FIGYELŐ

Divattörténeti kiállítás az ELTE Egyetemi Könyvtárban. Körvonalak és ruhaszobrok. 2007 nyarán a sajtótörténet eddig kevésbé ismert, de annál látványosabb oldaláról mutatkozott meg az ELTE Egyetemi Könyvtárban. A „Körvonalak – formára fűzve és szabadon” című divat- és társadalomtörténeti kiállítás középpontjában a könyvtár állományában fellelhető korabeli magyar és német divatlapok képmellékletei álltak, amelyet Fabó Edit gondos kutatómunkával tárt fel. A címben szereplő „körvonalak” a testkép formájának változásaira utal, amit a fűző segítségével valósítottak meg. A Benedek Attila közreműködésével összeállított képanyagban azok az ábrázolások részesültek előnyben, ahol a karcsú derék megjelenése szembetűnőbb volt.

A 19. századtól a 20. század elejéig ívelő divatirányzatok bemutatására impozáns sajtótörténeti forrásokat vonultattak fel. Az átlapozott, és kiállított folyóiratok; Honművész, Életképek, Pesti Divatlap, Honderű, Rajzolatok, Nefelejts, Salon és Sport, Családi Kör, Divatcsarnok, Hölgyek Lapja, Magyar Szalon, Új Idők, Allgemeine Moden-Zeitung, Allgemeine Muster-Zeitung, Der Bazar – átfogó képet adnak a korszak öltözködési kultúrájáról.[1]

A tárlat „váratlan különlegessége egy 1803–1804-es lipcsei hölgylap (Charis), beragasztott – meglehetősen jó állapotban levő – textilminta-illusztrációinak előkerülése volt.”[2]

A reformkor idején jelentek meg Magyarországon azok az irodalmi és kritikai folyóiratok, amelyek divatkép-mellékleteikkel a nőolvasók érdeklődését igyekeztek megnyerni. Az első magyar nyelvű divatlap a Regélő (1833–1841) és melléklapja a Honművész, majd a Rajzolatok (1835–1839) külföldi divatképei a városi polgárság életvitelét, ízlésvilágát közvetítették a vidéki középnemesség felé. A magyar nyelv hivatalossá válása után a Pesti Divatlap (1844–1848) ’nemzeti’ képmellékletein feltűnt a 16–17. század úri viseletét utánzó magyaros ruha.[3] A lap segédszerkesztőjeként Petőfi Sándor is kócsagtollas kalapban és sarkantyús csizmában járt, majd miután kinevették, kezdett el nyugati nadrágot és selyem fekete attilát viselni.[4] A divatlapok tartalma átpolitizálódott, így az Életképek (1844–1848) Jókai Mór szerkesztésében 1847-től a liberális ifjak szellemi központja lett. A magyar viselet[5] a nemzeti függetlenség vágyának kifejezője, a reformkor idején alakult ki.

Az 1848–1849-es szabadságharc leverése után, az önkényuralmi időszakban kezdenek megjelenni a tematikus lapok. A Divatcsarnok (1853–1863) az irodalom helyett a nővilág kérdéseit helyezi előtérbe. A Családi Kör[6] (1860–1880) az első női lapszerkesztő, Szegfi Mórné Kánya Emília által szerkesztett magyar szépirodalmi és divatlap.

Az 1880-as évektől egyre több specializált szakterület hoz létre tudományos fórumként folyóiratot. A századvég sajtójára ugyanakkor jellemző a nagyobb tömegcsoportok olvasói igényeinek kielégítése is a példányszám növelése érdekében. A Magyar Salon (1884–1896) művelődési és társadalmi lapként szintén közölt divatképeket. A Hölgyek Lapja – Képes Családi Lapok melléklete (1879–1904) – a nők társadalmi problémáit taglaló írásaival a családon belüli helyzetük konzerválását szolgálta.

A kiállítás végigvezeti a látogatót az alábbiakban röviden ismertetett divatstílusokon.[7]

Az empire stílusa (1800–1820) Napóleon császárságához kötődik. Az antik világot idéző klasszicista női ruhákat mell alatt kötötték el, ahonnan a kelme lazán omlott le a földre. A biedemeier / romantika stílusában (1820–1840) a francia forradalom idején száműzött abroncsszoknya és fűzött derék visszatért. A fűző, redingote, frakk alá még a férfiaknak is kötelező volt. A kúpos szoknya a női sziluett jellemzője, valóságos erődítményként vette körül a nőt. A második rokokóban (1840–1870) az abroncsszoknya terebélyesedik, krinolinnal vagyis lószõrrel bélelték, uszályt is kapott. Kialakul a zakó és a keménykalap. A férfiak egyenes vonalú gérokkot is viseltek, aminek nálunk ferencjóska lett a neve. A nők honi ruhája fehérpettyes kék szövetből készült. A turnűr idején (1870–1890) a csípő keskeny lett, a szoknya alá hátul lószőrpárnát tettek. A szecesszió jegyében (1890–1909) a szoknya harang alakú, és kecses „S” sziluett a jellemző. Az I. világháború előtt (1909–1914): szűk, (bukjel)szoknyát hordtak, melynek hossza is rövidült.

Végül az 1920-as évek után a női test kiszabadul a fűző börtönéből. A női emancipációs mozgalmaknak és egészségkultusznak köszönhetően győz a reformruha.

A divat egy adott korszak új, népszerű, követendő változása a tárgyi kultúrában, szűkebb értelemben a ruhaviselet terén. Egyrészt a vonzerő, másrészt egy adott társadalmi csoporthoz, életmódhoz tartozás kifejezésére szolgál. „Európában a 18. század óta beszélhetünk a mai értelemben vett divatról,”[8] vagyis tömeges méretű mintakövetésről.

Európában London a férfiak, Párizs a nők divatját diktálta.[9] A férfidivat mintája az angol polgár pénzember külseje. A katonai uniformis lényegült át frakká az arisztokrácia számára. Később, a 19. század végére zakóvá egyszerűsödve az elegáns pénzember diszkrét munkaruhája lett.[10] A sans culotte-ok hosszú csőnadrágját hordta az úriember is. A női divat mintája a francia rokokó élvhajhász, pazarló, túldíszített arisztokrata viselete. A női szexust erőteljesen kiemeli, de egyben nehezen megközelíthetővé, elérhetetlenné is teszi. Egy évszázad alatt a női test sziluettje a cső, kúp, „S” alakját veszi fel. Idomainak ruhán keresztüli felnagyításával a nagy erotikus ígéret illúzióját keltették, hogy férjhez menésre alkalmasabbá váljék. Az uszályban páváskodó dámának egyetlen feladata, hogy a férfi dísze legyen. Szociálpszichológiai megközelítésben előttünk áll a 19. század végére kiformálódott emberpár divat imázsa. A férfi diszkréten introvertált feltörekvő polgár, aki serényen dolgozik, de fizikai munkát nem végez. Társa a francia forradalom guillotine pengéjével történelmileg már megsemmisített, dekoratív és önállótlan arisztokrata nő.

Társkiállításként a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Textil Tanszékének hallgatói mutatták be ruhaszobor kollekciójukat. Natúr homok és fehér színű pamut molinót használtak fel kreációikhoz. Tanulmányaik lényege, hogy a téglalap, kör és háromszög kiterjedésű anyagok az emberi testen milyen formákat ölthetnek.

A megnyitón Szalai Zsuzsa ruhatervező divatbemutatójának modelljei a 19. század motívumait idézték fel elegáns és letisztult formában.

A fűző használatában történt változások érhetők tetten a különböző divatkorszakok stílusában. Bennük a test arányainak eltolódása, más és más testtájék hangsúlyozása figyelhető meg. Az empire a mellre, a biedermeier és második rokokó a karcsú derékra, széles csípőre fókuszáltatja a tekintetet. A turnűr lekeskenyíti a csípőt és kacéran kidomborítja a női hátsó idomot. A szecesszió „S” sziluettjében galambbegyként dől előre a mell, és hátra a tompor. A dekoltázs mélysége, a szoknyahossz rövidülése, a szoknya szűkülése mutatja, hogy az öltözékkel, a lázadás eszközeként, „a hölgyek tabusértések sorozatát hajtották végre.”[11]

A közönség számára is élményszerűen nyomon követhető volt ez a formaváltozás a gazdag képanyag megtekintésekor. A hozzájuk fűzött szövegek egyrészt korabeli illemszabályok, másrészt házassági hirdetések.[12] Az 1881-ben öt hónapot élt Hymen szépirodalmi hetilap oldalain megjelent romantikus levelezései közt meglehetősen tárgyszerű, korrekt ismerkedési igények is olvashatóak. Az idézetek hangulatos zsánerjelenetekként mutatták be a kort, az embereket; kiokoskodott viselkedésnormáikat és elkendőzött vágyaikat.

A tárlók anyagáról a látogatók részére nyomtatott katalógus készült, amelyet a kiállítás rendezője, Fabó Edit állított össze, ennek szövege akár művelődéstörténeti szemelvényként is jól használható. A divat- és társadalomtörténeti kiállítást 2007. június 28. és szeptember 7. között lehetett megtekinteni. A képanyag és ismertető elektronikus változata, valamint egy letölthető prezentáció az ELTE Egyetemi Könyvtár honlapján jelenleg is elérhető. http://www.konyvtar.elte.hu/

Irodalom

Csabai Márta–Erős Ferenc: Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Bp., Jószöveg Műhely, 2000.

Demeter Zsófia: Férfi és női szerepek a divat tükrében. = Szabadpart 2006. 29–30. sz.

<http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/29/29_tarstud_demeter.htm> 2007.07.15.

Fabó Edit: Körvonalak – formára fűzve és szabadon. Bp., Egyetemi Könyvtár, 2007.

Hadas Miklós: A modern férfi születése. Bp., Helikon, 2003.

Hampel Katalin: Magyar viselet: A reformkor divatja.    <http://www.hampelkati.com/index.php?task=hirek&hir=reformkor_divatja > 2007.07.15.

Divatszociológia I–II. Szerk.: Klaniczay Gábor, S. Nagy Katalin. Bp., Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982.

Lukács Anikó: Nemzeti divat a reformkori Pesten. = Korall 2002. 10. sz.    <http://209.85.129.104/search?q=cache:Zk7lvgo0iSEJ:epa.oszk.hu> 2007.08.25.

T. Erdélyi Ilona: A negyvenes évek divatlapjai. In: A magyar sajtó története I. 1705–1848. Szerk.: Kókay György, Bp., Akadémiai Kiadó, 1979.

Szaffner Emília: Az első magyar szerkesztőnő és lapja, a Családi Kör. = Magyar Könyvszemle (114.) 1998. 4. sz. <http://epa.oszk.hu/00000/00021/00019/0005-12f.html>2007.08.25.

Zsolt Péter: Divatszociológia. Bp., Pro Die, 2007.

Molnár Gabriella

Egy nyomdaműhely titkaiból. Kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban. 2007. május 15 – július 14. Budapest, 2007.* Az Országos Széchényi Könyvtár és a Gyomai Kner Nyomda Zrt. nagyszabású kiállítással emlékezett a magyar kultúrában oly jelentős, nagyhírű könyvműhely fennállásának 125. évfordulójára. A kiállítást a nyomdához méltó kivitelezésű katalógus is kíséri, amely lényegesen többet nyújt, mint a nagyon inspiratív, de mégis csak elsősorban a látványra koncentráló kiállítás és maradandó emléke is a nyomda megismertetéséért végzett áldozatos munkának.

A tudományos teljesítményként is értékelhető katalógus újdonságértéke azért is meglepő, mert – miként a kötet végén hét lapon felsorolt szakirodalom mutatja –, bőséges anyag foglalkozott korábban is a Kner Nyomda történetével, újságcikkektől kezdve visszaemlékezésekig és illusztrációkban gazdag monografikus jellegű feldolgozásokig. Ez utóbbiak közül említsük meg Lévay Botondné és Haiman György kétkötetes munkáját, amely A Kner-nyomda, kiadványainak tükrében 1882–1944 címmel a nyomda centenáriumára jelent meg. A források közül pedig Kner Izidor és Kner Imre visszaemlékezései, tanulmányai máig ható eleven ismereteket nyújtanak a nyomdatörténetet kutatók számára. Éppen ezért állt nehéz feladat előtt a kiállítás katalógusának két szerkesztője, Füzesné Hudák Julianna és Erdész Ádám, amikor olyan jubileumi kiadványt akartak létrehozni, amely nemcsak dekoratív, hanem szemléletmódjában tényszerű, alapos, a korábbi teljes szakirodalom ismeretéről tanúskodik, ugyanakkor rengeteg új ismeretet tár az olvasó elé. A bevezetőben közölt ars poetica szerint a szerkesztők arra vállalkoztak, „hogy Knerék célkitűzéseit, eredményeiket, kudarcaikat és jelentőségüket a saját és kortársaik írásainak, levélrészleteinek segítségével” mutassák be. A képanyag vizuális élvezetet nyújtó megtekintése és a kötet végigolvasása (és az alapvető korábbi szakirodalom ismerete) fényében nyugodtan mondhatjuk, hogy a szerzőknek sikerült feladatukat maradéktalanul teljesíteniük. Lenyűgöző olvasmány az a számos levél, amelyben a Kner-nyomda és kiadó tulajdonosai, vezetői elvi szempontokat és gyakorlati útmutatásokat osztanak meg a kiadó megrendelőivel, szerzőivel, köztük a magyar irodalom nem egy klasszikusával. Az egyik tanulságos levélben Kner Imre Mata Jánosnak számol be arról, hogyan tanította meg Fülep Lajos a könyvillusztrációk és a betűk arányainak belső parancsára. Az iniciálékkal díszítve megtervezett filozófiai folyóiratra ugyanis Fülep ráírta:

„Amelyik nyomdász csak betűvel nem tud szép könyvet csinálni, úgyse lesz nyomdász soha”. „Ez a pofon olyan volt, hogy egy hétig szédelegtem utána – írja Kner – és csak lassan ismertem fel, hogy megérdemeltem. De ez indított el a helyes irányba. Innen kezdődik szigorú felfogásom az illusztráció iránt, ezen az úton jutottam el annak a felismeréséig, hogyan kell a fametszetet a könyvbe építeni”.

A Kner-kiállítást kísérő katalógus részben kronologikus rendben eleveníti fel a nyomdaműhely történetét, feladatvállalását a korszerű magyar közigazgatási nyomtatványellátás megteremtésében, a kortárs magyar irodalom támogatásában és a gyűjtőknek szánt bibliofil kiadványok létrehozásában. A küzdelmes és kudarcoktól sem mentes 125 év teljesítményét illetően a magyar nyomdászat fénykorát is jelenthetné, ha nem árnyékolná be a Kner-család személyes tragédiája, amely a magyar kulturális élet tragédiája is egyben. Megrázó Kner Imrének 1942. április 4-én Móricz Miklóshoz írott levele, amely előrevetíti a jövőt:

„Végső eredményben tehát a veszedelem olyan, amivel évek óta nézek szembe, s el is tudom képzelni, mekkora, de nem bírom a hozzám tartozókat felvilágosítani róla, hogy mekkora és mégsem tudok rajta segíteni. Ha akkor, amikor a döntés az enyémmé vált, Apám halálakor, változtattam volna rajta, csak egyet tehettem volna: elmenni innen állásba, és ezt veszni, pusztulni hagyni. Tehettem-e ezt? Ugye, hogy nem. És akkor ma már régen az utcán volnék. Amit tehát eddig dolgoztam és éltem, az tiszta haszon. A többit csak a Magyarok Istenére lehet bízni. Sors bona, nihil aliud…”

Valóban, hová lett akkor az „a könyveskert”, amelynek félévszázados fennállásához Kodály Zoltán – a kötetben hasonmásban is közölt – levélben gratulált Kner Izidornak. A tragédia és pusztulás után hatalmas energia, elszántság kellett ahhoz, hogy a Kner nyomda, részben a családi hagyományokat folytatva talpra álljon és az új világrend keretei között is kivívja a számára méltó helyet a magyar nyomdászattörténetben.

A szép kivitelű katalógus tervezése, tipográfiája méltó a hagyományokhoz, ugyanakkor bizonyítéka annak, hogy a modern technikai lehetőségek birtokában a gyomai nagyüzem nem felejti el a 125 éven át ráhagyott tudást és feladatot. A magyar kultúra sokat köszönhet Gyomának, erről tanúskodik a katalógus és minden Gyomáról kibocsátott könyv.

Németh S. Katalin