szemle

Fleisz János: Az erdélyi magyar sajtó története 1890–1940. Pécs, 2005. Pannónia Könyvek, 238 l.

Meglepő, hogy a honi magyar kultúra múltjának minden szegletébe bevilágító, kitűnő feldolgozások, monográfiák sorával előálló erdélyi történeti irodalomból hiányzik a magyar nyelvű sajtó történetének átfogó áttekintése. Kristóf György 1938-ban a Magyar Könyvszemlében jelentetett meg egy dolgozatot a dualizmus kori erdélyi sajtóról, és Erőss Attila a „200 éves” erdélyi magyar újságírás tiszteletére adott ki Marosvásárhelyen egy kis tanulmánykötetet 1996-ban. E kettőn kívül még Berey Géza 1940-ben Szegeden publikálta a megelőző két évtized erdélyi sajtójának számbavételét. Ez minden. Nyilván részben azért hiányzik, amiért Magyarországon sem készült teljes sajtótörténet: túlságosan nagy munka eredményeként kevéssé látványos áttekintés vagy a kezelhetőség határán mozgó száraz adattár születhet; újabb korszakokra nézve pedig sokáig jobb volt nem bolygatni a közéleti és kulturális tükörnek – vagy propagandaeszköznek – a működési módját és működtető munkatársainak sorsát. Fleisz János kötetével most e hiány csökkent, legalább is egy fontos korszakra nézve.

A könyveknek megvan a maguk sorsa, az erdélyi könyveké olykor még bonyodalmasabb is, mint általában. A nagyváradi történész – több jeles várostörténeti mű szerzője – mintegy évtized alatt tudta elérni, hogy hézagpótló monográfiája (egy kissé megkurtítva ugyan) megjelenjék. A kurtítás a tekintélyes jegyzetanyagot érintette, aminek már a gondolatára is joggal elképed bármely szakkönyv-fogyasztó olvasó. A szerzői állítások, idézések hitelesítő hivatkozásainak hiányáért viszont részben kárpótol a tekintélyes függelék: a kötetnek több mint egyötödét teszik ki az irodalomjegyzék (benne a kihagyott jegyzetanyag forrásai!), az erdélyi lapok teljes könyvészeti jegyzéke (hirdetési lapokkal és melléklapokkal együtt), illetve a különféle mennyiségi és összehasonlító adatokat tartalmazó táblázatok és diagramok. Végül is összevetve a jegyzetek – és a névmutató – hiányát, illetve a leíró feldolgozást és a függelék gazdag apparátusát, mégis csak nyugodtan óhajthatjuk, bárcsak a magyarországi sajtó e korszakainak lenne hasonló értékű feldolgozása.

A szerző a sajtótörténetet elsősorban hírlaptörténetnek tekinti; nem hiányzik a hetilapok és folyóiratok számbavétele sem, de a részletező tárgyalások a napilapokra vonatkoznak. Fleisz János szigorú terv szerint dolgozta fel az erdélyi magyar sajtó két korszakának a történetét. Az 1890 és 1940 közötti időt természetszerűleg választja szét két eltérő karakterű korszakra: a Magyarország részeként élő Erdély korszakára (1890–1918), és a Románia részévé tett Erdély korszakára (1919–1940). Ez utóbbi korszak jelenléte indokolja, hogy mindkét részben „Erdély” a Romániához csatolt teljes területet jelenti, a Partiummal és a Bánsággal, tehát az Erdélyi városokon kívül olyan „nagyvárosnak” tekintett településekkel, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad és Temesvár, illetve olyan kisebb városokkal együtt, mint Máramarossziget, Zilah és Nagykároly. Tehát ez a sajtótörténet nem egyszerűen egy erős külön magyarságtudattal rendelkező terület sajtójának múltját és átalakulását veszi szemügyre, hanem nagyon fontos átkötő területekét is, amelyek sokszor a magyarországi országos sajtó hátterének és „gyakorlóterepének” feladatát is ellátták, mint Nagyvárad és Arad.

A monográfia két időrendi fő része e terület magyar sajtójának történetét azonos felosztásban mutatja be, s ezáltal a „hatalomváltozás” – azaz a trianoni békeszerződés – következményeire markánsan rámutat olyankor is, amikor nem hangsúlyozza ki külön azokat. 1890 és 1918 között az erdélyi sajtó gazdasági, társadalmi, politikai és jogi helyzetét egyetlen fejezetben tudja áttekinteni, 1919 után viszont az erdélyi magyar sajtó létviszonyainak számbavétele mellett külön kell foglalkoznia a cenzúrával. Az első részben elég azt bemutatnia, hogy milyen helyet foglalt el az erdélyi magyar sajtó a teljes magyar sajtóéletben, míg a második részben kétfelé viszonyítva – a romániai sajtóhoz és a magyarországi magyar sajtóhoz mérve – tudja felmérni az erdélyi sajtóélet működési színvonalát és teljesítményét. Mindkét részben foglalkozik az erdélyi magyar sajtó típusaival, regionális megoszlásával, a különféle nagyságú települések lapjaival, és végül egy-egy alfejezetben részletesen Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Brassó, Temesvár, Arad, Kolozsvár és Nagyvárad sajtójával, újságírásával. E „nagyvárosnak” tekintett hét város sorrendjének megváltozása is jelentőségteljes, mert befolyásuk átalakulására utal.

Fleisz János társadalomtörténészi felfogásában elsősorban a sajtóélet szabályozási és főleg társadalmi, műveltségi feltételei, illetve a „sajtóüzem” működése állnak az előtérben. A nagyobb városok lakosságának foglalkozási összetétele, az írni-olvasni tudás változásai ugyanolyan fontos szempontok számára, mint az erdélyi sajtóra jellemző cikkműfajok bemutatása (amelyek egyébként igen kevéssé különböztek a hazai magyar sajtóétól). A lapok nála leginkább egy-egy sajtótípus megjelenései, szerkesztőik és kiemelkedő újságíróik pedig adataikkal, de portréjuk nélkül vannak jelen, teljesítményük elemeit, jelentőségük okait és elemeit nem kutatja. (Nyilván mert ezek inkább egy irodalmias megközelítés elemei lennének.)

A szerző a kötet tankönyvként való felhasználását is célul tűzte ki, aminek meg is felel a mű szerkezete, tárgyalásmódja. De valószínűleg nem csak erre a járulékos célra vezethető vissza a szerző tartózkodó, távolságtartó, a feltételezéseket és lehetséges összefüggéseket, vagy akár csak egy-egy jellemző adalékon való elgondolkozást kikerülő stílusa, gyakran gondosan és bonyolultan kimért megfogalmazásai. Egy késői pozitivista művel állunk szemben. Persze mindez nem jelenti, hogy ne lenne a szerzőnek koncepciója. Központi tétele, hogy 1919 előtt „az erdélyi magyar újságírás kezdetektől fogva az egyetemes magyar élethez igazodott” (14.), utána viszont Erdély „egy új típusú fejlődéskörbe kerül, és előrehaladottabb gazdasága és polgárosultsága miatt ki volt téve Románia többi régiója felzárkózó tendenciájából fakadó helyzeti hátránynak.” (81.) Ez utóbbi helyzet hosszú évekig tartó, újra és újra meghosszabbított hadicenzúrával járt, amely viszont szögesen ellentmondott mindkét alkotmány (1923, 1938) rögzített elveinek – tehát az elnyomás mellett mozgásteret is engedett, lényegéből következően áttekinthetetlen módon. Ezzel a helyzettel pedig élni tudott az erdélyi magyarság, hiszen nem volt idegen több évszázados tapasztalataitól. Bármilyenek is az adott helyi körülmények és főleg a hatóságok képviselői, a sajtónak mozgástere maradt, amikor az ország alkotmánya (1923) rögzítette, hogy „sem cenzúra, sem pedig bármely más [a] sajtótermékek eladását vagy szétosztását korlátozó előzetes intézkedés nem létesíthető”. Ha pedig működő alkotmányról lett volna szó, az erdélyi sajtó feltételei szabadabbak lettek volna a magyarországiakénál. „Semmiféle előzetes hatósági engedély nem szükséges valamely közlemény megjelenéséhez – mondta ki az alkotmány 25. §-a. – Az újságíróktól, kiadóktól, könyvnyomdáktól és könyvnyomdászoktól semmiféle biztosíték nem kérhető, a sajtó soha sem helyezhető a megintő eljárás alá. Semmiféle újság vagy közlemény megjelenése sem függeszthető fel és nem tiltható be…” (83.) Az erdélyi magyar sajtó története azonban úgy is leírható lenne, mint mindazon esetek története, amelyeket kizárt az alkotmány. A politikai találékonyság mintapéldája lehetne, hogy a cenzúra létét kizáró alkotmány idején a lapokra rá kellett nyomtatni, ki cenzúrázta.

Fleisz János a sajtó létét városi jelenségnek tekinti; a város azonban nem egynemű fogalom számára, különböző nagyságú városok kategóriáival foglalkozik. A „nagyváros” kategóriája érthető ugyan, de mégis csak kérdéses, mert eltúlzottnak látszik: nyolc, 1910-ben 25 ezer lakost meghaladó várost nevez meg e kategóriában, de különböző okok miatt végül is csak négy felel meg teljesen a feltételeknek (Temesvár, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár). Ezek a városok regionális központok voltak, „izmosodó” polgárságuk „kulturális színvonala nem járt messze a fővárositól”. (29.) Mindez igaz, de léptéküket tekintve olyan jelentős volt a különbség az egyetlen valóságos magyar nagyváros, Budapest és ezek között a városok között, hogy érvénytelen összehasonlítani őket. Sajtóéletük élénksége, színessége, színvonala, nem vezethető vissza egyszerűen társadalmi-gazdasági feltételekre, bármenynyire fontos volt is azok szerepe. A kulturális légkör, véletlenszerűen egy időre egy helyre kerülő személyek és egy város „lelke”, bármenynyire kevéssé megragadható tények, mégis ezek lehetnek a meghatározó tényezők. Nagyvárad 20. századi első évtizedének páratlan kulturális és sajtóvirágzása erre a legjobb példa. Valószínűleg nagyrészt az okoknak ugyanebből a nehezen megfogható halmazából ered, hogy Fleisz János többszörösen ellentmond önmagának, amikor sorrendet igyekszik felállítani Nagyvárad és Kolozsvár sajtójának minőségét, jelentőségét, hatását illetően (vö. pl. 55., 66., 130., 171.). A nagyváradi sajtó és irodalmi élet századeleji fénykora egyszeri jelenség volt, megteremtői közül többen pedig a teljes magyar kultúra később a fővárosból országosan ismertté vált prominensei voltak, mint Ady Endre, Juhász Gyula, Biró Lajos, Nagy Endre és még többen mások. Ők már Nagyváradon is fővárosi jelenségek voltak. Viszont Kolozsvár tartósan az erdélyi (magyar) főváros szerepét töltötte be, közjogi állásától függetlenül. Onnan is sok szerkesztő, publicistapolitikus lett utóbb magyar országos jelenség (mint Bartha Miklós, Gyulai Pál, Szász Károly, Harsányi Zsolt, gróf Bánffy Miklós), de különös módon budapestiként is megmaradtak erdélyieknek, kolozsváriaknak. Sőt Kolozsvárnak volt olyan politikai napilapja, amely huzamosan országos hatókörű, jelentőségű volt: az Ellenzék, és 1919 elején, Kolozsvár régiójának határain messze túlnyúlva a Keleti Ujság 2–3000 példányban kelt el Debrecenben és Kassán, s egy-két év múlva Ignotust tudta megnyerni főszerkesztőjének. „Kolozsvár tehát vitathatatlanul Erdély legnagyobb sajtócentruma volt” – írja a szerző (66.), úgy gondolom, ebben a megfogalmazásban helyesen.

Jó lenne, ha Fleisz János 1890 és 1940 közötti erdélyi sajtótörténete idővel kiegészülne a megelőző és az utána következő korszakok sajtójának, erdélyi médiájának történetével – de még ez előtt jó lenne, ha bekerülne a sajtó-médiatörténet hazai oktatásába.

Buzinkay Géza