szemle

 Mittelalterliche lateinische Handschriftenfragmenten in Sopron. Hg. v. Edit Madas, in Verbindung mit Judit Lauf Nobilis, Gábor Sarbak, András Vizkelety, unter Mitwirkung v. Katalin Fülep, Veronika Szalai, Janka Szendrei, Tünde Wehli. Bp. 2006. Akadémiai Kiadó, 595 l., 20 képtábla. /Fragmenta et codices in bibliothecis Hungariae Bd. V./

A Fragmenta-kutatócsoport több mint harminc éves, 1974-től datálható fennállása alatt immár az ötödik töredék kötetet jelentette meg. A sorozat kötetszámozása azonban félrevezető, mivel az első két kötet I/1és I/2 jelöléssel jelent meg a budapesti Egyetemi Könyvtár, ill. a jórészt azonos provenienciájú Központi Szeminárium könyvtárának töredékeit mutatva be. Ezeket követték az esztergomi és győri kötetetek. A budapesti Eötvös Kollégiumból induló akadémiai, majd egyetemi kutatócsoport kapcsolatai 1995-től váltak szorossá az OSzK Régi Magyarországi Nyomtatványok Szerkesztőségével, majd 2000től a csoport maga is az OSzK-ba költözött, a Kézirattár közelébe. A sorozat közben címében és tematikájában is megújult, nyitottabbá vált, s megjelent benne a csoport korábbi vezetőjének, Vizkelety Andrásnak Az európai prédikációirodalom recepciója a leuveni kódexben (Bp. 2004) c. munkája.

Kezdetben a hazai kutatói társadalom sokkal többet várt a töredékek lefejtésétől: azt hitték, hogy csupa Bedák, Petrus Lombardusok és Aquinói Tamások fognak előlépni a múlt ködéből, s ha nem ők, akkor nyelvemlékek sora, a hazai krónikásirodalom elveszett alkotásaival leszünk gazdagabbak. Nem gondoltak arra, hogy a középkori okleveles és töredék anyagot jórészt „kimazsolázták” elődeink, s a legjelentősebbekre felfigyeltek. E korai „kimazsolázók” között nem kisebb nevek fordultak elő, mint Paul Lehmann, aki 1938-ban jelentette meg tanulmányait néhány, számára izgalmas esztergomi és budapesti töredékről, köztük Nagy Szent Gergely Ezekiel kommentárjának, Beda és a Sacramentarium Gelasianum fragmentumáról.

Nem hagyhatjuk említés nélkül a projektet megalapító Mezey László programindító, több esetben vitaindítónak bizonyuló tanulmányait a budapesti Egyetemi Könyvtár Beda valamint Ticoniusnak tulajdonított töredékeiről 1962-ben és 1976-ban. A töredékeknek a hazai művelődéstörténetben játszott szerepe körüli viták összességükben rendkívül hasznosak voltak, hiszen az egész forrásterület felhasználhatóságát járták körül és számtalan szemponttal gazdagították annak lehetséges értelmezését. Rádöbbentünk, hogy a töredékek ugyanakkor hihetetlen többletet tartalmaznak a katalógustételek puszta leírásaival szemben, hiszen ha nem is a teljes kéziratot, annak legfontosabb jellemzőit, forrásvidéküket, írástörténeti és kultúrtörténeti hátterüket mind rekonstruálni tudjuk. Mennyire örülnénk, ha a 11. század végi pannonhalmi katalógushoz legalább egy-két odatartozó töredéket tudnánk társítani! Persze, kincseket találunk a középkori könyvtárak polcain könyvkötőanyagként tárolva, de a mindennapi élet, a hétköznapok liturgikus, hitéleti, lelkipásztori, iskolázási, jogszolgáltatási gyakorlatának emlékeit. Ám ezek a pergamen darabkák csak akkor válnak kinccsé, ha azonosítani tudjuk őket. Ugyanakkor a töredék, könyvkötőanyagként felhasználva az anyagi és szellemi kultúra határterületére került, s így e forrásanyag számos irányból, nézőpontból megközelíthető és értelmezhető. E többirányú megközelítésre éppen jelen kötet a legjobb példa.

A hazai töredékkutatás kezdeteikor magára Sopronra is büszkék lehetünk, hiszen Sopronban még a II. világháború vége előtt Házi Jenő együtt dolgozott a szintén soproni származású Radó Polikárppal, későbben pedig Scheiber Sándorral. Először az 1940-es évekre a latin töredékek, majd az 1950-es évekre a héberek első nagy mennyiségének a lefejtésével végeztek. Gazdag eredményeik megjelentek Radó liturgikus katalógusában, de éppúgy Mollay Károly máig klasszikusnak számító tanulmányaiban. Radó Sopronban 1941-re már 307 töredéket leválasztott (innen a kötetben feltűnő „R” signatura). A Házi Jenő, majd Mollay Károly által feldolgozott jelentősebb tételek közül érdemes az 1459-es évi soproni latin–magyar szójegyzékre utalnunk, ami szintén kötéstáblán maradt fenn. Különösen érdekesek azok a töredékek, amelyeket Mollay kiemelt szintetizáló nagy tanulmányában, a „Többnyelvűség a középkori Sopronban” címűben (Soproni Szemle, 1967), s most ugyanezekről részletes elemzést olvashatunk. Az akkor még „R 71”-es, a 13. század második feléből származó ’missale notatum’ töredékre Mollay még csak régisége kapcsán figyelt fel, most notatiója alapján, Szendrei Janka véleménye szerint valószínűsíthető annak magyarországi eredete, s a katalógusban is úgy szerepel, mint ’missale notatum Hungaricum’, igaz kérdőjellel.

A nemzetközi töredékkutatásban a magyarok, ha nem is az elsők között, de rendkívül korán indultak el, s tevékenységüket azóta a nagy nyugati töredékkatalógusok és adatbázisok megszületése szépen visszaigazolta, elég ha a müncheni BSB-re, a cambridge-i, a finn vagy svéd eredményekre gondolunk. A nemzetközi kutatás a kódextöredékek feldolgozását a magyarországinál kezdettől fogva sokkal kedvezőbben fogadta, jellemző példa, hogy a középkori paleográfia egyik nagy alakja, Ansgar M. Mundó a katalán töredékek kutatásának megindításakor többek között éppen a magyar vállalkozást jelölte meg követendő példaként.

Azt hiszem az egész sorozat pozitív eredményei és ígéretei ötvöződnek és összegződnek ebben a kötetben. Nem csak mennyiségről van szó, noha ez sem lebecsülendő: a kötetben 406 töredék leírása található (a korábbiakban I/1: 300; I/2: 246; II: 155 III: 173). A jelen kötettel együtt most már összesen 1280 leírt töredéknek Madas Editnek az Aetasban megjelenés alatt álló tanulmányának összesítése szerint majdnem felét, 609-et hazai könyvkötőműhelyben használtak fel, és összesen 371 kódexből származnak. E vélelmezetten közel négyszáz hazai használatú kódex igen szép szám, ha a mai országhatárok közötti 200 becsült hazai használatú kézirattal vetjük egybe. S még jelentősebb e szám, ha tekintetbe vesszük, hogy ebből a 371-ből 104 a hazai használatú nem liturgikus kézirat.

A soproni kötet töredékei jelentős részben kétségbevonhatatlanul soproni eredetűek, itt másolták őket, vagy legalábbis használatban voltak, leginkább a soproni egyházi intézmények kódexeiként. A soproni anyagból kínálkozó lehetőséggel a szerkesztők jól éltek, s Szende Katalin a kötet bevezetőjében, ill. a MKsz-ben 2007-ben megjelent tanulmányában a feldolgozott 406 kódextöredék helyi társadalomtörténeti és kultúrtörténeti összefüggéseire hívta fel a figyelmet. Minderre éppen a kódextöredékek túlnyomóan soproni provenienciája adott lehetőséget, noha természetesen számolhatunk azzal, hogy a bécsi egyetemről latin, vagy a szomszédos Ausztria területéről a zsidó pogromok, így az 1420-as Wiener Geserát követően héber kéziratokat hozhattak kifejezetten könyvkötési céllal a városba. Önmagában ez, a töredékek nem-magyarországi eredete a töredékek értékét nem sokkal csökkenti, hiszen a töredékek azonosítása egy közös művelődési hagyományokkal, közös kultúrával rendelkező Közép-Európa szellemi térképéhez tesz hozzá újabb részleteket.

A töredékkutatáshoz szükségesek az együttműködő gyűjtemények is, s köszönet illeti meg a Soproni levéltárat és az Evangélikus Konventi és líceumi könyvtárat, hogy ezt lehetővé tették. A levéltár esetében a bekötött anyagok tárgyánál fogva bizonyítható a helyi bekötés ténye, amelyekkel a 15. század második negyedétől a 18. század elejéig találkozhatunk. Nem meglepő módon azokat az irat-együtteseket látták el tartós kötéssel (leginkább pergamennel, de papírral is), amelyeket a következő években még kézbe vettek, így adójegyzékeket, számadásokat, bor- gabonadézsma jegyzékeket, kamarai számadásokat, valamint újabb műfajként a bírósági jegyzőkönyveket, valamint a tanácsjegyzőkönyveket (Rathsprokolle). Ezen utóbbiakról 1528 és 1690 között 110 kötet volt pergamenlapba kötve, a fennmaradt kódextöredékek egyharmadát adva. Az 1690 egyúttal a bekötésekre vonatkozó legfrissebb határt is jelöli. A legkorábbi töredék-kötés egyébként is az 1424-es adójegyzék kötésében maradt fenn, egy héber kéziratból. A köteteket azután évtizedekig, esetleg évszázadokig használták még.

Külön szerencse, hogy Sopronban az 1570–1580-as évektől helyben működő könyvkötők voltak, s ettől kezdve már név szerint is ismerjük őket. Sőt, mint Koroknay Évát idézi Szende Katalin: „A mai Magyarország területén Sopron az egyetlen város, ahol a levéltárban a 15–16. század fordulójától töretlenül végigkövethető a hiteles kötés-emlékek sora”. Külön érdekesség, hogy a 17. század elejétől a könyvkötők újévi ajándékként a városi tanácsnak egy naptárat ajándékoztak, ami még inkább megfoghatóvá tette e mesterség helyi művelőit.

A soproni anyagban 42 kódexből maradt fenn két vagy több levél. A legnagyobb számot egy 21 tételes sorozat érte el, egy passaui ’missale proximum’ 15. századi példánya. A többi töredékes kéziratok között találunk, többek között, további passaui típusú missalékat, egy esztergomi missalét, Henricus Bohic kevéssé ismert jogi kommentárjának kéziratát, egy szintén 15. századi bencés antiphonále, egy 14. századi orvosi ’antidotarium’ (közös lapokkal Esztergomból és Győrből), egy 14. századi Gallenust, Guillelmus Durandus, „Speculum iudiciale” 14. századi kézirata, Johannes Balbus Catholiconjának 15. századi példánya több-kevesebb darabját. Figyelemre méltó egy 1569-tól elhasznált passaui típusú missale 14 lapja. Szende Katalin megállapítása szerint a könyvkötők szisztematikusan dolgoztak, s még az is megállapítható, hogy elölről vagy hátulról kezdték a kódexeket feldarabolni.

A több töredékkel képviselt művek közül lép elénk az Avignonban 1323-ban meghalt Joannes Rigaldus (Jean Rigaud), aki limoges-i ferencesként több művet, beszédeket, egy gyóntatási kézikönyvet, és egy Compendium theologiae pauperis-t hagyott hátra (utóbbi 1501-ben Bázelben nyomtatásban is megjelent, majd a mű első fejezete Toulouse-ban 1999-ben). Ez utóbbi az a morálteológiai kézikönyv, ami katalógusunkban is szerepel, ami középes szintű kézikönyvként a lelkipásztori gyakorlatot kívánta elősegítni a Páternosterhez, a Credóhoz vagy éppen a Tízparancsolathoz fűzött kommentárjaival. Nem érdektelen, hogy közel harminc fennmaradt kéziratát egy további, bizonyosan Sopronban használttal sikerült gyarapítani.

A hazai medievisztika egy sajátos és fontos, mégha alapvetően liturgikus forrásterülettel gyarapodott a kutatócsoport működése eredményeként, amit most első ízben sikerült társadalomtörténeti megközelítésben is bemutatni. Ez alapján nem kisebb reményekkel tekintünk a következő, az OSzK töredékeit feldolgozó kötet elé.

Veszprémy László