RÓZSA MÁRIA

Magyarország a Grenzboten című folyóiratban

(1849–1880). II.*

Könyvismertetések

A következőkben olyan könyvismertetésekkel foglalkozunk, amelyek magyar témájú művekről jelentek meg. Az ismertetések többségét a közelmúlt, 1848/49 történelmi jelentőségű eseményei tevőleges résztvevőinek, szemtanúinak visszaemlékezései alkotják, amelyek még az 50-es évek elejéig jelentek meg, és kerültek ismertetésre a Grenzbotenben. Egy „Neue Schriften über Ungarn” [Új írások Magyarországról] című cikkben több kortörténeti művet recenzeáltak.[1] Már a bevezető mondat Magyarország iránti szimpátiáról tanúskodik:

„Magyarország utolsó két évének története, a magyar korona és a magyar nemzet megsemmisítése, egy a legérdekesebb és legtanulságosabb momentumokkal teli korszak, egy király jósága, ami által egy ezeréves birodalom szétporlik, és egy ezeréves alkotmány semmisül meg, késztet hercegeket és népeket gondolkodásra; egy ékesszóló agitátor erőszakja, aki szavával 200.000 harcost küld harctérre, lelkesítő jelenség; a nemzet és legnemesebbjeinek harca jogaikért a szó- és hűségszegés ellen, az önkény és katonaság ellen, a vég után mártírtörténetekké és nemzeti legendákká váltak; egy ilyen lovagias nemzet fellobbanása és kialvása az ókor fennkölt tetteire emlékeztet.”

A Grenzboten eddig megjelent Magyarországgal kapcsolatos írásairól, amelyek magyar szerzőtől származnak, azt írják, hogy romantikus díszei ellenére a legjobbak, amelyek mind ez ideig megjelentek, bennük van a magyar föld színe és íze, és igazak. Az első ismertetett mű Ludwig Kossuth und Ungarns neueste Geschichte [Kossuth Lajos és Magyarország legújabb története] Arthur Freytől, amely „újságlapok összeollózása, ismeret, ízlés, képzettség nélkül” – véli a névtelen recenzens, majd azt írja, hogy sem a közreműködő magyar, sem az osztrák írók nem ismerik sem az országot, sem népét, hiába keresi az ember a könyvben Kossuth működésének bemutatását, továbbá teljesen hibás, hogy pl. Görgeyt fran- cia uniformisban ábrázolják. A „német szennyirodalom egy másik műve” Geschichte der ungarischen Revolution [ A magyar forradalom története] Julian Chownitztól. Julian Chownitz (tkp. Chowanetz báró) (1814–1888) 1839-ben Pesten megjelen tette a Pesther Charivari című lapot, amelyet a harmadik füzet után betiltottak, 1848-ban csatlakozott a magyar forradalomhoz, és annak leverése után Németországba szökött.[2] Chownitz tevékenységének bemutatása után az ismertető megjegyzi, hogy „az egész, 10 fejezetből álló füzetben semmi sem bír jelentőséggel, sem a tények csoportosítása, sem az őket mozgató kezek.” A Die magyarische Revolution [A magyar forradalom] című mű ismeretlen szerzőjéről, aki minden bizonnyal kormányközeli körökből származik – azt feltételezi a recenzens, hogy Szilágyi Sándorral azonos –, majd azt a megjegyzést fűzi hozzá, hogy Haynau megszállása alatt a magyar forradalom történetét megírni merész vállalkozás, a szerző az osztrák lapok adataihoz tartja magát, szidja a lázadókat, és aláhúzza a császári csapatok bátorságát. Szilágyi valóban megjelentetett 1850-ben Pesten A magyar forradalom története 1848- és 49-ben címen egy munkát, de munkásságának ismeretében mondhatjuk, hogy ő nem lehetett egy ilyen magyarellenes mű szerzője. Grimmában látott napvilágot Batthyány Lajos gróf életrajza – egy újsághírekből összeszerkesztett füzet. A szerző, „bizonyos Schütte úr nem ismeri Magyarországot, nem tud semmit Magyarország legújabb kori történelméről, nem ismeri egyetlen szószólóját, egyetlen élenjáró vezetőjét”, de azt közölte, hogy voltak magyar munkatársai (pl. Szarvady Frigyes, a „ párizsi magyar követség titkára” [helyesen a forradalom alatt Párizsban dolgozó hírlapíró, R. M. megj.], továbbá Pulszky Ferenc), ezt azonban a recenzens kétségbe vonja: „Talán Schütte úr mégis kapott valami átutazó magyartól elegendő anyagot, és aztán jól ismert fantáziájával csinos anekdotává dekorálta ki”. Az utolsó mű Ungarns gutes Recht [Magyarország joga], amellyel kapcsolatban a recenzens kifejti véleményét, hogy ezt a művet vagy maga Pulszky írta, vagy közreműködött benne. A valóságban Somssich Pál (1811–1888), főrendiházi tag, konzervatív képviselő magyarul megjelent művéről van itt szó: Magyarországnak és királyának törvényes joga. Somssich a szabadságharcban nem vett részt, de az osztrákok oldalára sem állt. Ebben a munkájában kifejtette, mik az ország jogai és a hatalom tévedései, később csatlakozott Deák Ferenc politikájához. Az ismertető véleménye a munkáról alapvetően pozitív, azt gondolja, a magyar jobban ír, mint Magyarország német történetírói. „A magyarok szenvedélyes nyelvén ábrázolja a magyarok szenvedéseit a Habsburgok alatt 1527-től 1809-ig”, ezt röviden össze is foglalja, bár stílusát „hazafias exaltáltság jellemzi.”

Valószínűleg azonos a szerzője a következő könyvismertetéseknek a „Schriften über Ungarn. Aus Wien” sorozatban az előzőekével, ugyanis igazolja korábbi véleményét, hogy Szarvady Schüttének Batthyányról szóló könyvében valóban nem dolgozott.[3] Az első ismertetett munka Die letzten Tage der magyarischen Revolution. Enthüllungen der Ereignisse in Ungarn und Siebenbürgen seit dem 1. Juli 1849 [A magyar forradalom napjai 1849. július 1. után] Szilágyi Sándortól, amit németre és lefordítottak. Szilágyi Sándor (1827–1899), történetíró, szerkesztő, a szabadságharc idején a Pesti Hírlap és az Életképek munkatársa, később a szabadságharccal foglalkozó több művét betiltották. „A szerző magyar, és nem tagadja le szimpátiáit, de nincs vakon a tények ellen, és arra törekszik, hogy min- dent hitelesen tudjon bizonyítani.” – így a recenzens. Füzetekben, rossz térképekkel jelent meg Meißenben Ungarn, seine Geschichte, seine Nationalitäten, seine parlamentarische Entwicklung, sein Kampf etc. [Magyarország, története, nemzetiségei, parlamenti fejlődése, harca stb.] egy magyar tiszttől. Ezt a művet úgy ítéli meg az ismertető, hogy a szerző a magyar viszonyokkal némileg tisztában van, de ő magyar pártembernek tartja. A könyv szerzője szerint a Metternich-rendszer 1848. március 3-án, Kossuth alsóházi beszéde után dőlt meg. A recenzens véleménye az, hogy a szerző csak a külső jelenségeket ábrázolja, a belső okokat nem tárja fel. Részletesebben beszél a Die letzten zwei Jahre Ungarns. Chronologisches Tagebuch der magyarischen Revolution [Magyarország két utolsó éve. A magyar forradalom időrendi naplója] (Wien 1850) című műről, amelynek szerzője Johann Janotych von Adlerstein, és részleteket is közöl belőle. Véleménye egyáltalán nem hízelgő, a munkát „az aljasság és romlottság, a tudatlanság és gonoszság, a besúgás és a spicliskedés terméké”-nek tartja, és az a véleménye, hogy ilyen pamfletek, csak „a megszállás mocsarában nőhetnek.” Hamisításaival, amelyeket a recenzens részletesen elemez, nem kívánunk most foglalkozni, csak egy Kossuthttal kapcsolatos példát emelünk ki, amelyben kifejti, hogy Kossuth neve szlovák név, tulajdonképpen „Kohut”, továbbá Kossuth tanulmányai alatti kilengéseiről (kártyajáték, ivás, gáláns kalandok, még lopás is) szóló eszmefuttatásait. Ugyanettől az Adlersteintől származnak a Federzeichnungen. Eine Reihe von socialen und politischen Zuständen in Ungarn vor und während der Revolutionszeit [Tollrajzok. A forradalom előtti és alatti társadalmi és politikai viszo- nyok Magyarországon] (Berlin 1850)[4] című mű, amelyet külön cikkben ismertettek. Adlerstein elmondja ebben a könyvében, hogyan jött Magyarországra, és milyen viszonyokat talált ott. Megismerhetjük a magyarországi teljes demoralizációt, a magyar parasztot szerinte „határtalan lajhárszerű lustaság jellemzi, testének elhanyagolása, piszkos ruha, rendetlenség a lakásában.” „Az utak borzalmas állapota további bizonyítéka az értelmetlenül és ötlettelenül élő magyarok durva természeti állapotának, de függetlenségi szellemükhöz, bárgyú, velük született előítéleteikhez, beképzeltségükhöz, makacsságukhoz, közönyösségükhöz társul az iszákosság terhe, amely a magyar félembert teljesen állattá alacsonyítja.” A magyar vidéki nemességről sem jobb a véleménye: „henyélés, könnyelműség, meggondolatlanság, határtalan rendetlenség, büszkeség, uralomvágy, arisztokratizmus és a szépnem iránti szerelemben a kitartás hiánya jellemzik őket.” A táncban, a csár- dásban „bárgyú önteltséget, felfuvalkodottságot, minden idegen gyűlöletét és civilizálatlanságot” fedez fel. A továbbiakban a forradalomról nyilatkozik ugyanilyen hangnemben, az egészet a legalacsonyabb rendű demoralizációnak, a dinasztia kigúnyolásának tartja, leírja, milyen szerepet játszott ő a forradalom legyőzésében. A recenzens néhány, Adlerstein életéből vett részletet fűz hozzá, Adlerstein Prágában született, ügyvéd apja a katonai pályán keresztül kívánta megnevelni, aztán gyakornok, hivatali írnok lett, de mindenhonnan elbocsátották, a 30-as években Magyarországra jött, és zenetanár lett. 1848-ban rövid ideig szerkesztette Pesten a Morgenröthe című folyóiratot. Végül a recenzens megjegyzi, hogy ez az ember írja a bécsi katonai hatalom égisze alatt Magyarország történetét, egy ilyen ember piszkol be egy nemzetet, amelyet megbékéltetni és megnyerni akarnak. Az utolsó mondat lakonikusan ennyi: „A megszállással kezdődött el a szennyirodalom.”

A kor sajtójában gyakran recenzeáltak egy könyvet, amely a Grenzbotenben is ismertetésre került: Pulszky Teréz (1819–1866) visszaemlékezéseiről van szó, amely németül Aus dem Tagebuche einer ungarischen Dame [Egy magyar hölgy naplójából] (Lipcse, 1850) címen jelent meg. [5] Pulszky Ferenc, aki húsz évesen lett képviselő, 1848-ban az első felelős magyar minisztérium tagja, a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült. A recenzens megemlíti, hogy Pulszkyné ismeretei mélyebbek voltak, mint az a kor nőnevelésétől elvárható volt, és hogy ő nem vett közvetlenül részt az 1848/49-es eseményekben, valamint, hogy a londoni társaság kitüntető figyelemben részesítette, miközben Bécsben gyalázták és szidták. Végül leszögezi, a memoár megismertetésével célja az volt, hogy bebizonyítsa, hogy Pulszky Teréz tiszta személyiség volt.

A liberálisok számára iránymutató, sokat ismertetett, sokat idézett mű volt Centralisation und Decentralisation in Oestreich [Ausztria centralizácója és decentralizációja], Victor Franz Freiherr von Andrian-Werburg 1850-ben Bécsben anonym megjelent munkája.[6] Az osztrák politikus és publicista, aki 1848-ban a német előparlament tagja, a Paulskirche [a frankfurti Paulskirche volt 1848-ban az országgyűlés színhelye, R. M. megj.] képviselője volt, az egész neoabszolutizmust elutasította, a Bécsből irányított központi hatalom mellett az önálló koronaországokban egyes nemzetek helytartók által vezetett rendi alapokon álló belső önigazgatásának volt híve. A Grenzboten recenzense megemlíti, hogy az írás egyetlen államférfi nézeteit tükrözi, ugyanakkor egy politikai pártét is, amelynek programja Andrian-Werburg könyve alapján készült. Megemlíti még, hogy hasonló irányultságú osztrák lapok a Presse és a Wanderer, és Ausztria számára eljövendő jobb idők jeleként üdvözli Eötvös majdnem ugyanekkor megjelent könyvét Über die Gleichberechtigung der Nationalitäten [A nemzetiségek egyenjogúsításáról]. A recenzens a lap feladatának tekinti, hogy ezt a programértékű művet energikusan és folyamatosan képviselje. Ausztria Németországhoz való viszonyáról azt írja Andrian, hogy egy német uniónak és Ausztriának szabad szövetségesként kellene egymás mellett állniuk, és hogy a német unió erőteljes konszolidálódásától függ Ausztria gyógyulása is. Az 1815-ös államjogi szövetség helyére népjogi szövetségnek kellene lépnie Németországgal. Ausztriának az áll érdekében, hogy Németország egységesen és erősen konszolidálódjék. Aus Ungarn [Magyarországból] címen jelent meg Max Schlesinger könyve 1850-ben Berlinben. Ebből a műből közölt a Grenzboten az elmúlt évben többször fejezeteket „Zur neuesten Geschichte Ungarns” [Magyarország legújabb történelméhez] címen.[7] A könyvet a következőképpen ítélik meg:

„Mindenesetre azok közül a művek közül, amelyek eddig Magyarországról megjelentek, Schlesingeré a legérdekesebb, mind irányultságát, mind stílusát és formáját, valamint az ítéletet tekintve, amelyet a szerző a nagy eseményekről alkotott. A könyv azt a feladatot tűzi céljául, hogy a magyar harcot és annak hőseit, de mindenekelőtt azt a nemzeti talajt, amelyből ezek kinőttek, jellemezze és arra törekszik, hogy ábrázolásán, tartalmán keresztül nagy körben hasson, lenyűgözzön és meggyőzzön. […] A szerző nagy művészettel tud egyes momentumokat vagy állapotokat élően és drámaian bemutatni, és ahol szükséges, rövid vonásokkal rajzol meg személyeket vagy eseményeket.”

Végezetül közlésre kerül a műből a világosi fegyverletételt és annak előzményeit bemutató rész. Ungarns Gegenwart [Magyarország jelene] – ezen a címen jelent meg az ókonzervatív párt egyik vezetőjének [Zsedényi Pálnak, R. M. megj.] röpirata, amelyet éppolyan fontosnak tartanak, mint Andrian-Werburg művét. A magyar ókonzervativ politikus úgy látja, hogy ha Ausztria Magyarországon kormányozni akarna, ezt csak a nemzeti párt segítségével tehetné, hiszen egyedül ezzel áll kapcsolatban.De ennek feltételei a magyar királyság, annak integritásának, függetlenségének helyreállítása, legalább az Andrian programja által megszabott határok között.[8] Ueber die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Oestreich [A nemzetiségek egyenjogúságáról Ausztriában] címen jelent meg Pesten 1850-ben Eötvös József könyve, amelyet már ismertettek korábban a lapban. A recenzens úgy véli, hogy szerzője minden bizonnyal magyar, talán Eötvös. Az ismertetett könyv szerzője azt igyekszik bebizonyítani, hogy a nemzeti törekvések feloldhatatlan ellentétben állnak a szabadság alapelveivel, s következetes véghezvitelük esetén minden létező államot feloszlatnának, így az egyenjogúság elve Ausztriában is az alkotmányos elvvel összeegyeztethetetlen, és abszolutizmushoz vezetne. A lojális osztrák megszokta, hogy a nemzetiségeket és az államot ellentétként kezelje. Az osztrák Monarchia feladata hármas: 1. erős, egységes állam alapítása, 2. A Monarchia nemzeti, történelmi jogokon alapuló igényeinek összhangba hozatala az egység igényével, 3. Az egyes nemzetek nyelvi különbözőségén alapuló igényeinek összhangba hozatala az egyes részek történelmi jogának elvével és a Monarchia egységének követelményeivel.[9]

1851-ben a „Schriften über Ungarn” [Írások Magyarországról] címen ismertették Wilhelmine Beck bárónő Memoiren einer Dame [Egy hölgy visszaemlékezései] című könyvét. Az állítólagos bárónő angolul és németül tette közzé visszaemlékezéseit. A recenzens rámutat, hogy a könyvben egész oldalak vannak átvéve J. G. Horn Arthur Görgey című júliusban, Lipcsében megjelent könyvéből. A hölgy Kossuth bizalmas barátnőjének és ügynökének adta ki magát, aki hazájának tett ilyen minőségében nagy szolgálatokat. Londonban Pulszkyt próbálta megzsarolni. Végülis leleplezték, és kiderült, hogy valóban magyar, de minden irodalmi képzettség nélküli egyszerű származású nő volt.[10] A következő ismertetett mű Ph. Korn (azaz Korn Fülöp Antal) Neueste Chronik der Magyaren [A magyarok legújabb krónikája] című műve volt, amely 1851–52-ben jelent meg Hamburgban és New Yorkban. A szerző magáról elmondja, hogy antikvárius és könyvkereskedő Pozsonyban, a forradalom alatt a német légióban volt százados, majd Törökországba emigrált, és ott gyűjtötte könyve számára az anyagot. Die ungarischen Flüchtlinge in der Türkei [A magyar menekültek Törökországban] ez volt a címe Imrefi [azaz Vahot Imre] könyvének, amit a Vasfi néven publikáló Eisler Mór fordított németre, egészített ki és fejezett be. A mű magyarul 1850-ben jelent meg Pesten, németül Lipcsében 1851-ben. Eisler Mór orvos volt eredetileg, majd hírlapíró, 1849-ben az Opposition című lap szerkesztője, a szabadságharc leverése után Prágába, majd Lipcsébe költözött, és itt a Grenzbotennak munkatársa volt. Az Ungarn im Vormärz [Magyarország a reformkorban] (Leipzig 1851) a neves statisztikus, Fényes Elek munkája, Magyarország statisztikai leírását adja.[11]     Bár a következő írás nem a visszaemlékezések műfajába tartozik, mégis feltétlenül meg kívánjuk említeni. Ez Mészáros Lázár altábornagy és 1848-as honvédelmi miniszter pályájának és tevékenységének részletes ismertetése.[12] Kossuth, Görgey és Bem mellett a forradalmi korszak legérdekesebb egyéniségeinek egyi- keként mutatják be. Arról is szó van, hogy Mészáros a sereg nemzetivé tételét (egyenruha, vezénylés nyelve) egy későbbi, nyugodtabb időben gondolta megvalósíthatónak, mert jelenleg csak nagy zavart keltene, ha a vezénylés nyelve magyar lenne, mert a magyar seregben sok külföldi tiszt szolgál, akik Magyarország ügyével szimpatizálnak, de nem tudnak magyarul. Az írás szerzője megvizsgálja azokat az okokat, amelyek Mészáros lemondásához vezettek. Pályája mellett bemutatja beszédfordulatait, külsejét, barátságát Dembińskivel, akivel együtt vett részt csatákban, és akivel együtt ment száműzetésbe. Végül Sárosi Gyula fiatal költő Mészárosról szóló versét közli. A vers Sárosinak Kossuth bíztatására írt verses krónikájából, a Ponyvára került Arany Trombitából származik, amely 1848 nyarán jelent meg Vas Gereben lapjában, a Nép barátjában, amelyben szerkesztőtársként Arany János neve is fel volt tűntetve. A versrészlet a „Harmadik lehelet” címet viselő fejezet az első magyar felelős magyar miniszterekről szóló részéből való. Hogy a fordítás kitől származik, nem tudjuk.

A „Schriften über Ungarn” [Írások Magyarországról] sorozat, amelyben a közel- múltról megjelent könyveket ismertettek, továbbra is folytatódott. [13] Az első ismer- tetett mű F. R. Mainz Ungarns politische Charaktere [Magyarország politikusai] volt, amelyben a magyar politikusok közül a konzervatív Zsedényit, Dessewffy Emilt és Széchenyi Istvánt emelték ki. Egy másik nagyon fontos, más német nyelvű lapokban is ismertetett könyv volt Görgey Artúr 1852-ben a maga védelmére íródott Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849 [Életem és tevékenységem Magyarországon az 1848, 1849-es években] című munkája.[14] „Minden munka közül, amely eddig a magyar háborúról megjelent, valószínűleg ez a legjelentősebb” – kezdi a recenzens ismertetését. A szövegben nyoma sincs költői kiszínezésnek, éppen ezért autentikus. Nagyon érdekesen mutatja be Görgey Kossuthhoz való viszonyát. Görgey írásából világossá válik, hogy tudatában volt a magyar sereg elégtelen manőverező képességének. Vele ellentétben Kossuthot idealizmus jellemezte, amely minden pillanatban készen állt arra, hogy semmibe vegye az anyagi feltételeket, Görgey vele szemben egy energikus természet hideg, dacos gőgjével lépett fel, amely nem lelkesedett az ügy egésze iránt, hanem annak egyes részleteire korlátozódott, és minden mást, ami azt érintette, gúnnyal és iróniával kezelt. Görgey majdnem minden parancsnokló tábornokkal összeütközésbe került. A recenzens teljesen felmenti Görgeyt az árulás vádja alól.

„Már rögtön az oroszok bejövetele után tisztában volt vele, hogy Magyarország ügye elveszett, egyetlen célja annyi volt csupán […], hogy a nemzet becsületét megmentse. […] Amikor a fegyverletétel bekövetkezett, már mindenki elismerte, hogy lehetetlen tovább tartani magukat az ellenséggel szemben. Saját döntő hibájaként elismeri Buda bevételét egy olyan időben, amikor az osztrák seregeket kellett volna megsemmisíteni.”

A 60-as években is jelentek meg még könyvismertetések a forradalomról és a szabadságharcról. Például Der Winterfeldzug des Revolutionskriegs in Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849. Von einem östreichischen Veteranen [A szabadságharc erdélyi téli hadjárata 1848-ban és 1849–ben. Egy osztrák veterántól]. „A könyv hézagpótló” – írja az ismeretlen recenzens – „a szerző jó császári érzelmű, de emiatt nem szenvedett az ábrázolás objektivitása csorbát.”[15] Ugyanitt ismertetik egy cs. kir. törvényszéki bíró Acht Jahre Amtsleben in Ungarn [Nyolc év hivatalnoki élete Magyarországon] című 1861-ben megjelent művét. „Egy császári hivatalnok panaszai, aki 1852-től egészen minden császári hivatalnok elűzéséig segített Magyarországon az ausztriai német hivatását, az ausztriai egységállam helyreállítását betölteni.” Rossz állapotokat, káoszt talált ott, és 1860-ban az egész, fáradságosan felépített épület teljes egészében összeomlott. Ungarns gutes Recht [Magyarország joga] röviden még egyszer ismertetésre került.[16] Az ismertető a következőket foglalja össze objektív hangvételben:” Nagy szimpátiát táplálunk a magyar ügy iránt, amely a szabadság ügyével általában több pontban összefügg, de azt a kívánságot szeretnénk kifejezésre juttatni, hogy a magyarok ne veszítsék el vezérlő csillagukat. Ami nemrégen a megyékben történt, több buzgalmat, mint egészséges emberi észt árul el”. Somssich Pál konzervatív politikus röpirata az ún. Bach-féle provizóriumra, Magyarország közigazgatásának centralizálására utal. [R. M. megj.] Horváth Mihály Kurzgefasste Geschichte Ungarns [Magyarország rövid története] a magyar Heckenast Gusztáv fordításában jelent meg Pesten, szintén röviden ismertetésre kerül.[17] Az ismertető azt kifogásolja, hogy a szerző csak a nagy akciók felsorolását adja, de a kultúrtörténeti területet szinte egyáltalán nem érinti. Általában a hazafias magyar álláspontján áll, különösen ami az 1848-as forradalom tárgyalásánál tűnik szembe.

Die Krisis in Oestreich [Az ausztriai krízis] címen jelent meg részletes ismertetés O. Bernhard Zur Einigung Oestreichs [Ausztria egyesítéséhez] című könyvéről.[18] Ez a könyv az 1861-es februári alkotmány indirekt kritikáját tartalmazza. Az 1861. február 26-án kiadott uralkodói pátens egy csapásra megsemmisítette az 50-es évek második felében elindult enyhülési folyamatot. A könyv szerzője azon a véleményen van, hogy Ausztria alkotmányossá tétele csak Magyarországgal való dualizmus alapján lehetséges. A német–szláv örökös tartomány politikai uniója Magyarországgal csak a korona és a mindkét oldali országos képviselet alkotmány- és szerződés szerinti megegyezése útján jöhet létre. Továbbá szükséges a februári alkotmány és Magyarország 1848-as törvényeinek megfelelő revíziója. Ausztriának ki kell lépnie az eddigi német államszövetségből – véli –, és ehelyett Ausztria és Németország között népjogi szövetséget kell kötni. Ez a könyv sok új gondolatot tartalmaz, amit eddig senki nem mert kimondani. Továbbá kifejti, hogy a dualizmus Ausztria összállami fejlődésének egyetlen történelmileg tartható és államjogilag érvényes alapja. Azzal is érvel még a dualizmus érdekében, hogy az életképes nemzeti elemek, amelyek a birodalom fennmaradását biztosították, a német és a magyar voltak.

„A magyar vezette és döntötte el mindig is az ország történetét, a magyar nemesség vívta meg az alkotmányozási harcokat és ma is mint mindig a nemzeti szabadságalkotás oldalán áll.”

A szerző a többi nemzetet kevésbé fejlettnek tartja.

„A magyarok azonban, akik néptörzsként Európában teljesen elszigetelten, idegen nemzetektől körülvéve állnak, csakis és kizárólag egy olyan történelmileg megindokolt népszövetségben, mint amilyet Ausztria kínál nekik, tudják kiemelkedő és döntő szerepüket érvényesíteni.”

 

A jövőről a következőképpen vélekedik:

„A dualizmus Ausztriában ma a történelmi jog és a politikai szükségszerűség ügye, de önmagában véve nem államforma. Amint a történelmi jogot elismerik, és Magyarország összmonarchián belüli önálló fejlődésének veszélyei alkotmányos kezesség révén elhárulnak, nem kell a dualizmus fennmaradásának szükségességét továbbra is bizonyítania, és az örökös tartomány politikai uniója Magyarországgal lassanként ugyanúgy a belső fejlődés törvényes útján a közös birodalmi képviselethez és az alkotmányos élet egységes alakításához fog vezetni, mint Nagy Britanniában. „A birodalom német-szláv fele revíziójának szintén Magyarország 1848-as törvényeinek alapján kell végbemennie, vagyis a történelmi jogfolytonosság és a nemzeti föderáció alapján. „Ausztria németei […] rá kell hogy jöjjenek, hogy nemzetüket és politikai helyzetüket nem fogják kívülről megvédeni, és azt nem lehet egy külső szövetséggel megerősíteni. Éppen a többi nemzetiséggel szemben, amelyek sajátságos nemzeti követeléseiket készítik folyamatosan elő, kell, hogy elismerjék nemzeti együvétartozásukat, és ezt egyesülve kinyilvánítsák.”

Ausztriának Németországhoz való viszonyával kapcsolatban még egyszer hangsúlyozza, hogy az eddigi szövetségi jogi viszony helyére két teljesen önálló, egységes és zárt állam tisztán népjogi viszonyának kell lépnie. A recenzens megjegyzi, hogy a lap álláspontja a német autonomistáéval teljesen azonos. Németország közvetítő szerepéről ezt gondolja:

„Ha a magyarokat el lehetne mozdítani a merev jogi állásponttól, amit a többség jelenleg képvisel, akkor kétségen kívül a német autonomistáknak jutna az a feladat, hogy a magyarokkal való megegyezést alkotmányos úton véghezvigyék.”

Az új könyvek között ismertetik Görgey Artúr Briefe ohne Adresse című munkáját.[19] Gazdátlan levelek címen 1867-ben jelent meg először magyarul, majd ugyanebben az évben németül Lipcsében. A Grenzboten ismét Görgey oldalán foglal állást:

„A német sajtó becsületbeli kötelessége, hogy minden adódó lehetőséget kihasználjon annak az őrültségnek a legyőzésére, hogy az összes borzalomért, amit Haynau a legyőzött magyar hazafiak ellen elkövetett, a felelősséget arra az emberre halmozza, akinek az a szerencsétlensége adódott, hogy 1849 augusztusában elvesztett ügy élén állt.”

A recenzens úgy véli, hogy a fegyverletétel az oroszok és nem az osztrákok előtt, hazafias jogosultsággal bír. Görgey Mein Leben und Wirken… című köny- véből is világos, hogy Görgey Kossuthtal teljes egyetértésben cselekedett.

A 70-es években Otto Kaemmeltől származik több Magyarországot érintő írás, így Franz v. Löher Die Magyaren und andere Ungarn [A magyarok és más magyarországiak] című könyvének ismertetése, amely 1874-ben jelent meg. Kaemmel azt gondolja, hogy a jelenlegi krízis, amely a balközép vezetőjét, Tisza Kálmánt miniszterelnökké emelte (1875), az európai közönség pillantását újra Magyarországra irányította. Csodálkozását fejezi ki, hogy

„ez a minden segélyforrással megáldott ország, amelyben egy olyan nemesség kormányoz majdnem teljesen önállóan, amely szereti, ha az angolokhoz hasonlítják, mégis a gazdasági romlás szélére tudott kerülni.”

Franz von Löher, a bajor királyi levéltár igazgatója és a müncheni egyetem professzora, 1871 nyarán felkereste és beutazta Magyarország egyes részeit. A szerző, akinek szavahihetőségéről a recenzens meg van győződve, úgy gondolja, hogy önálló Magyarország csak egy fél évezrednél kevéssel tovább létezett, Szent Istvántól kezdve az 1526-os mohácsi vereségig. Magyarországon számos nemzetiség él együtt, ezek között a magyarok egybefüggő tömegben az ország közepén. Valódi ér- telemben vett nagyváros csak kevés van, Debrecen sem más, mint egy nagy falu.

„Magyarország egyetlen nagyobb városa, amelynek európai külseje van Pest-Buda, [természetesen az erdélyi, Kárpátok-beli és a nyugatmagyarországi városoktól eltekintve]. De Pest-Budának, „ennek a magyarok által istenített városnak a lakossága is nagyrészt német vagy zsidó, inkább németül mint magyarul beszélnek itt.”

Az ún. népjellemről Löher a 19. század első felében Európa-szerte elterjedt kliséket ismétli, az olyan jó tulajdonságok mint tetterő, bátorság, szenvedélyes hazafiság mellett nem hagyja említetlenül a rosszakat, mint a kitartás hiánya, békétlenség, semmittevés, más nemzetiségek megértésére való képtelenség sem. A magyart félázsiai népnek nevezi, amely nyelvével is idegenül, sőt keletiesen áll Európa indogermán nyelvcsaládján belül. Bemutatja más, Magyarország területén élő népek szokásait és kulturáját, különös tekintettel a németekére, akik a valódi kultúrát terjesztik. A magyar nem valódi kultúrnemzet, hanem parasztokból és nemesekből álló nép, polgársága nem létezik. A magyarok az 1868-as nyelvtörvényen keresztül elnyomják a többi nemzetiséget, magyar az igazgatás, az oktatás nyelve még ott is, ahol más nemzetiség van többségben.

„Nyolc évvel a kiegyezés után, amely idő alatt a magyar nemesség kormányzott egyedül, Magyarország reménytelenebbül áll, mint valaha. ’Gőgje miatt fog nemzetem elbukni’, mondta Széchenyi. Mindeddig a magyarok mindent megtettek, hogy igaza legyen.”

Ezzel a pesszimista mondattal ér véget az ismertetés.[20]

Deák Ferenc halálának első évfordulója alkalmából jelent meg Csengery Antal Deákról szóló beszédének ismertetése, amely Heinrich Gusztáv fordításában látott 1877-ben Lipcsében napvilágot. Csengery az Akadémia elnöke és Deák régi barátja volt, beszédét, amely magyarul is megjelent, 1877-ben az Akadémia emlékülésén tartotta. Deák érdemeiről nem szükséges beszélni – így az ismeretlen recenzens, a könyv stílusáról azt jegyzi meg, hogy a szó végig inkább a retorikáé, mint a hidegen mérlegelő és objektív történetírásé.[21]

A Hunfalvy Pál szerkesztette, 1877-től megjelenő Literarische Berichte aus Ungarn című folyóiratról még ugyanabban az évben írtak a Grenzbotenben, és részleteket is közöltek belőle. Hunfalvy foglalkozott lapjában az oktatási rendszer, a kultúra (múzeumok, könyvtárak) és a 19. századi magyar tudomány fejlődésével.[22]

Magyar irodalom

Bár a Grenzboten alcíme „Zeitschrift für Politik und Literatur” [Politikai és irodalmi folyóirat] volt, később ehhez jött még a „Kunst” [Művészet] szó is, a ’48 utáni időszakban végig a politika dominál, amelyet nagy, esszészerű cikkekben kommentáltak, ismertettek. Egy helyen Neuber is megjegyzi, hogy a magyar irodalom 1848 előtt alig szerepelt a lapban. (Lásd a tanulmány I. részében a 2. jegyzetet.) Ez a tendencia folytatódik a század második felében is. A Grenzboten kritikai referáló lapként ritkán közölt szépirodalmat, magyar szövegeket még kevésbé , mégis néhány esetet szeretnénk megemlíteni.

1850-ben jelent meg egy rövid ismertetés a „Schlachtfelderblüthen aus Ungarn” [Szó szerinti fordításban: Csatatéri virágok Magyarországról].[23] A legtöbb novella, a kedvelt magyar író Sajótól származik, írja az ismeretlen recenzens, és ezeket élénknek és szemléletesnek tartja. Sajó egyébként Jókai álneve volt. A novellák is egyetlen kivétellel tőle származnak. A kevés alkalomhoz, amelynek során magyar verseket közölt a Grenzboten, tartozik az a Petőfi-strófa, amely német fordításban a „Zigeuner und Musikbanden in Ungarn” [Cigányok és muzsi- kusbandák Magyarországon] című cikkbe beleszőve jelent meg.[24] A strófa az 1844-ben keletkezett „Szerelem, szerelem” című vers második versszaka. A német fordítás „O Liebe, Liebe” címen Kertbenytől származik, és 1849-ben Frankfurtban jelent meg Gedichte von Alexander Petőfi című fordítás-kötetében. A következő ismertetett mű Vahot Imre Losonczi Phönix címmel szerkesztett kötete volt, amely a legjobb magyar írók, többek között Jókai, Nagy Ignác, Vasváry Pál és Obernyik Károly egy-egy elbeszélését, Arany és Garay János verseit, valamint Vörösmarty drámatöredékét tartalmazta, és amelyet Vahot az oroszok által 1849-ben elpusztított város megsegítésére adott ki. Végezetül megjegyzik, hogy a ver- seken a cenzúrától való félelem érződik, a kötet ártatlan tartalma ellenére két hónapig feküdt a rendőrségen, míg a megkapta az engedélyt a szétküldéshez.[25]

Vasfitól, azaz Eisler Mórtól összefoglaló cikk látott napvilágot „Deutsche Uebersetzungen ungarischer Poesien” [Magyar versek német fordításai] címen.[26] Az összes, megjelent német fordításkötetet sorban tárgyalja és értékeli, Majláth János Magyarische Gedichte (1825) kötetétől kezdve, és erről megjegyzi

„az érdemdús gróf fordításaiban mindkét nyelv alapos ismeretéről és kivételes szorgalomról tesz tanúbizonyságot. Csak a mágnásnak kevés az objektivitása, és bár általában hűen fordít, mégis sok helyütt a saját gondolatmenetének érvényesítése vehető észre.”

Röviden megemlíti még Himfy szerelmes dalait, valamint Gaál György Ungarische Sagen und Märchen [Magyar mondák és mesék] című kötetét. 1840-ben jelent meg Pannonien, Blumenlese aus ungarischen Dichtern [Pannonia. Szemelvények magyar költőktől] címen egy kötet Lipcsében, amely Gustav Steinacker műfordításait tartalmazta. „Fordításai hűek, de szárazak és gyakran hiányzik belőlük a nemzeti szín” – írja Vasfi. Az első Petőfi-fordítók közé tartozott Dux Adolf, akinek Auserwählte [!] Gedichte von Petőfi című kötetét (Wien 1846) szintén ismertették.

„Nemcsak az az érdeme, hogy Magyarország legnépszerűbb költőjét elsőként vezeti be Németországba, hanem a válogatást, a fordítás hűségét és a német nyelv prózai kezelését tekintve is minden fordítás közül előnyt élvez. […] Azonban Dux úr olyan irodalmár, akit műkedvelőnek neveznek, és bár szorgalmasan és tehetségesen, de minden melegség és magasabb elhivatottság nélkül dolgozik, amely bizonyos írói vállalkozásokhoz szükséges. Petőfi-fordításához írt tapintatlan és ízléstelen előszava ezt még jobban érezteti.”

Végül Vasfi megjegyzi, hogy a Petőfi-fordítások elégtelensége általában abból ered, hogy a fordítók nem Németországban tanultak.

„Általánosságban ezekhez a fordításokhoz a stílus jellegtelensége tapad, amely minden osztrák írónál megnyilvánul, akik műveltségüket hazai tanintézetekben szerezték és nem jutottak az északi Németországgal közvetlen kapcsolatba.”

Csak Gorgusz (sic!), helyesen Greguss Ágost, aki Jenában és Halléban tanult, elégít ki e tekintetben. Ő jelentette meg az Ungarische Volkslieder [Magyar népdalok] című kis kötetet 1846–ban Lipcsében, ezt a válogatást a cikk szerzője jól sikerültnek tartja. 1848-ban jelent meg Biharitól (tkp. Terczki) [Ilyen nevű szerzőtől ilyen kötetet nem sikerült találnunk] szintén Ungarische Volkslieder címen egy kis kötet, amelyben „némely dolog mesterien sikerült”, „más helyeken nagyon tompa és közönséges” – így Vasfi. 1850-től kezdve van a magyar irodalomnak egy északnémet fordítója, G. Stier. Sechsunddreißig ungarische Lieder und Gedichte [Harminchat magyar dal és vers] címen Halleban adta ki fordításait.

„Ő is – mint Dux – az eredeti versmértékében fordított és meséi (Berlin 1851) olyan szépek és hűek, hogy neki ebben a tekintetben nincs szüksége az idegennel szembeni elnézésre.”

Most érkezik Vasfi egy olyan fordítóhoz, akit valóban a legproblematikusabb Petőfi-fordítónak lehet nevezni, vagyis Karl Maria Kertbenyhez. Vasfi elismeri, hogy Kertbeny a legtöbbet tette Petőfi Németországba való bevezetéséért, Kertbeny tanulmányainak rövid ismertetése után azonban közli, hogy annak csak kevés tudás állt rendelkezésére, mivel „anyanyelvén, a németen és annak is osztrák, bécsi tájszólásán kívül, semmilyen más nyelvet, a magyart is csak kevéssé értette.” 1849-ben jelent meg fordításkötete Gedichte von Alexander Petőfi magyarázó jegyzetekkel és egy kis szótárral, „azonban irodalmi teljesítményeinek értékéről sajnos nem beszélhetünk ilyen dicsérőleg.” Ezekből a szavakból világos lesz számunkra, hogy Kertbeny hiányosságaival már a kortársak is tisztában voltak. Végül hozzáteszi még, hogy Kertbeny áldozataihoz még az alapos tanulás áldozatát is meghozhatná. A Literatur [Irodalom] rovatban Kertbeny Album hundert ungarischer Dichter [Száz magyar költő albuma] című kötetét ismertették.[27] Elismerőleg méltatják Kertbeny a magyar irodalomnak az európaiba való bevezetésére irányuló tevékenységét, de azt a tanácsot adják neki, hogy inkább elbeszélő költemények fordításának szentelje magát, amelyek ebben a kötetben is jobban sikerültek neki. Szigorúbban kellene ezen kívül válogatnia is. Hiányolják még, hogy a forma visszaadásában a szükséges hűséget nem mindig éri el. Talán jobb lenne neki – így a recenzens – ha egy német költővel dolgozna együtt, aki a tulajdonképpeni fordítást csinálná, és a magyar költemény értelmét, hanglejtését és hangulatát tökéletessé tenné, és magának csak az ítéletet tartaná meg, hogy a hangulatot sikerült-e jól eltalálni.

A következő mű tulajdonképpen nem tartozik a szépirodalomhoz, de a magyar történelem egy regeszerű epizódjáról van szó, az 1846-ban Lipcsében Aus den Denkwürdigkeiten der Helene Kottanerin [Helene Kottaner asszony emlékirataiból] címen megjelent könyvről. Helene Kottaner (Sopron, 1400 körül – Bécs, 1470 után) Erzsébet királyné, Luxemburgi Zsigmond német-római császár lányá- nak társalkodónője volt, aki ellopta úrnője fia, a később V. László számára Visegrádból a koronát, hogy a fiút megkoronázhassák. A Grenzboten ismeretlen szerzője azt írja a királynéról „sorsa az volt, hogy Magyarországot gyengeségbe és zűrzavarba vigye”. A folyóiratban elmondták a lopás történetét, és egy részletet közöltek a könyvből, valamint az olvasó megtudhatta, hogy Kottaner asszony visszaemlékezésének kéziratát Bécsben az udvari könyvtárban őrzik.[28]

Julian Schmidt tollából jelent meg Kertbeny Dichtungen von Alexander Petőfi [Petőfi Sándor versei] című fordításkötetének ismertetése.[29] Bevezetésül azt jegyzi meg Schmidt, hogy Magyarország az 1848/49-es vereségek ellenére erős és jogos önérzetre tett szert, és ez alatt az idő alatt olyan költészet virágzott fel itt, amely teljesen nemzeti és mégis egyszerre az általános kultúra elemeivel annyira telített, hogy bátran felvehetné a versenyt a fejlettebb nemzetekéével. Kertbeny évek óta azt a feladatot tűzte ki maga elé életcélul,

„hogy népének költészetét Németországban megismertesse, bár saját bevallása szerint sem a szükséges nyelvi képzettséggel, sem költői tehetséggel nem bír. […] Vannak ebben a gyűjteményben egyes dalok, amelyek a fordító nagy fejlődését mutatják, de a többség végtelenül sok kívánnivalót hagy maga után. […] Ha Kertbeny úr idejének egy részét, amelyet a propagandára fordít, a német nyelvtan komoly tanulmányozására és klasszikusainkra fordítana, jó céljait jobban szolgálná. […] Kertbeny úr megérdemli köszönetünket, mert megismertetett egy költővel, aki nemcsak a hazai, hanem az európai irodalomban is maradandó helyet fog elfoglalni. Ezekben a dalokban az érzelem ereje és melege, képek tömege, és ami számunkra a legfontosabb, erőteljes egészség van, hogy gyakran kísértésbe esünk, hogy írigyeljük a magyart. A kiadó egy hosszadalmas történeti ismertetésben hasonlította [Petőfit] össze – amit saját érdekében el kellett volna inkább hagynia – a külföld különböző költőivel, pl. Béranger-val, Heinével, sőt még Byronnal is.”

Ez után közöl néhány verset anélkül, hogy a címüket megadná. Schmidt szerint mindegyik vers egy-egy példa, az egyik az igazi magyart mutatja be (Rég veri már a magyart a teremtő…), a másik a költő vidám életfelfogására példa (Orbán) (a né- metben Herr Daseként szerepel a rím kedvéért), a harmadik egy Petőfire jellemző tájleírás (A hevesi rónán című versből egy részlet), a negyedik „A hold elégiája” című vers. Erre az írásra az jellemző, hogy a német kritikus a nem mindig jól sikerült fordítások ellenére állandóan különbséget tud tenni a költő és a fordító között, és tisztában van Petőfi világirodalmi jelentőségével. A cikk végén még röviden elmondja Petőfi halálának körülményeit, és megjegyzi, hogy fiatalon halt meg.

A Grenzbotenben megjelent magyar irodalmi vonatkozású írások nagy részét gyengeségük ellenére Kertbeny fordításai teszik ki. Kertbeny korábban elmarasztalt propaganda tevékenysége mégsem maradt eredmény nélkül, Petőfi és a saját nevét a német nyelvterületen valóban ismertté tette. A „Literatur” rovatban, amelyben csak rövid ismertetések jelentek meg, hozták Alexander Petőfi’s erzählende Dichtungen [Petőfi Sándor elbeszélő költeményei]-nek ismertetését, Tündérálom (Zauberbrunn) János vitéz (Held János), Bolond Istók (Wek der Narr), amelyek Kertbeny fordításában jelentek meg Münchenben 1860-ban.[30] Petőfit ismét méltóképpen említik:

„A magyar költő igazi politikai természetét Németországban is méltán dicsérik; korunk legtöbb romantikusa közül ő tud a legjobban valódi alakokat teremteni, és nézetei nem pusztán határozottak, hanem gazdagok.”

A fordítóra egy szót sem vesztegetnek.

Az utolsó Magyarországra vonatkozó rövid írás – újra egy könyvismertetés – a „Vermischte Literatur” [Vegyes irodalom] rovatban jelent meg.[31] Petőfi verseinek Theodor Opitz-féle Pesten, 1864-ben megjelent fordításairól van szó. A recenzens a fordítót kritizálja, mert – véleménye szerint – nem eléggé járatos a német versszerkezetben, van, ami sikerült, más, és éppen az, ami az eredetiben rövid ritmusokban gördül, a jóhangzás hijján van, és a mondatok elnagyoltak. A másik könyv, amit a Petőfi-könyvvel együtt ismertetnek, a német nyelvterületen kevésbé ismert Arany János kötet, amely Ludwig Korodi (1834–1901, a brassói Honterus gimnázium igazgatójának) fordításában jelent meg 1863-ban Brassóban. A fordításról magáról annyit tudhatunk meg, hogy a versek folyékonyak és különösen a humorosak „csinosak”.Végül a valóban legeslegutolsó írás, amit a magyar irodalmi eseményekről a Grenzbotenben találtunk, Toldy Ferenc Geschichte der ungrischen Dichtung [A magyar költészet története] című munkájának ismertetése.[32] A könyv 1863-ban jelent meg Pesten Steinacker Gusztáv fordításában. Az ismertető megjegyzi, hogy az Akadémia pályázatai, a Kisfaludy Társaság támogatása sokban hozzájárultak, hogy több új mű született a magyar kultúrtörténet különböző területein. Ezek sorába illeszkedik Toldy munkája is. Érdemeként emeli ki a recenzens, hogy Toldy nem pusztán felsorolja írók, művek nevét, hanem követi és felmutatja az irodalom és a „nemzet más életmegnyilvánulásait”. „Munkája azonban puszta vázlat” – véli, továbbá kárhoztatja, hogy csak a 18. század végéig megy. Az irodalmi könyvismertetések eltűnése a későbbiekben talán Schmidtnek a szerkesztőségből való kilépésével függ össze. Vannak adatok arról, hogy az 50-es években Kertbeny is dolgozott a Grenzboten számára. Híres magyarokról írt állítólag életrajzokat, amelyeket azonban nem találtunk a lapban.

A Grenzboten 1849 és 1880 közötti szakaszában folyamatosan tudósított mind a magyar politikai, mind a magyar kulturális élet eseményeiről. A magyar szabadságharccal kapcsolatban a polgári-nemzeti liberális Freytag-Schmidt szerkesztő- páros elismerte jogosságát, de az európai egyensúly és ezen belül Németország érdekében állónak a Monarchia fennmaradását, Ausztria egységének megőrzését tartotta. Többször leszögezték Magyarország fontosságát, vezető szerepét a Monarchián belül, a legyőzött Magyarországgal való bánásmódot elítélték, többször leszögezték, az országot inkább megbékíteni kellene. Világosan látták viszont a magyarok nemzetiségi politikájának hibáit. A kiegyezést üdvözlik a Grenzbotenben, bár a reformokat nem tartják befejezettnek. A három császár szövetsége létrejöttével kapcsolatban méltatták Andrássy szerepét, ugyanakkor természetesen Bismarcknak tulajdonították a kezdeményezést.

Az 1848/49-es magyar események értékeléséhez szervesen illeszkedik a gazdag memoár-irodalom ismertetése, ami a Grenzbotennek mint kritikai-referáló lapnak egyik legfőbb feladata volt. Itt külön ki kell emelnünk, hogy a szerkesztőség jó érzékkel élesen elválasztotta a „szennyirodalmat”, vagyis a magyarokról szándé- kosan valótlanságot terjesztő, hiteltelen szerzők értéktelen munkáit, amelyeket határozottan elítéltek, a szemtanúk forrásértékű visszaemlékezéseitől. Meg kívánjuk jegyezni, hogy Görgeyvel kapcsolatban mindig objektivitásra, a közvélemény- ben való rehabilitálására törekedtek, hibáit ismerve sem hárították rá a felelősséget a szabadságharc elbukása miatt. A kor olyan fontos, iránymutató műveiről mint Andrian-Werburg Centralisation und Decentralisation in Oestreichjéről, vagy a magyar szerzők közül Eötvös Ueber die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Oestreich című művén vagy Pulszky Teréz Aus dem Tagebuche einer ungarischen Dame című visszaemlékezésein kívül írtak olyan konzervatív röpiratokról mint Somssich Ungarns gutes Rechtjéről és Zsedényi Ungarns Gegenwartjáról is.

A magyar szépirodalmi vonatkozású írások egyértelműen Petőfi és fordítója Kertbeny Károly németországbeli népszerűségéről, „egyeduralkodásáról” tanúskodnak.

Mária Rózsa

Ungarn in der Zeitschrift Grenzboten (1849–1880). I–II.

Die Redaktion der 1841 gegründeten Grenzboten übernahmen 1848 Gustav Freytag und Julian Schmidt. Die Zeitschrift blieb für Jahrzehnte das sehr einflußreiche Organ des bürgerlich-nationalen, norddeutschen Liberalismus. Eine Wende in der politischen Richtlinie des Wochenblattes brachte 1871 Hans Blum, der die Grenzboten zum Sprachorgan von Bismarcks Politik machte.

Während der von uns untersuchten Jahre wurde im Blatt über die Ereignisse des ungarischen politischen und kulturellen Lebens regelmäßig berichtet. Den ungarischen Freiheitskampf anerkannten die Redakteure als gerecht, sie hielten jedoch die Aufbewahrung der Einheit der Monarchie im Interesse von Deutschland, bzw. dem europäischen Gleichgewicht für notwendig. Den österreichisch-ungarischen Ausgleich im Jahre 1867 begrüßte man in der Zeitschrift, wobei deren Mitarbeiter die ungarischen Reforme als ungenügend betrachteten. Die ungarische Nationalitätenpolitik der darauffolgenden Jahre wurde aber in den Grenzboten verurteilt.

Im kritischen Teil des Blattes wurde die reiche Memoirenliteratur von 1848/1849 lebhaft verfolgt und die Redaktion verstand mit gutem Geschmack zwischen Schundliteratur und Erinnerungen von Zeitzeugen von historischem Quellenwert zu unterscheiden.