szemle

 Körmendy Kinga: Studentes extra regnum 1183–1543. Esztergomi kanonokok egyetemjárása és könyvhasználata 1183–1543. Bp., 2007. Szent István Társulat, 283 l. 14 ábra, 9 táblázat. /Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae III. Studia 9./

Az esztergomi székeskáptalan középkori tagjainak egyetemi tanulmányairól, könyvhasználatáról készített monográfiát Körmendy Kinga. A szerző korábbi kutatásainak homlokterét is elsősorban a középkori Esztergom könyvkultúrája, az esztergomi kanonokok műveltsége képezte (pl. Körmendy Kinga: Az esztergomi Collegium Christi és könyvtára a XIV–XVI. században. = MKsz (99.) 1983. 1–20.; Uő: Literátusok, magiszterek, doktorok az esztergomi káptalanban. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Fügedi E. Bp., 1986. 176–202, 340–347.; Uő: Padova kánonjogi doktorai és kódexeik az esztergomi káptalanban a XIV–XV. században. In: A magyar művelődés és a kereszténység. (A IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai. Róma–Nápoly, 1996. szeptember 9–14.) II. Szerk. Jankovics J. – Monok I. – Nyerges J. Bp.–Szeged, 1998; Uő: Könyvgyűjtemények az esztergomi várban 1543 előtt. Fennmaradt kötetek. In: Mater et Magistra. Szerk. Hegedűs A. – Csombor E. Esztergom, 2003. /Strigonium antiquum V./ 209–222.), mely vizsgálódások eredményeinek összegzését – természetesen újabb adatokkal, megfigyelésekkel kiegészítve – tartalmazza a jelen kötet. A munka a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézete által jegyzett, nívós sorozatban kapott helyet, és a Szent István Társulat gondozásában látott napvilágot.

Erdő Péter bíboros előszavát (5–6) követően találhatjuk meg a kötetben alkalmazott rövidítések feloldását (9–17), amelyet a felhasznált források és a szakirodalom könyvészeti adatai követnek (19–39). A kötet számára Szuromi Szabolcs Anzelm foglalta össze lényegre törő tömörséggel a középkori universitasok kialakulásának körülményeit, az egyetemi oktatás főbb jellemzőit (41–53).

Körmendy Kinga monográfiája két fő tartalmi egységből áll. Az első a tulajdonképpeni elemző rész, amelyben az esztergomi javadalmasok egyetemi tanulmányait és könyvhasználatát mutatja be a teljesség igényével (55–163). A második nagy egység az elemzés elvégzéséhez nélkülözhetetlen adattárat foglalja magába, amely az egyetemjárt kanonokok és az általuk használt, egykor a birtokukban lévő könyvekre vonatkozó alapvető információkat tartalmazza (165–220). Az adattárat követően helyezte el a szerző az elemzés elkészítését és annak tanulmányozását, befogadását egyaránt módfelett elősegítő – s nem utolsósorban igényesen kivitelezett – statisztikai adatokat tartalmazó diagrammokat, táblázatokat, (223–247). A könyvben ugyancsak helyett kapott a hivatkozott középkori kéziratok, kötetek mutatója (249–255). A munkát egy – a felhasználást jelentősen megkönnyítő – nagyon jól használható névmutató zárja (257–283).

A káptalanról és tagjairól olvasható rövid összefoglalást követően az esztergomi kanonoki testület tagjai egyetemi tanulmányainak hátterét tekinti át a szerző. Amint köztudott a középkori magyar székes- és társaskáptalanok statútumai nem írták elő a tagok számára az egyetemlátogatás, vagy akadémiai grádus megszerzésének kötelezettségét, miként az pl. a német, lengyel testületek esetében megfigyelhető. Az 1397-es esztergomi canonica visitatio is mindössze arról tudósít, hogy a külföldön tanuló esztergomi javadalmasoknak három év elteltével számot kellett adniuk a testület előtt tanulmányi előmenetelükről. A magyar egyetemek kérészélete miatt a magasabb műveltségre vágyóknak a külhoni universitasokon, studium generalékon nyílt lehetőségük tanulmányaik folytatására, amely magas költségekkel járt.

A szegény családból származók e miatt csak patrónusok, mecénások támogatásával vagy egyházi stallumok birtokában kelhettek útra. A kevésbé tehetős esztergomi tanulók számára alapította Budai János esztergomi kanonok, barsi főesperes a Collegium Christit a 14. század végén, „hogy a szegény sorsú tanulók bármelyik külföldi egyetemen, szabadon választott szakon tanulmányokat folytathassanak” (63). A kollégium anyagi javait az alapító négy budai házának jövedelmével garantálta. A kollégium élén a mindenkori barsi archidiaconus állt, akinek az esztergomi iskola nincstelen diákjai közül néhányat ki kellett választania, akik számára a külföldi tanulmányaik költségeit biztosította. Maga az alapító is egyetemet végzett, Prágában szerzett magister artium fokozatot. A kollégium tagjait vizsgálva az első ismert személy a Prágában kánonjogi doktorátust szerző Pöstyéni Tamás, aki egyházi pályafutása mellett uralkodói szolgálatot is ellátott, Zsigmond király követe volt. Az esztergomi székesegyházi iskolához kapcsolt intézmény saját könyvtárral rendelkezett. A minimálisan 50 kötettel rendelkező bibliotéka kötetei közül egy bibliát, három teológiai, két-két artes és kánonjogi munkát azonosított a szerző.

A vizsgált időszakban (1183–1543) az esztergomi székeskáptalan tagjai közül 177 személy egyetemi tanulmányai igazolhatóak. A szerzőnek újabb – elsősorban kodikológiai – kutatásaival 41 fővel sikerült kiegészítenie a felsőfokú tanulmányokat végző esztergomi javadalmasok számát. (Vö. Körmendy: i. h. 1986.) Vélhetőleg a továbbiakban ez a szám még növelhető lesz. Példaként VI. Kelemen pápa neposát, Guillelmus de la Jugie bíborost említem, aki pápai legátusként érkezett Magyarországra, és számos javadalma között találjuk az esztergomi nagyprépostságot is. Tanulmányairól a magyar szakirodalom nem tud (vö. Fedeles Tamás: A pécsi székeskáptalan személyi összetétele a késő középkorban 1354–1526. Pécs, 2005. /Tanulmányok Pécs történetéből 17./ Nr. 396. azonban kánonjogi doktorátussal és római jogi licenciátussal rendelkezett. Amennyiben az egyes uralkodóházak szerinti arány szempontját tartjuk szem előtt a következő megoszlást kapjuk: az Árpád-korban 18, az Anjou-korban 34, Luxemburgi Zsigmond regnálása alatt 35, 1438–1457 között 15, Mátyás idején 24, a Jagelló-korban 43, míg Mohácsot követő esztendőkben 8 esztergomi javadalmas folytatott egyetemi tanulmányokat. A legtöbben Mátyás regnálásának második felében és a Jagellók idején iratkoztak be egy-egy külföldi egyetemre. Főként a magyar káptalanok esetében fontos – bár nem könnyű feladat – annak vizsgálata, hogy hány személy számára biztosította a testület egy-egy kanonoki prebendával a külföldi tanulmányok költségeit, illetve hány fő jutott egyetemi grádussal stallumhoz a vizsgált intézményben. Körmendy Kinga kutatásai alapján azt láthatjuk, hogy 53 klerikus esztergomi kanonokként járt egyetemre, míg a javadalmasok nagyobb része (124 fő) már egyetemi tanulmányai után vagy közben kapott egy-egy kanonikátust. Az összes egyetemjárt kanonokot vizsgálva azt látjuk, hogy a kanonoki testület egyetemjárt tagjainak 55,3%-a (98 fő) fejezte be tanulmányait akadémia fokozattal, fokozatokkal (82–85). Ez külföldi összehasonlításban magas aránynak számít, és az ezideig vizsgált magyar testületek (Pécs –66%, Várad – ~60%) adataihoz közelít (Vö. Fedeles: i. m. 2005. 51–53).

Körmendy vizsgálatai az esztergomi káptalan esetében is igazolták a korábban Köblös József által (Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. Bp. 1994. /Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 12./ 43–44.) kimutatott javadalomszerzési módot, miszerint az egyetemi kapcsolatok „csatornája” kiválóan alkalmas volt egy-egy káptalani stallum megszerzésére. A további magyar Pécs, (Fedeles: i. m. 2005.), Várad, (Kristóf Ilona: Egyházi középrétegeink műveltsége – egyetemjárás a későközépkori váradi káptalanban. In: METESZ Heves Megyei Szervezete. Eger, 2002. /Tudományos Közlemények 5./ 70–76.) és külföldi testületek gyakorlata is megerősíti a javadalomszerzés e típusának jelentőségét. Mindenképpen figyelmet érdemel a szerző újszerű megközelítése, ugyanis sikerült kimutatnia, hogy az egyes káptalani tagok doktori vizsgáján jelen lévő személyek közül is később többen stallumhoz jutottak. Úgy látszik, hogy az egyetemi kapcsolatok leginkább a Padovában és Krakkóban tanultak esetében jutottak érvényre. Ugyancsak számos példával igazolta a szerző, hogy sok esetben megfigyelhető a rokonok, familiárisok egyetemi tanulmányainak támogatása egy-egy esztergomi stallum biztosításával (pl. Telegdi Tamás, Gosztonyi János, Erdődi János esetében). Szintén konkrét példák támasztják alá, hogy az egyetemi tanulmányok az egyház karrier alakulásában is fontos szerepet játszhattak. Több esetben kimutatható, hogy az időközben egyetemi grádust szerző kanonokok a testület hierarchiáján magasabb fokra jutottak (pl. Vicedominisi Máté a mindkét jog doktora fokozat birtokában a nyitrai főesperesi hivatalból az olvasókanonoki méltóságra lépett előre).

Az egyetemen tanult személyek Esztergomban élvezett javadalomszintjeivel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az egyetemjárt és a fokozatot szerzett kanonokok egyes stallumokban kimutatható arányának bemutatása mellett – véleményem szerint – hasznos lett volna egy olyan kimutatás elkészítése, amely az egyetemi tanulmányokat folytatók és az universitasokra nem járók közti megoszlást szemlélteti. Ugyanis vélhetőleg egy ilyen egybevetés jelentősen árnyalná Körmendy azon megállapítását, miszerint „Az egyetemi fokozatoknak feltűnő a jelentősége az esztergomi káptalanban az olvasókanonokság, illetve a főesperesség esetében”. Jelen esetben ugyanis csak arról van szó, hogy az egyetemen tanulók közül a fokozattal rendelkezők nagyobb arányban töltötték be a lektorátust és az archidaconatusokat (241/III. táblázat). Az említett javadalmakkal kapcsolatban más testületek példája nyomán valószínűsíthető, hogy elnyerésüknél összességében nem volt meghatározó sem az egyetemi képzettség, sem pedig a fokozat. Az olvasókanonoki méltóság esetében ezt egyértelműen a hiteleshelyi gyakorlattal magyarázhatjuk (Koszta László: A magyar székeskáptalanok kanonokjai 1200–1350 között. In: Dixi et salvavi animam meam. Tanulmányok a 65 éves Szegfű László tiszteletére. Szerk. Jancsák Cs.–Kiss G. F.–Zakar P.–Döbör A. Szeged, 2007. 99–119.). A magyar káptalanok lektori méltósága a testületek közhitelű oklevéladása következtében – amelyet az olvasókanonok irányított – tekintélyesebbnek számított a testületi hierarchiában, mint az európai kanonoki közösségek esetében a hasonló feladatokat ellátó dignitas, a prépost után a második volt a rangsorban. A közhitelű oklevéladást végző hiteleshelyi kancellária (Koszta László: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége (1214–1353). Pécs, 1998. /Tanulmányok Pécs történetéből 4./ 102.) vezetése pedig kiváltképp a magyar szokásjogi ismeretekben való jártasságot feltételezte, mely elsajátításához nem kellett egyetemi tanulmányokat folytatni. A főesperesek esetében ugyan a budai zsinat rendelkezése (1279) nyomán joggal várhatnánk, hogy az egyházi bíráskodásban fontos szerepet játszó archidiaconusi hivatalokban minimálisan kánonjogi tanulmányokat folytatókat találjunk, azonban sem az erdélyi, sem a váradi, sem pedig a pécsi testületek nem tartották be az előírást.

A vizsgált személyek összesen 10 egyetemen végezték stúdiumaikat. A legtöbben Bécsben (55 fő) tanultak, majd Krakkó (24 fő), Bologna (23fő) és Padova (16 fő) következett. Az itáliai egyetemek közt megtaláljuk Ferrarát (7 fő), Rómát és Sienát (1–1 fő). A távoli Párizst mindössze ketten választották, négy fő Prágában, míg egy személy Óbudán iratkozott be. 43 kanonok esetében a források nem teszik lehetővé a felsőfokú tanulmányok színtereinek megállapítását. A diszciplínák megoszlása megfelel a magyar és az európai káptalanokban kimutatható gyakorlatnak. A legtöbben a jogtudományt (ezen belül is a kánonjogot) tanulták (55,3%), őket az artes-ra járók követték (~40%). Kevesen választották az orvostudományt (3,6%), és mindössze néhányan (1,2%) vállalták a hosszú évekig tartó teológiai stúdiumokat.

Az egyetemen tanult esztergomi javadalmasok közül 32 személy állt uralkodói szolgálatban. Közülük a legtöbben (20 fő) kánonjogi stúdiumokat folytattak, mellettük találunk a szabad művészetekben (9 fő) és a medicinában (3 fő) elmélyedőket is. Találunk köztük alkancellárt (pl. Esztergomi János) diplomatát (pl. Jägerndorfi Pál), királyi titkárt (pl. Csulai More Fülöp), udvari orvost (pl. Eugubioi András). A káptalani szolgálatban (hieteleshelyi tanúbizonyság, ügyvéd, vikárius, stb.) működők közül is a többség (79 fő) jogot tanult, őket az artest választók (60 fő), majd az orvosok (4 fő), végül a teológiát végzők (2+2 fő) követték.

A szentszéki bíráskodásban mindösszesen 60 egyetemjárt kanonok vett részt. Az érseki bíróságot vezető egyetemi tanulmányokat folytató 24 helynök közül mindössze 7 nem szerzett fokozatot. Egy kivételével valamennyien jogi tanulmányokat folytattak. A vikáriusi hivatal nem volt „javadalom-specifikus”, így a helynökök a nagypréposti és az őrkanonoki stallum kivételével valamennyi javadalomban kimutathatóak. A helynöki bíráskodásban részt vevő személyek között találunk helynökhelyetteseket, közjegyzőket, ügyvédeket, tanúkat. Alapos kodikológiai kutatások nyomán rekonstruálta a szerző a consistoriális bíráskodásban részt vevő, egyetemjárt kanonokok által használt kéziratos jogi munkákat, amelyeket a székesegyház könyvtárában helyeztek el. A „szolgáló” kanonokok számára ugyancsak nélkülözhetetlenek voltak a gyakorlati pasztorális-jogi kézikönyvek, amelyeket a szentség kiszolgáltatások (különösen a szentgyónás és a házasság) során használtak. A vizsgált javadalmasok közül 27 személy 54 kötete vészelte át az évszázadok viszontagságait. Ezek mellett további 15 kanonok 134 könyvének címét őrizték meg az írott források, kódexek utalásai. A szerző óvatos becslése alapján a fennmaradó 135 egyetemen tanult esztergomi javadalmas esetében minimálisan 270 könyvvel számolhatunk (mindenkinek kellett legyen egy-egy bibliája, breviáriuma). Ezek alapján a 177 kanonok legkevesebb 458 kötettel rendelkezhetett. Természetesen a további kodikológiai kutatásoktól újabb kötetek felfedezése várható.

Körmendy Kinga magas színvonalon elkészített, igényes munkáját mindenképpen hiánypótlónak – és más kanonoki testületek esetében követésre érdemesnek – tartom, s teljes mértékben osztom Erdő Péter értékelését, miszerint a jelen kötet nyomán kirajzolódó kép lényegesen árnyaltabban mutatja be a testület tagjainak tanulmányait, képzettségét, műveltségét, mint az korábban Kollányi Ferencnek az esztergomi kanonokokról összeállított (1000–1900) munkájából ismertté vált.

Fedeles Tamás

Báthory Miklós váci püspök (1474–1506) emlékezete. Tanulmányok a „Váci püspökség Báthory emlékéve 2006” alkalmából rendezett konferencia anyagából. Szerkesztette Horváth Alice. Vác, 2007. 248 l. /Vácegyházmegye múltjából/

Tartalmában és kivitelezésében igényes kötetet jelentetett meg a Pálos Frigyes igazgatta Váci Egyházmegyei gyűjtemény. A kiadvány hagyományfolytatóként kapcsolódik a „Vácegyházmegye múltjából” 1941-ben megindított tanulmánykötet sorozathoz. Az egyházmegyék történetének egyes fejezeteit feldolgozó tanulmányok sorozatban való közreadása nemcsak egyházmegyei jelentőségű esemény. A sorozatot szerkesztők és támogatóik ezzel vallanak arról, hogy tudatában vannak: egyházmegyéjük múltja az egységes magyar művelődéstörténet elidegeníthetetlen alkotórésze. A jelen és a jövő nemzedékkel szemben vállalják azt a feladatot, hogy ezt a múltat a jelen megértéséhez, a jövő értelmes tervezéséhez történeti hitelességgel mutassák fel. Az egyházmegyei történetírás jelenlegi kedvezőtlen helyzetében kétségtelenül az évfordulók a legalkalmasabbak arra, hogy a különböző tudományágak „viribus unitis” legalább egy-egy személyt, vagy művészeti alkotást az adott kor történelmi, gazdaságtörténeti, művészetelméleti, intézmény-, és művelődéstörténeti összefüggéseiben vizsgáljanak. A Váci egyházmegye számára Báthory Miklós váci püspök (1474–1506) halálának ötszázadik évfordulója jelentette ezt az alkalmat.

„Ennek a kötetnek a jelentősége abban van, hogy az olvasó együtt láthatja az adott kor legjellegzetesebb történéseit.” Dr. Varga Lajos váci segédpüspök úr többek között ezzel a megállapítással ajánlja az olvasók figyelmébe azt a tanulmánykötetet, amely a „Váci püspökség Báthory emlékéve 2006” címmel rendezett konferencián elhangzott előadások alapján készült tanulmányokat tartalmazza Horváth Alice szerkesztésében. Csak sajnálhatjuk, hogy e kiadvány sem kerülhette el a konferencia-előadásokat közreadó kötetek ama hiányosságát, hogy több előadást a szerzője tanulmányként nem ad közre. Így a „verba volant” sorsra jutottak a Báthory püspök főpapi tevékenységét kortörténeti keretbe foglaló előadások: a humanista életforma (Csukovits Enikő), a püspöki várak és rezidenciák a középkor végén (Feld István–Koppány Tibor), a váci püspökség birtokai (Tringli István). A „scripta manent” előadások azonban számba veszik Báthory püspök kortársait (Török József), családi hátterét, politikai szereplését (Kubinyi András), a család birtok ügyeit (C. Tóth Norbert), az egyházmegyét irányító főpap kancelláriájának oklevélkiadó tevékenységét (Érszegi Géza), címerének problémáit (Bertényi Iván), pecséthasználatát (Sölch Miklós), az építtető prelátus vár-, és székesegyházi építkezéseinek emlékeit ( Mikó Árpád, Tettamanti Sarolta), a tereskei pasztofórium kapcsán az építkezések kisugárzását (Horváth Alice), a személyéhez kapcsolható miseruhát (Nagy Györgyi), a székesegyház káptalanát (Varga Lajos), zenei életét (Dobszay László), s nem utolsósorban a humanista főpapot, sírverse elemzésével (Ritoókné Szalay Ágnes), és olvasmányai, könyvtára rekonstrukciójával (Rozsondai Marianne).

A tanulmányok szerzői közül többnek le kellett írnia azt a keserű mondatot, hogy a forrásanyag hiányossága miatt analógiák segítségével kénytelenek következtetéseiket megfogalmazni. A középkori Esztergom könyv-, és könyvtártörténet kutatójaként a recenzens eddig saját szakterületének a veszteségei felett siránkozott, bár tudta, hogy a többi tudományterület középkori emlékanyaga – igaz különböző mértékben – hasonlóan fogyatékos. Erre a jelen kötetben is szemléletes bizonyítékot kapott a reneszánsz művészet váci emlékeit feldolgozó Mikó Árpádtól. Töredelmesen be kell vallania, hogy arra azonban nem számított, hogy Báthory püspök okleveleiből a fennmaradt tíz eredetit a „nem kevés” minősítéssel ismertesse feldolgozójuk Érszegi Géza. Ezeknek az okleveleknek is éppen úgy meg volt a maguk utóélete, mint a középkori székesegyházi könyvgyűjtemények többségi köteteinek. Igaz ezek az oklevelek „életbiztosítással” rendelkeztek. Valamilyen módon javadalmakat, anyagi, gazdasági érdekeket is képviseltek, így az érintettek örökösei tovább őrizték őket. Érszegi Géza, Bertényi Iván, Sölch Miklós oklevél-, címer-, pecséttani kutatásainak eredményei nemcsak szakterületük számára jelentősek. Itt a társtudományok kutatóinak szempontjait figyelembe véve állítjuk, hogy forrásközléseikben és forrásleírásaikban találunk majd kutatásaink számára értékes bizonyítékokat, hiányzó láncszemeket, ahogy éppen Báthory Miklóssal kapcsolatban ez már korábban meg is történt.

Báthory Miklós sírköve átvészelte a török időket, az ostromokat. A város visszafoglalása után a ferences rendház építésekor előkerült a vörösmárvány sírlap, amelyen még olvasható volt Báthory neve. A sírlapot mosdómedencévé faragták át, falikútként ma is látható a váci ferences kolostorban. Az epitáfium szövegét 1776-ban Pray György közölte Specimen hierarchiae Hungariae c. művének első kötetében. Ritoókné SzalayÁgnes először azt tisztázta, honnan jutott Pray a sírvers teljes szövegéhez. A kutatás stációi Bártfa város levéltárához vezettek. Az itt található szöveg eddig megnevezetlen „lelőhelye” Dózsa György egyik, 1514-ből való, Pest és Külső-Szolnok vármegye városaihoz és falvaihoz írt levele másolatának hátlapja, ezen maradt fenn a sírvers, egykorú kéz lejegyzésében. Erre az oklevél kiadói, Érszegi Géza és Solymosi László hívták fel a szerző figyelmét. Ennek ismeretében Ritoókné Szalay Ágnes megállapíthatta, hogy a vers valóban a kőbevésett eredetiről készült leírás, és a váci székesegyházban egykor volt síremlékről készült. A vers elemzésével nemcsak a Galeotto leírásából ismert váci humanista udvar nyert megerősítést, hanem arra a vitatott kérdésre is megalapozott választ kapunk, mit és hogyan verselt meg a váci püspök. Széleskörű forrásismerettel megvilágítva kapott tartalmat a sírvers „Hystorias omnes celebravit carmine vates” sora. Az analógiák pedig a váci püspök családjának másik két tagjával kapcsolatos irodalmi alkotások. A püspök unokaöccse egy főúri társaság tagjaként hallgatója és megszólítottja is a Perényi Gábor udvarában elhangzott verseknek, amelyekben Szent László király tetteiről, Szent Katalinról énekeltek. Hasonlók születtek Báthory udvarában is: az antik olvasmányélmények adták a formát és a tartalmi feldolgozás módját. Ezt az irodalmi ízlést nem Báthory püspök tárgyszerűen megfogalmazott, erre a célra készült sírverse képviseli, hanem bátyja, Báthory István erdélyi vajda nyírbátori epitáfiuma. Ritoókné Szalay Ágnes ennek a sírversnek szerzőjét megalapozottan gyanítja Báthory Miklós humanista környezetében.

Ennek humanista környezetnek másik fontos elemét, a könyvtárat Rozsondai Marianne hasonló módszerrel, korabeli könyvtárak és olvasmányok alapján vizsgálta. Műfajra, használatra, Báthory iskolázottságra, érdeklődésére, hazai és itáliai kapcsolataira kitekintő kutatómunkával nemcsak a feltételezhető köteteket vette számba, hanem az eddig ismertekről is lényeges, új eredményeket közölt. Az Oxfordban őrzött kódex nemcsak Báthory tulajdonában volt, hanem az eddigi szakirodalmi megállapítással ellentétben, nem itáliai, hanem magyarországi a kötése. A benne lévő, Báthorynak szóló Guarino levél utólagos címzése a váci kancelláriában került a levélre. Azonos kéz írása, mint Báthory egyik, 1503-bn kiadott oklevelének írása. Nem kevésbé izgalmasak Báthorynak ma az OSzK-ban lévő azon Cicero kötetének bejegyzései, amelyek közül az egyik kéz nota jelölése azonos az MTAK Könyvtára Iamblichus kötetének nota jelzésével. Ezt megerősíti az a tény is, hogy a kötetet ugyanabban a magyar, feltehetően budai könyvkötőműhelyben kötötték be, mint az oxfordi Keble Collegeban őrzött Ficino Platón-kommentárt. Az összegzés adatait igazán a középkori magyarországi könyvállomány feltárását szívükön viselők értékelik: a humanista főpap három azonosított könyve, egy kódex és két ősnyomtatvány közül kettő itthon van. A Iamblichus ősnyomtatvány azonosítása pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyarországi könyvtárak ősnyomtatvány állományának példányleírásai is adhatnak hasonló felfedezéseket, eredményes magyarországi könyvtörténeti forrásgyarapodást.

Báthory Miklós azonban nemcsak olvasó, verselő humanista, hanem főpap is volt. Székesegyházában a székesegyházi iskola diákjai énekükkel szolgálták az istentiszteletet. Mind Dobszay László, mind Török József tanulmánya megállapítja, hogy a magyarországi istentiszteleti rend Báthory Miklós korára véglegesült, az esztergomi rítust követő Vácott legfeljebb a helyi népszerű szentek tiszteletével kapcsolatban lehet feltételezni eltéréseket a liturgikus rendben. Török József fel is teszi a kérdést, hogyan fogadhatta Báthory az első nyomtatott liturgikus könyveket? A kérdés feltevésének lábjegyzetéből arra következtethetünk, hogy a szerzőtől a nem távoli jövőben talán választ is kapunk erre a kérdésre. Dobszay László az egység és sajátság viszonyában vizsgálja a lehetséges váci székesegyházi liturgikus gyakorlatot, hiszen korabeli forrás nem maradt fenn. Nagyon fontos megállapítást és szép hasonlatot kapunk a magyarországi zsolozsmára: „A magyarországi zsolozsma az ősi római bazilikás officium változata, de egy igen sikerült, átgondolt szerkezetben. Elmondhatjuk, hogy a magyar zsolozsma a magyar egyházi műveltség ugyanolyan kiemelkedő értéke, mint remek középkori templomaink.” (113.) Ezt a gyakorlatot rögzítették az első nyomtatott liturgikus szerkönyveink. Nem valószínű, hogy Báthory Miklós egyetértett volna Tarnai Andorral a nyomtatott esztergomi liturgikus szerkönyvek irodalmiságának megítélésében. Tarnai nehezményezte az „ad eternam memoriam” új gondolatának, valamint a régi szöveggel szembeni kritikai gondolkodás hiányát a nyomtatott esztergomi breviárium bevezetéséből. (Tarnai Andor: „A magyar nyelvet írni kezdik” Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Bp. 1984. 76.) Báthory váci székesegyházában, amelynek „középkori szerkezetét nem változtatta meg, csupán díszítette reneszánsz stílusban” (146.), az a liturgikus zene szólt az esztergomi rítus szerint végzett szertartásokon, amelyet így jellemez Dobszay László: „A magyar késő középkor egyházi zenéje Nyugat-Európával, vagy akár Csehországgal összehasonlítva, konzervatívabb, akár azt is mondhatjuk egyszínűbb volt. De ez a konzervativizmus előnnyel is járt. Sokkal mélyebben meggyökerezett, begyakorlott, a tudatvilágban feldolgozott liturgikus kultúrát tartósított, méghozzá az iskolázottak teljes körében, tehát a világi társadalom egy részében is. Másrészt tovább megtartotta e gyakorlat ősi vallásos-liturgikus jellegét, miközben másutt a liturgiától idegenebb, sokszor világias hangok szóltak egyre gyakrabban a templomokban.” (116.)

Vácott az esztergomi szerkönyvek alapján végezték a káptalan tagjai vagy helyetteseik a liturgikus cselekményeket. Ezen kívüli feladataikat és a káptalan belső életét Varga Lajos foglalta össze. Részletesen feldolgozta a káptalan vagyonát, a javadalmakat, a kinevezési gyakorlatot, kiemelkedő tagjainak tevékenységét Báthory püspöksége idején. Varga Lajos kutatómunkája ezen a területen hiánypótló. A táblázatokban is közreadott eredményei lehetővé teszik az öszszehasonlítást a Hunyadi- és Jagelló-kori óbudai, fehérvári, győri, pozsonyi káptalannal, a feldolgozó Köblös József adataival való összevetést. Az esztergomi kanonokok egyetemjárásának szempontjából különösen értékes Kesztölczi Mihály váci prépostságának okleveles bizonyítéka 1478ból. Erről a padovai egyetem anyakönyvének bejegyzése volt csak ismert eddig. Kesztölczi Mihály váci prépost 1478-ban több magyarországi studenssel együtt tanúként volt jelen Padovában. Ezt az adatot magyarországi bizonyíték hiányában eddig fenntartással kellett kezelni. Ennek oka a magyarországi helynevek idegen nyelvű leírásának, olvasatának problemás gyakorlata (jelen esetben a latin nyelvű helynév Vaciensis–Baciensis (Vác-Bács) lehetősége), a Bécsben és Krakkóban előforduló Kesztölczi Mihályok időbeli szerepléséi, névazonosítási nehézségei voltak. A magyarországi adattal azonban egészen  más megvilágításba került Michael de Kezthewlcz bécsi beiratkozása 1469-ben, baccalaureusi fokozata 1472-ből, valamint Michael Zafran de Kesteltz magister artium fokozata 1478-ból, Michael de Keztheulcz váci prépost padovai tanúsága 1478-ból. Ha a nevek nem is takarnak azonos személyt, akkor is az egyik Kesztölczi Mihály váci préposti javadalommal folytathatta Bécsben megkezdett tanulmányait Padovában. Sajnos a padovai anyakönyvben többször nem találkozunk nevével. 1486-ból van az első adatunk Kesztölczi Mihály esztergomi olvasókanonokságára. Váci prépostságát, egyetemi fokozatait forrásaink egyetlen esetben sem említik. A kutatói tapasztalat szerint azonban ez nem zárja ki az esztergomi olvasókanonok Kesztökczi Mihály bécsi, padovai hosszabb-rövidebb ideig tartó egyetemi tanulmányait. A recenzens azonban azzal is tisztában van, hogy a későbbiekben újabb levéltári adatok tovább erősíthetik, vagy megcáfolják a fenti következtetését.

A társtudományok számára is elgondolkodtató végigkísérni Nagy Györgyi tanulmányában a Báthory miseruha történetét az aranyszövet megrendelőjének azonosításától az Esztergomi Főszékesegyházi Kincstárig, valamint Horváth Alice bevezető tanulmányát a többek között váci kanonok is tereskei kommendátor, Bajoni István tereskei építkezéséhez, és a templom pasztofóriumának stiláris és funkcionális elhelyezését a magyarországi reneszánsz pasztofóriumok sorában.

Utoljára, de nem utolsósorban essék szó az ismertetésben Báthoryt, a politikust és a főúri birtokos család tagját bemutató tanulmányokról. Kubinyi András és C. Tóth Norbert a családi hátteret világítják meg a családtagok politikai szerepléseinek ismertetésével, és a birtokszerzések tükrében. Báthory nem sorolható a a sikeres politikus egyháznagyok közé, a családi vagyongyarapítás is halála után „érett be”. Történelmi érdeme, hogy humanista főpapként kiépítette, fenntartotta a váci reneszánsz püspöki udvart, személyes példájával, irodalom-, és művészetpártolásával, könyvolvasó emberként környezetét is ösztönözte a humanista életformára, a tudós társasági életre. Ennek jelentőségét érzékelendő:  Vitéz János halála után negyed századig (!), 1472–1497 között Esztergomban nem volt főpapi udvar a fenti értelemben. Bizonyosan nem indokolatlanul tartózkodott a „kis prímás”, Ippolito d’Este humanista stúdiumainak tanára, az 1490ben, már Mátyás halála után Esztergomba érkező Pescennio Francesco Negro inkább Báthory Miklós váci humanista udvarában (Vö. Klaniczay Tibor: A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete. Bp. 1993. 44–45.)

A Könyvszemle szerzői és olvasói számára a recenzenssel együtt a legnagyobb szakmai viszszaigazolást jelentik Ritoókné Szalay Ágnes tanulmányának utolsó mondatai: „Három olyan hajdan meglévő emlékről volt szó az előbbiekben, amelyeknek már csak alapanyagát, töredékét vagy még azt sem bírjuk. Egykor volt műalkotásoknak többé-kevésbé pontos leírását csak a papír őrizte meg napjainkig ércnél maradandóbban!” Sapienti sat …

Körmendy Kinga

Knapp Éva: „Judit képit én viseltem” Kora újkori színház- és drámatörténeti tanulmányok. Bp. 2007. Argumentum, 192 l. /Irodalomtörténeti Füzetek 162./

Az 1980-ban meghirdetett s azóta szövegkötetek és feldolgozó tanulmányok sorát produkáló magyar iskoladráma-kutatás (utóbbiakból csak ebben a sorozatban négy füzet jelent meg) kétségkívül az egyik legsikeresebb vállalkozás a hazai művelődéstörténetben. Ugyanakkor természetes, hogy a kutatás alapvető adatbázisai, forráskiadványai időközben számottevően bővültek, néhány adatuk pedig tévesnek vagy pontatlannak bizonyult. De az is a kutatás szükségszerű velejárója, hogy a feldolgozás során – a deklarált helyes elvek ellenére – olykor megbomlik a komplex színjátéktípus-leírás elemeinek aránya, általában a szövegek javára és a látványelemek rovására. Kivált, hogy az utóbbiak forrásai amúgy is kisebb számúak és nehezebben értelmezhetők, mint a textusok, ahol rájuk utalás csak egy-egy szerzői utasítás félmondatában történik.

Knapp Éva kötetének az elmúlt 15 évből válogatott öt tanulmánya ezt az egyensúlyt segít újrateremteni/megőrizni, hiszen nemcsak szövegforrásokat közöl és elemez (három programot), hanem a barokk „látványember” élményének vizuális összetevőit páratlan felkészültséggel, ötletességgel és nagy láttató erővel tárja elénk (Emblematikus kifejezésmód az iskoladrámában, A soproni jezsuita díszletterv-gyűjtemény), sőt a mecenatúra vizsgálatával mindennek anyagi lehetőségeire is rávilágított (Esterházy Pál és az iskolai színjátszás).

A legnagyobb bravúr (más szó nincs erre) kétségkívül az idősebb Storno Ferenc által 1890-ben, gyűjteménye számára megvásárolt, 106 lapból álló rajz- és metszetgyűjtemény értelmezése jelenti, amelyet eddig Csatkai Endre és Staud Géza nyomán a soproni jezsuiták díszletterv-együttesének tartottunk és neveztünk, és amelyet 1710 és 1738 közé datáltak. (Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményében található.) Csakhogy a 18. század első harmadában Sopronban még nem állt rendelkezésre olyan színházterem, ahol ilyen szcenika elképzelhető lett volna (113.), továbbá egyes motívumok arra intették az elemzőt, hogy Sopronon, sőt a történeti Magyarországon kívül keresse párhuzamaikat, összefüggésben akár az udvari színjátszással, amely a jezsuiták teátrumával kimutatott rendszeres kapcsolatban állt. A helyes munkahipotézisnek köszönhetően Knapp Éva megállapíthatta, hogy a lapok egy része a linzi jezsuita gimnázium diákjai által 1684-ben, a császári udvar jelenlétében előadott „Armatura fortium contra fidei hostes” című előadáshoz készült, amelynek díszlete a linzi dóm előző évben elkészült főoltárának előttes terét idézte, ahol a szent sírt kialakították. A gyűjtemény másik része pedig a bécsi jezsuiták színpadán 1710. július 31-én, a rendalapító Szent Ignác napján előadott „Sacer Hymeneus de profano amore victor in S. Amalia, Flandriae Patrona” című produkcióhoz tartozott. A Martell Károly szerelmét elutasító Szent Amália történetét is megtekintette a császári udvar, köztük Amalia Wilhelmina császárné és leánya, aki szintén az Amalia nevet viselte. A több mint 180 közreműködőt foglalkoztatott előadásban 13, Bécsben tanuló magyar ifjú is föllépett; ketten közülük soproniak voltak.

Máskor az eredmény egy évszám és egyetlen esztendő eltérés: 1648 helyett 1649. szeptember 1. a Nagyszombatban előadott „Patrona Hungariae in Caelos Assumpta sub schemate Victricis, Triumphatricis Judith” dátuma, ám az adat helyesbítése rögtön összefüggésekbe emeli az előadást, aminek egyik nevezetessége volt, hogy Esterházy Pál „Syntaxista” játszotta benne Juditot. Az OSzK-ban, egyetlen példányban fennmaradt nyomtatott program a szerzőt nagy valószínűséggel a 35 éves, osztrák jezsuita Gabriel Dietenshamerben sejteti, aki – amint azt Knapp Éva igen alapos tájékozódás alapján kijelenthette – nem minták és előképek nélkül ugyan, de egyedi alkotást hozott létre. Egyéni dramaturgiával, amiben a nem-verbális színjátékelemek, mint kórusok, tánc, élőképek, triumfus igen jelentős szerepet kaptak, hogy ezzel enyhítsék az epikus részek szóözönét. („Azon comoediában is igen sok verseim voltak, majd ötszázig való.” – írta naplójába Esterházy.) Volt miért izgulnia, sőt izzadnia a szerzőnek, ráadásul a nézőtéren ott láthatta Lippay György érseket. Bele is betegedett az előadásba, és forrólázba esve, rövidesen meghalt. Esterházy Judit-alakításáról 1650-ben festmény készült (ennek színes reprodukciója díszíti a címlapot), amely jelenleg lappang; egyes, ellenőrizhetetlen hírek szerint Fraknón őrzik. És ha még hozzávesszük, hogy a produkció programja az 1649-ben újraindult nagyszombati nyomda egyik első terméke, a Judit-előadás visszakerült abba az erőtérbe, amelyben született és megvalósult.

A Judit-dráma címe jól mutatja, hogy a jezsuita iskoladrámák legalább két, de általában több jelentéssíkot hordoztak, aminek összefüggéseit az előadás segítségével a nézőnek kellett megfejtenie. Ez lehetett erkölcsi intelem (Stilico vandál vezér, mint a nagyravágyás példázata), egyháztörténeti vonatkozás (Castor és Pollux, mint Gonzaga Alajos és Kosztka Szaniszló jezsuita szentek előtörténete), ünnepi alkalom allegorizálása stb. A Judit-előadás nem kevesebb, mint négy síkot közvetített egyszerre. A bibliai  Judit története mellett a „Patrona Hungariae”motívumot (Judit mint Mária-előkép, magyarázattal a harmadik képben), a prológus és az epilógus arra utalt, hogy a Seminarium Generale abban az évben kezdte meg működését, kispapjai az előadásban is közreműködtek, és végül a 17. kép (a háború eszközeinek a béke jelképeire cserélése) utalt a török háborúk térbeli és időbeli közelségére (54.).

Knapp Éva valamennyi, általa vizsgált résztémát hasonló alapossággal és rendszerességgel kutatta végig, mindig szélesebb összefüggésekbe helyezve a magyarországi adatokat. A Judit-dráma és a tervgyűjtemény kapcsán ezt szemléltetni igyekeztünk. De hasonló a helyzet akkor is, amikor az „Emblematikus kifejezésmód az iskoladrámában” a tanulmány tárgya: megismerjük ehhez a jezsuita dramaturgiák egész, az időben változó rendszerét, vagy amikor a nagyszebeni jezsuiták előadásainak első szöveges emlékét, az 1709-es Szent Alexius ~ Elek-dráma magyar nyelvű programját ismertette, kitekintve az Eleklegenda szöveghagyományára nálunk és másutt, Európa-szerte.

Az ilyen tanulmányköteteknek mindig alapkérdése, hogy többet adnak-e így, együtt-olvasva, mint annak idején folyóirat-cikként vagy konferencia-kötet részeként. Példáink, amelyeknek száma természetesen gyarapítható, egyértelműen bizonyítják, hogy igen, érdemes volt összeválogatni és kiadni őket. De ezt sugallja az a módszertani tanácsként is felfogható rövid jellemzés, amelyet Knapp Éva e színjátszó tevékenység egészéről ad: „… az iskolai színjátszás az eloquentia-oktatás része, melyben a színészek a pedagógia tárgyaként funkcionálnak…” (69.) Ezt a látszólagos evidenciát azért kell kiemelnünk és megismételnünk, mert a magyarországi iskolai színjátszás kutatóinak körében újabban terjed az a nézet, amely jelentőségét azzal igyekszik emelni, hogy egyrészt egybemossa, az „iskolai” jelzőt elhagyva, az 1790-es korszakhatár, a hivatásos színjátszás megindulása előtti és utáni korszakot, másrészt az iskolai színjátszás vezető szerepét 1820-ig akarja kitolni. Nekik Knapp Éva munkamódszerét és eligazítását tudjuk ajánlani:  extenzív törekvések helyett intenzív kutatásokat, a forrásbázis állandó bővítését, az európai kontextus fenntartását, az interdiszciplináris metódusok alkalmazását.

Kerényi Ferenc

Nagy Imre: Iskola és színház. A magyar iskolai komédia a XVIII. században és Csokonai vígjátékai. Bp. 2007. Balassi Kiadó, 343 l.

Nagy Imre dolgozatát tíz nagyobb fejezetre bontotta. Az elsőben általános bevezetőt ír a „tanodai” drámáról és a komédiáról, a másodikban ugyanennek a többnyelvűségéről szóló ismereteit adja elő, majd a következő fejezetben a jezsuita, ezután két nagyabb szakaszban a piarista színjáték múltját tárgyalja, s a hatodikban a protestáns drámát és színházat veszi górcső alá. Az ezt követő két fejezet Csokonai komédiáival foglalkozik. A kilencedikben a közjátékok funkcióját vizsgálja, s a tizediket ismét Csokonainak szánja. Ha valaki úgy venné kezébe ezt a könyvet, hogy majd abban tanulmányok sorát olvassa az iskoladrámáról és a Csokonai komédiák összefüggéséről, bizonyára csalódna, hiszen a fejezetek mondanivalóját logikus rendben rakta össze Nagy Imre, s könyve nagyobb fejezeteinek egymásutániságát mérnöki pontossággal tervezte meg és rakta egybe. A dolgozat szerkezete világos, áttekinthető és példamutatóan jó. Könyvét végül is egy igen jól használható névmutatóval zárta. Az már csak elérhetetlen kívánságnak tetszik, hogy könyvéhez nem ártott volna egy jól használható drámacím-mutató is.

A kötet szerzője, mint ismeretes, ténylegesen nem vett, nem vesz részt az iskolai színjátszást feltáró és közreadó akadémiai munkacsoport munkájában, de a csoport által három évenként rendszeresen szervezett drámatörténeti konferencián megjelent, s előadásaival pótolhatatlan segítséget nyújtott a csoport munkájához. Aktív, közösségi magatartása, valamint tárgyi ismeretei miatt joggal tisztelhetjük őt, mint a munkacsoport tiszteletbeli tagját. Azt hiszem ő az, aki Vörös Imrével és Szörényi Lászlóval együtt, „kívülállóként” a csoport szövegkiadó tagjaival már most látja a kutatás és kiadás pozitív hasznát, s íme, most tiszteletreméltó terjedelmű, alapos dolgozatában kapcsolatot talált a felvilágosodás költőjének, Csokonainak komédiái és 18. század második felében bemutatott, magyar nyelvű iskolai komédiák között. Nagy Imre nemcsak rendszeres látogatója és előadója a háromévenként tartott drámatörténeti konferenciáinknak, hanem értő szerzője konferenciaköteteinknek, s kisebb, nagyobb monografikus igényű dolgozatainknak tudós olvasója, továbbgondolója és továbbkutatója is. Ennek ékes bizonyítéka az, hogy ebben a dolgozatában igen sok olyan tanulmányt használt fel érveinek bizonyítására, amelyek konferenciaköteteinkben jelentek meg.

Nagy Imrét szerencsére nem terhelte a szövegkiadás nagy szakértelmet igénylő, napszámos munkája, s őt nem nehezítette el a textológus végeláthatatlan levéltári, könyvtári kutatása, a szövegek megállás nélküli számítógépbe tétele, az előkerült szövegek kibetűzése. A sajtó alá rendezők, sajnos, nem láthatják a fától az erdőt. A dolgozat írója viszont ebben a hatalmas anyagban, azaz száz, kéziratban ránk maradt s az elmúlt években kiadott komédiában, az óriási erdőben kiválóan eligazodik, s látja, merre kell a kutatásban haladnia.

A recenzensben már nagyon régóta él egy kérdés, amelyre választ egyelőre nem tudott adni: láthatott-e Csokonai Vitéz Mihály bárhol Magyarországon iskolai komédiát? S amikor előkerült a debreceni piarista iskola 18. századi anyakönyve, az úgynevezett „Liber Scholarum”, amelyben piarista szokás szerint a tanárok következetesen feljegyezték az osztálynévsor végén az abban az évben előadott komédiát is, akkor abban reménykedett, hogy talán valamelyik iskolai darabot kapcsolatba lehet hozni Csokonaival, vagy ha darabot nem is, de legalább egy piarista szerző és Csokonai kapcsolatát fel lehet tételezni. Ilyen kapcsolatról azonban mindeddig nem tudhatunk. Nagy Imre azonban most valami egészen más úton közelítette meg Csokonai és az iskolai színjátszás között egykor élő kapcsolatot. Amikor ugyanis bebizonyosodott a kutatás során, hogy a költő Debrecenben piarista darabot nem láthatott, akkor a kötet írója egy másféle, szellemi kapcsolat reményében kezdett kutatni, s munkáját nem várt és nem hitt siker koronázta.

Végigolvasta a minorita, a piarista, a jezsuita és még a protestáns drámákat is, s most kötetében bebizonyította, hogy a 18. század második felének iskolai komédiái és a századvég nagy magyar költőjének, Csokonai Vitéz Mihálynak komikus, drámai művei között valamiféle kontaktusnak lennie kellett. Ha lett volna Csokonai diák vagy préceptor korában a debreceni piaristáknál színjáték, akkor Csokonai ide bizonyára belopakodott volna, s nem hiszem, hogy bármiféle felekezeti elfogultság őt ebben gátolta volna. A debreceni piarista iskolában Csokonai diák- és préceptor korában már nem volt semmiféle színjáték. A piarista és a jezsuita komédiákról orális úton a hír azonban akkor is terjedt, s ahogyan ma is egy televíziós játék vagy egy színdarab cselekményét másnap már az érdeklődők, a nézők és a nem nézők megbeszélik, a játék cselekményét egymásnak elmondják, így ugyanezt tehették a 18. század legvégén is. Az oralitásnak ebben az időben sokkal határozottabb funkciója és nagyobb intenzitása lehetett a kapcsolatok teremtése területén.

A komédiák közötti tematikai kapcsolat többször megkérdőjelezte az iskolai színjáték jelenlegi osztályozásának helyességét. Azaz van-e annak értelme, hogy a szerzetesrendek szerint különítsük el az iskolai színjátékokat. Ezt többen nem tartottuk s tartjuk indokoltnak, jobb híján azonban használjuk és élünk vele. Nagy Imre azonban határozottan és többszörösen is megerősíti a mindannyiunk tudatában élő véleményt. A szövegek természetesen vándorolnak, egyik országból a másikba, az ország egyik városából a másikba, egyik szerzetesrendből a másikba, egyik szerzőtől a másikig, s egyik felekezetből a másikba, s így valóban indokolatlannak tűnhet a drámák felekezetek és szerzetesrendek szerinti elkülönítése. Talán célszerűbb lenne, esetleg földrajzi sajátságok, esetleg tematikai azonosságok és különbözőségeik alapján a kérdést rendezni. Örvendetes, hogy ebben a tiszteletreméltóan nagy munkában Nagy Imre ezt a kérdést világosan látja,  s a tematikai kapcsolatokat erősebbeknek véli a szerzetesrendi hovatartozásnál.

Érdemes szólni Nagy Imre stílusáról, több helyütt használ ugyanis feltűnően jó képeket. Az egyik például ez: „Az oltár szent színpad, s a színpad profán oltár.” S ezt olvasva kezdtem gyűjteni Nagy Imre stílusának gazdag képi voltát bizonyító kifejezéseket. Egy alkalommal így nyilatkozik: „az iskoladráma korpusza olyan, mint egy két irányban is nyitott tározó.” Jónak tartom a ‘tettemény’ szóval kapcsolatos fejtegetését. Később írja az alábbiakat: „ez a dramaturgiai folyamat catastasisának a fordulópontja, amely olyan, mint a pókháló közepe, ahonnan belátható a szőttes fonalrendje.” Majd így fogalmazza meg a magyar vígjátékok sajátosságait: „a 18. század második felében keletkezett vígjátékok … kettős arculatot tükröznek. Az a benyomásunk, hogy egyetlen portrét látunk ugyan, de olyant, amelynek kettős kontúrja van. Mintha elmozdulna az arc, szemből is, profilból is megmutatkozik.” Ezek a hasonlatok, képek nagyon élővé teszik a dolgozat írójának stílusát, s oldják a tanulmány szövegáradatát. A kötet írója ugyanakkor nyelvében megőriz bizonyos archaizmusokat. Ezt a folyamatot elsősorban fejezete címeiben lehet felfedezni. A középiskolát a 19. század végén, a 20. század legelején még tanodának mondották, s a régebbi iskoladráma-irodalomban is így szerepelt a fogalom: tanodai dráma. Ezt az archaizmust megőrizte, s az iskoladráma elnevezéssel együtt – sejtésünk szerint – tudatosan felváltva használja.

Nagy Imre azon kevesek egyike Magyarországon, akik végigolvasták az általunk eddig kiadott valamennyi drámát. A szövegek sajtó alá rendezőinek ez nyilvánvalóan nagyon jól esik, mert látják munkájuknak az értelmét. Hiszen egy-egy kötet nagyon sok utazás és kutatás, még több időt igénybe vevő sajtó alá rendezés után kerül a lektor elé, majd kijavítás után a kiadóba. Azt talán már nem is szívesen mondja az ember, hogy a kiadóban hónapokon át „pihennie” kell a könyvnek, hiszen a kiadásra nincs egyáltalán pénz vagy nincs elegendő, s csak újabb és újabb pályázatok révén jut a kötet nyomtat ható állapotba. Minden megjelent kötet erkölcsi elégtételt, sikert jelent a sajtó alá rendezőknek, Nagy Imre munkája azonban meghatványozza a kéziratkutatóban ezt a jó érzést, hiszen ő kívülről biztonságosabban határozza meg az iskoladráma és Csokonai komédiái közötti kapcsolatot.

Évek, évtizedek alatt elértük, hogy az iskolákat fenntartó felekezetek, s a katolikus szerzetesrendek színjátszását kis monográfiákban feldolgoztuk, bemutattuk. Így megjelent a minorita, a ferences, a protestáns és a piarista színjátékról monografikus igénnyel megírt mű, s Nagy Imre most a szövegkötetekben napvilágot látott komédiák közötti összefüggést, hatást, ellenhatást vizsgálta meg, s erre is nyugodtan mondhatjuk, hogy tette ezt monografikus igénnyel, s dolgozatának minden tétele – szinte kivétel nélkül – minden tekintetben elfogadható. E dolgozat nyomán megszületett a 18. századi dráma és színháztörténeti monográfiák után a következő dolgozat, amely elsősorban a tematikai kapcsolatokra fekteti a fő hangsúlyt. Így a régi magyar drámaszöveg kutatásnak, kiadásnak volt, van és lesz értelme.

Munkájának mérhetetlenül nagy anyaga természetesen nem lehet hiba nélkül, a recenzensnek meg az a feladata, hogy a munkában a véletlenül vagy az ismerethiány miatt előkerült hibát megkeresse, tehát engedje meg a szerző azt, hogy néhány apróbb hibára felhívjuk szíves figyelmét.

Lábjegyzetei javarészt jól informálnak, s az olvasó könnyen utána tud nézni a hivatkozott műnek. Kétségtelen azonban, a szerzőnek gondolkodnia kellett volna azon, hogy a terjedelmes címeket, hogyan lehetett volna a lapalji jegyzetekben lerövidítenie. A 178. lapon a 11. számú lábjegyzetben így idézi az alábbi művet: „Varga Imre, A magyarországi protestáns iskolai színjátszás a kezdetektől 1800-ig. i. m., 10–11.” Ugyanezen a lapon a 12. számú lábjegyzetben ugyanezt még egyszer leírja természetesen más lapszámmal. A következő (179.) lapon ugyanezt a nevet és címet még egyszer leírja a 14. számú jegyzetben, majd még egy oldallal odébb ugyanezzel a címleírással találkozunk. Egy címleírás egy teljes sort vesz igénybe. Egyébként Varga Imre most idézett munkáját Nagy Imre könyvében 10 alkalommal idézi, mindig egy teljes sornyi terjedelemmel, s ehelyett csak ennyit kellett volna írnia: Varga 1995. és a lapszám. Zavarban akkor van az olvasó, ha egy bizonyos szerzőtől már több művet idézett a dolgozat írója, s ekkor nem tudni, hogy tulajdonképpen melyik műre gondol. Érthetőbb, kezelhetőbb, közérthetőbb lenne lábjegyzetelése ennek a kétségtelenül kiváló műnek, ha ismételt utalás esetén csak a szerző családnevét, a mű megjelenésének évét és a szükséges lapszámot adná meg. S a dolgozat legvégén pedig hozná a bibliográfiai tétel rövidített változatát, s közvetlenül utána feloldaná az összes bibliográfiai adat rövidítését. Ezzel a módszerrel nem kényszerítené az olvasót arra, hogy a lábjegyzetek miatt újból és újból vissza kelljen lapoznia, s feleslegesen nem ismételné egy-egy mű nagyon hosszú valamennyi bibliográfiai adatát.

A késő-középkori dráma magyarországi eredetét a templomi liturgiában és az iskolai deklamatív feladatokban kell keresni. A feladatokban szó előtt szánt szándékkal nem használtuk a ‘declamatio’ szót, ennek a terminus technicusnak ugyanis a 17–18. századokban már sokkal szélesebb és konkrétabb a jelentéstartalma. Ez a szó az említett századokban jelenti az iskolai szónoki produkciót. A tanulóknak ugyanis gyakorlás végett minden évben többször bemutató declamatiót kellett tartaniuk. A középkorban azonban, s még a 17. században is találtam rá példát, a magister az érettebb tanulóknak egy thesis kifejtését adta feladatul, a másik tanulónak ezt a thesist cáfolnia kellett. Így született számtalan ‘certamen’ vagy más műfaj-néven ‘altercatio’, ‘vituperatio’, mint a bor és a víz vetélkedése, a böjt és a farsang vitája és a többi. Később ez két személyes ‘certamen’ több személyt szerepeltető fiktív vitává fejlődött. Így alakulhattak ki a nagypénteki misztériumjátékokban s így a csíksomlyói passiókban is az égi pör jelenetek, amelyekben egy teológiai tekintetben abszurd dolog lett a fiktív vita tárgya. Leküldje-e az Atyaisten a második isteni Személyt a földre, hogy az emberiséget a keresztfán vállalt halálával váltsa meg? Így alakulhatott ki a consultatios dráma műfaja, amelyben a tanácsosok érveiket felsorolva tanácsot adtak egy-egy súlyos kérdésben valakinek, például egy uralkodónak. Ilyen consultatios dráma volt a „Gladiator Moschus”, amelyben Nagy Péter orosz cár arra vonatkozóan kér véleményt tanácsosaitól, hogy mit kell tennie az ellene összeesküvést szövő sztrelecekkel és saját nagynénjével, Szofia hercegnővel. ‘Vituperatio’ volt a hónapok vagy az évszakok vetélkedése, a virágok és a fák versengése az elsőségért. Nagy Imre a ‘vituperatio’, és a ‘consultatio’ kérdését dolgozatának egyik fejezetében tárgyalja, s ezt a kérdést csak a közérthetőség kedvéért említettük itt. A magyar drámának különböző fejlődési fokozatai változatlanul továbbélnek s egy adott korban a kezdeti és később kialakult drámatípusok, műfajok egymás mellett élnek, és hatnak.

Nemcsak a deklamatív iskolai feladat és a consultatios dráma vezethető vissza a középkorig, hanem a liturgikus dráma is. Kardos Tibor több feltámadási játékot („Quem queritis”-t) és csillagjátékot, azaz „Tractus stellae”-t közöl, amely a 11. században a magyar szertartás szerves része volt. Egyiknek, másiknak dialógust, esetleg drámát sejtető formájáról ma sem lehet kétségünk.

Dolgozata legelején, már a 8. lapon megkísérli Nagy Imre az iskolai színjáték, és az iskoladráma fogalomkörének tisztázását. Az iskolai színjáték – az én véleményem szerint – gyűjtőnév, beletartozik minden olyan dramatikus és színjátékszerű, jó vagy rossz hatást kiváltó produkció, amelynek otthont a 17–18. században az iskola adott. Tehát színjáték minden iskoladráma, s színjáték a jezsuitáknál, sőt a minoritáknál is a 17–18. században gyakorlattá vált nagyböjt péntekein megrendezett jelmezes processzió is. A dráma viszont, ha jelmezt nem is minden esetben igényel, szöveget azonban feltétlenül kíván. A logika nyelvén ez azt jelenti, hogy a színjáték fogalomnak a köre nagyobb, a tartalma kisebb, a dráma fogalomköre kisebb, tartalma nagyobb.

A dolgozat következő fejezete a 17–18. századi dráma többnyelvűségének elméleti kérdéseiről szól. Nem az a kérdés érdekli Nagy Imrét, hogy mi lehet a többnyelvűség oka a vígjátékban, s nem is az izgatja a szerzőt, hogy miért nevetteti meg a „Varga erszénye” című, most felfedezett s először közölt vígjátékban az olvasót, sőt még a sajtó alá rendezőt is, itt ebben a dolgozatban is hozott több nyelvű idézet. Ehelyett a többnyelvűség elméleti okait keresi. S így az az érzésem, hogy egy igen jól kezdett, széles spektrumban induló fejezet az elmélet indokolatlanságába fullad.

Nagy Imre tökéletesen ismeri a diplomácia nyelvét. Igen finoman ütközteti Dömötör Teklának és Demeter Júliának a jezsuita vígjátékról és általában a színházról kialakított ellentétes véleményét. Demeter Júlia ezt írja: „A jezsuita és piarista iskolai komédiák nagyon hasonló szemléletet, hangulatot és nyelvi világot képviselnek.” Ez annyit jelent, hogy a jezsuita iskolai komédia a 18. század második felében ugyanolyan értéket képvisel, mint a sokra tartott piarista. A dolgozat írója Demeter Júliának így válaszol: „jezsuita és piarista drámák elkülönítését indokolttá teszi néhány körülmény, a tagolás mégsem tűnik alaptalannak.” Dömötör Tekla véleményére viszont így reagál a dolgozat írója: Dömötör Tekla megállapítása „azonban (Illei János tevékenységére, a Tornyos Péterre valamint a Kincskapáló és a Botfavi című szerintünk részleges dramaturgiai értékeket is hordozó vígjátékra gondolva) némileg vitathatónak látszik számunkra a 18. század második felének anyagával szembesítve.” Azt hiszem, hogy Nagy Imrének ugyanaz a véleménye, mint nekem vagy jelen esetben Demeter Júliának is: azaz a 18. század második felének jezsuita és piarista komédiái „azok szemlélete, hangulata, nyelvi világa” azonos értéket képviselnek. Tehát a két szerzetesrend színi gyakorlata között nem lehet határozott értékbeli különbséget tenni. S vallom Demeter Júliával és hitem szerint Nagy Imrével is, hogy az újonnan előkerült jezsuita darabok, vagy amelyeket a jezsuitákra is vissza lehet vezetni, ugyanolyan értékűek, mint a piaristákéi. Tehát nem lehet annyira elmarasztalni a jezsuita színjátékot főleg latin nyelve miatt, mint azt Dömötör Tekla tette. A jeles egyetemi tanárnőt, több nagyon jól használható szakkönyv szerzőjét egy dolog mentheti: a mostanában előkerült jezsuita és a piarista darabokat nem ismerhette. Igaz, hogy ha valamit az ember nem ismer, mert nem ismerhet, ne nyilvánítson róla véleményt, vagy ne nyilatkozzék így: az eddig előkerült jezsuita drámák, klasszikus értéket nem képviselnek. Nagy Imrének pedig azt szeretném e helyt ajánlani, hogy határozottabban fogalmazzon. Ahogyan helytelenítettem Dömötör Teklánál azt, hogy adatok híján elítélőleg nyilatkozik a jezsuita színjátszásról, úgy a dolgozat írójának ajánlom, hogy ilyen hatalmas anyag birtokbavétele után merjen határozottabban fogalmazni!

A Dugonicsnak tulajdonított és Szegeden őrzött „Fazék” című darab végén olvasható a kézirat lezárásának dátuma: „Finis 16-a Junii Szigethi 1774.” Nem lehetne megvizsgálni azt, hogy 1774ben kik tanítottak a piaristák közül Máramarosszigeten, s akkor talán legfeljebb 3 személyre le lehetne a keresést szűkíteni. Itt ugyanis ennél többen nem dolgozhattak, legfeljebb még egy személlyel többen taníthattak Máramarosszigeten.

Leírja egy helyütt Nagy Imre, hogy a protestánsok a komédia szót igen tág értelemben használták. Megnyugtatásul közlöm, hogy a katolikus szóhasználatban is legalább ennyire bizonytalan egyik, másik terminus technicus használata is. Ez véleményem szerint sajátos kortünet, s nem az elméleti munkák ismerethiányának a következménye. Egyáltalán a legfontosabb elméleti tankönyvek hány példányban jelenhettek meg? Nem tudjuk. Nem volt azonban annyi példány, hogy azzal minden iskolát el lehetett volna látni.

Nagy Imre most megjelent könyve a dráma- és színházkutatás történetéhez nagyon sok új elemet tartalmaz. Újszerű mindenképpen az a tematikai csoportosítás, amellyel ő eljut Csokonai iskolai komédiáihoz. S ez a vonás azért is szimpatikus, mert az eddig irodalomtörténetinek semmiképpen nem tartható szerzetesrendi bontással kapcsolatos kételyeinket Nagy Imre kutatási eredményei is megerősítik. A kötet szerzője a drámák közötti összefüggéseket, tematikai kapcsolatokat nemcsak a gyakorlat felől közelíti meg, hanem az elmélet oldaláról is megvizsgálja. Örvendetes, hogy a könyv írójának tárgyismerete, a drámaelméleti tájékozottsága alapján kapcsolatot talált a 18. század iskolai komédiái valamint Csokonai Vitéz Mihály vígjátékai között. Csokonai feltehetőleg ugyanúgy vagy jobban ismerte a 18. század második felében a szerzetesi vagy a protestáns iskolákban előadott komédiákat, mint saját felekezetének színjátékait.

Kilián István

Wierda, Lydia Stijntje: Armamentarium totius sapientiae – Een arsenaal van alle wetenschap: De Franeker academiebibliotheek in de zeventiende eeuw. Ljouwert/Leeuwarden, Fryske Akademy, 2005. 423 l.

Ambiciózus egyetem-, könyv- és könyvtártörténeti projekt elindításához biztosított anyagi hátteret a Holland Tudományos Akadémia 1999ben. A kutatást végző Robert Stein elsődleges feladatának a franekeri és a groningeni egyetemi könyvtár 17. századi állományának kumulált leírását tekintette, majd a két tékában egykor meglévő kötetek elemzését követően arra a kérdésre szeretett volna választ kapni, hogy azok milyen szerepet játszottak a korabeli egyetemi oktatásban. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy a munka sikeres befejezése esetén a szakma és a rokon tudományágak mennyi új, hasznos adattal lehettek volna gazdagabbak. Ezért fölöttébb sajnálatos, hogy a fenti elképzelés az eredetileg tervezett formában – egyelőre – nem valósult meg. A munkálatok 2001-ig a terveknek megfelelően haladtak, ekkor azonban Stein távoztával új helyzet állt elő. A folytatással megbízott Lydia Wierda több, előre nem látott gátló tényező következtében, már csak a franekeri egyetem könyvtárával, s azon belül is kizárólag az állomány leírásával foglalkozott. Ennek kézzelfogható eredménye a Fríz Akadémia gondozásában megjelent vaskos kötet.

Stein és Wierda választása nem véletlenül esett a 17. századra. A franekeri egyetem történetében kétségtelenül ez volt a legsikeresebb időszak. A frízföldi akadémia, amely ekkor a hazai diákok mellett külföldi peregrinusok tömegeit vonzotta, s melynek katedráin híres professzorok oktattak, már alapításakor, 1585-ben rendelkezett egy szerény könyvtárral, ami beosztásában és összetételében egyaránt sok hasonlóságot mutatott a herborni főiskoláéval. Ebben a rokoni szálak minden bizonnyal szerepet játszhattak, hiszen a Nassau-Dillenburg család mindkét intézmény születésénél bábáskodott. A kezdetben csak professzorok által látogatható franekeri téka néhány évtized alatt igazi „bibliotheca publicá”-vá nőtte ki magát. A könyvtárosi feladatokat 1650-ig az ezzel megbízott professzorok látták el, akik egyéb elfoglaltságaik miatt a könyvtár használatának szabályait nem mindig tartották és tartatták be. Ez egy 1648-ban végzett ellenőrzés során vált kínosan egyértelművé, amikor is a források 122 kötet hiányáról számoltak be. Az eltulajdonított művekből csak néhány példányt sikerült felkutatni és visszajuttatni eredeti helyére, így a foghíjak megszüntetése érdekében az egyetem, Johannes Antonides van der Linden medikus professzor vezetésével lázas gyűjtésbe kezdett. Mivel a bővítéshez a könyvtár nem rendelkezett állandó pénzforrással, gyarapodását már a kezdetektől fogva az önkéntes és – például doktori fokozat megszerzését vagy professzori kinevezéseket követően – a kötelező adományok tették lehetővé. Az adományozók között találunk magánszemélyeket, professzorokat, diákokat, nyomdászokat, valamint több fríz várost és intézményt. Bőkezűségüknek tudható be, hogy az állomány az alapítás utáni évtizedek 520 kötetéről a 17. század végére 1770-re nőtt. Köztük kimagaslóan nagy számban képviseltették magukat az értékes, másod- és negyedrét könyvek, s mindössze 133 kötet volt nyolcadrét vagy annál kisebb méretű.

A vizsgált időszakban hat nyomtatott katalógus készült a könyvtár állományáról, ami nem csekély szám, ha belegondolunk abba, hogy Groningenben mindössze kettő látott napvilágot. A kezdetben csupán a címek alfabetikus felsorolására szorítkozó jegyzékeket a 17. század második felétől felváltják a szisztematikus katalógusok, amelyek közül a Armamentarium alapjául szolgáló 1691–1694-es a legteljesebb. Ebben az egyes tételeknél már viszonylag részletes bibliográfiai leírást, sőt, a többrészes munkáknál még tartalomismertetést is találunk. Wierda dolgát jelentősen megkönnyítette az a tény, ami a háborúk során szétszóródott és részben megsemmisült könyvtárakhoz szokott magyar kutatók számára szinte hihetetlennek tűnik, nevezetesen, hogy az állomány 95 százaléka mind a mai napig egy helyen, a leeuwardeni Fríz Történelmi és Irodalmi Központban (Tresoar) hozzáférhető. Ennek köszönhetően a lábjegyzetekben sok olyan érdekes és hasznos információt olvashatunk, egyebek mellett a könyvek mai állapotáról, jelenlegi jelzetükről, a bennük lévő bejegyzésekről és adott esetben a velük foglalkozó szakirodalomról, amelyeket a korabeli katalógusok nem tartalmaz(hat)nak. Az egyes tételek, a szerzők és az adományozók visszakeresését részletes mutatók, továbbá egy konkordancia segíti. Kár, hogy a kiadók, nyomdászok és nyomdahelyek mutatója kimaradt a kötetből.

A 17. században sok magyar diák tanult Franekerben nem meglepő tehát, hogy a könyvtár katalógusaiban szerepelnek honfitársaink által adományozott nyomtatványok és más forrásból származó hungaricák. Ízelítőül álljon itt három cím, amelyek esetében ismert az adományozók neve és fennmaradtak az általuk írt bejegyzések. A Bethlen Gábor megbízásából Hollandiában tartózkodó Szenci Molnár Albert 1624-ben ellátogatott Frízföldre is, ahol a franekeri egyetem akkor hivatalba lépő rektora Sybrandus Lubbertus számára dedikálta frissen megjelent, hannoveri kiadású Kálvin-fordítását Az Keresztyeni Religiora es igaz hitre valo tanitást. E bejegyzés fontosságára Ferenc Postma egyik 1997-es tanulmányában már felhívta a figyelmet. (Postma, Ferenc: Franeckera, az igaz keresztényeknek híres akadémiájuk benne. In: Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére. Szeged, 1997. 487–495.) Postma véleménye szerint Szenci ajándékával azt próbálta elősegíteni, hogy a harminc éves háború pusztításai miatt Heidelbergből menekülni kényszerült magyar diákokat Franekerben szeretettel fogadják. Utólag tudjuk, hogy misszióját ebből a szempontból nem várt siker koronázta. A Johannes Cameron-féle Opera 1642-es genfi kiadása a peregrinus Csernátoni István (Stefanus Tsernatoni) adományaként került a könyvtár állományába, míg az 1685-ben Amszterdamban nyomtatott Aranyos Bibliát maga Tótfalusi Kis Miklós ajándékozta.

Annak ellenére, hogy a Robert Stein által 1999-ben megfogalmazott céloknak egyelőre csak egy része valósult meg, bátran kijelenthetjük, hogy az ő és Lydia Wierda fáradozásainak eredményeként a franekeri egyetem és az egyetemi könyvtár történetének kutatása új színfolttal gazdagodott. Ezzel ugyan lezárult egy nagy fejezet, ám a munka szerencsére folyik tovább. Bizonyíték erre az Armamentarium megjelenése alkalmából 2005 szeptemberében rendezett konferencia, ahol kiváló fríz és holland szakemberek olyan, Wierda könyvéből kimaradt témákkal foglalkoztak, mint például a franekeri egyetemi könyvtár jogi, orvosi és matematikai könyveinek szerepe az egyetemi oktatásban. A Leeuwardenben elhangzott előadások anyagából készült kötet 2007 folyamán kerül a boltokba.

Eredics Péter