közlemények

Egy bártfai kalendárium kalandos eltűnése. Nemrég került elő egy 16. századi Slovacius-naptár, amelyről beszámolt a Magyar Könyvszemle.[1] Az RMK és RMNy-kötetek méltánylandó jellemzői közé tartozik, hogy a mára példánnyal nem rendelkező, csak valószínűsíthetően létezett kiadványokat is feltüntetik a megfelelő helyen. Különösen fontos olyan esetben, mint a 16. századi magyar kalendáriumoké, amelyekből ma összesen 5–6 darab maradt fenn, jórészt töredékesen.[2] Jelenleg egy 19. századi feltételezések szerint létezett 16. századi naptárhoz szolgáltatunk egy 17. századi adatot, amely megerősíti a létezés tényét, jóllehet pontosabb könyvészeti leíráshoz ezáltal sem jutunk.

A 16. századi bártfai nyomdászat elindítójaként számon tartott David Gutgesell kiadványairól, az officínájából kikerült kalendáriumok sorsáról lesz szó.[3] Az 1577–99 között tevékenykedő nyomdász évi stallumához tartozott – és nem elhanyagolható bevételi forrásának számított – a kalendáriumok és csíziók közrebocsátása. Magyar nyelven két krakkói csillagász, 1586-ig Petrus Slovacius (Piotr Słowacki) számításai, 1589-től Valentinus Fontanus iuditiumai alapján készültek ezek a munkák. Samuel Bredetzky 19. század eleji leírásából azonban tudomásunk van egy átmeneti kiadványról.[4] Az 1596-os esztendőben a következő évre megjelentetett Calendarium Gregorianum változatlan tartalommal, Gutgesell nyomdájában, de Slovacius csillagászati megfigyelései alapján készült.[5]

Debreceni Ember Pál, az első nagyívű, latin nyelvű, magyar egyháztörténeti munka szerzője nem ismeretlen a kutatók előtt.[6] A 17. századi lelkipásztor legbővebb magyar nyelvű munkája a Szent Siklus (Kolozsvár, 1700) című prédikációskötete, amelyben több mint kétszáz szerző munkáiból található citátum, néhol kifejezetten pontosan adatolva.[7] Gyakori jelenség, hogy a kiadványok mellett feltűnnek a nyomdászok, redaktorok nevei. A sárospataki Rákóczi-könyvtár példányai közül a fenti krakkói csillagász munkáját idézte egy alkalommal: „Kalend. Gregorianum, Hungaris, primus concinnavit Petrus Slovacius, Cracoviensis Academiae Astrologus, ad Meridiam Cassoviensem: excudit   Bartfae David Gurgesel (sic!). Videre olim tale Kalend. mihi licuit Sáros-Patakini, ex Archivo Celf. Domus Rakoczianam”.[8] Hasonló módon található meg ugyanez a szöveg Ember Pál egyháztörténetében is.[9] Tehát a lelkipásztor csakugyan könyvtári könyvként olvasta és jegyzetelte ki ezt a kalendáriumot, amelyből mára egy példány sem ismeretes.

Bár időpont megjelölés nincs feltüntetve a mégoly pontos adatsorban, mégis ez az adat megerősíti az RMNy feltételezését. A Gergely pápa-féle 1582-es naptárreformhoz Magyarországon európai léptékben is gyorsan alkalmazkodtak – 1583-tól királyi rendelet írta elő az új naptár használatát –, a tényleges alkalmazás előtt azonban még hosszú idő állt. A bártfai nyomdász, Gutgesell majdnem megütötte a bokáját, mert 1588-ban a régi időszámítás szerint adott közre kalendáriumot, de végül csak folytatta a munkáját.[10] Sokáig egymás mellett használták az ó- és új időszámítási mértéket: jó példa erre az 1594-es fordított Fontanus-kiadás, ami előbb a régi, majd az új egységeket közölte.[11]

A Slovacius-féle átállásra eddig nem volt egyéb bizonyíték. A fenti idézet sem tisztázta, vajon a kalendárium kizárólag az új számítás szerint készült-e, vagy Ember Pál csak az új naptári részt idézte-e. Ez a dátummegjelölés még a régi kalendáriumhoz igazodik. Mivel azonban a könyv- és adatgyűjtő egyháztörténész Ember Pál meglehetősen pontosan citálta auktorait, feltételezhetjük, hogy kizárólag a Gergely-féle naptárral van dolgunk. Az a kérdés is felvethető, vajon két külön példányról van-e szó a 17. és 19. századi adat esetében, vagy csupán egyről. Amíg újabb adat elő nem kerül, az utóbbi feltevést egyszerűbb védeni: nem lehet véletlen, hogy kétszáz év különbséggel ennyire hasonló a könyvészeti leírás. Ha azonban megállapítjuk, hogy egy példányról van szó, és méghozzá a Slovacius–Gutgesell páros magyar nyelvű unikum kiadványáról, az egyediséget más argumentum is megerősítheti.

Ember Pál nem véletlenül idézte a fenti kalendáriumot. Nem véletlenül név nélkül, hiszen az unikum példánynál a szerző és a kiadó megjelölés lényegesebb identifikáló erőt képvisel, mint az évre utalás egyedül, különösen hogy az utóbbi ráérthető volna a szokásos évi – de ezúttal – Fontanuskiadványra (1589-től). A bártfai befogadástörténet speciális oldalára vet fényt a helyi rutén közösségnek a viszonya a felvetett kérdéshez. Az erős közösségi tudatú ruszinok/rutének 1646-ig egységesen görög-keleti vallásúak voltak, és a pravoszláv egyház felfogásához hűen az ónaptárt használták.[12] Elképzelhető, hogy nem arathatott különösebb visszhangot az önálló Kalendarium Gregorianum a rutén olvasóközönség táborában, illetve kevésbé értékelték azt az evangélikus felekezet tagjai a párhuzamosan megjelenő, dupla naptári jelzésű Fontanus-kiadványokkal szemben.

A református adatközlőnk esetében pedig szükséges kiemelten hangsúlyozni, hogy az ónaptár használata még hosszabb ideig gyakorlatban maradt a református országrészekben. Újfalvi Imre adott ki Debrecenben elsőként párhuzamos (ó és új) kalendáriumot 1597-ben,[13] de két adatunk még száz évvel a naptárreform után is a régi rendszer használatát dokumentálja. Martonfalvi Tóth György,debreceni tanár idején a Református Collegiumban többen is így jelölték a dátumot.[14] Nem lehet véletlen, ha a naplójában Juliánus-naptárat használó Ember Pál a Gregorián-naptár adataira hivatkozva Észak-Magyarországon egy száz évvel korábbi mértékadó példányt volt kénytelen idézni: az egyetlen magányos Slovacius-kiadványt, amely kizárólag az 1582-es reform alapján érvényesítette számításait. A cím nem jelölte, tehát elképzelhető, hogy a szokásos jóslások is elmaradtak a műből: ebben az esetben pedig a kiadvány piaci értéke látványosan lecsökkent. (A felvilágosodás korában sem változott sokat a kalendáriumok és jóslások általános megítélése: Nagy Frigyes hiába rendelte el az időjóslások elhagyását az 1779-es berlini kalendáriumból, a nyomda legfőbb bevételi forrását újra kellett nyomtatni a régi, változatlan formában.) Az éves Fontanus-kiadást – amely a királyi Magyarországon és a katolikus térségekben hódított (Nagyszombattól Boroszlóig) – újból kiadták Bártfán is. A krakkói egyetemi csillagász megújított „puritán” munkája, az első magyar nyelvű új kalendárium nem tudta leváltani egy huszárvágással az ónaptári szokásrendet, így a szerző – feltehetőleg – fel is hagyott a hamvában holt kísérlettel.

A nemesi archívumok világának értékőrző szemléletét jelzi az a körülmény, hogy a Hegyalján prédikáló könyvgyűjtő lelkipásztor, Debreceni Ember Pál a 17. század végén még betekinthetett a fejedelmi család sárospataki magánkönyvtárába, amely megőrizte a száz évnél idősebb kalendáriumot.[15] Egy dekád sem telt el, és a lelkes „olvasó” már nincs az élők sorában, a fejedelmi „könyvtáros” sem Magyarországon, könyveikről pedig csak a megszépítő emlékezet szól.

Csorba Dávid