N. MANDL ERIKA

A Napkelet és a művészetkritika

Kapcsolódás a korszak meghatározó eszmetörténeti irányzataihoz

A Napkelet az 1920-as évek – a kormány által is támogatott – művészeti irányzatainak jelentős képviselője. Politikailag újkonzervatívnak tekinthető, művészi eszközeiben modernebb, mint a Herczeg Ferenc-féle Új Idők. Klebelsberg Kuno személyes kezdeményezésére indult 1923-ban,[1] Tormay Cecile szerkesztésében, elsősorban a Nyugat – és általában a baloldali ill. radikális áramlatok – szellemi befolyásának ellensúlyozására.[2] Az Új Idők „békebeli” konzervativizmusához képest a Napkelet mögött álló értelmiségi csoportosulás politikailag is harcosabb hangot ütött meg.[3] Tormay Cecile, az akkor már befutott, s nem is tehetségtelen – szecessziós elbeszélőből konzervatív regényíróvá lett – írónő bizonyos értelemben csak „díszszerkesztő” volt a lapnál, ő reprezentálta ugyanis a lap szellemiségét, „ideológiáját”. Szerkesztői tevékenysége írói működéséhez képest kevésbé volt sikeres, és Tormay kétes értékű politikai exponáltsága a Napkelet amúgy színvonalas művészetkritikai rovatának megítélésére is évtizedekig árnyékot vetett. Az 1918–19-es két forradalom után írt Bujdosó könyvének indulatteli kiszólásai – bár főként a proletárdiktatúra hatására íródtak – megosztották az irodalmi közvéleményt.[4] Valószínűleg ez lehetett az egyik oka, hogy a Napkelet nem tudott sem  igazi szépirodalmi lappá, sem izgalmas vitafórummá válni. Az érdemi szakmai munkát a helyettes szerkesztők végezték a folyóiratnál. Témánk szempontjából a helyettes szerkesztők közül Németh Antal színháztörténész-rendező személye a leglényegesebb[5], de a kezdeti időkben fontos az irodalomtörténész Horváth János[6] és a történész Szekfű Gyula szellemi befolyása is. Maga Horváth néhány évig a lap – később is színvonalas – kritikai rovatát szerkesztette.[7] Horváth Napkelettel való szakításához valószínűleg hozzájárult, hogy a lap nem tudott markáns irodalmi orgánummá válni, ill. Horváth egyre inkább el akart távolodni a közélettől, s vele együtt a publicisztika, a kritika műfajától, hogy teljesen kutatásainak és az egyetemi oktatásnak szentelhesse idejét.[8] Mindazonáltal a Napkelet erős kritikai rovatát ő alakította ki, s valószínűleg neki köszönhető, hogy a lap „Szemle” rovatai végig erősek maradtak (az irodalomkritikán kívül a többi művészetkritikai rovat is komolyan vette a Horváth-kialakította mércét.)

A lap legfőbb célja tehát a Tanácsköztársaság után a modern szemléletű konzervatív írók[9] és az új tudományos elit összefogása volt. Érdemes körüljárni a lap létrejöttét motiváló szellemi közeget ahhoz, hogy a lap maradandó érdemei, a hazai viszonyok között újnak számító törekvései is láthatóvá váljanak a folyóirat konzervatív – időnként vaskalaposnak, megcsontosodottnak tűnő – alapállása mögött. A Magyar Szemlével karöltve közírók, történészek s társadalomtudósok új nemzedékének adott teret, tanulmányírói igényesen támogatták Klebelsberg kultúrpolitikáját.[10] Ez a tudósnemzedék nem vulgáris publicisztikával, hanem közvetetten, „metapolitikus” motívumokkal, a maga „tudósi” eszközeivel próbálta befolyásolni a szellemi és politikai folyamatokat.[11] Az újabb korosztály is közölte tanulmányait e folyóiratban, innen indult pl. Halász Gábor, aki a 30-as években az ifjú újkonzervatívok képviselőjeként vitatkozott Babitscsal. Lackó Miklós nyomán emelem ki, hogy az európai látókörű új konzervatív tudományos elit (a leendő Napkeletgárda) és a progresszív Nyugat-mozgalom konzervatív-liberális szárnya szellemileg és iskolázottságát, mestereit tekintve részben azonos gyökerű volt. A nyugatosok és az Eötvös-kollégiumból kikerült új fiatal tudósok a tizes években még sok közös hagyománnyal rendelkeztek.[12] Az azonos gyökerű tehetségek aszerint tagozódtak be a két legmarkánsabb táborba, hogy a „céhes, hagyományokkal rendelkező tudományok” művelői voltak-e (ők törvényszerűen kénytelenek voltak a hivatalos kultúrpolitika által támogatott lapokban megjelenni, s tudósi tevékenységük terepe is a hivatalosan elismert intézményrendszerekhez kötődött), vagy a progresszív irodalom modern ellenzéki áramlataihoz kapcsolódtak-e (ők kerültek a Nyugat vonzáskörébe). A Nyugat profilját erősítették továbbá azok a területek, ahol a „céhes tudomány” kevésbé rendelkezett hagyományokkal. (Ilyen területek az irodalomtörténeti esszéizmus, részben az irodalomkritika, a művészetfilozófia, a szociológia.) Ugyanakkor különösen a művészettudományok területén[13] a Napkelet is úttörő szerepet játszott olyan újkeletű tudományágak fogalomrendszerének, korszerű beszédmódjának kialakításában, mint pl. a színháztudomány, filmelmélet stb. Tehát az előzmények hiánya teremtette meg a lehetőséget a Napkelet számára is, hogy e konzervatív folyóiratban modernné válhasson a művészettudomány tárgykörébe tartozó írások hangvétele. Ilyen értelemben – bizonyos rovataiban, s egy-egy tehetséges rovatvezetőnek köszönhetően – ugyanúgy újító folyóiratnak számított, mint a szabadelvű ellenzék vezető orgánuma, amelynek palettája ugyan szélesebb volt, de bizonyos tárgykörökben a felszínen maradt (pl. színháztörténet, színházelmélet, színikritika stb).[14]

A Napkelet erősségeinek méltatásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni a folyóirat szerves kapcsolatát a szellemtörténeti iskolával. A folyóirat szellemiségére, egyes tárgykörök (pl. színháztörténet) új szempontú tárgyalására döntő befolyással volt ezen iskola távlatosabb történeti szemlélete. A Napkelet alapítói közül – Horváth Jánoson kívül – főként Szekfű Gyula történetírói eszményeit befolyásolta legerősebben a szellemtörténeti iskola. Talán ezzel is magyarázható a Napkelet és a Magyar Szemle c. folyóiratokban jelen levő, akár a történeti segédtudományok körébe is sorolható színvonalas írások sora, amelyek mellé felsorakoztak a történeti kutatásokat teljessé tevő művészettörténeti, művészettudományi írások is.[15] A részben azonos gyökerek mellett a szellemtörténet volt az a pont, amely összekötötte a Nyugat és a Napkelet szellemi törekvéseit, hiszen többek között Szerb Antal sikeres Magyar irodalomtörténete is ennek jegyében íródott.[16]

A Napkelet alapítóinak elképzelése csak részben sikerült. A jelentős írók többségét maradandóan nem tudták megnyerni maguknak[17] (Babitsot,[18] Schöpflint,[19] Kosztolányit[20] sokáig csábítgatták, de inkább fordítva történt: a Napkeletbe írók néha írtak a Nyugatba is, a nyugatosok viszont sohasem írtak a Napkeletbe.) Egyedül Németh László ingadozott hosszabb ideig a két lap között. Mivel a rangosabb írók közül a Napkelet tartósan szinte csak Némethet tudta felmutatni, a szépirodalmi folyóirat érdemeinek és korabeli helyének tárgyilagos értékeléséhez fontos adalékul szolgálnak Németh László azon kommentárjai (tanulmányok, levelek, visszaemlékezések), amelyekben a Nyugat és a Napkelet közötti ingadozását magyarázta.[21] A Napkelettől 1927 őszén Hartmann János, Németh szóhasználatával élve: a lap akkori „kuliszerkesztője” kérte fel, hogy kritikát írjon az Ady-Hatvany levelezésről.[22] Nagyon beszédes a következő visszaemlékezés-részlet, mellyel Németh utólag próbálta jellemezni a Napkelet akkori szellemi miliőjét, illetve benne saját közérzetét: „Ó, nagyon előkelő esztendő volt ez ott a Napkelet toronyszobájában, már-már afféle finom européernek érezhettem magamat, aki, amíg a forgácsos ládából kiszedett ’grape-fruit’-ot kanalazza, megvetéssel néz le a torony alatt lökdösődő szittyákra.”[23] A konzervatív Napkelet mindezek ellenére meghatározó szerepet töltött be az író pályáján, a készülődés időszakában biztosított számára teret, itt jelent meg a valódi pályakezdést jelző Emberi színjáték című regénye,[24] s ami témánk szempontjából még fontosabb, itt indíthatta el „Kritikai Napló” című tanulmány-sorozatát.[25] Többször hangsúlyozta a kritikának folyóiratok fölötti szuverén helyét, például egy 1929 márciusi levélben, amikor Hartmann abbéli neheztelésére reagált, hogy párhuzamosan a Nyugatnak is küldött kritikát.[26] Érdekes adalék a korszak sajtótörténetéhez, hogy mindkét folyóiratnál szinte „árulásnak” számított az egyidejű vagy váltakozó jelenlét.[27] Az utóbbi konfliktus is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Németh ebben az időben gondolt először a kritika műfajának elhagyására.[28] Napkeletes „Kritikai Napló”-ját 1931-ben szüntette meg, a nyugatos „korszakokból” már ismerős kibontakozási kísérleteinek sikertelensége és utóbbi miatt érzett megbántottsága miatt.[29] (Németh sértődöttsége valószínűleg részben alaptalan volt, hiszen a Napkelet lehetőségeit ebben az időben már erősen gátolta anyagi támogatottságának és kondícióinak gyengülése is, részben a gazdasági válság általános következményeként.) A Nyugathoz talán a rangosabb írói névsor vonzotta Némethet, a Napkelethez a nagyobb „megbecsültség”.[30] A nemzedéki, világlátásbeli, ideológiai különbözőség mellett Németh alkatából is fakadt, hogy elképzelései, tervei, írásainak tematikai, műfaji sokszínűsége (vers, novella, regény, színmű, tanulmány, kritika) és mennyisége hamarosan túlnőtték a „mások” folyóiratainak (Nyugat és Napkelet) kereteit, és sikeresebb írói-kritikusi kibontakozása önálló fórumot kívánt.[31]

Németh példájából is jól látható, hogy a Napkelet 30-as évekbeli hanyatlásához – néhány neves teoretikus kivonulása mellett – nagyban hozzájárult a rangos írói csoport hiánya. A Nyugat egyidejű törekvéseinek árnyékában válnak igazán érthetővé a Napkelet szerkesztői kudarcai és korlátai. A 30-as évekre az újkonzervativizmus meggyengült, ugyanakkor a Nyugat új, de nem egységes szerkesztői iránya, az „irodalmi nemzeti koncentráció” meghirdetése megakadályozta a folyóirat perifériára szorulását.[32] A Nyugatot ért korabeli támadások visszatérő motívuma a folyóirat és Tormay Cecile lapja céljainak összemosása volt. Témánk szempontjából Móricz reagálása azért lényeges, mert védekező levelei sok értékelő mozzanatot tartalmaznak a Napkelettel kapcsolatban. A levelezés tanulsága főként az, hogy ebben az időszakban bizonyos mérvadó irodalmi körökben már – a Nyugaton kívül is – kifejezetten kompromittáló volt a Napkelethez fűződő kapcsolat. Mivel az új Nyugatban a baloldali és liberális irány a korábbihoz képest kevesebb teret kapott, vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy más szellemi törekvéseknek is több hely jutott, érthető módon a liberális és baloldali sajtó támadta a leghevesebben az új szerkesztői irányt. A Napkelettel való „összeölelkezés” vádját erősítette, hogy amikor Babits 1929 tavaszán – átmenetileg – megvált a Nyugat szerkesztésétől, sokan arra számítottak, hogy a Tormay Cecile-féle Napkelet főmunkatársa lesz.[33] A rágalmakkal ellentétben valójában csak annyi történt, hogy Babits és Móricz nem kötötték meg az alkotók kezét, ha írásuk a minőségi követelményeknek eleget tett, s az irodalom kereteit nem lépte túl.[34] Törekvésük nem sikerülhetett maradéktalanul, mert Babits nem tudta magához vonzani az igényes konzervatív vagy a szellemtörténész fiatal tudósjelölteket.[35] Utóbbiak később megteremtették saját fórumaikat (lásd Minerva, Magyar Szemle stb.)

A fentiek ellenére a Nyugat 30-as évek eleji megerősödését mutatja az a tény is, hogy 1931-ben már kétezer előfizetőt produkált.[36] A Napkelet, bár alapításakor, s a 20-as évek folyamán tekintélyes írók és akadémikusok álltak mellé, végig nem tudott jelentősebb példányszámot elérni.[37] Ennek egyik fő oka az volt, hogy a konzervatív lapok közül még mindig az Új Idők volt a legnépszerűbb, élén a konzervatív irodalom koronázatlan királyával, Herczeg Ferenccel. Képekkel gazdagon illusztrált, s az úri középosztály ízlésvilágához és nosztalgiájához alkalmazkodó lapjára 1930 körül harmincezren fizettek elő, tehát majdnem annyian, mint a háború előtt, s többen, mint az összes többi szépirodalmi lapra együttvéve.[38] A Napkelet számára további térvesztést jelenthetett, hogy a Nyugatban 1933-tól – Babits révén – középpontba került a tanulmány, az esszé és a kritika műfaja, különösen az értekező próza és az irodalmi publicisztika, így a Napkelet addigi viszonylagos monopóliuma ezen a területen is megszűnt.[39] A Nyugat általában rugalmasabbnak mondható a változásokhoz való alkalmazkodásban.[40] A Nyugat arculatát gazdagította a Magyarországon nehezen meggyökerező, szűk befogadóréteggel rendelkező avantgardizmus szelídebb változatainak befogadása is, ami a Napkelettől ugyancsak távol állt.[41] A Napkeletet gyengítette továbbá azon írók eltávolodása, akik eszményeiket tekintve részben a Napkelethez húztak, de különböző okok miatt a 30-as években inkább a falukutató, népi írók mozgalmához csatlakoztak, s sorra létrehozták ennek fórumait is (pl. Válasz, Kelet Népe, Tanú).[42] Tormay ígéretesen induló fóruma a 30-as évek második felére már csak az úri középosztály elszíntelenedett, elvékonyodott lapja lett. Sajnos arról, hogy valójában kik fizettek elő a lapra és kik olvasták, adatok hiányában nem sokat tudunk. Csak a lap egyre következetlenebb programcikkei sejtetik, hogy a szerkesztőség milyen rétegeket próbált megszólítani.[43] Tormay 1937-ben bekövetkezett halála után a lap már nem volt tényező a magyar szellemi életben, 1938-tól a lap megszűnéséig (1940) megjelenő általános társadalompolitikai tartalmú cikkei pedig már egyértelműen eltávolodtak a lap eredeti (Klebelsberg szándékait kifejező) célkitűzéseitől.[44]

Így az említett lapkezdeményezések gyűrűjében sajátos kettősség alakult ki a Napkelet színvonalát illetően: zömében gyenge, ókonzervatív irodalmi anyag került a lapba[45], de színvonalas, az új kísérletekre is naprakészen reagáló esszéés kritikai rovattal rendelkezett. Már említettük, hogy a művészetkritika különösen erős profilja volt a lapnak, ez megkülönböztetetten érvényes színikritikai rovatára és általában az itt megjelenő színházi írásokra. Ennek fő oka az volt, hogy a Napkeletnél nem irodalmárok foglalkoztak – mellesleg – a színházzal is (ahogy Schöpflin, Ignotus vagy Kosztolányi a Nyugatban), hanem elméletileg is jól képzett, többnyire vérbeli színházi szakemberek (rendezők [pl. Németh Antal], színháztörténészek [Rédey Tivadar, Galamb Sándor stb.].) A lap legjelentősebb színházteoretikusai és színikritikusai életművének minél teljesebb szellemi birtokbavétele a modern magyar színháztudomány kifejlődésében játszott szerepük miatt is indokolt.

Németh Antal, a Napkelet felelős szerkesztője és színházteoretikusa

Németh Antal (1903–1968) korszerűen képzett színháztudósként és rendezőként merőben új színekkel és beszédmóddal gazdagította a magyar színházi publicisztikát és szaksajtót is. Nemzeti színházi igazgatósága előtt, 1921–1935-ig rendszeresen írt különböző lapokba és folyóiratokba. Korai cikkei élesen vitatkozó hangvételűek, amelyekben olyan elméleti és gyakorlati kérdéseket vetett fel, amelyek még mára sem váltak evidenciává a magyar színházi életben. Kezdeményezéseinek jelentőségét aláhúzza, hogy Magyarországon ezen a területen még hiányzott a megfelelő tudományos háttér és a tudományos tevékenységet összetartó intézményrendszer. Németh már gimnazistaként kapcsolatba került a kor modern művészetével, elsősorban Kassák Lajos A Tett (1915–16) és Ma (1916–25) című folyóiratai révén. Bejáratos volt a szerkesztőségbe, megismerkedett Mácza Jánossal, az „aktivisták” színházteoretikusával, s hosszú beszélgetéseik hatására színészi pályára készült.[46] Berlini, müncheni, kölni, párizsi tanulmányútjain készített naplói nyomán színháztudományi tárgyú tanulmányok sokaságát írta meg, s külföldi útjairól, a külföldön látott előadásokról rendszeresen tudósított a hazai lapoknak. A magyar színház aktuális művészi problémáiról írt cikkei számos ponton összecsengtek Klebelsberg művészetpolitikájával. Összekötő kapocs közöttük Szeged is, hiszen mindketten innen indultak (a miniszter képviselőként, Németh rendezőként), s a miniszter egyengette szegedi pályakezdését, valamint második színháztudományi ösztöndíját is. Németh Antal később színházi rendezőként, színigazgatóként sem feledte a klebelsbergi elveket, mindenekelőtt értéktiszteletéből nem engedett, talán ez óvta meg a politikai túlkapásoktól is. 1932-ben a szegedi városi színház főrendezőjeként Németh búcsúztatta el a minisztert, s egyben egyik szellemi példaképét a Városkultúra című lapban.[47] Németh a magyar színházi múltból is választott magának példaképet, Bajza József szellemi örökösének tartotta magát.[48] Németh és Bajza életrajzában közös pont az is, hogy elméleti és kritikai, valamint színigazgatói tevékenységük kölcsönösen erősítették egymást.[49] A Budapesti Szemle teljes egészében közölte[50] Németh 1929-ben elfogadott diszszertációját, amely A színjátszás esztétikájának vázlata címmel itthon először elemezte a színház kultikus eredetéből kiindulva – a közönség szerepének az eddigieknél hangsúlyosabb figyelembevételével – a művészeti ág alaptényezőit. Gondolatmenetének egyik legérdekesebb momentuma, hogy a színházi nézőt „passzív együttjátszónak” nevezte, akinek „cselekvésig nem jutó játékakarata formálja… a színházat”. Az értekezés az első magyar rendszerező igényű színházesztétika, gondolatmenete főbb vonalaiban máig helytálló.[51]

A második külföldi tanulmányútjáról hazatérő – a szegedi főrendezői kitérője után egyelőre állástalan – Németh Antal 1932–1935-ig a Klebelsberg Kuno alapította Napkelet folyóirat helyettes (felelős) szerkesztője, Tormay Cécile „szárnysegédje” lett. Hekler Antal, volt tanára ajánlotta be a folyóirathoz az utolsó pillanatban, Klebelsberg 1932-es távozása előtt. Bár Németh már a Napkelet hanyatló korszakában került a laphoz, formálta, korszerűsítette a folyóiratot, pontos, lendületes munkastílusa egyik legtermékenyebb sajtóbeli korszakát eredményezte. Napkelet – korszaka az útkeresés időszaka volt sokrétű színházi pályáján.[52] A Napkeletben Németh színháztudományi és színházpedagógiai tevékenységéhez ideális hátteret kapott, szerkesztői tevékenységét nagy önállósággal végezhette. Tormay ekkor nádudvari birtokán tartózkodott, s mivel regényírással volt elfoglalva, szinte csak levélben érintkezett helyettes szerkesztőjével. A Napkelet így Németh odakerülésével liberalizálódott. Amint köztudomásúvá vált, hogy a lapnak új szerkesztője van, számos kitűnő író, kritikus, esztéta küldött a Napkelethez írásokat. Boldizsár Iván pl. Potsdamból jelentkezett, Keresztury Dezső és Szabó Zoltán ajánlására.[53] A fentieket Rédey Tivadar – Németh szerkesztői tevékenységéről írt – véleménye is megerősíti: „Ezeken a színházaink munkájának ellenőrzésére szentelt hasábokon… évek során át élveztük éber és lelkes ügyszeretetét, szerkesztői felfogásának eszményi szabadelvűségét…”[54]

Németh sikeres toborzó-munkájával kapcsolatosan mindennél beszédesebb az a levél, amelyben az új helyettes szerkesztő szabadkozva számolt be a főszerkesztőnek – egy névtelen bíráló nagy neveket hiányoló levelére is reagálva – az általa toborzott új írói gárdáról. Röviden méltatta is a felsoroltak addigi érdemeit. Olyan neveket sikerült összeverbuválnia, mint Baktay Ervin Ázsia-kutató, aki már Németh Színészeti lexikonának is közreműködője volt, Bartha Dénes, a korszak legképzettebb zenetudósainak egyike, a berlini Zenetudományi Intézet volt tagja. Pethő Sándor, a Magyar Nemzet főszerkesztője, Katona Jenő, a Magyar Szemle állandó munkatársa és a Revue de Hongrie „remek kis irodalmi essay-inek írója”, Pukánszkyné Kádár Jolán, akinek tudományos munkásságát a németek ebben az időszakban jobban ismerték, mint a magyar tudományos körök. (Témánk szempontjából ez különösen fontos, mert Pukánszkyné a magyar színháztörténetírást mind problémalátásában, mind módszertanában megújította, s ezzel egyben rangot is adott neki az irodalomtörténetírás mellett. Németh lexikonában is ő írta a német és osztrák, a svájci német és a magyarországi német színjátszás, valamint a színészettudomány és a magyar színikritikusok stb. címszót.) Németh felfedezettjei között említette továbbá Kolozsvári Grandpierre Emilt is, aki szerinte „eredeti látásmódú írásművész”, bár sajnos „felfedezésében megelőzte a Napkeletet az Erdélyi Helikon”.[55] Márchis Györgyöt is Németh csalogatta a Napkelethez, ő ekkor a pesti egyetemen a svéd nyelv lektora volt, több jeles svéd regény és színmű magyarra-fordítója. Évekig élt Svédországban, Lagerlöf Zelmával és egy sor svéd íróval kötött közeli ismeretséget. Odakint a magyar irodalomról adott elő mintegy száz alkalommal. Szabó Zoltánt is Németh környékezte meg, akit ekkor még kiforratlannak, de tehetségesnek tartott. A sort Hamvas Bélával zárta, aki akkoriban a Fővárosi Könyvtár tisztviselője volt. Erre a toborzásra summásan mondhatnánk: szép munka volt. Már e nevek alapján is eldönthető, hogy Németh közreműködése – főként szemléletben – frissítőleg hatott a lap hangvételére. A már igazán befutott nagy nevek megnyerésével Németh is kudarcot vallott, okául két fő indokot nevezett meg: az ő felelős szerkesztősége idején már elapadt a kultusztárca közvetlen támogatása (ez Klebelsberg távozásával szorosan összefüggött), tehát honorárium terén rosszul álltak a hasonló profilú ismert lapok között, illetve a 30-as évekre a lap szellemi vonzása is csökkent, egyre inkább csak a Magyar Szemle árnyékában létezett, ill. szerepét részben ez a lap vette át.[56]

A levelek tanúsága szerint a főszerkesztő és a felelős szerkesztő harmonikusan tudott együtt dolgozni, Tormay összességében elégedett volt Németh teljesítményével és törekvéseivel.[57] Annak ellenére így volt ez, hogy – mint már említettük – Németh alapvetően liberálisabb, nyitottabb és toleránsabb volt a különböző művészetpolitikai és kultúrpolitikai álláspontok irányában, ill. a művészeti progresszió (pl. az avantgardizmus) tekintetében is. A levelezésben többnyire csak apróbb helyreigazításokat, utasításokat találunk, ezek többnyire bizonyos nexusok tisztázását jelentették, amelyre a fiatal, tapasztalatlan helyettes szerkesztőnek bizonyára szüksége is volt.[58] Tormay részéről keményebb hangvételűek azok a kikötések, amelyekben mintegy „ideológiai cenzorként” megjelölte, hogy bizonyos témákban kiktől lát szívesen cikket, s kiktől nem, ill. mely cikkek hol foglaljanak helyet.[59] Már esett szó arról, hogy Németh akkor lett a lap felelős szerkesztője, amikor annak szépirodalmi rovata elvékonyodott, nagy nevek csak elvétve szerepeltek benne, s tanulmányíróinak javát is elszippantotta a leleményesebb szerkesztői politikával irányított Magyar Szemle. Ekkoriban már híresztelni kezdték, hogy a Napkelet hamarosan megszűnik. A feltevés nem volt alaptalan, hiszen a Magyar Szemlétől lényegében csak szépirodalmi jellege különböztette meg a lapot, tanulmányok, kritikák terén a Szemle erős konkurenciát jelentett és félő volt, hogy kioltja a Napkeletet. Végül nem így lett, hiszen tudjuk, hogy a Szemle alig pár évvel élte túl a Napkeletet, s utóbbi még Tormay 1937-es halála után is fenn tudott maradni három évig. Az azonban tagadhatatlan, hogy a folyóirat szellemi vonzásköre egyre gyengült, s ekkorra konzervatív tudós és kritikus körökben a Magyar Szemle vált olyan szellemi tényezővé, amely élő műhelye és fóruma lehetett az új tehetséges nemzedéknek. A harmincas évek közepén (1934–35) ezek a tendenciák kiolvashatók a Tormay–Németh levelezésből is, különösen Tormay ideges, sokszor kioktató hangvételű üzeneteiből. Ezekben a levelekben Tormay Németh jogos aggályaira reagált, amelyek a lap anyagi ellehetetlenüléséhez, megszűnésének híreszteléséhez kapcsolódtak. Tormay egy ide kapcsolódó levelének kissé pátoszos stílusa, prófétikus hangvétele részben választ adhat arra, hogy Tormay miért nem tudta igazi fórummá tenni a Napkeletet. A Némethnek szóló ledorongolás tartalmából az is kiderül, hogy Tormay nem nézett szembe igazán a megváltozott körülményekkel, elhárította helyettes szerkesztője észrevételeit, sőt a felelősség áthárításának szándéka is kiszűrődik a levélből:

„Ami a Napkelettel kapcsolatos hírhallásait illeti, azokról nékem nincsen tudomásom!… Mikor a Napkeletért, annak felvirágzásáért dolgozik, saját érdekeiért is dolgozik… Mikor a Napkelet kapuja megnyílt előtte, nagy lehetőségek távlata nyílt meg számára. Alkalom kínálkozott arra, hogy fiatal energiáival, képességeivel, leleményességgel, mozgékonysággal, az élet actualitásaihoz való kapcsolódásával, az elismert tekintélyekhez, s a tehetséges jövőhöz vert hidakkal csatát nyerjen a folyóirat és önmaga számára, mint azt más, kedvezőbb körülmények között ugyan, pl. Balogh József a Szemlénél, megnyerte önmagának. A szerkesztés nem csupán kéziratok és nyomdai szedések békés légkörébe tartozik a mi válságos korunkban!… Ma egy másfajta küzdelem is hárul a felelős szerkesztőre és helyettes szerkesztőre. Szívósan, konok erőfeszítéssel kell küzdeni az olvasóért, a – fennmaradásért. És a folyóirat e téren is számított a fiatal, tehetséges Németh Antal energiáira és iniciatívájára… Szolgáljanak… a felelőtlen pletykák arra, hogy a folyóiratnak adott energiáival mondjon ellent nékik… Igen elkedvetleníti olvasóinkat, hogy a napilapokból kell informálódniuk s mi nem adunk felvilágosítást a jelentős világsikerekről sem. Igy elvész a kapcsolat a szellemi élet és a folyóirat között!… Több iniciatívát kell megvalósítania, mert csak így hallgattathatja el a „szállongó pletykákat”… Én csak és kizárólagosan tárgyilagosságot kívántam… Az elragadtatott lelkesedések nem szolgálnak a komoly tárgyilagosságáról egykor oly közbecsülést élvező kritikai rovatunk súlyának emelésére!”[60]

Tormay – Némethnek adott instrukcióiban – természetesen végig hangsúlyozta a nemzeti érzés erősítését, mint a lap egyik fő szempontját a tematika megválasztásában.[61] A lap konzervatív beállítottságának nem mond ellent, hogy a Németh-periódusban a lap tematikájában különösen jellemző volt az aktualitásra való törekvés,[62] mind a terjedelmesebb tanulmányoknál, mind az irodalmi és művészeti bírálatoknál, melyen belül a regénybírálat[63] – érthető módon – Tormaynak különösen szívügye volt. A Németh-időszakhoz köthető néhány sikeres és igényes vállalkozás is: pl. a lap novellapályázata vagy a Napkelet-estek megrendezése.[64]

Németh, mint helyettes (felelős) szerkesztő 1933-tól – Tormay szándékai szerint – a „Színházi szemle” rovatvezetője mellett a „Külföldi színházi szemle” felelőse lett. Németh erős jelenlétét jelzi az újszerű színházi tematika megjelenése is.[65] Tormay a „Színházi szemlénél” is komolyan vette az aktualitást, a korszerűséget, a tudományos felkészültséget és nem utolsósorban az érdekességet. Valószínűleg észrevette, hogy Rédey „konzervatívabb” színházszemlélete mellett Németh fiatalos nyitottsága, ill. friss, külföldi tanulmányutakon (München, Párizs stb.) pallérozódott színházelméleti felkészültsége nagy nyereség a lap színházi rovatának.[66]

Tormay a kritikai rovatokkal kapcsolatosan is fontos instrukciókat adott Némethnek. E rovat végig nagy tartaléka volt a lapnak, olyan rovatvezetőkkel, mint Prahács Margit (zene), Genthon István (képzőművészet) stb. A főszerkesztő óvta fiatal helyettes szerkesztőjét attól, hogy hirtelen túl sok ismeretlen, fiatal név jelenjen meg a kritikai rovatban, nagy súlyt helyezett a kritikus személyére. Ugyanakkor a kritikák terjedelmét is korlátozta, mert azok egyre inkább tanulmány-terjedelműre nőttek, s ez a lap kelendőségét befolyásolhatta.[67] Tormay példaképpen a rivális Nyugat kritikai rovatát ill. rövid, de frappáns kritikáit említette Németh Antalnak.[68] A kritikai rovatban is érvényesült Tormay ízlés- és szimpátia-cenzúrája. Ennek legfeltűnőbb példája, amikor Némethen keresztül felkéri Galamb Sándort egy kemény Molnár Ferenc – kritikára, ezzel ellensúlyozandó Molnár szerinte „érdemein felüli” méltatását a kibontakozó új hangú magyar drámairodalom fiatal tehetségeivel szemben (Tamási, Márai, Kodolányi stb.).[69]

A Németh–Rédey–Galamb levelezés alapján érdekes kép rajzolódik ki e kritikus-teoretikus triumvirátusról. Hamar kiderül, hogy nemcsak a Napkelet színházi rovata kötötte össze őket, hanem egyfajta szellemi rokonság is, értékrendjüknek hasonlósága, s mindenekelőtt színházi eszményeik. Németh Rédeyvel és Galambbal már Színészeti lexikonának szerkesztésekor (1926) kapcsolatba lépett.[70] Kapcsolatuk a továbbiakban elsősorban a Napkelet köré szerveződött. Amikor Németh a laphoz került, Galamb hamarosan átadta Rédeynek a színházi rovat vezetését, mivel a szegedi tanárképző intézet igazgatójává nevezték ki. Némethet az elsők között értesítette a változásról.[71] A lap természetesen nem hagyta kihasználatlanul egykori értékes munkatársának szegedi tartózkodását, folyamatosan igényt tartottak szegedi színházi beszámolóira. Galamb Némethel való kapcsolatát tovább erősítette, hogy utóbbi hamarosan a szegedi színház főrendezője lett, így a színház bírálatainak írásakor Galamb mindig számíthatott Németh együttműködésére,[72] a főrendező pedig az előadások értő fogadtatására. Galamb e bírálatokon túl állandó recenzense volt Németh könyveinek is. Kapcsolatuk következő állomása Németh nemzeti színházi igazgatóságának idejére esett, ahol bemutatásra kerültek Galamb színművei ill. klasszikus-átdolgozásai is, sőt rendezést is vállalt a színháznál.[73] A levelekből úgy tűnik, hogy ez a bajtársias szakmai kapcsolat az ínséges, kegyvesztett időkben is fennmaradt. 1959-ben pl. Galamb hívta fel Országh László figyelmét Németh pécsi Macbeth-rendezésére abból az apropóból, hogy Országh megbízást kapott a londoni Shakespeare Társaságtól, hogy Shakespeare Évkönyvükbe írjon a magyarországi Shakespeare előadásokról.[74] A Németh-hagyatékban található utolsó levélben (1961) Galamb Németh Budapestre való visszakerüléséről érdeklődik, amelyre még négy évet kellett várnia.[75]

A Rédey–Németh levelezés szintén kiegyensúlyozott, kollegiális szakmai viszonyt árul el. Amikor Galamb átadta a stafétabotot Rédeynek a „Színházi szemle”rovatban, utóbbi hamarosan felvette a kapcsolatot Némethtel, tisztázandó a tehetséges fiatal publicista írásainak további sorsát. Németh beküldött írásai nem jelentek meg feltétel nélkül a Napkeletben, előfordult, hogy amúgy érdekes külföldi tudósításai addig feküdtek a szerkesztőségben, amíg aktualitásukat veszítették, bizonyos cikkeit pedig (pl. a színésznevelés reformjáról szólót) fenntartásokkal fogadták. Külföldi beszámolóit viszont Rédey, mint rovatvezető is nagy várakozással fogadta. A levelek tanúsága szerint mind a főszerkesztőnek (Tormay), mind a rovatvezetőnek a javára írható, hogy megsejtették Némethben a színházi tehetséget, s így is kezelték. Felismerték, hogy Németh pályája nem áll majd meg a Napkelet szerkesztőségében, így a Rédeyvel, mint színikritikussal való jó kapcsolat Németh nemzeti színházi igazgatósága alatt is fennmaradt,[76] sőt a Via Mala c. drámát 1938ban Rédey átültetésében adta elő a Nemzeti.[77] Az ismertetett tények fényében sejthető, hogy – nemzeti színházi és egyéb kinevezései miatt – Németh elválását a Napkelettől a munkatársak megértéssel fogadták, s a színházigazgató és a lap között továbbra is kollegiális, együttműködő viszony állt fenn. Némethnek szüksége is volt erre a támogatásra, hiszen színházigazgatói kinevezésétől 1944-es távozásáig a sajtó állandó célpontja volt, 1945 után pedig agyonhallgatták teljesítményeit. Tormay Cecile bíztató hangvételben búcsúzott helyettes szerkesztőjétől, s büszke volt rá, hogy együtt dolgozhatott kora egyik legígéretesebb színházi tehetségével.[78]

ERIKA N. MANDL

’Napkelet’ (Orient) et la critique artistique

Rapport aux tendances idéologiques déterminantes de l’époque

La périodique ’Napkelet’ (Orient) a été fondée en 1923 à l’initiative personelle de Kuno Klebelsberg. Le magazine littéraire conservatif jouait un rôle précurseur surtout dans le domaine de la formation de la langue spéciale, et du vocabulaire des nouvelles branches artistiques et scientifiques, comme la théâtrologie, théorie de film etc. Grâce à l’activité de quelques chefs de rubrique inventieux, ’Napkelet’ comptait autant parmi les périodiques innovateurs que l’organe dirigeant de l’opposition libéraliste (Nyugat) (Occident), dont la palette était plus large, mais dans les domaines mentionnés ci-dessus restait aux généralités. La vision historique plus large de l’école d’histoire d’esprit  exerçait une influence déterminante au traitement de nouveau point de vue de la théorie d’art, se présentant dans ’Napkelet’. Les conceptions des fondateurs du magazine ne sont réalisées qu’en partie. La majorité des auteurs importants ne s’étaient pas liés au magazine, sauf László Németh.

Dans la plupart, des oeuvres ultra-conservateurs donnent son caractère (des noms comme Pilinszky, Sophie Török, János Kodolányi, Emil Kolozsvári Grandpierre, Géza Ottlik, György Rónay, István Sőtér, Áron Tamási, Jenő Tersánszky, Lajos Zilahy etc. ne s’y figurent que occassionnellement), toutefois  grâce à l’activité de rédacteur de haut niveau de János Horváth, au départ, ’Napkelet’ possède  un rubrique de critique et d’essais, répondant aux actualités même. La critique artistique était très fort dans le magazine, y entendu avant tout la critique théâtrale. Les critiques des représentations de théâtre ont été dues à des spécialistes excellents (Antal Németh, Tivadar Rédey, Sándor Galamb). Dans les années 1932–35, le rédacteur responsable était même Antal Németh. A l’époque de son activité, plusieurs écrivains et savants importants avaient fait paraître des articles dans le magazine: Ervin Baktay, spécialiste de l’Asie, Dénes Bartha musicologue,  Sándor Pethő  rédacteur en chef de ’Magyar Nemzet’, Jolán Kádár Mme Pukánszky théâtrologue, György Márchis, Zoltán Szabó, Béla Hamvas etc.

Antal Németh représentait une point de vue plus ouverte et plus libérale vers les différentes tendances de politique artistique et culturelle, et de la progression artistique, tel que avant-garde, en comparaison du rédacteur en chef de l’époque, Cécile Tormay. Elle même avait reconnu les effets bienfaisants des reportages théâtrales de Németh, écrits à l’occasion de ses voyages en étranger, (Cologne, Munich, Paris etc.) à la rubrique théâtrale du magazine.