyűjtők történetén keresztül újult meg a könyvtörténet ezekben az utolsó években. De a könyv előállításának társadalmi aspektusai itt is, ott is kevéssé kerültek elő. A III. kötet tematikus fejezetében helyet kapott szövegek lényegében egy 2005-ben Pekingben rendezett francia-kínai kollokvium eszmecseréiből születtek meg. Ez a találkozó jó alkalom volt arra, hogy két teljesen különböző „hagyomány” érintkezzen. Frédéric Barbier megnyitó beszédét idézve a szerzők hangsúlyozzák, hogy a párbeszéd általánosságban is nélkülözhetetlen a mai globalizálódó korszakban, amelyben a kultúrák egyre jobban hatnak egymásra. Ugyanakkor – teszik hozzá – fontos a történészek számára is. A kínai kutatók többsége nem ismeri az európai és mindenekelőtt a francia könyves munkákat, amelyek változatosságukkal egyaránt gazdagítják a szemléletet és a módszert. Másrészt a Nyugat számára is érdemes jobban megismerni a kínai és távol-keleti könyvtörténetet, amely nem kevésbé gazdag, mint az. Eltérőek lehetnek a megközelítési módok is, elég a kollokvium francia és kínai címe közötti eltérésre utalni. A kínai nyelvűben a könyvtörténet mellett a nyomtatástörténet kifejezést is feltüntették, kiemelve így a technikai tényezők fontosságát. A könyvtörténet éppúgy a múlt egy megismerési eszköze, mint ahogy a jelen megértéséé is lehet. A tanácskozás konklúziója: ha még nem is érkezett el az idő az egyetemes könyvkiadás történetének megírásához, indokoltabb a főbb civilizációk könyv- és nyomdatörténetére figyelni, mint valaha.

4. Livres, travaux et rencontres – könyvek, munkák, találkozások

Mint korábban utaltunk rá, ez a fejezet az évek folyamán átalakult. A szerkesztőségi koncepció szembetűnő jellemzője, hogy kiemelt figyelmet szentel a magyarországi könyvtörténeti kutatásoknak. Ezt az erős jelenlétet az évtizedek óta tartó közös munka indokolja.[18] Az első kötetben itt kapott helyet egy több írásból álló magyar könyvtörténeti rész, Mélanges: Histoire du livre en Hongrie címmel, amely két tanulmányt tartalmaz Monok István tollából, egyet pedig a tragikusan fiatalon elhunyt Tóth István Györgytől. A történészről a szerkesztőség meleg hangon emlékezik meg, és egy francia nyelvű tanulmányának közzétételével tiszteleg előtte. Az írások a magyar olvasás- és könyvtártörténeti kutatások eredményei: az olvasó, a befogadó felől közelítenek a könyvtörténethez, és elsősorban az alfabetizáció mértékéről, az olvasás helyszíneiről, feltételeinek megteremtéséről szólnak.

4.1 Magyar vonatkozások. Monok István Lecteurs et lectures en Hongrie című tanulmánya a latin írás megjelenésétől a mai kor adathordozóiig kronologikusan és a különböző történelmi és művelődéstörténeti események hatásait elemezve tekinti át a magyar olvasás történetét. Foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével, az egyházi és világi kultúrának, valamint az oktatás terjedésének az olvasás térhódításában betöltött szerepével. Kitér a kiadók, könyvkötők, könyvárusok megtelepedésére, a magyarországi könyvtárakra[19] és a kutatások egyik elhanyagolt területére: a kéziratban terjedő művek kérdésére is. Természetesen számos további, olvasást befolyásoló tényezőt is említ, így például a cenzúrarendszer életbe léptetését, a reformkorhoz kapcsolódva a nyelvújítást, az Akadémia megalapítását, a helyesírás szabályozását, az irodalmi és tudományos folyóiratok, olvasókörök, kaszinók, kölcsönkönyvtárak megjelenésének jelentőségét. A dualizmus korából két kultúrpolitikus: Trefort Ágoston és Klebelsberg Kuno munkásságát hangsúlyozza, a 20. századnál pedig az olvasás feltételeinek és intézményeinek kiszélesedésére tér ki: falusi olvasókörök, üzemi könyvtárak, szakszervezeti könyvtárak megjelenésére. Végül a rendszerváltozás utáni korszakról szól röviden. Hangsúlyozza, hogy az ország kultúrája befogadó kultúra, ezért jelentős a fordítási irodalmunk, és kitér a határon túl élő magyarok olvasási szokásainak eltérő voltára is. Befejezésül néhány általánosabb, a szemle több más tanulmányában is felvetődő problémát emel ki az olvasás történetével kapcsolatban.

A magyar olvasástörténet egy adott korszakára, a 17–18. századra, és egy adott társadalmi csoportra fókuszál Tóth István György tanulmánya: „Lecteurs et analphabètes chez les nobles hongrois”. A szerző nem elégszik meg az általánosító megállapításokkal, és úgy véli, hogy nem egyes eseteket, hanem a lehetőségekhez mérten legalább egy-egy régiót statisztikai megközelítéssel és megalapozottsággal kell vizsgálni. Mindenekelőtt Vas, valamint Zala és Borsod vármegye nemességének írástudását vizsgálta két nagy forráscsoportra támaszkodva: az oklevelekre és a végrendeletekre. A tanulmányában kitér azokra a szempontokra, amelyeket az alfabetizáció mértékével kapcsolatos következtetései levonása során a történész nem hagyhat figyelmen kívül. Az írástudás vizsgálata mellett az olvasás mértékét is megkísérelte felmérni a szerző, méghozzá a magyar nemesek számára rendkívül fontos nemeslevelek (pontosabban az elvesztésük vagy megsemmisülésük esetén a pótlásukhoz szükséges bizonyítási – hitelesítési – eljárások és vizsgálatok jegyzőkönyveinek) segítségével. Ehhez több vidéki – és határon túli – levéltár, valamint az OSzK forrásanyagát nézte át. Mint kiemeli, az olvasás képességének vizsgálata azért is fontos, mert az írástudás vizsgálatánál a források szinte minden esetben csak indirekt módon tanúskodnak valaki tudásáról, ezzel szemben a nemeslevelekkel kapcsolatos vizsgálatoknál a kisnemesség, a szabad parasztság, a városi polgárság és a jobbágyság ezrei jelentették ki, hogy nem tudnak olvasni sem. Mint megjegyzi: ugyan általános statisztikai megállapítást nem vonhatunk le ezekből a tanúskodásokból, a vizsgálatuk alapján kibontakozó kép meggyőzően erősíti meg az adott korszakban az analfabétizmus általánosan elterjedt voltáról szóló elképzelést. A vizsgálatokból kiderül, hogy az olvasni tudás presztízse – az alfabetizáció terjedésével párhuzamosan – egyre nagyobb lett.

Szinte előző tanulmányának folytatása Monok Istvánnak a nemzeti könyvtár történetéről szóló írása. Egy szélesebb és átfogóbb, bár rövid könyvtártörténeti áttekintéssel kezdi a tanulmányt. Kitér arra, hogy miért volt lehetetlen a 16–17. századi Kárpát-medencében egy, az európai fejedelmekéhez hasonló gyűjtemény létrehozása, és foglalkozik a könyvvásárlás korabeli lehetőségeinek kérdésével. Mint kiemeli, a 17. század második felében következett be az a változás, amikor már nem egyedül tartalmuk miatt gyűjtötték a könyveket, hanem a gyűjtés öröméért is. A könyv- és olvasástörténet alapvető változásokat mutat a 17–18. század fordulóján, de csak a városi polgárság 19. század eleji megerősödése hozza el a világi kulturális intézmények megalakításának sorát. A nemzeti könyvtár alapítása gróf Széchényi Ferencnek köszönhető. Itt megemlíti a könyvtáralapító céljait, majd kiemeli a gyűjtemény néhány későbbi gyarapítóját. A tanulmány ettől kezdve az intézménytörténet keretébe tartozik. A szerző kiemeli a könyvtár történetének főbb állomásait, néhány nagy könyvtárőrét (igazgatóját), a könyvtár életét jelentősen befolyásoló különböző jellegű eseményeket és kitér a különgyűjtemények alapítására és tartalmára. Bemutatja az intézmény mai működését és főbb feladatköreit, megemlíti elektronikus adatbázisát, az internetes katalógust, a Magyar Elektronikus Könyvtárat, és kitér arra is, hogy az OSzK aktívan részt vesz a nemzetközi tudományos és szakmai életben.

A Magyarországgal foglalkozó részt Frédéric Barbier könyvismertetése zárja. A szemle nyitottságát mutatja, hogy egy francia könyvtörténész ismertet egy Erdélyről szóló német nyelvű művet (Christian Rother: Siebenbürgen und der Buchdruck im 16. Jahrhundert; mit einer Bibliographie, «Siebenbürgen und der Buchdruck»; mit einer Geleitwort von P. Vodosek, Wiesbaden, Harrassowitz Verlag, 2002.). Barbier recenziója elején a nemzetközi olvasóközönségre számítva először is Erdélyt határolja be földrajzilag és etnikai tekintetben, majd egy rövid történeti és művelődéstörténeti ismertetés következik a korszakról. Ezután tér át a mű részletesebb ismertetésére: a történeti bevezetést a nyomdászvárosoknak és nyomdászoknak szentelt második rész követi, amely kitér a Nyugat-Európában működő, esetlegesen magyar származású nyomdászokra is, majd szemlét tart az 1520-as évtized elejétől létező nyomdászközpontok felett. A harmadik rész a könyvkereskedelemmel, a negyedik a papírmalmokkal foglalkozik. Ezután táblázatok, egy glosszárium és bibliográfia következik. A mű második felét Rother egy főként a 15–18. századi erdélyi tipográfia történetét kutató munkákat rendszerező bibliográfiának szenteli (1057 tétel), ezt követi egy folyóirat-bibliográfia. Az egész kötetet két mutató zárja.

4.2 Érdekességek. A „Livres, travaux et rencontres” című fejezet összefüggő egységet nem alkotó írásai közül kettőt, egy rövid beszámolót és egy hosszabb, rendhagyó témájú tanulmányt emelünk ki. Mindkettő a harmadik évkönyvben jelent meg.

Frédéric Barbier egy kutatási tervet vázol fel, amelynek keretében egy, a könyvtörténeti kiállításokon egy-egy kiadásával gyakran szereplő, ám mégis kevéssé ismert mű, a 15. század egyik „bestsellere”, a Nef des fous^[20] franciaországi kiadásainak példányait tervezik összegyűjteni. A művet számtalanszor – és nagy példányszámban – nyomtatták ki (26 ősnyomtatvány-kiadása van, s a 16. században is megjelentették), de sem tudományos igényű modern kiadása, sem fakszimile kiadása nincsen. Jelen esetben a francia nyelvű szövegről van szó, a németről születtek tanulmányok. A kutatás többek között egy igazi kiadópolitika elemzését, valamint az egyik nyelvről, egyik kiadásról a másikra történő kulturális átadások problematikájának vizsgálatát segítené elő. Ezzel kapcsolatban a közeljövőben jelenik meg Frédéric Barbier néhány észrevétele „Gutenberg et la naissance de l’auteur” címmel. Jelen ismertetés végén közzétesz egy kronológiai bibliográfiát, de előtte egy felhívással fejezi be rövid írását: a könyvtárak közös katalógusa nagy lehetőségeket kínál a könyvtörténészeknek. A fent említett témában végzett eddigi vizsgálatokat az C.N.R.S. új- és legújabb kori történeti intézete^[21] kiszélesíti egy központi nyilvántartás felállításával: az ősnyomtatványok fellelhető példányainak összegyűjtése és jellegzetességük ismertetése céljából. A nyilvántartás összeállításához mindenki közreműködését örömmel fogadják.

Egyéni témaválasztású, színes tanulmányában Marianne Pernoo bemutatja, hogy hogyan jelenik meg a könyvtáros szerep a szépirodalomban és a filmvásznon. Miután néhány példával megvilágította a könyvtárosokról festett – nem túl hízelgő – általános képet, korszakokra bontva árnyalja és vizsgálja változásait a történelem folyamán. Összefoglalva, Pernoo úgy látja, hogy a könyvtárost többek között társadalmilag hátrányos helyzetű, a valós élettől távoli alakként, az olvasók ellenségeként, inkább a referenciák, mint a valós művek szerelmeseként, a birtokában lévő tudás megosztásának visszautasítójaként ábrázolják. E megjelenítés mellett, amellyel nem feltétlenül ért egyet, a szerző véleménye szerint egy érdekesebb kép is kirajzolódik: azé a könyvtárosé, akit többek között magával ragad az őrzésére bízott gyűjtemény. Ő az emlékezés professzionalistája, egy testet alkot a könyvekkel, olyannyira, hogy olykor maga is könyv-emberré („un homme livre”) válik. Még néhány példa felemlítése után utal rá a szerző, hogy a könyvtáros alakját maguk a könyvtárosok is formálhatják, vagy legalábbis munkájuk révén „alapanyagot” szolgáltathatnak az írók és filmesek számára. Befejezésül Paul Claudel egyik versének idézetével adja meg a könyvtáros hivatás talán legszebb irodalmi definícióját: ez a mindig megújuló és megújított „teljesség” csendes átadása.

5. Études d’histoire du livre – általános könyvtörténeti tanulmányok

A „Livres, travaux et rencontres” fejezet mellett a második évtől kezdve jelenik meg a hosszabb általános könyvtörténeti tanulmányokat felölelő „Études d’histoire du livre” című egység, amelyben különböző könyvtörténeti témákat feldolgozó írások követik egymást.

Rendkívül élvezetes Marie-Dominique Leclerc-nek a nagy példányszámú nyomtatványok 17–19. századi kéziratos ex libriseit és bejegyzéseit elemző tanulmánya a 2006-os kötetben. A Bibliothèque bleue a 17. század elején egy troyes-i nyomdász, Nicolas Oudot kezdeményezésére született meg, aki egy szélesebb közönséghez szóló, nagyobb példányszámú és kisebb költségvetésű terméket akart létrehozni.[22] Mivel a nyomdászok általában már meglévő és olykor igen régi műveket nyomtattak ki, hamarosan egy heterogén, de kizárólag francia nyelvű „gyűjtemény” jött létre. A tanulmány a Troyes-i Médiatárban őrzött 2500, valamint több száz, magángyűjteményben található példány feldolgozásán alapul, amely a kutatás során más nagy példányszámú és olcsó kiadványok (például katekizmusok, kalendáriumok) elemzésével egészült ki. A kéziratos ex librisek vizsgálatának elsődleges célja az olvasói kör sokszínűségének, valamint a három évszázad alatt érzékelhető változásoknak nem, kor, foglalkozásszociológiai szempontok szerinti elemzése, de a bejegyzések számos egyéb információt is nyújtanak. Tájékoztatnak például a másodkézből szerzett kiadványokról, a sokszor rendkívül fantáziadús helyesírásról, a tulajdonosok adott könyvhöz való kötődéséről és közvetve akár a kiadványok terjesztéséről is. Természetesen műfajától függetlenül minden mű tartalmazhat bejegyzést, a gyakori használat és ehhez kapcsolódva az elvesztés, lopás lehetőségének nagyobb esélye miatt azonban e tekintetben felülreprezentáltak a vallási és az oktatási könyvek. A gyermekek gyakran firkáltak a könyvükbe, de a felnőttek is jegyzeteltek: játszottak a szavakkal vagy éppen emlékeztetőnek használták a könyvet, sőt, olykor szerződések nyomait is megtaláljuk a lapokon. E forráscsoport vizsgálata (bár a bejegyzések természetesen különböző mértékben hordoznak információt) kiegészítheti a korabeli mentalitástörténetre vonatkozó kutatásokat. A nyomtatott ex librisek megjelenése pedig a 19. századtól kezdve egy új tulajdonosi körről árulkodik: a gyűjtőről.

Claire Madl, a prágai CEFRES (Centre français de recherches en sciences sociales) könyvtárosának tanulmánya talán leginkább egy kiadványelemzésként definiálható. A Prágában élt és fiatalon elhunyt Hartig gróf (1758–1797) rövid életét és mindenekelőtt a halála utáni kiadásra szánt (német nyelvű) szövegválogatását elemző írás a halál mint irodalmi téma örökérvényűségének felidézésével és a gróf rövid élete főbb eseményeinek felelevenítésével, valamint halállal kapcsolatos élményeinek (tüdőbetegsége miatt kétszer is alig kerülte el a korai véget) bemutatásával kezdődik. A konkrét mű ismertetését két főbb aspektusból teszi meg Madl: egyrészt a „poèmes moraux” gyűjtemény koncepcióját tekinti át, ezután pedig a mű tartalmi elemzése következik a benne megnyilvánuló halálkép feldolgozásával. A gróf azzal, hogy kinyomtattatta a gyűjteményt, egyfajta halhatatlanságot szerzett, másrészt utolsó pillanatait hasznossá és a szerettei számára kedvessé kívánta tenni. A kötet által egyfajta (ön)képet is hagyott magáról az utókorra: a saját halálról individuálisan gondolkodó esztéta és filozófus képét.

A III. kötet általános könyvtörténeti tanulmányokat magában foglaló fejezetében kapott helyet Otto S. Lankhorstnak a németalföldi könyvkereskedők 17. és 18. századi szerepét vizsgáló, „Le miracle hollandais” című tanulmánya, amelyet az Egyesült Németalföldi Köztársaság jellemzésével, gazdasági sikereinek és kereskedelmének bemutatásával kezd. A történeti „helyzetjelentés” után röviden kitér a címben említett kifejezés általános értelemben vett, majd a könyvkereskedőkre vonatkoztatott használatának történetére. Ezután négy alapvető kérdést vet fel a téma mélyebb elemzésére nézve: milyen körülményeknek köszönhető a holland csoda? Beszélhetünk-e holland mintáról? Hogyan és mikor veszítette el a Köztársaság a könyvkiadásban játszott központi szerepét? Milyen volt a többi ország reakciója a németalföldi könyvkereskedők sikerével szemben? Az elsőre a „könyvesek” nagy számában (a menekülők és immigrálók között sok volt a tipográfus), az alfabetizáció magas arányában[23] és a tolerancia légkörében találja meg a választ (a helyi adminisztrációban és vallási ügyekben hagyományosan biztosított autonómia következtében a hatóságok csak kevéssé avatkoztak a könyvkereskedés és sajtó ügyeibe, előzetes cenzúra hiányában pedig csak egyes könyvek megjelenése után, a terjesztés megakadályozására túl későn tudtak reagálni). Hozzáteszi, hogy a nemzetközi könyvkereskedelem sikere a nemzetinek is köszönhető: az infrastruktúrának, a magas technikai fokon álló nyomdászatnak. A németalföldi könyvkereskedelmi modellnek négy sajátos elemét emeli ki: a könyvárusítás decentralizált rendszerét (amint a Köztársaságnak, a könyves világnak sincs egyedüli központja), a Köztársaságban uralkodó szabad szellemű légkört és ehhez kapcsolódva a könyvárusi testületek relatív önállóságát, a könyveseket összekötő bajtársi viszonyt és a magas szakképzettséget. A hanyatlásnak két hullámát különíti el, az első 1680 körül következett be, amikor több nemzetközi hírű nyomdász tűnt el a színről, aztán az átmeneti fázis után fiatal könyvárus generáció nőtt fel, s a hugenották érkezése is új lendületet adott a könyvkereskedésnek (ez a 18. század közepéig tartott). Az 1730–40 körül kezdődött végleges hanyatlás okai különbözőek voltak: egyszerre politikaiak (hatóságok szemléletváltása például a cenzúra tekintetében), gazdaságiak (a holland kereskedelem egyre nagyobb konkurenciába ütközött, amit nehéz volt kikerülni, mindenekelőtt a munkaerő drágasága miatt) és kulturálisak. A többi ország reakcióit a következőképpen összegzi a tanulmány szerzője: a kritikák mellett nem hiányzott a németalföldi nyomdászok tipográfiai művészetének szépségét és magas színvonalát zengő dicséret és persze a rosszul leplezett féltékenység sem.

Ludmila Wolfzun a mai orosz nemzeti könyvtár első igazgatójának, Choiseul-Gouffier grófnak tíz éves oroszországi tartózkodását és a könyvtár életében játszott, vitatott szerepét elemzi. Tanulmányát a francia diplomata Oroszországba érkezésének, sikeres társaséleti debütálásának és fokozatos kegyvesztettségének leírásával kezdi. Miután a nagyherceg I. Pál néven elfoglalta a trónt, a volt diplomata helyzete megváltozott: birtokot és több tisztséget kapott. Így lett az 1795-ben hadizsákmányként Varsóból Szentpétervárra került könyvtár igazgatója is. Ezután a tanulmány szerzője részletesebben foglalkozik a könyvtárat érintő néhány főbb eseménnyel, valamint Choiseul gróf ezekben játszott szerepével. Befejezésül kitér a gróf ismételt kegyvesztésére és végül tizennyolc évi távolléte utáni franciaországi hazatérésére. Ludmila Wolfzun kutatásai alapján úgy véli, hogy az orosz történetírás által folyamatosan átvett kép – a közönyös idegené, aki nem foglalkozik a könyvtár érdekeivel – nem igazán objektív, és az igazgatására tett ellenvetések többsége a rábízott gyűjtemények kaotikus állapotával és a cári hatalommal való viszonyból fakadó problémákkal magyarázható.

6. Comptes rendus – recenziók

A kötetek végi „Comptes rendus”-ben a legfrissebb könyvekről, kutatásokról, találkozókról, valamint egyes könyvtárak, levéltárak anyagáról találunk rövid ismertetést. Bár érthető módon a legtöbb bemutatott kötet francia könyvtörténészek munkája, a szerkesztőség nyitottságát jelzi, hogy angol, német, holland, olasz, spanyol, portugál, orosz, héber, valamint magyar, horvát, szlovén, cseh, román, észt, litván vonatkozású műveket is ismertetnek. Műfajukat tekintve is igen sokfélék a recenzált kötetek: a bibliográfiáktól kezdve a repertóriumokon át a tanulmánykötetekig, fakszimile kiadásokig, monográfiákig és kiállítás-katalógusokig. A szerzők tekintetében pedig a legnevesebb, nemzetközi hírű könyvtörténészek mellett ott találjuk a doktori értekezésük anyagát megjelentető fiatal kutatókat is. Az ismertetett kötetek tematikájuk tekintetében is széles palettán mozognak: a legkülönbözőbb korszakokat, földrajzi területeket és a könyvtörténet minden részterületét érintik. Igyekeztünk egy, az ismertetések sokszínűségét bemutató rövid válogatást nyújtani a három kötet recenzióinak anyagából. Mivel követtük a kötetek sorrendjét, a válogatást semmilyen tematikai egységekbe nem rendeztük, egy tarka körképet adunk közre.

Jean-Dominique Mellot és Élisabeth Queval Antoine Monaque közreműködésével jelentette meg az 1500–1810 közötti nyomdászok és könyvárusok repertóriumának negyedik, kiegészített kiadását. A Bibliothèque nationale de France katalógusainak szisztematikus és folyamatos feldolgozásának köszönhetően, de az adatok legtöbbjét magukból a kötetekből véve, egy 5200 tételből álló kötet állt össze (az első kiadásban még csak 1000 szerepelt), amely minden nyomdászról/könyvárusról számos információt közöl. A recenzens, Yves Chambefort a kötet kétségkívüli erényei mellett (gondolunk itt a nagy francia forradalom idejének nyomdászait érintő adatok felkutatására, valamint arra, hogy ma ez a legjelentősebb – és sokszor az egyedüli – elérhető adatgyűjtemény a korszak nyomdászainak/könyvárusainak életéről, munkásságáról és kiadványairól) felhívja a figyelmünket arra is – amint azt maguk a szerzők is vallják –, hogy a repertórium egyetlen, bár hatalmas anyagot számláló könyvtár információira épül, ahol mindenekelőtt a párizsi mesterekről található anyag.

Gérard Morisse egy érdekes kezdeményezésről számol be: egy interdiszciplináris (irodalmárokból, történészekből és szociológusokból álló) kutatócsoport több hónapos munkájának eredményéről. A kutatás tárgya a „publikáció” (azaz egy írott anyag megjelentetése, annak formájától függetlenül) kifejezés jelentésének története volt, a 16–18. századra vonatkoztatva, a publikációban részt vevő szereplők és a publikáció cselekménye (a koncepciótól a befogadás-elméletig) szempontjából. Tizenöt tanulmány jelent meg három egységbe sorolva, három nagy témakör – a publikáció fogalma, annak tétjei (a publikálók stratégiájától a közönség reakciójáig) és végül a szövegek terjedésének terei – köré csoportosítva.

Szintén Gérard Morisse írt a zene- és könyvtörténészek előtt egyaránt ismert Laurent Guillo legújabb munkájáról, amelyet a szerző eddigi írásai közül a legkiemelkedőbbnek tart. Ebben a kötetben Guillo a Ballard zenei kiadó család (amelyet az Ancien Régime legelső francia zenei kiadójaként tartottak számon) történetéről és kiadványairól írt, és az 1599–1673-as korszakot tekintette át. A két kötet (egyenként 736 és 816 oldal) a család történetét, a kiadó fejlődését, a legkülönbözőbb műfajú kiadványait elemzi. A részletes bibliográfia után a Ballard családot érintő több száz okirat elemzése, majd 400 oldalon a kiadványok részletes leíró listája következik. A második kötet teljes egészét Pierre I. Ballard és Robert III. Ballard kiadványainak inventáriuma tölti ki. Az egyes címek leírásának alaposságát és gazdagságát elég azzal érzékeltetni, hogy a szerző a művek felgyűjtéséhez közel háromszáz könyvtár anyagát tekintette át.

Nyugdíjba vonulása alkalmából Jean-François Gilmont 29 tanulmányából összeállított kötettel tisztelgett a bibliográfus előtt a leuveni katolikus egyetem. Le livre et ses secrets című összeállításról Monok István recenziója olvasható a II. kötetben. A bibliográfus életművének rövid ismertetését és méltatását a hat nagyobb kérdéskör köré csoportosuló tanulmányok főbb irányvonalainak ismertetése követi. A bevezető tanulmányban a bibliográfus saját kutatói hitvallásáról írt, amelyet a könyv- és olvasástörténet általános kérdéseit elemző négy tanulmánya követ. Ezután a tudományos bibliográfia megszületéséről, a technikai infrastruktúra változásáról, a terminológia alakulásáról, a következő nagyobb egységben pedig öt esettanulmányon keresztül a kiadói stratégiáról értekezik. A bibliográfia olvasása és a statisztika könyvtörténeti alkalmazásának elméleti és gyakorlati problémáit boncolgató rész után, amelyben a recenzens külön kiemel egy magyar vonatkozást, egy Szenci Molnár Albert-fordítást, az utolsó egységben a bibliográfus mindennapi kérdéseire keresi a választ.

A kötet következő ismertetése szintén Monok István írása Roméo Arbour Dictionnaire des femmes libraires en France, 1470–1870 című művéről. 2005 áprilisában az egyes régiók és városok nyomdászaival, könyvárusaival, könyvkötőivel foglalkozó könyvtörténeti kutatások felelősei találkozót tartottak Lyonban. Ekkor merült fel egy közös európai adatbank megvalósításának terve. Magyarországon már évek óta folyik ilyen jellegű munka az OSzK 15–18. sz. Könyvtörténeti Osztályán^[24] és hasonló kutatás kezdődött Bécs „könyveseiről” a Gesellschaft für Buchforschung in Österreich koordinálásával. Arbournak a Droz kiadó sorozatában megjelent munkája ugyanezen prozopográfiai folyamatba illeszkedik. A címben szereplő „femmes libraires” mindazon nőket jelenti, akik hivatásként a könyves szakmát gyakorolták (tehát nem csupán az elhunyt tipográfusok özvegyeiről van szó). A recenzens néhány szóval kitér az utóbbi idők „feminista” problematikát előtérbe helyező történetírására, majd leszögezi, hogy Arbour jelen munkájában teljes mérleget kívánt vonni.

Marie-Françoise Cachin írt méltatást Eilliam St. Clair könyvéről, amely a viktoriánus kor „olvasó nemzet”-ét mutatja be. Dicséri a feldolgozott és közzétett adatok bőségét. Fontosnak tartja kiemelni, hogy a szerző különbséget tesz „literate nation” és „reading nation” között. A téma megközelítése alapvetően gazdaságtörténeti szempontú, amely a könyveket nem annyira fogyasztási cikknek tekinti, mint inkább egy ipari vállalkozás tárgyiasult eredményének.

Alexandre Bailly Marc Martin 2002-ben megjelent, a vidéki sajtót a kezdetektől napjainkig bemutató félezer oldalas kötetét ismerteti (La Presse régionale. Des Affiches aux grands quotidiens). Történetét összekapcsolja a lapok előállításának fejlődésével, a vidéki újságíró fogalmának megszületésével. Ennek kezdeteit a 17. század végéig, a „Gazette” vidéki hamisítványainak megjelenéséig vezeti vissza. Külön hangsúlyt fektet az „Affiches” műfajára. Az egyes korszakok és történelmi események hatása mellett kitér a lapok előállításának körülményeire, a terjesztésre, a különböző rendeletek és törvények, valamint a technikai és infrastrukturális fejlődés következményeire. A szerző a mai korral zárja művét, amikor is új nehézségekkel küzd a vidéki sajtó: problémát jelent a közönség megszólítása, az országos lapok konkurenciája és az új médiumokkal való rivalizálás. A kézikönyvet névmutató, rövid kronológia és korszakok szerinti bibliográfia zárja.

A recenziók magyar vonatkozását nemcsak a recenzensek számos ismertetése biztosítja, hanem Juliette Guilbaud méltatása is a Pannóniai Fénix, avagy hamvából fel-támadott magyar nyelv. Első nyomtatott tudományos könyveink (16–19. század) című, az OSzK és az MTA közös kiadásában megjelent kiállítási katalógusról, amely az Histoire et civilisation du livre harmadik kötetének recenziói között kapott helyet. A katalógus az első nyomtatott tudományos könyveinket bemutató 2005-ös kiállítás anyagát gyűjti egybe és mutatja be két nyelven (a recenzens külön méltatja az angol fordítás teljességét). A katalógus bemutatásakor részletesebben ismerteti Pusztai Ferenc (nyelv)történeti bevezetőjét, külön kiemelve a magyar tudományos nyelv kialakulását, a magyarországi nyomdászat kezdeteit, majd az egyes tudományterületek első publikációt, mindvégig a magyar nyelv történeti fejlődésének szempontjából.

Frédéric Barbier két, könyvtörténeti szempontból direkt és indirekt módon érdekes olasz munkát ismertet recenziójában. Az első François Menant bibliográfiai és historiográfiai kézikönyve, amely a 12–14. századi itáliai városok átfogó történetét mutatja be. A nyomdászat feltalálásáról szóló tanulmányok nyilvánvalóvá tették a kronológiai és a szélesebb földrajzi szempontok bevonását a vizsgálatokba. Menant hangsúlyozza az urbanizáció hatását, amely magyarázatot ad az új életformákra és az íráshoz való másfajta viszonyulásra. Kitér a városi identitás és a lakóhely struktúrájának kérdésére, az ipartörténetre, a városi társadalomra, a „kormányzás művészetére” a kultúrára és az írás helyére, valamint a kereskedelemre és a félsziget főbb városaira. A másik ismertetett kötet Jean Boutier, Sandro Landi és Olivier Rouchon Toszkána 14–19. századi történetének szentelt munkája, amely Firenze városát emeli központi helyre. Mint Barbier rámutat, a kötet az európai modern állam megszületésének és fejlődésének problematikájába illeszkedik. Firenze történetének középpontjában a politikát találjuk, és legyen szó az igazgatásról, a politikai reprezentációról és elméletekről, vagy a mecenatúrában játszott szerepéről, az írott szöveg és a nyomtatás minden szinten megtalálható. Tehát nem egy kifejezetten könyvtörténeti kötetről van szó, de mindenképpen figyelemre méltó a tágabb horizont miatt a könyvtörténész számára is.

Véronique Meyer L’Illustration des thèses à Paris dans la seconde moitié du XVIIe siècle. Peintres – graveurs – éditeurs című könyvéről szól Monok István ismertetése. Mint kiemeli, a szerzőnek nem ez az első e témában írt munkája. Jelen könyv egy általános ismertetéssel kezdődik a felsőbb tanulmányok megkezdésének idejéről, a különböző tudományterületek vizsgakövetelményeiről. A felsőbb tanulmányok lezárásaként benyújtott értekezéseket általában nem illusztrálták, de a 17. században elterjedt a díszített borítólap. Felmerül a kérdés, hogy vajon miért publikálták ezeket, milyen példányszámban és milyen olvasóközönségnek. A tartalomelemzéssel párhuzamosan tehát a társadalmi kommunikáció és a kultúra története szemszögéből is érdemes vizsgálni az értekezéseket.

Érdekes kötetet ismertet a harmadik évkönyvben Michel Espagne. A Lyoni Egyetem, az ENSSIB és a Versailles-i Egyetem legújabb kori társadalmak kultúrtörténeti központja által szervezett találkozó eredményeként született meg a Passeurs culturels dans le monde des médias et de l’édition en Europe (XIXe et XXe siècles) című, Diana Cooper-Richet, Jean-Yves Mollier és Ahmed Silem nevével fémjelzett kötet. A kötet a kulturális közvetítéssel és annak hordozóival foglalkozik. Közvetítők a fordítók és a könyvárusok, a bemondók és a könyvtárosok, és az olvasásra buzdítás is közvetítő szerepnek minősül. Még összetettebb az író és olvasó között megjelenő, a jogi gazdasági formák (mint például a szerzői jog) körül kikristályosodó gazdasági jellegű közvetítés. A hálózatba szerveződő közvetítés a közvetítőket a kulturális identitás hordozóivá teheti. A kulturális átadás történhet a szerzők munkásságának köszönhetően, a napisajtón, a rádión, különböző fesztiválokon vagy akár az interneten keresztül. A kulturális közvetítés különböző formái között a legerősebb kapcsolat mindamellett gazdasági jellegű marad.

7. Konklúzió

A sorozat az első három kötet alapján több szempontból is hű a címben ígért célkitűzéseihez. A Henri-Jean Martin-i alapokon (aki előtt, mint láttuk, számos szerző tiszteleg, és aki szinte valamennyi kutatáshoz kötődik valamilyen módon) álló tanulmánygyűjtemény a könyv történetét széles perspektívából, a művelődéstörténet számos tudományágat felölelő horizontjáról közelíti meg. Átfogó tematikájával, gazdag és alapos forráskezelésével, szemléletmódjának újszerűségével, pluridiszciplináris megközelítésmódjával, módszereinek sokszínűségével, folyamatos összehasonlító elemzéseivel és utalásaival nemcsak a szakemberek számára nyújt hasznos szakmunkákat, hanem élvezetes olvasmány a széles olvasóközönség számára is. A tematikus részek különböző szempontból közelítik meg és járják körül ugyanazt a nagyobb témakört, szinte önálló tanulmánykötetet alkotva az évkönyveken belül. A recenziók a legújabb nemzetközi törekvésekről, irányokról, könyvekről, kutatásokról, találkozókról tájékoztatják az érdeklődőket. A tanulmányok szerzői egymás kutatásait is figyelemmel kísérik, sok esetben hivatkoznak egymásra, így aki végigolvassa a tanulmányoknak akár csak egy részét, szinte egy közösség tagjának érezheti magát. Nagy örömmel üdvözöljük az új könyvtörténeti szemle megjelenését, és őszintén reméljük, hogy nem sokáig késik legalább néhány tanulmány magyar nyelvű fordítása, amely a szélesebb hazai érdeklődői kör számára is elérhetővé tenné a szemle írásait. Egyúttal gyümölcsöző lenne, ha a legújabb korszakokra vonatkozó magyarországi kutatási eredmények is feltűnnének a folyóirat hasábjain.

Dede Franciska