KOLTAI ANDRÁS

A Lászlóffy-kódex újkori tulajdonosairól

A piarista könyvtárak nem középkori kódexeikről híresek, hiszen ilyenek csak utólag, az újkorban kerülhettek a rend birtokába. Az a néhány kódex azonban, amely Európa piarista könyvtáraiban megtalálható, mindenhol a piarista szerzetesek tudományos érdeklődésének fontos emléke.[1] A magyarországi rendtartomány Központi Könyvtára is két kódexet őriz. Az egyik, a Horányi-kódex, egy 13. századi kisalakú, díszes bibliakézirat, Horányi Elek (1736–1809) piarista irodalomtörténész és bibliográfus hagyatékból került a rend tulajdonába.[2] A másik, a Lászlóffy-kódex, a középkor legterjedelmesebb tipológiai gyűjteményét, Ulrich lilienfeldi ciszterci apát (1345–1351) „Concordantiae caritatis” című munkáját tartalmazza, amely eredetileg az 1350-es években készült. Ulrich apát az egyházi év minden vasárnapjára és ünnepére készített egy-egy „konkordanciát”, amely tartalmazta a vonatkozó evangéliumi történet magyarázatát, két ószövetségi előképét, valamint két „természeti” párhuzamot (természetesen a középkor természetfelfogása és ismerete szerint). Ezekhez járultak még a tíz parancsolatot, valamint a főbűnöket és erényeket magyarázó konkordanciák. Mindegyik konkordancia szövege egy oldalt foglal el, a kódex szemközti oldalán pedig színes képek beszélik el ugyanazt. A „Concordantiae caritatis” szövegét Stephan Lang bécsi polgár másolta 1413-ban a Lászlóffykódexbe, illusztrációi ezzel egy időben, de legalább hét különböző kéztől készültek.[3] A Lilienfeldben őrzött „szerzői kéziratot” követően ez a „Concordantiae caritatis” legkorábbi illusztrált példánya. Az alábbiakban ennek a kódexnek az újkori sorsát és a piaristákhoz fűződő kapcsolatát igyekszem nyomon követni.^[4]

1. Lászlóffy Pál kancelláriai regisztrátor

A kódex első ismert tulajdonosa Lászlóffy Pál volt, akinek bejegyzése az első lap tetején (1r) olvasható: „Ex libris Pauli Laszloffy A[nn]o 1646.” Más forrásokban sokszor „de Thard” előnévvel szerepel, tehát nemesi családja föltehetően a Somogy megyei Tardról származott.[5] A 16. században az oszmán háborúk következtében ez a falu pusztává lett, így a Lászlóffy család a Nyitra megyei Kunón (Kunov, Szenice mellett) telepedett le. 1601-ben a Majtényi család tagjai, 1604-ben pedig Zichy András lányai és Héderváry István is nyilatkoztak arról, hogy átengedik Lászlóffy Péternek és Jánosnak azt a két kunói telket (két ottani szőlővel együtt), amelyeket azok már „sok év óta” lakhelyül használnak. Lászlóffy Péter és János talán testvérek lehettek, és 1627-ben még éltek, mert a fenti okleveleket újból megerősíttették Esterházy Miklós nádorral.^[6]

Lászlóffy János 1610-től kamarai harmincados lett a lakhelyével szomszédos Szenicén. Az ő fia lehetett az ifjabb János, aki 1650 és 1656 között szintén ezt a hivatalt töltötte be.[7] Ifjabb Lászlóffy János testvére vagy unokatestvére volt Lászlóffy Pál, a róla elnevezett kódex első magyarországi tulajdonosa. Pál halálakor, 1647-ben ugyanis János vette magához a hátrahagyott javak jó részét.[8] A Lászlóffytestvérek vagy unokatestvérek közé tartozott még ifjabb János bátyja, ifjabb Lászlóffy Péter is, aki a katolikus papi hivatást választotta, így életútja az egyházi források alapján testvéreinél sokkal jobban nyomon követhető, valamint Pál öccse („frater ipsius minor natu”), András, akinek 1647-ben kulcsa volt bátyja bécsi házához.[9] Az idősebb Lászlóffy János felesége (tehát Lászlóffy Pál édesanyja vagy nagynénje) bődi Zongor Krisztina volt, akit egy 1672. évi osztálytétel említett, mint Mednyánszky Jánosné Lászlóffy Judit édesanyját.^[10]

A család tagjai a 17. században végig a Nyitra megyei Szenicén és a szomszédos Kunón laktak. Az iskolai anyakönyvekben a Lászlóffy-fiúk származása hol „Senicensis”, hol pedig „Kunoviensis” volt, az 1678. és 1690. évi megyei nemesi összeírások alkalmával pedig ifjabb Lászlóffy Jánost Szenicén, Andrást (illetve özvegyét) pedig a szomszédos Kunón jegyezték be.^[11]

A Lászlóffy család a 17. század elején evangélikus volt, mégis a fiúk a nagyszombati jezsuita gimnáziumba jártak. Elsőként Pál végezte ott 1625–1626-tól 1629-ig a felső három osztályt a szintaxistól a retorikáig (a retorikát kétszer tanulta).[12]

A további Lászlóffy testvérek vagy unokatestvérek közül Péter, aki 1614. november 3-án született,^[13] 1634–1635-ben kezdte a syntaxist, János pedig 1635–1636-ban a grammatikát. Mindennek az lett a következménye, hogy a két fiú valamikor 1638–1639-ben katolizált. A diákok vallását ugyan akkoriban nem mindig jegyezték föl az anyakönyvekben, de Jánost 1637–1638-ban a poétikai osztályban még evangélikusként, a következő évben, a retorikai osztályban viszont már katolikusként tüntették föl. Ugyanakkor Péter, aki 1634–1635-ben még biztosan evangélikusként iratkozott be a grammatikai osztályba, 1639-re elvégezte a kétéves filozófiai tanfolyamot, és 1639–1640-től már elsőéves teológus hallgató volt, tehát nyilvánvalóan katolikus.^[14] Nekrológjában Vid László jezsuita provinciális úgy fogalmazott, hogy

„sorsa nem katolikus rokonok között rendelt neki helyet, [de] egész kisgyermek korától a mi fegyelemünk alatt nevelkedett, és a mieink szorgalmától vezettetve oda jutott, hogy Luthert elvetette és megtagadta, […], és a plébániai egyházi [világi papi] élet rendjébe hivattatott”.[15]

Valóban, Lászlóffy Péter 1639–1640-től Nagyszombatban tanult teológiát, majd tanulmányait 1644-ben a bécsi Pazmaneumban folytatta. 1646-ban Bécsben szerezte meg a teológiai bakkalaureátust, és ott szentelték pappá is. 1647-ben Héderváron volt plébános, majd 1656-ban jezsuita lett, és mint ilyen rövidebb ideig Trencsénben, Győrben és Pozsonyban, tizenöt évig Turócon, élete végén pedig Szakolcán működött hitszónokként és lelkipásztorként. Ott hunyt el 1684-ben.^[16]

Lászlóffy Pál vallásáról a források nem sokat árulnak el, de föltehető, hogy öcscseihez hasonlóan, sőt talán már őket megelőzően katolizált. A gimnázium elvégzése után ugyanis 1630. október 24-én beiratkozott a bécsi egyetemre,[17] majd királyi tisztviselői állást sikerült szereznie, amely föltételezi katolikus voltát. 1635ben a királyi tábla jegyzője volt,[18] 1639-ben pedig már a bécsi Magyar Udvari Kancellária regisztrátora (conservator),[19] és az is maradt egészen haláláig, 1647-ig.[20] Elsődleges feladata tehát bizonyos ügyviteli könyvek vezetése volt. Halálakor például, ami a pozsonyi országgyűlés alatt történt, nála volt a kancellária formuláskönyve („stylus Cancellariae Aulicae”) valamint az a kötet, amelybe az országgyűlési törvényeket gyűjtötték össze. Utóbbit még az 1640-ben elhunyt Ferencffy Lőrinc királyi titkár kezdte meg. Amikor 1650-ben vizsgálatot tartottak Lászlóffy Pál vagyonának sorsáról, az egyik kancelláriai hivatalnok, Kralovicz György azt vallotta a pozsonyi káptalan előtt, hogy mindkét kötet Vásárhelyi Péterhez került, aki Pálffy Pál nádor embere volt.^[21]

A formuláskönyv hasonló, vagy akár azonos is lehetett azzal az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kötettel, amely 1591 és 1662 közötti kancelláriai kiadványok másolatait tartalmazza, az egyes irattípusok latin nevének betűrendjében. Tulajdonosi bejegyzése alapján egy időben éppen a tanúvallomást tevő Kralovicz György tulajdonában volt. Azonban legalább két kéz műve: első összeállítója 1625 előtti, egy másik kéz pedig 1634 és 1662 közötti iratokat másolt bele. A kötetben egy különleges szöveg magára Lászlóffy Pálra vonatkozik. A „P” betűs iratminták elé ugyanis a második kéz „nemzetes Ferencffy Lőrinc úr, magyar királyi titkár végrendeletének paraboláját” másolta, amelyet „Lászlóffy Pálnak küldött”. A kissé zavaros, magyar nyelvű szövegben az öregedő és betegeskedő Ferencffy megvallja, hogy az „udvarban való forgolódásom teljességgel elfogyott és elmúlt”, de szeretne gondoskodni egy bizonyos Jancsi nevű fiatalemberről, aki valamilyen rokona lehetett. Jancsi már kinőtt az inasok közül („excessit ex ephebis”), de tisztviselővé nem teheti, mert „illitteratus”, így arra kéri Lászlóffy Pált, hogy ajánlja be valamelyik főrend udvarába, „minthogy sok főemberek győlnek mostan udvarhoz”.[22] A szöveg nyilvánvalóan parodisztikus jellegű, de az látszik belőle, hogy Lászlóffy Pál bizalmas viszonyban lehetett a királyi titkárral, aki három évtizeden keresztül, 1610 és 1640 között töltötte be ezt a tisztséget.[23] Ferencffynek talán szerepe lehetett abban is, hogy Lászlóffy az 1630-as évek közepén a Magyar Kancelláriához került. Az viszont biztos, hogy 1640-ben Lászlóffy több ízben is arra kérte Lippay György kancellárt, hogy a már munkaképtelen, „nyavalyás Ferencffy uram dolgát, […] őfelsége előtt promoveálja”, és szerezzen számára nyugdíjat, mert „ha elfogy a költsége”, nehezen tudja fönntartani magát bécsi házában. „Most az ház censussát is sollicitálja az város számára, az ki többre százhatvan forintnál extendáltatik”.^[24]     Az 1640-es évek elején Lászlóffy Pál már a kancellária befolyásosabb tisztviselői közé tartozott. Ezt jelzi, hogy 1642-ben őt küldték követségbe I. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez, akivel augusztus végén Görgényben, Örményesen és Kolozsvárott folytatott tárgyalásokat az Erdélyi Fejedelemséget érintő különféle kérdésekről. Beszéltek az oszmánok szándékairól, a jezsuiták beengedéséről, a munkácsi egyesült görög katolikus püspökség helyreállításáról, valamint Széchényi György és Keresztúri Pál könyveiről, amelyek Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonyt, illetve válaszképpen III. Ferdinánd királyt sértegették, durva stílusban. Kolozsvári tartózkodása alatt Lászlóffy szeretett volna bizalmasan beszélgetni a monostori jezsuitákkal is, de ezt a fejedelem emberei jelenlétükkel vagy ismételt meghívásokkal minduntalan megakadályozták.^[25]

Lászlóffy kancelláriai munkájának mindennapjaiba elsősorban az a néhány levél nyújt bepillantást, amelyeket hivatali főnökéhez, Lippay György kancellárhoz (1635–1642) intézett, amikor az éppen Bécstől távol tartózkodott. Ezekből az látszik, hogy Lászlóffy közvetlen kapcsolatban állt a kancellária bizonyos ügyfeleivel.

1640. augusztus 8-án például az Árva megyei Turdosin mezőváros kérését ajánlotta a kancellár figyelmébe, akik vásártartási kiváltságukat szerették volna megerősíttetni, mivel II. Ferdinánd idején „az leveleket in originali adták volt be az cancelláriára, melyek sok dolgok és változasok kezett eltévelyedvén, most is azok nélkül vannak”. Közbenjárása sikeres volt, mert augusztus 23-án a város megkapta a kért kiváltságlevelet.[26] Egy évvel később, 1641 nyarán ugyancsak sikerrel tolmácsolta két füleki végvári katona kérését, akik birtokadományt kértek a Csongrád megyei Pordány falura. Azzal ajánlotta őket, hogy egyikük kétszer volt török rabságban, a kért birtok pedig „oda alá Szeged táján vagyon, és az mint értettem, némely erdélyi nemesek még Bethlen Gábornak donatiójával magoknak akarják holdétani az jószágot.”[27] Nem minden kancelláriai ügyfél volt azonban a kedvére Lászlóffynak. „Az Pogrányi kisasszonynak csaknem mindennapi molestiáit, az magok supplicátiója végett most is Nagyságodnak kell commendálni, mivel nyughatatlan vagyok sollicitátiói miatt” – panaszkodott 1641. augusztus 21-én.^[28]

Mások, mint például Batthyány Ádám dunántúli és Kanizsával szembeni főkapitány számára viszont rendszeresen is végzett Lászlóffy kisebb-nagyobb szolgálatokat. 1640. június 10-én például Lippay kancellár utasítására Lászlóffy küldte el Batthyánynak „az baronatussaghoz valo collatiot”, tehát Batthyány január 15-én kelt főasztalnoki kinevezését,[29] és ő értesítette arról is, hogy a hivatalos taksán kívül még negyven ezüst tallért kell fizetnie „secretarius uraim és cancellaristák” számára.[30] Október 17-én ugyancsak ő küldött egy címereslevelet Batthyány valamelyik familiárisa számára.[31] Emellett tudósította a főkapitányt a Bécsbe befutó különböző hírekről, például 1640 szeptemberében a regensburgi birodalmi gyűlésről, 1644 októberében pedig az I. Rákóczi György elleni felső-magyarországi harcokról.^[32]

Efféle szolgálatait úgy látszik, hogy nem teljesen önzetlenül, hanem mint egyfajta fizetett ágens végezte. Batthyány Ádám ugyanis 1639. február 2-án azt jegyezte föl kiadási jegyzékébe, hogy „az császár sekretariusának Lászlófinak attam arany 6.”[33] Ez a fizetség azonban föltehetően nem volt rendszeres, mert Lászlóffynak nem maradt fönn olyan konvenciója, mint Batthyány más bécsi ágenseinek.^[34]

Pedig Batthyány esetében Lászlóffy szolgálatai túlterjedtek a kancelláriai ténykedésen. 1641. április 6-án egyenesen arról írt a főkapitánynak, hogy a rendes familiárisokhoz hasonlóan fegyverrel és általa fölfegyverzett lovasokkal is kész őt szolgálni:

„eleitől fogvást affectus voltam az Nagyságod szolgálatjára, most úgy esett értésemre, hogy Nagyságod alá készülne az természet szerént való ellenségönkre. Kérem az okáért alázatosan, vegye szolgálatomat, napját, helet, hol köllessék az készülethez képest compareálnom [megjelennem], egynéhány szegény legényimmel készen leszek az Nagyságod szolgálatjára”.[35]

Lászlóffyt talán Batthyány Ádám nevezetes, a Somogy megyei Igal erődje ellen 1641. január 31. és február 3. között vezetett portyája lelkesítette föl az oszmánok elleni harcra,[36] de éppen az ezáltal okozott diplomáciai bonyodalmak miatt abban az évben nem volt újabb hasonló vállalkozás,[37] így nem valószínű, hogy Lászlóffy valóban harcolt volna Batthyány Ádám oldalán. A kancelláriai munka miatt egyébként sem tudott a többi házi familiárishoz hasonlóan indulni az esetleges hívásra. 1644 őszén például Batthyány arra kérte, hogy 10.000 forintnyi kölcsönt szerezzen számára – nyilván az akkor megvásárolt borostyánkői uradalom vételárának kifizetéséhez.[38] Lászlóffy ezt október 2-án meg is ígérte, mivel ő is Nyitra megyei birtokára, „Szakolcza tájára” készült. Egy hét múlva azonban arról kellett értesítenie Batthyányt, hogy nem járhat el „szolgálatára”, mert I. Rákóczi György támadása miatt az udvar a kancelláriával együtt Bécsből Linzbe készül, és „úgy mondják, hogy hosszú ideig lesz ott fönn lakásunk”.^[39]

Tisztviselői fizetéséből és ágensi munkáiból – amely a korabeli szokásoknak megfelelően gyakran súrolta, vagy akár ki is merítette a korrupció fogalmát – Lászlóffy a jelek szerint anyagilag is szépen gyarapodott. Ez elsősorban bővülő birtokaiból látszik. Már táblai jegyzőként is szerzett egy kisebb birtokot, a Sopron megyei Alsópásztorit (Csorna mellett), amelyet 1635. november 20-án Esterházy Miklós nádor adományozott neki és jegyzőtársának, Szeghy Jánosnak. A győri káptalan 1636. június 26-án iktatta be őket a birtokba, a korábbi tulajdonosok, Laky Albert lányai, valamint Fekecz Imre tiltakozása mellett.[40] 1639 augusztusában geresgali Batthyány János kiskomáromi kapitánnyal közösen kapta meg Lászlóffy III. Ferdinánd király adományából a Hódoltságban fekvő Somogy megyei Gilice, Fölfalu, Bogdacsa és Nagyjuta falvakat, amelyek nagyobbik része a néhány nappal korábban elhunyt Körtvélyessy István győri főkapitány-helyettesről szállt a koronára.[41] Amikor augusztus 21-én Kiskomáromban sor került a beiktatásra, ismét többen tiltakoztak az új tulajdonosok ellen, de az újabb királyi parancsnak köszönhetően 1640. június 27-én a veszprémi káptalan hiteleshelyi küldöttei a beiktatást érvényesnek nyilvánították.[42] A helyi viszonyokat ismerő várkapitány és az udvari bürokrácia útvesztőiben jártas kancelláriai tisztviselő ezek szerint gyorsan és hatékonyan fogtak össze közös birtokszerzésük érdekében.

Körtvélyessy Istvánnak Lászlóffy Pál nemcsak Somogy megyei birtokát szerezte meg, hanem utóbb annak özvegyét, Koser (Koscher, Keschner) Mária Magdolnát is feleségül vette, és még a házasságkötés előtt, 1640-től tevékeny szerepet játszott az özvegy anyagi ügyeinek intézésében.

Körtvélyessynek egymás után két felesége volt, az elsőtől, Szeczer Júliától született Magdolna lánya, a másodiktól pedig Krisztina és Mária. Krisztina még 1640 előtt elhunyt, Mária pedig – a győri káptalan által 1640. november 30-án kiállított „időlátó levél” szerint akkor öt éves volt.[43] Körtvélyessy Magdolnát édesanyja halála után nagymamája, Szeczer Györgyné Csaby Judit nevelte, és amikor Körtvélyessy István meghalt, kérte, sőt, el is érte, hogy unokája megkapja az apai örökség őt megillető részét. Így tehát nádori parancsra a Győr és Moson megyei alispánok mindjárt Körtvélyessy halála után lepecsételték iratait és ingóságait, majd a temetése utáni napon végrehajtották a vagyon első fölosztását is az első és második házasságból származó lányok között. Mindezek ellen 1640. január 21-én az özvegy nevében már Lászlóffy Pál tiltakozott a győri káptalan előtt.[44] A második, három és fél napig tartó osztálytételre 1640. augusztus 18. és 21. között került sor Lippay Gáspár kamarai tanácsosnak, a kancellár bátyjának jelenlétében. Ekkor az ingóságok mellett Koser Mária Magdolna és lánya 16.000 forintot érő pénzt és zálogjogot kaptak, Szeczerné unokája pedig 9000 forintnyit. Bár Lászlóffy akkor úgy vélte, hogy ezzel „az más fél is contenta lehet”, később, november 30-án mégis ők tiltakoztak az osztálytétel ellen.[45] Ugyanakkor viszont Szeczerné nádori parancsokat eszközölt ki, amelyek alapján a veszprémi káptalan 1640. április 22-én, majd augusztus 23-án is vizsgálatot tartott, azt tudakolva, hogy milyen javai voltak Körtvélyessynek, és hogy eladott-e valamit első feleségének, Szeczer Júliának hozományából. A tanúk azonban csak egy 40 forintot érő kamuka szoknyáról tudtak, amelyet Martonfalvai Györgyné Horváth Erzsébet, majd tőle Koroncza Lőrinczné Palotai Zsuzsanna vett meg.[46] A vitatott vagyonrészhez tartozott a gesztesi váruradalom 9000 forintot érő zálogjoga is, amelyet Szeczerné augusztus 23-án azzal a föltétellel adott el Csáky Lászlónak, hogy amennyiben a zálogjog felét mégis Koser Mária Magdolna kapná meg, akkor azt Csákynak kell majd kifizetnie.^[47]

Ezek után került sor 1641. január 20-án Lászlóffy Pál és Koser Mária Magdolna lakodalmára Pozsonnyal szemben, a Moson megyei Oroszvárott, a menyasszony birtokában álló nemesi kúriában.^[48] Egyébként úgy látszik, hogy ez a kúria volt egyúttal a legjelentősebb vagyonrész, amely az özvegy kezével Lászlóffy Pálnak jutott. Körtvélyessy István birtokai ugyanis már korábban a kincstárra szálltak,[49] az özvegy csupán ingóságokat kapott. Így kerültek például Lászlóffy birtokába Körtvélyessy fegyverei, amelyeket Kralovicz György vallomása szerint bécsi házában őrzött, úgy, hogy semmit el nem veszített belőlük.[50] Minden bizonnyal 1641 áprilisában már ezekkel akart Batthyány Ádám főkapitány szolgálatára menni.

Az oroszvári kúria azonban nem is vagyoni értékénél fogva, hanem életvitele szempontjából volt fontos Lászlóffy számára. A 16–17. században ugyanis számos királyi tisztviselő jutott Moson megyében – általában kisebb – nemesi birtokhoz, sokszor úgy, hogy azt magától a királytól kapták a magyaróvári uradalomhoz való települések egyikén. Például Perekedy Miklós királyi jogügyigazgató 1593-ban Csúnyon épített udvarházat, Verancsics Faustus királyi titkár 1592-ben Rajkán szerzett egyet, Andreassyth Mátyás helytartói ítélőmester pedig 1601-ben Oroszvárott. Ebben a faluban a 17. század első felében különösen nagy volt az apróbb részeket bebirtokló nemesek száma.[51] A királyi tisztviselők számára az ottani birtok nem elsősorban jövedelemforrást jelentett, hanem a fővárosokhoz közeli vidéki lakóhelyül szolgált. Lászlóffy, amikor 1642-ben Erdélyben járt, útjának elején és végén is oroszvári kúriájára tért be, hogy dolgait rendbe szedje.[52] Egy másik alkalommal pedig, amikor 1643 novemberében ügyvédet kellett vallania a pozsonyi káptalanban, csak egy napot töltött a városban, mert „éjjeli idővel vissza Oroszvárra” sietett.^[53]

Szerzett házat Lászlóffy szülőföldjén, a Nyitra megyei Szakolcán is, méghozzá közvetlenül a városháza mellett. E ház eredeti tulajdonosa Keresztúri István volt, de halálával a királyra szállt, aki 1641. április 25-én adományozta Lászlóffy Pálnak.[54] A császár és a kancellár regensburgi tartózkodása miatt azonban az érvényes adománylevelet hónapokig nem állította ki a kancellária. Ez valószínűleg csak július végén történt meg, mert a királyi könyvbe is csak akkor vezették be. Addig azonban a városi tanács nem akarta elfogadni Lászlóffyt tulajdonosnak.

„Az mely szőlőket pincém után bírtam, sok költségemmel – minthogy inkább mind parlagol állottak – épétettem, csak pusztán kezdenek állani, mivel az szakolcai város minden munkásimat eltiltotta az munkától.”

– panaszkodott Lászlóffy június 26-án Lippay kancellárnak.[55] Szakolcán nem sok időt tölthetett, mert többnyire a kancellária állandó székhelyén, Bécsben kellett tartózkodnia. Emiatt ott is volt háza, amelyről azonban nem sokat tudunk, csupán azt, hogy 1647-ben öccsének, Lászlóffy Andrásnak is volt hozzá kulcsa.[56]

Ugyancsak Keresztúri István vagyonából szerezte meg Lászlóffy a Tolna megyei Keresztúrt (a későbbi Somogy megyei Kaposkeresztúrt), amelyet Esterházy Miklós nádor adományozott neki 1641. április 17-én.[57] E birtok tulajdonviszonyai eléggé rendezetlenek voltak. Amikor a veszprémi káptalan által 1647. március 9-én végzett vizsgálat azt tudakolta, hogy Lászlóffy milyen jogcímen birtokol, a megkérdezett veszprémi katonák azt állították, hogy az korábban Gorup Ferenc veszprémi prépost (1638–1657) és fehérvári őrkanonok (1638–1674) birtoka volt, és csupán egyikük tudott arról, hogy Lászlóffy a jószágra adománylevelet kapott, és be is iktatták. Viszont részletesen beszámoltak arról, hogyan jutott Lászlóffy onnét jövedelemhez. 1646-ban, az országgyűlés idején talált Pozsonyban néhány keresztúri embert. Egyiküket, Varga Mihályt fogva tartotta, a többiek pedig kezesként vállalták, hogy fölviszik Lászlóffynak 1646. évi summájukat. Ez meg is történt, Horváth Balázs gyalogvajda vallomása szerint a keresztúriak az ő veszprémi házánál fizettek 17 tallért Lászlóffy helyi gondviselőjének, Szabó Gergelynek.[58] Nyilván ez a pénz is ott volt azon ládák, zsákok, aranyak és tallérok között, amelyeket 1647-ben Lászlóffy pozsonyi szállásán láttak a vizsgálat során megkérdezett tanúk.[59]

Mindezek alapján tehát csak vázlatos képet alkothatunk Lászóffy vagyonáról és jövedelméről. Ugyanis föltehetően apjától is örökölt birtokot Nyitra megyében, és talán máshol is. De még töredékesebb az a kép, amelyet műveltségéről megőriztek a források. Annyit azonban tudni lehet, hogy a magyar királyi kancellária személyzetében a középkor óta mindig sokan voltak olyanok, akik tevékenykedtek az irodalom, a tudományok, vagy a művészetek területén, vagy legalábbis komolyan érdeklődtek ezek iránt, és ez a hagyomány akkor is folytatódott, amikor a kancellária már nem az ország területén, hanem Bécsben vagy Prágában működött.^[60]

A 16. század második felének királyi titkárai közül például Verancsics Faustus utóbb filozófiai munkákat adott ki, Istvánffy Miklós pedig a kor talán legfontosabb történetírója lett. A 17. század első felében kancelláriai jegyző volt Tállyai Pál is, aki 1629-ben Istvánffy munkáját magyarra fordította, Miksa császárról pedig magyar históriás éneket írt.^[61] Dolgozott a kancellárián Nyéki Vörös Mátyás (1602–1610 között), a magyar barokk költészet egyik első mestere,^[62] Ferencffy Lőrinc pedig nyomdakészletet vásárolt és imakönyvek, verseskötetek, valamint egy képes magyar történeti munka kiadásával foglalkozott.^[63] Lászlóffy egyik kései utóda, Zmeskáll Miklós (1803–1822 között vezette a kancellária iktatóhivatalát) kiválóan csellózott, vonósnégyeseket írt, és Ludwig van Beethoven közeli barátjának mondhatta magát.^[64]

Ehhez képest Lászlóffy Pálnak sem irodalmi munkásságáról, sem könyvtáráról nem maradt fönn adat, így műveltségének és könyvtárának egyetlen, ám annál jelentősebb emléke a „Concordantiae caritatis”-t tartalmazó kódex, amelyet minden bizonnyal Bécsben szerzett meg, bejegyzésének tanúsága szerint a halálát megelőző évben, 1646-ban.

Lászlóffy Pál ugyanis 1647-ben Pozsonyban hunyt el a hosszúra nyúló 1646–1647. évi országgyűlés alatt. Március 9-én, a kaposkeresztúri birtok ügyében végzett veszprémi vizsgálat során még élőként beszéltek róla, június 28-án azonban Draskovich János nádor már el is adományozta a halálával a koronára szálló szakolcai és keresztúri birtokokat.[65] Özvegyére, Koser Mária Magdolnára úgy látszik, hogy csak ingóságok maradtak, de azoknak is csak egy része, mert Lászlóffy Pál még haldoklott éjszaka pozsonyi szállásán, amikor Lászlóffy János azonnal Bécsbe indult, hogy bátyja (vagy unokatestvére) ottani házában András öccsük segítségével minden értéket magához vegyen. Miután Lászlóffyné harmadszor is férjhez ment, ezúttal Pesics Péterhez, az vizsgálatot kért a pozsonyi káptalantól arról, hogy vajon mi és hogyan tűnt el Lászlóffy Pál javaiból. A hiteleshelyi küldöttek 1650. november 9-én meg is hallgatták ez ügyben Kralovicz György kancelláriai tisztviselőt, aki sok mindenre emlékezett, arra is, hogy az özvegy Lászlóffyné férje halálának másnapján Pozsonyban siránkozott azon, hogy Bécsből Lászlóffy János már mindent elvitt.^[66]

2. Mednyánszky János bajmóci tiszttartó

Föltételezhető tehát, hogy Lászlóffy Pál halála után könyveit is ifjabb Lászlóffy János vette magához. A kódex sorsáról azonban csak annyi bizonyos, hogy az 1666ban már a Pálffy család bajmóci várában volt, ahol Hanacius (Hanák) Ferenc (Franciscus a S. Venceslao, 1637–1710) piarista az egészet lemásolta. A másolat ugyan nem maradt fönn, de a másoló munkáját magában a kódexben is megörökítette:

„Imádkozzatok Franciscus a S. Venceslao piaristáért, aki lemásolta ezt a könyvet 1666 júliusában és szeptemberében.” (24r) – „Dicséret a föntieknek! A kezdetétől idáig mindent kimásolt a szegény Francesco del Santo Venceslao piarista, a bajmóci várban, kánikula idején az Üdvösség 1666. évében. Hála Istennek!” (159r) – „Idáig kimásolta Franciscus a S. Venceslao piarista a bajmóci várban az 1666. év augusztus hónapjában.” – „Ezt az egész könyvet kezdetétől idáig kimásolta a bajmóci várban Franciscus a S. Venceslao piarista az 1666. év július és augusztus hónapjában. Ha olvasod vagy másolod, légy óvatos, mert gyakran téved az idézetekben.” (272r)^[67]

Hanacius azért tartózkodott Bajmócon, mert az év elején, 1666. február 17-én a bajmóci uradalom tulajdonosa, özvegy Pálffy Pálné Khuen Franciska Bécsben szerződést kötött a piarista rend lengyelországi rendtartományával arról, hogy támogatásával a rend kollégiumot fog létrehozni az uradalomhoz tartozó Privigyén. Ezért Wenceslaus Opatovski (a S. Sacramento) provinciális hamarosan a helyszínre küldött két szerzetest, a szakolcai Frankovics Pált (a Nativitate Domini) és a morva származású Hanaciust. A két piarista március 3-án érkezett meg Bajmócra, ahol a privigyei iskola őszre tervezett megnyitásáig Mednyánszky János tiszttartó a várban szállásolta el őket. Ezalatt Frankovics főként a környékbeli plébánosok segédlelkészeként működött, Hanacius pedig, aki még nem volt pappá szentelve, licenciátusként prédikált, esketett, temetett és keresztelt, sőt megkezdte a tanítást is: 1666 húsvétjától az őszi szünetig a bajmóci várban grammatikára és hittanra tanította az uradalmi alkalmazottak gyerekeit.^[68]

Mivel július 15-én kettőjükhöz csatlakozott a német származású Zobel Máté (a S. Francisco) atya is,[69] úgy látszik, hogy Hanacius egy kissé fölszabadult a lelkipásztori munka alól, és jutott ideje arra, hogy lemásolja magának a „Concordantiae caritatis”-t, amelyet nyilván hasznosnak talált igehirdetői munkája számára, hiszen az eredetileg is részben prédikációs segédkönyvnek készült. Másolatát – amely nem maradt fönn – föltehetően használta is későbbi prédikációiban, amelyeket fáradhatatlan misszionáriusként tartott Észak-Magyarország különböző városaiban és falvaiban.^[70]

Ezek alapján az is rekonstruálható, hogyan került a Lászlóffy-kódex Bajmócra. Mednyánszky János tiszttartó felesége ugyanis, Lászlóffy Pál testvére (vagy unokatestvére), Judit volt.[71] Lehetséges tehát, hogy a kötetet Mednyánszkyék Lászlóffy Pál javainak szétosztása során kapták, vagy pedig Lászlóffy János adta nekik ajándékba.^[72]

Mednyánszky János apja, Miklós, Trencsén vármegye jegyzője volt, és minden bizonnyal evangélikus vallású. A Trencsén vármegyei jegyzőséget fiai közül Jónás (1595–1668) örökölte, aki az 1646–1647. évi országgyűlésen vármegyéje követeként vett részt, majd a Rákóczi család familiárisa, és egyik legbefolyásosabb magyarországi bizalmasa lett. Számos alkalommal képviselte II. Rákóczi Györgyöt és Zsigmondot Bécsben, a német fejedelemségekben, illetve a magyarországi országgyűléseken.^[73]

A kisebbik Mednyánszky-fiú, János azonban katolizált és a Pálffy család szolgálatába állt. Detrekő várának kapitánya és tiszttartója volt, majd 1659–1660 körül    a bajmóci uradalom tiszttartója lett.^[74] Ott tevékeny szerepet vitt a protestáns lelkészek 1660. évi elűzésében és az azt követő jezsuita misszióban. „A katolikus hit visszaállítása iránti nagy buzgalom vezette” – írta róla a piarista krónikás, Mösch Lukács.[75] Nagy támogatója volt a privigyei piaristáknak is, ő szervezte meg 1666 és 1676 között templomuk, rendházuk, és iskolájuk fölépítését.[76] Viszonzásul a rend tiszteletbeli tagjává, konfráterévé is fogadta.[77] Elvileg elképzelhető, hogy a kódexet ő ajándékozta a piaristáknak, esetleg Hanacius kérésére, aki buzgó könyvgyűjtő is volt. Ez irányú szorgalmát számos bejegyzés bizonyítja a privigyei és nyitrai piarista könyvtárak azon köteteiben, amelyeket ő szerzett különféle egyházi és világi támogatóktól.[78] Az esetleges ajándékozást azonban közvetlen forrás nem támasztja alá.

3. Peer Jakab és a piaristák

Nem ismert tehát, hogy a kódex hogyan került a piaristák birtokába. A benne található első piarista tulajdonosi bejegyzés csak 1795-ből származik, és nem is Privigyéről, hanem Szentgyörgyről: „Bibliotheca S. Georgii Scholarum Piarum. Compactus novissime 1795°” – olvasható az előzéklap verzóján, amelyet nyilván akkor kötöttek a kódex élére, eltávolítva a korábbi lapot, amelyen talán bejegyzések is voltak.

A piarista könyvtárak katalógusai sem árulnak el semmit Lászlóffy Pál kódexének 1795 előtti sorsáról. A kézirat nem található meg a privigyei rendház roppant részletes leltárkönyvében, amelyet Mösch Lukács (Lucas a S. Edmundo) állított össze 1689-ban, és amelybe 1757-ig folyamatosan föltüntették az újabb szerzeményeket.[79] Nem szerepel a szentgyörgyi rendház könyvtárának első katalóguskönyvében sem, amelyet 1735-től 1767-ig vezettek.^[80] Az első bejegyzés, amely említi, a szentgyörgyi könyvtár 1802-ben összeállított katalógusában található. Ekkor a könyvtárat újrarendezték, és a kódexet a „XIV. Historici” kategória „Ecclesiastici” alcsoportjába osztották be, a következő leírással:

„[Titulus auctoris, et libri:] „M[anu]Scriptum Gotticum cum figuris Histor[iarum] N[ovi] & V[eteris] Testamenti [Locus et annus editionis:] Bajmocii copiat[ur] 1666 [Formatura, compactura:] fol[io] maj[or], gallica, estq[ue] A[nno] 1412. originale”.^[81]

A könyvtáros tehát a kötetet 17. századi másolatnak vélte. Száz évvel később, 1900 körül a könyvtárat újrarendezték. Az új katalóguskötetben a kódex a 3573. sorszámot és a következő leírást kapta: „Grisei Ulrici Abbatis Opus (Manuscriptum) 1413?”^[82]

Ezek alapján semmi biztosat nem tudhatunk arról, hogy mikor és hogyan került a Lászlóffy-kódex Szentgyörgyre. Könnyen lehet, hogy ez csak néhány évvel 1795 előtt történt. 1792-ben örökölte meg ugyanis a rendház Peer Jakab (1750–1792) piaristának, a pozsonyi akadémia történelemtanárának 8000 kötetes könyvtárát. A hagyaték miatt a rend vitába került az elhunyt édesanyjával és annak családjával, de az értékes numizmatikai- és ásványgyűjteményt, valamint a könyveket 1792-ben mégis Szentgyörgyre szállították. A könyvekről 1793 elején Mohoritz Tóbiás, a piarista rendház könyvtárosa két példányban katalógust készített, majd ennek Pestre küldött példánya alapján Perczel Imre tartományfőnök úgy rendelkezett, hogy a teológiai könyveket a nyitrai, a filozófiai könyveket a nagykárolyi rendház kapja meg. (Ezeken a helyeken működtek ugyanis akkoriban a rendi növendékeket képző teológiai és filozófiai tanfolyamok.) Bár Holli Dániel szentgyörgyi házfőnök – legalábbis az általa írt rendházi krónikában – kissé nehezményezte ezt a döntést, a könyveket 1793 júliusában, illetve szeptemberében elvitték Nyitrára és Nagykárolyba. Szentgyörgyön csupán a maradék, elsősorban a gimnáziumi tananyagra vonatkozó kiadványok maradtak.^[83]

A Peer-könyvtár említett katalógusának sajnos egyik példánya sem maradt fönn, de anélkül is ismert, hogy e gyűjteményhez tartozott egy magyar nyelvű legendákat és verseket tartalmazó, a 16. század elejéről származó kódex is, amely utóbb a Peerkódex nevet kapta.[84] Ezt figyelembe véve nem elképzelhetetlen, hogy a Lászlóffykódex is Peer Jakab könyvtárához tartozott.

Akárhogy is volt azonban, a kódexet 1795-től biztosan a szentgyörgyi piarista rendház könyvtára őrizte. Ott fedezte föl a tudományos kutatás számára a 20. század első évtizedében Friedreich Endre (1878–1952) piarista, aki a temesvári, a veszprémi, majd a váci és a budapesti gimnázium tanáraként a nyári szünetekben levéltári kutatás céljából bejárta a régi piarista rendházakat. E kutatásai alapján készült tanulmányai közül az egyik első Hanacius Ferenc életéről szólt, és a veszprémi piarista gimnázium 1905. és 1906. évi értesítőiben jelent meg. A kétrészes közlemény legvégén beszámolt az 1666. évi kódexmásolásról is, megjegyezve, hogy „a szép kivitelű, gondosan másolt, s díszesen festett kódex a pozsonyszentgyörgyi kegyesrendi könyvtár féltve őrzött kincse”.^[85]

Mivel a tanulmány ezután azzal fejeződött be, hogy a szerző hálás köszönetét fejezte ki „Csaplár Benedek úrnak, rendünk tudós történetírójának, aki nagybecsű felvilágosításaival szívesen támogatott”, joggal föltételezhető, hogy Friedreich hívhatta föl a kódexre a Budapesten élő rendi történetíró, Csaplár Benedek (1821–1906) figyelmét, aki azt hamarosan Budapestre hozatta, és tervezte, hogy ismertetést ír róla a Magyar Könyvszemle számára.

„Pár hónappal ezelőtt került a kegyestanítórendiek budapesti társházának központi könyvtárába egy érdekes terméke a középkori szerzetesírói munkásságnak, melynek némi lényegesb jelzésekkel való ismertetése tán helyén lehet a »Magyar Könyvszemlében«.”

– írta Csaplár.[86] Munkája azonban befejezetlen maradt, föltehetően azért, mert 1906. augusztus 13-án, szokásos sétáján, a budapesti piarista rendház mellett egy szociáldemokrata érzelmű munkás ütésétől elesett, combja eltört, és az ebből származó komplikációkba a 86 éves ember hat nap múlva belehalt.[87] Mivel tehát Friedreich Endre 1906 elején, amikor befejezte Hanacius-tanulmányát, még úgy tudta, a kódex Szentgyörgyön volt, Csaplár Benedek augusztusi elhunyta előtt „pár hónappal” pedig már biztosan Budapesten őrizték, az átszállításra valamikor 1906 első felében kerülhetett sor.[88]

Csaplár Benedek hirtelen halála miatt a Lászlóffy-kódex első tudományos ismertetését csak 1979-ben publikálta Papp László (1909–1994) piarista.[89] De a nemzetközi kódexkutatás is csak az ezt követő években jutott oda, hogy kellőképpen földolgozza és értékelje a középkori tipológiai gyűjteményeket, köztük Ulrich lilienfeldi apát munkáját.[90] E kutatások következtében vált és válik az egykori bécsi polgár, a magyar királyi tisztviselő és a piarista szerzetesek féltve őrzött kincse Európa közös kulturális kincsévé.

ANDRÁS KOLTAI

Die Besitzer des Kodex Lászlóffy in der Neuzeit

Der Kodex Lászlóffy enthält eine 1413 in Wien angefertigte Kopie der typologischen Sammlung „Concordantiae caritatis” von Ulrich Abt von Lilienfeld (1345–1351). Er wird heute in der Piaristenzentralbibliothek Budapest bewahrt. Der erste bekannte Besitzer des Kodex in der Neuzeit war Paul Lászlóffy, ein Registrator (regestrator, conservator) der Ungarischen Hofkanzlei in Wien. Er stammte aus Kunó (neben Senitz, Senica, im Komitat Neutra), studierte seit 1625 in Tyrnau und in Wien und wurde am Ende der 1630-er Jahren ein Beamter der Kanzlei. Er nützte seine Einflussmöglichkeiten aus und erwarb Besitzungen in den Komitaten Ödenburg, Somogy und Tolna. Er hatte Häuser in Wien und in Skalitz. 1641 heiratete er Maria Magdalena Koser (Koscher, Keschner), die Witwe des Raaber Vizegenerals Stefan Körtvélyessy. Sie hatte ein Herrenhaus in Karlburg (Oroszvár, Rušovce, Komitat Wieselburg). Paul Lászlóffy starb 1647 in Preßburg. Sein Kodex befand sich 1666 in der Burg von Woinitz (Bajmóc, Bojnice, Komitat Neutra), wo der mährischer Piarist Franciscus Hanacius (Franciscus a S. Wenceslao) eine Kopie davon anfertigte. Damals besaß wahrscheinlich der Woinitzer Verwalter Johann Mednyánszky, ein Schwager von Lászlóffy, den Kodex. 1795 kam er in die Bibliothek des Piaristenordenshauses von St. Georgen (Komitat Preßburg), vermutlich aus der Sammlung des Piaristen Jakob Peer (1750–1792), Professor für Geschichte der Akademie von Preßburg. Der Kodex wurde endlich 1906 zum heutigen Bewahrungsort, in die Bibliothek der ungarischen Piaristenprovinz gebracht.