szemle

 A Szombathelyi Egyházmegyei Könyvtár ősnyomtatványainak és antikváinak katalógusa. – Catalogus incunabulorum et librorum sedecimo saeculo impressorum qui in Bibliotheca Dioecesianae Sabariensis asservantur. Összeáll./composuit Rétfalvi Gábor. Szombathely, 2006. Szombathelyi Egyházmegyei Könyvtár, 374 l.

A magyarországi régi könyvtárak anyagának modern feldolgozása az európai helyzethez hasonlóan csak kis lépésben halad előre. Az egyházi könyvtárak ráadásul többszörösen is hátrányban vannak. A szocializmus évtizedei alatt nem is volt tanácsos feltárni értékeiket – kockáztatni az elkobzást –, így (és a krónikus paphiány miatt) a könyvtárak személyzetét nem is fejlesztették. Ugyancsak elhanyagolták a régi könyvek feldolgozásához szükséges modern kézikönyvek beszerzését, elsősorban anyagi okokból. (Csak zárójelben: ezért is volna nagyon fontos, hogy az egyházi könyvtárak csatlakozni tudjanak az Európai Kutató Könyvtárak Szövetségéhez [Consortium of European Research Libraries], és ezzel ahhoz az adatbázishoz, amely részben helyettesíti a kézikönyveket az egyes kiadványok azonosításakor. Lásd erről V. Ecsedy Judit: A Consortium of European Research Libraries (CERL) éves közgyűlése és szemináriuma. = MKsz 2004. 1. sz. 86–88. megjelent írását.)

A Szombathelyi Egyházmegyei Könyvtár története a szélesebb szakmai közönség részéről is jobbára csak sztereotípiákból ismert, bár az utóbbi időben – igaz főként a 18. századi francia anyag – újból előtérbe került a gyűjtemény. A korai szakirodalomban rögzített tények kerülnek újra és újra elmondásra. Így történt ez a mostani kötet előszavában is. Az alapító Szily János püspök 1791-ben saját könyvtárát tette a gyűjtemény alapjául, és az őt követő püspök, Herzan Ferenc emelte ezt a nagyobb könyvtárak sorába. Az anyaghoz több kutató tartalmilag is közelebb lépett, de ahogy említettem ezek az elemzések főként a felvilágosodás kori anyagot érintették (csak utalásképpen Guilbaud, Juliette: La diffusion des idées jansénistes par le livre français en Europe centrale aux XVII^e et XVIII^e siècles. = MKsz 2005. 1. sz. 42–55.). Az előszóban felbukkant egy, a könyvtártörténeti szakirodalomban makacsul élő másik sztereotípia is: Szily János a második Klimó György után, aki közösségi használatú könyvtárat hozott létre. (Vö. Kassa város olvasmányai, 1562–1731. Sajtó alá rend. Gácsi Hedvig, Farkas Gábor, Keveházi Katalin, Lázár István Dávid, Monok István, Németh Noémi. Szeged, 1990. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 15./), továbbá lásd még a Magyarországi magánkönyvtárak III. Bányavárosok olvasmányai, 1533–1750. Sajtó alá rend. Viliam Čičaj, Keveházi Katalin, Monok István, Viskolcz Noémi. Bp.–Szeged, 2003. OSzK–Scriptum. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 13/3./ c. sorozat köteteit, s találhatnak „Bibliotheca publica”-t, vagy „Publica libraria”-t, de röviden összefoglaltam a kérdést a Tarnai-emlékkönyvben is („Libri in publica libraria exules scholastici”. Kísérlet egy fejléc értelmezésére, avagy a városi közösségi könyvtárak kialakulásáról Magyarországon. In: Tarnai Andor-emlékkönyv. Szerk. Kecskeméti Gábor. Bp. 1996. 181–187.)

Rétfalvi Gábor a mostani katalógusban 102 ősnyomtatvány, és 262 16. századi mű leírását adja, formailag a nemzetközi ajánlásokat követve. Ez azt jelenti, hogy minden egyes kiadványt azonosított, teljes példányleírást is adott: kolláció, kötés jellemzése, kézírásos bejegyzések jellemzése, illetve szövegük betűhív közlése. A kötéstörténet kutatóinak fontos tudni, hogy a szombathelyi Zsoldos István és a passaui Franz Hindringer keze alól kikerült könyvek közül ma 811 darab regisztrált az egész gyűjteményben. A katalógus mutatói példaértékűen sokkal részletesebbek, mint az általában elvárt. Így például külön raktári jelzet mutató, évrendi mutató, illusztrációk mutatója, vagy címmutató is a kutatók rendelkezésére áll a kötetben. Külön közöl a szerző egy tulajdonosi, és egy könyvhasználói mutatót, ami komoly vállalkozás, hiszen a szűkszavú jegyzetekből nehezen elkülöníthető, hogy valakinek a birtokában volt a könyv, vagy csak használta valahol.

Mielőtt átfogóan dicsérném a katalógus öszszeállítóját, gyorsan megfogalmaznám hiányérzetemet is. A kötet elbírt volna egy könyvtártörténeti bibliográfiát. Sajnos nem túl nagyszámú közlemény jelent meg, de ez a kötet-katalógus jó alkalom lett volna a teljes historiográfiai anyag számbavételére. Annál is inkább fontos lett volna, mert a bevezetőhöz a szerző jegyzeteket sem írt. Említ ugyan helyismereti szerzőket (Pálinkás Géza, Géfin Gyula, Pataki László, Dobri Mária), de a megjelent műveket bibliográfiailag nem jeleníti meg. Ami nekem leginkább hiányzik, a mostani katalógus során kézbevett és feltárt forrásanyag szembesítése a már régebben megjelent szakirodalom állításaival. A bejegyzések ugyanis részben érdekességeket mutatnak fel, részben a gyűjtemény genezisét jellemzik.

A németújvári ferencesek könyvei bizonyára kölcsönzéssel kerülhettek Szombathelyre, vagy ki tudja? Theodor Dornstein Botaniconja (Frankfurt am Main, 1540) Batthyányi Boldizsártól a helyi protestáns iskolába, onnan a ferences rendhez került (126. tétel). De mikor, és miért került Szombathelyre? A másik Batthyány Boldizsár könyvtárából származó kötet (egy a német arisztokráciát bemutató gyűjtemény, Heinrich Pantaleon, 276. tétel) nem volt a ferenceseké, és ugyancsak kérdés, mikor jutott a szombathelyi papi szeminárium könyvtárába? Batthyányi Boldizsár könyvtárának rekonstrukciójából ezek hiányoznak, Pantaleon művének egy másik, német kiadása volt eddig csak ismert (vö. Bibliotheken in Güssing im 16. und 17. Jahrhundert. Hrsg. von István Monok, Péter Ötvös. Band II: Monok, István–Ötvös, Péter–Zvara, Edina: Balthasar Batthyány und seine Bibliothek. Red. von István Monok. Eisenstadt, 2004. /Burgenländische Forschungen. Sonderband XXVI./ 65). Az ugyancsak Németújváron volt, de a Beythe család környezetében használt Philipp Melanchthonkötet más jellegű kérdéseket vet fel. Vajon a supralibrosként közölt „IOB KAWASY” névnek nem egy rosszul olvasott változata a címlapról „Job Zanatij’-ként közölt bejegyzés, és ugyanitt (252. tétel) a Gyalui Torda Zsigmondra vonatkozó jegyzet nem azt jelzi, hogy ő volt a könyv használója (ahogy az a mutatókból kiderülne), hanem a fol. 48-on rá vonatkozó megjegyzés szerepel.

A 18. századi Nádasdy-generációk könyvtárairól keveset tudunk, ezért érdekes a családi könyvtár egy darabjának (Aristoteles, 26. tétel) felbukkanása. Ez Nádasdy Imre tulajdona volt (bár ezt a szerzőnek nem sikerült azonosítania), aki a könyvtárát a vátszentkúti szervitáknak ajándékozta (sajnos ez az intézmény kimaradt a mutatókból), ahonnan – feltehetően II. József korában, vagy azt közvetlen követően – került a könyv Szombathelyre.

Egy helytörténész nyilván sokkal több érdekességet tud kiemelni a katalógusból, azonosítani nem teljes neveket, amelyek a bejegyzésekben szerepelnek. Ezért lenne fontos az on line katalógus, pontosabban a könyvtár régi könyveinek leírása a magyarországi közös régi könyv katalógusba, hogy a sok helyre szétszóródott könyvtárak tulajdonosi bejegyzéseit összeszedni, illetve esetenként javítani lehessen.

Az említett hiányosságok, illetve kiegészítési javaslatok természetesen semmit nem vonnak le a kötet értékéből. Nagyon fontos lenne, ha valamennyi magyarországi könyvtár régi állományának elkészülne az ilyen szakszerű katalógusa, hiszen ma a hazai és a nemzetközi szakmai együttműködés igényli az ilyen a köteteket, a közös adatbázist. Védi is a könyveket a katalógus. Ha ismert a bejegyzések anyaga, nem biztos, hogy egy-egy mű, egy-egy kiadásának minden példányát kézbe kívánja venni a kutató, vagy – és sajnos erre is készülni kell – a lopások felderítésének nagyobb az esélye, ha az eltulajdonított példány adatai a piaci szereplők és a rendőrség számára is ismertek.

Monok István

Notes, rapports et témoignages français sur la Hongrie 1717–1809. Par Charles Kecskeméti. Paris – Budapest – Szeged, 2006. Institut Hongrois – Bibliothèque nationale Széchényi, 388 l. /Documenta Hungarorum in Gallia II./

Magyarországra vonatkozó francia levéltári forrásokat gyűjt egy kötetbe a Párizsi Magyar Intézet, az Országos Széchényi Könyvtár és a SZTE Történeti Intézet közös kiadványa Notes, rapports et témoignages français sur la Hongrie 1717–1809 címmel. A „Documenta Hungarorum in Gallia” sorozatban megjelent kiadvány előzménye az a két forrásgyűjtemény, amely az 1960as évek elején jelent meg a brüsszeli Nagy Imre Politikatudományi Intézet gondozásában. A Témoignages français sur la Hongrie à l’époque de Napoléon, illetve a Notes et rapports français sur la Hongrie au XVIII^e siècle címet viselő két kötetet Kecskeméti Károly szerkesztette.

A nemrég egy kötetben újra kiadott és néhány kiegészítéssel bővített gyűjtemény huszonnyolc különféle természetű dokumentumot tartalmaz kronológiai sorrendben: egy útibeszámolót, két értekezést az ország gazdasági fontosságáról, illetve diplomaták és hadmérnökök jelentéseit. A szövegek a 18. század és a napóleoni korszak Magyarországához kapcsolódnak. Szerzőjük két kivétellel francia.

Egyes írások kizárólag az ország politikai életével, illetve politikai intézményeivel foglalkoznak; mások kitérnek az ország földrajzára, a lakosság összetételére, életmódjára, életszínvonalára, vallási megoszlására, az ország gazdasági helyzetére, az utak és hidak állapotára.

A dokumentumok csaknem felét a francia udvar megbízottainak beszámolói teszik ki. Noailles márkija 1783 és 1792 között diplomáciai tevékenységet folytatott Bécsben. A különféle ügyek intézése mellett feladata volt a Habsburg Monarchia belügyeinek, II. József személyének, illetve politikájának a megismerése és az arról való tájékoztatás. Ami a belügyeket illeti, Noailles jelentéseiben csak Belgiumról és Magyarországról ír részletesebben. Rendkívül szkeptikusan figyeli II. József reformjait, nem hisz abban, hogy keresztülvihetők lennének. Közben egyre nagyobb szimpátiát érez Magyarország iránt. Kecskeméti szerint Noailles magyar informátora Ürményi József lehetett.

Hazánk, mint Franciaország egyik fő ellenfelének hátországa, Napóleon érdeklődését is felkeltette. Megfigyelőket küldött Magyarországra Gérard Lacuée (1801–1802) és a kor egyik kiemelkedő politikai gondolkodója, Adrien LezayMarnesia (1802) személyében, hogy küldjenek jelentéseket, amelyek alapján pontosabb képet kaphat a magyar–osztrák viszonyról. Lacuée mint bécsi követségi titkár a pozsonyi diétára ment, Lezay pedig a magyar mezőgazdaság tanulmányozásának ürügyén járta be az ország egy részét. Ez utóbbi nagyszerű megfigyelő volt, Kecskeméti véleménye szerint ő írta a kötet legizgalmasabb darabjait.

A gyűjteményben két olyan dokumentum található, amely kizárólag gazdasági szempontból tárgyalja Magyarországot. Az egyik az alsómagyarországi bányákról szól, amelyek iránt az 1760-as években Born Ignácnak és Hell József Károlynak köszönhetően igen megnőtt Európa érdeklődése. Előbbi a nemesfémek amalgámozására vonatkozó találmányával tett szert világhírre, utóbbi pedig a bányavizek mérséklésére kifejlesztett gépeivel. A dokumentumban a Hellféle, 1753-ban kifejlesztett léggépnek részletes ismertetése található.

A másik gazdasági tárgyú írás kereskedelmi együttműködést szorgalmaz Franciaország és a Habsburg birodalom között. A két nagyhatalom Poroszország ellen kötött politikai érdekszövetsége körülbelül tíz évvel korábban jött létre (versailles-i szerződés, 1756) és egy gazdasági jellegű együttműködés azt mindenképpen megerősítette volna. A jelentésből kiderül, hogy Franciaország milyen hasznot remélt egy ilyen jellegű együttműködéstől, amelyben a gazdasági szempontból még kiaknázatlan Magyarországnak komoly szerepet szánt.

A gyűjteményben két olyan dokumentum található, amely magyar szerző tollából származik, mégis helye van a kötetben, mert vannak francia vonatkozásai. Az egyik az 1785-ben, eredetileg is franciául íródott „Précis”, melynek célja az volt, hogy tájékoztassa a francia kormányt a II. József reformjai előtti magyar alkotmányos rendről – Kecskeméti feltételezi, hogy a fentebb már említett Ürményi József a szerzője. A másik az „Invraisemblances” címet viselő, II. József politikáját támadó röpirat, amelyet a francia udvar számára fordított franciára a bécsi képviselet.

A kötetet Napóleon hadmérnökeinek jelentései zárják az 1809-es dunántúli hadjárat idejéből.

A közreadott dokumentumok egyik jellemző közös vonása, hogy a szerzők a Habsburg birodalmon belül kivétel nélkül kitüntetetten kezelik Magyarországot. Politikai szempontból, a magyar kártyát mindig ki lehetett játszani Ausztriával szemben. Gazdasági szempontból pedig az örökös tartományok közül Magyarország volt az, amelyik gyümölcsöző kapcsolatokat ígért, egyrészt, mint a francia termékek felvevőpiaca, másrészt, mint nyersanyagtermelő ország. Közös vonás az is, hogy bár a dokumentumok hangvétele eltérő, szerzőik kivétel nélkül szimpatizálnak a magyarokkal a Béccsel való küzdelemben.

A francia szemlélők kivétel nélkül az ország páratlan természeti gazdagságáról beszélnek. Magyarország, írják, kiváló adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy gazdag ország legyen: éghajlata kedvező, talaja jó minőségű, számos folyója van, és ásványi kincsekben is gazdag. Megdöbbenve tapasztalják mégis az ország elmaradottságát, aminek okát két dologban látják: egyrészt a bécsi gazdaságpolitikában, ami az osztrák ipar védelme érdekében gátat vet a magyar ipar és kereskedelem fejlődésének, másrészt a parasztság nyomorúságos helyzetében. Több francia kommentátor hiányolja a kiépített csatornahálózatot és aggodalmát fejezi ki a rendes, járható utak, illetve a biztonságos hidak hiánya miatt. A francia megfigyelők rendre elcsodálkoznak az ország etnikai, vallási és nyelvi sokszínűségén.

Amint azt Kecskeméti a kötet bevezetőjében hangsúlyozza, a gyűjtemény nem kíván versenyre kelni a történészek munkáival. Egészen más a célja. A közreadott dokumentumok amellett, hogy képet adnak a korabeli magyarországi viszonyokról, illetve arról, hogy milyen jelentőséget tulajdonított Franciaország hazánknak az európai nagyhatalmak küzdőterén, érdekes hangulatképet is festenek a korról. A hazánkban rövidebb-hosszabb ideig tartózkodó külföldiek elfogulatlanul, sokszor egy gyermek naiv kíváncsiságával írják le benyomásaikat a látottakról. Beszámolóikból a személyes, anekdotikus elemek sem hiányoznak.

Ami a dokumentumokat információ-értékükön, a kor atmoszféráját közvetlenül felidéző erejükön túl különlegessé teszi, az írójuk őszintesége. Talán ez a közreadott dokumentumok legnagyobb erénye.

Magyar Krisztina

„Egy ember, akit még eddig nem ismertünk.” A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteményének katalógusa. (II.) Kéziratai, az író képzőművészeti alkotásai, ábrázolások az íróról. Szerk. E. Csorba Csilla. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2004. 219 l., számtalan képpel; – (I.) Könyvtára. Szerk. E. Csorba Csilla. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2006. 187 l., számtalan képpel.

Két reprezentatív kiállítású kötet született a PIM Jókai-gyűjteményéről, s szándékoznak még egy harmadikat is kiadni. Azt hiszem Jókai az egyetlen, aki minden magyarnak eszébe jut, ha azt kérik tőle, hogy mondjon egy magyar regényírót. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy hol őrzik hagyatékát. Pedig ez nemcsak a Jókaigyűjtemény, hanem a PIM története szempontjából sem érdektelen.

Jókai 1899-ben, 74 évesen, másodszor is megnősült. Addig, megözvegyülését követően, Pesten a Bajza utcai Feszty-villában lakott lányáéknál, Feszty Árpádné Jókai Rózánál. Jókai 1904-ben hunyt el. 1906-ban a Petőfi Társaság megvásárolta a Feszty-villát, amely 1909. november 7-én mint Petőfi Ház nyílt meg. Célja a Petőfi-kultusz ápolása volt, de a Ház emeletén, ahol évekig lakott, emlékszobát rendeztek be Jókai tiszteletére is. (Ne feledjük, 1878-ban a Petőfi Társaság Jókai elnökségével alakult meg.) 1945 után lakhelyén József Attila-kiállítást rendeztek be, ezért az intézet új neve Petőfi és József Attila Múzeum lett. Később a Petőfi Ház adminisztrative a Budapesti Történeti Múzeumhoz került. 1954-ben a kulturális szervek megalapították a Petőfi Irodalmi Múzeumot, amelyet aztán 1957-ben a Bajza utcából a Károlyi-palotába helyeztek át. Ennek most éppen ötven éve! Reméljük, ez most már így marad.

A PIM törzsanyagát tehát a Petőfi Ház gyűjteménye adta, s ha innen nézzük, akkor a PIM mindjárt száz éves lesz. Ez jogosabb is volna. – Tapasztalatból tudjuk, hogy az ilyen szervezeti átalakítások, fölkavarva még politikai viharok szelétől is, egyetlen hagyatéknak sem válnak javára. Amikor az 1960-as években megindult a Jókai kritikai kiadás, s Jókait ismét lehetett nagyságához méltón elismerni, egyre sürgetőbbé vált a Jókai-gyűjtemény szakszerű rendezése és feltárása. 2004-re megjelent nyomtatásban a hagyatékban lévő kéziratokat, 2006-ra a Jókai könyvtárát bemutató kötet. Sokan dolgoztak rajta. A kötetek számozása szerint – a megjelenési sorrendtől függetlenül – első Jókai könyvtára.

(1) A könyveket a Petőfi Ház nem túl megbízható leltárkönyve alapján azonosítani, majd rekatalogizálni kellett. Ezt a munkát Kómár Éva és Németh Zsuzsa végezte el, a ,Folyóiratok’ fejezetet Birck Edit és Németh Zsuzsa írta, a ,Kisnyomtatványok’-ét Mészáros Tibor, s a nagyon érdekes ,Lapkivágatok’ részt Varga Katalin rendezte sajtó alá. Ebben a részben a sajtófigyelő vállalatok neve alatt időrendben vannak a cikkek, az előző háromban a szerzői, illetve értelemszerűen a címrendszó a rendezés elve. Az első részt, a ,Könyvek’-ét egy Függelék követi, amelyben a mára már hiányzó könyvek vannak felsorolva. Az egyik legértékesebb régi könyv, Heltai Gáspár: Cancionale … Kolozsvár 1574 (RMK I 112, RMNy 351), átkerült az Országos Széchényi Könyvtárba. – A könyvek között különösen érdekesek, azon túl persze, hogy milyen izgalmas egy nagy író könyveit szemelgetni, Jókai saját műveinek kiadásai és azok különféle nyelvű fordításai. Az ember úgy tudja, hogy Jókai nemzetközi hírű, és most láthatja, hogy tényleg az. – A bibliográfiai leírások általában korrektek, dicséretesek a feldolgozók bibliofil szempontokat szem előtt tartó kötésleírásai, a közreműködők és a bejegyzések közlése. Akad néhány sajtóhiba, például: Ungarn betreffende (nem betressende, 592.), Armand a keresztnév (812.) Ober-Aegypten (nem Oder-, 903.), regierenden (953.). Ennél komolyabb hiba, hogy a Bibliákat nem egy helyre, [Biblia] címrendszó alá gyűjtötték: a német nyelvű az 57. tételszámon (Die Bibel.) Die Heilige Schrift… Mit 200 und dreissig… (nem dreissing!), a francia a 795. számon La Sainte Bible, a magyar nyelvűek a 849–850. (Szent Biblia) tételnél szerepelnek. – Szépek és ügyesen választottak az illusztrációk. Bámulatosan sokfélék a könyvek: az irodalmi és történelmi alkotások mellett természetesek az útleírások, a művészeti könyvek és a kézikönyvek, lexikonok, de meglepően sok a természettudományos mű (a sok kertészeti könyv magától értetődő). Néhány példa: kémia 199, 646, 901, fizika 708–710, növénytan 112, 711, 893, 899, állattan 86, 203, 248, 707, természettan 162, 233–234, 726, 860, iparfejlődés, újítások 60, 211, 916. Izgalmasak a szótárak, nyelvkönyvek, különösen a szokatlanok, például az illir és más szláv nyelvtanok (4, 181, 245, 760, 797, 894). A dedikált könyvek közül talán a legérdekesebb a 37. tétel. (Keszler József ehhez írt ajánlási szövege 22. l.)

32-féle folyóirat egy magánkönyvtárban tekintélyes: a magyarok mellett angol, német, francia folyóiratok jártak Jókaiéknak. Persze azok, amelyeknek főmunkatársa (Délibáb) vagy éppen szerkesztője – sőt némelyiknek tulajdonosa – volt (Életképek [Petőfivel együtt], Est Lapok, A Hon, Igazmondó, Magyar Nemzet, A nagy tükör, Nemzet, Üstökös), magától értetődőek. Hiányzik viszont a Vasárnapi Újság c. képes hetilap, amelynek szerkesztésében jelentős szerepet játszott Jókai. (Talán valamely családtag vagy rokon magának tartotta meg.) Az embernek azon kell eltűnődnie, hogy Jókai hogy bírt ennyit dolgozni, hiszen emellett megírt több mint száz kötetnyi regényt, elbeszéléseket és drámákat. S ugye olvasott is, nemcsak írt! Sőt kertészkedett is. Az átlagember, ha másolnia kellene, se győzné, nemhogy kigondolni az izgalmas történeteket. Persze Jókai esetében szó nincs átlagról, zseni volt. Kómár Éva tanulmányából megtudjuk, hogy tanára, Vályi Ferenc (aki később sógora lett) szoktatta fegyelmezett napi időbeosztásra – gondolom, nem sokat törődve a tehetséges gyermek személyiségi jogaival. Idős korában is reggel 5 órakor kelt, s délelőtt 10-ig már megírt egy-két ívnyit, aztán jött a többi foglalatosság.

A kisnyomtatványok között vegyes nyomtatványok (pl. színlapok), kották, térképek és gyászjelentések vannak. – A lapkivágatok különösen érdekesek mint a 19. században már megindult sajtófigyelő-szolgáltatások műfajának és szerepének példái. – A kötethez a névmutatót Nagy Csaba készítette.

A kéziratok gyűjteményét (2) Parragi Márta dolgozta fel, áttekinthető csoportokba sorolva a tételeket. Ezek levelek (tőle és hozzá), művek, cikkek kéziratai, jubileumi üdvözletek, okiratok, vegyes dokumentumok, továbbá műveinek olyan kéziratlapjai vagy fejezetei, amelyeket Jókai feltehetően a családi levelekhez mellékelt. Összesen együtt kb. 5.000 fólió. (A művek többezer lapnyi kézirata az OSzK-ban van.) A kéziratok több forrásból és több részletben kerültek a PIMbe, illetve egy része már korábban a Petőfi Házba. De még 2002-ben is került elő kézirat, a Szeretve mind a vérpadig vagy a Sárga rózsa. Az előbbit a PIM vette meg, az utóbbi letétként a debreceni Déri Múzeumban van. – A tételek leírása pontos, tömör: kinek szól, a dátum, terjedelem, méret, írásmód (autográf vagy más kéz), az aláíró személy neve abban a formában, ahogy a levélen olvasható, a kézirat állapota, a jelzet, végül a beszerzés módja (vétel, ajándék, letét stb.), s ennek dátuma. A leveleknél még nehezebb  a művek tételeinek leírása, azonosítása, a részek, és a teljesség, ill. hiány meghatározása. Parragi Márta közli a meglévő fejezetcímeket, a kéziratos lapokra az esetleges rájegyzéseket. A műveknél különösen fontos a beszerzés rögzítése. Például az Egy az Isten 39 lapnyi kézirata 470–479. tíz tétel, mert ennyiféle forrásból került a PIM-be különböző időkben.

Az író képzőművészeti alkotásait (3) Ladányi József gyűjtötte egybe, és írta a fejezet bevezetőjét. Ebben rajzok, akvarellek, olajfestmények, szobrok és faragványok vannak, s zömében mindegyiknek a képét is közreadja. Jókai gyermekkorától kezdve rajzolt, és ötven éven keresztül vázlatfüzeteket hordott magával. Ezt figyelembe véve aránytalanul kevés maradt ránk. A képek egy része rokonokról és ismerősökről készült. A PIM 1962-es évkönyvében foglalkoztak már Jókai képzőművészeti munkásságával. Ott a magántulajdonban lévők is szerepelnek, itt természetesen csak a PIM-ben lévők, viszont a szobrokat is katalógusba vette Ladányi József. A tételek adatelemei: a mű címe, a keletkezés ideje, technika és méret, jelzése, állapota, megjegyzés; aztán a mű leírása, leltári száma, végül itt is a proveniencia.

Végül következik a 4.-ként bemutatott gyűjtemény, E. Csorba Csilla feldolgozása, aki az íróról készült képzőművészeti alkotásokat és a fényképfelvételeket veszi sorra. E fejezetben is kapcsolódik csaknem minden tételhez illusztráció. Ettől még személyesebbé válik maga Jókai Mór. Népszerűsége folytán a képzőművészet minden műfajában megörökítették: rézmetszet, litográfia, fametszet, tusrajz, ceruzarajz, pasztell, akvarell, olajfestmény, gipsz, bronz, márvány – és fénykép. Az Üstökös és a Bolond Istók c. lapoknak nemcsak szerkesztője és szerzője, hanem gyakran illusztrátora is, a közélet állandó szereplője volt. Mindez általános ismertséggel járt, művészek versengve ábrázolták őt. A kereskedők is: csészén, poháron, szalvétán, zászlón és egyéb emléktárgyakon. Csorba Csilla kronologikus sorrendben közli a tételeket. (A könyvekben megjelenő arcképeket nem veszi fel, képtelenség lenne.) A legnagyobbak örökítették meg,  például Barabás Miklós, Munkácsy, Réti István vagy Zala György. Csorba Csilla persze mindenkit felsorol, aki név szerint ismert művész! A tételek adatsora: az ábrázolás rövid leírása, a készítés időpontja, a mű anyaga, technikája, mérete; a művész adatai, jelzés a művet hordozó anyagon, a megjelenés helye; irodalom; leltári szám és proveniencia. Külön fejezetet szentel Csorba Csilla a Jókai-fényképeknek. Láthatóan szereti ezt a műfajt, úgy érezzük, a képzőművészeti ábrázolásnál hitelesebbnek tartja. Van is ebben valami, bár Jókai korában még nem volt a mai pillanatfelvételre lehetőség, percekig tartott a beállítás, s a fényképész diktálta, hogy hogyan kell ülni, nézni, viselkedni és megmerevedni. Jókai állítólag az elsők egyike, aki anyaggyűjtését és vázlatkészítését egy-egy fotóval segítette, sőt tervbe vett regénybeli főszereplőiről fényképet szerzett magának. Fényképei külföldre is eljutottak, mert nemcsak itthonról, külföldről is kérték fényképét rajongó olvasói. – Minden fejezethez készült névmutató.

A látszat ellenére Jókai zárkózott ember volt, dolgozószobája, s benne nagyrabecsült könyvtára csak kevesek számára nyílt meg. Most, aki akar, beléphet Jókai virtuális magánkönyvtárába, csak a PIM Jókai-gyűjteményéről kiadott szépséges kötetek fedelét kell felnyitnia.

Rozsondai Marianne

A tudósok biobibliográfusa. Id. Szinnyei József (1830–1913) könyvtártudós akadémikus életműve. A kutatást vezette: A. Szála Erzsébet. Az anyaggyűjtést végezte: Perjámosi Sándor. Sajtó alá rendezte: Gazda István. Sopron–Piliscsaba–Bp.–Révkomárom, 2006. Nyugat-magyarországi Egyetem–Magyar Tudománytörténeti Intézet–Országos Széchényi Könyvtár–Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma, 216 l. /Akadémiatörténeti kutatások. Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 56./

2006-ban második „emlékmű” jelent meg id. Szinnyei Józsefről: – bibliográfia a biobibliográfusról – évszámok, évfolyamok, keltezések, címek, utalók, katonás rendben felépítve. A több intézmény közös összefogásával készült reprezentatív kiállítású munka A tudósok biobibliográfusa id. Szinnyei József (1830–1913) könyvtártudós akadémikus életműve.

A munka létrejöttében részt vett a NyugatMagyarországi Egyetem (Sopron), a Magyar Tudománytörténeti Intézet (Piliscsaba), az Országos Széchényi Könyvtár (Bp.), a Magyar Kultúra és Duna mente Múzeum (Révkomárom).

A kötet ismertetése elé tartozik annak előrebocsátása, hogy 2002-ben már megjelent Szinynyeiről egy mű, igaz, e gyűjtemény alapjában véve az ünnepelt szövegeiből adott Id. Szinnyei József emlékezete művelődéstörténeti és sajtótörténeti iratai címmel egy 323 oldalas összeállítást a Nemzeti Könyvtár alapításának 200. évfordulója tiszteletére. (Mindkét kiadvány a Magyar Tudománytörténeti Intézet kiadása.)

Az előttünk álló kötet elé Fehér Csaba, a Magyar Kultúra és Duna mente Múzeum igazgatója írt „Ajánlás”-t, amely találóan állapítja meg, hogy „Szinnyei emlékét munkája tartja ma is életben…”, ami úgy is értelmezhető, hogy nemcsak Szinnyei végzett hatalmas munkát, hanem a 21. század munkatársait is „megdolgoztatta”.

A. Szála Erzsébet, a Nyugat-Magyarországi Egyetem dékánja, a kötet „Bevezető”-jében már közelebbről határozza meg a közös vállalkozás feladatát „Kiadványunk célja, hogy hosszú kutatómunkánk eredményét összegezve adjuk közre az eddigi legteljesebb Szinnyei-bibliográfiát”.

„Az eddigi legteljesebb” – meghatározást külön is kiemelnénk: a kötet gerincét alkotó gyűjtést – Perjámosi Sándor (Országos Széchényi Könyvtár) munkája valóban példamutató. Szinynyeihez hasonlóan ő is „gőzhangya”-ként nézte át a korabeli sajtót. Adatai pontosak, s időrendben, évről évre sorakoznak a bibliográfiai tételek: művelődéstörténet, helytörténet, könyvtárak, publicisztika, könyvészet stb., 1852–1914 között. Egy másik bibliográfus, Szentmihányi János kedvenc szavát kölcsönvéve: „akribiájá”-nak jellemzésére elmondjuk, hogy – a napilapok pár soros híradásai nyomán – Perjámosi Sándor kiderítette, hogy a ma már csak tizennégy kötetben „kézbevehető” „nagy Szinnyei” – eredetileg vékonyka füzetek formájában jutott csak a közönség kezébe. Perjámosi „megszállott” régészként kutatta, kereste a „fáradt-zöld” borítójú korabeli füzetekről szóló híradásokat, és a Magyar íróknak azokat a példányait, elsősorban a MTA Könyvtára Kézirattárában, vagy a Ráday-könyvtárban, amelyek megőrizték eredeti formájukat. Így tudta rekonstruálni, hogy a Magyar írók füzetes formában 1890. jan. 13-án jelent meg először 1. köt. 1. füzet. Aasch–Andrád címszavaktól – az utolsó darabja pedig 14. köt. 12. füzet Zboray–Zsutai pedig 1914. júniusában, (összességében 130 „fáradt-zöld” borítójú részletközlést) hordott szét a posta az előfizetőknek – huszonöt éven át…

Az új Szinnyei kötet igényes kivitelű, szép nyomdatechnikával készült – első borítólapján Balogh Zoltán 1856-ban készült festménye: csinos, csokornyakkendős fiatalember tekint ránk – a kötet ellenkező felén pedig fekete–fehér fénykép: könyvekkel, dobozokkal zsúfolt dolgozószoba, előtérben csokornyakkendős, szemüveges úr az íróasztalánál. A nagy életút két állomása. Utóbbit szemlélve, a könyv forgatói között voltak, akik kétségbe vonták, hogy a szakállas öregúr valóban Szinnyei lenne. Egy filológiailag egyértelmű adalék: a fényképet eredetileg az Új Idők, Herczeg Ferenc hetilapja közölte 1901. ápr. 28-i számában. „A magyar írók Plutarchusa” címmel mutatja be Szinnyeit az olvasóknak. Ugyanitt „Tisztelt Szerkesztő Úr!” megszólítással Szinynyei köszönetét fejezi ki, hogy dolgozószobájának „photographiáját elkészítette becses lapja számára” s röviden beszámol munkásságáról és hatvanötezer gyászjelentés-gyűjteményéről, amely az ismeretlenebb írók életrajzának megírásához nélkülözhetetlen volt.

A beszámoló utolsó sorai sem érdektelenek: „A képen látható íróasztal nevezetes emlék, mert első tulajdonosa Fáncsy Lajos volt, attól ifj. Lendvay Márton örökölte, ennek halálával Sámi Lajos birtokába jutott; míg végre 1878-ban ő is meghalt és az íróasztalt én vettem meg. A nagy polcon (mely a képen nem látható) dobozokban gyászjelentéseim vannak.

Ezek után pedig már csak az Istenben bízom, hogy még elég erőt ad munkám folytatásához és befejezéséhez. Szinnyei József.”

Balogh Zoltán portréja és e nevezetes fotó arra csábítja az ismertetőt, hogy a kötet adattengerének részletező és egyhangú feltérképezése helyett igyekezzen alkotójuk lassan már szoborrá merevülő alakját is megeleveníteni, elsősorban a kortársak, s a korabeli sajtó segítségével.

Kossa Albert, az ifjúkori barát 1883-ban a Komáromi Lapokban így jellemezte: „… nemcsak gyűjtési tevékenysége, gondolkozása, munkás keze gyors, hanem felettébb, közmondásosan, gyorsak öntovábbításának közvetítői: lábai is! A főváros sürgő-forgó sokasága között úgy halad az utczán, mintha örökké express táviratsürgönyöket hordana ki. – Sokszor panaszkodtam neki, hogy – dacára, hogy már 32 év óta ismerem – mindig csak „futólagosan” ismerem; mert még a kávéházban is oly sebesen fut, hogy akárhány viczinális vasút mozdonya ép oly megszégyenülve szuszogna utána, mint én”.

Időrendben haladva 1898-ban, amikor már a Magyar írók 47–52. füzeteit terjesztették, és a világhírű Hírlapkönyvtárat is 1884-ben létrehozta, Jókai Mór (szintén az ifjúkori, komáromi jóbarát) élclapja az Üstökös címlapján Józsa Károly karikatúráját jelentette meg róla, a következő kísérőszöveggel: „Vannak mesék olyan könyvmolyokról, a kik el tudnak mondani valamely kalendáriumot könyv nélkül, elölről végig, aztán hátulról visszafelé” … „Hát ez semmi Szinnyei virtusához képest, mert ő meg az ország összes hírlapjait tartja meg a memóriájában, tudja azoknak tartalmát, számát, évfolyamát s ha a nemzeti múzeum könyvtárában valaki a „Kukutyini Híradó”-ból szeretne egy bizonyos czikket elolvasni, azt Szinnyei mindjárt elő tudja rántani a hírlapok óczeánjából. Elgondolni is szörnyűség…”

A tudósok biobibliográfusa – kiváló munka, alapmű, megkerülhetetlen id. Szinnyei József hatalmas életművének megismerésében. Segítségével új területek társulnak munkásságában és további anyagot kínálnak egy harmadik „emlékmű” kialakításához.

És a végső ajánlás: ott a helye minden, igényesen összegyűjtött kézikönyvtár állományában.

Lakatos Éva

Halkan szitál a tört fény. Kosztolányi Dezső összes fényképe. (Összeáll., szerk. és utószó: Kovács Ida. Előszó: Fráter Zoltán.) Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2006. 144 l. 62+154 kép.

1983-ban jelent meg a Babits-ikonográfia … Babits Mihály fényképei (összeállította W. Somogyi Ágnes), s még ugyanabban az évben „Nézzék meg ezt a fotográfiát” Karinthy Frigyes összes fényképe. Ez utóbbi album összeállítója is Kovács Ida volt. Most ugyanő összegyűjtötte és közreadta Karinthy egyik legjobb barátjának, Kosztolányinak fellelhető fényképeit. A Kosztolányialbumot kézbe véve meglepődtem, hogy végül is nem túl sok a kép, de Kovács Ida is szóvá teszi, hogy „nem tudhatjuk, mennyi Kosztolányi Dezsőt ábrázoló fénykép semmisült meg az elmúlt évtizedek során, vagy lappang még ma is.” Sietek hozzátenni, hogy alaposan végignézni sokunk egyik kedvenc magyar költőjének e kötetben látható képeit, s elolvasni a róluk szóló tájékoztatást sok idő, de győzhető akár egy ültőhelyben, s könnyen lehet, hogy a több kép végül kevesebb lenne.

Nagyon jó választás a cím, mely „A lámpagyújtó énekel” c. Kosztolányira oly jellemző hangulatú versből való. A fénytörés gyakori jelenség, de ha itt nem erről a törésről van szó, hanem, ahogy Ady értette, akkor a „minden egész eltörött” századában pont a fény ne legyen tört? A fényképezésnek pedig egyik alapeleme, sőt a szó első tagja maga a fény.

Azt hiszem mindenki szeret fényképet nézegetni, pláne híres emberét. Szerb Antal Kosztolányit a modern magyar líra legszuggesztívabb költőjének tartja. Így igaz, s nemcsak a verseiben, a képeken is az, még akkor is, ha nem velünk néz szembe. 22 éves volt, amikor első verseskötete (Négy fal között) 1907-ben megjelent, s egy évvel halála előtt, 1935-ben már Összegyűjtött költeményei. Szerb Antal Kosztolányit a versek tudománya legnagyobb szakemberének mondta, pedig micsoda óriásai vannak a magyar költészetnek a 20. században! Kosztolányit versei, elbeszélései, regényei – nem beszélve remek műfordításairól – hamar ismertté, híressé tették. De sokszor látta is fényképét a nagyközönség különböző újságokban, ami egyébként ebből az albumkötetből is kiderül. Az 1930-as évek elején a legbravúrosabb újságíróként tartották számon. Az előszót író Fráter Zoltántól megtudjuk, hogy Kosztolányi szerette, ha fényképezik. A fénykép, különösen, ha ugyanarról a személyről készül, sőt ugyanakkor több is, igen jó, pontos dokumentum. Ilyenekből is ad ízelítőt ez a könyv. Láthatjuk a kisgyermek és a katonásdit játszó kamasz Kosztolányit, testvéreivel és családja körében, szerkesztőségekben (Budapesti Napló, a Nyugat, Tolnai Világlexikona) neves kollégákkal, a legnagyobbakkal: Babits, Juhász Gyula, Móricz, Tóth Árpád, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Kuncz Aladár, Schöpflin Aladár, Szabó Lőrinc, Fenyő Miksa, Gellért Oszkár, Osvát Ernő stb., egyesületi üléseken és az Akadémián, a Kisfaludy Társaságban, amint felolvas, s Botfai Hüvös László szobrász műtermében a róla mintázott mellszoborral 1933-ban. A szegedi Múzeum előtt készült csoportképen József Attila is feltűnik. „Az emberi kultúrának ez a fölényes ismerője és művelője” – ahogy Karinthy jellemezte Kosztolányit, találkozott Galsworthyvel, H. G. Wellsszel, Gorkijjal és Čapekkal, de csak Thomas Mann-nal van közös fénykép a Hatvanyéknál rendezett estélyen. Egy amatőr filmfelvétel néhány kockáját is láthatjuk. Persze nem kevés a teljesen magánjellegű kép sem.

Kovács Ida két fő részre tagolja könyvét. Az elsőben albumszerű válogatást nyújt a legjobb képekből (62). A második rész az összes Kosztolányi-kép leíró katalógusa, 1-től 154-ig számozva a képeket. Helyenként a) b) c)-vel jelöli ugyanannak a képnek nagyítását vagy részletét. Az első rész képeinek számozása egyezik a második rész sorszámával, de az első részben természetesen ugrások vannak, minthogy válogatás. Ebben a részben a képekhez csak a legszükségesebb adatokat adta meg Kovács Ida: kiket látunk, mikor és ki készítette a felvételt. Az ikonográfia-részben viszont a kép felvételének helyén, időpontján, a képen látható személyek lehetőség szerinti megnevezésén, s a fényképezőn túl, közli az eredeti kép méretét, a kép mai lelőhelyét (közgyűjtemények esetében jelzettel együtt), a rájegyzést (pl. dedikáció, vagy későbbi rájegyzés, hogy ki mindenki nem él már, pl. a 132. kép) és a „Megjegyzés”-ben a kép keletkezéstörténetét, sőt a sajtóközlés, vagy adott esetben irodalmi kötetben található pontos helyét. Ezáltal a kötet irodalomtörténeti segédkönyvvé is válik.

Az ikonográfia egy harmada amatőr felvétel (sok Babitsné Török Sophie-é vagy Kosztolányi feleségéé). A fotográfiák egy negyede a PIM tulajdonában van, a többi más múzeumokból és könyvtárakból való (köztük az MTA Könyvtára Kézirattárából, ahol Kosztolányi hagyatékát is őrzik), és sok magánszemélytől. Ezek pontosan fel vannak sorolva az album utolsó oldalán.

A könyvet a források felsorolása, a fotósok mutatója és egy névmutató zárja. Meg kell dicsérni a könyv külsejét, tipográfiáját (ez Fákó Árpád munkája), színvilágát és praktikus szerkesztését. Jó kézbe venni újra és újra, csak ajánlani tudom mindenkinek.

Rozsondai Marianne

Barbier, Frédéric: L’Europe de Gutenberg. Le livre et l’invention de la modernité occidentale. (XIII^e – XVI^e siècle). Paris, 2006, Belin, 365 l. /Histoire et société/

Az 1958-ban megjelent Henri-Jean Martin–Lucien Fébvre: L’Apparition du livre című mű lezárt egy historiográfiai korszakot. Lucien Fébvre, az „Annales iskola” utolsó generációjának a tagja, az akkor kezdő tudóssal, Henri-Jean Martin-nel összegezte azt, amit a 13–18. századi könyvtörténetről „a könyv gazdaságtörténete”, és „a könyv és társadalom” szemszögéből tudni lehetett. Annak a könyvnek a legnagyobb hibája az, hogy a szerzők – ahogy a korban egyetlen nyugateurópai szellemi műhely sem – nem vették a fáradtságot, hogy megszabaduljanak attól az aktuálpolitikai szemlélettől, hogy Európa története, így a könyv története a „vasfüggöny”-ig tart. Hiányzik belőle a teljes közép-európai régió. Megemlítik ugyan Krakkó, Prága, vagy Buda nevét, de nem számolnak azzal a ténnyel, hogy a 14. században Krakkóban, Prágában, Bécsben, majd Pécsett is egyetemet alapítottak, hogy a 15. században Magyarország európai nagyhatalom volt, a francia, vagy az angol király jövedelmei eltörpültek Mátyás királyé mellett. Ha pedig a könyv történetében a gazdaságnak nagy szerepe van – mint ahogyan van, hiszen enélkül nem válhatott volna társadalmi tényezővé –, akkor kár éppen a korszak nagyhatalmait kivonni a vizsgálatból. Arról nem is beszélve, hogy a nyugati kereszténység egész területén játszik a könyv egy meghatározott társadalmi szerepet, és nem csupán annak nyugati részén. Az 50 éve megjelent klasszikus monográfia még nem beszél(hetet)t „mediális forradalomról” sem. Elizabeth L. Eisenstein szakmonográfiáját (The Printing Press as an Agent of Change: Communications and Cultural Transformations in Early-modern Europe. Cambridge, 1979. – sajnálatos módon magyarul még nem olvasható) McLuhan látomása (The Gutenberg Galaxy. The making ef Typographic Man. Toronto, 1962.; magyarul: A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Bp. 2001.) inspirálta, de a kora újkori társadalmi kommunikáció rendszerének megváltozásáról igazán alapos, könyvtörténeti kiindulópontból megfogalmazott könyvet Michael Giesecke írta meg 1990-ben (Der Buchdruck in der frühen Neuzeit. Eine historische Fallstudie über die Durchsetzung neuer Informations-und Kommunikationstechnologien. Frankfurt am Main, 1991. – magyarul ez sem létezik). Ezek után rengeteg kiváló összefoglalás született a könyv történetéről.

Ugyancsak „Annales-örökség”-ként – emlékezzünk Lucien Fébvre, a kutatást megtermékenyítő tanulmányára: „Ce qu’on peut trouver dans une série d’inventaires mobiliers”. (Annales d’histoire sociale 1941. 41–54.) – megjelentek az olvasástörténeti összefoglalók. A nemzetközi kórust Robert Chartier, Anthony Grafton és Guglielmo Cavallo vezényelte (vö.: Histoire de la lecture dans le monde occidental. Paris, 1995.; megjelent sok nyelven, magyarul is: Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Bp. 2000; lásd még a „Biblioteca Universale Laterza” sorozat Guglielmo Cavallo által szerkesztett köteteit: 250, 296, 297, 350.), hangsúlyozták az összehasonlító elemzések szükségességét (vö. Histoires du livre. Sous la dir. de Hans Erich Bödeker. Paris, 1995, és lásd a „Collection In octavo” sorozat több tagját), maga Frédéric Barbier is kiadta könyvtörténeti és médiatörténeti monográfiáját (Histoire du livre. Paris, 1995, 2000.; magyarul: A könyv története. Bp., 2005.; Histoire des médias (Catherine Bertho Lavenir-rel), Paris, 1996, 2000.; magyarul: A média története. Bp. 2004.).

Most Henri-Jean Martin tanítványa, Frédéric Barbier új összefoglalót írt, amely szemléletében összegezte a gazdaság-, a társadalom-, az olvasás-, és a kommunikációtörténeti szempontokat, és végre elmerészkedett a nyugati kereszténység keleti határaiig. Sőt, összehasonlító megállapításaiban túl is halad ezeken, hiszen rengeteg példát hoz a keleti kereszténység területéről, az arab és a kínai könyvtörténetből is ahhoz, hogy bemutassa a könyv változó társadalmi hatását. Már Henri-Jean Martin is írt egy olyan fejezetet, amely a „Németország évszázada” címet viselte (a könyvnyomtatás felfedezése kapcsán), bár ő még nem tanulmányozta alaposabban a német könyv közép- és kelet-európai hatását. Barbiernek viszont határozottan előnyére vált, hogy ő maga germanista. (Csak zárójelben: Barbier francia, ami azt is jelenti, hogy az angol könyvtörténet nem egy angol monográfiától megszokott hangsúllyal szerepel az összeurópai tablón. Igaz, éppen a 13–16. században Anglia így valóban a helyére kerül.)

De nézzük közelebbről a könyvet! A bevezetés a „Les médias et le changement” címet viseli, valójában azonban figyelmeztetés: nem szabad a médiumok változásáról történelmietlenül, pusztán elméleti szinten beszélni. A bevezetés átfogó történeti képet ad a karoling reformoktól az informatikai forradalomig, aláhúzva a gondolatot, hogy Gutenberg előtt és utána számos hasonló jellegű változás zajlott a társadalmakban. A történelmi környezet ismerete nélkül azonban semmitmondó minden elemzés. A könyv első része éppen ezért „Gutenberg avant Gutenberg”, abban a szerkezetben, amely visszatér a liviusi decades műfajhoz (jóllehet talán nem szándékosan). A 10 szerkezeti egység (decades) három részben (partes) elosztott 3-3 fejezetből (capitula), és egy összegző részből (conclusio) tevődik össze. Barbier szemléletére jellemző, hogy csak a második rész közepén jelenik meg Gutenberg találmánya, és a reformációnak a társadalmi kommunikációban játszott szerepe a 9. fejezet egyetlen részletévé zsugorodik. A könyv szemléletét tekintve párhuzamba állítható Pierre Chaunu reformáció-történetével (Le temps des réformes. I. La crise de la Chrétienté. II. La réforme protestant. Paris, 1975.), vagyis a kora újkor kommunikációs forradalmának magyarázatát a 11–13. századi változásoktól eredezteti.

Az első részben (Gutenberg avant Gutenberg) Barbier visszatér azokhoz – az újabb elméleti szakirodalomban valamiféleképpen elfeledett – történeti munkákhoz, amelyek a 11–13. századi európai mezőgazdasági termelési módok következményeként írják le a városiasodás fő kereteit, illetve e változásoknak az egyházi és (ezen belül) az oktatási intézményi rendszer gazdagodásában megmutatkozó hatásait. A városi lakosság alfabetizációja, íráshasználata (vö. Barbier alfejezetcímével: L’espace clé de la modernité: la ville), és ennek közvetlen hatása a könyvtörténetre számos monográfiának volt témája. Számunkra, magyarok számára ezt a gondolkodást Hajnal István közvetítette. Sajnos Barbier nem hivatkozik rá, jóllehet monográfiája (Hajnal, István: L’enseignement de l’écriture aux universités médiévales. 2. édition revue, corrigée et augmentée des manuscrits posthumes de l’auteur avec un album de fac-similés par László Mezey. Bp. 1959. Akadémiai K.) az egyetemi könyvkiadásról, tanulmányai az észak-itáliai városok írásbeliségének változásairól nemzetközileg is elismertté tették (Hajnal, István: Vergleichende Schriftformen. Zur Entwicklung und Verbreitung der Schrift im 12–13. Jahrhundert. Bp.–Leipzig–Milano, 1943. Verlag Danubia). A változások feltételeinek (Les conditions d’une nouvelle économie des médias) számbavétele után tér rá Barbier a könyves világ jellemzésére (L’économie du livre), pontosabban annak a változás sorozatnak a bemutatására, ahogy a könyvtörténet mennyiségi és tartalmi mutatóival leírható a fent már gazdaság-, és társadalomtörténeti fogalmakkal jellemzett korszakváltás. Ha csak a kéziratok másolásának mennyiségi változását idézzük itt (a könyv 48. oldaláról), amely szerint a 8. századi kiadványok négyszerese jelent meg a 9. században, majd a 10. században ez több mint a felével csökkent, és csak a 13. század közepén érte el újra a 9. századi szintet, igazoltnak látjuk a 12–13. század fordulójának kulcsszerepét a változásokban. A könyvpiac, amely majd igényli Gutenberg találmányát, a 14–15. század folyamán alakult ki (Naissance du marché). Ezt jól jellemzi – ha az előző példát idézzük folytatásként –, hogy a 14. században a 8. századi könyvtermés több mint nyolcszorosa jelent már meg (tehát a 13. századi duplája), a 15. században pedig az etalon 8. századénak több mint 27 szerese(!). Ez a hatalmas könyvmennyiség nem született volna meg a tartalmi változások nélkül. Egyrészt elkezdődött az a folyamat, amelynek végére újra felfedezik az antikvitás kultúráját (translatio studiorum), illetve a szakmai szövegek mellett egy szélesebb – főként polgári, illetve az alsópapság köreiből származó – olvasói réteg igényeit kielégítő olvasmányok jelennek meg. A szöveg és a kép viszonya is megváltozik a szövegekben, illetve a szövegek értésében, és átalakulnak az olvasási szokások is. A piac születéséről szóló fejezetben természetesen megtaláljuk a piac szereplőinak (másolók, kereskedők, fogyasztók), és a kéziratos könyvelőállítási technológia változásának (exemplar és pecia, a raktárra való termelés megjelenése) történeti bemutatását is.

A második rész (Le temps des „Start-up”) lényegében a könyvkiadás technikai-, és társadalomtörténete. A papír európai elterjedése, a xylográfia fejlődésének hatása a szöveg és a kép viszonyára, illetve az olvasásra, a betűmetszés és a betűöntés technikai változásainak bemutatása után Johann Gutenberg újításainak lényegét ismerjük meg. És persze a nyomdai műhelyek társadalmát: a nyomdákban folyó munka mentén kialakuló szakmákat, és azok művelőit.

A kötet harmadik része (La première révolution des médias) önmagában egy önálló 15–17. századi média-történet. Azt is mondhatnánk, hogy Barbier már idézett (Catherine Bertho Lavenirrel írott) médiatörténete egy részének részletes kifejtése. Egy új, módszeres összefoglalása az utóbbi 30 év könyvtörténeti kutatásai részeredményinek, illetve az összkép beépítése egyetlen egységes gondolatmenetbe. E rész mindegyik fejezete megért az újra írásra. Az első (a könyvben a 7. fejezet: L’imprimerie conquiert le monde) talán az, amely a legtöbb újdonságot tartalmazza. Az ISTC alapján ugyanis ma már meglehetősen pontos statisztika készíthető az ősnyomdászatról illetve a nyomdászat terjedéséről (ez az adatbázis Henri-Jean Martin-nek 1958 előtt még nem állt rendelkezésére). Így Velence primátusa a kiadott művek számát tekintve elveszett, helyére Párizs lépett. Ugyanakkor – összességében – a Német-Római Birodalom megőrizte elsőbbségét Itáliával és Franciaországgal szemben, és már akkor látszott, hogy Németország ereje a decentralizált, hasonló erősségű, egymással nemesen versengő városban van (az első öt ugyanis: Párizs, Velence, Lipcse, Lyon, Firenze). Még érdekesebb a helyzet, ha a kiadványok számát a korabeli lakosságszámmal összevetjük. A nagy meglepetés Lipcse, Bázel és Deventer, a három kisváros (7 illetve 10 ezer lakos). A 10 ezres Bázel, vagy a 7 ezres Deventer mellett a 150 ezres Nápoly fel sem kerül a térképre. Lipcse abszolút helyezése is elgondolkodtató, főként akkor, ha azokra a hagyományos nyomdászattörténeti művekre gondolunk, amelyek Lipcse felvirágzását a majna-frankfurti könyvpiac nehézségeivel magyarázták, vagyis a 30 éves háború utánra helyezik. A közép-európai térség szempontjából Lipcse nyomdászati ereje mindenképpen újra gondolandó, de azt hiszem, hogy érdemes újra áttekinteni azt a belső-német vitát is, amely a déli-, illetve az északi területek kulturális húzóerejéről szólt, összefüggésben a reformáció hatásának értékelésével. Ez a statisztika, és a másik, a nem szent nyelveken megjelent könyvtermésről igencsak újra értékelendővé teszi a reformáció anyanyelvűségi programjának hatásáról szóló elméleteket. A teljes 15. századi kiadott könyvanyag csaknem egynegyede anyanyelvi formában jelent meg, és ennek csupán egy ötöde fordítás valamilyen szent nyelvből.

A könyv formai elemei (betűk formája, rövidítések feloldása, szövegtükör, címlap megjelenése, tartalomjegyzék, index megjelenése) ugyancsak megközelítették a mai kiadványokét már a 16. század elejére, vagyis a tudás szervezésében, a használat változásában az első jelek már ekkor megmutatkoztak.

A könyv 9. fejezete érdekes címet visel: „Le krach des médias”. Barbier itt visszatér a könyv társadalomtörténetéhez. A termelés és újratermelés (production et reproduction) viszonya, a könyvkiadás reklám-jellege, a ténylegesen megjelenő reklám szerepe már a 16. században többféleképpen értelmezhetővé (ambivalenssé) teszi a könyvtermést. Ebben a szellemben veti fel a reformáció szerepét a könyvkiadás, illetve a könyvkiadás szerepét a reformáció történetében. Ezen egységes logika mentén tárgyalja a könyvkiadás ellenőrzésének mechanizmusát. Nem egyszerűen a cenzúra megjelenését, hogy a szöveg és a norma kérdése a nyelvi és irodalmi normát is magába foglalja. Így jut el a könyvnyomtatás (a média) és a hatalom összefüggéseinek felvetéséig.

Barbier nem foglal állást abban a vitában, hogy hol van Európa. Azt mutatja meg, hogy a könyvnyomtatás kialakulása, és történetének első százada alatt hol húzódnak azok a területek, ahol a könyv lényegében hasonló módon születik, hasonló mechanizmusok mentén terjed el, hasonlóan alakul át, és hasonlóan használják (az írók, a könyv előállítói, az olvasók, és a hatalom). Számára ez a „Gutenberg Európája” maga Európa. A recenzens szubjektív megjegyzése: az európai alkotmányról vitatkozók számára kötelező olvasmány lehetne.

Monok István

Katalog kniga XVI. st. u Metropolitanskoj Knjižnici u Zagrebu. – Catalogus librorum sedecimo saeculo impressorum qui in Bibliotheca Metropolitana Zagrabiensi asservantur. Composuit Vladimir Magić. Zagreb, 2005. Hrvatski državni archiv, 719 l.

Horvátország egyik legnagyobb régi könyvekben nagyon gazdag gyűjteménye, az 1093/94ben László magyar király által alapított püspökség könyvtára. Kéziratokat említenek már a 11. századi források is, az első katalógusok 1394-ből és 1430-ból maradtak fenn. A könyvtár ekkor már több mint 1100 kötetet birtokolt. A 17. században egyesítették a káptalan és a püspökség könyvtárát és Ignac Mikulić püspök (1688–1694) gondoskodott méltó elhelyezéséről. Ugyancsak ő vásárolta meg az egyik legjelentősebb szlovén barokk gyűjteményt, Janez Vajkard Valvasor (meghalt 1693) könyvtárát. Ez a közel 8000 mű a könyvtárat a korszak legmodernebb egyházi gyűjteményévé tette. A könyvtár további történetében Maksimiljan Vrhovac (püspök: 1787–1827), és Juraj Haulik püspök játszottak fontos szerepet, hiszen amellett, hogy tervezetten gyarapították a könyvanyagot, utóbbi 1846-ban megnyitotta azt a város közönsége számára. A püspökség 1852-ben emelkedett az érsekség rangjára.

1913-ban elkészült a Habsburg Birodalom legmodernebb könyvtári épülete a Zágrábi Egyetem számára, ahova egy év múlva a püspökség könyvtára is beköltözött. Az érseki könyvtár ma is ebben a szecessziós, könyvtárnak tervezett épületben található.

A mostani katalógusban 1324 mű leírását találjuk. A leírás a nemzetközi könyvtári ajánlásokat követi (ISBD/A), de sajnos a szerző nem adja meg az egyes művek nemzetközi azonosító számait. Így nagyon hosszú munka volna eldönteni, hogy a gyűjtemény tartalmaz-e unicum kiadványokat. A szerzői nevek használatában követi a német és az olasz katalógusokat, a horvát szerzőket azonban nem a latin alakban nevezi meg. Az egyes műveket az egyetemes cím alatt a kiadás időrendjében írja le. Ugyancsak közli a kézírásos bejegyzések teljes szövegét is.

A katalógusban bemutatott könyvek elrendezése egyik eddig általam ismert katalógust sem követi: a könyvek az eredeti, az egyes kiadásokban használt teljes címleírás alfabetikus rendjében követik egymást. Ha a címlap (vagy az egykori címlap) például Aulus Gellius rövidített birtokos esetben álló nevével kezdődik (A. Gellii lvcvlentissimi scriptoris Noctices atticae …), akkor ez megelőzi az Absurda Lutheranorum … című művet (Lorenz Albrecht). Az Ad Hernandvm Medicem … kezdetű címlap az „Ad” szerint kerül az alfabetikus rendbe. Vagyis nem a szerzői abc, és nem az egyetemes cím a besorolás alapja. Az így elrendezett könyvek sorszámot kaptak, és minden mutató ezekre a számokra utal.

A kötet mutató rendszere gazdag: szerzői névmutató, ahol a szerzők neve mellett valamennyi művük rövid címleírása is megtalálható. Ezt követi a címek alfabetikus mutatója. Itt az eredeti és az egyetemes forma egyaránt szerepel. A kötet végén a könyvek kiadásában közreműködők névmutatója, a helynévmutató, majd a kiadási helyek és nyomdászok mutatója a nemzetközi szokásoknak megfelelően. Ezután következik a kézírásos bejegyzésekben szereplő nevek mutatója, illetve egy tárgymutató (horvát nyelvű tárgyszavakkal).

A proveniencia mutatóban nem ér bennünket nagyobb meglepetés. A zágrábi kanonokok, püspökök neve mellett a helyi intézmények (a katedrális, különféle rendházak) bejegyzései sorjáznak. Náprági Demeter (1559–1609) címzetes erdélyi püspök, kalocsai érsek szétszóródott könyvtárának két darabja került most elő (nem kizárt, hogy a történetíró Istvánffy Miklós (1538–1615) könyvtárával kerültek Zágrábba, hasonlóan a Horvát Tudományos Akadémia Levéltárában található darabokhoz (vö. Balázs Mi-hály–Monok István, MKsz 1986. 215–219.) Ugyancsak érdekes megemlíteni, hogy Sebastian Tengnagelnek, a Császári Könyvtár bibliothecariusának is Zágrábba került egy könyve. Meglepő lenne, hogy az említett Valvasor könyvtárban csak egyetlen 16. századi nyomtatvány volt, ahogy ez a proveniencia mutatóból kiderül. Valójában nem lehet tudni, hogy ez az egy vajon más úton került-e a könyvtárba, mint az a 237 darab 16. századi nyomtatvány, amely a Valvasor könyvtár katalógusában (Bibliotheca Valvasoriana. Katalog knjižnice Janeza Vajkarda Valvasorja. Kataloška obdevala: Božena Kukolja, Priredba, predgovor, indeks: Vladimir Magić. Ljubljana– Zagreb, 1995.) szerepel, és ebben a mostaniban nem. Hogy itt miért nem szerepelnek, nem derül ki az előszóból.

A nyomdahelyek és a nyomdászok mutatója is tanulságos olvasmány. Nem lenne meglepő a velencei és a lyoni kiadványok túlsúlya, de ilyen mértékben, ahogy a katalógusból kiderül nem várható. Arányaiban a bécsi, a kölni, a párizsi és a bázeli kiadványok száma kevés egy közép-európai katolikus gyűjteményben. Említésre méltó az is, hogy a magyarországi nyomdahelyek közül csak Nagyszombat szerepel.

Sajnos a mutatókban nagyon sok hibát találunk. Az 1000 feletti hivatkozások nagyon sokszor hibásak, vagyis pl. 1130 helyett 0130 (Tengnagel könyve). A mutatóban egyetlen nagyszombati kiadvány szerepel, a katalógusban hat. A katalógus kötet legnagyobb hiányosságának a bevezető rövidségét és semmitmondó voltát látom. A könyvtár rövid története megért volna néhány oldalt, és Vladimir Magić számtalan kiváló tanulmányt írt már erről.

Monok István