SIPOS ANNA MAGDOLNA

Népkönyvtárak telepítésével a magyarságmentés érdekében

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és a Julián Egyesület népkönyvtár-telepítési akciója a századfordulón

A Monarchiába tagozódó Magyarországon a századfordulón több, az ország lakosságának számát, demográfiai összetételét, nemzeti és kulturális identitását lényegesen átalakító folyamat zajlott le. Az egyik a Monarchia létrejöttével kapcsolatosan kialakult nagyobb termelési és gazdasági lehetőségek, illetve a bővülő munkaerőpiac, a másik a kivándorlási folyamat korábban soha nem tapasztalt felerősödése, a harmadik pedig a soknyelvű, valamint soknemzetiségű ország népeinek keveredése, s az ebből adódó, a magyar nemzeti identitás megtartása ellen ható, nyelvi, etnikai és kulturális integráció. Az impériumváltás mind a már korábban is itt élő magyar lakosság, mind pedig az újonnan betelepültek[1] életében kedvezőtlen folyamatokat indított el, ezért a magyar politikai elit a magyar identitás megtartása ellen ható folyamatokra gyorsan reagált, és a rendszeres gazdasági jellegű segítségen túl, kulturális akciókkal, a kulturális identitás megtartását segítő intézmények létrehozásával és működtetésével igyekezett azok negatív hatásait csökkenteni: magyar iskolákat hoztak létre, iskolán kívüli népművelési programokat szerveztek, népnaptárakat jelentettek meg, közreadták a Szlavóniai Magyar Újságot. A magyarságmentési akciók érdekében létrehozott intézmények közül leghatékonyabb tevékenységet a magyar nyelvű iskolák[2] fejtettek ki, ám mellettük igen fontos szerep jutott az érintett területekre, s többnyire az iskolák mellé telepített népkönyvtáraknak is. Írásunk célja, hogy bemutassa ennek a több régióra kiterjedő magyarságmentési akciónak könyvtári vonulatát, annak is elsősorban a Horvát-Szlavónországban, illetve Bosznia-Hercegovinában megvalósított tevékenységét.

 

A magyarságmentési akció szervezését az a jelentős demográfiai változás indukálta, amelynek eredményeként 1880 és 1900 között a Szlavóniában korábban is élő magyarok száma több mint kétszeresre növekedett.

A szlavóniai lakosság nemzeti összetételének változása 1880 és 1900 között

A lakosság etnikai összetétele	Magyar	Német	Tót	Oláh	Rutén	Horvát-szerb	Horvát	Szerb	Egyéb	Összesen
Év
1880	41417	083139	09078	2044	2833	1712353	n.a.	n. a.	41635	1892499
1890	68794	117493	13614	2826	3606	n. a.	1359588	562131	58358	2186410
1900	90180	134000	17342	0539	4666	n.a.	1482353	607381	64305	2400766

A magyar lakosság számának növekedése Szlavóniában és az egyes régiókban

 

 

 

 

 

A szlavóniai lakosság etnikai összetétele 1900-ban

Az adatok forrása: A Magyar Szent Korona Országainak 1900. évi népszámlálása: 10. A végeredmények összefoglalása /közread. a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal. Bp, 1909. 104–129.

A Julián Egyesület megalakulása és a magyarságmentő akciók megindítása

A Tisza Kálmán miniszterelnök által is támogatott szlavóniai akció két fontos területre összpontosított: az egyik az itt élő magyarság gazdasági segítése, a másik pedig a kulturális identitásának erősítése, illetve megtartása. A gazdasági program fontos részét képezte a MÁV horvátországi vonalainak erősítése, és azoknak a magyar vasutakkal való egységes irányítása; a magyarság gazdasági megszervezése; a magyar érdekeltségű vállalatok és pénzügyi szervezetek ide történő telepítésének előmozdítása; magyar hitelszövetkezetek és más gazdasági szervezetek létrehozása és támogatása. A kulturális program legfontosabb elemei voltak: a magyar iskolák szervezése; a nemzeti szellemben történő vallási gondozás; a nem iskolaköteles korban lévő magyarság műveltségi, kulturális színvonalának emelése; könyvtárak, előadások, tanfolyamok szervezése; a kiváló képességű gyermekek Magyarországon történő továbbtanulási feltételeinek megteremtése, gondozása. E célok elérése érdekében az előkészítő bizottság számba vette a meglévő lehetőségeket, amelyek közül stratégiai kérdés volt a magyar tannyelvű iskolák létesítése, illetve a magyar nyelvű katolikus lakosság vallási, lelki gondozása. A lehetőségek azonban igen korlátozottak voltak. Jóllehet a horvát autonóm népoktatási törvény lehetővé tette a nemzetiségi iskolák működését, ám annak semmi esélye nem volt, hogy a horvát hatóságok maguk hozzanak létre a – felfogásuk szerint – nemzeti célok megvalósítását veszélyeztető, illetve akadályozó magyarság számára anyanyelvi iskolákat. A másik lehetőség, amely szerint az itt élő, többségében a római katolikus vallást követő magyarság számára az egyház hozzon létre magyar iskolákat, még képtelenebb volt, hiszen a szlavóniai papság beállítottsága még a politikusokénál is sovénabb volt. Volt azonban egy, az őshonos lakosság gyermekeinek iskoláztatását szolgáló, a horvátok és szerbek által megtűrt református iskolahálózat, valamint a MÁV alkalmazottak gyermekei számára rendelkezésre álló MÁV iskolák szervezete. Ám a vallási feszültségeken túl, a meglévő magyar oktatási nyelvű iskolák és az újonnan bevándorló magyarság nagyobb lakóterületei többnyire nem estek egybe, illetve a gyermekek többsége számára azok nem voltak napi bejárással megközelíthetők. E gyermekek magyar nyelvű iskoláztatása érdekében kellett létrehozni a szlavóniai iskolahálózatot. A terv fontos része volt, hogy a létrehozandó akciónak minden tekintetben illeszkednie kellett a horvát-szlavón autonóm törvények által meghatározott jogi keretbe.[3] A fentebb vázolt okok miatt tehát nem maradt más lehetőség, mint magániskolák működtetése, ehhez pedig létre kellett hozni egy, a magyar politikai hatalomtól és kormánytól – legalábbis látszólag – független szervezetet: így jött létre a Julián Egyesület.

A mozgalom megindítása és az egyesület létrehozása – politikai okok és etnikai körülmények miatt – mindenekelőtt komoly előkészítő munkát és konspirációs feladatokat jelentett. Az akció megszervezésének általános alapelve volt, hogy a lehető legkisebb nyilvánosságot kapja.[4] Az előkészítő munka 1903 második felében kezdődött el, és magában foglalta a demográfiai adatok elemzését, a helyszínen történő tájékozódást, valamint az előkészítésben résztvevők felkérését is. A miniszterelnökség által koordinált munkában Antal Gábor komáromi református püspök, Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter, Vargha Gyula a Magyar Statisztikai Hivatal igazgatója, Pekár Gyula országgyűlési képviselő, Margitai József a csáktornyai tanítóképző igazgatója,[5] későbbi Julián tanfelügyelő, valamint az Egyesület majdani vezetői vettek részt.[6] A gondos előkészítő munkát követően, az Egyesület formális megalakulására 1904 áprilisában került sor, rangjának és feladatának megfelelő körülmények között – a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében –, valamint kellően fontos személyiségek közreműködésével.[7] Az Egyesület választmányában a korabeli magyar szellemi élet meghatározó személyiségei vállaltak feladatokat.[8] Az Egyesület igazgatósági tagjai között egyaránt megtalálhatók voltak a társadalmi élet és az államhatalom képviselői. Közülük is kiemelkedett Klebelsberg Kuno, a későbbi kultuszminiszter, aki 1904 és 1914 között, összesen tíz évig, mint ügyvezető igazgató állt az Egyesület élén. Az Egyesület alapszabályát 1904 májusában hagyta jóvá a Belügyminisztérium, amelyet a szervezet fennállása alatt négy alkalommal (1906, 1908, 1913, 1933.) módosítottak. Ennek értelmében az Egyesület fő feladata volt a kisebb, agrár jellegű tömbökben, falvakban lakó horvát-szlavónországi magyarság megszervezése, kulturális, gazdasági gondozása és minden irányú védelme.

A szlavónai akcióhoz hasonlóan gondos társadalmi és demográfiai elemző-előkészítő munkát követően még ugyanebben az évben megindult a boszniai akció szervezése is. Az 1895-ös népszámlálási adatokból kiindulva, 1904-ben, az okkupált Bosznia-Hercegovinában becslés szerint mindössze négyezer magyar élhetett.[9] A gazdasági és a kereskedelmi tevékenység élénkülésével az itt élő magyarok száma a századfordulót követő években jelentősen emelkedett, s az 1910. évi népszámlálási adatok szerint a magyar lakosság száma ekkorra már csaknem elérte a hatezer főt.[10] Magyarország szempontjából azonban Bosznia-Hercegovina más megítélés alá esett mint Szlavónia. Több, más meghatározó politikus mellett, a Julián Egyesület első tíz évének irányítója, maga Klebelsberg Kuno is a Szávát tartotta a magyarság természetes néprajzi határának. Ezért a Boszniában folyó programszerű kitelepítéseket, illetve kitelepüléseket két megfontolás miatt sem tartotta helyesnek. A fő ok az volt, hogy ott a letelepülésre alkalmas földterületek nem álltak rendelkezésre, a másik pedig, hogy a magyarság gondozására rendelkezésre álló erőket nem tartotta célszerűnek szétforgácsolni. Ezért e területeken a magyarság létszámának növelése helyett az itt élő magyarság gondozását tartotta a legfontosabb feladatnak. Így a Julián Egyesület tevékenysége csak az annexió (1908) után terjedt ki erre a területre is. Bosznia Hercegovina annexiója után a területen sajátos és igen bonyolult közjogi, közigazgatási, politikai helyzet alakult ki. A tartomány 1910-től önálló alkotmánnyal rendelkezett, amely – tartalmát tekintve – egy osztrák tartomány önállóságához mérhető szuverenitást jelentett. Közjogilag ugyan része volt az Osztrák–Magyar Monarchiának, de a dualizmusnak sem egyik, sem másik országához nem tartozott. A helyi közigazgatás a tartománygyűlés, a legfelsőbb igazgatás pedig a közös pénzügyminiszter hatás- és feladatkörébe sorolódott. A területen általánosságban az osztrák befolyás volt az erősebb, amely ellen – a történelmi jogokra hivatkozva és a magyar gazdaság balkáni expanziója érdekében – a magyar nacionalista körök többször is szót emeltek. A magyar befolyás erősítése érdekében a politikusok támogatták a magyarok itteni letelepülését, valamint az ott működő magyar egyesületeket, a területre vonatkozó horvát és szerb törekvések ellenében pedig segítették a mohamedánokat. A magyar érdekek befolyásának erősítése érdekében igyekeztek különösen jó és eredményes kapcsolatot fenntartani a területen jelenlévő katolikus képviseletekkel: a Ferences rend itt működő házával és a mostári püspökkel.

A magyarság érdekeinek képviseletére vállalkozó egyesületi tevékenység politikai szempontból kedvezőbb körülmények között indult meg, mint Szlavóniában, mert sem a helyi hatóságok, sem pedig a bosnyák tartományi kormány nem folytatott akciót a magyar szellemiség térhódítása ellen. Ugyanakkor a gyökerek itt sokkal gyengébbek voltak, mint Horvát-Szlavónországban, mivel az itt élő magyar lakosság gyermekei többnyire német nyelvű iskolákba jártak: már alig volt, aki magyarul beszélt volna közülük. Nem volt magyar vasút, nem voltak MÁV iskolák, sőt hiányoztak a magyar nyelvű református iskolák is. Az egyetlen szervezet, amire támaszkodhattak, a Szarajevói Magyar Egyesület volt, ahonnan magyar nyelvű iskolák létesítésére kérés is érkezett a Julián Egyesülethez.[11] Margitai József a Szlavóniában már megszerzett rutinnal mérte fel az itt élő magyarság helyzetét, és jelentésében konkrét javaslatokat terjesztett elő. Ennek értelmében, Szarajevóban elemi népiskola, és legalább négyosztályos magyar középiskola indítása lett volna szükséges, amelyekben muzulmán és szerb gyermekek is tanulhattak volna. Az iskolák alapításánál igen fontos szempontnak tartotta, hogy azok nyilvánosak és felekezet nélküliek legyenek. Margitai megtalálta az iskola számára alkalmas épületet is: Fischer Józsefnek, a Szarajevói Magyar Egyesület elnökének épülő emeletes házát, amelyben a tantermeken kívül az egyesületi helyiség és az olvasókör, valamint lakás is elhelyezhető lett volna. További feladatként jelölte meg a jelentés, hogy a Szarajevói Magyar Egyesület anyagi támogatását meg kell oldani, és a magyar iparosok, valamint munkások számára magyar olvasókört kell létrehozni. Margitai jelentése kitért arra is, hogy Szarajevón kívül hol élnek még viszonylag nagyobb számban magyarok: Bjelinán, Brčkán, Vučiákon és Mosztárban. Javaslata szerint, ezeken a településeken lett volna szükség magyar tannyelvű iskola felállítására.

A boszniai akció megindításával párhuzamosan még másik jelentős feladatot vállalt az Egyesület. A Dunán és mellékfolyóin közlekedő uszályhajókon élő – az 1900-as népszámlási adatok közel húszezer magyar folyami hajóst vettek számba – kilencven százalékban magyar családok és gyermekeik kulturális gondozását. E miszsziónak is voltak előzményei. Az Országos Hajós Szövetség már korábban kezdeményezte a Duna mellett fekvő városokban a gyermekek számára tanfolyamok tartását. Ez Magyarországon működött is, de nem volt megoldott az idegen területeken: a bajor, az osztrák, a szerb és a bolgár partokon. Ezért a Szövetség megkereste a Julián Egyesületet, és segítségével 1909-től téli iskolai tanfolyamot szerveztek a belgrádi vasúti hídhoz közel fekvő téli hajóstelepen, a Cigányszigeten. Az első iskolai tanfolyam 1910 januárjában indult: egy gabonaszállító uszály belsejét alakították át tanteremmé. A tanfolyamokon a gyermekek írást, olvasást, számolást és egyéb, az életformájukkal kapcsolatos fontos ismereteket tanultak, és emellett gondoskodtak a hajósnép hitéleti gondozásáról. A felnőttek számára esti tanfolyamokat szerveztek, szabad előadásokat rendeztek, vasárnapi felolvasásokat és istentiszteleteket tartottak. 1912/13 telén Titelben, Zimonyban, Passauban, Bécsben, Komáromban, Újpesten, Óbudán és Orsován is szerveztek téli tanfolyamokat, amelyeken összesen 216 gyermek vett rész.[12]

A Julián Egyesület könyvtárszervező tevékenysége

Az anyanyelvi és a nemzeti identitás gondozásának egyéb lehetőségeit is kiaknázta az Egyesület. Ilyen volt például a népkönyvtárak, gazdasági népkönyvtárak és ifjúsági könyvtárak területe, valamint azoknak az Egyesület által működtetett iskolákba történő telepítése. A folyamat az akkori magyar könyvtárügyi és iskolán kívüli népművelési elképzelésekbe illeszkedett: a század utolsó évtizedeiben fogalmazódott meg, hogy a kötelező iskoláztatás mellett feltétlenül gondoskodni kell az iskolát elhagyók további kulturális gondozásáról, s abban kiemelkedő szerepet szántak a tanítóknak. Ennek kereteit egyrészről az iskolán kívüli népművelésben, másrészről pedig a népkönyvtárak működtetésében vélték a tevékenységet végző társadalmi szervezetek, illetve a korszak kultúrpolitikusai megtalálni. A kialakulóban lévő és még csupán csírájában létező állami kultúrpolitika mindvégig szorosan együttműködött a lakosság kulturális gondozását korábban is végző társadalmi szervezetekkel: egyházakkal, művelődési egyesületekkel. E folyamat legmeghatározóbb szervezete és a Julián Egyesület könyvtár-telepítési akciójában döntő szerepet játszó testülete a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa[13] volt. A Tanács működése a törvényhatósági, a községi, a felekezeti és az egyesületi múzeumokra, könyvtárakra terjedt ki: szabályozta azok felügyeletét, szervezését, valamint a gyűjteményeik gyarapítását. A Tanács – folytatva a Múzeumok és Könyvtárak Országos Bizottságának tevékenységét – meghatározó szerepet vállalt a népkönyvtáraknak a lehető legszélesebb körben történő létrehozásában és telepítésében. A Tanács II. Bizottságának feladatkörébe tartozott a tudományos jelleggel nem bíró, úgynevezett közművelődési intézmények – nép- és vándorkönyvtárak, egyesületek, körök stb. könyvtárai, valamint az egyéb tudományos ismeretterjesztő könyvtárak – létesítésével és működtetésével kapcsolatos feladatok ellátása. 1904-től, amikor a korábban kultuszminiszteri feladatokat ellátó Wlassics Gyula lett a testület elnöke, a Tanács munkájának középpontjába a széles néptömegek könyvtári, művelődési igényeit kielégítő közművelődési intézmények fejlesztése került. Az újonnan létrehozott népkönyvtárak száma dinamikusan és folyamatosan növekedett. Az 1904–1905. év során pedig már megjelentek a vándorkönyvtárak is, valamint az egyesületek, különböző társadalmi szervezetek részére juttatott könyvtárak, a gazdasági és mezőgazdasági népkönyvtárak kiegészítései. 1913-ban összesen száznegyvenöt könyvtár létesítéséről számolt be a Tanács jelentése: negyvenhat helyen létesítettek új népkönyvtárat, harminckét helyen új vándorkönyvtárat és hatvanhét esetben juttattak közművelődési egyesületet könyvtárhoz.[14] A számok önmagukért beszélnek még akkor is, ha az akkoriban telepített és néhány száz kötetet magukban foglaló könyvtárak állományának nagysága – még az egykori körülményeket figyelembe véve is – igen szerény volt. Feladatai elvégzéséhez a Tanács rendszeres államsegélyben részesült,[15] amelyről évente rendszerző elszámolással tartozott a Vallás és Közoktatási Minisztérium felé.

A népkönyvtárak telepítési akciója hozta létre a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának és a Julián Egyesületnek azt a termékeny együttműködését, amelynek eredményeként a Dráván túl, Szlavóniában és Bosznia-Hercegovinában, illetve a dunai hajókon élő magyarság a nemzeti és a kulturális identitás megőrzéséhez feltétlenül szükséges könyvekhez és folyóiratokhoz jutott. A kezdeményezés a Julián Egyesület ügyvivő igazgató feladatait 1904–1914 között ellátó Klebelsberg Kuno nevéhez fűződik. A Julián Egyesület, valamint a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa közreműködésével 1904 második, 1905 első felében megkezdték a területen élő magyarság magyar könyvekkel való ellátottságának felmérését. A felmérés megállapította, hogy a magyarság nem tud magyar nyelvű könyvekhez jutni, így már 1905-ben azzal a kéréssel fordult az Egyesület a Tanácshoz, hogy a Szlavóniában élő magyarok anyanyelvi kultúrájának és nemzeti identitásának gondozása érdekében, a Julián Egyesület közreműködésével, évi rendszerességgel mintegy 25 darab 100–150 kötetet tartalmazó népkönyvtárat juttassanak ezekre a területekre.[16] A Tanács a teljes igényt nem tudta ugyan kielégíteni, de már a következő évben is gondolt a Julián Egyesület által gondozott régiók könyvellátására: tíz darab ötszáz koronás népkönyvtárat bocsátott az Egyesület rendelkezésére, ehhez járult még öt gazdasági népkönyvtár szépirodalommal történő kiegészítése.[17] 1907-ben az Egyesület nyolc darab ezer koronás népkönyvtárat kapott missziója teljesítéséhez.[18] A következő években is hasonló nagyságrendű támogatást biztosított a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa a Julián Egyesület szlavóniai magyarság gondozási akciójához.[19] A Tanács éves jelentésében foglaltak szerint 1909-ben a Julián Egyesület gondozásában lévő könyvtárak száma 33-ra emelkedett, a Földművelési Minisztérium gazdasági népkönyvtári telepítése[20] – amelyek gondozását szintén többnyire a Julián-iskolák és a Juliántanítók látták el – révén pedig már 55 gazdasági népkönyvtár és 25 ifjúsági könyvtár működött Szlavóniában.[21] Jóllehet már ebben az évben megindult a Tanácsnak a Bosznia-Hercegovinába történő népkönyvtár-telepítési akciója – egy darab ezer koronás népkönyvtárat juttattak el a Szarajevóban működő Magyar Kör számára –, ám ahhoz az első évben még nem vették igénybe a Julián Egyesület segítségét, hanem közvetlenül a Tanács juttatta el a Kör számára a könyveket. A következő években azonban már e területen is együttműködött a két szervezet. A Tanács éves jelentései kitérnek a Julián Egyesülettel közösen szervezett akció számszerű ismertetésére. 1910-ben Horvát-Szlavónországba és Bosznia-Hercegovinába összesen öt darab 500 koronás vándorkönyvtárat juttattak el, így a régióban ezzel 38-ra emelkedett a Julián-könyvtárak száma. 1911-ben szintén öt darab 500 koronás vándorkönyvtár jutott a területre, de azokon túl a mosztári Magyar Kultúregyesület számára egy darab 1000 koronás könyvtárat adományozott az Egyesület közreműködésével a Tanács. 1912-ben további területeket vontak be a két szervezet könyvtár-telepítési együttműködésébe. Továbbra is teljesült a vándorkönyvtárak telepítése (három darab), illetve népkönyvtárak létrehozása (egy darab 1000 koronás Breskóba, egy darab 500 koronás Bjelinába). Még ebben az évben bővült a paletta: két darab 300 koronás könyvtárnak a régióban állomásozó gyalogezred számára történő eljuttatásával. Az egyik könyvtárat a Metalkassatelben állomásozó császári és királyi 25. gyalogezred, a másikat pedig a Rogativán szolgáló 34. gyalogezred legénysége kapta. Ebben az évben jelenik meg elsőként a könyvadományokon túli pénzsegély juttatása is: 600 koronás pénzsegélyt kapott a zágrábi Magyar Társaskör. 1913-ban egy darab 1000 koronás népkönyvtárat kapott Belisce és további hat darab 500 koronás könyvtárat: Antunovác, Budakovác, Govedjepolje, Ivanovce, Laszovác, Rezovác. Ezekkel együtt a régióba telepített és a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa által finanszírozott népkönyvtárak száma öszszesen 52-re emelkedett. A zágrábi Magyar Társaskör ekkor 1000 korona pénzsegélyben részesült, és 200 korona segélyt kapott a zágrábi MÁV iskola könyvtára gyűjteménye kiegészítésére, pótlására. A könyvtárak telepítésének egy érdekes kísérlete volt, hogy a közel húszezer magyar dunai hajós könyvtári ellátását is igyekezett az Egyesület megoldani: 1914 és 1918 között négy helyen – Freudenauban, Zimony-Cigányszigeten, Budapesten és Bukarestben – működtettek könyvtárakat.

A Julián Egyesület és a Tanács által a régióba juttatott népkönyvtárainak tartalmi, műfaji összetételét a fennmaradt népkönyvtári jegyzékek alapján rekonstruálhatjuk. Az 1907-ben közreadott könyvjegyzékek[22] tételesen felsorolják a különböző településekre juttatott, ám tartalmilag teljesen azonos könyvgyűjteményeket. Valamennyi jegyzékben ugyanazok a művek szerepelnek és összesen 267 tételt tartalmaznak. A lista tartalmazza a szerző nevét, a mű címét, illetve – amennyiben van, úgy – a sorozat kiadójának adatait és a sorozati címet, valamint a kötetek árát. A jegyzékekben az „Olcsó Könyvtár”, a „Magyar Könyvtár”, a „Filléres Könyvtár”, a „Történeti Könyvtár”, valamint a „Falusi Könyvtár” sorozatai kaptak helyet. A lista nem csupán a művek felsorolását vállalta, hanem azok egyes tételeinek minősítését is elvégezte, amely a könyvtár kezelői számára a művek ajánlásában jelentett segítséget. A †-gal jelölt kiadványok az átlagosnál magasabb műveltségű olvasóknak szóltak, míg a *-jelölések az ifjúságnak szóló műveket jelentették. A jegyzékben szereplő művek mind a szépirodalom, mind pedig az ismeretterjesztő irodalom vonatkozásában jó, illetve kiváló színvonalúak, tartalmilag pedig igyekeztek valamennyi olyan témát érinteni, amely a potenciális olvasók érdeklődésére igényt tarthat. A magyar szépirodalmi munkák között találjuk Arany János, Arany László, Benedek Elek, Berzsenyi Dániel, Csiky Gergely, Csokonai Vitéz Mihály, Czuczor Gergely, Endrődi Sándor, Eötvös József, Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Jósika Miklós, Kölcsey Ferenc, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor, Rákosi Viktor, Tóth Béla, Tömörkény István, Vas Gereben és Vörösmarty Mihály műveit. A külföldi szépirodalmat a görög regék, Cervantes, Dickens, Defoe, Doyle, Kipling, Poe, Sienkiewicz, Verne és Wells munkái képviselték. Az ifjúság számára ajánlott műveket De Amicis, Andersen, Cooper regényei és meséi, az ismeretterjesztő munkákat pedig Bársony István és Pósa Lajos alkotásai reprezentálják.

Külön kiemelésre méltóak és a könyvtárak létesítésének célját tükrözik azok a művek, amelyek a mindennapi élethez, illetve a megélhetéshez, a mezőgazdasági termeléshez, gazdálkodáshoz adtak segítséget. Ilyenek voltak például a konyhakertészeti magvak, a kosárfűz, a kereskedelmi növények termesztésével, továbbá a házi kert gondozásával, a szőlészettel, a szántás-vetéssel kapcsolatos művek. Az Egyesület szándékaival a legmesszebbmenőkig egybecsengett a legkorszerűbb mezőgazdasági technika és technológia meghonosítását szolgáló köteteknek a régióba történő kijuttatása. Így a népkönyvtárak kötetei között jelentős számban találhatók a korszerű állattenyésztéssel kapcsolatos művek is: a méhek tartása, a baromfi tenyésztése, a fejőstehén tartása és a hal tenyésztése. Az egyéb ismeretterjesztő munkák között nagy számban találhatók a természet leírásával kapcsolatos, a néprajzi-népismereti témákat, a magyar történelmet, a magyar nyelvet, a művelődéstörténetet, illetve a távoli és hazai tájak megismerését szolgáló kötetek, valamint Kogutowicz Manó földrajzi atlaszai. A sorozat összeállítói azonban gondoltak a gyermekek nevelésével kapcsolatos ismereteknek népszerű formában történő közvetítésére is. E megfontolásból kerülhettek a listára Pethes Jánosnak a Gyermekpsychológia; Ranschburg Pálnak A gyermeki elme fejlődése és működése; Oláh Gyulának a Gyermekápolás; Kiss Áronnak a Magyar gyermekjáték gyűjteménye. Az igényes munkák mellett elhanyagolható, hogy a listán néhány inkább népszerű, mint igényes irodalmi alkotás is megjelent: Beniczky-Bajza Lenke (egy mű), Gaál Mózes (4 mű), Szabolcska Mihály (2 mű).

A Dráván túl, a Szlavóniában és a Bosznia-Hercegovinában élő magyarság azonban nem csupán a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának könyvadományaira számíthatott, hanem – mint azt már korábban is említettük – meghatározó nagyságrendű és gazdasági tevékenységgel kapcsolatos tartalmú könyvadományok érkeztek a Mezőgazdasági Minisztérium részéről is. Ezek a gyűjtemények többnyire a mezőgazdasági termelés és értékesítés legkorszerűbb módszereit megismertető és népszerűsítő kötetekből álltak, de tartalmaztak műveket az ifjúság számára is.

Az akkoriban telepített népkönyvtárak mindössze néhány száz kötetet tettek ki, így a kurrensebb szépirodalmat igen hamar elolvasták, ezért gondoskodni kellett a művek folyamatos frissítéséről. Ezt az Egyesület úgy oldotta meg, hogy a különböző helyeken őrzött köteteket rendszeresen cserélték egymás között. Szintén a változatosságot volt hivatva szolgálni a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának vándorkönyvtár akciója, amely a térségben is igen népszerű volt. A Tanács vándorkönyvtár akcióját a telepített népkönyvtárak viszonylag alacsony kötetszáma indokolta. A néhány száz kötetes könyvtár nagyobb érdeklődésre számot tartó olvasmányait igen hamar elolvasták a körzet lakói, ezért azok folyamatos frissítése elengedhetetlen volt. A Tanácsnak azonban nem állt módjában a könyvtárak gyűjteményének rendszeres fejlesztése, hiszen olyan mennyiségű könyv kistelepülésekre, tanyaközpontokba történő eljuttatására volt igény, hogy a már egyszer létrehozott gyűjtemények további fejlesztése meghaladta volna a rendelkezésre álló anyagi lehetőségeket. Ezért az olvasmányok változatosságának biztosítása érdekében – Porzsolt Kálmán és Gyalui Farkas franciaországi tapasztalata alapján tett javaslat szerint – a Tanács 1904-től bevezette a vándorkönyvtárak működtetését. A magyarországi vándorkönyvtárak legfontosabb feladata az volt, hogy a kisebb községekben és a tanyákon folyamatos olvasási lehetőséget biztosítson. A vándorkönyvtárak gyűjteménye főként szépirodalmi és ifjúsági műveket, mulattató olvasmányokat és népszerű nyelven írt tudományos vagy ismeretterjesztő köteteket tartalmazott. A Tanács összesen öt, egymást kiegészítő sorozatot állított össze a vándorkönyvtárak számára. Egy sorozat egy helyen egy évig maradhatott, majd azt onnan elszállítva kapta a település a sorozat következő darabjait. A művek cseréjére – igazodva a mezőgazdasági termelésben dolgozó lakosság életformájához – évente általában szeptember-október hónapokban került sor. A vándorkönyvtár valamennyi kötetét könyvtári kötéssel látták el, külön szekrényt biztosítottak a művek elhelyezésére, és a gyűjteményt nyomtatott leltárral és kölcsönzési cédulával ellátva kapták meg az igénylők. Az adományért cserébe a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának joga volt a könyvtár ellenőrzésére, illetve – gondatlan kezelés esetén – a máshova történő áttelepítésre, a könyvtárat kezelőknek pedig kötelességük volt évente egy alkalommal összesített használati adatokat a MKOT számára elküldeni. A könyvtárak többnyire hetente egy alkalommal voltak felkereshetők, a Tanács ajánlásai szerint: lehetőleg a vasárnap reggeli istentiszteletet követően. A könyvtárakból egyszerre egyetlen művet lehetett kikölcsönözni, legfeljebb négy hétre, de a könyvtárat kezelő személy – megbízható egyének esetében – ettől el is térhetett. A kikölcsönzött kötetekért az olvasó teljes kártérítési felelősséggel tartozott.[23] A vándorkönyvtári jegyzék egy-kétszáz kötetet tartalmazott, és a művek tartalmi, műfaji megoszlása hasonlóan igényes volt, mint a korábban már részletesen bemutatott népkönyvtári jegyzék, sőt gyakran fedezhető fel a két jegyzék között teljes szerzői és műazonosság is.

Ugyancsak fontos feladatot látott el a magyarság gondozásában, hogy az Egyesület 1904 és 1918 között Budapesten, Daruváron és Szarajevóban tanítói könyvtárakat is működtetett. A több adományozóhoz köthető könyvtártelepítések eredményeként – a Julián Egyesület nyilvántartása szerint – 1904 és 1918 között Szlavóniában és Bosznia-Hercegovinában összesen 227 könyvtárat létesítettek. A könyvtárak típusonkénti megoszlása a következő volt: 58 vándorkönyvtár, 126 gazdasági könyvtár, 37 ifjúsági könyvtár, 3 tanítói és 3 hajóskönyvtár.[24]

Az Egyesület gondoskodott arról is, hogy – az iskolákhoz hasonlóan – a könyvtárak működésének szakmai ellenőrzése folyamatos legyen. Ennek érdekében tíz könyvtárfelügyelőt bízott meg a tíz, majd később, a bosznia-hercegovinaival már tizenegyre emelkedett könyvtári kerületben működő könyvtárak munkájának segítésére és ellenőrzésére. A gondos kezelés és a rendszeres szakmai segítség, ellenőrzés eredményeként könyv alig kallódott el.[25] Az Egyesület éves jelentéseiben rendre foglalkozott a reá bízott könyvtárak ügyével is. A jelentések szerint a Julián Egyesület gondozásában lévő könyvmennyiség 1913-ban meghaladta a huszonkétezer kötetet, a könyvtárakba beiratkozott olvasók száma pedig közel tizenkétezerre emelkedett.

A könyvtárak területi megoszlását az ott lakó magyarok létszáma, illetve a könyvtárak működésének helyet és személyzetet biztosító Julián, MÁV és református lelkészségek, iskolák, illetve gazdasági, népességi központok területi elhelyezkedése határozta meg. Ennek megfelelően a Délszerém Vármegyei Könyvtárkerületben hat, a Keletszerém Vármegyei Könyvtárkerületben tizenöt, a Nyugatszerém Vármegyei Könyvtárkerületben nyolc, a Keletverőce Vármegyei Könyvtárkerületben huszonkilenc, a Nyugatverőce Vármegyei Könyvtárkerületben harminc, a Nyugatpozsega Vármegyei Könyvtárkerületben tizenöt, a Nyugatpozsega Délbelovár Megyei Könyvtárkerületben tizenöt, a Belovár Körösmegyei Könyvtárkerületben tizenöt, a Nyugathorvátországi Könyvtárkerületben kilenc és a Bosznia Hercegovinai Könyvtárkerületben hat településen létesült valamilyen, esetenként több elemből – gazdasági népkönyvtár, vándorkönyvtár, ifjúsági könyvtár – is álló könyvgyűjtemény.

A közismert történelmi események miatt az Egyesület csupán rövid ideig tudta szlavóniai és bosznia-hercegovinai tevékenységét folytatni. A háború törést jelentett az Egyesület tevékenységében is: a Julián-tanítók egy része katonai szolgálatra vonult be. Jóllehet az Egyesület minden lehetséges eszközzel igyekezett a tanító nélkül maradt iskolákban a helyettesítéseket megoldani, mégis több iskola maradt tanító nélkül. A háborút követő években pedig pusztulás várt mind a szlavóniai, mind pedig a bosznia-hercegovinai akciókra. A Boszniában létrehozott iskolákat 1919 első hónapjaiban bezáratta az ottani hatóság. A szlavóniai magyar iskoláztatás folytatásáról az első időkben magas szinten ugyan még zajlottak tárgyalások, de a helyi hatóságok – megelőzve a tárgyalások végét – bezáratták a Julián-iskolákat. Pontosabban szólva: a tanítói lakásokat, az iskolákat, a felszerelést azonnal át kellett adni a helybeli horvát iskoláknak, illetve hatóságoknak,[26] a tanítókat pedig az ország elhagyására kötelezték. Később a délszláv kormány a helyi hatóságok döntését megerősítette. Az újonnan létrejött délszláv állammal megindultak a tárgyalások, annak érdekében, hogy az ott élő magyarság számára iskolák működtetését biztosítani tudja az Egyesület, vagyis folytathassa tevékenységét, ám az új kormány erről hallani sem akart, sőt sorra záratta be a bácskai és a bánáti magyar iskolákat is. Így az Egyesületnek be kellett látnia, hogy az új délszláv államban nem tudja tovább folytatni tevékenységét, ezért más területeken keresett magának feladatot.[27]

ANNA MAGDOLNA SIPOS

Mit der Begründung der Volksbüchereien um ungarische nationale Identität zu bewahren

Das Programm für die Volksbüchereiensbegründung des Landesrats von Museen und Bibliotheken und der Julian-Vereinigung an der Jahrhundertwende

In der vielsprachigen Österreichisch-Ungarischen Monarchie bildeten die Ungarn in Slawonien und Bosnien-Herzgowina eine eigenartige Region und etnische Wachstumspitze und -Insel national und kulturell. Im Folge der uralten ungarischen Anwesenheit und der ungarischen Einwanderung in den Jahren 1880–1900 lebten schon mehr als  hundertfünfzigtausend ungarische Bewohner in diesen Regionen. In der kroatischen, serbischen, bosnischen Sprach-, Religions- und Kulturumwelt, in der diesen Nationen Übergewicht hatten, begann sich die Assimilation der ungarichen Volksgruppe. Im April 1904 wurde die Julian-Vereinigung, um die ungüngstigen Prozesse zum Stehen zu bringen und zu ändern, unter Staatsunterstützung gegründet. Während ihrer Tätigkeit (1904–1918) brachte die Vereinigung – neben der regelmässigen finantiellen Unterstützung – ingesamt 72 ungarischen Grundschulen zustande und sie organisierte viele ungarsprachige Programme für die Volksbildung und liess einige Volkskalender und eine ungarsprachige Wochenzeitung publiziert werden. Die ungarische Bevölkerung mit den ungarsprachigen Büchern und Jugend- und Volksbüchereien, landwirtschaftlichen Büchersammlungen zu versorgen, die durch die gemeinsame Aktion der Vereinigung und des Landesrats der Museen und Bibliotheken, beziehungsweise des Landwirtschaftsministeriums verwirklicht wurde, bildete ein wichtiges Element der Mission. Der Beitrag schildert einen Büchereizug des Ungarntumsbewahrung-Programms eingehend.