Mikó Gábor

Szent István törvényei és a pszeudo-izidori hamisítványok*

esztergomi iskoláskönyvben

I. 1863-ban jelent meg a középkori egyházjog egyik alappillérének, a pszeudoizidori dekretálé-gyűjteménynek az első teljes kritikai kiadása a híres egyházjogász, Paul Hinschius szerkesztésében.[1] Bár a Pszeudo-Izidor nevet hallva csaknem mindenkinek a hamis dekretáliák jutnak az eszébe, tudnunk kell, hogy ezek csak részét képzik annak a corpusnak, amelyet „pszeudo-izidori hamisítványok” névvel illet a tudomány. A 9. század közepén, vélhetően Reims környékén működő „hamisítóműhely” ugyanis nem csupán egyetlen gyűjteményt hagyott az utókorra. Itt szerkesztették át a Collectio Hispana Gallicát,[2] innen származik két rövidebb kivonat, a Capitula Angilramni (CA)[3] és a Collectio Danieliana (Coll. Dan.),[4] valamint ide soroljuk a Benedictus Levita neve alatt szereplő hatalmas kapitulárégyűjteményt is (Ben. Lev.),[5] amely szintén ennek a szellemi körnek a terméke. A viszonylag sok fennmaradt kézirat és a nagyszámú recepció bizonyítja, hogy ezek a szövegek meglehetős gyorsasággal elterjedtek Nyugat-Európában.

Amikor hazánkban a 18. században kutatni kezdték többek közt Szent István törvényeinek eredetét is, helyesen feltételezték, hogy legalább az egyházzal kapcsolatos rendelkezéseket valamilyen nyugati eredetű gyűjteményből vették át a törvények szerkesztői. Péterffy Károly jezsuita történész már 1741-ben szó szerinti egyezést mutatott ki István első törvénykönyvének első kapituluma, valamint a 847. évi mainzi zsinat 6. kánonja között.[6] Szűk negyedszázaddal később Kollár Ádám De originibus et usu… című művében már párhuzamosan mutatja be a Decretum első két cikkelyét a fent említett mainzi zsinat 6. és 7. határozatával, továbbá említi, hogy a 7. kánon már egy 813-ban, szintén Mainzban tartott zsinat jegyzőkönyvében is felbukkan.[7] Ezen eredményeket a későbbi kutatók mind átvették, így Závodszky Levente is.[8] A harmadik, a negyedik és az ötödik kapitulum eredetének meghatározása már jóval problematikusabbnak bizonyult, de a kutatások során egyre világosabbá vált, hogy a minták kétséget kizáróan a pszeudo-izidori szövegekben keresendők. Azok a kutatók, akik először találtak az említett magyar törvényekre hasonlító határozatokat a pszeudo-izidori corpusban, még nem látták át az említett gyűjtemény nagyságát és a szövegek összefüggéseit, így a talált forrásokat izoláltan hozták. Krajner Imre volt az első, aki párhuzamot talált az ötödik kaputhoz, méghozzá Benedictus Levita kapituláré-gyűjteményében.[9] Bő negyedszázaddal később Závodszky – akitől a Szent István-i törvénykönyvek egyik máig használt kiadása származik – Karácson Imre művére támaszkodva[10] a 3. és a 4. cikkely forrásaként Hadrianus pápa három kapituláréját jelölte meg.[11] Műve megírásakor viszont Krajner említett művét érthetetlen módon nem használta fel, így az 5. kaputhoz nem talált párhuzamot. Alig néhány évvel Závodszky kiadása után jelent meg Schiller Bódog napjainkig elfogadott és idézett tanulmánya.[12] Schiller mindhárom cikkelyt pszeudo-izidori dekretálékból vezette le, és úgy vélte, Szent István törvényszerkesztői rendelkeztek a gyűjtemény egy másolatával, amelyből néhány részletet a szükségnek megfelelően átemeltek a királyi törvénykönyvbe.[13] Elméletét két kutató fejlesztette tovább. Egyikük, a lengyel Jakub Sawicki a Szent István törvényeit hagyományozó kéziratok összevetésénél arra a megállapításra jutott, hogy a 15–16. századi kódexeken alapuló későbbi szöveghagyomány megbízhatóbb, mint a több száz évvel korábbi admonti változat, hiszen egy 11. századi mintára megy vissza, míg az utóbbi több helyütt interpolált.[14] Madzsar Imre pedig több alapos tanulmányt jelentett meg a témához kapcsolódóan, többek közt foglalkozott egy minket különösen érdeklő kérdéssel is: megpróbálta felderíteni a 3. és a 4. kapitulum közti nyilvánvaló ellentmondás okait.[15]

A 20. század második felében e három problematikus cikkely eredetének kutatása abbamaradt, annak ellenére, hogy az itt röviden felvázolt elméletek csaknem mindegyikével szemben kétségek merülnek fel. Mivel Nyugat-Európában – ezen  belül elsősorban Németországban – a Pszeudo-Izidor-kutatás igen intenzív, több olyan könyv és tanulmány is napvilágot látott a közelmúltban, amelyek segítségünkre lesznek abban, hogy a három cikkely forrását minden eddiginél pontosabban meghatározzuk.

II. Államalapító királyunk törvényei kétféle hagyományozásban maradtak fenn. Az egyiket egy 12. századi kézirat őrizte meg, amelyet Wilhelm Wattenbach fedezett fel a Felső-Ausztriában, az Enns partján fekvő admonti bencés kolostor egy kódexében,[16] 1846-ban. A másik változat jóval több kéziratban maradt ránk, de ezek közül a legkorábbi is a 15. századból származik.[17] A kéziratok korának megfelelően az admonti változatot „A” redakciónak, a 15–16. századi kéziratok szövegeit összefoglalóan „B” redakciónak szoktuk nevezni. A két hagyomány között jelentős különbségek vannak, szerkezetükben és szövegükben egyaránt. A minket különösen érdeklő pszeudo-izidori cikkelyek esetében a legszembetűnőbb eltérés, hogy míg az admonti kézirat három ilyen cikkelyt hoz (I. 3–5), addig a „B” redakció összes szövegében az admonti 3. és 4. cikkelye különválasztás nélkül, egy kaputban szerepel (II. 3.).[18] Ha a szövegek minőségét vizsgáljuk, a későbbi kéziratok szövege egyenletesebbnek tűnik (például elhagynak egy felesleges szóismétlést a 3. kaput elején), továbbá mentesek az értelemzavaró hibáktól. Az admonti kézirat szövege – mint Sawicki megállapította – sokszor rosszabb, mint a „B” redakcióban ránk maradt szövegeké. Erre a pszeudo-izidori cikkelyekben is láthatunk példát: az admonti változat 5. kapitulumában az adott helyen értelmetlen ‘suorum operum’ szerkezet áll a helyes ‘summopere’, vagy ‘summo opere’ helyett. Lehetséges, hogy a hibák már a kéziratot készítő scriptor előtt fekvő mintában benne voltak, de azt sem zárhatjuk ki, hogy egy sérült példányról készült a másolat, és a nehezen olvasható helyeken a latinul nem jól tudó másoló általa kitalált szerkezeteket illesztett a szövegbe. Ugyanakkor már Bónis György – éppen Sawicki gondolatmenetéből kiindulva – figyelmeztetett arra, hogy hiába a sokszor hibásabb szöveg, mégis az admonti kézirat kell legyen az irányadó.[19] A történészek többsége ma már elfogadja az admonti változat „elsőbbségét”, de nem mehetünk el szó nélkül Sawicki véleménye mellett sem, hiszen igen alapos tanulmányában határozottan állította, hogy éppen a bizonyíthatóan nyugatról átvett cikkelyek esetén mind beosztásban, mind szövegben a „B” redakció kéziratai állnak közelebb a forrásokhoz.[20] Vessük most össze az említett cikkelyeket feltételezett nyugati mintáikkal.[21]

 

Mielőtt a filológiai elemzésbe belekezdenénk, le kell szögeznünk, hogy a három cikkelyt szinte kétséget kizáróan egy gyűjteményből vette a törvények szerkesztője. Az ugyanis, hogy a hazánkba érkező klerikusok egy nagy halom kódexben hozták volna az összes pszeudo-izidori hamisítványt, felettébb valószínűtlen. Láthatjuk, hogy a CA-ban nincs párhuzam az ötödik magyar kapitulomhoz, Ben. Levnál pedig a harmadik és negyedik cikkelyhez. Ettől függetlenül feltételezhető, hogy egy olyan kánonjogi gyűjtemény volt a törvényszerkesztőink kezében, melybe a CA-ból és Ben. Lev-tól is vettek át szövegeket. Amikor azonban a CA szövegét a magyar törvényekével összevetjük, rögtön egyértelművé válik, hogy abból az utóbbiak nem vezethetők le: a harmadik magyar kapitulum tanúkról és vádlókról beszél (testes autem et accusatores…), a CA-ban a vádlók hiányoznak (testes autem…). Feltűnő különbség az is, hogy míg a tanúbizonyság elfogadását a ‘recipio’ ige jelöli a negyedik cikkelyünkben, addig e helyen a CA minden kéziratában a ‘suscipio’ ige szerepel. A CA kapitulum-beosztása sem az admonti változatnak, sem a „B” redakció szövegeinek nem felel meg, továbbá a kéziratokban a cikkelyeknek nincsenek címeik.[22] A Benedictus Levita gyűjteményében talált, az ötödik magyar kapitulummal egyezést mutató szövegrészről nem tudunk sokat mondani.[23] Benedictus harmadik könyvének 462. kapituláréja a második – pszeudo-izidori – Evaristus-levélből van összeollózva, és a vége, mint látjuk, megegyezik az említett levél 8. pontjának nagy részével. Nem ismerünk olyan gyűjteményt, amely az istváni törvénynek megfelelő szakaszt a kapituláré többi részétől függetlenül tartalmazná.

Más a helyzet a pszeudo-izidori dekretálékkal. Schiller a már említett művében mindhárom magyar törvényhez ezekben talált párhuzamot: a harmadik és negyedik kaputhoz a Constitutum Silvestri pszeduo-izidori változatában (Excerpta Silvestri), az ötödikhez pedig a második Evaristus-levélben.[24] E két forrás közül az előbbi a 6. században keletkezett és az ún. „symmachusi hamisítványok” csoportjába tartozik – vagyis a 9. századi hamisítók csak átvették, és helyenként átdolgozták – míg az utóbbi teljes egészében a pszeudo-izidori műhely kitalációja. Schiller párhuzamai látszólag meggyőzőek, hiszen a kérdéses cikkelyek forrásait egyetlen gyűjteményben találta meg, amely a korban ráadásul igen népszerű és elterjedt volt Nyugat-Európában. Logikusnak tűnik a feltevés, miszerint Szent István törvényszerkesztői rendelkeztek a dekretálé-gyűjtemény egy változatával. Amikor azonban a szövegeket közelebbi vizsgálatnak vetjük alá, rövidesen nyilvánvalóvá válik, hogy törvényeinknek a dekretálék sem lehetnek a közvetlen forrásai. Az istváni negyedik kapitulum önmagában vizsgálva a ‘privilegium fori’ kifejezője, hiszen kimondja, hogy klerikusokat érintő ügyekben csak egyházi bíróság vizsgálódhat, és világi személy egyházi ember ellen nem tanúskodhat. Az Excerpta Silvestri ezzel ellentétben egyházi személy tanúskodását tiltja meg a világiakkal szemben (Testimonium clerici adversus laicum nemo recipiat). Ha végigolvassuk a dekretálé idézett részeit, látszik, hogy e meglehetősen homályos fogalmazás mögött szintén az a szándék húzódik, hogy az egyháziak és világiak bíróságát egymástól elválassza. Sawicki úgy vélte, a ‘laici adversus clericum’ „megoldás” István törvényszerkesztőitől ered, mivel ez a forma csak néhány nyugati szövegben fordul elő.[25] Ezt a feltevést már Madzsar cáfolta, mondván, a ‘laici adversus clericum’ forma áll a fent említetteken kívül például Wormsi Burchard és Chartres-i Yves gyűjteményeiben is.[26] Mivel Burchard nagy gyűjteménye a 11. század elején, Yves-é pedig még egy századdal később keletkezett, ezek nyilván átvételek. Ma már tudjuk, hogy a törvénykönyvünkben fellelhető forma áll a CA jó néhány kéziratában, valamint a szintén pszeudo-izidori eredetű Coll. Dan. egy cikkelyében is. Mivel az interpolált alak a „hamisítóműhely” több szövegébe is belekerült, valószínűbb, hogy ezt a törvényszerkesztőink készen kapták, viszont nem ismerünk olyan dekretálé-kéziratot, amely ezt a változatot tartalmazná.

Nézzük most a törvénykönyv ötödik cikkelyét. A leglátványosabb eltérés, hogy a magyar törvény a pap (sacerdos) munkájáról beszél, az Evaristus-levél viszont a püspökéről (episcopus). Schiller ezt azzal magyarázta, hogy új, pogány nép megtérítéséről lévén szó, a szerkesztő a szükségnek megfelelően átalakította a szöveget.[27] Ez az elképzelés viszont nem ad magyarázatot arra, miért kerülnek új szavak a magyar törvénybe, és miért változik meg többször is a forráshoz képest a szórend.

A szövegszintű eltéréseken túl a dekretálé-gyűjtemény törvényhozásunkban való felhasználását hatalmas terjedelme is valószínűtlenné teszi, hiszen három rövid cikkelyről van szó. A második Evaristus-levél és az Excerpta Silvestri a Schiller eszmefuttatását követve legvalószínűbb forrásnak tűnő „A₂” jelű dekretálé-recenzióban is igen távol esnek egymástól,[28] az admonti 4. és 5. kapitulum pedig ebben a szöveghagyományban is egy-egy hosszabb cikkely részlete. Ettől függetlenül tagadhatatlan a tartalmi egyezés a magyar törvények és a pszeudo-izidori szövegek közt, és éppen ez bizonyítja, hogy törvényeink közvetlen forrásai is ezekre kell, hogy épüljenek. Milyen kánonjogi gyűjtemény lehetett a 11. század első felében törvényszerkesztőink kezében? A pszeudo-izidori gyűjtemény egy kivonata, mely csak részleteket tartalmazott egyes dekretálékból, és így a magyar törvények forrásai egymáshoz közelebb kerülhettek? Vagy egy tematikus elrendezésű gyűjtemény, mely csak részeiben tartalmazott pszeudo-izidori szövegeket, miként Madzsar feltételezte?[29]

III. A fenti kérdés megválaszolása során szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a Decretum első két cikkelye is csaknem szó szerinti átvétel, melyek a forrásaiktól – kisebb különbségektől eltekintve – csak a címükben különböznek. A legkönnyebben az tűnik elképzelhetőnek, hogy a három pszeudo-izidori cikkely egy olyan gyűjteményből származik, amely viszonylag rövid határozatokat foglalt magában (mint például a CA), és amelyben a törvénykönyvünkbe átvett kapitulumok egymáshoz közel helyezkedtek el. Alapos okunk van feltételezni, hogy törvényszerkesztőink a három kaput szövegét „készen kapták”, és azokon lényegi változtatást nem alkalmaztak. Láttuk, hogy az Excerpta Silvestriben szereplő „Testimonium clerici adversus laicum…” kezdetű mondat negyedik kapitulumunkhoz hasonlóan több pszeduo-izidori szövegben is fellelhető fordított szórenddel, így a keresett forrásunk szinte biztosan tartalmazta a „Scitote fratres cuncti…” kezdetű cikkelyünket is, amely kétséget kizáróan a második Evaristus-levélből származik. A hamisítók szívesen használták fel újra meg újra egyszer már elkészített anyagaikat, általában kisebb-nagyobb változtatásokkal, és többek közt ez az oka a szövegeik közti rengeteg párhuzamnak is. Mindebből arra kell következtessünk, hogy az említett Evaristus-levél egy részének átdolgozásából keletkezett „Scitote fratres…” kezdetű cikkely már a hamisítóműhely működése idején, a 9. század közepén megszületett, és nem egy későbbi interpoláció eredménye.

Napjaink Pszeudo-Izidor-kutatásainak egyik legérdekesebb és legjelentősebb eredménye egy eddig ismeretlen, a hamisítók által készített gyűjtemény, a már említett Collectio Danieliana felfedezése. Nevét a szöveget hiánytalanul ránk hagyományozó egyetlen kézirat kora újkori birtokosáról, François Danielről kapta.[30] Bár ez a kézirat – melyet jelenleg a berni Burgerbibliothekban őriznek – a 10. század közepén készült, maga a kollekció ennél majd egy századdal korábbi, erről tanúskodik a szövegek jellege, a felhasznált források és nem utolsósorban két, a 9. század második feléből származó recepció is. A 195 – többségében rövid – cikkely más pszeudo-izidori hamisítványok szövegeivel is jelentős átfedéseket mutat. István pszeudo-izidori eredetű törvényeit a Coll. Dan. szövegével egybevetve az alábbi párhuzamokat kapjuk.

 

 

 

 

DECRETUM S. STEPHANI I. c. 3, 4, 5     III. Quales debeant esse testes et accusatores clericorum.   Testes autem et accusatores clericorum sine aliqua sint infamia, uxores et filios habentes et omnino Christum predicantes.   IV. Item de eodem.a   Testimonium laici adversus clericum nemo recipiat. Nemo enim clericum quemlibet in publico examinare presumat nisi in ęcclesia.   V. De labore sacerdotum.   Scitote fratres cuncti, quod supra omnes vos laborat sacerdos. Unusquisque enim vestrum suum fert laborem proprium, ille vero et suum et singulorum. Et ideo sicut ille pro omnibus vobis, ita et vos omnes pro eo suorum operum laborare debetis in tantum, ut si necessitas fuerit, animas vestras pro eo ponatis.     a. Item de eodem csak az admonti kódexben. A többi kéziratban ez a kapitulum egybe van kötve az előzővel.

COLLECTIO DANIELIANA c. 9, 10, 12a     IX. ITEM IBI.     Testes autem et accusatores sine aliqua sint infamia uxores et filios habentes et omnino Christum praedicantes.   X. ITEM IBI.   Testimonium laici adversus clericum nemo recipiat. Nemo enim clericum quemlibet in publico examinare presumat nisi in ęcclesia.   XII. EVARISTI PAPAE.   Scitote, fratres cuncti, quod supra omnes vos laborat sacerdos. Unusquisque enim vestrum suum fert laborem proprium, ille vero et suum et singulorum et ideo, sicut ille pro omnibus vobis, ita et vos omnes pro eo summopere laborare debetis in tantum, ut, si necessitas fuerit, animas vestras pro eo ponatis.     a. ed. Schon: Die Collectio Danieliana. 29–30.

Első pillantásra is nyilvánvaló, hogy minden eddig feltételezett nyugati forráshoz képest pontosabb egyezést mutatnak a törvények a Collectio Danielianával. Rögtön meg kell viszont említenünk, hogy a Coll. Dan. kapitulum-beosztását csak az admonti kézirat követi, és szövegben is az áll hozzá legközelebb. Mivel azonban a „B” redakció szövegei is egyértelműen erre a kánonjogi gyűjteményre vezethetők vissza, Sawicki véleményét, miszerint a nyugati mintákhoz a 15–16. századi kéziratok szövegezése jobban hasonlít, cáfolnunk kell.[31] Az a feltevés – mely szintén Sawickitól ered, de mások is átvették – hogy eredetileg csak két cikkely lett átvéve a dekretálé-gyűjteményből, amelyek közül az elsőt az admonti kódex másolója választotta ketté, úgy tűnik, szintén téves. Éppen az admonti változat ugyanis az, amely a kapitulum-beosztást – legalábbis e helyen – archaikusabb formában őrizte meg.[32] Az „Item de eodem” rubrikával bevezetett admonti 4. cikkelyt az előtte állóval – amelynek, bár rokon témát tárgyalnak, teljesen ellentmond – akkor kapcsolhatták össze, amikor újra összegyűjtötték, és egy gyűjteménybe szerkesztették az államalapító király neve alatt fennmaradt törvényeket. A 15–16. századi kéziratok őse egy ilyen, az „egységesítés” során készült szöveg lehetett, az admonti kéziratot viszont olyan verzióról másolhatták, amely még az említett összegyűjtés és -szerkesztés előtt készült.[33]

A Coll. Dan. ismeretében más magyarázatot kell adnunk a 3. és 4. kapitulum közti ellentmondás okaira is, mint ami a modern szakirodalomban leggyakrabban szerepel. Az a kevés közelmúltban megjelent kiadvány, mely kitér erre a kérdésre, általában Závodszkyra hivatkozva közli azt, hogy az ellentmondást a magyar törvény szerkesztője okozta azáltal, hogy a ‘clericorum’ szót beemelte a 3. cikkelybe. Mint a bevezetőben már említettük, Závodszky e törvénycikkelyek forrásaként – tévesen – a CA-t jelölte meg. Úgy vélte, a harmadik magyar kapitulum mintáját adó, az általa használt Mansi-féle CA kiadás 72. cikkelyének[34] utolsó mondata (Testes autem sine aliqua sint infamia, uxores et filios habentes et omnino Christum praedicantes.) világi tanúkra vonatkozik, világi ügyekben, hisz a törvénykönyvünk 4. kapituluma világosan kijelenti, hogy laikus nem tanúskodhat egyházi ellen. A törvény szerkesztője azonban a fent említett mondatot helytelenül egyháziakkal kapcsolatos ügyekre vonatkoztatta, innen az ellentmondás.[35] Ez a gondolatmenet viszont téves. Ha végigolvassuk a CA, valamint forrása, a Consitutum Silvestri vonatkozó részeit, láthatjuk, hogy mindkét szöveg felsorolja szinte a teljes egyházi hierarchiát, és a rangok mögött közölnek egy – irreálisan magas – számot, mely mutatja, hány tanú kell ahhoz, hogy az adott egyházi méltóságot elítélhessék. A „Testes autem [et accusatores]…” kezdetű rész írja le azt, milyenek legyenek az említett egyháziak ellen elfogadott laikus tanúk (egyházi tanúk esetében értelmetlen lenne az „uxores et filios habentes et omnino Christum praedicantes” kitétel). A következő, a Constitutum Silvestriben[36] és a CA kéziratainak többségében szereplő „eredeti”, önmagában nehezen érthető „Testimonium clerici adversus laicum…” kezdetű cikkely biztosítja azt, hogy minden, egyháziakat érintő ügy csak egyházi bíróság előtt folytathassék le.

Hogyan kerül az ellentmondás a magyar törvénybe? A Coll. Dan. 7–10 cikkelyig terjedő része a Constitutum Silvestrire vezethető vissza, pontosabban annak pszeudo-izidori változatára (ezért ITEM IBI a 8, 9, és 10. cikkely címe). Eme négy cikkely az Excerpta Silvestrinek a már bemutatott 2, 3, 4. és 5. pontjait foglalja össze rövidebb formában, viszont a szöveget a forrásához képest több ponton is megváltoztatták, elsősorban az alsóbb papi rendek javára. A Coll. Dan. 10. kapitulumának szövegét a forráshoz képest úgy interpolálták, hogy „Testimonium clerici adversus laicum…” helyett ennek fordítottját írták. A szerkesztők valószínűleg a ‘privilegium fori’-t akarták érthetőbb formában megfogalmazni, szemük előtt lehetett az Excerpta Silvestri 2. kapitulumának eleje: az „In qua etiam consensu subscriptione omnium constitutum est, ut nullus laicus crimen clerico audeat inferre…”[37] formula, melyet kissé megváltoztatott formában a Coll. Dan. 7. cikkelyébe átvettek – e mondat vezethette őket esetleg félre, és megváltoztatták az eredeti fogalmazást. Mivel azonban – mint már említettük – nem egyedül e gyűjteményben fordul elő a ‘laici adversus clericum’ összetéttel, az sem zárható ki, hogy már a Coll. Dan. készítői is átvették.[38] (A gyűjtemény szerkesztésekor rengeteg forrást használtak fel, és ezek meglehetős összevisszaságát bizonyítja, hogy az 55. kapitulum ismét az Excerpta Silvestriből származik, a 129. cikkelyben pedig újra felbukkannak a Constitutum Silvestri részei, ez utóbbi helyen a forrás viszont a CA volt.) Ha a Coll. Dan.-ból a magyar törvényhez hasonlóan a 9. és 10. cikkelyt kiemeljük, a 9. cikkelyben az előzmények miatt jelezni kell, hogy klerikusok tanúiról és vádlóiról van szó. Pontosan ezért szerepel a ‘clericorum’ szó István 3. kapitulumában. Az ellentmondás tehát nem a fent említett szó helytelen használatából, hanem a „Testimonium laici adversus clericum…” interpolált alakból ered, amely már a forrásban értelmezési nehézséget okoz.

Ismét fel kell vetnünk a kérdést, hogy milyen kánonjogi gyűjteményt használtak István törvényszerkesztői, bár most fogalmazhatjuk úgy is, hogyan került Magyarországra a Coll. Dan. három cikkelye? A kérdésre nagyon nehezen adható válasz, hisz a gyűjteménynek mindössze egyetlen kézirata maradt fenn, mely nem az eredeti, hisz a 10. század közepén készült. Ez, valamint, hogy a kollekció felfedezője és kiadója, Karl-Georg Schon mindössze három kánonjogi szövegben bukkant a Coll. Dan. nyomára, arra utal, hogy e gyűjtemény kevésbé lehetett elterjedt, mint a többi pszeudo-izidori hamisítvány.[39] Voltaképp két formában juthatott hazánkba a szöveg: a klerikusok vagy a Coll. Dan. egy változatát hozták magukkal, vagy egy olyan – mára már elveszett, vagy még nem felderített – kánonjogi gyűjteményt, amelyben szerepeltek a Coll. Dan. ezen cikkelyei.

Hogy a probléma megoldásához közelebb jussunk, ki kell térnünk egy eddig még nem tárgyalt részletre, a kapitulumok címeire. A kérdés elsősorban az, hogy a magyar törvények élén olvasható címeket a törvényszerkesztők a forrásból vették-e át, vagy maguk találták ki őket. A Coll. Dan.-ban azonos forrásból származó, egymást követő kapitulumok esetén csak az első címében van megadva, hogy honnét származnak, a továbbiaknál csupán visszautalnak erre a szokásos kifejezésekkel (Item ibi, Item in eodem, stb.). Eszerint a címek a törvényszerkesztőktől erednének, hisz a forrásban találtak nem szerepelhettek egy királyi törvénykönyvben. Ez az elképzelés rögtön több ponton is támadható. István 3. kapitulumának címe (Quales debeant esse testes et accusatores clericorum) ugyanis – mint Schiller felhívta rá a figyelmet – nagyon hasonlít a pszeudo-izidori dekretálé-gyűjtemény A₂ recenziójában hagyományozódott Excerpta Silvestri negyedik pontjának címére.[40] Mondhatjuk-e nyugodtan azt, hogy a 11. században, valószínűleg Bajorországból hazánkba érkező klerikusoknak a szöveget látva ugyanaz a cím jutott az eszükbe, mint a másfél századdal korábban élt hamisítóknak? Szorosan kapcsolódik ehhez a kérdéshez, hogy törvénykönyvünk 1. és 2. cikkelye, bár szövegében többé-kevésbé megfelel a 847. évi mainzi zsinat két kánonjának, címében különbözik azoktól. Még egy súlyos érv szól az előbbi feltételezésünk ellen: amennyiben a rubrikákat a törvényszerkesztők találták volna ki, nyilván a 4. kaputnak is adtak volna címet, viszont ott a már említett „Item de eodem” áll. A Coll. Dan. törvénykönyvünkben felbukkanó mindhárom cikkelyét átvehette viszont egy olyan, mindenféle forrásból összeollózott – akár tematikus elrendezésű – kánonjogi gyűjtemény (jelöljük „X”-szel), melyhez hasonlót már Madzsar is törvényeink forrásának sejtett.[41] Ebben a feltételezett corpusban nyugodtan állhatott egymáshoz közel a három cikkely a magyar törvénykönyvben látható címével együtt, továbbá megtalálható lehetett benne a két mainzi kánon is.[42]

Ilyen gyűjtemény azonban egyelőre nem ismert, létezésére csak közvetett bizonyítékok vannak, amennyiben egyáltalán ezek bizonyítékoknak tekinthetők. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a Coll. Dan. esetében csak egy 10. századi másolatra tudunk támaszkodni, és nem tudjuk, mennyiben felel meg ez a feltételezett eredeti, majd egy századdal korábbi verziónak, továbbá arról sincs sejtelmünk, voltak-e a gyűjteménynek olyan változatai, amelyek esetleg több, vagy más kapitulumcímeket tartalmaztak.

A megállapításokat grafikusan ábrázolva:

Constitutum Silvestri[43]
c. 3, 14, 15.
(„symmachusi hamisítvány”, saec. VI.)
|
|
|
Constitutum Silvestri („Excerpta Silvestri papae”)	Epistola Evaristi II.
c. 3, 4, 5.	c. 8.
(pszeudo-izidori dekretálé, saec. IX.1/2)	(pszeudo-izidori dekretálé, saec. IX.1/2)
|	|
|	|
|	|

Collectio Danieliana

c. 9, 10, 12.

(pszeudo-izidori gyűjtemény, saec. IX.1/2)

|

|

( x )

|

|

Decr. S. Stephani I. (saec. XI.)

c. 3, 4, 5.

Próbáljuk meg összegezni az elmondottakat. Azt a kézenfekvőnek tűnő – és hosszú ideje köztudatban élő – állítást, miszerint a híres pszeudo-izidori dekretálégyűjteményt is felhasználták Szent István törvényszerkesztői, filológiailag nem lehet bizonyítani.[44] A kérdéses törvénycikkelyek forrásául – a mindezidáig kiadott kánonjogi gyűjtemények alapján – a Coll. Dan.-t kell tekintenünk. Bár nem bizonyos, hogy közvetlenül innen kerültek a Szent István-i decretumba az említett kapitulumok, a forrás mégis szinte kétséget kizáróan ez a gyűjtemény. E megállapítás más szemszögből nézve is legalább ennyire fontos, hisz a cikkelyek Szent István-i törvénykönyvben való felbukkanása a Coll. Dan. egy újabb, eddig ismeretlen recepciója. Újdonságát az is növeli, hogy itt láthatunk először példát arra, hogy ezt a kollekciót a világi törvényhozásban alkalmazzák.

Gábor Mikó

Die Gesetze des heiligen Königs Stephan von Ungarn und die Pseudoisidorischen Fälschungen

Jahrhundertelange Forschungen zur Genese der Gesetze König Stephans haben festgestellt, daß die Gesetzesartikel größtenteils das Ergebnis selbständiger Gesetzgebung sind und Probleme des zeitgenössischen Ungarn behandeln. Wortwörtliche Übernahmen aus westeuropäischen Gesetzbüchern ließen sich nur in den ersten fünf Kapiteln des sog. Ersten Gesetzbuches nachweisen. Die Quelle der ersten beiden Artikel wurde bereits sehr früh, im 18. Jahrhundert unter den Kanones der Mainzer Reichssynode von 847 aufgefunden. Als mögliches Vorbild der anderen drei Artikel hat die Forschung mehrere Quellen angegeben (Capitula Angilramni, Benedictus Levita), schließlich hat Felix Schiller in seinem Aufsatz von 1910 die bis dahin engsten Textparallelen aufgrund zweier Pseudoisidorischer Dekretalen veröffentlicht.

Eine unlängst entdeckte und herausgegebene Sammlung pseudoisidorischer Texte, die Collectio Danieliana (Coll. Dan.), ermöglicht uns nun, die Quelle der drei Artikel genauer zu bestimmen. Die Stephansgesetze stimmen nämlich – abgesehen von ihren Titeln – sowohl in ihrem Text als auch in ihrer Struktur genau mit drei Artikeln der erwähnten Kollektion überein. Diese Parallele ist auch in einer anderen diskutierten Frage von Bedeutung: Unter den Handschriften, in denen die Gesetze Stephans überliefert sind, folgt die älteste, der Admonter Kodex aus dem 12. Jahrhundert, am genauesten dem Text und der Kapiteleinteilung von Coll. Dan, und diese Tatsache bekräftigt wiederum die Zuverlässigkeit der ältesten Texttradition (der sogenannten Redaktion „A“ der Stephansgesetze).

Die grundsätzliche Frage, wie drei Artikel der Coll. Dan. nach Ungarn gelangt sein mögen, kann schwerlich beantwortet werden. Die Überschriften der Kapitel der Stephansgesetze stimmen, wie bereits erwähnt, nicht mit denen in der Coll. Dan. überein, können aber damit sinngemäß auch nicht übereinstimmen. Es wäre möglich, daß die an den Hof König Stephans berufenen Kleriker eine Variante der Coll. Dan. mitbrachten. Dabei darf aber nicht unberücksichtigt bleiben, daß einerseits der Titel von Artikel drei unseres Gesetzbuchs stark an den Titel von Punkt vier des in der Dekretalenrezension A₂ überlieferten Constitutum Silvestri ähnelt, und andererseits, daß auch die Rubriken der ersten beiden Kapitel teilweise von denen in den Textüberlieferungen der Mainzer Synode abweichen. Aufgrund all dessen besteht auch die Möglichkeit, daß die Quelle aller fünf Kapitel des Stephansgesetzbuches eine Kompilation aus unterschiedlichen Vorlagen, eine bis heute unbekannte Sammlung des kanonischen Rechts, gewesen sein könnte.