V. Ecsedy Judit: A régi magyarországi nyomdák betűi és díszei 1473–1600.lassi K., Országos Széchényi Könyvtár, 640 l. /Hungaria Typographica 1./
Monumentális kötettel indult a Balassi Könyvkiadó és az Országos Széchényi Könyvtár új nyomdászattörténeti sorozata, a „Hungaria Typographica”. V. Ecsedy Judit, akinek hiánypótló nyomdatörténeti korszak-monográfiáját (A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában 1473–1800. Bp. 1999, Balassi K., 372 l.) a Magyar Könyvszemle már elismerően méltatta, az összefoglaló tanulmányt egy nélkülözhetetlen repertóriummal egészítette ki, amikor feldolgozta a magyarországi ősnyomdászat és a 16. századi nyomdák teljes betűkészletét.
Aki eddig a 16. századi könyvkiadás illusztrációiról teljességre törekvő ismereteket akart szerezni, az mindmáig Soltész Zoltánné 1961-ben megjelentetett összefoglaló monográfiájához fordult (A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században). A könyvdíszekről összegzés olvasható ezen kívül Gulyás Pál még korábbi kézikönyvében (A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században, Bp., 1931) és az Országos Széchényi Könyvtár valamikori főigazgatója, Fitz József monográfiájának második kötetében (A magyarországi nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története II. A reformáció korában, Bp., 1967). Ezek a monografikus összefoglalások azonban nem csupán az elmúlt 70 vagy 40 év okán váltak túlhaladottá, hanem annak következtében, hogy az Országos Széchényi Könyvtár Régi Magyarországi Nyomtatványok Bibliográfiai Csoportjában folytatott több évtizedes szisztematikus munka olyan mértékben gazdagította a nyomdászat kezdő évszázadaira vonatkozó ismereteinket, hogy az új szempontú feldolgozás nélkülözhetetlenné vált. V. Ecsedy Judit, aki az RMNy csoport munkatársa, évtizedek óta foglalkozik a magyarországi nyomdák betűkészletével, de meg kell említeni a munkaközösség belső (Pavercsik Ilona) és külső munkatársait is (Bánfi Szilvia, Farkas Ágnes, Zsigmondy Árpádné), akik egy-egy nyomda kiadványainak módszeres feltárásával, önálló tanulmányok megjelentetésével, még nem publikált gyűjtések átengedésével segítették ezt a munkát. A kutatási módszer kidolgozása, a munka szakmai felügyelete természetesen az RMNy „atyja”, Borsa Gedeon, majd a következő kötetszerkesztők, P. Vásárhelyi Judit és Heltai János érdeme. Ez a magas szakmai követelményeket célul tűző csapatmunka tette lehetővé az olyan ma már megkerülhetetlen egyéni teljesítményeket, mint V. Ecsedy Judit immár második monografikus feldolgozása.
A szemnek is kellemes, ám hatalmas méretű kötet szerkezeti tagoltsága könnyen áttekinthető. Az összefoglaló fejezet „A nyomtatott könyv és díszítése a XV–XVI. században” címet viseli. Ebben a részben tömör áttekintést olvashatunk a nyomtatott könyvről, a könyvdíszítés és a betűkészítés technikájáról, a magyarországi nyomdák felszerelésének jellemzőiről. A repertórium gyakorlati haszna a régi hazai nyomdák rekonstrukcióját tárgyaló és a régi nyomtatványok meghatározásának tipográfiai módszeréről értekező fejezetből is kitetszik. Mivel a kötetet – remélhetőleg – tankönyvként is használják majd a könyvtáros szakma alap-, illetve továbbképzésében – erre utal a „Felsőoktatási tankönyv- és szakkönyv-támogatási program” anyagi segítsége is –, fontos, hogy ezek a fejezetek az alapismeretek korszerű összefoglalásával segítsék a kötet használatát. V. Ecsedy Judit két fejezetet vett át Soltész Zoltánné idézett könyvéből: a grafika és a könyv kapcsolatának kialakulásáról és a grafika és a könyvnyomtatás magyarországi elterjedésének történetéről szólókat. Mindkét esetben rendkívül korrekt módon jelzi az átvételt, szögletes zárójelben azt a néhány – elsősorban a kutatás fejlődése okozta – terminológiai változást, amelyek a negyvenéves alapmunka elkészülte óta szükségessé váltak. Ugyancsak hasznos, hogy a Soltész Zoltánné által írt fejezetekhez is csatlakozik a megírása óta megjelent legfontosabb szakirodalom jegyzéke. Ezek az átvételek pontosan mutatják, hogy Soltészné könyve ma is helytálló alapmunka, ugyanakkor a nyomda- és könyvtörténeti kutatások új eredményei és a reprodukálás technikai lehetőségeinek kitágulása szükségessé tették a teljes anyag szisztematikus feldolgozását és közzétételét.
A kötet szöveges törzsanyaga kronologikus rendben tárja fel a magyarországi nyomdák történetét. Az egyes nyomdák történetét feldolgozó 21 fejezet természetesen nem azonos terjedelmű, hanem a nyomdák tevékenységének illetve a róluk szóló ismereteknek megfelelően arányosított. Valamennyi fejezetet az illető nyomdára vonatkozó szakirodalmi jegyzet zár le, a történeti értékelést a nyomdákra jellemző legfontosabb illusztrációk, nyomdajelvények, címlapmásolatok, szövegrészletek díszítenek. V. Ecsedy Judit önálló egységként fogja fel valamennyi nyomda történetét, ezért időnként kénytelen szó szerinti ismétlésekbe is bocsátkozni, pl. a Lorinţ diakónus cirill betűs nyomdája (98.) és a nagyszebeni városi nyomda (104.) vitatott nyomtatványai esetében. Ugyanakkor ezek az ismétlések a teljességre törekvő feldolgozások elengedhetetlen részei, amelyek különösen a nyomdakészletek vándorlása, a nyomdászcsaládok összekapcsolódása miatt szükségesek. A szakirodalmi hivatkozások esetében feltűnő, hogy bár V. Ecsedy Judit feldolgozza a történelmi Magyarország területén működő nem magyar nyelven (román, óegyházi szláv) nyomtató nyomdák történetét, betűkészletét is, a szakirodalomban viszont ezeknek a nyomdáknak nincs nemzeti nyelvű irodalma, a hivatkozásokban csupán Jakó Zsigmond magyar és Hervay Ferenc francia nyelven megjelent tanulmánya említhető meg és természetesen az RMNy megfelelő kötete. A kötet négyötödét foglalja el a „képeskönyv” és annak szöveges része. A rendkívül ökonomikusan szerkesztett katalógus világos használati útmutatóval kezdődik, amely a nyomdánként felsorakoztatott adathalmazt (nyomtatvány- illetve betűkészletleírást) könnyen áttekinthetővé teszi. A bibliográfiai kereszthivatkozásokkal és az egyes betűkészletek, díszek, illusztrációk, nyomdai cifrák vándorlását nyomonkövető utalásokkal gazdagon élő jegyzék nagy precizitással készült, számtalan szúrópróbát elvégezve sem találtunk benne téves utalást vagy számtévesztést. Maga a repertórium nemcsak szemetgyönyörködtető, hanem hallatlanul sok aprólékos munkát maga mögött tudó, egyedülálló munka. A kötet tartalmazza, ismét csak a nyomdák működésének kronologikus rendjében az összes ismert magyarországi nyomda teljes (minden létező típusra kiterjedő) alfabetikus betűkészletét, valamennyi illusztrációját, nyomdászjelvényét, fej- és záródíszeit, címlapkereteit, iniciáléit, esetleges hangjegyeit, térképeit, nyomdai cifráit. Az impozáns mennyiség érzékeltetésére vegyük át V. Ecsedy Judit számszerű összegzését: a kötet „915 díszt, 18 térképet, 595 iniciálét, 4-féle, részben fametszetű, részben öntött kottát, 61-féle nyomdai cifrát és 221-féle betűtípust” regisztrált és mutat be, milliméterpontosságú leírással és teljes méretazonosságban. Az egy típusból készült szövegeket szövegminták is illusztrálják, az idézetek művelődéstörténeti szempontból sem mellékes értékű kiválasztása – egy nyomdakészletkatalógustól el sem várható – ritka olvasmányélményt eredményez.
A magyarországi nyomdászattörténet számára alapművé váló könyv iránti lelkesedésünket még jobban motiválja, hogy V. Ecsedy Judit könyve nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló. A hazai retrospektív bibliográfia (RMNy) szerkesztőinek több évtizedes szisztematikus munkája teremtette meg azt a rendkívüli helyzetet, hogy egy ország 1600 előtt megjelent nyomtatványainak teljes anyaga dokumentálhatóvá vált. Ez a munka – részben, de csak részben! – a kiadványok nagy száma miatt máshol nem készülhetett el, az összehasonlító munkák csak az ősnyomtatványkorszakra vagy egy-egy nyomda teljes körű feldolgozására terjednek ki.
Utaltunk már rá, hogy a kötet esztétikai szempontból is kiemelkedő. Dicséri mindez az alapanyagot szolgáltató V. Ecsedy Juditot, de a kötet tervezőjét, Szák Andrást is és a Balassi Kiadót, amely felvállalta a nem kevés figyelmet és áldozatot követelő „szép könyv” kiadását. A sorozatindító kötet előszavában olvashatjuk, hogy „A Hungaria typographica további kötetei a későbbi évszázadok tipográfiai emlékanyagát kívánják áttekinteni.” Mivel a kötet gerincén – talán csak díszként – egy „A” iniciálé is szerepel, kíváncsian várjuk a „B” kötet megjelenését is.
Németh S. Katalin
szemle
Gömöry-kódex. 1516. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi, a bevezetést és a jegyzeteket írta Haader Lea és Papp Zsuzsanna. Készült a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Nyelvtörténeti és Dialektológiai Osztályán. Bp. 2001, MTA Nyelvtudományi Intézet. /Régi magyar kódexek 26./
A kulturális emlékeink kiadására és feltárására indított sorozat, a „Régi magyar kódexek” immáron 26. kötetét tartja kezében az olvasó. A sorozat 2004-ben már a 28. köteténél jár. Első tagja 1985-ben látott napvilágot, a Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról című, 1521-ben keletkezett kódexet tartalmazta. A majd két évtizedes múltra visszatekintő, rendkívül színvonalas, a modern kódexkiadás elveit szem előtt tartó sorozatban már ómagyar kódexeink nagy része hozzáférhető. A köteteket alapos, a legújabb szakirodalmat is feldolgozó tanulmányok vezetik be, és a sorozat a kódexek betűhű átirata mellett hasonmásukat is közli.
A „Régi magyar kódexek” 26. számaként megjelent Gömöry-kódex a margitszigeti domonkos apácák számára készült magyar imádságoskönyv, amely a Nyulak szigeti domonkos kolostorban íródott 1516-ban. A kódexet 1821. április 30-án ajándékozta a Széchényi Könyvtárnak Gömöry Károly gyógyszerész, a Szentlélek gyógyszertár egykori tulajdonosa. Sajnos, azt nem tudjuk, hogy ő miként jutott a kézirathoz. A Gömöry-kódexet elsőként Horvát István ismertette részletesebben 1835-ben a Tudományos Gyűjteményben közölt cikksorozatában, amely „A’ Magyar Nyelv régi Maradványairól” címet viseli. Később Volf György a Nyelvemléktár XI. kötetében (1882/ 1884) adta ki a kódex teljes szövegét.
A kézirat mostani közreadói, Haader Lea és Papp Zsuzsanna különösen részletes és alapos bevezető tanulmánnyal örvendeztették meg az olvasót (7–134.). A kódex mindenre kiterjedő külső leírása (kötés, méretek, vízjelek, az ívfüzetek szerkezete stb.) után keletkezésének és történetének összefoglalását olvashatjuk. A Gömöry-kódex keletkezésének ideje már felfedezésekor ismert volt, hiszen soror Katerina, a szöveg legnagyobb részének másolója pontosan megadja a napját, sőt az óráját is munkája kezdetének: „Ez kÿs kev’nÿuet. kezdetem irnom. Vr zw’letetÿnek vtana. z ezer. w’t zaz. tÿzenhat eztende v’be. zent clara azonÿ napÿan. Atÿank zent domokosnak. oktauaian. het oran” (1516. augusztus 12-én reggel hét órakor).
Terjedelmes rész foglalkozik a bevezető tanulmányban a kódex tartalmával, a benne olvasható imádságok kapcsolódásaival. Elemzi az imák szerkezetét, stílusát; a kódexben szereplő 68 elkülönített szövegegységnek pedig táblázatban közli latin megfelelőjét és forrását, valamint más kódexekben található párhuzamos helyeit. Ezt követően még részletes megjegyzéseket is olvashatunk az egyes szövegegységekhez kapcsolódóan.
A kódex egy latin nyelvű szöveget is tartalmaz: Árpád-házi Szent Margit latin nyelvű zsolozsmáját (57. szövegegység). Ezt a részt soror Katarina igen hibásan másolta, valószínűleg hiányos latintudása miatt, ezért a bevezető tanulmányban a Margit-officium javított szövege is szerepel, mivel a lábjegyzetek számára az átírás megfelelő helyén nem jutott volna elegendő hely. Ez a rész Madas Edit munkája.
Mindig érdekes kérdés egy kódex másolóinak, a kezek számának megállapítása, elkülönítése, főként, ha az adott kéziratot több kéz másolta. A Gömöry-kódex scriptorainak számát a tanulmány megnyugtatóan tisztázza. Megállapítja, hogy a kódex valójában 11 kéz műve, s pontosan meghatározza melyik kéz mettől meddig másolta a kódexet.
Az egykorú másolók közül hármat név szerint is ismerünk. A 8. kéz a kódex kétharmadát másoló Katarina soror (Legéndy Katalin margitszigeti apáca), aki nemcsak munkája elkezdéséről tudósít, de időnként betegségére is panaszkodik: igen faÿ feÿem (73), bÿzon igen betek valek (289). Szintén az ő bejegyzéséből tudjuk meg, hogy az előtte másoló 7. kéz Tetemy Pál vázsonyi pálos vikárius. A harmadik név szerint ismert scriptor (a 3. kéz) neve valószínűleg Krisztina, aki feltehetően Katalin társa volt a Nyulak szigeti kolostorban. A többi, név szerint nem ismert, egykorú kéz (szám szerint hat), kisebb terjedelmű szövegeket másolt, feltehetően ők is margitszigeti apácák voltak.
Miután a kódexkezek kérdése tisztázódott, a bevezető tanulmány alapos vizsgálat alá veszi a kódex írását és hangjelölését. A 6. kéz kivételével – amely csak egy rövid, latin nyelvű bejegyzést írt be 1575-ben – kezenként külön táblázatba foglalva tanulmányozhatjuk az egyes hangokat jelölő betűket, illetve betűkapcsolatokat, olvashatunk az egyes scriptorokra jellemző rövidítések használatáról és szövegtagolási jellegzetességekről is.
A bevezető tanulmányt részletes irodalomjegyzék zárja, amelyben a kódexre vonatkozó összes fontos munka adatai megtalálhatók.
A kódex hasonmása és betűhű átirata a sorozatban már megszokott módon jelenik meg. A facsimile jól olvasható, bár a bevezető tanulmány 112. lapja után bekötött színes mutatvány jelzi, hogy milyen szép lenne egy színes facsimile. Haader Lea és Papp Zsuzsanna igen alapos, körültekintő munkát végzett a Gömöry-kódex kiadásával. Olyan forráskiadványt bocsátottak a magyar nyelv múltja iránt érdeklődők rendelkezésére, amely a kódex tanulmányozását a nyelvészek, irodalmárok, művelődéstörténettel foglalkozók számára egyformán lehetővé teszi. A Gömöry-kódex tehát most már hozzáférhető a kutatás számára, ráadásul egy olyan alapos és minden apró részletre kiterjedő bevezető tanulmány kíséretében, amely minden tekintetben kielégítő tájékoztatást ad a kéziratról.
Befejezésül hadd idézzem Horvát István szavait, aki 1835-ben így írt a Gömöry-kódexről: „Vagyon több régi szó e’ Régiségben, melly által szaporodást nyerhet a’ Magyar Lexicographia, ’s nem kell-e nekünk gondosan, sőt babonás szorgalommal, mind azt öszsze gyűjtenünk, a’ mi által nemzeti Nyelvünknek bőségét és gazdagságát megbizonyíthatjuk.” (Tudományos Gyűjtemény, 1835. X. kötet. 105.)
Stemler Ágnes
szemle
Tar Gabriella-Nóra: Gyermek a 18. és 19. századi Magyarország és Erdély színpadjain. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványa. Kolozsvár, 2004. 120 l. /Erdélyi Tudományos Füzetek 244./
Elképzelték már maguknak, milyen lehetett a 15 esztendős Marguerite Delphin, akinek eszterházi táncát Bessenyei György is megcsodálta és versbe foglalta: „Delfén” (Bécs, 1772)? Milyen közönségigények hívták életre és működtették a 18. századi gyermektársulatokat, és melyek voltak azok az erkölcsi megfontolások, amelyek alapján 1819-ben I. Ferenc császár betiltotta a mégoly sikeres bécsi gyermekbalettet? Elgondolkoztak már azon, hogy kik játszhatták Bánk bán fiacskáját, Somát vagy II. Endre gyermekkorú herceg-fiait, Bélát, Endrét és Mária hercegnőt?
Tar Gabriella-Nóra, a kolozsvári egyetem tanársegédje nálunk ritkán vizsgált témát választott. Mivel a hivatásos gyermekszínjátszás nem köthető sem az iskolai játékokhoz, sem az arisztokrata és polgári otthonok gyermekek készítette és játszotta műkedvelő produkcióihoz (7.), ez érthető; mint ahogyan az is, hogy az első gyermektársulatok a Hamburgtól Nagyszebenig fellépő német vándorszínészet napi gyakorlatában, annak sajátos részeként jutottak el Magyarországra és Erdélybe. Közülük most – friss levéltári és könyvtári kutatásokkal kiegészítve a társulat ismert nyomtatvány-hagyatékát – a leghíresebb „principális”, azaz felnőtt igazgató-művészeti vezető, Felix Berner tevékenységét modellizálta (7–22., 68–73., 94–110.) a színháztörténetnek azzal a komplexitásával, amely egyszerre vizsgálja a játék célját, alkalmát, egykorú elméleti megalapozottságát, személyi és tárgyi feltételeit, azonosítja és annotálja szereplőit, és érdeklődése természetszerűen nemcsak a kritikákra hagyatkozik mint a recepció forrásaira, hanem igyekszik megállapítani a közönség összetételét és azonnali reakcióit is.
A szerző (Berneren kívül) további 11 német principális működését tudja adatolni a 18. századi Magyarországon (32–45.), működésüket 1747 és 1802 között 19 hazai városban mutatja ki (93–94.).Tar Gabriella-Nóra a Függelékben (93–116.) mintaszerű komplex dokumentációt mutat be olvasóinak. Ennél elnagyoltabbak színházelméleti és pedagógiai fejezetei. Jól érzékeli ugyan, hogy a gyermekszínjátszás a 18. század végére már elavult teóriákra épült (a rokokó kecsesség-igényre és a Rousseau előtti, a gyermeket kis felnőttnek tekintő nevelés-elvekre), amit jól példáz, hogy a gyermekszínjátszás műsora nem tekinthető önállónak, hanem megismételte a hivatásos színészet siker-repertoárját. Ennél többre azonban ezúttal nem jutunk; valószínűleg a 18. század második felét osztatlan egésznek tekintő, korszakolást nem végző szemléletnek folyományaként.
A Bécsben már működött színi tanodák gyakorlata köt át a színészképzés erdélyi felvetéséhez. Az átkötés itt nemcsak a kötet szerkesztési megoldásaként igaz, hanem olyan értelemben is, hogy ezek a „Theaterpflanzschulé”-k reformpedagógiai elképzeléseikkel megpróbálták az említett alap-ellentmondást feloldani (57.). Egyetértünk a szerzővel abban is, hogy a hangoztatott szólamok azonban néha alig tudták elfedni az üzleti szempontokat. Erdélyben az első színházi újság, a nagyszebeni Theatral Wochenblatt vetette föl a színi tanoda gondolatát. Ennek el lenére a korai magyar hivatásos színtársulatok is a családjukkal utazó, szinte a színpadra született gyermekeikkel oldották meg vonatkozó szerepkör-igényüket. Az első erdélyi gyermekszínészt a Kótsi Patkó János–Fejér Rozália színész-házaspár leányában, Kótsi Katicában találta meg a kutató. Kótsi Katica jelképnek is alkalmas: az erdélyi hivatásos, magyar nyelvű színészet két alapító tagjának, ráadásul két meghatározó személyiségének gyermeke volt, aki már 1803-tól szerepelt a színlapokon (52.). Szervezett képzés – az erdélyi magyar arisztokrácia zenei műkedvelésének köszönhetően – 1819-ben jött létre, a kolozsvári konzervatórium megalapításával.
A kissé kócos szerkezetű kötet helyenként jobban építhetett volna a magyar színháztörténet eddigi eredményeire. Hiányoljuk például az 1813 és 1815 között, a budai német és a pesti magyar színtársulatnál egyaránt működött Ehrenstein Johann Anton/János Antal táncmester gyermekbalett-produkcióinak említését; részükre 1813-ban Verseghy Ferenc írt táncjáték-librettót. Leírhatta volna továbbá a kolozsvári konzervatórium leghíresebb növendékének, az európai sikereket aratott Schodelné Klein Rozáliának a nevét, akit Déryné – többször hivatkozott naplójában – szintén említett. Értelmezni kellett volna a német színházi zsebkönyvekből átvett „Operette” színjátéktípus mibenlétét, hiszen az egykorú magyar források ezzel a terminussal nem éltek, a későbbi olvasó számára pedig a fogalom foglalt. Itt javítunk két tollhibát is: a felvilágosodáskor magyar irodalomtörténetének monográfusa helyesen Bíró Ferenc (29. és 89.), a vígopera-szerző pedig Pergolesi (14. és 16.).
Egy rátermett, szorgalmas és sikeres forráskutatónak, tehetséges színház- és művelődéstörténésznek első kötet-bemutatkozása ez. Tar Gabriella-Nóra rálépett a helyes útra, amely – a divatos elméletek majmolása helyett – a középkelet-európai levéltárak és könyvtárak anyagának feltárásán át vezet a kutatási tervtől a tanulmányírásig és kötetszerkesztésig.
Kerényi Ferenc
szemle
Bibliotheca Revaliensis ad D. Olai. Tallinn Oleviste Raamatukogu. Revaler Bibliothek zu St. Olai. Näitus ja kataloog (Austellung und Katalog) Lea Köiv, Mare Luuk, Tiiu Reimo. Näituse ja kataloogi kujundus (Ausstellungs- und Kataloggestaltung) Tiia Eikholm, Rene Haljasmäe, Tulvi-Hanneli Turo. Artiklid (Aufsätze) Kyra Robert, Mare Luuk, Tiiu Reimo, Endel Valk-Falk. Tallinn, 2002. 192 l.
2002-ben Tallinn könyvtártörténetének jeles dátumát ünnepelte az észt nép, a Szent Olaus templom gyűjteményét 450 éve alapította a város. A kiállítással és a katalógussal a könyvtár történetének jeles kutatójára Kyra Robertre is emlékeztek úgy, hogy négy tanulmányát most – a két- (észt és német) nyelvű kötetben – újra kiadták.
Első tanulmányában Robert asszony összefoglalóan mutatja be a könyvtár történetét sok helyen pontosítva a korábbi szakirodalom állításait („Über die Geschichte der Olaibibliothek in Reval”). Az ezt követő tanulmányok lényegében ennek az átfogó képnek egyes részleteit elemzik. 1524-ben jelent meg Luther felhívása a városok vezetőihez azzal, hogy alakítsanak ki könyvtárakat, olyanokat, amelyeknek anyagát a városban élők közösen használhatják. A Baltikumban csakúgy, mint a Kárpát-medencében hasonló folyamat zajlott le ezután. A városokban élő szerzetesi közösségeket felszámolták, és nagyon sok helyen (ahogy Brassóban, Kassán, Rigában és Tallinnban (Revalban) is) a könyvtárukat megőrizték, kiegészítették a korai protestáns irodalommal és tovább gondozták. A magát már 1523-ban protestánsnak kijelentő Tallinnban 1525-ben küldték el a domonkos testvéreket, könyvtáruk tulajdonosa a város lett. 1551-ben az Szent Olaus templom lelkésze Reinhold Grist elhunyt, könyveit a templomra hagyta. Grist 137 tételes könyvjegyzékéről, illetve a ma is meglévő 39 könyvéről, a lelkész életútjáról Kyra Robert külön tanulmányt is írt a kötetben („Der Büchernachlass von Reinhold Grist”). 1500-ban iratkozott be a rostocki egyetemre, hazatérve papként szolgál, 1520-tól a Szent Olaus templomban. Sok kortárs pályatársához hasonlóan elfogadta a lutheri hittételeket, így lelkészként szolgált tovább. A Szent Olaus templom mellett működő, a 15. században alapított iskola szegény diákjait a város régóta ruhával, könyvekkel támogatta. Grist szándéka könyveinek a templomra hagyásával is a szegényebbek (a könyveket megvenni nem tudó olvasók) támogatása volt. A könyvek jelentős része egyébként is iskolai mű, antik auktorok és egyházatyák kiadásai, illetve a reformáció elindítóinak teológiai, történeti munkái. Tulajdonképpen semmiben nem tér el a Kárpát-medence kortárs evangélikus lelkészeinek olvasmányaitól.
A könyvtár a 16. század második felében, illetve a 17. század első évtizedeiben kevés támogatást kapott. Nehéz is lett volna, hiszen a földrengések, a livóniai háború, az ezeket követő járványok és éhség kaotikus állapotokat teremtettek a városban. Mégis gyarapodott a könyvtár az elhunyt polgárok adományaiból. Ezekről számolnak be Mare Luuk, Tiiu Reimo és Endel Valk-Falk tanulmányukban („Die Besitzzeichen in den Büchern der Olaibibliothek”).
Tallinn jelentősége a terület kulturális és tudományos életében akkor nőtt meg, amikor 1631-ben megalakult a gimnázium, és különösen akkor, amikor 1656-ban a svéd-orosz háború miatt a Tartui (Dorpat) Gusztáv Adolf svéd király által alapított Academia Gustaviana oktatási programját is Tallinnban valósíthatta csak meg. 1654-ben Tartuban Gabriel Elvering ottani teológia professzor elnyerte a „királyi könyvtáros” címet, ezzel egy időben ő lett a tallinni Szent Olaus templom lelkésze, 1658-tól az egyház superintendense. Sokan az ő befolyásának tudják be, hogy Tallinn városa tervszerűen fejlesztette a Szent Olaus templom könyvtárát úgy is, hogy 1658-ban külön könyvtárost neveztek ki a könyvek gondozására Heinrich Bröcker személyében (posztját 1668-ig töltötte be). Ekkor került a Szent Miklós templom könyvtára is ebbe a gyűjteménybe.
A város a 16. század második felében ugyanis egy másik könyvtárat is birtokolt, a Szent Miklós templomban (Sankt Nikolauskirche, Niguliste Kiriku). Ennek történetét Endel Valk-Falk dolgozta fel a katalógusban („Die »überliebenden« Bücher der Nikolaikirche”). A 13. században emelt templomban bizonyosan volt könyv alapításakor is, de könyvtáráról az első dokumentum 1465-ből ismert. Ez a templom volt Tallinn fő temploma a reformációig, ekkor a Szent Olaus templom vette át szerepét. Talán ennek a szerepvesztésnek is köszönheti a könyvtár a megmenekülését, hiszen Tallinn egyetlen jelentős temploma maradt, amely megúszta az 1524. szeptember 14-én bekövetkezett képrombolást, illetve az azzal együtt járó pusztítást. A könyvtár a 16. században jelentősen harmadik lutheránus lelkészének, Johann Hobbingnak 1558-ban bekövetkezett halálával gyarapodott. A könyvtárnak külön gondnoka volt már a 15. század végétől kezdődően, ám az ezeknek a nevét, és feladatát leíró dokumentum (Denkelbuch) sajnos csak 1603-tól áll rendelkezésre. Ebből visszamenőlegesen is tudjuk a gondnokok nevét 1553-tól kezdődő dátummal (az első név Michell Pingenn, aki 1582-ig szolgált), a Szent Olaus templom könyvtárával való egyesítésig. A város bölcsességét bizonyítja, hogy a legtöbb könyvtár-gondnok (a gyülekezet egy-egy tagja) könyvkötő volt. Így az említett dokumentum a tallinni könyvkötő családokat is dokumentálja: 1586–1592 Adam Weiss (ennek leszármazottjai az egyik legjelentősebb tallinni könyvkötő dinasztia); 1592–1603 Christoffer Elblingh, majd az ugyancsak könyvkötő dinasztiát alapító magdeburgi Jürgen Puserr (1603–1627). A Szent Miklós templom könyvtárából ma 30 mű, 55 kötetben ismert.
A Szent Olaus templom első „főállású” könyvtárosának a két városi könyvtár egyesítése után volt tennivalója. 1658 és 1664 között összeállította az a katalógust, amely napjainkig megmaradt. 1660-ban ex libris készíttetett és ezeket beragasztotta a könyvekbe. Dolga volt bőven, hiszen ebben az évben két nagyobb hagyatékkal gyarapodott a könyvtár. Kyra Robert külön tanulmányt szentelt e két személynek, illetve könyvtáruk bemutatásának. Nicolaus Specht 836 könyve 1660 januárjában érkezett („Nicolaus Specht und sein Büchernachlass”). Specht már az 1657-es pestisben meghalt, családja három évvel később teljesítette végakaratát. Egyetemi tanulmányai hosszúra nyúltak, filozófiát és teológiát tanult. 1626-ban Königsbergben, 1629-ben Rostockban iratkozott be, 1632–33-ban Wittenbergben magister lett, 1633-ban ismét Königsbergben találjuk a hallgatók sorában, majd Tartuban (1635) és Rostockban (1636) fejezte be tanulmányait. Mivel a város fizette tanulmányait a tallinni gimnáziumban bízták meg a matematika és a történelem oktatásával (1633–34). Ezután végzett teológiai tanulmányaival, Heinrich Graf von Thurn und Pernau családjának házi tanítója és lelkésze lett, majd 1640-től haláláig a Szent Olaus és a Szent Miklós templom lelkészeként szolgált. Könyvtára modern könyvtár volt, főként történeti, földrajzi és teológiai érdeklődése mutatkozik meg benne. A könyvek harmada klasszikus irodalom, illetve 16. századi protestáns alapművek, másik harmada az 1626 és 1636 között megjelent egyetemi kiadványokból áll, a többi könyv pedig frissen, főként Észak-Németországban, Rigában, Tartuban és Tallinnban megjelent munkák. Ma a 836 műből 370 kézbe is vehető az Észt Tudományos Akadémia Könyvtárában.
A másik, 1660-ban (ősszel) érkezett adomány kisebb volt ugyan (26 mű), de az ismert német költő, Paul Flemings (1609–1640) özvegyétől érkezett („Der Büchernachlass Paul Flemings”). Fleming kétszer tartózkodott hosszabban Tallinnban (1635–36-ban, majd 1639-ben). Tagja volt annak a delegációnak, amely Herzog von Holstein-Gottorp képviseletében Moszkvába, illetve Perzsiába utazott volna (1635), de amelyet visszarendeltek. Fleming Tallinnban várta a fejleményeket, de nem maradt tétlen. Martin Opitz elméleti útmutatásait népszerűsítendő szervezett egy költőket tömörítő kört (Schäferpoesiegesellschafft), alkalmi köldteményeket adott ki, és szerelmes lett a helyi Niehusen család Elsabe nevű lányába. 1639-ben házasodási szándékkal tért vissza, ám a hölgy időközben elkelt. Így fiatalabb testvérét, Annát vette feleségül. A városi orvosi állást neki ígérték, de nem volt diplomája (a lipcsei egyetemen tanult ugyan medicinát, de nem végzett). Leidenbe kellett utaznia a diploma megszerzéséért, ami sikerült is. Hazafelé vezető útján, 1640-ben Hamburgban megbetegedett és meghalt. Az özvegy Anna Niehusen 1660 novemberében ajándékozott a költő könyvei közül a Szent Olaus templom gyűjteményének.
A város orosz megszállásáig (1710) ismerjük Heinrich Bröcker könyvtáros utódait. Úgy látszik a tallinni jogászok körében népszerű volt a könyvtáros szakma, mert csak jogi végzettségűek kaptak kinevezést. 1668–1684 között Jakob Felssberg egy új katalógus összeállításával kezdte munkáját, halála után nem találtak alkalmas személyt a munkára. 1688–1698-ig Johann Bernhardi, majd 1710-ig Michael Caesar volt a könyvtáros.
Az orosz megszállás alatt már külön nem gondozták a könyveket, a könyvtár elveszítette tudományos és kulturális jelentőségét, bár később is elhelyeztek benne lelkészektől a templomra hagyott könyveket, egész magánkönyvtárakat is. A város 1714-ben új városi könyvtárat (Ratsbibliothek, Raeraamatukogu) alapított, és ezzel szinte egy időben, 1717-ben a gimnázium is rendszeresen gyarapítani és modernizálni kezdte gyűjteményét. 1820-ban a csodával határos módon menekült meg a Szent Olaus templom könyvtára akkor, amikor egy villámcsapástól leégett a templom. A könyvtár értékeire ismét figyelem vetődött, és a könyveket az 1825-ben alapított Észt Országos Könyvtár (Eestimaa Üldise Avaliku Raamatukogu, Estländische Allgemeine Öffentliche Bibliothek) állományába tagolták 1831-ben. Az észt akadémiai mozgalom egyik első intézménye az 1842-ben alapított Észt Irodalmi Társaság (Eestimaa Kirjanduse Ühingu, Estländische Literärische Gesellschafft) kezelte végül is a 19. század második felétől az előbb alapított könyvtárat, így a Szent Olaus templom könyveit is 1940-ig. A szovjet megszállással a könyvtár az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság Állami Történelmi Múzeumának a gyűjteménye lett, és 1950-től az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság Tudományos Akadémia Központi Könyvtáráé. Ez a könyvtár 1968-ban kapott új épületet, amely ma az Észt Tudományos Akadémia Központi Könyvtára (Eesti Akadeemiline Raamatukogu). Az észt retrospektív nemzeti bibliográfia összeállítása nem az Észt Nemzeti Könyvtár feladata, hanem az akadémiai könyvtáré, ahol a Szent Olaus templom könyvtárának maradványai az úgynevezett Baltika Gyűjtemény részét képezik. A könyvtár anyagának tudományos feldolgozása napjainkban nagy lendületet vett, és ennek köszönhető a most ismertetett kiállítás és katalógus is.
Monok István
szemle
Sipos Balázs: A politikai újságírás mint hivatás. Nyilvánosság, polgári sajtó és a hírlapok a Horthy-korszak első felében. Bp. 2004. Napvilág Kiadó, 252 l.
Már a könyv alcíme is pontosan körvonalazza a szerzői szándékot: a kötet a 20. század első harmadának magyarországi sajtóirányítását, a professzionális hírlapírói tevékenységet, a politikai kultúra és a nyilvánosság alakulását veszi górcső alá az újságírók nézőpontjából a Monarchia felbomlását követően az októberi köztársaság, a Tanácsköztársaság, az ellenforradalmi időszak, majd a Bethlen-éra alatt. Időben azonban ennél nagyobb intervallumot fog át a vizsgálódás, mivel ezen időszak politikai újságírása szervesen kapcsolódik a dualizmus kori előzményekhez. A kutatásban társadalomtörténeti szempontok érvényesülnek, így a politikai és jogi környezet, a technikai feltételek változása, az újságírók presztízsének, csoporttudatának, valamint szerepértelmezésének bemutatása kerül egy-egy tematikus blokk középpontjába.
A sajtónyilvánosság kapcsán arra mutat rá a szerző, hogy az 1920-as években a lapok működését miként korlátozta a végrehajtó hatalom, azaz a nyilvánosságba való külső beavatkozás technikája hogyan nyilvánul meg a lapalapítástól kezdve az újság terjedelmén és tartalmán keresztül az országos terjesztésig, a reklámozásig, illetve a szubvencionálásig. A sajtószabályozás legradikálisabb eszköze a lapbetiltás volt a társadalmi normák védelmében, ami a Világ és Az Újság esetében konkrét formát öltött.
A sajtójogi szabályozás módosítására tett kísérletek vázolása az 1907-es sajtóvitától indul, amelyben központi helyen kezelték az újságírói függetlenség problémáját, a revolver-újságírást, valamint a sajtóvétség ügyét. 1929-ben a Bethlen-kormány sajtótörvény-tervezeteit a lapkészítők egységesen visszautasították. Az egységes fellépés mögött a közös érdekek, a munkavégzés azonos társadalmi és gazdasági körülményeinek újbóli felismerése állhatott. A Magyar Újságírók Egyesülete programjában a hatalom beavatkozási lehetőségeinek mérséklésére szólított fel, és nagyobb nyilvánosság általi kontrollt kívánt a törvényhozás és az igazságszolgáltatás területén, továbbá el akarták érni a kivételes hatalmon alapuló jogok megszüntetését, valamint sajtóügyekben az esküdtbíróság ismételt bevezetését. Végül egy autonóm szakmai szervezet, a sajtókamara felállítását szorgalmazták, amely az újságírói önállóság biztosítéka lenne, s felette a kormány csak felügyeleti jogokat gyakorolhatna.
Hogy a hatalom számára mennyire nem alakultak kedvezően a nyilvánosságbeli erőviszonyok, azt jól mutatja a politikai lapok irányultsága is. 1921-ben az országos napilapok példányszámában alulmaradtak a „megbízható”, keresztény, nemzeti szellemű újságok (Új Nemzedék, A Nép, Nemzeti Újság, Magyarság stb.), míg a „destruktív lapok” (Az Est, Magyarország, Pesti Napló, Az Újság, Friss Újság, 8 Órai Újság, Népszava, A Nap, Pester Lloyd stb.), valamint a „részben problémás” újságok (Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap) a piac kétharmadát fedték le. Az évtized második felében növekedett ugyan a kormánylapok aránya, de ez nem jelentette befolyásuk és példányszámuk növekedését is. A példányszámok azonban mást is mutatnak: Bethlen kormányra kerüléséig, az ellenforradalmi periódus lezárásáig a fokozott politikai események miatt tömeges információszükséglet mutatkozott, majd ez a gazdasági és politikai konszolidáció időszaka alatt alábbhagyott.
A könyv további fejezetei azt taglalják, hogy a negyedik információs (távközlési) forradalom következtében a hírlapírói munka hogyan vált professzionális tevékenységgé, azaz a századfordulótól hogyan lettek a zsurnaliszták a pártprogramok népszerűsítői helyett hivatásos újságírókká. Képet kapunk arról is, hogy a szerkesztőségi napirendet mennyire befolyásolta a távírók, a telefon használata, valamint a fénykép, a globális hírügynökségek és a külföldi tudósítók megjelenése. Az újságírók alapértékeivé a hír, az aktualitás és a gyorsaság lépett elő. A tömegsajtó megjelenése nyomott hagyott sajtó és irodalom kapcsolatán is, hiszen a hírgyártás, -gyűjtés és -feldolgozás napi rutinná vált, aminek során az irodalom és az irodalmi igényesség a napi sajtóban háttérbe szorult. De csak ott, hiszen az 1920–1930-as években a szerkesztőségek munkatársai közül sokan fejtettek ki irodalmi tevékenységet is (tk. Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Márai Sándor). Viszont a kiadók, szerkesztők már nem tekintették feladatuknak, hogy az üzleti alapon működő lapvállalkozásuk neves írókat, költőknek nyújtson megélhetést. A szerkesztőségi munkavégzés kapcsán képet kapunk arról is, hogy az író- és hírlapírónők munkavállalása milyen nehézségekbe és elutasításba ütközött a vizsgált időszakban. Voltak azonban modern felfogású munkaadók (Barna Izidor, Rákosi Jenő), akik szívesen alkalmaztak nőket a színházi és könyvkritika rovatukban, illetve nyelvtudásuk miatt külpolitikai újságíróként. A nők munkavállalását megkönynyítette az is, hogy a hölgyeknek szóló rovatokban igazán ők tudtak hitelesen írni családról, gyermeknevelésről. Ki kell emelni Szederkényi Anna tevékenységét, aki a Kis Újság vezető szerkesztőjeként egy igazi női karriert futott be.
A hírlapírónők megjelenése a szerkesztőségekben befolyásolta az újságírószakma társadalmi megítélését is. Az újságírás és az újságírók presztízsét meghatározta továbbá a sajtó befolyása, társadalmi-politikai hatalma, az elérhető jövedelem nagysága, de még a dualizmus kori megítélése is. A közfelfogás kedvezett a foglalkozási közösség tekintélyének. Nem választott rosszul, aki hírlapírónak szegődött, hiszen a pálya biztos középosztálybeli megélhetést biztosított, számos jóléti intézmény nyújtotta előnyökhöz (üdülés, orvosi kezelés, szanatóriumi ápolás, segélyek) lehetett hozzájutni, az újságírók képzettsége miatt presztízst jelentett, sőt esetenként a politikai karrierhez is hozzásegített.
A két világháború közti sajtónk alakulásához jelen kötet a történész szemszögéből nyújt új ismereteket és összefüggéseket e korszak első felének sajtópolitikájáról, a sajtóirányításról, a nyilvánosság befolyásolására tett lépésekről.
Ujvári Hedvig
szemle
Literatur in der „Temesvarer Zeitung” (1918–1949). Einführung, Texte, Bibliographie (CD-Rom). Eine Dokumentation. Hrsg. Eduard Schneider. München, 2003. IKGS Verlag, 479 l. /Wissenschaftliche Reihe; Literatur- und Sprachgeschichte; Band 79./
Mintaértékű dokumentációt jelentetett meg a Délkelet-Európa kultúráját és történelmét feldolgozó munkák publikálására szakosodott müncheni intézet. A kötet a 95 évfolyamot megért napilap, a Temesvarer Zeitung első világháború utáni irodalomtörténeti forrásértékét vizsgálja az 1940-ben bekövetkezett betiltásig, majd a rövidre szabott újramegjelenésig (1944–1949). Ez a hagyományokban bővelkedő lap híd-szerepet töltött be a bánáti, erdélyi és bukovinai német nyelvű regionális irodalom bemutatása, illetve a német nyelvű és a világirodalom – elsősorban a keleti és a délkelet-európai – befogadása között.
Az antológiát megelőző sajtótörténeti bevezetésből kitűnik, hogy miként alakult a lap sorsa az alapítástól (1852) kezdve a Bach-érában, hogyan támogatta a Deák-pártot, illetve Barát Ármin, majd Lovas Antal főszerkesztősége alatt hogyan vált a „Provinzblatt”-ból egy elsőrangú publicisztikai orgánum. Az első világháborút követően, miután a Bánát három részre szakadt, a lap a Romániában élő kisebbségek békés egymás mellett élése, valamint a majoritással való jó kapcsolattartás mellett foglalt állást. A 20-as, részben még a 30-as években a lapban minden jelentős, a bánáti német kisebbséghez tartozó szerző publikált, nem kis szerep vállalva ezzel Temesvár német nyelvű irodalmi életének fejlődésében és a térség önálló német nyelvű irodalmának kialakulásában. Közben folyamatosan tájékoztatta olvasóit Németország és Ausztria irodalmi életének történéseiről. Ebben az időszakban különösen a temesvári születésű, Rilkével is levelező Franz Xaver Kappus növelte a lap presztízsét. A 2. világháború alatt a néhai főszerkesztő fia, Nikolaus Aristid Lovas állt a lap élén, aki a pusztítások közepette is humanista gondolatokkal átitatott cikkeket, esszéket jelentetett meg. A lapot 1940-ben betiltották, majd az évtized folyamán a második nekilendülést követően 1949-ben végérvényesen a centralizációs törekvések áldozata lett.
A bevezetőt követő terjedelmes rész a lap 29 évfolyamból egy olyan válogatást ad közre, amelyben az eredeti szépirodalmi művek (líra és próza) mellett helyet kapnak fordítások, irodalmi kritikák, irodalomtörténeti írások, az irodalmi élettel kapcsolatos hírek, levelek, anekdoták, valamint interjúk is. A válogatásnál szempont volt, hogy lehetőleg még kötetben nem publikált eredeti szövegre vagy fordításra essen a választás. A lap irodalmi tekintélyét különösen a tárcarovat, a „feuilleton” adta meg, de rendszeresen jelentkezett a lap mellékletekkel, kibővített kulturális tartalommal, amelyben a színház, zene és a képzőművészet mellett folyamatosan nagy teret kaptak az irodalom és az irodalmi élettel kapcsolatos híradások, valamint a vallással, társadalommal és aktuális kérdésekkel kapcsolatos írások. A lap regionális jellegéből következik, hogy elsősorban a bánáti irodalommal és irodalmi élettel foglalkozott, szerzői németek, német ajkú magyarok, románok, zsidók és szerbek voltak. Jelen volt a lapban az ország egyéb régióinak német nyelvű irodalma is, és a világirodalmat is rendszeresen figyelemmel kísérték.
A műfajok közül a folytatásos regény biztosította az olvasók és a lap között a rendszeres kapcsolatot, 1918 és 1940 között több mint száz jelent meg a lap hasábjain. A könyvrecenziók főleg a regionális és a hazai német, román és magyar nyelvű könyv- és folyóirattermést kísérték figyelemmel (tk. Stefan Zweigről, Max Brod Kafka-életrajzáról). Az irodalmi tematikájú tanulmányok a német szerzők közül tk. Lenau bánáti recepciójával, 1932-ben a Goethe-év kapcsán „az emberiség költőjéről” írnak. A magyar irodalomból a 20-as évek kezdetén az Ady-kultusz dominálta a temesvári irodalmi köröket, de Jókai Mórral és Reviczky Gyulával is bőven foglalkoztak. Az interjú mint új műfaj is megjelent a Temesvarer Zeitung hasábjain; megszólaltatták tk. Octavian Gogat, Thomas Mannt, vagy éppen Alfred Döblint. Az irodalmi élet hírei között rendszeresen beszámolt a lap a temesvári Arany János Társaság tevékenységéről, felolvasó- és előadói esetekről, irodalmi jubileumokról.
A kötethez egy CD-Rom is tartozik, amely a vizsgált korszak irodalmi vonatkozású bibliográfiáját tartalmazza. A nem szépirodalmi jellegű tételeknél a tartalomismertetésre külön gondja volt a szerkesztőnek. A bibliográfia mutatja a leghűbben a lap széles irodalmi látókörét: a térség földrajzilag indokolt irodalmi vonatkozásain túl bőven hoz adatot a dán, az angol, a francia irodalmon túl a héber és zsidó, az olasz, az indiai, a japán, a marokkói, a norvég, a lengyel, az orosz és szovjet, de még a tibeti, a svéd, a török vagy éppen az amerikai irodalomra is. A magyar fejezetben Ady Endre találati halmaza a leggazdagabb a lírában, a prózában Bíró Lajos, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Karinthy Frigyes, Mikszáth Kálmán és Molnár Ferenc neve fordul elő gyakrabban.
Egy ilyen jellegű sajtótörténeti forrásanyag publikálása szöveggyűjtemény és CD-Rom formájában mintául szolgálhatna a Magyarországon megjelent magyar és idegen nyelvű lapok irodalmi vonatkozásainak dokumentálásához is.
Ujvári Hedvig