HORVÁTH LÁSZLÓ

Az Erdélyi Szépmíves Céh irodalmi estélyei

Győr-Moson-Pozsony és Sopron vármegyében a két világháború között

Tabéry Géza Győrben

1930. július 4-én kelt az a levél,[1] amelyet a debreceni székhelyű Magyarországi Városok Kulturális Szövetsége (VKSZ) elnökének, dr. Vásáry Istvánnak írt az Erdélyi Szépmíves Céh két vezetője: gróf Bánffy Miklós elnök és Kós Károly igazgató. Levelükben tudatták Vásáryval, hogy a Céh „egyik legagilisebb és legszimpatikusabb tagját, a nagyváradi Sziglihethy [sic!] Társaság alelnökét: Tabéry Gézát” bízták meg azzal a feladattal, hogy ősszel személyesen utazzék el Magyarországra és keresse fel azokat a városokat, amelyekben feltehetően kellő érdeklődés mutatkozik az erdélyi magyarság szellemi élete iránt. Ha a megfelelő városokban díjtalanul és költségek nélkül rendelkezésre tudnak bocsátani előadótermet, akkor Tabéry „minden honorálás nélkül” megtartaná előadását. A Céh a VKSZ feladatául tűzte az előadások előtti megfelelő és hatásos propaganda-tevékenységet. Levélből[2] tudjuk azt is, hogy Tabéry egyórásra tervezett előadásában bemutatja majd az erdélyi magyar irodalmat, de mondandója „kiterjeszkedik a kisebbségi magyar sorba jutott erdélyi magyarság általános szellemi és kulturális helyzetének megrajzolására is”. A Győri Hírlap számolt be az előadásról és természetesen azt megelőzően propagálta azt.[3] Az előadás megtartására 1930. október 25-én délután 4 órakor került sor a Kisfaludy Irodalmi Kör (KIK) rendezésében. Tabéry Debrecen, Nyíregyháza, Miskolc, Szeged és Pécs városokat követően kereste fel Győrt. Az irodalmi estet dr. Kuncz Jenő, a Kisfaludy Irodalmi Kör elnöke nyitotta meg, majd Kocsis Lénárd, a KIK rendes tagja, a Czuczor Gergely Gimnázium igazgatója, az „esztétikai élvezetekről beszélt”.[4] Ezt követte Tabéry előadása „Tíz év magyar irodalma és kulturális élete” címmel.[5] Előadásában szólt a kivándorlás (repatriálás) okozta szellemi és kulturális károkról is, valamint arról, hogy az erdélyi és magyarországi írók között nincs szakadék, ha mégis vannak bizonyos távolságok, azokat a jelenlegi történelmi állapotok idézték elő. „A nagyszabású előadást könnyezve tapsolta meg a közönség, azzal az elhatározással, hogy az erdélyi írók könyveit sűrűbben forgatja, mint eddig, hogy a magyarság hősi küzdelmeit figyelemmel kísérje és támogassa.”[6]

Tabéry magyarországi előadókörútjának előzménye az ESZC könyvsorozata előfizetőinek csökkenése volt. 1928 elejére tömeges lemondások történtek, amit akkor új propagandával tudtak pótolni. A legsúlyosabb helyzet 1930-ra alakult ki. „A Szépmíves Céh anyagi helyzete az újabb kiadói tervek és terhek felvételével (folyóirat és városportré stb.) a jövő évre nincs biztosítva, ha az írók a maguk körében és társadalmi összeköttetéseik révén komoly propagandát nem fejtenek ki.”[7] E felhívást megelőzően is történtek próbálkozások az előfizetők létszámának emelésére. 1928. szeptember 28-án kelt Kós Károly levele, amelyet az összes helikoni íróhoz eljuttatott. A levélhez mellékelt egy levelezőlapot abból a célból, hogy arra írják fel azokat a neveket és címeket, „akikről gondolod, hogy propaganda füzetünket, ismertetési nyomtatványainkat stb. nem minden eredmény nélkül küldhetjük el. Ha csak pár tagot vagy előfizetőt sikerül is így szereznünk, úgy a Te, mint a mi munkánk nem volt hiába”.[8] 1929-ben vetődött fel a tagtoborzás egy másik lehetséges módja. Gyallay Domokos foglalta össze az írók véleményét ez ügyben. „… tartsanak az írók ott, ahol laknak, irodalmi előadásokat, előadás-sorozatokat líceumok formájában. Az általános kérdések keretében ezek az előadások érintsék az erdélyi magyar irodalom kérdéseit, vagy szóljanak egyes erdélyi könyvekről is.”[9] Mivel ezek a javaslatok nem jártak túl nagy sikerrel, Tabéry felajánlotta segítségét, így kívánva újabb tagokat toborozni az ESZC számára.

Összegezve Tabéry magyarországi körútjának eredményességét azt mondhatjuk, hogy az ESZC számára vitathatatlanul sikeres volt. „Több mint hathetes körutam eredménye tömeges előfizető-gyarapodás volt.” [10] A Céh könyvsorozatának minden művéből két kiadást jelentetett meg egyszerre. A pártoló tagok számára egy bibliofil (amatőr) kiállítású változatot (névre szóló ex librisszel és számozással ellátva, félbőr, félpergamen kötésben) adott ki, ezt tekintette a mű első kiadásának. A könyvek közölték a tagok névsorát is, „régi erdélyi könyvnyomtató szokás szerint”. A névsorokat tanulmányozva azt láthatjuk, hogy az 1930-ban megjelent utolsó könyv 441 tagot sorol fel, az 1931-es év első megjelent könyve 534-et. Látszólag nagy a különbség, viszont a névsorok „naprakészségét” figyelembe véve az 1930-as években a tagok száma többször is meghaladta az 500-at. Tényleges és maradandó különbség mutatkozott az 1932-es esztendőtől, attól kezdve már a 350-et sem érte el, és fokozatosan csökkenő tendenciát mutatva 200 körül, sokszor alatta maradva érte el 1944-es megszűnését.[11] A művek második kiadásának számító ún. olcsó kiadást (papírkötés, kevésbé jó minőségű papír) az előfizetők számára adta ki a Céh. Ezeket a könyveket az első években meg lehetett vásárolni könyvesboltokban is, ezt követően kizárólag előfizetés útján. A magyarországi előfizetők számának gyarapodásáról nincsenek „naprakész” listáink. 1937-ben jelent meg az Aranykönyv, amely az összes, az anyag lezárását megelőzően a kezdetektől tartalmazza az ESZC magyarországi barátainak névsorát, összesen 22.000 nevet. Olyanokat is felsorolva, akik már évekkel korábban meghaltak, és azokat is, akik át sem vették a könyveket, csak az előadások hatására iratkoztak fel a jelentkezési ívre. Minden esetre ez a hatalmas szám jelzi, hogy Tabéry jó munkát végzett, elégedett is lehetett volna. Ha a Céh betartotta volna az egyességet. „Megállapodásunk szerint körutam költségeit saját zsebemből kellett fedeznem. Ennek ellenében a Céh kötelezte magát, hogy a magyarországi előadó körút hatására jelentkező előfizetésekből mindaddig kárpótol, amíg kiadásaim és előadói munkadíjam kielégítést nem nyernek.”[12] Az ESZC egy darabig fizette Tabéry számára a pénzt, majd beszüntette a folyósítást. Ez, és egyéb sérelmek vezettek Tabéry Céhből való kilépéséhez és az Erdélyi Magyar Írói Rend létrehozásához. Érdemei az erdélyi magyar irodalom magyarországi népszerűsítésében megkérdőjelezhetetlenek.

Tabéry sikeres körútja lehetővé tette, hogy két esztendő múlva, 1933 decemberében a kedvezőtlen romániai politikai légkör ellenére[13] az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon íróinak egy csoportja eljuthasson előadásaival Magyarország több városába, így nyíregyházára, Debrecenbe és Szegedre.

1934: Előadások Sopronban, Magyaróváron és Győrött

1934 elején folytatódtak a felolvasóestek. Február 25-én az erdélyi írók csoportja Szombathelyről Sopronba érkezett, hogy ott a Frankenburg Irodalmi Kör (FIK) 1933/34-es esztendejének utolsó alapszabályszerű estjén vegyen részt. Az év négy estje közül „ismét az utolsó volt legemlékezetesebb: az Erdélyi Szépmíves Céh látogatása”.[14] Az írócsoportot gr. Bánffy Miklós vezette, „aki az erdélyi magyarságnak egyébként vezéregyénisége. Színművei, regényei és elbeszélései az egyetemes magyar irodalom kiváló értékei közé tartoznak”.[15] A delegáció résztvevői voltak: az írókat képviselő báró Kemény János, Kós Károly és Nyírő József, a költészetet a fiatal tehetség, Dsida Jenő képviselte. Még az estet megelőzően jelent meg Szentimrey Lajosnak, a FIK titkárának véleménye,[16] mely szerint az előadás „kettős ünnepe Sopron magyarságának. Rendkívüli jelentőségű nemzeti és társadalmi, másrészt irodalmi és művészeti esemény, mely senkit sem hagyhat közömbösen”. Majd a trianoni békediktátumra emlékezve folytatta: „Ez a szörnyű és abszurd történelmi tévedés soha el nem tompuló éllel vájó tőr a szívünk egyre vérző, nyílt sebében. De ezt a sebet most mélyre takarjuk. Vasárnap nem irredenta ünnepélyt rendezünk, hanem a lebírhatatlan magyar élniakarás legsudarasabb fáját öntözzük meg hitünkkel, lelkesedésünkkel, fájdalom- és örömkönnyeinkkel.” Az előadásra a Kaszinó nagytermében került sor. „A sorokban a város előkelőségei, a hatóságok, hivatalok vezetői, papi, katonai notabilitások, szép asszonyok, viruló lányok, kipirult diákok.”[17] Amikor az írók beléptek a babérkoszorúkkal feldíszített pódiumra, a közönség percekig tartó tapsviharral és ovációval fogadta őket. Sopron város részéről Thurner Mihály polgármester köszöntötte a vendégeket, majd ismertette az erdélyi magyar irodalom helyzetét és eredményeit, egyben az írók írói érdemeit. Természetesen külön szólt Bánffy Miklós diplomáciai érdemeiről, amelyek lehetővé tették Sopron Magyarországhoz való tartozását Trianon után is. Az írók részéről Bánffy köszöntötte a vendéglátókat és a közönséget, majd Kemény János beszélt az erdélyi magyar irodalomról. Kós Károly Az országépítő című regényéből olvasott fel. Nyírő József „Gyermekjáték” című novelláját, végezetül Dsida Jenő néhány új költeményét adta elő. Az előadást kiegészítette Jakab Irén műsora, aki Florián György zongorakíséretében magyar műdalokat énekelt. Az írók másnap Nagycenkre látogattak, ahol megnézték a Széchenyi-család kastélyát és sírboltját. Bánffy Miklós az Erdélyi Helikon (írói munkaközösség) nevében megkoszorúzta Széchenyi István sírját. Sopronba visszatérve megtekintették a vármegyei levéltárat és több nevezetességet is felkerestek.

Március elsején jelent meg Deák Albert írása,[18] mely az est méltatása mellett interjút közölt Kemény Jánossal, a régi osztálytárssal.[19] Az erdélyi író és irodalomszervező a beszélgetés során a következő fontos gondolatokat fejtette ki.

„A vidéki városokra is kell gondolni. Láttuk ezt Tiszántúlon és Dunántúlon egyaránt. Egy ország irodalmának gazdagsága és értéke nem az egységességében van, hanem a sajátos színességében. Az européer értéket ma a komoly kritikus az egyéniségben rejlő sajátosságokban keresi. A magyar városok sokszínűek, mind más és más típus, és alkalmas volna, hogy sokszínű, gazdag helyi irodalmat teremtsenek. Budapestnek az a hivatása, hogy a nagyvilágból felszívja a kultúrértékeket és közvetítse az egész magyarságnak. A vidéknek pedig az, hogy kitermelje a magyar sajátosságokat, és a fővároson keresztül lejuttassa a világnak. Lehet az irodalom egészen népi és nemzeti, s ugyanakkor európai is. A mi otthoni erdélyi irodalmunk valahogy ebben a kettősségben lett gazdaggá. Úgy tudott európaivá lenni, hogy magyar sajátosságát hiánytalanul megőrizte. A magyar vidéki városoknál lehet érezni ezen kettősségre való törekvést. Lehet, hogy ez még nem öntudatos, hanem ösztönszerűleg mutatkozik meg. De megvan, mert látjuk a városi levéltáraknak, régiségtáraknak, műkincseknek fokozott megbecsülését, népművészetek felkarolását, és ugyanakkor a modern városfejlesztéseket. Ugyanezt látjuk Móra Ferenc tökéletes magyarságában. Tipikusan olyan író, aki ízig-vérig magyar jellegű volt, és mégis óriási sikereket értek el művei idegen nyelvekre fordítva is. Ének a búzamezőkről című könyve angolra fordítva úgy szerepel, mint a világirodalom remeke. Tehát a vidékek irodalmán keresztül vezet az út a magyar irodalom meggazdagodásához.”

Az Erdélyi Szépmíves Céh következő állomása Magyaróvár volt. Február 27-én dr. Sattler János polgármester vezetésével küldöttség fogadta a pályaudvaron a Sopronból érkező vendégeket.[20] Az előadásra este 8 órai kezdettel került sor a Kaszinó nagytermében, ahol a rendező Színpártoló Egyesület nevében dr. Koch Béla nyugalmazott vármegyei tiszti főorvos üdvözölte az írókat, úgy is, mint Erdély szülötte. A küldöttséget Kemény János vezette, mivel Bánffy Miklóst feladata hirtelen Budapestre szólította. Kemény irodalmi előadása után Kós Károly Az országépítő című regényéből olvasott fel egy fejezetet, majd Dsida Jenő „szebbnél-szebb verseit olvasta fel egymás után”, végezetül Nyírő József a székely népéletről írott egyik novelláját adta elő. Az előadás után rendezett vacsorán is sokan vettek részt. Itt Szűcs Sándor evangélikus lelkész bemutatta Erdély szellemi életét, „azt a külön életet, miből az egész magyarság bőségesen jutott kincsekhez, s abból a kincsteremtő világból még sok drágaságot várunk”. A vendégek az előadás másnapján utaztak el Győrbe, hogy ott is megtartsák estjüket és „folytassák apostolkodó kulturmissziójukat a még hátralévő többi magyar városban”.

Győr város polgármestere, Szauter Ferenc még 1933 végén levélben közölte a Kisfaludy Irodalmi Kör vezetőségével, hogy az erdélyi írók egy csoportja Magyarországra, így Győrbe is ellátogat majd. Céljuk „politikamentes előadások” tartása. A polgármester levelében felkérte a Kisfaludy Irodalmi Kört az előadóest megrendezésében való közreműködésre.[21]

Győrött február 28-án a város közgyűlési termében megtartott előadás szervezésében a Kisfaludy Irodalmi Kör mellett szerepet vállalt az Ének- és Zeneegylet, valamint a Győri Erdélyiek Asztaltársasága is. A vendégeket a vasútállomáson a város részéről Koller Jenő tanácsos üdvözölte a szépszámmal megjelent érdeklődők gyűrűjében. Az állomásról a Royal Szállóba mentek, majd onnan indultak tovább a Városházára, ahol a babérfákkal és -lombokkal, szőnyegekkel díszített előcsarnokban és a polgármester fogadójában újra meleg szeretettel köszöntötték a vendégeket. Az est megnyitását jelentette az a dr. Gálos Rezső – a KIK alelnöke által – felolvasott levél, melyet Kuncz Jenő írt, aki gyengélkedése miatt    nem lehetett jelen személyesen az eseményen.[22] Ezt követte Szauter Ferenc polgármester beszéde, aki „üdvözölte a testvérnép képviselőit, akik ápolják a velünk való összetartozás érzéseit”.[23] Az írók részéről Kemény János köszönte meg az ünnepi fogadtatást Bánffy Miklós helyett, akinek el kellett utaznia.[24] A Kemény által megtartott szokásos bevezető előadás (Erdély irodalmi élete) után Nyírő József „Kis Dani halála és temetése” című novelláját olvasta fel. Őt követte Dsida Jenő a „Szerenád Ilonkához”, „Krisztusom”, „Az utcaseprő”, „Amundsen kortársa”, „A föld és az ember megmarad” című verseivel. Kós Károly ismét Az országépítő című regényéből olvasott fel.

A társasvacsora este 9 órakor kezdődött a Royal Szálló Gobelin-termében. Az első felköszöntőt dr. Hőfer Vilmos polgármester helyettes mondta, beszédében rámutatva az erdélyi írókban és az erdélyi irodalomban rejlő értékekre. A KIK és a győri kulturális egyesületek nevében dr. Bászel Ernő mondott köszöntőt. Az írók részéről Kemény János „azt hangoztatta, hogy ’kicsi Erdély’ magyarságának ereje, lelke az erdélyi föld varázsos ereje és az erdélyi tradíció, amely az európai minőségű művelt magyar úr típusát teremtette meg, amely típusnak nem a szám és a tömeg, hanem a szellem az ideálja”.[25]

A szellemi értékeket tartalmazó Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek egyre nagyobb számban való magyarországi jelenlétéhez jelentősen hozzájárultak az itteni kiadókkal kötött szerződések is. 1928-1931 között az Athenaeum Kiadó jelentetett meg könyveket, elsősorban a sikerre számot tarthatóak közül válogatva és az ESZC-vel közös címoldallal. Rövid ideig szerződésben állt a Céh a Génius Kiadóval, néhány könyv erejéig, az áttörést a Révai Kiadóval 1934-ben megkötött szerződés hozta meg. Ők jelentették meg az ún. „Díszkiadás” két sorozatát (1934–1941: 10 éves jubileumi díszkiadás; 1936–1944: jubileumi díszkiadás). Nem tévesztendő össze az ESZC könyvsorozatával! Meg kell említeni még a Díszkiadáson belül – a Céh magyarországi barátainak kérésére – kiadott „toborzó-sorozatot”[26] is. Az erdélyi könyvek tömeges magyarországi megjelentetésének voltak ellenzői az erdélyi irodalmi életben, többek között Jancsó Béla.

„… Az irodalompolitika ma nem törekedik az egész erdélyi magyarság: a magyar tömegek ’irodalmi beszervezésére’, azaz olvasóközönséggé tételére, hanem megelégszik egy kis olvasó-réteggel és a növekvő magyarországi könyvsikerrel. Milyen kár, hogy az utóbbi pontnál nem mondja ki bátran: [ti. Jancsó Elemér – H. L.] bármilyen örvendetes az erdélyi könyvsiker Budapesten, mint a szellemi kapcsolat ténye és egy új magyar lelkiség élesztője, a független, a sajátos, az erdélyi magyarság életfolyamatait végző erdélyi irodalom feladatát saját közösségével az erdélyi magyarsággal szemben csak úgy tudja teljesíteni, és az egyetemes magyar szellemiségnek csak úgy képes új magyar lelkiséget adni, ha anyagi gyökérzete túlnyomólag és döntően az erdélyi magyarság nagy tömegeibe tud kapaszkodni.”[27]

Az Erdélyi Szépmíves Céh is valószínűleg ezt az utat választotta volna, ha meg tudta volna találni Erdélyben a megfelelő számú előfizetőt. A könyvsorozat erdélyi (romániai) pártoló tagjai a két évtized során mindig többségben voltak a magyarországiakkal szemben. Mivel csak részben sikerült az otthoni anyagi forrásokat megtalálni, a kényszer átvitte a határon túlra, hogy hivatását be tudja teljesíteni, „ahogy lehet”. A győri esten a polgármester külön kihangsúlyozta, hogy aki teheti, vásároljon az ESZC könyveiből. Ennek a felhívásnak az előzményét megtaláljuk egy, már korábban említett levélben.

„Felkérjük még igen tisztelt Elnök Urat [a KIK elnökét – H. L.], hogy az erdélyi magyar irodalom nehéz helyzetére tekintettel az ide bizalmas használatra megküldött és báró Vay László Hajdúvármegye főispánja és dr. Vásáry István debreceni polgármester által kibocsátott felhíváshoz hasonlóan méltóztassék a város könyvtárait, pénzintézeteit, nagybirtokosait és más tehetős polgárait a Céh könyvsorozatának megrendelésére a polgármester úrral együtt felkérni, minthogy ez az erdélyi magyar kultúra fenntartásának egyik pillére.”[28]

1935: Győr

Alig több mint másfél év telt el és a győri újságolvasók újra a következő címet olvashatták a Győri Hírlapban: „Az erdélyi írók estje a kultúrházban”.[29] Az előadásra november 20-án került sor. A vendégeket ugyanazzal a lelkesedéssel fogadták, mint az előző esztendőben.[30] Az írócsoport összetétele némileg változott. Kemény János vezetésével érkeztek. Az est Nyírő József „Száraz a széna” kezdetű novellájával vette kezdetét, mely írásával megfogta „a halálos csöndben figyelő közönséget”. A többi előadó „újoncként” vett részt az előadókörúton. Molter Károly „Íróiparos” című „szellemes csevegését olvasta föl állandó derültség között”. A lírát Tompa László és a fiatal Szemlér Ferenc képviselte. Tompa „Erdélyi aratás”, „Kelj föl és járj”, „Új Dévavára épül”, „Magányos fenyő”, „Személyvonat III. osztály” és „Lófürösztés” című költeményeit adta elő. Őt követte Szemlér a következő versekkel: „Brassói délután”, „Erdélyi erdő”, „Ott, ahol sárgul a Maros”, „Gyermek a temetőben”, „Homoród felé”, „Nagyküküllő”. Kemény János az erdélyi irodalmat bemutató előadása helyett „Havasi történet” című novelláját olvasta fel. Az est vendége lett volna Bánffy Miklós és most először Tamási Áron, akik sajnálatos módon elfoglaltságuk miatt nem jöhettek el. Az előadást követő vacsorára a Kioszkban került sor. Az erről készült „Elszámolás”-ból[31] tudjuk, hogy a szervezők 650 db jegyet rendeltek meg a Győri Hírlap nyomdájától. Az összesen eladott jegyek[32] száma 411 db volt, ami a következőképpen oszlott meg: a pénztárnál eladtak 155 db-ot, az Erdélyi Helikon barátainak 75-öt. Ezeket féláron, azaz 50 fillérért. A kötelező tiszteletjegyek száma 14 db volt, valamint eladtak még 167 db 50 filléres jegyet. Az egyéb kiadások (vacsora, szálloda, a Kultúrház használati díja) utáni maradvány 155,33 Pengő volt, amely összeget a KIK a „Magyar Városok Kulturális Szövetségének 40.446 számú postatakarékpénztári csekkszámlájára” már november 23-án befizette. Azok a városok, ahol az erdélyi írók felléptek, a város nagyságától függően 100–300 Pengő költségmegtérítést juttattak, melyet Kós Károlynak szoktak átadni az előadások után.[33]

Az irodalmi esteket mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadta a városok közönsége. Dsida Jenő egyenesen diadalútnak nevezte az 1934-es dunántúli körutat. „Székesfehérvár, Pécs, Szombathely, Sopron, Magyaróvár, Győr, Pápa, és Tata voltak eddigi állomásaink. El sem lehet mondani így pár szóval azt a leírhatatlan ünnepeltetést, amiben részünk volt. Idáig 12 bankett volt a tiszteletünkre. Halálba szórakoztatnak és mulattatnak bennünket.”[34] Az újságok is csak a dicséret és az elismerés hangján szóltak az estekről. Egyetlen kivételt találtunk csupán, de ez is meglehetős sejtelmesen írta, hogy lehetett volna bizonyos kritikával élni az előadóestekkel szemben. „Nem vetünk föl semmiféle problémát most, amely ezekből az irodalmi előadásokból felénk sugárzik. Üdvözöljük az erdélyi írókat, műveiket, hagyományaikat, amelyeket inkább bámulunk, tisztelünk, semhogy bírálnánk.”[35]

Az előadóestek közönsége

Amint azt már az 1934-es soproni felolvasóesten is láthattuk, a közönség soraiban a városok vezetősége és notabilitásai mellett jelen voltak a különböző egyesületek és a diákság képviselői, valamint „szép asszonyok, viruló lányok” is. Vagyis elsősorban az értelmiség köréből tevődött össze az estek közönsége. Nem a párhuzamba állítás, mint inkább az érdekesség kedvéért nézzük meg, hogy Berde Mária hogyan emlékezett vissza az erdélyi közönségre.

„Visszagondolok a legelső irodalmi estélyre, melyet 1926 augusztusában Szovátán rendeztünk egy ormótlan hombárban. Az első sorokban mágnások és az utolsóban harisnyás atyafiak ültek. És mindenki egyforma áhítattal figyelt. Akkor láttam először, hogy vannak mondanivalók, melyeket nálunk minden rend egyformán megért.”

Hogy ez megvalósulhasson, először is a közönséget kellett létrehozni, mintegy ránevelni az irodalomra.

„… Az olyan közönséget, amely fűtetlen vesztibülből hallgat meg lírai verseket és első pillanatra megértő szeretettel fogad valakit csak azért, mert az a tollával vitézkedik, csak úgy a gólya költötte? … Én láttam a harcot, amelyet ennek a városnak [Marosvásárhely – H. L.] szellemi vezetői vívtak, hogy megteremtsék ezt a légkört. Meg kell itt emlékeznem főképp tanárairól, akik közül többen állásaikkal, egészségükkel fizettek rá munkájukra.” [36]

A magyarországi pedagógusok – ha nem is ilyen nagy áldozatvállalás útján – szintén nagy számban vették ki részüket az irodalmi estek szervezésében és az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek gyűjtésében is, akár saját maguk, akár iskolájuk könyvtára számára.

Elmondhatjuk, hogy az erdélyi írók magyarországi látogatásai, előadókörútjai, felolvasóestjei nagyban hozzájárultak az erdélyi magyar irodalom és a műveken keresztül az erdélyi történelem és az elcsatolás utáni élet megismertetéséhez és a művek megvásárlásához, olvasásához nem csak a „nemzeti érzület” kimutatása miatt, hanem az irodalmi és művészi értékek megbecsülése okán is.

LÁSZLÓ HORVÁTH

Les soirées littéraires de la Corporation Belletristique de Transylvanie

aux comitats Győr-Moson-Pozsony et Sopron entre les deux guerres mondiales

Aux années 1930 une rechute considérable s’est produite parmi les membres adhérents et des abonnés de la Société en Commandite d’Édition de La Corporation Belletristique de Transylvanie (1924–1944). Géza Tabéry s’est chargé de présenter la littérature de Transylvanie, par une tournée de Hongrie, et d’essayer de recruter de nouveaux abonnés et sympathisants au mouvement. Ainsi est-il arrivé en octobre 1930 à Győr, où il a eu un grand succès autant que dans les autres villes de la Hongrie. Le public de la Corporation Belletristique de Transylvanie s’est aggrandi des lecteurs de Hongrie. Aux années suivantes, des écrivains de Transylvanie avaient fait des tournées en différentes villes de la Hongrie, pour présenter leurs ouvrages au public. En 1934 les écrivains avaient fait des visites et des conférences à Sopron, à Magyaróvár et Győr. En 1935 une nouvelle tournée s’est déroulée à Győr. Les conférences et les écrivains ont été partout accueillis avec une enthousiasme turbulente par le public appartenant avant tout aux intellectuels contemporains.