PAPP JÚLIA

Illusztrátorok, írók és könyvkiadókkapcsolata Bécsben és Pest-Budán a 18–19. század fordulóján  – Blaschke János rézmetsző munkásságának tükrében

„Es war aber auch unsere Absicht nicht, ein Werk zu liefern, das seines unendlich hohen Preises wegen nur für große Bibliotheken seyn kann: unser Werk sollte, indem wir es in Ansehung der Kupfer dem Französischen Originale so nahe als möglich zu bringen suchten, zugleich den Vermögensumständen des Künstlers, des Gelehrten, und überhaupt der Mittelclasse des lesenden Publicums angemessen seyn; deßwegen fügten wir manchmahl, anstatt des oft zu weitläufigen Textes den Kupfern nur eine kurze, aber doch genug erläuternde Erklärung bey, und theilten die Vorauszahlung in solche Abschnitte ein, die auch dem minder vermöglichen Liebhaber nicht beschwerlich fallen können.”[1]

Bár a német nyelvterületen készült 18–19. századi könyvillusztrációk vizsgálata a közelmúltban újabb lendületet vett,[2] a kutatók alapvetően még mindig az 1930–50-es évek nagy összefoglaló munkáira – Arthur Rümann és Maria Lanczkoronska könyveire – támaszkodnak. A legjelentősebb mesterek kivételével nem állították össze az egyes könyvillusztrátorok életrajzát, oeuvre-katalógusát, s alig indult meg a könyvillusztráltatásban bekövetkezett műfaji és stiláris változások vizsgálata.

Nagyobb ütemben nem kezdődött meg – sem a könyvkiadók, sem az illusztrátorok tevékenységét kutatók részéről – annak a bonyolult és szerteágazó kapcsolati rendszernek a feltárása sem, amely a könyvillusztrátorok és a kiadók között működött. A téma kutatóinak két alapvető, egymást kiegészítő módszer áll rendelkezésükre. Az egyik a könyvkiadók és az illusztrátorok közötti munkakapcsolatra vonatkozó írott források, vagyis a megbízásokkal, a munkafolyamatokkal, a kifizetéssel kapcsolatos levelezések, számlák kutatása. A kiadók levéltári anyagának vizsgálatakor jelentkező nehézségek, amelyeket a 18–19. század fordulóján tevékenykedő könyvkiadók és szerzők közötti kapcsolati háló feltérképezésének fontosságára utalva Herbert Zeman említett, természetesen a művészettörténeti kutatásban is megfigyelhetők.[3]

Fontos forrást jelent a kiadandó könyveik illusztráltatását figyelemmel kísérő vagy aktívan befolyásoló 19. század eleji írók és irodalomszervezők fennmaradt levelezése.[4] A korszak illusztráltatási szokásaira, a szerzők, a kiadók és az illusztrátorok kapcsolatrendszerére világít rá – mint látni fogjuk – Kazinczy Ferenc levelezése.

A kutatás másik lehetséges módszerét a kiadványokat illusztráló művészek munkásságának vizsgálata jelentheti. Annak feltárásakor, hogy mely kiadóktól, s milyen gyakorisággal kaptak megbízásokat, milyen jellegű kiadványokban dolgoztak, milyen típusú ábrázolások (portré, látkép, történeti jelenet, divatkép, műtárgyábrázolás) elkészítésére kérték fel őket, fontos információkat nyerhetünk a kiadók és a művészek közötti kapcsolatokról, illetve az egyes képzőművészek státusáról a korabeli irodalmi és művészeti közéletben. A módszer kísérleti alkalmazására jó lehetőséget nyújt a pozsonyi származású, több mint 40 éven keresztül Bécsben tevékenykedő, ausztriai, németországi és magyarországi kiadók számára egyaránt dolgozó Blaschke János (1770–1833) életművének kutatása. Termékeny illusztrátori tevékenységének vizsgálata során nemcsak a korszak könyvillusztráltatásában lezajlott, a klasszicizmusból a romantikába történő stiláris átmenet, illetve az egyes kiadványtípusok népszerűségének változása figyelhető meg, hanem a bécsi és a külföldi könyvkiadókkal kialakított munkakapcsolatainak jellege is körvonalazható.

*

Bár Blaschke János a 19. század első évtizedeinek egyik legtöbbet foglalkoztatott rézmetszője volt, könyvillusztrálási tevékenysége Magyarországon nagyrészt feltáratlan.[5] Pataky Dénes 1951-ben a hazai rézmetszés történetét feldolgozó katalógusában 162 Blaschke-metszetet említ,[6] a művész oeuvre-jéhez azonban több mint 600 illusztráció tartozik.

Az 1770. december 12-én Pozsonyban ikergyerekként született, katolikus vallású Blaschke János[7] udvari zenész (Hofmusiker) apjával[8] együtt gyermekkorában költözött Bécsbe. 1787. október 1-jén kezdte meg tanulmányait a bécsi képzőművészeti akadémián,[9] ahol az 1766-tól 1772-ig önállóan működő rézmetsző akadémia igazgatójánál, Jacob Schmutzernél (1733–1811), az akadémián kívül pedig a rajztanárként is tevékenykedő Clemens Kohl (1754–1807) rézmetszőnél tanult. Bár Blaschke 1794-ben, 24 éves korában még szerepelt az akadémia matrikulájában, rézmetsző szakon, a bécsi városi összeírás ebben az évben már „akad. Mahler”ként – akadémiai festőként – említi.[10] Blaschke 1798. december 19-én házassági szerződést kötött a bécsi születésű Elisabeth Burgerrel (1775–1839).[11] A szerződés egyik tanúja Ludwig Maillard rajzoló volt, akivel Blaschke számos illusztráción dolgozott együtt.

Jelenlegi ismereteim szerint 1791-ben láttak napvilágot az első könyvillusztrációk, amelyeket biztosan Blaschke János készített. Bár egy 1787-ben Bécsben, a Kurzböck kiadónál[12] megjelent történeti kronológia[13] címoldalának ábrázolását a jelzések szerint Weinrauch rajzolta és Blaschke metszette rézbe, nehéz elképzelni, hogy a kiadó a 17 éves, az akadémiára a könyv megjelenésének évében beiratkozott Blaschke Jánost bízta volna meg a könyvdísz elkészítésével. Néhány körülmény figyelembevételével ugyanakkor az sem zárható ki, hogy a metszet a fiatal Blaschke munkája. Az egyszerű, copf ornamentális mintázatot egy nem túl gyakorlott rézmetsző is elkészíthette, s a vignetta jelzésének írásmódja is hasonlít Blaschke későbbi jelzéseihez. Bár a pozsonyi művésznövendék szerzősége melletti érv lehet az is, hogy sem a régebbi, sem az újabb művészlexikonok nem tudnak olyan más, Blaschke nevű rézmetszőről, aki ebben az időben Bécsben könyvillusztrációkat készített volna, ennek a korai metszetnek az esetleges besorolása Blaschke János oeuvre-jébe további kutatást igényel.

Az mindenesetre bizonyos, hogy az 1791-ben Bécsben, Philip Joseph Schalbacher kiadásában, Ignaz Alberti könyvnyomdájában megjelent kiadványban, amely Ovidius Metamorfózisaihoz készített 139 rézmetszetet és ezek rövid magyarázatait tartalmazta, már Blaschke János munkáit láthatjuk.[14] A legtöbb ábrázolást (57) Josef Stöber készítette, de dolgozott az illusztrációkon – többek között – id. Kilian Ponheimer, Quirin Mark, Johann Mansfeld, Joseph Gerstner, Karl Robert Schindelmayer is. Az ekkor 21 éves, az akadémia matrikulája szerint még ott tanuló Blaschke 8 metszettel (1. kép) szerepelt a kiadványban, amely a bécsi rézmetsző iskola és a bécsi klasszicista rézmetszés egyik főműve. Az újkori képzőművészetre és irodalomra óriási hatást gyakorló antik mű megjelentetői az előképként szolgáló 1767-es francia díszkiadásnál jóval olcsóbb, a csekélyebb jövedelműek számára is elérhető kiadvány megjelentetésével azt kívánták elérni, hogy Ovidius írását, illetve az azt illusztráló rézmetszeteket a művészek és tudósok mellett a művelt polgárság is megismerhesse.

Ha terjedelmében nem is, jellegében és funkciójában ehhez hasonló volt a Blaschke rézmetszeteit tartalmazó következő bécsi kiadvány is. Az Ovidius-kötetet megjelentető társaság („Gesellschaft”) 1793-ban Die Hauptgötter der Fabel címmel egy metszetekkel illusztrált újabb antik témájú könyvet adott ki.[15] A címlapkép Josef Stöber munkája, s az 1791-es Ovidius-kötet illusztrátorai közül mások is dolgoztak a metszeteken, pl. Joseph Gerstner és Johann Mansfeld. Új résztvevő volt az a Clemens Kohl, akinél Blaschke – mint láttuk – a rézmetszést tanulta. Ezeket a korai megbízásokat az akkor 21, illetve 23 éves – még művésznövendékként nyilvántartott – Blaschke feltehetően képzőművészeti akadémiai kapcsolatai révén kapta.

1797-ben az Ovids Verwandlungen megjelentetőinek költségén újabb antik témájú könyv látott napvilágot Bécsben, az Ovidius-kötethez hasonlóan Philip Joseph 

 

 

1. Blaschke János: Echo. Rézmetszet. In: Ovids Verwandlungen. Wien, 1791. (24–25. lap között)

Schalbacher kiadásában, de Anton Pichler nyomdájában.[16] A Josef Ernst szövegével kísért kiadvány a neves francia festő és rézmetsző, Jean-Francois Perrier (1590–1650) 1638-ban megjelent, Icones et Segmenta Nobil. Signorum et Statuarum quae Romae extant című albuma kompozíciói alapján készült. Perrier-nek a Rómában található leghíresebb antik szobrokat bemutató, 100 rézmetszettel illusztrált pompás kiadványa fontos szerepet játszott a 17–18. századi európai antikvitáskultusz elmélyülésében. A Johann Blaschke, Johann Mansfeld, Joseph Gerstner és Josef Stöber által készített 61 rézmetszetes táblával illusztrált bécsi kiadvány megjelentetői, mint az eredetitől eltérő cím – hogy ti. a Rómában és Párizsban található ókori szobrok leírásai – is jelzi, feltehetően politikai véleményüknek is hangot akartak adni: helyteleníthették, hogy a Napóleon által elfoglalt területekről, köztük Rómából művészeti emlékeket hurcoltak Párizsba. Erre utal, hogy az illusztrált albumban lábjegyzetben kétszer is említést tettek arról, hogy a szobrok egy része már nem Rómában, hanem a VI. Pius és Franciaország között kötött békeszerződés következtében – Párizsban található.[17] A kiadvány népszerűségét jelzi, hogy 1802-ben második kiadása is megjelent.

A klasszicizáló ízlést terjesztő antik témájú könyvek megjelentetői mellett Blaschkét hamar felfedezték a népszerű kalendáriumok, almanachok és romantikus regények kiadói is. A bécsi Christoph Peter Rehm 1794-től évente megjelenő Wiener Damenkalender zum Nutzen und Vergnügen című kalendáriumát 1796 és 1800 között Ludwig Maillard rajzai nyomán Blaschke illusztrálta, éppúgy, mint a Rehmnél megjelenő, egy szerencsétlen sorsú molnárlány történetét elbeszélő regényt, Johann Carl Unger verseskötetét, vagy Joseph Alois Gleich középkori témájú, a szentimentalizmus és koraromantika romkultuszához is kapcsolódó népszerű munkáit.[18] Blaschke ettől az időtől kezdve folyamatosan kapott megrendelést különböző kiadóktól az egyre közkedveltebbé váló almanachok,[19] zsebkönyvek illusztrálására  – az 1820-as évek végéig szinte minden évben készített rézmetszetet ehhez a kiadványtípushoz.[20]

Blaschke 1794-től Johann Nepomuk Kalchberg (1765–1827) stájer költő több kötetét illusztrálta,[21] 1797-ben pedig Ludwig Maillard rajzai nyomán három rézmetszetet készített el abból a tizenkettőből, amelyek Peter von Winter vígoperájának Emanuel Schikaneder által készített reprezentatív zongorakivonatát[22] díszítették.

1798-ban Blaschke kapcsolatba lépett Franz Anton Schrämbel kiadóval,[23] aki a pozsonyi kiadó dinasztiából származó Anton Doll[24] mellett a legtöbbet foglalkoztatta. Schrämbel 1797-ben kezdte el kiadni Wieland-összkiadását, amely az 1794-ben Lipcsében megjelent, Georg Joachim Göschen-féle pompás díszkiadás utánnyomása volt. A kor legismertebb művészeinek (Johann Heinrich Ramberg, Veit Hans Schnorr von Carolsfeld, Heinrich Füger) rajzai nyomán készített rézmetszetekkel illusztrált, költséges negyedrét kötetek megjelentetésével párhuzamosan már Göschen kiadott – megelőzendő az utánnyomásokat – egy illusztrációk nélküli, olcsóbb nyolcadrét Wieland-sorozatot. 1797-ben a bécsi Schrämbel ennek ellenére elkezdte megjelentetni a lipcsei kiadás 86 kötetes kisnyolcadrét utánnyomását, mellyel megpróbálta utolérni Göschen tipográfiai teljesítményét.[25] A Göschen-féle lipcsei díszkiadásban 36 metszet volt, ezeket Schrämbel átvette és kisebb méretben újrametsszette, a többi általa kiadott kötethez azonban új kompozíciójú metszeteket kellett készíttetni.[26]

Az 1797-ben megjelent első hat Wieland-kötet illusztrációi Franz Anton Schrämbel sógorának, Karl Robert Schindelmayernek[27] (1770?–1839), a kiadó későbbi tulajdonosának és üzletvezetőjének a munkái voltak. Az 1798-ban megjelent öt kötet közül az első három metszeteit még Schindelmayer készítette, de Schrämbel ekkor már Carl Schützöt és Blaschkét is megbízta egy-egy metszet elkészítésével. 1799-ben Blaschke már hat képet metszett a Wieland kötetekbe – közülük négyet Maillard rajza után, de egy Göschen-féle illusztráció utánmetszésével még Schindelmayer is szerepelt. 1803-ban meghalt Franz Anton Schrämbel, a céget Karl Robert Schindelmayer vásárolta meg, de a könyvkiadási privilégium továbbra is Johanna Schrämbel, később fia, Eduard Schrämbel kezében maradt. Blaschkét a kiadót 1804-től átvevő özvegy, illetve a német klasszikusok kiadásának engedélyét megszerző Christian Krotz tovább foglalkoztatta: ő metszette rézbe az 1805–1808 között megjelent kötetek illusztrációit.

1798-ban Blaschke már külföldről is kapott megbízást: Goethe Cellini-életrajza Braunschweigban megjelent három kötetének[28] illusztrációit készítette el – egy részüket szintén Ludwig Maillard rajzai után. 1799-ben egy Bécsben és Prágában 12 kötetben megjelent, a 19. század első felében nagy népszerűségre jutó gyermek és ifjúsági irodalom műfajába tartozó kiadványba[29] készített metszetet. Részt vett annak az ekkor Poroszországhoz tartozó sziléziai Boroszlóban megjelent 16 kötetes összkiadásnak az illusztrálásában is, amely a késő felvilágosodás egyik legismertebb német morálfilozófusa, Christian Garve írásait adta közre.[30] (2. kép) Bár a köteteken a kiadó neve nem szerepel, minden bizonnyal ugyanaz a boroszlói Wilhelm Gottlieb Korn jelentette meg ezt a sorozatot is, aki 1783 óta rendszeresen kiadta a boroszlói születésű és ott is élő Garve munkáit.

1800-ban Blaschke a később legfontosabb megrendelőjévé váló bécsi Anton Dolltól kapott megbízást egy antik témájú könyv illusztrációjának elkészítésére,[31] szintén Maillarddal együtt. 1801-ben Blaschkét ismét egy jelentékeny, az akadémiai oktatásban is használatos művészeti kiadvány néhány lapjának elkészítésére kérték fel. Ebben az évben jelentette meg Anton Doll a képzőművészek, a tudósok, a nevelők és az érdeklődő művészetbarátok számára összeállított, 225 rézmetszettel díszített ikonológiai kézikönyvét,[32] amely a korábbi corpusok, pl. Cesare Ripa 17. századi képmagyarázatainak hagyományát követte. A metszetek legtöbbjét Christian Sambach rajzolta és Josef Stöber metszette. Minden oldalon 3 kép látható, ovális mezőben, a képeket német, francia és olasz nyelvű magyarázat egészítette ki. A kiadványt – mint a bécsi városi könyvtárban található példánynak a korban kiadott almanachokhoz, könyvekhez képest megfigyelhető nagymértékű elhasználtsága jelzi – az elmúlt két évszázadban sokat forgathatták. Blaschke a kötet utolsó három tábláján található 9 metszetet készítette el.

1801-ben Blaschke ismét kap külföldi megbízásokat: németországi és prágai kiadók számára készített illusztrációkat.[33] Ismereteim szerint ebben az évben kapja az első magyarországi megrendelést is: Kisfaludy Sándor (Himfy) Budán megjelent verseskötetéhez a magyar irodalmárok és kiadók által szívesen foglalkoztatott bécsi Vinzenz Kininger rajza nyomán készített metszeteket.[34] (3. kép) A Kisfaludy verseskötetének címképén „szentimentális bájjal búsuló ifjú”[35] testtartása, ruházata, arckifejezése hasonlóságot mutat azzal a Blaschke-metszettel, amely Christian Garve említett 1801–1802-es boroszlói összkiadásának harmadik kötetét díszítette. (Lásd a 2. képet) Míg azonban a Garve-kötet F. Mathei rajza nyomán készült illusztrációjának moralizáló felirata, építészeti környezetbe helyezett, domináns ülő figurája, illetve hangsúlyos napkelte ábrázolása inkább a felvilágosodás eszmerendszeréhez és képi motívumkincséhez kapcsolódik, a Kisfaludy kötet illusztrációja – amelyen a lombos fa tövében heverő alak egyfajta panteizmussal a civilizáció nyomaitól mentes, vadregényes, holdfényes táj részévé válik – a koraromantika hazai képzőművészetének egyik emblematikus képe lett. 1802-ben Blaschke Ludwig Albrecht Gebhardi népszerű Magyarország-története számára, amelyet Pesten Joseph Leyrer adott ki, három históriai jelenetet metszett rézbe.[36]

1803-ban bécsi almanachok[37] mellett lipcsei és berlini kiadványokhoz[38] készített metszeteket, 1804-ben pedig ismét egy lipcsei kiadó számára dolgozott.[39] Németországi népszerűségét jelzi, hogy illusztrációkat készített egy Berlinben és Hamburgban működő kiadó számára a napóleoni háborúk francia „műtárgygyűjtő” 

 

2. Blaschke János: Viel des Guten hat die Gesellschaft… Rézmetszet. In: Christian Garve’s sämmtliche Werke. III. Breslau, 1801. Címlapkép.

3. Blaschke János: Kesergő szerelem. Rézmetszet. In: [Kisfaludy Sándor] Himfy szerelmei. Budán, 1801. Címlapkép.

művésze és művészetpolitikusa, Dominique Vivant Denon németre fordított egyiptomi úti beszámolójához is.[40]

1805-től Blaschke ismét egy nagyobb vállalkozásban vett részt. Ebben az évben kezdte el Anton Doll megjelentetni az osztrák vidékek, városok leírásait tartalmazó, az erdélyi származású Anton Haykul által nyomtatott sorozatát,[41] amely a korban divatos „festői utazás” (malerische Reise) műfajához tartozott. Ahhoz a kiadványtípushoz, amely a 18–19. század fordulóján a korábbi évszázadok képzeleti tájainak (heroikus, árkádiai, bibliai) ábrázolása után a valós táj, a tapasztalati úton megismerhető világ felfedezéséhez kapcsolódott. Az új tájszemlélet ugyanakkor nemcsak a szentimentalizmus „érzékeny utazásainak” érzelmességét, panteizmusát vette át, hanem egyfajta lokálpatrióta és hazafias szemléletet is: az útleírások szerzői számára fontossá vált a szűkebb környezet – egy-egy város, tartomány – illetve a hazai természeti szépségek, érdekességek, népcsoportok megismertetése a honfitársakkal és a külföldi olvasókkal. A szövegekben – éppúgy, mint a kötetekben közölt illusztrációkban – az esztétikai válogatáson alapuló korábbi idealizált – néha heroizált – tájszemlélet helyett egyre inkább a pontos, valósághű leírás és ábrázolás dominált.[42] A korszerűbb útleírások iránti igényt az is növelte, hogy a korábban elsősorban az arisztokrácia kiváltságaihoz tartozó – nevelésük részét képező – utazások lassan a tehetősebb polgári réteg tagjai számára is elérhetővé váltak.

Anton Doll 1805 és 1808 között évenként egy-egy kötettel bővített sorozata Josef Widemann, illetve Max Fischel ausztriai útleírásait adta közre. Widemann bevezetőjében hangsúlyozza, hogy mivel a korábbi ország-ismertetések elsősorban az itt élő népek sajátosságait vették számba, ő figyelmet kíván szentelni a természeti szépségeknek is. „Möchte ich mit dieser, durch der Künstler Maillard und Blaschke Meisterhände belebten Schilderung meiner Streifzüge den Erwartungen genug thun!”[43] Olyan átfogó képet akar adni, mely egyesíti a természetfestészetet, statisztikát és népismeretet. Nemcsak Bécset és környékét akarja tehát körülvándorolni, hanem a következő kötetekben egész Ausztria leírását tervezi. Bár néhány címlapkép nincs jelezve, úgy tűnik, a négy kötet valamennyi illusztrációját (kötetenként két címlapkép és hat szövegközti metszet) Blaschke készítette – legtöbbjét valóban Maillard rajza nyomán. Csupán néhány későbbi metszet előképéül szolgáltak – minden bizonnyal az 1806-ban elhunyt Maillard halála miatt[44] – Matthäus Loder (1781–1828) rajzai. A metszetek a könyvekben szereplő helyekhez kapcsolódnak, s közülük számos építészeti vagy művészeti emléket, illetve antikizáló tempelekkel, romokkal, kerti szobrokkal ékesített parkrészletet ábrázol. A von Fries grófok vörlaui parkjában található, Franz Zauner által készített márvány emlékszobor vagy a művész II. József-szobrának laxenburgi másolata (4. kép) éppúgy feltűnik a kötetekben, mint a schönaui park Alxinger-emlékművének, vagy Ernst Gideon Freiherr von Loudon hadvezér hadersdorfi síremlékének képe.

Bár a Joseph Grämmer bécsi könyvkötő által 1805-ban elindított „Taschenbuch für Dichterfreunde” című sorozat első köteteit (1805, 1806) – mint ezt a kiadó a mű címében is hangsúlyozta – még Blaschke egykori tanára, Clemens Kohl illusztrálta,[45] s Grämmer Kohl nevét tüntette fel az 1808-ban megjelent kötet címében is, ebben Kohl metszetei mellett már Blaschke kilenc illusztrációja is szerepelt. Kohl 1807-ben halt meg, a kiadó tehát – mialatt még posztumusz közzétette Kohlnak a kiadványhoz készült korábbi metszeteit – az új képek elkészítésével már Blaschkét bízta meg.[46] Ezzel a kiadvánnyal szoros tartalmi és formai összefüggésben, s feltehetően szintén 1805 körül kezdte el megjelentetni Grämmer egy női almanachját is.[47] Az első három kötetet, illetve a megjelent hat kötet címlapját még Kohl metszetei díszítik, a negyedik kötetben azonban Kohl képei mellett már Blaschkéit is megtaláljuk, s a későbbi kötetek szövegközti képei is Blaschke munkái vagy jelzetlenek. A kötetek egy része feltehetően 1807, azaz Clemens Kohl halála után jelent meg, a kiadó azonban 1807 előtt már az összes címlapot elkészíttette Kohllal.

Ebben az időben Blaschke ismét dolgozott külföldi megrendelésre: 1806-ban az emberi ízlelés és beszéd szerveit bemutató, Christian Koeck (1758–1818) rajza után készült anatómiai metszetei illusztrálták a hírneves tudós, Samuel Thomas Soemmerring Frankfurtban, a Varentrapp & Wenner kiadónál megjelent munkáját,[48] 1807-ben pedig Kisfaludy Sándor verseinek és regéinek Budán megjelent kiadásaihoz készített metszeteket.[49]

4. Blaschke János: II. József lovasszobrának másolata. Rézmetszet. In: Taschenbuch für Freunde schöner vaterländischer Gegenden. Mahlerische Streifzüge durch die interessantesten Gegenden um Wien. Erstes Bändchen. Wien, 1805. Címlap.

Bár ebben az évből származnak azok az első fennmaradt levelek, amelyekben Kazinczy Ferenc és Blaschke János munkakapcsolatáról olvashatunk, ismeretségük korábbi lehetett. 1805-ben Blaschke készítette azt a Kazinczy Andrást – a költő nagybátyját – ábrázoló rézmetszetet, amely az 1808-ban Pesten, Trattner Mátyás nyomdájában megjelent, Magyar régiségek és ritkaságok című kiadványt díszítette. Blaschke neve (tévesen Józsefnek írva) már Kazinczynak azon az 1802-es feljegyzésén is szerepelt, amely a Bécsben lakó művészek lakcímét tartalmazza, ezeket az adatokat azonban Kazinczy – úgy tűnik – nem személyes tapasztalatból ismerte, hanem kimásolta valahonnan. Erre utal, hogy például a Blaschke neve után először leírt, majd áthúzott cím megegyezik az utána következő művész, Weinrauch címével. Kazinczy feltehetően a másolásnál vétette el a sort, majd korrigálta a hibát, s leírta Blaschke valódi címét.[50] Blaschke 1807. március 14-én, Bécsben kelt levele[51] mindenesetre már eleven kapcsolatot jelez: a rézmetsző önérzetesen utasítja vissza a vádat, hogy nem válaszolt az író korábbi leveleire, s beszámolt arról, hogy a megrendelt munkák közül melyeket készítette el, melyeken dolgozik még, s közölte az árakat is.[52]

Abból a levélből ugyanakkor, melyet ebben az évben Tőkés János Bécsből küldött Kazinczynak,[53] arra következtethetünk, hogy a Blaschke által öntudatosan kikért feddés nem lehetett teljesen alaptalan. Kazinczy megbízta a Bécsben járó Tőkést, hogy az Egyveleg írásai első kötetének kiadását vállaló Anton Haykult, illetve a könyvbe illusztrációikat készítő Blaschkét gyorsabb munkára ösztönözze. Bár Haykul megígérte, hogy az első kötetet egy hónapon belül kinyomtatja, Kazinczy még későbbi leveleiben is arról számol be barátainak, hogy hiába várja a Haykul által megígért kötetet, s Bécsben lakó ismerőseivel sürgetteti tovább a kiadót.[54] Úgy tűnik, Blaschke sem készült el a munkával, Tőkés János 1807. augusztus 13-án Marburgban kelt, Kazinczyhoz írott levelében ugyanis felháborodva írja az írónak, hogy bár Blaschkét többször felkereste házában, nem sikerült találkozni vele.

„…az Académiába vala szerentsém egyszer személlyéhez és ekkor meg mondottam, hogy meg fogom keresni Házánál, de a’ ki szabott órán sem találtam oda haza. – Némelly Embernek természete, hogy nem örömest találkozik azzal, a’ ki tudja, hogy szavát meg nem tartotta. ---”

Tőkés sajnálkozik, hogy nem tudta az elkészült darabokat megnézni.

 

 

„Utoljára midőn Blaschkénál voltam, Ocsowszky Urat is ottan találám, ki hasonlóképpen kereste Blaschkét ’s kértem, hogy ha találkozik vele, mondja meg, hogy tudósítsa a’ Mlgs Urat a’ nálla lévő Darabok iránt. – és az iránt, hogy mennyit és mit készített el. Gondolom eddig a’ Mlgs Úr kezéhez is kapta azokat.”[55]

A Bécsben lakó Ocsovszky Pál tehát – Teleki Sámuel erdélyi kancellár kisebbik fiának, Ferencnek egykori nevelője, később a kancellár bécsi könyvtárának gondozója – nemcsak az Aranka György által szervezett és működtetett marosvásárhelyi Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság erdélyi és pesti tagjai, illetve bécsi tudósok között látott el közvetítő feladatokat,[56] hanem – ebből a levélből legalábbis úgy tűnik – alkalmanként a császárvárosban élő képzőművészekkel is kapcsolatba lépett.

A Kazinczy Marmontel fordításait tartalmazó kötet végül két éves késéssel, 1808-ban jelent meg. Haykul örökös ígérgetése az írót nemcsak arra késztette, hogy barátainak írt leveleiben elkeseredett dühvel szidja

„a’ semmire való… a’ becsület nélkül való ember”-t,[57]

hanem arra is, hogy feljelentesse a nyomdászt

„a’ Bécsi Magistratusnál két esztendő olta űzött istentelen csalogatásaiért.”[58]

A kiadványt – Neidl vignettái mellett – két „Octávréz” díszítette, melyeket Maillard rajzai nyomán Blaschke metszett rézbe.[59] A rajzoknak – ezt támasztják alá Kazinczy levelei is, melyekben a kiadás két éves késését panaszolja – már 1806-ban el kellett készülniük, mivel Maillard ebben az évben halt meg.

Blaschke 1807-ben ismét egy nagy volumenű munkához kezdett: ő készítette el az osztrák „birodalmi patriotizmus” képviselője, a tiroli történész, Joseph Hormayr Freiherr zu Hortenburg Oesterreichischer Plutarch című, az összbirodalom híres személyiségeinek életrajzát bemutató, Anton Doll kiadásában 1807 és 1814 között húsz kötetben megjelent sorozata 76 portréját.[60] A portrék képi forrásainak feltárása további kutatást igényel, egy témára azonban érdemes felhívni a figyelmet. Míg Hormayr kiadványában a szigetvári hős, Zrínyi Miklós hiteles, Matthias Zündt 1566-ban, illetve Dominicus Custos 1601-ben készült rézmetszetének ikonográfiai típusát[61] követő szakállas képmása szerepel, majd két évtizeddel később itthon – Kazinczy vezetésével – még heves ikonográfiai vita bontakozik ki Peter Krafft készülő Zrínyi kirohanása festménye kapcsán a várvédő Zrínyi és a költő Zrínyi Miklós arcképének felcseréléséről. Igaz Sámuel Hébéjében (1825) – s fatális véletlenként épp a történeti ikonográfia egyik legelső hazai tudatos művelője, a több ezer darabból álló, történeti személyek portréit is nagy számban tartalmazó metszetgyűjtemények[62] tulajdonosa, Kazinczy Ferenc Zrínyi-életrajzának illusztrációjaként – a szigetvári hős arcképe helyett a költő szakállatlan portréja jelenik meg. Annak ellenére, hogy Kazinczy kérésére 1824-ben éppen Igaz Sámuel küldte el előtanulmányként a széphalmi költőnek a Hormayr Plutarchjában megjelent – Blaschke hiteles Zrínyi-arcképével illusztrált – Zrínyi-életrajzot.[63]

1808-ban Blaschke ismét dolgozik a pesti Hartleben két kiadványában,[64] 1809ben pedig a bécsi Degentől kap megbízást a kor divatos műfajának, egy nevelő célzatú ifjúsági kiadványnak az illusztrálására.[65] Korábbi megbízója, Joseph Grämmer Almanach für Freundinnen romantischer Lecture című irodalmi zsebkönyve több évfolyamába is készíttet vele rézmetszeteket.[66] A kalendáriumok hagyományát a hónapok szerinti beosztással őrző könyvecske a romantikus történetek – s az ezekhez kapcsolódó illusztrációk – közlésével már az új olvasói igények kielégítésére törekszik, éppúgy, mint Anton Strauss Apollonionja, amelynek frontispizét és néhány illusztrációját szintén Blaschke készítette.[67]

A szentimentalizmus és a koraromantika szemléletével és stílusjegyeivel nemcsak a szépirodalmi kiadványokban, hanem alkalmanként a történeti munkákban is találkozunk. Fessler Ignác Aurél Die drey Grossen Koenige der Hungarn aus dem Arpadischen Stamme című, 1808-ban a boroszlói Wilhelm Gottlieb Korn kiadásában megjelent munkájának Blaschke által (Vinzenz Kininger rajza nyomán) metszett címlapját (Szent István, Szent Imre és Gellért püspök találkozása) – éppúgy, mint az ábrázolt jelenet leírását – a témához való „érzelmi-asszociatív közeledés”,[68] szívhez szóló, érzékeny felfogás jellemzi.

Kazinczy 1810-ben kelt, Rumy Károly Györgyhöz írt levele nemcsak azt jelzi, hogy a korábban említett affér nem rontotta meg Kazinczy és Blaschke munkakapcsolatát, hanem annak is szemléletes példáját nyújtja, hogy a 19. század első évtizedeiben az illusztrációk nem kapcsolódtak mindig szorosan a kiadvány tartalmához.

„Ich erhielt ein exemplar meines La Rochefoucauld von dem Buchhändler Kis. Aus Versehen war das Titelblatt zweymal dabey. Da dieses bey dem Ihrigen fehlt, so lege ich das eine von den zweyen für Sie hier bey. Welch ein Mann ist dieser Geistinger! Ich übergab ihm die ganze Auflage, weil ich nicht zu hoffen wagte sie damals von Wien erhalten zu können, mit dem Bedingniss, dass er das Titel Kupfer und die Vignette, welche mir zu diesem Werke Gerstner gearbeitet hatte, auslöse und beydrucken lasse… Was that der einsichtsvolle Mann? Er lösete aus Blaschkes Händen das zu meinem Ossian bestimmte Kupfer (das Sie hier erhalten) und setzte es bey. Grade so, als wenn man ein Kupfern das die Kinder Abrahams um den [!] goldenen Kalb tanzend vorstellte vor ein Algebraisch Werk stellen würde.”[69]

A Rochefoucauld kötetet egyébként szintén Haykul kezdte el kinyomtatni, Geistinger csak az utolsó fázisban vette át a munkát.[70]

1810–11-ben Anton Doll több jelentős kiadványsorozata számára is Blaschkétól rendelt rézmetszeteket. 26 kötetben megjelentetett Schiller összkiadásának minden illusztrációját Blaschke metszette,[71] s ő készítette J. B. Schütz történeti és geográfiai világérdekességeket – köztük Buenos Aires, Calcutta, Kin-schan-sse szigete vagy Inti-Quaicu szikláinak látképét – bemutató kiadványának 12 illusztrációját is.[72] 1811-ben indult a Doll és Blaschke közötti együttműködés egyik legnagyobb volumenű és leghosszabb ideig tartó „projektje”, a Blaschke metszeteivel illusztrált 63 kötetes Wieland-összkiadás utánnyomása.[73] A Blaschke által készített 64 metszetből (az első kötetet egy Wieland-portré is díszítette) 17 darabot az 1794-es lipcsei Göschen-féle díszkiadás alapján – a zsebkönyvmérethez alkalmazkodva – metszett újra. Ezek többsége szerepelt az 1797-es Schrämbel-féle utánnyomásban is.

A Joseph von Hormayrrel vagy Anton Doll kiadóval kialakított jó kapcsolatra utal, hogy az Oesterreichischer Plutarch illusztrációin kívül Blaschke 1811-től az osztrák tudós Taschenbuch für die vaterländische Geschichte című, Doll kiadásában megjelent almanachjába is készített portrékat, történeti jeleneteket és látképeket.[74] Bár a Taschenbuch egyes köteteinek[75] borítóján látható illusztráció jelzetlen, ez vagy Blaschke munkája, vagy készítője a Plutarchban megjelent portrék (5. kép) keretdíszének motívumait (fekvő rombusz alakzat, dicsfényszerű sugárvonalakkal körülvett nyolcágú csillag) használta előképként. (6. kép) Blaschke szerzőségét valószínűsíti, hogy a Taschenbuch borítójának hátoldalát díszítő Klió vagy Fáma testtartása hasonlít annak az allegorikus nőalaknak a beállítására, mely az 1816–17-ben szintén Doll kiadásában megjelent Schiller-sorozat 26. kötetének Blaschkemetszetén látható. (7. kép)

Anton Doll 1812-ben folytatja az osztrák birodalom érdekes tájainak, természeti és művészeti szépségeinek ismertetését: 1812 és 1818 között hat kötetben megjelentetett Mahlerisches Taschenbuchját Blaschke 14 metszete illusztrálja.[76] A medlingi római colosseumot, illetve a sziléziai régiségeket ábrázoló metszetek az archeológiai érdeklődés, a Pozsonyt, Péterváradot, a csehországi Karlsbadot vagy a Kárpátokat bemutató látképek pedig az összbirodalmi patriotizmus erősödésére utalnak. Blaschke a sorozat szerzőjének, Franz Sartorinak az osztrák tartományok természeti szépségeit és műemlékeit bemutató korábbi kiadványaiba[77] is készített már metszeteket, s Sartori később is őt bízta meg annak a könyvnek az illusztrálásával, mely a birodalom területén élő népek szokásait – például a magyarországi tűzpróbát – mutatta be különböző szerzők – köztük Berzeviczy Gergely – tollából.[78]

5. Blaschke János: Maria Anna Adamberger színésznő arcképe. Rézmetszet. In: Oesterreichischer Plutarch von Joseph Freiherrn von Hormayr. Wien, 1807. VIII. (140–141. lap között)

6. Ismeretlen művész: Cím nélkül. Rézmetszet. In: Taschenbuch für die vaterländische Geschichte. Wien, 1812. Borító.

 

 

7. Blaschke János: Cím nélkül. Rézmetszet. In: Friedrich Schillers sämmtliche Werke. XXVI. Wien, 1817. Címlapkép.

A Kazinczy-levelezésben arra is találunk példát, hogy a könyvek írói is beleszólhattak abba, hogy kik illusztrálják munkáikat, s a szerzők alkalmanként egymásnak is ajánlották kedvelt illusztrátorukat, mégpedig néha aszerint, hogy milyen jellegű ábrázolást terveztek a kiadandó könyvbe. 1812-ben Kazinczy barátjának, Kis Jánosnak tervezett verseskötete kapcsán írja:

„Az első Kötet előtt képedet szeretném látni rajzolva Kininger, metszve Neidl által. A’ második Kötet előtt eggy más rajzolatja állhatna Kiningernek, de a’ mellyet már, historisch lévén a’ kép, nem Neidlnek hanem Blaschkének kellene metszeni.”[79]

Kazinczy Berzsenyi Dánielnek is tanácsot ad ugyanebben a témában:

„A’ Poetai Berek előtt Kazinczy Sophienál (Vay Ábrahámné) egy szép új esztendei köszöntő rezet találtam, ’s elkértem, Venus, Amor és Psyche van rajta. Ha tetszik, vedd által, ’s Bécsbe küldd-fel, hogy messe Blaschke nevű akademischer Kupferstecher. De a’ formátumát munkád nyomtatásának mellé tedd, hogy tudja, melly nagyságban kelljen azt metszenie.”[80]

A klasszicista ízlés térhódítására utalnak Kazinczynak azok a törekvései, hogy saját maga és barátai megjelenő munkáit az antik művészet emlékeit bemutató metszetkatalógusokból vett motívumokkal díszíttesse. A Báróczy Sándor verseskötetéhez tervezett, „Az olvasóhoz” című írásában úgy véli, jó lenne, ha azok, akik vignettákkal díszítik könyveiket,

„a’ munkájikból vett hisztoriai tárgyú rajzolatok helyett, mellyek csak a’ tanúlatlan szemeket gyönyörködtethetik, és a’ mellyek többére csak a’ tanúlatlan kezek által rajzoltatnak ’s metszettetnek, Montfauconnak, a’ Herculánumi Festések’ Köteteiknek, ezen Florentzi Gyűjteménynek,[81] s’ a’ Winckelmann’ munkájinak darabjait másolgatnák, meghagyván a’ Mívésznek, hogy a’ példánytól eltérni semmiben ne merészeljen!”

Ez szerinte akkor is a legjobb megoldás, ha a képeknek semmi közük nincs a könyvek tartalmához, mert az olvasók így hozzászokhatnának az antik művészet szépségéhez.[82] Kazinczy maga is gyűjtögette a könyvdíszítéshez felhasználható antik motívumokat. 1792-ben a pesti egyetem könyvtárában Montfaucon köteteiből és a Herculaneumi régiségekből 15 folio rajzot készített. Az, hogy 1812-ben arra kérte Helmeczy Mihályt, pontosítsa a rajzok forrásának adatait, jelzi, hogy Kazinczy az egykor kimásolt motívumok felhasználását tervezte.[83]

Alkalmanként a kiadók éltek is a művészek javaslataival: a pesti Trattner Mátyás Báróczy Sándor verseskötetéhez elkérte Kazinczytól Báróczy fiatalkori arcképét, s a költő tanácsára Kiningerrel

„büstformában idealizálva lerajzoltatta, ’s megengedte, hogy a’ munka’ köteteinek homloklapjaira a’ Florentzi Museum’ táblájiról szedett caméók tétessenek.”[84]

1812-ben Kazinczy Berzsenyi Dánieltől – mint írja „útmutatásul” – tájékoztatást kért, hogy melyik művésznél, milyen technikával és anyagra, illetve mennyi tiszteletdíjért készíttette el a kiadandó verseskötetét díszítő illusztrációkat, illetve azok előképeit.[85] Berzsenyi válasza, hogy ti. arcképét két bécsi festő 30, illetve 25 forintért festette meg, míg a portré rézbe metszéséért Blaschke 100 forintot kért, a korabeli árviszonyokra is rávilágít.[86]

Kazinczy alkalmanként meg is indokolja, hogy egy-egy rézmetsző foglalkoztatását milyen technikai fogyatékosságai miatt nem ajánlja, mások megbízását pedig milyen készségei miatt javasolja.[87] 1813-ban egy barátján keresztül Blaschkénak küldött német nyelvű üzenetében nemcsak részletes utasítást ad a Báróczy verseskötetébe készülő illusztrációik motívumairól, hanem arra kéri a rézmetszőt, hogy abban az esetben is az ő tanácsait kövesse, ha Kiningernek előképként szolgáló rajzán más elrendezést talál.[88]

1813–14-ben Blaschke kisebb bécsi és magyarországi megbízások[89] mellett Anton Doll megrendelésére August Gottlieb Meissner műveinek összkiadásába 36 címlapképet metszett,[90] 1815-ben pedig Joseph Grämmernek a bécsi hölgyek számára kiadott irodalmi almanachjához készített illusztrációkat.[91] Ugyanebben az évben egy olyan kiadótól is kapott megbízást, amellyel korábban nem volt kapcsolata: Bernhard Philipp Bauer[92] három kiadványa illusztrálására kérte fel.[93]

1816–17-ben Anton Doll – Anton Strauss nyomdájában – újabb Schiller összkiadást jelentetett meg, melynek 27 kötetét – az 1810–11-es Doll-féle összkiadás metszeteitől eltérő kompozíciókkal – ismét Blaschke illusztrálta.[94] Az utolsó – Supplementum – kötet német együttműködésben jelent meg: Bey Chr. Kaulfuß und C. Armbruster. Stuttgart. In der J. G. Cotta’schen Buchhandlung.

1816-tól Bernhard Philipp Bauer már rendszeresen foglalkoztatja Blaschkét, néha évente több kiadványa illusztrálásával is megbízza,[95] s 1819-ben a grazi Joseph Kaiser könyvkötőtől is kap megrendelést.[96]

1821-től ismét egy jelentős, a korszak legismertebb bécsi rézmetszőinek és néhány külföldi művésznek a közreműködésével megjelent művészeti kiadványban szerepeltek Blaschke illusztrációi. Carl Haas prágai könyvkereskedő[97] 1821 és 1828 között – a híres művészek, illetve műgyűjtemények legértékesebb műtárgyait bemutató 17–18. századi pompás rézmetszetes kiadványok hagyományát követve – a bécsi Belvedere-galéria fejedelmi gyűjteménye legjelesebb darabjainak reprodukcióit tartalmazó exkluzív kiadványt jelentetett meg.[98] A Sigmund Perger rajzai után különböző rézmetszők által készített illusztrációkat német és francia nyelvű műleírások egészítették ki. A négy kötetes (kötetenként 60 képet tartalmazó) albumban Johann Neidl, Josef Hyrtl, Josef Kowatsch, Blasius Höfel, Kilian Ponheimer, illetve a drezdai Rosmäsler és a londoni J. Scott metszeteit láthatjuk. Blaschke a négy kötetbe összesen 14 képet készített. (8. kép)

1820 és 1826 között Blaschke rendszeresen dolgozott magyarországi kiadványokban.[99] Jean Jacques Barthelemynek a Napóleon-kori klasszicizmus és empire

8. Blaschke János: Amor. Rézmetszet Elisabetta Sirani festménye után. In: Carl Haas: Kaiserliche – königliche Bilder-Gallerie im Belvedere. II. Wien und Prag, 1823. [54.]

kialakulására, illetve a klasszicizmus hazai terjedésére[100] is hatást gyakorló regénye, Az ifjú Anacharsis utazása magyar fordítását – más művészekkel együtt – Blaschke illusztrálta,[101] s számos metszetet – történeti jeleneteket (Dobozy Mihály), történeti személyek (Mátyás király, Koháry István) portréit, látképeket (Tihany, Léva vára), versillusztrációkat, műtárgy-reprodukciókat (Correggio: Ganymedes elrablása, Carracci: A Megváltó) – készített irodalmi almanachok – Igaz Sámuel Zsebkönyve (1821) és Hébéje[102] (1823–1826), Kisfaludy Károly Aurórája (1822–1824) – számára.[103] Azzal, hogy az ekkor meginduló magyarországi almanach irodalom jelentős késésben van a német nyelvterülettel szemben, az almanachok szerkesztői – mint az elsők közt megjelenő Zsebkönyv kiadója, Igaz Sámuel egy újsághirdetésében és kiadványa előszavában hangsúlyozta is – tisztában voltak.[104] S azzal is, hogy ennek az új műfajnak a hagyományos kalendáriumoknál gyönyörködtetőbbeknek, díszesebbeknek kell lenniük. Ezt a célt szolgálták a sokszor nagy költséggel készíttetett, a közölt irodalmi szöveghez illeszkedő, azt értelmező illusztrációk – például Blaschkénak a bécsi ambrasi gyűjteményben lévő Mátyás király portréról[105] készült, Igaz Sámuel Zsebkönyvének (1821) címlapképeként megjelent rézmetszete.

A kiadók egy része ebben az időben már nemcsak arra törekedett, hogy kiadványa illusztrációi tartalmilag kapcsolódjanak a közölt szöveghez, hanem arra is, hogy hangulatában, szemléletében is megfeleljenek annak.

„…bátran adhatjuk Theresiának özvegyi képét, a’ szép tisztes Mátrona nem ütközik egybe a’ róla itten mondottakkal. Blaschke fogja metszetni.”

– írta 1823-ban Igaz Sámuel Kazinczynak, miután megkapta az írótól a Hébébe szánt Mária Terézia életrajzát.[106] A metszetet egyébként, amely az 1824. évi Hébében jelent meg, Igaz terveitől eltérően végül is nem Blaschke, hanem Berkovetz készítette, éppúgy, mint a Világosvárat ábrázoló vignettát, amelyet Igaz először szintén Blaschkéval akart rézbe metszetni.[107] A változás okát feltehetően nem a megrendelő és a művész közötti viszony megromlásában kell keresnünk, mert Blaschke az 1825. évi almanachba már újra készített két illusztrációt, s három munkával szerepelt a következő évi Hébében is.

1827-ben Blaschke Anton Doll ifjúsági kiadványába[108] és a Schrämbel kiadó drámájához,[109] 1829-ben pedig Franz Xaver Told almanachjába készített illusztrációkat.[110] 1832-ben a bécsi Rudolph Sammer Blaschke metszeteivel jelentette meg G. A. Wimmer ausztráliai útleírását,[111] s más bécsi rézmetszők mellett Blaschke munkái illusztrálták az 1833-ban a tankönyvkiadó egyesület gondozásában megjelent ifjúsági kiadványt is.[112] Blaschke címlapja díszítette a Schrämbel kiadó által évekkel a metsző halála[113] után, 1839-ben megjelentetett világtörténeti kézikönyvet,[114] s több mint 40 látképe szerepelt Rudolf Sammer 1843-ban kiadott albumában is.[115]

*

Blaschke folyamatos foglalkoztatottságából, a bécsi és külföldi könyvkiadók körében élvezett népszerűségéből – eddigi kutatásaim alapján több mint 40 kiadó számára dolgozott – arra következtethetünk, hogy a feltehetően jó üzleti érzékkel és kapcsolatokkal is rendelkező művész megtalálta helyét az új típusú, a korábbi feudális mecenatúrától függetlenedő, egyre inkább piaci-vállalkozói alapokra helyezkedő, az anyagilag erősödő polgárság növekvő kulturális igényeit kielégítő 19. század eleji könyvkiadásban, s tágabb értelemben a hazai és külföldi irodalmi és képzőművészeti életben és nyilvánosságban. Egyes könyvkiadók rendszeresen, mások csak alkalomszerűen foglalkoztatták. Néhány kiadványt vagy sorozatot kizárólag Blaschkéval illusztráltattak, de gyakran dolgozott együtt egy-egy könyvön, almanachon más rézmetszőkkel, bizonyos kiadványokban pedig a korábban foglalkoztatott művész helyét vette át. Népszerűségének okát ugyanakkor minden bizonnyal abban is kereshetjük, hogy a termékeny, alkalmazkodó képes illusztrátor művészi tevékenységében is megfelelt azoknak a formai és stiláris elvárásoknak, amelyekkel az olvasók, a könyvvásárlók – s mint láttuk, alkalmanként a kiadandó munkák szerzői is – a könyvillusztrációkhoz közelítettek.*

JÚLIA PAPP

Relations des illustrateurs, des auteurs et des éditeurs à Vienne et à Pest-Buda au tourne des 18^e–19^e siècles – reflétées par l’activité du chalcographe János Blaschke

Le chalcographe János Blaschke (1770–1833), né à Pozsony, installé à Vienne, travaillait pour le compte des éditeurs de Hongrie, d’Autriche et d’Allemagne également. Au cours de l’examen de l’activité de plus de 40 ans de l’artiste fécond, – en revanche des 162 illustrations connues jusqu’ici dans la littérature spéciale hongroise, en réalité il en possède plus de 600  pièces – on peut remarquer la transition à partir du classicisme vers le romantisme dans l’illustration de livres, et on se rend compte également des changements de genre. A côté des publications classiciste, propagant la littérature, mythologie, beaux-arts et histoire de l’Antiquité, les volumes individuels autant que les séries, et éditions complètes, présentant les résultats de la littérature contemporaine, accèdent de plus en plus en premier plan, tandisque la vision topographico-géographique des 17e et 18^e siècles donne place aux descriptions sensibles ou pittoresques du romantisme, voire la littérature de la connaissance du pays natal. Les calendriers, servant des informations économiques, météorologiques, sont remplacés de plus en plus par des almanachs littéraires, en but de réveiller l’attention avant tout d’une nouvelles couche de lecteurs, les femmes de la bourgeoisie s’enrichissant. Les albums des 16–18^e siècles, pleins de gravures grandioses, présentant les trésors de certaines collections princières, les monuments d’art de l’Antiquité, et parus en petit nombre d’exemplaire, donc très chers, sont rechangés aux volumes modernes, bon marché et populaires, remplissant un rôle important dans la formation du goût des lecteurs et dans la diffusion générale des connaissances.

János Blaschke, graveur favori du cercle de Kazinczy, avait fait des illustrations pour les almanachs littéraires débutants (Igaz, Sámuel: Zsebkönyv (’Agenda’), Hébe; Kisfaludy, Károly: Auróra (’Aurore’)) également. Les gravures, représentant des scènes de l’histoire nationale, avaient non seulement un rôle de départ dans le sens iconographique, (par exemple l’histoire de Mihály Dobozy), mais faisaient lancer des changements de vision également: les sujets historiques nationaux des illustrations des almanachs avaient préparé la floraison de la peinture historique hongroise du 19^e siècle.