szemle

 Szent Biblia, azaz Istennec Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás. Magyar nyelvre fordította Károli Gáspár. Igazgatta, megjobbította és kisded formában kiadta Szenci Molnár Albert, 1612. Hasonmás formában megjelent Ötvös László szerkesztő gondozásában 2002-ben ... Debrecen, 2002. /Nemzetközi Theologiai Könyv 53./ (RMNy 1037)

Ötvös László ügyszeretetének, elkötelezettségének szervezői és szerkesztői munkájának köszönhetően a protestáns Biblia-fordítások 16–17. századi teljes kiadásai közül csak a Jansonius-kiadásnak nincsen hasonmása. Az első teljes magyar nyelvű Új testamentum kiadásának (Sárvár–Újsziget, 1541, Sylvester János, RMNy 49.) hasonmása a Bibliotheca Hungarica Antiqua sorozat első tagjaként, Varjas Béla tanulmányával jelent meg 1960-ban. Az első teljes protestáns fordítás (Vizsoly, 1590, Károlyi Gáspár, RMNy 652.) a Helikon Kiadónál 1981-ben, Szántó Tibor, Holl Béla és Katona Tamás gondozásában. Ötvös László gondozta a hanaui-kiadás (1608, Levinus Hulsius haer., RMNy 971) hasonmását (Debrecen, 1998), most megjelent az oppenheimi-kiadásé (RMNy 1037) is. Petrőczi Éva és Szabó András tanulmánya kísérte a Balassi-kiadónál 2002-ben megjelent Váradi-Bibliát (Szenci Kertész Ábrahám, RMK I. 970, Bibliotheca Hungarica Antiqua XXXVI.), az Aranyas Biblia az Európa Kiadónál 1991-ben, Király László szerkesztésében, Tarnóc Márton tanulmányával (Amszterdam, 1685, Misztótfalusi Kis Miklós, RMK I. 1324.). Komáromi Csipkés György 1718-ban 1685-ös impresszummal megjelent (Leiden, RMK I. 1336) fordítása is Ötvös Lászlónak köszönheti a hasonmást kiadást (Debrecen, 2000).

A mostani debreceni vállalkozás tehát már hagyományt tudhat maga mögött. Ötvös László a hasonmást elkísérő tanulmányában röviden ismertette az oppenheimi-kiadás történetét, Szenci Molnárnak a Hanauban, 1608-ban megjelentetett fordítás utáni bibliai-filológiai munkáját. Molnár már a címlapon jelzi a változtatások egy részét, nevesen azt, hogy a zsoltárokat újra összevetette a francia fordításokkal, a kiadáshoz csatolta a heidelbergi-katekizmus szövegét is. A legnagyobb újítás formai volt: a „kisded” forma a használhatóságot segítette, hiszen ez már negyedrétű kiadás, az eddigi folio editiókkal szemben.

A régi magyar művelődéstörténet kutatói hajlamosak egy-egy ilyen hasonmást kiadást csupán abból a szempontból üdvözölni, hogy a kiadás így a tudósok és a diákok rendelkezésére áll. A Debrecei Műhely azonban ennél többet akar, hiszen a Bibliát magát akarják napi olvasmánnyá tenni, azt tudatosítani, hogy a Könyvek könyve megannyi kiadás után is tartalmaz megfejtetlen helyeket, mindig aktuális. Ezért is rendeztek konferenciát az oppenheimi kiadás újjászületése kapcsán. A konferencia anyaga nyomtatásban is megjelent: Bibliafordítások és hatásuk. A Debreceni Akadémiai Bizottság Vallásügyi Munkabizottságának és a Biblia-Barátok Körének közös találkozóján elhangzott tanulmányok. Szerk.:    Ötvös László. Debrecen, 2002. – Ebben a tanulmánykötetben Ötvös László elemezte a vizsolyi Bibliának a magyar irodalmi nyelvre- és szemléletre gyakorolt hatását.

Monok István

Lakatos Éva: Sikersajtó a századfordulón. Sajtótörténeti megközelítések. Bp. 2004. 232 l., 56. t.

A szerző, akinek a neve a Magyar Könyvszemlében és más lapokban közölt sajtótörténeti tanulmányaiból és a Magyar irodalmi folyóiratok című, 1972–2000. között megjelent negyven füzetből álló repertóriális leírásból ismert, ezúttal egy kötetben adta közre a magyar sajtó egy jelentős korszakára vonatkozó írásait. Az egyes tanulmányok főleg a századforduló újságjainak és folyóiratainak a történetéhez kapcsolódnak, vagyis annak az időszaknak a sajtójához, amelyben Magyarországon is egyre nagyobb mértékben eluralkodott az üzleti sajtó. Míg sajtótörténetünk korábbi korszakait már számos, sokszor részletekbe menő kutatás is feltárta, sőt éppen a századfordulóig megtörtént egy alapos, több kötetre terjedő kézikönyv-szerű feldolgozása, a huszadik századra nézve mind a részkutatások, mind pedig az összefoglaló munkák még meglehetősen hiányosak.

Ezért is jelentős Lakatos Éva kutatásainak ilyen formában történő közreadása is, hiszen e korszak éppen a nagy fejlődésnek indult, de jórészt üzleti jelleget öltött sajtónak az időszaka. Nagy általánosságokat tudunk ugyan e korszak sajtójáról, de az éppen ekkor bekövetkező számszerű gyarapodás és az újságok tartalmi és formai változása mindenképpen indokolja a részletek feltárását is.

Éppen ezért túlságosan szerénynek tekinthető a kötet alcíme, amely „sajtótörténeti megközelítések”-ről szól, hiszen ezek a kutatások már a kor sajtótörténetének részei, forrásai. A „Lapkiadás mint üzlet” című fejezetben közölt írások, amelyekben az újságok példányszámának növelésére irányuló különböző eszközöket és törekvéseket írta le a szerző, a kapitalizálódó hazai sajtó jellegzetességeivel ismertet meg. Ugyancsak fontos részlettanulmányok találhatók „A sajtó műhelyéből” és a „Különlegességek, furcsaságok” című fejezetekben.

„A múlt megőrzése” című rész azokról az európai gyűjteményekről nyújt ismertetést, amelyek az újságok megőrzését és feldolgozását tűzték ki feladatul. Ezek között ismerteti az 1884-ben Szinnyei József által alapított Hírlaptár történetét is, amelynek – megszüntetése előtti – utolsó kiemelkedő vezetője Dezsényi Béla volt, akit a hatvanas évek elején szűk prakticista és dilettáns elképzelések nyomán váltottak le, felszámolva ezzel az Európa-szerte is szinte egyedülálló hírlapgyűjtemény önállóságát. Lakatos Éva értékes kötete azonban azt mutatja, hogy a sajtó tartalmi feltárását és tudományos feldolgozását is szorgalmazó Dezsényi Béla példája nem múlt el nyomtalanul. A korábban még sokszor lenézett sajtótörténet ma már a média hatalmának növekedésével és a tudományban az interdiszciplinaritás elvének elfogadásával bevett tudományággá vált. A magyar sajtótörténet teljesebb hazai feltárása sem nélkülözheti a hasonló jellegű kutatásokat.

Kókay György

Napkelet 1920–1922. Antológia. Válogatta, az előszót írta és a függeléket összeállította Mózes Huba. Kolozsvár, 2004. Kriterion K. 323 l.

A sajtótörténet hasznos forrásai azok az antológiák, amelyek egy-egy folyóirat közleményeinek válogatásával igyekeznek képet adni az adott periodicum egészéről: szerkesztőinek céljairól, a megjelentek művelődéstörténeti és irodalmi hozadékáról. Ha még repertóriummal is kiegészítik, dokumentumértéke jelentősen megnövekszik. Minél ritkább a feldolgozott cím, s minél jelentősebb annak korabeli szerepe, annál értékesebb az ilyen vállalkozás, s annál biztosabb a helye a kézikönyvtárakban.

Ezekből a meggondolásokból kiindulva az erdélyi magyar irodalomtörténetírás már a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben megkezdte a sajtótörténetnek ezt a sajátos feltárását. Különösen a kezdetek, az államfordulatot követő évek termékei kötötték le a figyelmet – a szokásos vizsgálódási szempontok mellett kimondva-kimondatlanul a húszas években születő új erdélyiség, vagy ha úgy tetszik: a megmaradás és az új meggyökeresedés folyamatát is bemutatva és elemezve. Így készült el Kovács János gondos szerkesztésében (és a Kriterion kiadásában) a Nagyváradon megjelent Magyar Szó–Tavasz 1919–1920 (1971), az aradi Genius–Új Génius 1924–1925 (1975) és a Periszkóp 1925–1926 (1979) című folyóiratok antológiája. De nem feledkezhetünk meg a két háború közötti „nagyok” összeállításairól sem, még ha azok csak a közlemények egy szűkebb övezetét tárták is fel: a Méliusz és Szász János gondozta A Korunk költészete (1967) és a Szemlér Ferenc szerkesztette Az Erdélyi Helikon költői 1928–1944 címűekről, hozzájuk téve az ötvenéves évfordulóra, Korunk galéria 50 1926–1976 címmel megjelentet (szerkesztette Kántor Lajos és Ritoók János) is.

Ez a többé-kevésbé tudatosan irányított kiadványsor most ismét gyarapodott: a kolozsvári Keleti Újság árnyékában megindított Napkelet (1920–1922) bemutatásával, ami több szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt az anyalap miatt, amely 1918 és 1927 között vezető szerepet játszott az erdélyi napisajtóban, mint a szabadelvűség képviselője és mint a szomszéd országok azonos szellemiségű lapjainak, a Bécsi Magyar Újságnak (1919–1923), a kassai Szabadságnak (1921–1922) és utódjának a Magyar Újságnak (1922–1923), a budapesti Világnak (1910–1926) és folytatójának, a Magyar Hírlapnak (1926–1939), a szegedi Délmagyarországnak (1925–1944), illetve a szabadkai Bácsmegyei Naplónak (később: Napló, 1908–1944) testvérvállalkozása.

A Napkelet főszerkesztője Paál Árpád, társszerkesztői: Kádár Imre és Ligeti Ernő, segéd- illetve helyettes szerkesztője: Szentimrei Jenő – valamennyien tagjai voltak a Keleti Újság szerkesztőségének. Törvényszerű tehát, hogy a folyóirat szerves meghosszabbítása volt a főlap liberalizmusának, sőt radikalizmusának, s mint ilyen egyedülálló szerepet vállalt kora irodalmi kezdeményei között: a születőben lévő transzilvanizmuson túlmenően eredményesen tájékoztatott a nyugat-európai új művészeti és irodalmi irányzatokról, az expresszionizmusról és dadaizmusról – s természetesen esetenként teret biztosított az ezeknek a törekvéseknek a jegyében létrejött alkotásoknak. Tágabban szólva – tekintetbe véve a folyóirat magyarországi és bécsi/ berlini munkatársait – egyszerre volt erdélyi és európai, s nyitottságával eredményesen járult hozzá a különféle törekvések egymásmellettiségéhez és kölcsönhatásához.

Mózes Huba válogatása hitelesen tükrözi a Napkelet e színes arculatát. Különösen a cikkekben és tanulmányokban érezhető ez az európaiság és nagyvonalúság, de a prózai és lírai alkotások önmagukban is kifejezésre juttatják mindezt. – A gyűjtemény értékét nagyban növeli a szerkesztő sajtótörténeti bevezetője, amely körképet ad a kor többi irodalmi folyóiratairól, a Napkelet és a Keleti Újság kapcsolatáról, a liberális törekvések lassú anyagi elsorvadásáról és a Pásztortűz, illetve a Vasárnap köreiben gyülekező konzervatív erők felzárkózásáról s részbeni felülkerekedéséről.

A kötetet jól szerkesztett repertórium zárja, amely a számokra bontott ún. könyvészeti leírás után tematikus bontásban mutatja be a folyóirat tartalmát: a szépirodalmi művek mellett külön egységbe sorolva az emlékiratokat, illetve a tanulmányokat, cikkeket, jegyzeteket; ez utóbbin belül elkülönítve az irodalom, művészet, művelődés, végül a tudomány (filozófia, esztétika, lélektan, közgazdaságtan stb.) kérdéseit. A bibliográfiát a könyv- és lapszemle, az illusztrációk, a zeneművek és a sakk tételei – valamint a névmutató zárják.

A Napkelet Mózes Huba által összeállított szöveggyűjteményének és repertóriumának ott a helye valamennyi igényes kézikönyvtárban.

Botka Ferenc

 

 

Rózsa Maria: Deutschsprachige Presse in Ungarn 1850–1920. Bibliographie 2. Teil: Zeitungen. Sonderdruck aus Berichte und Forschungen. Jahrbuch des Bundesinstitutes für Kultur und Geschichte der Deutschen im Östlichen Europa. Bd. 11. R. Oldenbourg Verlag, München, 2003. 59–141.

A német–magyar kulturális, politikai, sajtótörténeti kapcsolatok a magyar(országi) sajtótörténeti kutatások megindulása óta foglalkoztatták a kutatókat, és részben még annak hangsúlyozására is sor került, hogy a magyarországi németség tájékozódása, érdeklődése, mentalitása az emlékiratokon és más szépirodalmi alkotásokon kívül elsősorban sajtójából, azaz mindennapi olvasmányaiból ismerhető meg. Ez a megismerés több szempontból látszik igen fontosnak. Elsősorban talán azért, mert az újabb komparatisztikai vizsgálódásokban a regionalitás és annak tudatosulása egyre nagyobb szerepet tölt be, és egy kulturális germanisztika egyre sűrűbben emlékezik meg (a német kultúra általános tételezésével szemben) német nyelvű irodalmakról. Ezt nagy mértékben segítette elő a prágai német nyelvű irodalom „világhírének” tudomásul vétele, és ehhez kapcsolódóan olyan sajtótermékek jelentőségének fölmérése, mint a Prager Tagblatt vagy a Prager Presse. Utóbb a Márai-kutatás sem mellőzhette sem a Prágai Magyar Hírlap, sem a prágai német nyelvű sajtó számbavételét. Másodsorban annak művelődés- és sajtótörténeti értékelése és értelmezése vált fontossá, hogy milyen mértékben több központú a német művelődés. Ez természetesen nem jelenti a berlini, a bécsi vagy akár a zürichi „központ” jelentőségének, nem egyszer nyelvi-kulturális példaadása kisugárzásának kisebbítését, pusztán annyit, hogy a regionalitás elvének előtérbe juttatásával párhuzamosan hangsúlyozódik az akár rendhagyónak tekinthető, a németétől eltérő nyelvi-irodalmi kontextussal folytatott dialógus miatt eltérő német nyelviség meghatározóinak föltárulása. Ennélfogva olyan kisebb térben kibontakozó, a helyi körülményektől átszíneződő német nyelvi kultúrák elemző bemutatása válik/válhat fontossá, amely nemcsak közvetítő funkciójában sorolódik be a német (nyelvű) művelődéstörténetbe, bár e téren fontosnak ígérkezhet hozzájárulása, hanem „önmagában” is, mint egy kisebb egység interkulturális sajátosságokat fölmutatni képes megnyilatkozása. Kiváltképpen abban a folyamatban érdemes szemügyre vennünk – most már konkrétan, a tárgyra térve – a magyarországi német nyelvű sajtót, amelyből kiindulva részint a sajtó kétnyelvűségére, részint arra a szerepre nyílhat rálátás, amelyet a két nyelvi kultúrában felnőtt vagy az egyik nyelvi kultúrától a másik felé tartó olvasóközönség betölt egy – megismétlem – interkulturális dialógusban. A szépirodalomban a 19. században még gyakori kétnyelvűség (a szlovéneknél ez a 20. század elején sem teljesen ritka, gondoljunk a szlovén irodalmi kánon egyik legjelentősebb írószemélyiségének, Ivan Cankarnak német nyelvű újságcikkeire, részvételére Bécs német nyelvű sajtójában!) a 20. századra visszaszorulni látszik, és jóllehet a magyarországi német irodalom aligha versenyképes a csehországival, a magyarországi német sajtó, kiváltképpen az 1945-ig megjelentetett Pester Lloyd nélkül nemigen kaphatunk teljes képet a német nyelvű napisajtóról. Itt nem részletezhetem, hogy 1933, még inkább 1938 után előbb a csehországi, majd a Pester Lloyd révén a magyarországi német sajtó milyen jelentőségre tett szert a német nyelvű művelődésben, miként lehetett fóruma mindazoknak a szerzőknek, akik akkoriban sem Németországban, sem Ausztriában nem publikálhattak. Ugyanez a Pester Lloyd a 20. század elején viszont amellett, hogy a színvonalasan szerkesztett lap széleskörű információival valamennyi németül olvasó igényeit kielégíthette, nemcsak Magyarországon, tudunk arról, hogy Miroslav Krleža is többször reagált, általában vitatkozva, a cikkekre, első kézből számolt be a lap az olvasóknak arról, hogy mi történt Berlin, Bécs kulturális életében. És megfordítva: a magyar művelődés jelenségeinek német nyelvű tolmácsolására is vállalkozott. A Neues Pester Journal például Krúdy-írások fordításait közölte. Az majd egy további (mikrofilológiai, elkerülhetetlen) kutatás tárgya lehet, hogy ez a közvetítés milyen hatásfokú volt, átvette-e a közleményeket a magyar, illetőleg a bécsi vagy a berlini sajtó. Annyit azért megjegyeznék, hogy a 19–20. század fordulóján a magyar értelmiség olvasott németül, és bár érezhető volt a tendencia bizonyos körökben, hogy az egyoldalúnak minősített német tájékozódást a franciával cseréljék föl, a magyarországi német sajtó olvasása révén az információszerzés irányában azért az állandóság figyelhető meg (ami persze nem zárja ki, hogy a szépirodalomban váltás kezdődött meg). Még azt tenném ehhez hozzá, hogy a magyar kultúra „eredményeinek” a szélesebb európai nyilvánossághoz közvetítésében az ebben érdekeltek továbbra is erősen használták a német nyelvet és a német nyelvű sajtót, hiszen ott jóval nagyobb volt a fogadókészség; tegyük hozzá: ott inkább megértés találtatott, mint a franciában vagy angolban. Jókai francia és angol sikere erősen viszonylagos, míg bécsi és berlini népszerű sorozatok, népszerű lapok még a 20. század elején is bőségesen adták közre az író műveit.

Csak röviden tudok itt nyilatkozni arról, milyen figyelemre méltó, miszerint nem csupán a nagyobb városok „polgársága”, intelligenciája, illetőleg szakmunkás-rétege tudott németül, igényelte a német nyelvű, a helyi eseményeket a középpontba állító tájékoztatást, hanem a kisebbeké is, amelyek társasági élete mintegy leképezte a nagyvilágnak számító nagyobb és külföldi városokét, de amelyek napi történései a „helyi szín” megörökítésével alkottak olyan eseményeket, amelyekkel meg lehetett tölteni a lapot, és amelyek valójában indokolták a megjelenést (hiszen a nagyvilág eseményeiről gyorsabban és részletesebben számoltak be a fővárosokban szerkesztett, a helyi kaszinóban, kávéházakban elolvasható újságok). Ezzel szemben már arra is utaltam, hogy az úgynevezett „kávéházi kultúra” egyik lényegesnek tűnő eleme a kávéházak ama jellegzetessége, miszerint a betévedő fogyasztó elolvashatta kedvenc „világ”- és helyi lapjait.

Rózsa Mária bibliográfiája 381+1 tételben adja közre a magyarországi német nyelvű sajtó 1850–1920 közé eső periódusának jegyzékét, Magyarországba Erdélyt és Horvátországot beleértve, tíz tételben kapjuk a kőnyomatosokét, továbbá 76 tételben az előzményül szolgáló, 2001-es bibliográfiához, amely folyóiratok jegyzékét adta, kiegészítéseket. A 2001-es közlés óta a bibliográfia alapelvei nem változtak, Rózsa Mária az OSzK anyagára épít, illetőleg a korábban már feltüntetett szakirodalomra, nem volt módja Erdélyben, Horvátországban és Szlovákiában ellenőrizni adatait. Ennek következtében sűrűn olvasható az egyes tételeknél a „nicht vorhanden” (nem található) vagy csak töredékesen található jelölés. Persze, kétséges, hogy levelezéssel megoldható lett volna-e, hogy a városi, állami könyvtárak hírlaptárának munkatársai bevonódjanak a kutatásba. Szinte hihetetlen, hogy a jelzett időszakban Zágrábban kevesebb német nyelvű napilag jelenjen meg, mint Aradon (a bibliográfiában az Agramer Zeitung 1897-es és az Agramer Wochenblatt 1873–1875-ös megjelenésű lapjai található, az utóbbi „nicht vorhanden”). Aligha kétséges, hogy a bibliográfia nem közvetlen a mai Magyarországot illető lapjairól így nem kaphatunk képet, és a bibliográfia elsődleges haszna az, hogy megtudjuk, az OSzK-ba látogató olvasó a jegyzékből mely lapokat találja meg, és melyekért kell esetleg Eszékre, Zágrábba vagy netán Gyulafehérvárra elutaznia. Persze, olykor a mai Magyarország területén kiadott újságok sem lelhetők föl az OSzK-ban, így például a Mosonmegye-Mosoner Komitat című mosonmagyaróvári lap sincs meg, az 1901-re datált budapesti Früh-Journal sem, de nincs adatunk többek között az 1880. június 18. és július 18. között megjelentetett budapesti Ungarische Wochenpostról, az 1898-as budapesti hetilapról, az Ofener Zeitungról. A soproni illetőségű lapok irodalmi hivatkozásában a Horváth (és a tételszám) jelölésre bukkanunk, innen fontos információk nyerhetők ki, például az: „Im Soproner Archiv vollständig vorhanden, in der SzN einige Nummern”, csupán az a probléma, hogy a Horváth rövidítés feloldását nem tartalmazza a 61–62. lapon közölt Literaturhinweise. Ezzel függ össze az a kérdés, vajon nem lehetett volna-e a magyarországi lapok esetében megyei, városi könyvtárakkal fölvenni a kapcsolatot a hiányzó lapszámok, információk ügyében.

Mindenképpen igen hasznos munkát végzett Rózsa Mária, jegyzékével biztosabb alapokat teremtett a jövőbeli kutatások számára. A helytörténeti kutatás mellett az irodalom- és regionális történet gyümölcsöztetheti a kötet eredményeit. Kiváltképpen a lapok Belletristik rovatainak feldolgozása járhat meglepetéssel. Még a helyi szerzők próbálkozásainak feltárása sem teljesen érdektelen, az meg különösen tanulságos lehet, mit fordítottak a helyi lapok a magyar irodalomból, miféle irodalmi/művészeti tárgyú cikkeket írtak, netán a „világirodalom”-ból mi szivároghatott be a helyi lapokba. A sajtótörténet tematikus művelése művelődéstörténeti eredményekkel kecsegtethet. Ennek a bibliográfiának érdemévé válhat, hogy az efféle vizsgálódásokat ösztönzi.

Fried István

Tinti, Paolo: La libraria dei gesuiti di Modena. Il fondo antico dal Collegio di S. Bartolomeo al Liceo Muratori. Premessa di Maria Gioia Tavoni. Modena, 2001, Patron editore. XVI, 350 l. /Collana di Archivistica, Bibliografia e Biblioteconomia, nr. 3/

Valamennyi európai országban a régi könyvállományok rendszeres feltérképezésének munkái újabb, fellendülő szakaszba érkeztek. A számítógépek nyújtotta lehetőség nagyobb közös katalógusok építésében nem egyszerűen azt jelenti, hogy a katalógus számítógépen elérhető, hanem azt is, hogy retrospektív nemzeti bibliográfiák összeállítói újabb jelentős forrásanyaggal gazdagodtak. Ugyanakkor a művelődéstörténet kutatói eddig elképzelhetetlen segítséget kaptak abba, hogy a szétszóródott egykori (középkori, vagy kora újkori) gyűjteményeket legalább katalógus szinten újra egyesítsék. Ehhez az is kell persze, hogy az egyes kisebb könyvtárak is úgy tárják fel anyagaikat, hogy az egyes könyvek leírása alkalmazkodjon a nemzetközi normákhoz, alapvetően az ISBD(A) szabvány javaslat megfogalmazta követelményekhez. Maria Gioia Tavoni előszavában e nézőpontból üdvözli Paolo Tinti munkáját.

A jezsuiták 1552-ben telepedtek le Modenában, előbb a Sant’Augustino, majd a parochia della Pomposa épületében rendezkedtek be. A Collegio di S. Bartolomeo könyvtárát először 1631-ben említik a források, mint amelyet a szentély fölött az első emeleten helyeztek el. Paolo Tinti levéltári (végrendeletek, ingóság összeírások) források alapján, és a ma is meglévő könyvek tulajdonosi bejegyzéseire támaszkodva elemzi a könyvtár gyarapodásának a történetét. Az adományozók nem csupán a tanárok, elhunyt szerzetesek voltak, hanem a város polgárai is többször választották kedvezményezettül a kollégiumot. Íly módon a könyvtár története egy fejezet Modena társadalomtörténetében is.

A gyűjtemény a 17. század végére az Este hercegek területének egyik legnagyobb jezsuita könyvtárává nőtte ki magát. A közelben Reggioban, Novellában, Carpiban és Mirandolában voltak még jezsuita gyűjtemények. Tinti összehasonlította az állomány tartalmi összetételét egyéb jelentősebb jezsuita könyvtárakéval is.

A jezsuita rend 1773. évi feloszlatás után a könyvtáros Girolamo Tiraboschi katalogizálta a könyveket, amelyek a San Paolo konventbe kerültek. Innen egy részük az egyetem könyvtárába. Az 1862/63-as tanévben a könyveknek a most katalogizált része került vissza a San Bartolomeo kollégiumba, amely ma „Liceo classico L. A. Muratori”.

Tinti részletesen elemzi Tiraboschi katalogizáló módszerét. Megállapítja, hogy nem követte a jezsuiták által általában használt Claude Clement-féle (Lyon, 1624) tartalmi felosztást (24 osztály), hanem a Jean Garnier Systema Bibliothecae című munkájában (számos kiadást megélt) kidolgozott rendszerre támaszkodott.

A jelenlegi állomány 939 bibliográfiai egység (közel 2000 kötet), amelynek részletes leírása követi az alapos tanulmányt. A mutatók a nemzetközi elvárásoknak megfelelően személynév, nyomda- és nyomdászmutató, illetve a tulajdonosi bejegyzések indexe. A kiadási helyeket végignézve feltűnő, hogy a gyarapítás mennyire nem terjedt ki az Alpokon túli területekre. Még a bécsi és a grázi kiadványok is csak elvétve fordulnak elő, de teljességgel hiányoznak a német katolikus nyomdák termékei (München, Ingolstadt, Augsburg). Számottevő nem itáliai anyag csak Párizsból és Lyonból került a modenai jezsuitákhoz.

A magyarországi használónak különösen hasznos ez a kötet, hiszen alapvetően 18. századi olasz katolikus teológiai, illetve hitéleti anyag, amely könyvek gyakran jutottak el a magyar könyvtárakba is. Azonosításukhoz pedig kevés jól használható kézikönyv áll rendelkezésre.

Monok István

Lietuviškai Biblijai – 400 metų. Biblijos vertėjas Jonas Bretkūnas. Tarptautinės parodos katalogas. – 400 Jahre litauische Bibel. Bibelübersetzer Johannes Bretke. Katalogs der internationalen Ausstellung. Sudarytojos/Zusammengestellt von Ona Aleknavičienė, Jolanta Zabarskaitė. Vilnius, 2002, Lietuvos dailės muziejus. 158 l.

1991. augusztus 24-én a Szovjetúnió elismerte Litvánia függetlenségét. A többi ezidőtájt függetlenné vált néphez hasonlóan Litvániában is a nemzeti kulturális örökség számbavétele, felmutatása, ápolása és a fiatal generációk tagjaiban való tudatosítása nemzeti kulturális- és tudományos stratégiai kérdéssé vált. A nemzeti irodalom- és könyvtörténeti kutatások Litvániában is intenzívebbé váltak, és sorra jelentek meg alapvető könyvek, amelyek az egyes művelődéstörténeti periódusok kutatásában igyekeztek olyan szemléletet is érvényesíteni, amely a nyolcvanéves szovjet periódus idején nem volt lehetséges. Sokszor kényszerültek felvenni a 19. században elejtett fonalat a kutatások szerves folytathatósága érdekében. Sigitas Narbutas litvánul és angolul is kiadott kismonográfiája a litvániai irodalom és írásbeliség történetének első hat évszázadáról (The myterious island. A review of 13^th–18^th century literature of the Grand Duchy of Lithuania. Vilnius, 2000, Institute of Lithuanian Literature and Ethnology) nem csupán egy új összefoglalás, hanem az a közeljövő kutatási irányainak kijelölése is egyben. Az ebben a könyvben megjelent irodalomtörténeti periodizáció felfogható könyvtörténeti korszakolásnak is: középkor (1251–1521), reneszánsz (1522–1596), barokk (1597–1750), felvilágosodás (1751–1832).

A dán, porosz, svéd, lengyel és orosz kulturális hatás – és hatalmi politika – befolyása mellett kibontakozó litván irodalom reneszász korszaka az első, Vilniusban nyomtatott könyvvel kezdődik (Pranciškus Skorina könyve az utazásról orosz nyelven), és a periódus kulturális arculatát – a többi közép-európai nemzetéhez hasonlóan – alapjaiban meghatározta a reformáció. Az első porosz és litván könyv (mindkettő protestáns katekizmus) is e periódusban jelent meg Königsbergben: a porosz 1545-ben, a litván 1547-ben. A porosz katekizmus hasonmás kiadása művelődés- és nyeltörténeti elemzéssel 1995-ben jelent meg: Pirmoji Prūsų knyga. The first Prussia book. Parengė/Ed. by Mikelis Klusis, Bonifacas Stundžia. Vilnius, 1995, Pradai (Bibliotheca Baltica. B. Lithvania). Az első litván nyelvű könyvről egy háromnyelvű kiadványban adott alapvető elemzést Alfonsas Šešplaukis (Pirmoji lietuviška knyga naujujų tyrinėjimų šviesoje. – The first Lituanian book in the Light of New Research. – Das erste liauische Buch im Lichte der neueren Forschung. Kaunas, 1997).

A 2002 őszén Vilniusban rendezett kiállítás – amelynek katalógusát szeretnénk most bemutatni – az első litván Biblia fordítója, Johannes Bretke (1536–1602) életművét, a Bretke-kutatás eredményeit, illetve a Bretke-féle Biblia utóéletét, litvániai hagyományát mutatta be a közönségnek (zárva a Bretke-fordítás internetes megjelenésével). A kiállítás katalógusa azonban ennél több, rövid litvániai művelődéstörténet a 16. századról. Három – kétnyelvű, litván és német – nagyobb tanulmány vezeti be a kiállítási tárgyak részletes leírását. Jochen C. Range a Bretke-portré megrajzolásakor teljes joggal hangsúlyozza, hogy a Bammeln nevű faluból származó porosz polgárgyermek az akkori Poroszország többnemzetiségű és összetett kulturális hagyományt magába ötvöző lutheránus lelkész a korszak tipikus értelmiségi alakja. Königsbergben, majd Wittenbergben tanult, 1563-tól aktív lelkész, aki németül és litvánul egyaránt prédikált. Egyháza számára énekeskönyvet szerkesztett (németül és litvánul, 1589), majd 1591-ben megjelentek litván prédikációi is Königsbergben, de fő művének a litván Biblia-fordítását tartotta maga is, amelyen aktívan 1580-tól dolgozott. A szakírók szerint e fordítás alapján összeállítható a 16. századi Thesaurus lingvae lithuanicae. Történeti munkáit németül írta, főként Poroszország, és első szolgálati helye Labiau (litvánul Labguva, ma Oroszország: Polessk) krónikáját.

Ingė Lukšaitė tanulmányában (Johannes Bretke und die baltische Kultur) azt a folyamatot és szellemi erőteret rajzolta meg, ahogyan kelet-poroszországi részek – Bretke életében – átélték azokat a vitákat, amelyek a végülis egy ortodox lutheránus szemlélet megerősödésével zárultak. A legnagyobb hatást Luther mellett ezen területen Andreas Osiander (1514–1571) gyakorolta. A század közepétől sorra jelennek meg a német és a litván katekizmusok, énekeskönyvek, egyházi rendtartások és beszédgyűjtemények.

Ona Aleknavičienė a Bretke-örökséget elemzi (Der Weg des Johannes Bretke ins 21. Jahrhundert). Fő művei, a litván Biblia-fordítás és a „Chronik des Landes Preussen” kéziratban maradt. Már a 17. században ismertek voltak ezek a kéziratok, és idézik azokat, főként a Biblia litván szövegét. Az első méltatója, a königsbergi egyetem teológia professzora Johann Jacob Quandt (1686–1772) volt. Quandt 1735-ben kiadott litván Bibliájának előszavában írt Bretke fordítási érdemeiről. Ludwig Jedemin Rhesa, ugyancsak a königsbergi egyetemen 1816-ban írta meg a litván Biblia történetét. Művében kiemelkedő szerepet tulajdonít Bretkének, de a szövegből csak kisebb részek jelentek meg szöveggyűjteményekben, chrestomátiákban. Bretke nagy művének kiadását most készítik elő, és hasonlóan több kelet-európai Biblia-fordítóhoz, a 21. században megjelenhet műve is (lásd például Bartol Kašić (1575–1650) horvát jezsuita esetét, vö. MKsz 2003. 4. sz. 500–502.)

Maga a kiállítás először Bretkének a tudós lelkésznek életét és a Baltikumban végzett tevékenységét mutatja be (Pfarrer als Gelehrte und Schriftsteller auf dem Lande), majd részletesen történetírói munkásságát (Johannes Bretke als Geschichtsschreiber). A harmadik teremben Bretke utóéletét ismerhették meg a látogatók (Die Bretkeforschung).

Monok István