közlemények

Krónikáink Szent László-ábrázolásának forrásaihoz. Mezey László Szent László korai irodalmi ábrázolásának létrejöttéről, forrásairól írt alapvető tanulmányában megállapította, hogy a László-legenda idézendő részletére hatással lehetett VII. Gergely pápának 1081-ben László feleségéhez, Adelhaidhoz írt levele.[1] Ebben az egyházfő arra is figyelmezteti a királynét, hogy a mulandó földi dolgokat vesse meg, s mindig törekedjen a mennyeiekre:

„His etiam te monemus, ut summopere procures que sunt terrena et transitoria despicere et celestia eternaque semper appetere.”[2]

A legendarészlet így hangzik:

„Illustratus enim sancti spiritus gratia, arridentis sibi atque blandientis mundi gloriam caducam reputans et transitoriam, esurivit atque sitivit iustitiam, ut ad eternam feliciter perveniret patriam.”[3]

Nem zárható ki, hogy a László-legenda összeállítója valóban ismerte VII. Gergely levelét, ugyanakkor a 14. századi krónikaszerkesztmény 131. fejezetében olvasható, a legenda kritikai kiadásában is jelzett[4] szövegpárhuzam sem hagyható figyelmen kívül:

„Postquam autem divina dispensatione regni gubernacula suscepit, non mundanam gloriam caducam et transitoriam, sed celestem patriam et divinam gloriam toto cordis affectu promereri studuit.”[5]

Világos, hogy a krónika és a legenda ezen a ponton kapcsolatban állnak egymással. A kérdés az, hogy a bemutatott szövegek között milyen viszony áll fenn: melyikre hatott közvetlenül VII. Gergely levele, illetve a krónika- és a legendarészlet közül melyik szolgált forrásul a másik számára.      A gondos filológiai kutatások kimutatták, hogy a László-legenda legfontosabb forrása egy korai krónikaszerkesztés volt.[6] Az idézett szövegek esetében is megállapítható, hogy a legendaíró merített a krónikából, ugyanis Lászlóval kapcsolatban - forrásával ellentétben – hangsúlyozza a iustitia szerepét: „esurivit atque sitivit iustitiam.” Gerics József vette észre azt a lényeges különbséget, amely László uralkodói erényeinek a bemutatásában a krónika és a legenda között fennáll. A krónikaíró Salamon trónfosztása miatt az igazságosság (iustitia) erényét nem tulajdoníthatta Lászlónak, leírásában a kegyesség (pietas) áll a középpontban, a legendaíró viszont a bőkezűség (largitas) mint legfőbb erény mellett László igazságos voltát is kihangsúlyozta.[7] Az észrevétel fényében a bemutatott idézetekkel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a legendaíró használta a krónikát, s annak szövegét saját felfogásának megfelelően megváltoztatta. A pápai levél és a krónikarészlet között fennálló gondolatpárhuzam alapján feltételezhetjük, hogy a krónikaíró ismerte VII. Gergelynek László feleségéhez írt levelét. A krónikás forráskezelő módszere kifejezetten leleményes: az Adelhaid- nak címzett pápai figyelmeztetést Lászlóra vonatkoztatja, s úgy állítja be a magyar uralkodót, mint aki Gergely elvárásának megfelelően élte az életét.

A feltevést egy másik, a levél és a 131. krónikafejezet között kimutatható párhuzam is alátámasztja.

Jól ismert a Lászlót dicsőítő versnek minősülő passzus:

„Erat enim

consolator afflictorum,

sublevator oppressorum,

pius pater pupillorum

et protector orphanorum.”[8]

A Gergely-levél részlete:

„Rogamus ergo te atque precipimus, ut semper studeas animum domini tui regis, carissimi filii nostri, ad timorem et amorem Dei attrahere sancteque ecclesie pro tuo posse prodesse, pauperes orfanos viduas omnesque iniuste oppressos defendere …”[9]

A László-legendában is olvasható verses részletről Horváth János mutatta ki, hogy ebben az esetben is a krónika szolgált forrásul a legenda számára.[10] Az uralkodói erénykatalógus a Karoling korban gyökerezik, a királyokkal szemben támasztott erkölcsi követelmények sematikusan ismétlődnek királytükrökben, zsinati határozatokban, koronázási ordókban.[11] Mezey a Lászlóra vonatkozó erénykatalógus lehetséges forrásaiként egy Gratianus-helyet és koronázási ordóból származó locusokat valószínűsített.[12] Elképzelhető, hogy a verses krónikarészlet megfogalmazója ismerte ezeket a szövegeket, ugyanakkor az sem zárható ki, hogy a krónika közvetlen forrása az Adelhaidhoz írt pápai levél volt. A két szöveg gondolati rokonságán túl arra is érdemes rámutatni, hogy a krónikaíró itt is ugyanúgy használja a levelet, mint a korábban bemutatott krónikarész megfogalmazása során. VII. Gergely valószínűleg Lászlóra akart hatni a királynén keresztül. A krónikában olvasható erénykatalógus mintegy válasz a pápa előírásaira: mintha azt szerette volna kifejezni a krónikás, hogy a magyar uralkodó megfelelt Gergely elvárásainak, mivel birtokában volt a pápa által felsorolt és minden bizonnyal nem csak Adelhaidtól megkívánt erényeknek.

A verses részlet forrásvizsgálatába VII. Gergelynek Lászlóhoz írt, 1079-ben kelt levelét is bevonhatjuk, amelyben többek között ezt olvashatjuk:

„De cetero prudentiam tuam monemus, ut viam iustitie semper studeas inreflexo calle tenere, viduas et orphanos et peregrinos paterna pietate tueri …”[13]

Szembeötlő a két levélrészlet között fennálló gondolatpárhuzam; a pápa majdnem szó szerint ugyanazt kívánja a magyar uralkodótól, mint két évvel később Adelhaidtól. Joggal tehető fel, hogy a krónikás ezt a levelet is ismerte.

Láthattuk, hogy az Adelhaid-levél hatása a 131. krónikafejezeten belül két ízben is feltételezhető, továbbá azt is megfigyelhettük, hogy a krónikás írói eljárása mindkét szöveghely esetében ugyanolyan: a VII. Gergely által László feleségével szemben támasztott erkölcsi követelményeket Lászlóra vonatkoztatja, s úgy ábrázolja a magyar királyt, mint aki megfelelt a pápai elvárásoknak.

Az eddig elmondottakból arra következtethetünk, hogy a vélhetőleg többrétegű 131. fejezet[14] idézett két részlete egy szerzőtől származik; ez a szerző ismerte és felhasználta VII. Gergely pápának László feleségéhez írt levelét, s valószínűleg a Lászlónak címzett levelet is.

Jelen dolgozat következtetései szorosan kapcsolódnak Gerics Józsefnek e tárgyban elért eredményeihez. Gerics állapította meg, hogy VII. Gergelynek 1081-ben a metzi püspökhöz írt levele hatással volt a krónika 131. fejezetére és a László-legendára is.[15] A pápa egyebek mellett az alábbi követelményeket fogalmazza meg a világi uralkodókkal szemben:

„Admonendi ergo sunt omnes christiani, qui cum Christo regnare cupiunt, ne ambitione secularis potestatis regnare affectent, sed potius pre oculis habeant, quod beatus Gregorius papa sanctissimus … admonet dicens: Inter hec itaque quid sequendum est, quid tenendum, nisi ut virtutibus pollens coactus ad regimen veniat, virtutibus vacuus nec coactus accedat.”16

A krónika 131. fejezetében László királlyá választásával kapcsolatban a következőket olvashatjuk:

„… convenit universa multitudo nobilium Hungarie ad … Ladizlaum et eum … ad suscipiendum regni gubernaculum concorditer elegerunt, ymo vere magis affectuosissimis et instantissimis precibus conpulerunt. Omnes enim noverant ipsum esse vestitum consumatione virtutum …”17

A krónika szövegében ugyanazt az írói eljárást ragadhatjuk meg, mint az előző két esetben: a krónikás VII. Gergely követelményeit vonatkoztatja Lászlóra, s a magyar királyt olyannak mutatja be, mint aki megfelelt ezeknek a követelményeknek. Ennek fényében feltételezhetjük, hogy a 131. krónikafejezet most bemutatott részlete ugyanattól a szerzőtől származik, mint a korábban idézett két passzus.

Azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a krónikában olvasható László-történet megfogalmazása során VII. Gergelynek az említetteken kívül valószínűleg további leveleit is felhasználták, így két, Gézához, valamint a Salamonhoz írt levelet.18

Az elmondottak alapján feltételezhetjük, hogy a krónika korai eredetű szövegeiben olvasható Szent László-ábrázolásra VII. Gergely pápának 1081-ben László feleségéhez, valamint 1079-ben Lászlóhoz írt levele is hatással volt.

Kertész Balázs

közlemények

Balassi Bálint sorait tartalmazó 17. századi verskézirat. Az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár régi könyvei közül néhányban Kőrösy Zsigmond (1614–1654) tulajdonosi bejegyzése olvasható. Kőrösy erdélyi születésű, 1642–1647 között Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricumban tanult, 1647-ben szeredi plébános, 1649. november 26-tól esztergomi kanonok lett.[16] Könyvei az 1611. évi nagyszombati zsinat rendelkezése szerint kerülhettek a Káptalani Könyvtárba, majd onnan a Főszékesegyházi Könyvtárba. Egyik kötetének (Bullinger, Heinrich: In omnes apostolicas epistolas divi videlicet Pauli XIIII. et VII. canonicas commentarii. Tiguri, apud Christ. Froschoverum, 1558.)[17] bejegyzéseit ismertetjük az alábbiakban.

A Bullinger-kötet fatáblára vont bőrkötésben, veretekkel, jó állapotban maradt ránk. Az alsó táblán a tulajdonos monogramjának üresen hagyott helyén olvasható egy tollal odaírt név: „Telegdi”. A felső tábla belsején egy possessor-bejegyzést kivakartak. Ugyanitt kicsi körben nagyon apró betűkkel a teljes latin Miatyánk olvasható, az Amen utáni tulajdonbejegyzés: „Blasius Radzüwiln”. A kötetben a használatot bizonyító bejegyzések olvashatóak. Ezek egyike Radzüwiln tollából származik. Az 502. lap bal margóján a De vera et falsa religione fejezet Denique ipsum vocabulum simulachri vanitatem prodiit melletti bejegyzése: „a Polonis obraß iss obraza”. A 359. lapon az alsó margón egy másik tulajdonos jegyezte fel: „Johanes Victoris mp”. Ismét más kéztől származik a 489. lap jobb margóján: „Anabaptistarum error taxatur”. Kőrösy a címlapon a nyomdászjegy bal- és jobb oldalára írta be a könyv birtoklását bizonyítandó: „Sigism: Keörösi mp”. (Néhány Esztergomban őrzött kötetében szeredi plébánosságát is feltüntette.)

Az előzék verzóján fölül 15 sor lengyel nyelvű bejegyzés. Ps. 65. [……] A végén más kézzel: „Thak Jacobus Wiriek Jesuita czysczri[?] domodzi[?]”. Alatta levélformulák magyarul. Ez utóbbiak írója a kötetben másutt is elkezdte a „Szolgálok kegyelmednek” szöveget. A kötet második lapszámozás szerinti 149. lapján oldalt: „Szolgalok Kgmednek edes Pemdu[?] Miklos Uramnak…” Az első számozás szerinti 699. lap alsó margóján: „1644 die eluvium factum mane / 1650.” Egyik említett bejegyzővel sem azonosítható egyértelműen az alább közölt 17. századi versbejegyzés. Ez a címlap verzóján olvasható, strófánként külön sorban kezdve.

A bejegyzés első strófája a 126. zsoltár ismeretlen szerzőtől származó, a korban gyakran előforduló ének kezdő szakasza. A további strófák sorai 8 szótagosak. A második, egy – általunk ismeretlen – istenes vers hatsorossá alakított (vagy inkább tévesztést nem jelölő?) változata, amelyből a belehelyezett madár motívum vezet át a további hat szerelmes strófára. Közülük egyik Balassi szerzeménye, egy másik utal Balassi ugyanezen versének kezdetére. Négy strófa a Vásárhelyi daloskönyvben is előforduló szövegnek variánsa, három énekből. A Vásárhelyi daloskönyvet Erdélyben írták össze, Kőrösy Zsigmond szintén erdélyi származású.

Alábbi, betűhű közlésünkben a strófákat sorokra tördeltük, az egyes strófák közé megjegyzéseket helyeztünk el.

Mindenek megh hallak, és jol megh Tanulak

kik ßegedelmeket Istentöl nem vargyak

Nincsen Isten nelkül Szegecseges Idvossegh etc.[?]

[126(=127). zsoltár kezdő strófája. Szerzője ismeretlen. A protestáns énekeskönyvek állandó darabja, de előfordul katolikus énekeskönyvekben is. – Kiadása: RMKT XVI/6,[18] 256. – 17. századi előfordulásait lásd: RPHA,[19] nr. 968.]

Oh Ur Isten tekincs ream

Haragodot ved ell Rolam,

es Madarat[!] ad megh latnom

mert nincsen Nyugodalmom,

/ haragodot ved ell Roram[!],

mert nincsen Nyugodalmom.

[???]

Drágon[?] szinu ßep madarkam

Jüj hozam most nebankogyal

Latogas most megh engemet

Jüj hozam ßep ar<g>un almam

[???]

Neked ket ßep ßemed fekete

ßep ket narancs kebeledben

ekes vagi te beszedetben

engedek neked mindenben

[Vö. Balassi, 28. vers (Minap mulatni mentemben), 3. strófa variánsa. – Vö. Vásárhelyi dk., nr. 120, 1. strófa. Kiadása: RMKT XVII/3,5 nr. 192. Strófánk variáns.]

hogi haia[?] ßadot nem addot,

hagi csokolom szep orzadot,

oleld megh ßevecskem nyakamot

tavostaßom banatimot.

[Vö. Vásárhelyi dk., nr.120, 5. strófa.Kiadása: RMKT XVI/3, nr. 192 . Variáns!]

Raitad leßen nagi örömem

Teid[!] leszen én ßemelem

holtigh valla ßolgalatom

megh mutatom bator ßagom.

[???]

Minap mulatni mentemben

Latik egi kegyest kertemben

Roßat violat ßed valla

ßep enekeket mond valla.

[Az első két sor Balassi Bálint egy verssorának (28. vers, 1. strófa, 1. sor) variánsa – Vásárhelyi dk., nr. 84, 1. strófa. Kiadása: RMKT XVII/3, nr. 161.]

Balgatagh mit Jarsz utanam

nem nyered megh Tölem azmit <vár> kivans

latom csak el veßtemre jars

kalitkaban zarni akars

[Vö. Vásárhelyi dk., nr. 96, 3. strófa. Kiadása: RMKT XVII/3, nr. 173/I–IV. A jegyzetekben példákkal a folklorizálódási folyamatra.]

Szelestei N. László

közlemények

Eine Fleming-Strophe in einem Stammbuch des 18. Jahrhunderts.[20] In der Ungarischen Széchényi-Nationalbibliothek liegt das Stammbuch Oct. Lat. 1168, dessen Besitzer „Joannes Bilszky / Lossonczino Neogradiensis” (1^r) war. Bilszky ist – wohl nach der Mitte des 18. Jhs. – in Alsósztregova (Dolná Strehová) geboren, wo sein Vater Schullehrer war. Später zog seine verwitwete Mutter nach Losonc (Lučenec).[21] Nach den Gymnasialstudien ging Bilszky nach Wittenberg, wo er am 4. Oktober 1781 als „Joannes Bilszky Neogradiensis Hungarus” an der Universität immatrikuliert wurde.[22] Nach seiner Rückkehr wurde er 1783 zum Priester geweiht und war bis zu seinem Tode (1814) Priester in Agárd. Nach Szinnyei hat er mehrere Werke in slowakischer Sprache geschrieben, die aber nicht veröffentlicht wurden.[23]

Auf Bl. 33^v des Stammbuchs ist der folgende, mit unbeholfener Schrift geschriebene Eintrag zu lesen:

In allen deinen Thaten,

laße den Höchsten rathen

der alles kann, und hat,

Er muß zu allen dingen,

Solls anders wohl gelingen

Selbst geben Segen, Rath und That

dies schrieb zum Andencken

Elisabethe Ritterinn [24]

Die Inskription ist nach dem traditionellen zweigliedrigen Schema (Textteil und Paratextteil) aufgebaut.[25] Wir kennen aber weder den Eintragsort noch den Einschreibetag, da unter anderem solche wichtige Strukturelemente des Paratextteils entfallen wie Lokalisierung und Datierung.[26] Die Sammelphase des Albums fällt jedoch auf den Anfang der 80er Jahre des 18. Jahrhunderts, da – abgesehen von einem wesentlich späteren Eintrag[27] – alle datierten Einträge des Albums aus 1780/81 stammen.[28] So können wir mit Recht annehmen, daß auch diese Inskription 1780 oder 1781, also noch vor Bilszkys Reise nach Wittenberg eingetragen wurde.[29]

Obwohl der Eintrag der frühneuzeitlichen Stammbuchpraxis entsprechend nicht mit einer Autorenangabe versehen ist, ist er keine Eigenschöpfung der Einträgerin.[30] Der Verfasser der Strophe ist Paul Fleming (1609–1640), einer der bedeutendsten Dichter der deutschen Barockdichtung. Ins Album wurde die erste Strophe der Ode „Nach deß vj. Psalmens Weise” eingetragen, die in dem posthumen Band Teütsche Poemata erschienen ist. Die erste Strophe des Fleming-Gedichtes lautet:

IN allen meinen Thaten

laß ich den Höchsten rahten /

der alles kan und hat /

Er muß zu allen Dingen /

sols anders wol gelingen /

selbst geben Raht und That.[31]

Die lebensgeschichtliche Legendenbildung verknüpfte dieses geistliche Gedicht – das oft als ‚Reiselied’ bezeichnet wird – mit Flemings Aufbruch zur Gesandtschaftsreise nach Rußland und Persien.[32] Das Thema des Gedichtes ist die Bekundung von Gottvertrauen, das Eingeständnis der eigenen Schwäche bzw. die Bewältigung des Schicksals: Motive lutherischer Gläubigkeit und stoischen Denkens stehen im Gedicht nebeneinander.[33] Das Thema bildet ein Vers des Alten Testaments: „Er mache es mit mir, wie es ihm wohlgefällt” (2 Sam 15,26).[34] Diese Ode wurde noch im 17. Jahrhundert in protestantische Gesangbücher aufgenommen, und zwar wohl nicht nur wegen ihres Themas. Denn wie bereits Eugen Honsberg hervorgehoben hat, zeichnen sich Flemings Oden „durch eine nahezu singbare Liedhaftigkeit aus, die Fleming unter dem Einflusse des Komponisten Schein besonders pflegen lernte. Ein bestätigendes Zeugnis ist uns dies für die Einsicht, wie nahe Flemings Muse der Musik steht, und wie deutlich sich hier ein dichterisch ursprüngliches Zurückbesinnen auf das, was die Ode einst gewesen war, ins Werk hineingestaltet.”[35] Honsberg weist hier darauf hin, daß die Ode – wie es auch die Barockpoetiken betonen – eine sangbare lyrische Form war. Das Gedicht wurde ursprünglich nach der Lobwasserschen Melodie des 6. Psalms gesungen, an ihre Stelle trat aber später Melodie des Liedes „O Welt, ich muß dich lassen”.[36]

Vergleichen wir nun den Eintragstext mit dem Original, so können wir einige kleinere Unterschiede feststellen. Unter den Sprechformen der geistlichen Lieder war im 17. Jahrhundert die Anrede an das eigene Ich am meisten verbreitet, auch in Flemings Gedicht tritt anstelle des „Wir“ das „Ich“.[37] Statt der 1. Person Singular des Originals („laß ich“) finden wir jedoch im Eintrag Imperativ Singular („laße“), somit richtet die Einträgerin ihre Worte an den Albumhalter. Dementsprechend steht in der 1. Zeile statt des Possesivpronomens „meinen” „deinen”. Damit ist das Zitat zu einer zukunftsbezogenen Handlungsanleitung umfunktioniert: aus der Bekundung von Gottvertrauen wird eine religiöse Forderung zum Gottvertrauen. Der Text bezieht sich hier auf eine konkrete Lebenssituation, und zwar auf die bevorstehende Reise bzw. auf das künftige theologische Studium des Albumhalters. Die Inskription fungiert aber auch als ein Mittel der Erinnerungsstiftung, wie dies aus der Motivationsangabe im Paratextteil hervorgeht. Die letzte Zeile der Strophe wurde außerdem durch das Substantiv „Segen” erweitert.

Durch die Veränderungen in der 2. und 6. Zeile wurde auch die Versform verändert. In den geistlichen Liedern des 17. Jahrhunderts wurde der Jambus und der Trochäus anderen Metren vorgezogen, Daktylen und Anapäste wurden als außergewöhnliche Versmaße angesehen.[38] Die sechszeilige Fleming-Strophe besteht aus jambischen Dreihebern (1. Vers: 7 Silben, 2. Vers: 7 Silben, 3. Vers: 6 Silben, 4. Vers: 7 Silben, 5. Vers: 7 Silben, 6. Vers: 6 Silben). In der zweiten Zeile der Eintragsstrophe aber, wo statt „laß ich” die Imperativform „laße” steht, kann der jambische Vers nur durch die Verletzung der Vorschriften der Opitz’schen Metrik zustandekommen. Die letzte Zeile der Strophe, wo das Wort „Segen” eingefügt wurde, bleibt zwar jambisch, aber aus dem jambischen Dreiheber wird dadurch ein jambischer Vierheber.

Diese Ode von Fleming ist früh unter die Kirchengesänge aufgenommen worden und wurde – wie oben erwähnt – auf die Melodie des Liedes „O Welt, ich muß dich lassen” gesungen. Zur letzten Zeile der Strophen des Fleming-Gedichtes bemerkt Albert Friedrich Wilhelm Fischer:

„Schon in dem Stralsunder G[e]s[ang]b[uch] v[on] 1665, S. 353, dem Frankfurter (P. Sohren) 1670, S. 644, dem ’Vorrath von alten und neuen Christl[ichen] Gesängen’, Leipzig 1673, S. 1081, wo nur 7 Str[ophen] mitgetheilt werden, ist in der letzten Zeile jeder Strophe ein Trochäus eingeschoben, um es der Mel[odie] ’O Welt ich muß dich lassen’ anzupassen, z. B. ’Selbst geben seinen Rath und That’ […].”[39]

Die Erweiterung der Schlußzeile in den Gesangbüchern ist also der Melodie zuliebe geschehen. Es ist nun nicht auszuschließen, daß die Veränderung der letzten Zeile der Eintragsstrophe durch das Gesangbuch inspiriert wurde. Ich halte es nämlich für sehr wahrscheinlich, daß die Fleming-Strophe der Einträgerin aus dem Evangelischen Gesangbuch bekannt war. Religiöse Texte der Alben wurden nämlich gerne aus Kirchenliedern übernommen.[40] Das Lied enthalten auch die im ehemaligen Königreich Ungarn in den 70er/80er Jahren des 18. Jahrhunderts herausgegebenen evanglischen Gesangbücher.[41] Die Einträgerin gehörte höchstwahrscheinlich zur lutheranischen deutschsprachigen Bevölkerung des Königreichs Ungarn.[42]

Auf den ersten Blick kann einen vielleicht überraschen, daß in einem Stammbuch, dessen Sammelphase auf 1780/81 fällt, ein Barockdichter zitiert wird. Oft kann man nämlich lesen, daß im 18. Jahrhundert eine zunehmende Distanzierung gegenüber der gelehrten Dichtung des 17. Jahrhunderts zu beobachten ist. Daß ein Barockdichter in einem Album des 18. Jahrhunderts zitiert wird, ist allerdings kein Einzelfall. Zitate von Heinrich Anselm von Ziegler und Kliphausen (1715), Daniel Casper von Lohenstein (1716), Christian Hoffmann von Hoffmannswaldau (1723), Paul Fleming (1762), Christian Weise (1767) oder Abraham a Sancta Clara (1831) lassen sich in Alben bis ins 18. Jahrhundert oder gar noch darüber hinaus nachweisen.[43] Schnabel bemerkt dazu:

„Charakteristisch für die lange Verzögerung ist der Umstand, daß die meisten der Autoren erst nach dem Tod entsprechend benutzt wurden; zwischen dem Erscheinen ihrer jeweils genannten Schriften und den ersten Zitationen in den Alben verstrichen in der Regel nicht nur ein, sondern oft auch mehrere Jahrzehnte. Es ist also zu vermuten, daß die literarische Kanonisierung der Autoren weniger Folge als vielmehr Vorbedingung für ihre Verwendung in Albumtexten war. Herangezogen wurde, was weithin anerkannt und sanktioniert war, kaum je aber Neuerschienenes oder wenig Bekanntes.“[44]

Fleming wurde bereits den zeitgenössischen Dichtern oft als Vorbild hingestellt, er war „seinen eigenen Zeitgenossen in einem Maße des Lobes wert und präsent, daß er meist in Nachbarschaft und Vergleich mit seinem gefeierten Lehrer Martin Opitz auftritt.”[45] In einem Gedicht von Leibniz erscheint er als eine Inkarnation von Horaz,[46] Ende des 17. Jahrhunderts nennt ihn Erdmann Neumeister in seiner Literaturgeschichte De poetis Germanicis einen zweiten Orpheus.[47] Daniel Georg Morhof zieht in seinem Unterricht von der Teutschen Sprache und Poesie (1682)

„Fleming dem Opitz vor und sieht in ihm einen Dichter, der nun nicht mehr nur den historischen Vorbildern der Griechen und Römer, sondern in kulturpatriotischer Absicht auch denen der neueren Zeit, der Franzosen und Italiener entgegengestellt werden kann.”[48]

Ende des 17. Jahrhunderts wird jedoch Fleming mehr und mehr zum Dichter für Philologen, ganz vergessen wurde er aber nicht:

„Es folgt seit Beginn des 18. Jahrhunderts, nachdem die persönliche Erinnerung an ihn verblaßt war, zunächst eine Zeit habituellen Ruhmes, in der er gewohnheitsmäßig in Listen und Aufzählungen unter den großen Dichtern figuriert, sein Werk aber eigentlich keine Verbreitung mehr hat. In dieser fraglosen Auflistung ohne genaue Betrachtung oder Problematisierung drückt sich gewissermaßen eine Erstarrung im Klassikerstatus aus.”[49]

Johann Christoph Gottsched zum Beispiel, als er in seinem „Versuch einer Critischen Dichtkunst von die Deutschen” (1730) darüber schreibt, welche Dichter man einem jungen Menschen empfehlen sollte, formuliert folgendermaßen:

„Man gebe ihm von Jugend auf lauter Poeten von gutem Geschmacke zu lesen. Terenz, Virgil, Horaz von den Lateinern; Petrarca und Tasso von Italienern; Malherbe, Boileau, Corneille, Racine, Molière und Voltaire von Franzosen; Heins und Cats von Holländern; Opitz, Dach, Fleming, Tscherning, beide Gryphier, Amthor, Canitz und Günther von unsern Landesleuten: Das sind die Muster, die man jungen Leuten zur Nachfolge vorlegen muß.”[50]

1739, anläßlich des hundertsten Todestages von Opitz, hielt Gottsched an der Universität Leipzig eine „Lob- und Gedächtnißrede auf den Vater der deutschen Dichtkunst, Martin Opitzen

von Boberfeld”. In dieser Rede nannte er Fleming den „meißnische[n] Schwan”.32 Unserer Einträgerin war aber – wie oben erwähnt – die Fleming-Strophe wahrscheinlich aus dem Gesangbuch bekannt und der Eintrag zeugt weniger von ihrer literarischen Bildung.

Péter Lőkös

közlemények

A „Quaracchi atyák” szövegkritikai tevékenysége. Az alapítás: 1877–1881. 1869-ben lett a ferences rend miniszter generálisa a riformati ágból való Bernardino del Vago da Portogruaro. Ennek a ferencesnek egyedülálló képessége volt arra, hogy a Rend élete számára fontos intézményeket elindítson. A teológia terén is mozgósítani akarta a Rend erőit. Ehhez először Sienai Szent Bernardin műveinek új kiadását tervezte. Mivel azonban a Rend egyidejűleg Bernardin egyházdoktorrá avatásán is dolgozott, a szakértőket lekötötte ez a munka. Portogruaro ezért régi álmát vette elő, és Szent Bonaventura műveinek újranyomását tervezte.

Portogruaro, amikor a velencei San Michele rendházban 1843-ban teológiát kezdett tanítani, bevezette a tantervbe Bonaventura Breviloquium c. művének olvasását és kommentálását. Provinciálisként elrendeli ennek folytatását. Az egyik tehetséges fiatal növendék, Fedele da Fanna, átveszi ezt a teológiai irányvonalat, amikor pappá szentelése (1862) után teológiát tanít. Immár mint generális Portogruaro segítséget keres a szövegkiadás megvalósítására, ezért Rómába hívja Fannát. Mire Fanna odaér, már a nyomdai szerződés is kész van. Benedetto Bonelli trentói ferences 1767-es kiadását akarták alapul venni, néhány magyarázó megjegyzéssel és addig kiadatlan művel javítva. Túl sok időt nem terveztek a munkára, közeledett az 1874-es esztendő, Szent Bonaventura halálának 600. évfordulója.

Fanna ismerte Bonelli utalásait arra, hogy több kódex hozzávetésével javítani kellene a kiadáson. Elutazott Torinóba, hogy teológusokkal konzultáljon és kéziratokat tanulmányozzon. Fanna nem végzett paleográfiai iskolát, autodidakta volt, a könyvtárosok azonban később mindenütt ámuldoztak kivételes szövegolvasó képességén. Tudományos igényessége ráébresztette, hogy a tervezett újranyomás hibás lépés volna. Egyre több kódex kerül a látókörébe, és nagyszabású tervet tár Portogruaro elé a lehető legtöbb kézirat felkutatására és feldolgozására. Portogruaro nagyvonalúsága, hogy a tervezett határidőkkel nem törődött, és szabad kezet adott Fannának, hogy Itália könyvtáraiban – és esetleg külföldön – felkutathassa Bonaventura műveit. A nyomdai munkát felfüggesztik. Itáliában küszöbön áll Róma elfoglalása, a körülmények nem igazán kedveznek a nyugodt kutatómunkának. A generális is figyelmezteti Fannát: „Lektor atya, ne feledje, hogy a ’jó’ ellensége a ’még jobb’! Nehogy aztán két év múlva is ugyanott tartsunk, ahol most...” Fanna viszszavonul a velencei San Michele rendházba, és néhány társával elkezdi a kéziratok összevetését. Mivel a rendházban nem nézik jó szemmel ezt a munkát, a generális elintézi, hogy a másik ferences ág, az obszervánsok befogadják Fannát a San Francesco della Vigna rendházba, amely ráadásul bent van a városban, úgyhogy onnan a jobban elérhető a Biblioteca Nazionale di S. Marco.

Fanna elkészít egy kérdőívet, amelyet rendi és más könyvtáraknak szerteküld, és lehetséges források után érdeklődik. Immár egyértelmű, hogy nemcsak Itália, hanem szinte egész Európa könyvtáraiban kutatnia kell. Megkezdi utazásait, egyre több ferencest von be, akiket jórészt ő maga vezet be a kéziratok olvasásába. Olasz, német, osztrák, spanyol, belga, holland és ír testvérek segítségével összesen mintegy 450 könyvtárat kutat végig. Sok segítséget kap, amikor híres kutatók felmérik vállalkozása horderejét és elszántságát. Párizsban sokat tanul Leopold Delisle-től, akit a „könyvtárosok fejedelmeként” emlegetnek. Felfedezi Bonaventura néhány addig nem ismert művét, pl. a Questiones Disputatae de Scientia Christi és a Questiones Disputatae de mysterio Trinitatis c. műveket egy vatikáni kódexben.

Egy részlet Fanna útinaplójából, az 1876-os évből[51]:

júl. 20. Wien – Presburg

júl. 21. Presburg – Raab – Martinsberg

júl. 22. Martinsberg – Raab – Komárom – Esztergom

júl. 24. Esztergom – Budapest

júl. 29. Budapest – Czegléd – Grosswardein

júl. 31. Grosswardein – Clausenburg

aug. 3. Clausenburg – Budapest – Marburg (Ausztria)

A gazdag anyagból most már neki lehetne látni a kritikai kiadásnak, de a velencei San Francesco della Vigna kolostor szűk ehhez. Kikerülhetetlen a döntés, hogy egy külön helyen kell felállítani a tervezett szellemi műhelyt.

A kezdeményezés tehát először nem irányult általában a középkori ferences teológia és a rendtörténet tanulmányozására, hanem kizárólag a Bonaventura szövegkiadás volt a cél. Hatása azonban messze túlment a kezdeti gondolaton, úgyhogy Livier Oliger 1929-ben már így értékelhette jelentőségét: „Collegium S. Bonaventurae honorem Ordinis Minorum scientificum saeculo XIX. salvavit.”[52]      A tervezett kutatóközpont színhelyének keresésekor döntő mozzanat, hogy a generális Rómában beszél a tervről az Odescalchi-Rucellai családnál tett látogatásakor, akik felajánlják segítségüket. Firenzétől 8 km-re nyugatra a 950 lelkes Quaracchi község határában áll a Lo Specchio villa, amelyet Rucellai gróf építtetett a neves építésszel, Leone Battista Albertivel a 15. sz.-ban. Egy ideig híres szellemi–irodalmi központ volt, később azonban a család életének súlypontja máshová helyeződött, az épületet elhanyagolták. A Rend 1877-ben vette meg az ingatlant.

Quaracchi község nevét Ad Claras Aquas latin fordítással adták vissza, de a környék ismerői szerint a valóság éppen az ellenkezője volt. Tiszta vízről nem nagyon lehetett beszélni, az Arno itt zavaros, sáros és piszkos, a part mocsaras és büdös (a régi latin megnevezéseket nehéz értelmezni: Ad Quaraclas, Aquaraculae, Quaraculas). A környék nyugodt, de levegője neméppen egészséges.      Fanna távollétében Elpidio Rocchetti (1837–1922) végzi el az ingatlan megvásárlását és az épület felújítását. 1878-ban beköltözik Celerino Tallaù (1839–1911) és Apollinare Bettarel (1845–1913) Velencéből, 1879-ben pedig megérkezik a Saxonia provinciától várt erősítés: Ignatius Jeiler (1823–1904), Columban Zündorf (1839–1898), Hyacinth Deimel (1838–1900), Benedikt Bechte (1840–1892), Ewald Fahle (1848–1902) és Quinctian Müller (1841–1902). Az alapító közösséget tehát 4 olasz és 6 német alkotja. Elvileg a ferences ágak közös vállalkozása, ténylegesen azonban a riformati família tagjaival indul el, az OFM ágak uniójával azután végleg eltűnnek ezek a különbségek. Alapító dokumentumot nem találunk, a Collegium S. Bonaventurae egyszerűen elkezd dolgozni. Leonhard Lemmens idején, 1904-ben utólag a firenzei érsektől kérnek egy alapító iratot.

Nem tántorítja el a Rendet a megkezdett vállalkozás véghezvitelétől, hogy 1879-ben XIII. Leó pápa az Aeterni Patris enciklikával Aquinói Szent Tamás követését javasolja a teológusoknak. A Bonaventura kiadás némileg enyhítette az Aquinói későbbi túlsúlyát a skolasztika ismeretében, és segített megőrizni valamit abból a sokszínűségből, amely magának a skolasztikának a korára is jellemző volt.

1881 nyarán megjelenik a Szent Bonaventura kritikai kiadás I. kötete. Ekkorra azonban a munka és a mostoha körülmények aláássák Fanna egészségét, és aug. 20-án, 43 éves korában meghal. A bizottság prefektusi tisztségét Jeiler veszi át.

Ekkor készül el az első házszabályzat is. Néhány rendelkezése: Az ingatlan a Rend tulajdona, a ház közvetlenül a generális alá tartozik. A Fanna által összegyűjtött anyagok a Collegium tulajdonát képezik, belőlük senki nem publikálhat a saját neve alatt, csak a Collegium nevében. A kutatók fel vannak mentve a kórus kötelezettsége alól, de van napi egy óra elmélkedés. Naponta közösen dolgoznak a szövegkiadáson de. 4 órát, du. 2 órát, kivéve csütörtök délután. A gvardián utazási engedélyt csak Toszkána területére adhat.

A kiadási tevékenység megkönnyítésére elhatározzák egy nyomda létesítését helyben. Megindulásában nagy szerepet játszanak a Saxonia provinciából érkező laikus testvérek. Nekik köszönhetően nagyon lerövidül a nyomdai átfutási idő, és a nyomda egyéb külső rendi munkákat is vállal: sematizmusok, káptalani akták, ferences misekönyv, breviárium stb. Összesen 191 címet nyomtat tíz év alatt.

Az első ötven év. Nehéz lett volna elképzelni, hogy egy ilyen alaposan képzett kutatógárda sokáig megmaradjon egyetlen szerző kiadása mellett. A Bonaventura-kiadás még csak a III. kötetnél tartott, amikor elhatározták a Rend régi krónikáinak kritikai kiadását. Ez lett az Analecta Franciscana (I.: 1885, II.: 1887, III.: 1889). A kutatók közül többen már Quaracchiba költözésük előtt is rangos kutatók voltak, és továbbra is kérnek tőlük cikkeket, előadásokat. Hát még amikor ez a szellemi műhely ismertté válik tudományos körökben! Az alapító tagok közül Jeiler a legnevesebb: már előtte is publikált német folyóiratokban a középkori ferences teológusokról. Ő német, dán és osztrák könyvtárakban kutatott a Bonaventura-kiadáshoz. Később a Kirchenlexikon első kiadásához írt több szócikket. Ünnepelt szónokként őt kérték meg, hogy 1889. szept. 5-én a nagykáptalannak Szent Ferencről prédikáljon.

1895. május 7-én a Quaracchi rendházban meghal Bernardino da Portogruaro ex-miniszter generális, aki 1889-ben ide vonult vissza hivatala lejártával.

Az Opera Omnia S. Bonaventurae utolsó, X. kötete 1902-ben hagyja el a Quaracchi nyomdát. A Rend a saját tagjainak, az egyháznak és az egész tudományos világnak kezébe adja a Szeráfi Doktor műveit, megteremtve a lehetőségét a teológiai feldolgozásnak. A kiadás mérföldkő a szövegkritika történetében is, bár egy évszázad múltával már világosan látjuk, hol haladta meg a tudomány azóta. Az Antonianumon 1995-ben tartott kongresszus igyekezett a kiadás érdemeit méltatni, ugyanakkor a továbblépés irányát is meghatározni.[53]

A kiadás végeztével elvileg be kellett volna csukni a házat és a kutatókat hazaengedni a provinciájukba. Ez azonban sem a rendi vezetésnek, sem maguknak a kutatóknak nem jutott eszébe. A Quaracchi név immár rangot vívott ki magának a tudományos világban is. Egy ilyen kivételes kutatógárda feloszlatása nagy lehetőségeket hagyott volna kihasználatlanul. Funkciót találni pedig könnyű volt. Számtalan ferences szerző kritikai kiadása váratott még magára. David Fleming vikárius generális, a Rend akkori vezetője azt határozta meg következő munkaként, hogy adják ki Szent Bonaventura mesterének, Alexander of Hales párizsi magiszternek a Summa theologicáját.

A gárda azonban frissítésre is szorul: 1903-ban érkezik a Saxonia provinciából Leonhard Lemmens (elsősorban a német rendtörténet, a korai ferences források, 1914 után pedig a ferences miszsziótörténet kutatója), aki követi Jeilert a prefektusi tisztségben. Ő közli 1906-ban Giovanni da Tagliacozzo beszámolóját Kapisztrán Szent János nándorfehérvári győzelméről az Acta Ordinis hasábjain. Rajta kívül bajor, belga, holland, spanyol és olasz testvérekkel bővül a bizottság, és 1904-ben érkezik Girolamo Golubovich is a Szentföldi Kusztódiából.

1907-ben elkészül az Analecta IV. kötete, és két sorozat ötlete merül fel: a „Bibliotheca Franciscana Ascetica” és a „Bibliotheca Franciscana Scholastica” széles körben növeli a Collegium ismertségét.

Erre az időszakra esik a Rend alapításának 700. évfordulója (1209–1909), ami fölveti a rendtörténeti tanulmányok aktualitását. Paul Sabatier művei általános érdeklődést keltenek a ferences irodalom iránt, a Rendnek pedig egyre inkább azzal kell szembesülnie, hogy saját történetét a Renden kívüli, sőt nem katolikus kutatók olykor jobban ismerik. Ekkor indul el több más fontos kezdeményezés is: 1902-ben Assisiben megalapítják a Società Internazionale di Studi Francescanit, 1908-ban Londonban a British Society of Franciscan Studiest, 1886-ban Folignóban elindítják a Miscellanea Francescana folyóiratot, 1899-ben Párizsban a kapucinusok megkezdik az Études Franciscaines-t, 1903-ban Arezzóban pedig elindul a La Verna. Dionysius Schüler generális 1905. február 22-én kiadja a Decretum de Statutis pro studiis regendist, amelyben többek között előírja, hogy a filozófiai és teológiai oktatásban a generális által jóváhagyott tankönyveket kell használni. A Compendium historiae Ordinis Minorum elkészítésével megbízza a Collegium akkori prefektusát, Leonhard Lemmenst, aki azonban azt válaszolja, hogy érdemesebb volna inkább egy történelmi folyóiratot indítani a legmodernebb történettudományi módszerek alkalmazásával, amely lassanként összegyűjtené az anyagot egy ferences rendtörténethez. Lemmens javaslatát jóváhagyják, programját az Acta Ordinis 1906-ban közzéteszi.

A folyóirat első szerkesztője végül is nem Lemmens lett, aki 1907 januárjában visszatért Fuldába, hanem Girolamo Golubovich. A tervezett folyóirat módszertani elképzelését elküldte a Rend jelentősebb történészeinek, és összehívta őket egy egyeztető megbeszélésre 1907. ápr. 2–4-re a Porciunkulába. Ekkor született meg a folyóirat neve is: Archivum Franciscanum Historicum. Az egyeztetés valószínűleg nem sikerült maradéktalanul, mert az I. szám után Golubovich kiválik a gárdából – arra hivatkozva, hogy, nem tudja a munkát folytatni nagy vállalkozása, a Biblioteca della Terra Santa mellett.

Az ötvenedik évfordulót 1927-ben a közösség egy Te Deummal ünnepli meg, de a nemzetközi sajtó is megemlékezik róla. Ekkor döbbennek rá sokan a Rendben is, hogy micsoda értékes munka folyik a Collegiumban, de a Renden belül kevéssé ismerik. Ez szóba kerül a német nyelvű lektorok 4. kongresszusán is, aminek eredménye több ismertető megjelenése ferences kiadványokban.

A második ötven év. Az 1927-es nagykáptalanon Assisiben döntés születik arról, hogy a Quaracchi Collegiumban létre kell hozni egy kutatócsoportot, amely elkészíti Johannes Duns Scotus műveinek kritikai kiadását. Egyetlen bökkenő volt: az épület szűk ehhez. Elhatározták a hozzáépítést, így 1929-ben létrejött még egy udvar, az emeleten 18 új szoba lett – mindez elsősorban amerikai adományokból.

Az új funkcióknak megfelelően a ház szabályzatát is átdolgozzák. Az alapvető cél továbbra is a középkori ferences szerzők műveinek kritikai kiadása és rendtörténeti források közlése. A kutatókat jól felkészült, hozzáértő és kiváló szorgalmú szerzetesek közül kell választani. A kutatóknak az egyes szekciókban öt és fél óra közös munka van előírva, szabad a szerda és szombat délután, júliusban és augusztusban pedig minden délután. A tanulmányi utak során összegyűjtött minden anyag a Collegium tulajdona.

1933-ban létrehoznak egy negyedik csoportot is, a bibliográfiai szekciót, de ez 1938 után csak 1–2 testvért jelent. A levéltári kutatás érdekében a gvardián 1933-tól kezdve már Umbria területére is engedélyt adhat utazáshoz.

A harmincas években folytatódik a Halesi Summa kiadása, a Bibliotheca Scholastica és Ascetica. Rendszeresen megjelenik az Archivum F. H., amelynek a szerkesztését ismét M. Bihl veszi át és folytatja haláláig, 1950-ig. Elindul a Sinica Franciscana a belga A. Van den Wyngaert (1884–1954), a kínai missziótörténet szakértője gondozásában (I.: 1928, II.: 1933, III.: 1936). 1940-ben még egy bizottságot állítanak fel Sienai Szent Bernardin latin nyelvű prédikációinak kritikai kiadására Bughetti vezetése alatt. 1941-ben zárul le az Analecta Franciscana X. kötetének szerkesztése, elsősorban Michel Bihlnek köszönhetően. Ez a kötet hozza az alapvető ferences életrajzokat, ezért a kiadványnak óriási szerepe lesz, amikor a zsinat után megindulnak a fordítások.

A gyakori gazdasági nehézségek és a középkorinak mondható komfort-szint ellenére a Collegium stabilan végzi munkáját, elsősorban a Halesi és a történeti szekció kiegyensúlyozott tevékenységének, az egyre gazdagodó könyvtárnak és a jól működő nyomdának köszönhetően. A II. világháború azonban nemsokára fizikai veszélybe sodorja a Collegium létét.

1944 nyarán az angol és amerikai csapatok az Arno északi partjára szorítják vissza a németeket. A Collegium a frontvonalba kerül. Több szerzetes bemegy Firenzébe, 12-en ott maradnak az aug. 17-i német kiürítési paranccsal dacolva. Aug. 1-től szept. 11-ig az amerikai tüzérség a kolostor fölött lövi éjjel-nappal a németeket, ezért a kolostor is elkerülhetetlenül kap belövéseket. A kertben kb. 200 gránát csapódik be. Nagyon megsínyli az ostromot az épület, főleg a nyomda, azután a kerítésfal és a vízvezetékek. A környékbeli lakosok egy-egy csoportja időnként bemenekül a kolostorba, de nem maradnak sokáig, mert nem jelent védelmet a ház. Szerencsére a nyomdagépek és a könyvtár nem károsodik.

Ha halálos áldozata nincs is az ostromnak, röviddel utána, 1944. okt. 16-án meghal B. Bughetti. A kutatók lassan visszajönnek és újból felveszik a munkát, de a nyomda egy ideig még zárva marad. A háború után cserélődik a személyi összetétel is, a történelmi viharok következtében új nemzetek tagjai jelennek meg, így magyarok is. Az Antonianumon tanuló és hazatérni már nem tudó magyar ferencesek közül ketten Quaracchiba kerülnek. Gál Gedeon, a Kapisztrán provinciából, 1945-tól 1962-ig dolgozik a Halesi szekcióban, azután Amerikába megy, és ott folytatja a szövegkritikai munkát. Szabó Titusz, a Mariana provinciából, 1946-tól 1960-ig Szent Bernardin szövegkiadásán dolgozik, utána dogmatikát tanít az Antonianumon.

A nyomdában dolgozók között három magyar nevet találunk: Antal Reginald (az erdélyi provinciából, szedő, Quaracchiban 1947–1968), Horváth Martinián (az erdélyi provinciából, sekrestyés, Q. 1955-tól) és Maráczy Urbán (Q. 1958-tól). Az ekkortájt érkező többi kutató közül kiemeljük Clément Schmitt (Q. 1950–1989) és Cesare Cenci (Q. 1961-tól) alakját.

Az 1950-es év jelentette a 800. évfordulóját annak, hogy Petrus Lombardus elkészült a Libri IV Sententiarummal. Az 1916-os kiadás kifogyott, a Collegium új kiadást határoz el, amelyen többek között Gál Gedeon is dolgozik. A sorozatok 1963-ban bővülnek a „Spicilegium Bonaventurianum”-mal. 1965-ben kerül sor az épület további bővítésére. Új kápolnát, könyvtárat, nyomdát és raktárakat építenek, az 1928-as épületrészre ráhúznak még egy emeletet, ezzel húsz új szobát nyernek. 1966. július 13-án áldja meg a kápolna oltárát Florit firenzei érsek.

1966. november 4-én három nap, három éjjel tartó esőzés után árvíz sújtott le Firenzére. Quaracchiban először a csatornákon keresztül szivárgott fel a víz. A falut hamarosan 2 méter sáros szennyvíz borította, az állatok sokhelyütt vízbe fúltak. A víz tovább emelkedett, a Collegium részén 2,8 m, a kápolnánál 3,1 m volt a szint. Három napig megközelíthetetlen volt a kolostor, a környék egy 5 km-es víztárolóhoz hasonlított, helikopterek mentették az embereket. A testvérek az emeleten vészelték át ezt az időt ivóvíz és áram nélkül. A nyomdát a sáros, olajos szennyvíz tönkretette. A könyvraktár és a papírraktár anyagából csak a felső 40% maradt használható, köztük William of Ockham: Scriptum in primum librum Sententiarum c. művének utolsó ívei, amelyet Gál Gedeon szerkesztett, már Amerikában. Amint hírül vette a csapást, Gedeon atya táviratozott Cencinek: „A használható íveket szárítsátok meg ruhaszárító kötélen, azután fotózzátok le.”

A könyvtár nagy része az emeleten megmenekült. A szerzetesek nekifogtak a helyreállításnak, segítséget is kaptak: öt nappal a csapás után Ciprian Berens generális ökonómus egy kisbusszal élelmiszert szállított nekik Rómából. Segélyek érkeznek a Rend provinciái, könyvkiadói, olasz kulturális hatóságok, klarisszák és más jótevők részéről.

A munka ismét megindult, de a költözés gondolata egyre többször merült fel. Az Arno alámosta az építkezés egy részét, úgyhogy le kellett állítani a munkát. A nyomdát új, ipari technikával látták el. Ebben az időszakban 14-en mentek vissza provinciájukba, helyükre nem jött teljes létszám. 1966-ban a San Bernardino bizottság a IX. kötettel befejezte munkáját, és megszűnt. 1968-ban a Rend magiszterképző intézete Grottaferratából beköltözött az Antonianumba. Üresen maradt egy nemrég felújított, hatalmas épület, 24 hektár földdel, 24 km-re Rómától délkeletre, az Albanói hegyek jó levegőjű pontján. A területet még a huszas évek végén vásárolta meg a Rend. 1932-ben nyaralót építettek itt az Antonianum tanárai és diákjai számára, de ez 1944-ben bombatámadásban megsemmisült. Helyébe 1948-ban kétemeletes kollégiumot építettek, és magiszterképzőt indítottak benne. A Rend számára pénzügyi nehézséget jelentett volna Quaracchi és Grottaferrata egyidejű fenntartása. Vagy-vagy! Konstantin Koser generális 1969 márciusában személyesen tárja a Quaracchi közösség elé a tervet, és mindenkitől véleményt kér. Elsöprő többséggel a költözésre szavaznak. 1969. április 8-án a definitorium generale eldönti a költözést. A nyomdát nem telepítik át, a gépeket megveszi a Porciunkula nyomdája. 1971 februárjában indul a hurcolkodás, az utolsó kamion április 16-án megy. Ekkor a Quaracchi épület kulcsát átadják a Firenzei Egyetemnek, amely megvásárolja az ingatlant. Ma az egyetem mezőgazdasági kutatóintézete működik benne.

1969-ben a római Antonianumon elhatározzák egy „Scuola di specializzazione in studi medievali” elindítását, és tervbe veszik, hogy ide Quaracchiból is meghívnak előadókat. Ezzel kezdődik a rendszeres együttműködés a Rend egyeteme és a Quaracchi atyák között, ami az új helyen azután még intenzívebbé válik.

A grottaferratai időszak: a jelen. Grottaferratában pedig elindul az élet. A teológiai szekció vezetője Ignatius Brady, a történetié Clément Schmitt. A Collegium kiegészül egy újabb bizottsággal. Kajetan Esser, a kölni provinciából, 1968-ban megbízást kap, hogy készítsen el három fontos kiadványt, amely a Rend zsinat utáni megújulását szolgálja majd:

1. Manuale Historiae Ordinis

2. Editio Critica Opusculorum Sancti Francisci

3. Directorium Regulae Nostrae

1973-ban a domonkosok „Comissio Leonina” kutatócsoportja, amely Szent Tamás műveinek szövegkiadásán dolgozik, el kell, hogy költözzön párizsi épületéből, és Grottaferratában kér helyet. Harminc éven át tartott ez a sajátos, mindenkit gazdagító együttélés: 2003-ban a domonkos rend új központ kialakítását határozta el Párizsban, és a „Comissio Leonina” elköltözött.

A közösségnek a költözéskor 27 tagja volt, jelenleg mindössze 15-en vannak. A „nagy öregek” lassanként mind kiváltak, Clément Schmitt 1989-ben tér vissza Metzbe. Azok közül, akik még Quaracchiban lettek a Collegium tagjai, már csak Cesare Cenci él Grottaferratában. Egyre nehezebb utánpótlást találni a kutatógárdába. Az utóbbi 30 évben a különböző rendi gyűlések, káptalanok mind elismerik a Collegium fontosságát – 1978-ban még egy új, földszintes szárny hozzáépítésére is kész a Rend –, de egyre kevesebb fiatal kutató vállalkozik erre a nagyon speciális életformára.

Jelenleg a Collegio S. Bonaventurae három szekcióban működik:

1. a ferences – elsősorban középkori – szerzők szövegkiadásainak elkészítése;

2. történeti szekció (az Archivum F. H. és más sorozatok kiadása);

3. a „Pensiero Francescano” szekciója, amely ferences teológiai és filozófiai kutatásokat végez, keresve az érintkezési pontokat a mai szellemi élettel.

Célkitűzései: 1. mint kutatási és tudományos koordinációs központ működni,

2. tudósképzés a ferences kutatások területén,

3. kutatási és publikálási lehetőség felkínálása minden szaktudós számára,

4. a „Frati Editori di Quaracchi” kiadványainak terjesztése és fejlesztése.

Néhány magyar szerzetes életpályája. A Quaracchi atyák közül néhány magyar nemzetiségűnek az életpályáját gyűjtöttem össze az Archivum F.H., az Acta Ordinis és a Franciscan Studies nekrológiumai alapján.

Gál Gedeon szül. 1915. jan. 9-én Tószegen, Szolnok mellett. Gimnáziumi tanulmányait a szolnoki rendházban lakva végzi, 1932-ben beöltözik a szécsényi noviciátusban. 1939-es pappá szentelése után egy évig hitoktató Jászberényben, majd az Antoniánumra küldik filozófiai doktorátust szerezni. Ebben az időben ott csak német és olasz professzor tanít filozófiát, és a skolasztika nem erősségük. Gedeon ezért Pauler Ákosról készít disszertációt, de 1943. szept. 8-án egy eltévedt amerikai bombázó Grottaferratában megsemmisíti addig írt minden anyagát és összes könyvét. Új témáért Balićnál jelentkezik a teológiai fakultáson, aki Scotus Theoremata c. művének hitelességét javasolja neki témául. 1944. márc. 15-én beadja a kész dolgozatot. Mivel védése, júl. 6. után már nem tud visszatérni Budapestre, egy ideig a nápolyi egyetemen hallgat filozófiát, 1945-ben pedig Quaracchiba küldik. Alexander of Hales műveinek szekciójában Victorin Doucet kanadai ferences mellett tanul bele a szövegkritikába. Módszere a „racionális kritika” vagyis a szöveg megértése alapján próbálják rekonstruálni az eredetit, nem pusztán mechanikus szövegolvasással. 1962-ben kerül az Egyesült Államokba, a Saint Bonaventure egyetem ferences intézetébe (Saint Bonaventure, New York). 1970-ben ő lesz az első, aki állami támogatásra pályázik szövegkiadáshoz, és pályázatát teljes siker koronázza. Így módja nyílik arra is, hogy laikus segéderőket vonjon be. 1985-ben készül el William of Ockham kritikai kiadásának utolsó, XVII. kötetével. 1998-ban hunyt el.

Szabó Titusz szül. 1919. aug. 14-én Szanyon. 1934-ben öltözött be a Mariana Provincia Búcsúszentlászlói noviciátusában. 1942-ben pappá szentelték, majd az Antonianumba küldték. 1947-ben doktorál, témája Szent Bonaventura szentháromságtana. 28 évesen kerül Quaracchiba, elsősorban a Szent Bernardin kritikai kiadáson dolgozik, és ő az egyik könyvtáros is. 1960-tól Rómába kerül, az Antonianumon tanít dogmatikát. Aktív résztvevője a Carlo Balić által rendezett mariológiai kongresszusoknak. 1968-ban lesz a római provincia tagja. 1968 után lelkipásztori beosztásokat kap Palestrina, Vicovaro és Piglio rendházakban. 1984-ben a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja megbízza Gaetano Catanoso, majd pedig Antonino Celona calabriai feren

cesek írásainak teológiai véleményezésével. Ebből a célból sokat tartózkodik Messinában. Betegsége miatt végül Rómába, a San Sebastiano rendházba kerül, ahol 2000. szept. 2-án hunyt el.

Felhasznált irodalom

Archivum Franciscanum Historicum 70. száma (a Collegium történetéről), más számokból a nekrológok.

Cacciotti 1997. = Cacciotti, Alvaro–Faes de Mottoni, Barbara [szerk.]: „Editori di Quaracchi 100 anni dopo. Bilancio e Prospettive.” Atti del Colloquio Internazionale Roma 29–30 Maggio 1995., Scuola Superiore di Studi Medievali e Francescani, P. A. A. Edizioni Antonianum, Róma, 1997.

Franciscan Studies

–, Mémorial Doucet – Longpré. Hommage de la Province Franciscaine Saint-Joseph du Canada. Québec, Culture, 1966.

Mencherini, Saturnino OFM: Il Collegio dei Quaracchi (Memorie e Documenti). Vallecchi Editore, Firenze, 1929.

Meneghin 1940. = Meneghin, Vittorino OFM: Il P. Fedele da Fanna dei Frati Minori 1838–1881. Ed. „Commissariato Provinciale per il T. O. F.” Convento S. Lucia, Vicenza, 1940.

Sileo, Leonardo szerk.: Via Scoti. Methodologica ad mentem Joannis Duns Scoti. Atti del Congresso Scotistico Internazionale, Roma 9–11 marzo 1993. I–II. P. A. A. Edizioni Antonianum, Róma, 1995.

Várnai Jakab

közlemények

A Révai–Franklin per 1912-ben.

„A Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaságnak a Franklin-Társulat ellen egy szállítási szerződésből kifolyólag a tőzsdebíróság előtt lefolytatott pöre iránt sokfelől megnyilvánult érdeklődés kivánatossá tette, hogy ezen pörnek anyaga közrebocsáttassék, ami által egyszersmind eleje vétetik annak, hogy a némely helyen felmerült téves felfogások továbbra is fennmaradjanak és esetleg terjedjenek.” [54]

Így kezdődik az a kiadvány, amelyet a Révai cég jelentett meg A Révai–Franklin per címmel, hogy a nagyközönség számára is igazolja a saját álláspontját. A kötet könyvárusi forgalomba valószínűleg nem is került, ingyen küldözgették szét.

Mindkét kiadó Magyarország legnagyobb könyves cégei között volt. A Franklin Társulat 1873-ban alakult, a nagy múltú Heckenast Gusztáv-féle vállalat jogutódjaként, de több kisebb céget, nyomdát is magába olvasztott. A másik kiadó nem büszkélkedhetett ilyen elődökkel: két testvér, Révai Sámuel és Révai Leó alapította 1869-ben, s csak 1895-ben alakult részvénytársasággá. Ekkoriban még nem rendelkezett saját nyomdával, viszont igen jelentős volt az ügynöki szervezete, amelynek révén a könyvterjesztésben alighanem az első volt Magyarországon.

A Révai 1911. május 8-án adta be a keresetet. A per 15 tárgyalási napból állt össze: az első október 28-án, az utolsó 1912. június 18-án zajlott le. Az első napon mindössze annyi történt, hogy a bíróság egyik tagja ellen érdekeltségi kifogást emelt a Révai: Weiss Róbert tőzsdetanácsos a Magyar Pamutipar Rt. igazgatója, amely cég szerződésben áll a Magyar Általános Hitelbankkal, amely viszont a Franklin fő- (bár nem többségi) részvényese…

A per tárgya az 1905. május 24-én a két cég között létrejött szerződéssel[55] állt kapcsolatban. Ennek értelmében a Révai bizonyos mennyiséget átvesz a Franklin „Magyar regényírók képes kiadása” című sorozatából. Ezt Mikszáth Kálmán szerkesztette, és mindegyikhez előszót is írt. A ter- vek szerint a sorozat lezárásaként az író egy új műve jelent volna meg. A kereset a következő főbb pontokból állott:[56]

1. A Franklin elmulasztotta biztosítani az előszavak és az új regény megszületését még Mikszáth halála előtt, holott a sorozat meghirdetése óta az író két újabb műve is megjelent külön kötetként. Mivel a sorozat hajtóereje Mikszáth hírneve és fenti írásai lettek volna, ezek hiánya lényegesen csökkenti a kötetek eladhatóságát.

2. A fenti sorozatnak 12 részben, részenként öt kötettel kellett volna megjelennie 1910 első feléig. A kereset beadásának időpontjában viszont az utolsó két rész, tehát 10 kötet hiányzott, amely szintén a vásárlók elfordulását okozhatja.

3. A Révai vállalta, hogy jelentős mennyiséget átvesz a Franklintól a Malonyay Dezső által szerkesztett A magyar nép művészete című kiadványból – ám ebből is csak két kötet jelent meg a per indításáig.[57]

4. A Franklin kiadó folyamatosan megszegte a versenytilalmat azzal, hogy olyan kiadványokat jelentetett meg, amelyek tisztességtelen versenyt támasztanak más sorozatokkal, éppen a fenti szerződésben kiemeltekkel szemben is.

5. A Révai által átveendő kiadványok árát a Franklin úgy emelte, hogy erről a szerződött felet nem értesítette előzetesen.

Ugorjunk előre az időben: a bíróság a felperes keresetét valamennyi pontban elutasította, a Franklin Társulat tehát nem követett el semmilyen jogsértést. A Révai Rt. belenyugodott az ítéletbe, ám éppen azért adta ki a per anyagát, hogy a kifogásait minél szélesebb körben megismerjék. A kötetet végigböngészve belátható, hogy valóban nem az ítélet a legfigyelemreméltóbb ebben a történetben, sőt nem is a kereset pontjai, hanem az a háttér, a kiadói környezet, amelyben – ha komolyan vesszük a Révai kijelentéseit – szó szerint élet-halál harc dúlt a cégek között. Eszerint a Franklin Társulatnak az volt a célja, hogy a Révai Testvérek Rt-t „megfojtsa és tönkretegye”. Négyszemközti beszélgetésben elhangzott az a „jóindulatú tanács” is, hogy a Révai ne akarjon kiadó lenni Magyarországon, hiszen a Franklin van „arra hivatva”, hogy kiadó legyen – és neki van erre pénze…[58]

Nézzük a fentebb említett szerződés létrejöttének körülményeit. A Révai Testvérek Irodalmi Intézet 1904-ben a „Klasszikus regénytár” című kiadványsorozatával foglalkozott, amikor hírét vették, hogy a Wodianer kiadó, illetve az ezt bekebelező Franklin Társulat hasonló, szintén külföldi regényekből álló sorozatot tervez. Hogy melyik cég kereste meg a másikat, hogy egyezséget kössenek, arra a mindketten a másikat említették, ám a lényeg, hogy több egyeztetés után, 1905. május 24-én a Franklin teljesen lemondott a külföldi írókat hozó sorozatáról. A Révai azt vállalta ellentételezésképpen, hogy átvesz a „Magyar regényírók”-ból (és egyéb Franklin kiadványokból) bizonyos mennyiséget, amelyeket a kiváló ügynökhálózata révén el tud majd helyezni. Így a magyar könyvpiacon létezett volna egy külföldi és egy magyar regényeket hozó könyvsorozat, amelyek nem konkurálnak, hanem inkább kiegészítői egymásnak. Persze ha belegondolunk furcsállhatjuk, hogy a Franklin azáltal jutott e számára kedvező helyzetbe, hogy felvállalta: nem ad ki bizonyos kiadványokat…[59]

És a Révai szerint nem ez volt az egyetlen alkalom – és nem csak a Révaival szemben. A Grill Károly cég 1908-ban határozta el, hogy kiad egy sorozatot „Magyar írók aranykönyvtára” címmel, amely vállalkozás tiszta jövedelméből a „Budapesti ujságírók egyesületének özvegy- és árvaalapját” támogatják. Amikor ezt a Franklinnál megtudták, rögtön előálltak a „Magyar írók könyvtára” című sorozattervükkel, amelyet az „Otthon írók és hírlapírók köre” javára indítanának. A sorozat persze nem új lett volna, csak régebbi kiadványok újrakötése, mindazonáltal a fenti egyesületet sikerült a maguk oldalára állítani igen kedvező ajánlatukkal. A sikeres terjesztés érdekében az ügynököknek is 26%-ot ajánlott a Franklin a szokásos 16 helyett.

A kialakult körülmények miatt a Grill kiadó egyezséget kötött a Franklinnal, hogy a sorozat kötetszámát 20-ról 30-ra emeli, ám ebből 15-öt az utóbbi kiadó ad.[60] Így jött létre az a furcsa helyzet, hogy pl. Eötvös József A falu jegyzője című regénye is szerepel a „Magyar írók aranykönyvtárá”-ban, méghozzá úgy, hogy a címlapon a Franklin szerepel kiadóként, a címlapverzón az áll, hogy a „Révai testvérek tulajdona”, míg a Grill, a tulajdonképpeni közreadó csak a kötés gerincén szerepel. A bevezető tanulmány Schöpflin Aladár műve, ahogy lábjegyzetben közlik Mikszáth Kálmán, a sorozatszerkesztő halála miatt – amiből nyilvánvaló, hogy a kötet eredetileg a Franklin-féle „Magyar regényírók képes kiadása” című sorozat része.

A felperes szerint a Franklin egy másik sorozata, az „Újabb írók könyvtára” című nemcsak a Révaiék „Klasszikus regénytár”-ával szemben szándékosan létrehozott konkurencia, hanem a „Ma- gyar regényírók képes könyvtár”-ával – tehát a saját sorozatukkal! – szemben is. A Franklin ugyanis úgy kalkulált, hogy ha ez utóbbi sorozat rosszabbul fogyna is, ez már a Révainak lenne hátrány, hiszen ezzel a nyakukon maradnának a szerződés szerinti átvett példányok. Annál is inkább előny- ben van ezzel a vegyes sorozattal a Franklin – hangsúlyozta a felperes képviselője a bíróságnak – mivel mondhatták a vásárlóknak, hogy nem érdemes megvenni a külön világirodalmi és külön magyar sorozatot, amikor sokkal olcsóbban megkaphatják az „Újabb írók könyvtár”-át.[61]

Még körmönfontabb dolognak tűnik az a másik trükk, hogy a Franklin hirdetésben dícsérte a fentebb említett „Magyar írók aranykönyvtár”-át (hiszen felerészben saját sorozatuk, a „Magyar regényírók” köteteiből állt), de ugyanakkor szembeállította ezzel, mondván, hogy jobb mint a „Magyar regényírók”, mert nincsenek benne az „elmúlt idők klasszikusainak porlepett írásai”.[62] Tehát a Franklin még a saját sorozatát is képes volt rossz színben feltüntetni, csak hogy ne fogyjon megfelelően a Révai által átvett anyag.

De cég legnyilvánvalóbb „húzása” – Révai Mór elmondása szerint[63] – a Révai nagy lexikonával szemben történt. Itt persze nem állhatott elő azzal a Franklin, hogy egy „ellen”-nagylexikont indít, beérte azzal, hogy egy háromkötetes kézi lexikont hirdetett meg. A prospektusban (amely inkább egy „pasquillus”) többek között ez állt:

„A tapasztalat … megmutatta, hogy a húsz-harminc kötetre terjedő nagy lexikonok, bármily nagy kulturális hasznuk van is, nem felelnek meg teljesen a mai élet gyakorlati kívánalmainak. Túlságos terjedelmük, a tömérdek fölösleges tudnivaló, melyeket mindenki úgyis tud, vagy amelyekre a gyakorlati életben élő embernek soha nincs szüksége, az egyes közlések túlságos terjedelme nehézkessé teszi a nagy lexikonok használatát, drágaságuk pedig nem mindig arányos belső értékükkel.”[64]

S írták ezt éppen akkor, amikor a Révai is megkezdte a nagylexikon propagálását. A Franklin újra a régi trükkhöz folyamodott: egyik főtisztviselője arra próbálta rávenni a lexikon terjesztéséért felelős vezetőt, hogy a Révai vegyen át 3000 példányt a kézi lexikonból, s akkor ők szívesen elhalasztanák annak kiadását néhány esztendőre. A Révai ebbe persze nem ment bele, több okból is: részint most már nem akart engedni a zsarolásnak, másrészt nyilván úgy vélekedett, hogy az effajta kézi lexikonok létrehozásához szinte ugyanannyi szellemi munka szükséges mint a nagyhoz, tehát csak úgy lehet olcsón, minőségi kislexikont adni a közönségnek, ha ugyanaz a cég, ugyanaz a szerkesztőbizottság jelenteti meg, amely a nagylexikon készítésébe már időt és pénzt invesztált.

A Révainál jól látták, hogy a készülő Franklin kézi lexikona csak egy hirtelenjében összecsapott kiadvány, vastag papíron, pazarló szövegtükörrel, ráadásul egyetlen illusztrációt, vagy térképet sem tartalmazott. Hogy mégis jól fogyjon, különböző trükköket alkalmaztak az ügynöki terjesztésnél, amelyet Révai Mór részletesen a bíróság elé tárt a per során tartott beszédében – s amely trükköket a Franklin képviselője nem cáfolt meg, egyszerűen figyelmen kívül hagyott, mint amúgysem bizonyítható dolgokat. Annál is inkább tehette ezt, mivel Révai sem közölte, hogy honnan vette értesüléseit. Valószínűleg arról lehetett szó, hogy a cég némely ügynöke, miután engedett a Franklin csábításának, és nekik kezdett dolgozni, elmesélte korábbi munkaadójának, hogy miképpen folynak a dolgok az új megbízójánál.

Eszerint tehát a Franklin külön kurzusokat szervezett az ügynökeinek, amelyben leszögezték, hogy nem az a lényeg, hogy a saját lexikonuk fogyjon, hanem, hogy a Révai lexikona ne fogyjon.[65] Ki kell használni a Révai nagy lexikona körüli nagyszabású sajtóakciót, s úgy kell bekopogtatni az emberekhez, hogy ők „a” lexikonra vesznek fel előjegyzést, „a lexikonra, amelyről tegnap volt cikk az újságban” stb. A MÁV tisztviselőinél elő kellett venniük azt a vasúti rendeletet, amely a lexikont ajánlja az összes alkalmazottnak, mivel abban szó van a vasutasszakma minden részletéről, így sikeresen rávehetik a dolgozókat, hogy aláírják „a” lexikon előfizetési ívét. A rendelet ugyanis valóban létezett, csakhogy természetesen nem a Franklin kézi lexikonát ajánlotta, hanem a Révai nagy lexikonát, amelyben a vasúti szakcikkeket a MÁV szakértői készítették.[66]

A tanfolyamokon az ügynököknek különféle fogásokat tanítottak, hogy hogyan viselkedjenek a különböző helyzetekben.[67] Ha pl. a kuncsaft rájön, hogy az aláírandó íven csak egy háromkötetes lexikon szerepel, akkor azt kellett mondaniuk, hogy megváltozott a terv, és egyelőre csak ezt a rövid verziót adják ki. Ahol látják a Pallas lexikont, ott azzal kellett előállniuk, hogy a Franklin kifejezetten e korábbi munka kiegészítéséül adja ki a kézi lexikont. Ha olyan megrendelővel találkoztak, amelyik már tájékozottabb, akkor egyszerűen negatív fényben kellett beállítani a Révai nagy lexikonát: talán nem is adják ki, mert túl nagy falat a kiadónak, ha ki is adják, akkor is csak ki tudja hány év múlva fog teljesen megjelenni, és hát egyébként is haszontalan egy ilyen túl nagy lexikon stb.[68]

Mindezekért Révai Mór szerint elsősorban a Franklin Társulat akkori ügyvezető igazgatója, König Gyula a felelős, ő vezette ezt a „hadjáratot”. Ők ketten 1894-ben találkoztak először. Ekkor König a Műegyetem rektora volt, ám éppen ekkor merült fel a lehetőség, hogy a Franklinnál vezető pozícióba kerüljön. Révait azért kereste fel, hogy tanácsot kérjen „miként lehetne ezt a meglehetősen elhanyagolt és sok tekintetben álomba szenderült intézetet eleven, lukratív, mozgó, produktív vállalattá tenni.”[69] Révai abban az időben foglalkozott a Méhner Vilmos-féle kiadóvállalat átvételével, opciója volt a fix vételárra. Felvetette az ötletet, hogy esetleg közösen vegyék át a Franklinnal. Miután minden lapját kiterítette König előtt, és az opciós szerződést is átadta beletekintésre, a Franklin egyre halasztotta a közös átvétel elintézését, egészen addig, amíg az opció lejárt és a Méhner céget egyedül vette meg – a Franklin.

Amikor 1909-ben Révaiék tervbe vették (a százkötetes Jókai-díszkiadás mintájára) Mikszáth Kálmán műveinek jubiláris kiadását, amelynek jövedelméből jött volna létre az írónak átadandó „nemzeti tiszteletdíj”, ismét összeütközésbe kerültek velük. 1902 óta ugyanis Mikszáth minden munkáját a Franklin adta ki. König azonban csak akkor volt hajlandó átengedni a tulajdonukban lévő két regényt, ha a Révai egyenrangú társként veszi be a Franklint ebbe a vállalkozásba. Mivel azonban a Révai már megszerezte a korábbi évekből származó 40 kötetnyi Mikszáth-mű kiadási jogait, ezért természetesen hallani sem akart az 50–50%-ról. Ekkor König azt válaszolta, hogy

„ők a kiadásukban megjelenő Magyar regényírók című regénygyűjteményt, melynek szerkesztője Mikszáth Kálmán, ezentúl olykép fogják terjeszteni ügynökeik útján, mintha az volna az az irodalmi vállalat, melynek jövedelméből kell előteremteni a Mikszáthnak átadandó jubiláris nemzeti tiszteletdíjat.”[70]

Erre Révai csak azzal tudott felelni, hogy tájékoztatta Mikszáth-ot, aki kijelentette: azonnal szakít a Franklinnal, ha a fentiek megtörténnek – mire König rögtön visszakozott, s igéretet tett, hogy a tervezett kiadást nem fogja zavarni. Később azonban egy harmadik céget, amely szintén foglalkozott a „Magyar regényírók” terjesztésével, megpróbált rávenni, hogy hajtsa végre azt, amire ő a szavát adta, hogy nem teszi meg…

Persze ez csak az egyik oldal. A Franklin saját cégtörténetében[71] természetesen egészen más fényben tűnik fel König alakja. Ő volt az, aki megszervezte a cég saját terjesztési osztályát – hiszen éppen ezért kellett megvenni a részletüzletben jeleskedő Méhner vállalatot. König szerepe a vállalatnál olyannyira megerősödött, hogy szinte „kitúrta” Benkő Gyulát, a cég korábbi első emberét. Ahogy Révay József írja: „König Gyula sokkal erősebb akaratú és önállóbb egyéniség volt, hogysem a vezetésbe beleszólást tűrt volna”[72] valamint: „erélyes vezetése a legnehezebb viszonyok közepette is megtalálta a helyes utakat, és megoldásokat…”[73], mivel „nagy elgondolásaival, széles látókörével, sajátságos üzleti érzékével s kitűnő műveltségével sikerült a Társulat minden osztályát és minden üzemét egyetlen nagy cél egyöntetű szolgálatába ajánlani.”[74]

Mindezt alighanem maga Révai Mór is aláírná, de a maga részéről már megtette a kiegészítéseit az üzleti tisztesség és erkölcs dolgában. Ahogy később írja: König „mindent ellenzett, amit más jónak tartott, ez volt a természete”.[75] König Gyula egyébként éppen a vállalat vezetése miatti megfeszített munkában megbetegedett és 1913-ban meghalt.

*

A közreadó cég bizonyára azt remélte, hogy a kiadott peranyagból „ügy” lesz a magyar kulturális életben, de úgy tűnik érdemben csupán két újságcikk reflektált rá. Elek Artúr a Nyugatban[76] azt írja: a pert bemutató könyv „pőrére vetkőzteti az egész magyar könyvkiadói üzletet, kitakarja titkos rugóit, kerekeit és megismerteti a világot azokkal a fogásokkal és praktikákkal, melyekkel a mi könyvkiadóink a magyar kulturát »csinálják«.”

A nagykiadók létrejötte szabadította Magyarországra azt az „egyiptomi csapást” – véli Elek – „melynek részletüzlet a neve”.[77] Rájöttek arra, hogy legjobban a sokkötetes gyűjteményes kiadványokat lehet így eladni, ez imponál a legjobban a kevéspénzű (és kevéskultúrájú) olvasóközönségnek. Akár egyetlen író műveiről legyen szó,[78] akár feledésre méltó írók[79] könyveiből állítottak elő sorozatokat, ez sikernek ígérkezett: az ügynökök „sáskaserege” elárasztotta a vidéket, és „terítette” a könyveket. Természetesen nem ingyen: míg az ügynök jutaléka akár 26% is lehetett – az íróé jó ha 10%, teszi hozzá Elek. És micsoda mennyiségek repkednek itt a per kapcsán: a „Magyar regényírók”-ból 90.000 kötetet vállalt át a Révai, hangsúlyozza. A könyvekből tehát valójában csak a kiadók gazdagodnak meg, a szerzők nem, és nem gazdagodik így a kultúra sem. Az íróknak össze kellene fogniuk, ajánlja végezetül Elek, és a saját kezükbe véve a kiadást, olcsón lehetne jó könyveket megjelentetni.

A másik cikket Kőhalmi Béla írta és a Huszadik Században jelent meg.27 Ő nem volt ennyire rossz véleménnyel a részletüzletről, mert mégiscsak a kultúrát terjeszti, mégha vitatható és felemás módon is. Ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a részletüzlet felvirágzása „körülbelül egybeesik a magyar banktőke ipari érdekeltségének kiterjesztésével”. Esetünkben arról a bankról van szó, amelynek a neve már a tárgyalás első napján elhangzott az összeférhetetlenség miatt: a Magyar Általános Hitelbankról. A banktőke nem tűrheti – fejtegeti Kőhalmi – , hogy a legnagyobb könyvterjesztő vállalat még a kiadásban is elébe vágjon a saját irányítása alatt álló Franklinnak. Ezen a legsebezhetőbb ponton lehet tehát megtámadni, hiszen a könyvkiadás tartja a legnagyobb tőkét lekötve, és ha ebbe belebukik, akkor a könyvterjesztő részleg egyszerűen megszerezhető. Eszerint tehát nem volt túlzás Révai Mór azon megállapítása, hogy a Franklin célja a Révai teljes megsemmisítése.

Mint tudjuk, mindkét cég jelentős szerepet vitt a következő évtizedekben is, tehát a Franklin nem érte el a célját, minden bizonnyal le is mondott róla. Ennek többféle oka is lehetett, pl. König, mint a meghatározó egyéniség halála, illetve a következő évben kitört világháború, de talán a Révai Mór által kezdeményezett per, és a kiadói botrányok nyilvánosságra hozatala is segített abban, hogy a Révai cég elkerülte a Franklin újabb támadásait.

Bálint Gábor

közlemények

Egy mezővárosi nyomda- és sajtóvállalkozás a 20. században. 1905. augusztus 27-én a Hódmezővásárhely című hetenként háromszor megjelenő politikai lapban a következő lakonikus szavakkal kezdte beköszöntőjét Horovitz Jakab, az új szerkesztő: „A mai napon Kun Béla, e lap felelős szerkesztője változott viszonyai következtében én vettem át a Hódmezővásárhely szerkesztését…” A „változott viszonyok” dodonai homályú jelzős szerkezetet használja Kun Béla is, aki e lapszám más helyén a maga dagályos módján elbúcsúzik a lap olvasóitól. Kifejezi azt a reményét, hogy „a vásárhelyi közönség szívesen fogja látni”, ha vele – más laphasábokon bár – „érintkezésben marad”, hiszen, mint elárulja, ezzel a nappal új, naponként megjelenő lapot indít. Lapja, a Vásárhelyi Reggeli Újság („független politikai napilap”) ettől a naptól hetenként hétszer, olykor hatszor, negyven évfolyamot jegyezve, 1944. október 5-ig jelent meg, a város leghosszabb életű lapjának bizonyult.[80]

Az ekkor 27 éves alapító laptulajdonos Vésztői Kun Béla (1878–1954) 1903-ban tért vissza gimnáziumi tanulmányai színhelyére, ahol 1896-ban érettségizett. A nagyváradi születésű, papi családból származó fiatalember Debrecenben és Kolozsvárott végezte jogi tanulmányait, ugyanitt kezdte újságírói pályáját, a Debreceni Főiskolai Lapoknál (1897–1898), majd a független Kolozsvári Friss Újságnál (1899–1903). Hamar elsajátította és ügyesen használta azt a két-háromszáz szavat, kifejezést, amire a századforduló idején egy második vonalbeli, törekvő közéleti személynek, politikusnak szüksége volt. Már a gimnáziumban önképzőköri elnök, jó szónok lett, évfordulós megemlékezések állandó szereplője, gyorsan és szívesen verselt, alkalmi ódákat írt szükség szerint Rákócziról, Csokonairól, Kossuthról, Deák Ferencről, vagy bárkiről.

Lapalapítása után, már a következő évben, 1906-ban indult az országgyűlési képviselőválasztáson 48-as programmal, a szegvári kerületben. Ekkor azonban még alulmaradt a szakadár szociáldemokrata Mezőfi Vilmossal szemben. Az ő ideje 1910-ben jött el Vásárhelyen, amikor a nála 22 évvel idősebb, már beteg, meggyőződése ellenére induló párttársával, Endrey Gyulával (1856–1913) szemben elnyerte a város mandátumát. Endrey a Függetlenségi és 48-as Párt 1909-es kettészakadása után Kossuth Ferenc híve maradt, Kun pedig Justh Gyula mellé szegődött. Ezt követően emberöltőnyi időre (1910–1918, 1922–1939 ) állandósult képviselői státusa. Gyakori, népszerű szónoka a parlamenti üléseknek, szónokolt az igazságos adórendszerről, visszatérő témája az általános, egyenlő, titkos választójog, az önálló vámterület, jegybank. A 48-as, majd a kisgazdapárt különböző árnyalatú csoportjaiban, frakcióiban, vagy olykor pártonkívüliként hirdette városa, különösen a gazdatársadalom („a kis fehérfalú tanyák”) érdekeit. Pályafutásának spektrumában megtalálható a magyar 20. század szinte minden politikai színárnyalata.[81]

A Reggeli Újság szerkesztésében ideális partnerre talált Fejérváry József (Fehérvári József) személyében (1874–1960). A város 20. századi polgári újságírásának legjellegzetesebb képviselője, könnyűtollú, termékeny szerző 1893-ban érettségizett a hódmezővásárhelyi főgimnáziumban, majd a kolozsvári egyetemen matematika-természettudomány szakot végzett. Újságírói pályája a század első évében indult, 1901-ben lett a Kenéz Sándor ügyvéd (1869–1938) Németh László későbbi regényhőse, „Égető Lőrinc” által alapított Vásárhelyi Friss Újság (majd Vásárhelyi Híradó), a város első nagy példányszámú, olcsó napilapjának munkatársa, ezt követően a második világháború végéig 12 újsághoz volt köze. Szerkesztett is, alapított is lapokat. Leghosszabb ideig a Vásárhelyi Reggeli Újságnál dolgozott. Indulásakor társszerkesztő (a lap megszűnésekor, 1944-ben is ő végezte ezt a munkát), 1906-ban már – s majd még többször is, Kun Bélával fölváltva – felelős szerkesztő. Bár a lap ideológiáját természetesen – mindenkori politikai felfogásának megfelelően – Kun Béla alakította ki, az újság stílusát Fejérváry csevegő, nosztalgikus hangja, s az empátiával tálalt bűnügyek határozták meg.

A Reggeli Újság negyedikként lépett a századelő hódmezővásárhelyi sajtójának színpadára. Három előde, mondhatni vetélytársa: a kormányt támogató Hódmezővásárhely (1871–1922), majd Kun 1910-es választási ellenfele, Endrey Gyula függetlenségi Vásárhely és Vidéke című lapja (1883–1912) , és a már említett liberális reformer Kenéz Sándor Vásárhelyi Híradó című újságja.[82]

A hetenként háromszor, 6–700 példányban megjelenő, hatfilléres Hódmezővásárhely számára az új lap nem volt versenytárs. A Gazdasági Egyesület, a nagygazdák lapja lévén, biztos anyagi alappal rendelkezett, s bár őket hagyta ott Kun Béla, barátságos közömbösséggel fogadták az újságot. „Új napilap Vásárhelyen” című tudósításukban így írtak:

„Vásárhelyi Reggeli Újság czimmel új független politikai napilapot indított meg Kun Béla, lapunk volt szerkesztője. Ő a felelős szerkesztő és kiadótulajdonos, társszerkesztő Fejérváry József, főmunkatárs dr. László Jenő. Az új lap hétfőn is megjelenik, s mint első számából látjuk, erős szocialista érzelmű[!], s a nemzeti követeléseket ily sorrendben tartja valósítandóknak: általános titkos választójog, gazdasági önállóság, teljes paritás a hadügy terén. A lapot a Hódmezővásárhelyi Nyomda- és Kiadó-Részvénytársaság állítja elő.”[83]

A Reggeli megjelenése előtt a jól szerkesztett, színvonalas Vásárhely és Vidéke, a 48-as pártkör hivatalos orgánuma volt a város vezető újságja, annak az Endrey Gyulának a lapja, aki 1892-től 1910-ig folyamatosan Vásárhely országgyűlési képviselője. A népszerű Vásárhely és Vidéke ugyan- csak háromszor jelent meg hetenként, szintén 6 fillérért árulták, viszont a Hódmezővásárhellyel szemben 2-3 ezres példányszámot is elért. Az új napilap indulását hűvösen konstatálta:

„…a mai nappal Vásárhelyi Reggeli Újság czím alatt egy új, krajcáros napilap indul meg Kun Béla szerkesztésében, melynek irányát azonban még nem ismerjük.”

– írják augusztus 29-én A hírlapírás köréből című rovatukban.

A továbbiakban a 48-as lapot Kun Béla vállalkozása erején felüli áldozatvállalásra kényszerítette. Endrey, mint később írta, a pártkör ösztönzésére 1906. október 2-án áttért a heti hatszori (továbbra is főleg a saját költségén való!) megjelenésre, s csak 1910 végén, miután a választáson is alulmaradt a pártszakadás után Justh Gyulával tartó fiatal, törtető ellenfelével szemben – tért vissza lapja utolsó két évére a heti háromszori megjelenéshez. Keserű tanulságot von le az újság 1910. december 31-i számában, mikor ezt írja:

„Be kell ismernem, hogy a lap kiadásánál a legelhibázottabb lépés az volt, mikor politikai barátaim unszolására a lapot napilappá alakítani engedtem, mert eltekintve azon súlyos áldozatoktól, melyeket tőlem – és egyedül csak tőlem – igényelt, arról is sajnosan kellett meggyőződnöm, hogy a mi viszonyaink között városunkban egy napilap kiadásához nincs meg sem a kellő anyag, sem a szükséges szellemi és anyagi erő és egy helyi napilap nálunk a maga erejéből fent nem állhat, hacsak magasabb hivatásáról megfeledkezve s a műveltebb olvasóközönség igényeit figyelmen kívül hagyva, az apró-cseprő helyi eseményeknek és rendőri híreknek mondvacsinált szenzáczióképen való hangzatos kiszínezésére és tódítására s mindezekkel a nép egyszerű erkölcsi felfogásának megrontására nem vállalkozik. Ezt a szenzáczió hajhászó irányt a Vásárhely és Vidéke, mint napilap nem kultiválta.”

A nem is túlságosan burkolt célzást mindenki érthette Vásárhelyen; hisz a Reggeli Újság például már a legelső számának első oldalán, az általános, titkos választójogról szóló fennkölt vezércikk mellett egy teljes hasábon ecsetelte drámai színekkel, hogyan szólalkozott és verekedett össze apjával egy tanyai legény.

A Reggeli Újság kortársai közül egyedül Kenéz Sándor lapja, a Vásárhelyi Híradó volt úgynevezett krajcáros, vagyis két fillérért árusított lap. Ezt Kenéz vezette be Vásárhelyen, szinte forradalmasította a helyi lapkiadást. A példányonkénti ár leszállítása mellett bevezette a 20 filléres apróhirdetést, 1904-ben, szintén elsőként a városban, rotációs gépet vásárolt. Gyors, pontos, olcsó, nagy példányszámú lap volt a célja. Az újság fénykorában rekordmagasságú, 4–5 ezres példányszámot is elért. A liberális felfogású, korszerű műveltséggel rendelkező ügyvéd társadalmi, gazdasági reformokkal igazi értelemben vett polgári haladást akart teremteni elmaradott szülővárosában. A kései Széchenyiként, őszinte hittel, – de kissé naivan – politizáló Kenéz azonban belebukott vállalkozásába, családi vagyona, felesége hozománya elúszott. Bukásához kortársai meg nem értése, s az üzleti érzék hiánya mellett nagyban hozzájárult a demagóg versenytárs, Kun Béla konkurenciája. „Feleségem volt egyedüli vállalkozótársam…őt 1906-ban temettük…ugyanazon évben megszűnt a lap, mert megbuktam vele egyedül” – írta a polgármesternek halála évében, 1938-ban.[84]

Nem csoda hát, hogy a Vásárhelyi Híradó ellenséges gúnnyal fogadta a Reggeli Újságot. „Új lap” címmel így írt 1905. augusztus 29-én:

„Vasárnap meglepetésszerűleg városunkban új krajcáros napilap indult. Szerkesztője Kun Béla, koszorús költőnk, társszerkesztő Fejérváry József volt rendőrfogalmazó.” (Aki, mint láttuk, Kenéz lapjánál kezdte újságírói pályáját!) „A lap szociális irányú, Kristóffy belügyminiszter támogatja. (Jó pénz.)”

Az ellenséges viszony ezután is folytatódott, egészen a Híradó megszűnéséig. A Reggeli Újság gyászkeretben írta a Híradó nevét, az pedig gúnyverseket hozott Fejérváryról, Kun Béláról. A Kristóffy belügyminiszterre való utalás politikai hátteret ad a dolognak. A kortársak, talán nem is alaptalanul, azzal a Kristóffy József belügyminiszterrel (1857–1928) hozták kapcsolatba Kun Bélát, aki az ellenzék megbontása céljából, 1905-ben, rövid ideig, kapcsolatban állt, tárgyalt a szociáldemokrata párttal.[85] Némelyek a vagyontalan, fiatal ügyvéd lapalapítása mögött egyenesen a kor- mánypárt támogatását sejtették, annál is inkább, mivel az első számok még a Szabadelvű Párthoz közelálló Részvény nyomdában készültek. A lap már harmadik számában kénytelen volt foglalkozni ezekkel a vélt, vagy valós hírekkel. A Reggeli Újság és egy helyi érdek szövetkezet pénze című nyilatkozatában ezt olvashatjuk:

„Felelős szerkesztőnk névtelen levelet kapott…hárman élőszóval fejezték ki, mintha bizonyos urak érdekből tartanák a lapot és a szerkesztőt.”

Itt a cikk meg is nevez fél tucat ilyen tehetős, tekintélyes kormánypárti polgárt, majd így folytatja:

„Mindez rossz akaratú híresztelés és arcátlan betolakodás szerkesztőnk magán ügyeibe. Ahoz senkinek semmi köze nincsen, hogy szerkesztőnk miből alapította és tartja fenn a lapot.” [!?][86]

Azt nem tudjuk, állt-e kormánypárti pénz Kun mögött, annyi azonban bizonyos, hogy a támogatót, biztos hátteret kereső Kun lapja indulásakor megpróbálta megszerezni a szociáldemokrata párt támogatását. Kun kortársa Kurucz János nyomdász-lapkiadó (1889–1953) írja,[87] hogy a Reggeli Újság kiadója az első időben Csala Imre (1874–1928 ) helyi szocialista vezető volt [?], s amikor 1905-ben Bokányi Dezső (1871–1940) a párt egyik országos vezetője Makón tartott nagygyűlést, Kun Béla fölkereste, s kérte, engedélyezzék, hogy újságja a párt hivatalos lapjaként szerepelhessen. Kurucz szerint Bokányi ezt kereken megtagadta.

Akár így, akár úgy történt, bárki állt is a Reggeli Újság mögött, a Vásárhelyi Híradó legázolása, majd az 1910-es választási győzelem, s a Vásárhely és Vidéke kiütését követően a Reggeli Újság a közömbös Hódmezővásárhely, és különböző jelentéktelen próbálkozások mellett (egészen a húszas évek végéig) komoly versenytárs nélkül, egyedül maradt a porondon.

Az új sajtóvállalkozás ezt követően gyors, látványos fejlődésnek indult. Szerkesztősége a templombazárból, a Részvény nyomda helyiségeiből már 1905 szeptemberében átköltözött a tér szemben lévő házába, a Szegedi utca 2. szám alá. 1906. január 14-én Kun üzembe helyezte saját nyomdáját[!] a főutca, az Andrássy u. 17 szám alatt, az ún. Orovecz-házban, ide szinte azonnal, január 17-én követte a szerkesztőség is. 1912. november 20-án aztán a szerkesztőség és a nyomda is a Kossuth-tér legelegánsabb palotájába, a takarékpénztár bérházába költözött.[88]

Nyomdája technikai felszereltségéről sajnos nincs adatunk, annyit lehet tudni, hogy 1913 tavaszán rotációs gépet szerzett be.[89]

A Vásárhelyi Reggeli Újság-nyomda, amint a neve is hangsúlyozta, elsősorban a politikus-tulajdonos lapját szolgálta, mindent ennek rendelt alá. Egyéb munkát, különösen 1918 után nem, vagy alig vállalt. Mindössze hét könyvéről tudunk, ezek közül is öt az első világháború előtt hagyta el a nyomdát. A Reggeli Újságon kívül újságot sem készített a háború után, mindössze egy rövidéletű egyházi havi közlönyt. Kötelespéldány szolgáltatását rendszeresen elmulasztotta; a háború éveitől kevés termékét sem jelentette be.[90] Más módon is igyekezett költségeit leszorítani; olcsó munkaerő alkalmazásával próbált fönnmaradni. Egy levéltári följegyzés szerint 1924 és 1943 között például tíz tanoncot és 34 nyomdászt alkalmazott. Nyomdája négy évtizede alatt tehát körülbelül húsz tanoncról és mintegy negyven nyomdászról beszélhetünk. Id. Erdei Sándor nyomdájában ugyanez idő alatt húsz nyomdászt alkalmaztak, a Róth-féle nyomdában pedig 1910 és 1939 között mindössze nyolc nyomdász dolgozott.[91]

Az 1919. április elsejei szocializálást a tulajdonos, egy korabeli újságcikk szerint, együttműködő előzékenységgel fogadta. A Reggeli Újság Vásárhelyi Proletár néven a szocialista párt helyi, hivatalos lapja lett, 9-től fejlécén a legendás jelszóval: Világ proletárjai egyesüljetek! Kun Béla Fejérváryval együtt a helyén maradt, sőt a főszerkesztőt a helyi újságíró szakszervezet elnökévé is megválasztották.[92]

Kun Béla korábban, az őszirózsás forradalmat a Károlyi-párt és az Országos Köztársasági Párt tagjaként mint cselekvő résztvevő élte át, 1918. november 20-tól kormánybiztos-főispánja Hódmezővásárhelynek, megpróbált beilleszkedni, tanulta az új rendet. Újévi beszédében osztálybékét hirdetett, mint mondta, az osztályuralomnak meg kell szűnnie, az embereknek eggyé kell lenni, mint ahogy „egy felséges Isten van felettünk.” Fejtegetését zárva kijelentette:

„Mi a szocialista fegyvertársak szervezkedését nemcsak nézzük, de örömmel látjuk. Ám akkor elvárhatunk annyit, hogy a mi szervezkedésünkben ők se támadást, hanem önvédelmet[!?] lássanak.”[93]

Tavaszra azonban elvesztette biztonságérzetét, lemondott főispáni tisztéről, nehezen tudott tájékozódni. A tanácsköztársaságot még üdvözli, márciusa 25-i „Történelmet írunk” című cikkében leszögezi:

„A polgárság nem tudta megmenteni az országot, a proletárság meg akarja és meg fogja menteni, ha kell fegyverrel. Hitvány áruló, aki nem áll melléjük.”

A látszólagos azonosulás után azonban április végén (okkal vagy ok nélkül) fegyveresek kutatják át lakását, s Korvin Ottó Budapestre akarja szállíttatni, amit csak a hadi események akadá lyoznak meg. Bár május 8-tól, a román megszállást követően, visszaállt a régi rend, július 20-án, a Vörös Hadsereg támadása nyomán, visszatérni látszik a tanácshatalom. Ekkor már nem marad itthon, nyilván többféle körülménytől sarkallva, rövid időre Szegedre menekült, s az ellenforradalmi kormány védelme alá helyezkedett.[94]

A forradalmak megrázkódtatása után, a román megszállás idején visszavonult a politikai élettől, lemondott közéleti tisztségeiről, nyilván átértékelte tevékenységét, lehetőségeit. Csak 1922-ben, úgymond, régi hívei unszolására lép újra porondra. Ekkor a kissé homályos pártonkívüli keresztény–kisgazda címkével jut be a parlamentbe. 1926-ban újra a 48-as szlogen került elő, az újjáalakult Függetlenségi és 48-as Kossuth Lajos Pártkör színeiben lett képviselő. A 30-as évek a kisgazda párttal való kapcsolat időszaka. 1931 májusában lépett be a Gaál Gaszton vezette pártba, majd 1934 novemberében kilépett, hogy 1937 januárjában újra belépjen.[95] Az iparosok, kisvállalkozók, de főleg a tanyai lakosság számára megszokottá vált személye, szinte népünnepély számba ment egy-egy választás, üdvözülten hallgatták a képviselő urat, aki Kossuth apánkat emlegette, választójogot, alacsony adókat ígért, mindenkivel kezet rázott, díszebédek, díszvacsorák sorát ette végig, mondta a tósztokat. Újságja, irreálisan fölnagyítva parlamenti tevékenységének jelentőségét, súlyát, mindig szóról-szóra közölte képviselőházi beszédeit, lett légyen szó akár a befőző pergamen árának emeléséről, vagy a gyorsírástanítás bevezetéséről.

A lap példányszáma egyébként, árának emelkedése ellenére növekedett, megszokták a vásárhelyiek. Két fillér csak a Vásárhely és Vidéke megszűnéséig volt az ára, 1913–16 között 4, 1918-ban 8–10, 1919-ben 20, 1920 elején már 50 fillér. Példányszáma 1925-ben 3500–4500 között volt, egy évtizeddel később már (ha hihetünk a lap saját adatának) hat-hétezer példányban készült, noha ekkor már komoly konkurenciát támasztott az 1928. január 1-jén indult Vásárhelyi Friss Újság. Az új, bulvárlap jellegű vállalkozás fotókat is közölt, széles körben alkalmazta a reklámot, s a 12–16 filléres Reggeli Újság mellett tíz fillérért, 1934-től 6 fillérért árusították. Kun Béla kénytelen volt követni a Friss Újság árait, így 1929-től ő is tíz, 1935-től hat fillérre szállította le lapja árát.

Ahogy újságjának a Friss Újság hozott komoly konkurenciát, úgy a politikai meggyőződést viszonylag rugalmasan kezelő Kun Bélának az 1930-as években az elvhű, egyenes szociáldemokrata Takács Ferenc (1893–1956) személyében támadt igazi versenytársa, aki mögött 1935-ben csak másodikként jutott be a parlamentbe. (A Nemzeti Agrárellenzék nevű csoportosulás színeiben, amelynek ekkor ő volt egyetlen képviselője.) A művelt, karizmatikus Takácsot, József Attila vásárhelyi barátját, a megnövekedett számarányú és súlyú szervezett munkásság akarata emelte elemi erővel a parlamentbe.[96] Kun 1939-ben igyekezett is minden lehetséges eszközzel, sajtóhadjárattal lejáratni Takácsot. Elhintette például, milyen kár, hogy Takács nem lehet újra képviselő, hisz a négy év alatt többször elítélték sajtóvétségért. (Azt persze nem tette hozzá az újságja, hogy Takács amnesztia-kérelme folyamatban van.) Ennek ellenére azonban Kun Béla hiába rohanta végig a tanyai olvasóköröket, a kormányzó Magyar Élet Párt, a szociáldemokraták, és a jobboldali Nemzeti Front mögött az utolsó helyen végzett, nem választották meg. Annyi eredményt könyvelhetett el, hogy a kormány nyomása mellett ő is hozzájárulhatott Takács Ferenc kibuktatásához.[97]

A 48-as eszmék, Károlyi Mihály, sőt az indulásakor névlegesen vállalt szociáldemokrácia mellől indulva az őszirózsás forradalom résztvevője eljutott a fasizmus elfogadásáig; 1944 nyarán, a Hitler elleni merénylet után már így imádkozott lapja első oldalán: „Hitler él! A Gondviselés, egy földöntúli Hatalom áldó akarata élteti és tartja meg Őt.”[98]

Az elsősorban külsőségekben megnyilvánuló, régi típusú, századfordulós, szónoklós kispolitikus ideje lejárt. Kossuth apánktól Hitlerig hosszú volt az út, elfáradt.

A Vásárhelyi Reggeli Újság 1944. október 5-ig jelent meg, az elmenekült tulajdonos által Kurucz Jánosra bízott üzeme Szabadság nyomda néven október 23-tól már a kommunista napilapot, a Vásárhely Népét nyomtatta.[99]

Kőszegfalvi Ferenc