BÁLINT GÁBOR

A Szent-György sportlap története

Az indulás*

Az első világháború, az azt követő forradalmak illetve a trianoni békediktátum után létrejött független Magyarországon a gazdasági és társadalmi élet igen sok rétegét kellett a megváltozott körülmények között újragondolni és újjáalakítani. Többek között a magyar lovasélet is nagy veszteségeket szenvedett el és a megcsappant lóállomány következtében hosszú éveken keresztül elmaradt a békeévek szintjétől.

A magyar lovassportok és lótenyésztés talpraállásának egyik első jeleként 1924. február 29-én megalakult a Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetsége (MLEOSZ). A szövetség tennivalói közé tartozott az országos és nemzetközi versenyek szervezése és lebonyolítása,[1] de az elhanyagolt lovassportok és lótenyésztés helyzetén többek között egy képes szaklap elindításával is változtatni kívánt. A folyóirat megjelenését végül egy másik szervezet, a Magyar Gazdák Lótenyésztő Szövetkezete (MGLSZ) anyagi támogatása tette lehetővé.[2]

A lap névadója sárkányölő Szent György, a lovagok, lovas katonák, fegyverkovácsok, vándorlegények mellett a pásztorok, állattartók, illetve később a lovassport és a cserkészek védőszentje is – így tehát egymagában kifejezi a lap által érintett legfontosabb témaköröket. A szerkesztők előtt egyébként nyilvánvalóan a Hamburgban 1900 óta megjelenő Sankt Georg, das Pferdemagazin für Reiter und Züchter lebegett követendő példaként.[3]

Az MLEOSZ hivatalos lapjaként a Szent György, minden sportok lapja 1924 márciusában indult útjára. Felelős szerkesztője és felelős kiadója Lovik Károly lett (nem azonos az íróval!),[4] a társszerkesztője pedig Massány Ernő,[5] aki később így emlékszik vissza az indulásra:

„1924 februáriusában történt egy este, hogy telefonon kértek fel az akkor először meginduló Szent György embersport rovatának vezetésére. Vállaltam, mert ekkor már hosszú évek sportírói múltjával rendelkeztem, de mindjárt az első megjelenésével vállalnom kellett a lovassport-rész vezetését is, mert az erre a célra felkért szerkesztő más irányú elfoglaltsága miatt lemondott tisztségéről. … Lovassportot művelni, – még ha írásban is – amikor azokat soha nem gyakoroltuk.”[6]

A szellemi munka felügyeletére szerkesztőbizottságot hoztak létre, amelynek elnöke gróf Csáky Adorján[7] volt. A harmadik szám után máris változások történtek a lap vezetésében: Massány Ernő vette át a felelős szerkesztőséget Lovik Károlytól, aki ezek után a szerkesztői és kiadói feladatokat látta el. A hatodik számtól a szerkesztőség összetételében újabb személycserék történnek: Lovik Károly elhagyta a lapot, a felelős szerkesztő és felelős kiadó egyszemélyben Massány Ernő lesz.

Egy szerkesztőségi cikk szerint a Szent-György elsődleges hivatása a kezdetekkor és később is „az elhanyagolt magyar lovassportokat és lótenyésztést felkarolni.”[8] A cikkek zömét ezért a hazai lovasversenyekről szóló tudósítások adták. A versenybeszámolók végén rendszeresen közölték az eredményeket, s a „Hivatalos közlemények” rovatban kaptak helyet azoknak a lovasmérkőzéseknek végeredményei, amelyekről a lap hosszabban nem tudósított. Nemzetközi kitekintésben a német nyelvű területek, elsősorban Németország preferálása volt a jellemző. A tenyésztésben – ahogyan majd az „új” Szent-György is – a félvér-irányt tekintik követendőnek:[9] ezzel a témával foglalkoznak a legtöbbet a lótenyésztést vizsgáló cikkek és tanulmányok.[10]

A külön-külön rovatokban helyet kapott lovassportokkal és a lótenyésztéssel foglalkozó cikkek mellett nagy teret (kb. a lap terjedelmének a felét) kaptak más, a lovassportokhoz és a magasabb társadalmi rétegekhez kapcsolódó sportágak: lovaspóló,[11] ritkábban a síelés és a tenisz, a katonai sportok (lövészet, öttusa, vívás). Rendszeresek voltak a polgárság, de elsősorban az arisztokrácia társadalmi életének eseményeiről beszámoló színes hírek. Ezekben gyakran jelentek meg hosszabb, cikkszerű írások is.

A Szent-Györgyöt havonta kétszer, minden hónap elsején és 15-én szándékoztak megjelentetni. Az első szám még időben jelent meg, az áprilisi szám viszont május 10-én, vagyis eléggé csúszva – ahogyan az 1924-es évfolyam valamennyi száma. A szerkesztőség nyomdai nehézségekre, valamint az indulást kísérő szervezetlenségre hivatkozva kért elnézést az olvasóktól, és azt ígérte, hogy a május 16-i lapszámtól már „rendes kerékvágásba kerül” a lap.[12] Azonban továbbra is késve, és csak havonként jelentek meg. Az utolsó lapszámban így magyarázták ennek okait:

„Amidőn a Szent-György minden sportok lapja a tavasszal megindult, minden hónapban kétszer akartunk megjelenni. Sajnos, tervünket nem válthattuk valóra, mert a papiros hihetetlen drágasága, a nyomási valamint a kliséköltségek abnormitása folytán a lap megjelentetésével járó nagy költségeket csak még inkább fokoztuk volna.”[13]

Megszűnés és újjáalakulás

Az 1924-es év 6. (augusztus–szeptemberi összevont) száma után a lap minden előzetes bejelentés nélkül váratlanul megszűnt. Az okokról már csak az „új” Szent-Györgyben olvashatunk:

„1924 tavaszán Szent-György minden sportok lapja címen egy sajtó orgánum indult meg, amely hivatva volt az elhanyagolt magyar lovassportokat és lótenyésztést felkarolni. A lap hivatásának kitünően meg is felelt. Ezt a tényt mindenki meg is állapította, sajnos azonban, nem mindenki honorálta s bár az erkölcsi elismerés a legteljesebb mértékben meg volt, nem azonban az, ami nélkül ma lapot kiadni nem lehet. Ennek ellenére még nem az volt az oka annak, hogy a lap az ősszel megszüntette megjelenését. Egy már sokkal nyomósabb körülmény játszott itt közre és pedig az, hogy a lap céljaiban túlnőtt az adott keretein.”

Az utóbbi momentum alatt nyilván azt kellett érteni, hogy az MGLSZ mint lapkiadóvállalat-tulajdonos elégedetlen volt azzal, hogy az érdekeivel ellentétes cikkek jelennek meg a lapban: nehezményezte, hogy igen nagy teret kapnak az irodalmi írások, valamint azt is, hogy számos sportág igencsak felülreprezentált, viszont az MGLSZ nem egy „általános sportlap” alapításához adta a tőkéjét, s „tőle igazán senki sem kívánhatta, hogy magának irodalmi allüröket vindikáljon.”[14]

Miután az MGLSZ „kiszállt” a lap finanszírozásból, a szerkesztők rögtön egy új lap alapítására adtak be kérelmet, amit meg is kaptak: az 1924. december 31-én kiadott, 8571/M. E. III. számú miniszterelnöki rendelet engedélyezte Massány Ernőnek, hogy Budapesten Szent-György címen havonként kétszer megjelenő „sport(jellegű) időszaki szaklapot jelentethessen meg.”[15]

Az újbóli indulást az tette lehetővé, hogy a szerkesztőknek „sikerült egy mindenkitől független, önzetlen s áldozatkész csoportot a lap céljainak megnyernie, így a lap anyagi része biztosíttatott.”[16] Az induláshoz szükséges pénzügyi hátteret gróf d’Orsay Ede méneskari őrnagy[17] biztosította, aki a lapot kiadó Magyar Lovassport Lapkiadóvállalat főrészvényese lett, de támogatta a lapot két minisztérium is: a földművelésügyi és a honvédelmi.[18]

Alcíme szerint a Szent-György a lovassportokkal, lótenyésztéssel és a sportok egyéb ágaival foglalkozó képes folyóirat lett, a Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetségének és a Szent-György Otthonnak hivatalos lapja. Ezzel összhangban az „új” Szent-Györgyben már nem voltak úgy reprezentálva más sportok, mint a „régiben”.

A szerkesztők csak a szellemiségében vállalták a folytonosságot a „megszűnt” Szent-György-gyel, jóllehet sem a tipográfiában, sem a szerkesztésben nem voltak alapvető különbségek. Programjuk lényegét lakonikusan ennyiben fogalmazták meg: „működési irányunkat a hazai félvér-tenyésztés elhanyagolt volta szabja meg.”[19] Ezt a szerkesztési elvet azonban már nem sokkal az indulás után sokan bírálták. A vádakra adott válaszaival a szerkesztőség kicsit ellentmondásba került programadó elveivel: egy ilyen bíráló olvasói levélre azt válaszolták, hogy a lap „lehetősége szerint felölel minden lovas kérdést, így tehát természetszerűleg nem lehet ellensége a legnemesebb fajtáknak – a telivéreknek[20] sem.” Ígéretet tettek, hogy a jövőben a galopp ügyét és ügetőét éppúgy felkarolják, mint a lovasmérkőzésekét, és türelmet kértek az olvasóktól, mivel „egy kezdő sajtó orgánum nem teljesíthet és nem felelhet meg mindjárt megindulása elején minden követelménynek.”[21]

Idővel a „lovasirodalom teremtése” lesz az a program, amely mint követendő szerkesztési elv prioritást kap: „a lap célja egy, a véleményeket, a tapasztalatokat minél részletesebben ismertető lovasirodalom teremtése, amelynek révén a lótenyésztés és a lovasélet fejlődésének elengedhetetlen feltételei teremtődnek meg.”[22] A szerkesztőség szerint ugyanis tarthatatlan az a helyzet, hogy bár a magyarok lovasnemzetnek számítanak,[23] mégis a hozzá intézett kérdésekre „megfelelő magyar forrásmunkák hiányában, kénytelen-kelletlen külföldi irodalmi termékeket” tudnak csak ajánlani. Nem véletlen hát, hogy a legtöbb munkatárs nemcsak cikkeket publikált a lapban, hanem könyveket is írt. Gyakran ösztönözték az olvasókat is arra, hogy aki valami hasznosat lát és hall, ami által a lovasélet fejlődhet, az írja meg a lapnak.[24] Még az olyan apróságról sem feledkeztek el, hogy felhívják az olvasók figyelmét: „Magyar nevet adjunk lovainknak!”[25]

Azért, hogy „a lap teljesen szakszerű vezetés alatt álljon”, létrehozták a szellemi hátteret biztosító szerkesztőbizottságot, amelyben a különböző szakterületeket más-más neves szaktekintély felügyelte. Az 1926 elejére felálló szerkesztőbizottságban a lótenyésztés kérdéseit a földművelésügyi minisztérium, a lovaglás és lovassportok cikkeinek szerkesztését a honvédelmi minisztérium, illetve annak kirendeltje, Josipovich Zsigmond[26] felügyelte, a hippológiai részt pedig az állatorvosi főiskoláról ellenőrizte Wellmann Oszkár.[27]

A honvédség és a Szent-György

Szakmailag nagyon sokat segített a lapnak, hogy az 1925. február 20-án[28] kiadott rendeletében a magyar királyi honvédség főparancsnoka megengedte, hogy a honvédség kötelékébe tartozó tisztek a Szent-György lapba cikkeket írjanak.[29] Az ún. „honvéd havidíjasok” ugyanis eladdig külön engedély nélkül nem publikálhattak. Ezek a katonák nem csupán sportáguk – többnyire valamelyik katonai sport – kiválóságai voltak, de közülük számosan szakírói ambíciókat is dédelgettek:

„A rendelet következtében most sok, eddig lekötött, … irodalmi kvalitásairól vagy szakértelméről régen ismert erő nyer szabad kezet, úgy hogy ilyen kiváló energiaforrások birtokában most már bizalommal remélhetjük a hazai lovas irodalom kialakulását és fejlődését. […] Nálunk a legelemibb kézikönyvek is hiányoznak s ha ma valaki a lovaglás tanulására szánja magát, akkor a lóval kapcsolatos minden tudnivalót … nagyrészt mind német vagy egyéb idegennyelvű könyvekből kell elsajátítania.”[30]

Janky Kocsárd, a honvédség főparancsnoka[31] egy katonai lektort is kirendelt a laphoz,[32] Lenz Albin ezredes[33] személyében (1927-ben Mátyás Sándor vezértanácsnok[34] váltotta fel), hogy a lap „minden politikától mentes szerkesztésére befolyást gyakorolhasson … és hogy a katonai munkatársak cikkeit katonai szempontból felülbírálja.”[35] A főparancsnok 1927-ben újabb pozitív diszkriminációval segítette a lapot: rendelete értelmében ezentúl a katonai sportversenyek kiírása, az azokról kiadott közlemények, ill. a versenyeredmények ismertetése kizárólag a Szent-Györgyben jelenhetnek meg.[36]

Ennél a pontnál meg kell állnunk. A „régi” Magyarországon ugyanis már a kiegyezés óta létezett egy szervezet, amely éppen a földművelésügyi és a honvédelmi minisztérium közös égisze alatt lovakkal foglalkozott – s ez nem volt más mint a méneskar. A magyar kormány 1867-ben ugyanis a lótenyésztési ügyeket a földművelésügyi minisztérium Lótenyésztési Osztályának (később főosztályának) hatáskörébe utalta.[37] A lótenyésztési intézmények (a ménesek és méntelepek) személyi állománya azonban a honvédelmi minisztérium Méneskari Katonai Felügyelősége alá tartozott, magyarán a méneskar a honvédség szerves része volt.[38] Nem véletlen tehát e két minisztérium részvétele a lap kiadásában, és nyilván nem véletlen az „újjáalapító” d’Orsay Ede felbukkanása sem – ő is méneskari tiszt volt. Egyébként az alapító egyesület, az MLEOSZ élén is két magas rangú katonatiszt állt.

A Szent-György belső és külső honvédségi munkatársainak nagy része valamilyen módon kapcsolódott az 1922-ben létrehozott Magyar Királyi Lovagló és Hajtótanárképző Iskolához, amely kezdetben csak mint „pótló idomító keret” működhetett a budapesti Ferenc József laktanyában. Az intézmény 1930-ban kapott végleges helyet a Kiskunságban található Örkénytábor (ma Táborfalva) újonnan létrehozott épületeiben. A vezetők és oktatók természetesen a legjobb lovas szak- és sportemberek közül kerültek ki. Mivel az olimpiai lovasversenyeken egészen az 1950-es évekig csak katonatisztek indulhattak,[39] itt kapott helyet az olimpiai keret is,[40] amely általában 15–20 lovasból állt. Két része volt, a díjlovas- és ugrólovascsapat, az olimpiák harmadik lovasszáma, a military – amely díjlovaglásból, tereplovaglásból és díjugratásból állt – résztvevői a két csapat tagjai közül kerültek ki.

A Szent-György tehát igen erősen kötődött a hadsereghez, bizonyos értelemben akár katonai lapnak is tekinthetnénk, de legalábbis katonai befolyás alatt állónak. Sajnos azonban a Hadtörténeti Intézet levéltárában nem találhatók erre vonatkozó dokumentumok,[41] így nem lehet megállapítani e „befolyás” pontos mibenlétét. Mindenesetre az köztudott, hogy a trianoni békediktátum erősen korlátozta a magyar katonai tevékenységet, amely alól az illetékesek különféle ügyeskedések révén próbáltak kibújni, a meglévő állományt más szervezeteknél (csendőrség, rendőrség, vámőrség stb.) elhelyezni, illetve a képzést más úton megoldani. Ilyen volt pl. a leventeszervezet létrehozása, amely kezdetben a közoktatásügyi minisztérium alá tartozott, de később fokozatosan átvette a honvédelmi tárca. A Szent-György tehát mint „civil sportlap” nyugodtan foglalkozhatott a növekvő létszámú hadsereg számára oly fontos lótenyésztési és lovaglási témákkal,[42] méghozzá méneskari felügyelet alatt – anélkül, hogy az antant által kiküldött ellenőrző szervek kifogást emelhettek volna ellene.

A Szent-György két vállalkozása

A lovasélet alapvető szakmai szervezeteinek megalakulása után a lapban egyre többen vetették fel egy olyan egyesület megalakításának a szükségességét, amelyik a „széttagolt lovastársadalmat” integrálná magába:

„amíg az MLEOSZ megalakulásával a lovassportok terén … örvendetes haladás mutatkozik, nem mondható ez el a lovaséletről. A lovastársadalom ma még széttagolt és igazi társadalmi élete tulajdonképpen nincs is, mert a szerte az országban elszórtan rendezett egyes concoursokon a lovassport művelőinek összejövetelei csak alkalomszerüek, sok tekintetben inkább csak lokális jellegüek.”[43]

1924. szeptember 15-én meg is alakult a Szent-György Otthon, amely célja szerint „a politika teljes kizárásával, de nemzeti alapon tömöriti a hazai lótenyésztés és lovassportok hiveit.”[44] A fejlécre az MLEOSZ mellé tehát a Szent-György Otthon neve is felkerült, mint amelynek szintén hivatalos lapja.

A Szent-György Otthon programjában azt ígérte, hogy a lovasélet intenzívebbé tétele céljából helyiségeiben összejöveteleket tart, népszerű és tudományos felolvasásokat, a ménesek megtekintésére tanulmányi kirándulásokat, lovasmérkőzéseket, vadászatokat, lovaspólót és ünnepségeket rendez, támogatja a lovasmérkőzéseket, ló- és kocsiversenyeket, kiállításokat. Az Otthon munkájában azonban nem vehetett részt bárki, ugyanis az egyesület társadalmilag erősen szelektív volt: „Az uj egyesülés az ország egyik legimpozánsabb és legsulyosabb társadalmi tényezőjének igérkezik s éppen ezért tagjai csakis azok lehetnek, akiket a választmány a belépésre meghiv.”

Az Otthon és a lap közötti személyi átfedések miatt azzal vádolták a lapot, hogy a Szent-György Otthon vállalkozásaként és befolyása alatt működik. A szerkesztőség a „célzatos hireszteléseknek elejét véve”, folyamatosan kénytelen volt elhatárolódni a lap és az Otthon között gazdasági összefonódást sejtő vádaktól. A szerkesztőség nyomatékosan leszögezte, hogy a Szent-Györgyöt nem az Otthon tartja fenn és nem is üzleti vállalkozás, hanem az MLEOSZ-nek és tagegyleteinek hivatalos orgánuma, amely „egy mindenkitől független s céljaiban önzetlen csoport áldozatkész vállalkozása, amely sem a Szent-György Otthonnak, sem más egyesületnek nincsen anyagilag koordinálva.”[45]

A támadások után egyre kevesebb, az Otthont propagáló cikket közöltek, miután pedig a Szent-György Otthon kilépett az MLEOSZ-ből, egyetlen vele foglalkozó cikk sem jelent meg a lapban. 1925 közepétől (a 8. számtól) a Szent-György Otthon neve lekerült a lapról, s ettől kezdve az áll a fejlécen: „A Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetségének, valamint tagegyesületeinek hivatalos lapja”.

Szándéka szerint a Szent-György nemcsak a magyar telivértenyésztés ügyét támogatja, hanem az azt elősegítő lóversenyeket is.[46] Ennek a tervnek a továbbvitelét azonban egy idő után a lap hasábjain terjedelmi és főleg szakmai okokból nem látták megoldhatónak: „a Szent-György mint programlap bizonyos határokon tul nem terjeszkedhetik.”[47] A magyar lótenyésztés és versenyzés szintjéhez viszonyítva szegényes hazai turfirodalom[48] felemelése érdekében határozták el magukat „arra a mai nehéz gazdasági viszonyok között kockázatos vállalkozásra”, hogy a telivértenyésztés és lóversenysport szolgálatába egy olyan új lapot állítanak, amelyik a lóversenyzés ügyét szolgálja.[49]

Az 1926. április 2-án indult Versenylapot,[50] melynek alapításában szintén részt vett d’Orsay Ede, a Szent-György „testvérlapjának” tekintette, rendszeresen közölte a hirdetéseit. De annak ellenére, hogy „a hazai lóversenyzésnek most már saját lapja van”, a lóversenyüzemmel és a telivértenyésztéssel, mintegy a Versenylap programjának kiegészítéséül, a Szent-György a jövőben is rendszeresen kívánt foglakozni.[51]

Röviddel az indulás után, Horthy Jenő[52] cikke és felvetése nyomán, a két folyóirat közösen egy lóértékesítő iroda megnyitását vette tervbe, ami „a lóértékesítés áldatlan viszonyai miatt vált szükségessé.” A tervek szerint az iroda nyilvántartásba venné az eladásra kerülő lóanyagot, és hozzáférhetővé tenné azt bárki, különös tekintettel a külföld részére. Az alapítók szerint elengedhetetlen egy ilyen „propaganda és eladási szerv” ahhoz, hogy az illegitim lánckereskedelem visszaszorításával végre reális lóárak alakuljanak ki. A Lótenyésztők és Versenyzők Országos Egyesülete június 27-én engedélyezte a Lótenyésztők és Versenyzők Egyesületének Lóértékesítő Irodája megalakulását.[53]

A lap fénykora

1928-ban a lap alapítója, d’Orsay Ede gróf egyéb elfoglaltságaira hivatkozva megvált a lap ügyeinek intézésétől. Ugyanakkor biztosítani kívánta a további megjelenést, ezért érintkezésbe lépett a Szent-György átvétele végett azokkal a körökkel, amelyek eddig is támogatták: részvényei kivásárlásával a földművelésügyi minisztérium, a Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetsége, a Magyar Lovaregylet, az Urlovasok Szövetkezete, a Pestvidéki Versenyegylet és a Magyar Póló Club által április 3-án megalapított Szent György Képes Sportlap Lapkiadóvállalat biztosította a Szent-György további kiadását.[54] Az újjáalakult részvénytársaság közleménye szerint annak „jelenleg egyedüli célja a Szent-Györgynek megjelentetése és fejlesztése” s evégett az alapszabályban is leszögezték, „hogy a lap jövedelmei csakis a lapra fordíthatók s a részvénytársaságban tisztséget viselők semmi néven nevezendő javadalmazásban sem részesülhetnek.” A lapban időről időre publikálták a kiadó pénzügyi adatait, amelyek általában diplomatikusan nullszaldót igazoltak.

Az alakuló közgyűlés a lapnál folyó munka felügyeletére egy irodalmi tanácsot választott meg, amelynek tagjai gróf Erdődy Rudolf,[55] Kempner Pál,[56] Kiss Ferenc,[57]     Massány Ernő, Mátyás Sándor, gróf d’Orsay Ede, Pettkó-Szandtner Tibor,[58] Plósz Béla,[59] Reiter József,[60] Schwartzer Jenő,[61] Scitovszky Aladár[62] és Zuber Ferenc[63] voltak, később tag lett Szaplonczay László[64] is. A tanács továbbra is azt tartotta a Szent-György elsődleges feladatának, hogy lovas-irodalmat teremtsen,[65] hiszen „lovassportunk … lassu ujraéledésének egyik legfőbb oka az volt, hogy nem volt irodalma. A napi sajtó a lovassportokat nem karolta fel.”[66] Megfelelő propaganda hiányában az érdeklődő nagyközönség lovassportnak tulajdonképpen csak a telivér lóversenyeket tekintette, „és nem gondolt arra, hogy a lovassport elnevezés a szellemi és fizikai erőt fejlesztő concours-sportot is illeti, tehát a lovasmérkőzéseket, lovastornákat és lovasjátékokat.” Tehát már a lovassportok népszerűsítése is cél lett.

Az alakuló közgyűlés a lap felelős kiadásával és szerkesztésével Massány Ernőt bízta meg.[67] Azonban ő más irányú elfoglaltságai miatt, illetve mert a „megizmosodott” Szent-György szerkesztése egész embert kívánt, a következő évben elköszönt a laptól.[68] A főszerkesztő Kiss Ferenc lett, az irodalmi tanácsban pedig Mares Istvánt[69] választották Massány helyére. A lap élére tehát egy katonatiszt került, valamint a tanácsban is – egy „civil” távoztával, és a helyére beülő katonával – többségbe kerültek a hadsereg tagjai.[70]

Az új tulajdonosi vezetés minőségi változtatásokat ígért a lap életében: növelni akarják a lap terjedelmét; olyan új kiállítást szándékoznak a lapnak adni, amely „a feladathoz méltóbb, díszesebb köntös, amely lehetővé teszi majd azt is, hogy most már a művészeteket is körünkbe vonjuk.” Ezzel összefüggésben az 5. évf. 1. számtól Garay Ákos[71] rajza látható a címlapon: szállásáról kijövő kürtös, aki riadót fúj, „hogy azzal felrázza a magyar népet aléltságából, fásultságából és közömbösségéből s egy új, megértő, a lovasszellemet ismét átérző nemzedék nevelésére serkentse.”[72] Garay munkái a továbbiakban is feltűnnek a lap elején, pl. 1932-ben valamennyi számot egy vágtató ménest ábrázoló grafikája díszítette, méghozzá úgy, hogy a teljes kép a lapot szétnyitva az elülső és a hátsó borítólapon együtt látható. Egy másik hasonló Garay-mű éveken át a Szent-György borítóján volt, csak 1943ban cserélték le egy lovaskesztyűt, kupát stb. ábrázoló fotóra. A lap másik sokat foglalkoztatott grafikusa Mühlbeck Károly[73] volt, aki főleg az Uj Időkben kialakított és sikeressé vált humoros fejléceivel jelentkezett itt is.

1929 januárjától a már új köntösben jelentkező lap címe is módosult: SzentGyörgy, képes sportlap, a Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetségének, huszonegy tagegyesületének és az Örkényi Rókafalkatársaság[74] hivatalos lapja, és a lovassportokkal, lótenyésztéssel és a sportok minden egyéb ágával foglalkozó folyóirat, amely havonta kétszer, 10-én és 25-én jelenik meg. A szerkesztőség és kiadóhivatal az Esterházy utca 32. alatt volt. A lap kétfajta minőségben volt kapható: „rendes papírra” nyomva egy szám 1,20, egy negyedévre 7 pengő volt, míg „műnyomó papíron” 2,40 illetve 12 pengő. Kellett is a megfelelő minőségű papír, hiszen a lap valóban „képes” volt: szinte minden oldalán voltak fotók (leggyakrabban jól elkapott pillanatfelvételek egy ugratásról), amelyek mennyisége és színvonala jelentékeny mértékben járulhatott hozzá a lap kedveltségéhez.

Amennyire azt meg lehet ítélni, az 1927 és 1932 közé eső időszak tekinthető a Szent-György „fénykorának”: évi 500 oldal fölé emelkedik a lap terjedelme, gyakoriak a tipográfiai és grafikai megújulások, a havidíjasok írásai jelentékeny színvonalemelést hoznak a lap életébe, 1928-tól külön rovatokban újra bő terjedelemben foglalkoznak a lovasélettel rokon sportágakkal. Lovastémájú szépirodalmi írások is megjelentek a lapban. Ilyen volt pl. Werner Scheff[75] „Orsi Európát keresi” című regénye, amelyet 51 folytatáson keresztül olvashattak a lap vásárlói. Ismertebb név kevés volt: pl. Csathó Kálmán[76] „A huszár meg a soffőr” című kisebb írását, valamint Bársony István[77] egy „lovas”-elbeszélését közölte a folyóirat. 21 folytatásban jelent meg a „Tips a lószelidítő és egyéb vidám történetek” című névtelenül megjelent sorozat.

Hangsúlyossá vált a ló és lovas tematika kultúrtörténeti vizsgálata, elsősorban Bevilaqua Béla[78] révén, aki egymás után írta ismeretterjesztő cikkeit, pl. a magyar királyok lóval való kapcsolatáról, a paripa szó eredetéről, a kumiszról vagy éppen egy „ismeretlen népmesei adalékot” közölt „a keleteurópai Szent György-legenda és a Fehérlófia népmese-tipus magyar változatainak ismeretéhez” stb. Amant Zoltán[79] többek között egy tizenkét részes cikksorozatot indított a lovasérmékről a „A ló és lovas a magyar medaillistikában” címmel. Burián Mihály[80] mintegy hatvan cikket írt részben szintén kultúrtörténeti témákról, részben az aktuális versenyekről. Csukás Zoltán[81] főleg a lovak takarmányozásáról értekezett a lap hasábjain, de a honfoglaláskori magyar lovakról is megjelent néhány tanulmánya. Mikecz Béla[82] huszonhat cikket írt különböző állategészségügyi témákról, illetve írországi tapasztalatairól.

Egyfajta „külföldi tudósítóhálózat” is létrejött: a külországban tartózkodó munkatárs beszámolt az ottani versenyekről, szemlézte a helyi lapok lovastémájú írásait vagy turisztikai élménybeszámolót írt a meglátogatott helyről. Pl. az olaszországi lovaglótanár-képző tanfolyamokra történt vezénylésekor kezdte meg cikksorozatát Reznek Jenő[83] „Pineroloi levelek”, illetve „Tor-di-Quintoi levelek” címmel.[84] Később, a negyvenes években Ostorharits-Horváth Endre[85] „Oroszországi levelek” címmel írt cikkeket a lapba. Természetesen az ő „kiküldetése” már egészen más természetű volt: írásai voltaképpen részletes úti beszámolók az Ukrajnában állomásozó magyar csapatok életéről.

Rendszeresen publikált a lapban egy házaspár, Szakonyi Lajos[86] és felesége, Tömöry Andrea. Az utóbbi által írt cikksorozat, a „Régi huszárhistóriák” 1943-ban könyv alakban is megjelent, Garay Ákos rajzaival, míg férjének A lovaglás művészete a lovasmérkőzések keretei között címmel adta ki egy füzetét a Stádium 1931-ben. Ugyanez a kiadó jelentette meg korábban (szintén Garay illusztrációival) a Szent-Györgyben is publikáló Rudnyánszky Ferenc[87] Magyar gazdák és leventék lovaskönyve című könyvét.

Mivel többször is hangsúlyozták a szerkesztők, hogy fontosnak tartják a magyarnyelvű szakirodalom megteremtését, a lap nevével megjelent néhány könyv is, pl. Pálffy Zsigmond[88] A lovaglás vezérfonala című műve;[89] ugyanakkor hiányérzet támadhat az olvasóban, hiszen a meglévő munkatársi gárdával egy igen nívós könyvsorozatot lehetett volna megjelentetni (és a szerzőknek nem kellett volna különböző más kiadóknál házalniuk a kéziratokkal), ám ez nem történt meg – nyilván az anyagiak hiánya miatt.

Annak ellenére, hogy két minisztérium is részvényese volt a kiadóvállalatnak, a lap hasábjain nem került túlzottan előtérbe a politika. Természetesen időről időre megjelent néhány elmaradhatatlan, a rendszer iránti lojalitást kinyilvánító cikk, de ez megszokott dolognak számított, és persze a Szent-György olvasóközönsége amúgyis alapvetően a középosztályhoz tartozó, rendszerhű polgárokból és katona  tisztekből állt. Olvasható volt egy cikk pl. a Horthy-nemzetségről, de mint láttuk a család katonatiszt tagjai szintén foglalkoztak lovakkal; illetve a lap és a honvédség életében befolyással bíró személyekről pl. Gömbös Gyuláról.[90]

Hanyatlás és megszűnés

A Magyarországra is begyűrűző világgazdasági válság természetesen a SzentGyörgyöt sem kímélte. A pénzügyi nehézségek miatt 1933-tól folyamatosak voltak az előfizetőket toborzó szerkesztőségi felhívások. A nyilvánvaló pénztelenség egyrészt a lap terjedelmének fokozatos csökkenését vonta maga után, pl. az 1929-es 639 oldalból 1936-ra már csak 298 lesz – igaz aztán egy időre újra 300 fölé nő. Ugyanakkor érezhető színvonalcsökkenést is tapasztalhatunk, nem is annyira szakmait, mint inkább valamiféle tartalmi elszürkülést, ami abban állt, hogy jóval kevesebben publikáltak a lapba: a háború kitörése, illetve azt megelőzőleg az arra való készülődés még több katonai szakírót vont el a publikálástól. Sokszínűség helyett jobbára mindig csak ugyanazoknak a szerzőknek a cikkeivel találkozhatunk egy-egy számban.

1935 elején a lap árát 28-ról 14 pengőre szállították le. Indokként azt említették, hogy nem akarják, hogy egyetlen olvasónak is nélkülöznie kelljen „a tíz év alatt minden lovasember szívéhez oly szorosan hozzánőtt” Szent-Györgyöt. Az ár csökkenése azonban „szükségessé teszi a lap terjedelmének csökkentését is” tehát a jövőben a lapot – „átmenetileg” – csak havonta egyszer, minden hó 15-én jelentetik meg. Az évi 24 szám azonban megmaradt, ugyanis valamennyi lapszámot dupla számnak tekintettek, s az eddigi 16 oldal helyett 24 oldal terjedelemben jelentek meg. Röviden kifejezve: havi 32 oldal helyett csak 24 lett. Felhívásukban tudatták az olvasókkal, hogy a nagy anyagi nehézségekkel küszködő lapot csak újabb előfizetők toborozása mentheti meg.[91] Később, az ország területgyarapodásai alkalmával is felhívták a figyelmet arra, hogy a lap barátai ajánlják a lapot a viszszacsatolt megyékben élő ismerőseiknek mind a Szent-György, mind a magyar lovasélet érdekében.

Elkerülte a lapot az 1938-as újságmegszűnési hullám. Ekkor született meg az az új sajtótörvény, az 1938/XVIII-as, illetve az ezt kiegészítő 4950/1938-as rendelet, amely szerint minden eddig megjelent lapot újra engedélyeztetni kellett. A Szent-György azonban, amely mögött két minisztérium is állt, természetesen továbbra is megkapta az engedélyt. Ugyanígy nem volt gondja valószínűleg a hamarosan bevezetett cenzúrával sem, hiszen az irodalmi tanácsban helyet foglaló minisztériumi illetve katonai személyiségek már addig is biztosították a lapban megjelenő írások politikailag kifogástalan voltát.

1939-ben, a háború első évének végén ismételten arra kérték az olvasókat, hogy az „ismert nehézségek” ellenére se hagyják el a lapot, és azt ígérik, hogy „a fennálló törvényes rendelkezéseken belül” igyekezni fognak, hogy továbbra is műnyomó papíron és a meglévő terjedelemben jelenhessen meg az egyetlen képes magyar lovasújság, „amely évről-évre nagyobb nehézségek között, de töretlen erővel és a magyar lovasélet jövőjébe vetett hittel és bizalommal szolgálja minden téren és vonatkozásban a magyar lovasügyet.”[92]

1940 elejétől a 8310/1939-es miniszterelnöki rendelet 4. §-a értelmében a lapot – a háborús takarékossági intézkedések miatt – a továbbiakban 16 oldalon kellett megjelentetni. A szerkesztőség az ígérte, hogy a rendelkezésre álló helyet úgy igyekszik beosztani, hogy az olvasók továbbra is áttekintést kapjanak a legfontosabb bel- és külföldi lovaseseményről.[93] A gyakorlatban azonban ez egyre inkább azt jelentette, hogy az ezekben években mindinkább csökkenő oldalszámú folyóirat döntő hányadát a különböző lovasversenyek győzteseinek, a nyeremények összegének stb. egyszerű felsorolása, táblázata tette ki.

A fotók száma is megcsappant, némelyik számban alig találhatunk, jóllehet a lap továbbra is műnyomó papíron jelenik meg. Előfordult, hogy csak néhány rajz díszítette a lapot, ezek ekkortájt már inkább Csengery István[94] ceruzája alól kerültek ki. A későbbi időkben szinte már csak Kelemen Ernő[95] írt újabb cikkeket az aktuális ügető- és galoppversenyekről, az eddigi katona-írók, nyilvánvalóan a háborús helyzet miatt, jószerével teljesen eltűntek – ezáltal kicsit „civilebbé” vált a lap. A hiányzó szakírók pótlásaképpen külföldi lapok cikkeinek fordításai jelentek meg, ami nem is meglepő, hiszen a Szent-György már eddig is folyamatosan idézett ezekből. Főleg a már említett Sankt Georg szerepelt sokszor, amelyet „a német lovassportok hivatalos lapjának” nevez a Szent-György, de idéztek a zürichi Der Schweizer Kavalleristből, a Revue de Cavallerie-ből, vagy éppen a francia L’Éperonból – ez utóbbiból természetesen csak addig, amíg a háborús viszonyok engedték.

A Szent-György sportlap azonban mindezen nehézségek ellenére is szinte a végsőkig kitartott. Utolsó száma, amely tulajdonképpen a borítófedélen kívül csupán négy oldalt, vagyis egy összehajtott lapot tartalmazott, 1944. október 15-én jelent meg. Horthy aznap adta ki a fegyverszüneti proklamációját, amelyet másnap viszszavont, Szálasi Ferenc átvette a hatalmat, a szovjet csapatok már Debrecen felé jártak, s a méneseket, az örkénytábori létesítményeket is elérte a világháború.

GÁBOR BÁLINT

L’histoire du journal sportif ’St. Georges’

Le journal sportif ’St. Georges’ a démarré en 1924, comme le magazine de la Fédération Nationale des Clubs de Sport Équestre Hongrois. Son but a été d’améliorer la situation handicapée des sports équestres et de l’élevage de chevaux après la guerre mondiale et des révolutions. Le rédacteur en était Ernő Massány, journaliste sportif. Le journal a cessé d’exister après six numéros, plus tard, en 1925 avec un sous-titre changé il a été renouvelé grâce à l’aide financière du comte Ede d’Orsay, commandant à l’armée hongroise. A vrai dire, à l’arrière-plan, c’est la remonte, la section s’occupant de l’élevage de chevaux de l’armée hongroise, et le Ministère de l’Agriculture autant que le Ministère de la Défense Nationale qui sollicitaient le renouveau de cet organe. Dans le conseil littéraire du journal jouaient également un rôle important les officiers, surtout après le départ de Massány. Alors, c’est Ferenc Kiss, général de division, président délégué de la Fédération Nationale des Clubs de Sport Équestre Hongrois, qui est devenu rédacteur en chef. Le journal ’St Georges’ – quoique s’occupant de plusieurs sport – en réalité était l’organe de la vie équestre, et des différents concours équestres olympiques et militaires. Le journal publiait des photos de bonne qualité, imprimées sur papier excellent, les auteurs de ses articles étaient les meilleurs spécialistes (souvent reconnus à l’étranger également) de la vie équestre hongroise. Des études d’histoire de civilisation en rapport des chevaux, autant que des écrits belletristiques à sujet sportif sont aussi parus. Pendant la deuxième guerre mondiale, le niveau et l’étendue du journal avaient diminué, toutefois il est paru régulièrement jusqu’en automne 1944.