közlemények

A Bodleian Library katalógusainak története és egy adalék. (Szerepel-e a szerző neve Medgyesi Pál: Rövid tanitas az presbyteriumrol... című művében?) A Rövid tanitas az presbyteriumrol...[1] című, kérdés-felelet formájában írt könyvecske 1653-ban jelent meg Patakon a Medgyesi Pál által három évvel korábban Bártfán publikált Dialogvs politico-ecclesiasticus...[2] „erősen rövidített, ’népszerűsítő’ kiadása”-ként[3]. Ugyan „a szerző nevét fel nem tüntető nyomtatványról”[4] van szó, de a szakirodalom számára sohasem volt kérdés, hogy a „tartalmi kivonat”-ot[5] is Medgyesi Pál készítette.[6] Az RMNy vonatkozó cikke is Medgyesi szerzőségének egyértelmű bizonyítékaként idézi Lórántffy Zsuzsanna Klobusiczky Andrásnak 1652. december 25-én írt sorait: „Medgyesi uram is mondja, hogy a typográfusnál hadta az Presbyteriumnak rövid magyarázatjáról írást, hogy kinyomassák bővebben valamennyire azelőtt volt, de ugyanazon értelemmel... kegyelmed azért papírost vétessen arra valót elegendőt bár nyomtassanak ezerig valót”.[7]

 

Míg az RMNy a Dialogvsból 32 példányt tart számon 26 könyvtárban[8], addig a Rövid tanitasból igen kevés maradt fenn. Az RMNy szerint három darab létezik a műből[9], ám ezek közül is az egyik, a Szabó Károly által[10] még a Sárospataki Református Kollégium gyűjteményében jelzett kötet ma Nižnij Novgorodban van. Eredeti példány nem is létezik belőle a mai Magyarországon, ugyanis a másik kötet a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban[11], a harmadik pedig az oxfordi Bodleian Libraryben található.[12] (Az OSzK-nak is csak a kolozsvári, a pecsét szerint eredetileg az Erdélyi Múzeum Könyvtárának állományába tartozó példányról készült másolat van a birtokában.[13])

A Bodleian Libraryben folytatott egyéb kutatásaim során[14] egy igen meglepő filológiai tévedésre bukkantam a Rövid tanitassal kapcsolatban.

A Bodleian Library katalógusainak története. Az oxfordi Bodleiana könyvtári állománya jelenleg több mint 7 millió kötetes. A lenyűgöző mennyiség mellett fontos, hogy az 1610 óta az angol nyelvű könyvekre vonatkozóan − legalább is elvileg − köteles könyvtárként működö Bodleian Librarynek híresen precíz rendszere és akkurátus katalogizálási hagyománya van. A pontos lajstromozást a Thomas Bodley által 1602-ben újjáalapított[15] gyűjtemény első könyvtárosa, a tudós filológus Thomas James (1573–1629), a New College Fellow-ja kezdte el.[16] Ő állította össze és jelentette meg a könyvtár első nyomtatott katalógusát 1605-ben, mely az európai közkönyvtárak viszonylatában is jelentős munka, mert ez volt az első generális katalógus.[17] A kötet 655 lapon kb. 8700 tételt tartalmaz (ez több mint 6000 kötetet jelent), és a fakultásoknak, illetve a négy könyvtári egységnek megfelelően négy fő fejezetben: teológia, jog, orvostudomány és művészetek tárgyalta a könyveket, igen pontos bibliográfiai leírást alkalmazva. A négy címszón belül viszont már alfabetikus szerzői sorrendet használt.[18] A rendszer működését mutatja, hogy az akkori jelzetek nagy része megfelel a ma használtaknak.

Az 1620-ban kiadott második katalógus már tematikus elrendezést sem alkalmaz, úttörő módon kizárólag abc-sorrendbe szedi a szerzőket.[19] A könyvtár ekkorra már nem kevesebb, mint 16.000 kéziratos és nyomtatott kötete jól mutatja, hogy szűk két évtized alatt milyen jelentős munkát végzett Thomas James. Az utóbbi katalógushoz 1635-ben egy Appendixet illesztettek[20], amelyet a korábbi fő szempontokat megtartva dolgoztak ki.[21]

„A későbbi nyomtatott katalógusok közül a kortársak különösen nagyra tartották az 1674-ben, Thomas Hyde [a Bodley akkori főkönyvtárosa] által készített Catalogus impressorum librorum...-ot.”[22] E katalógus[23] két igen vastag fólióban, összesen több mint 750 oldalon keresztül, alfabetikus rendben sorolja fel a Bodley akkora már óriásira duzzadt állományát. A Hyde-féle leírások még a Thomas James katalógusaiban találhatóknál is precízebbek[24], és ez öröklődik a későbbiekben is, sőt a 18. és 19. századi nyomtatott katalógusok további pontosságra törekszenek, tökéletesíteni próbálják a korábbi gyakorlatot.[25]

Ezt a hagyományt folytatja az 1988-től életbe lépett, és azóta folyamatosan fejlesztett számítógépes katalógusrendszer is. Az OLIS (Oxford Libraries Information System) 8 millió tétele nagyrészt könyvekből és periodikából áll. Ebből 5 milliót is meghaladja azoknak a címeknek a száma, amelyek a Bodleian Library állományába tartoznak. (Vagyis a Bodleiana 7 milliós állományának, főleg a régi anyagnak egy része még nem található meg az OLIS-ban.) Az OLIS közel 3 millió tétele azoknak a könyvtáraknak (College-ok, Faculty-k, különböző intézetek stb.) az anyaga, amelyek vagy a University of Oxfordon belül vagy ahhoz társulva működnek. Az OLIS 2004 elején 103 könyvtár katalógusát tartalmazza. A cél tehát, hogy a különböző könyvtárak eltérő katalógusait egyetlen egységes rendszerbe foglalják.

A Bodleian Libraryben − egészen a számítógépes katalógus bevezetéséig − a régi anyagban való tájékozódáshoz a már említett 1843/1851-es nyomtatott katalógust használták, illetve erre építve állították össze a kiegészített Pre-1920 Catalogue-ot. A könyvtári katalógusok automatizálása is ez utóbbi feldolgozásával kezdődött az 1960-as években. E munka eredménye az Oxford University Press által 1993-ban publikált CD-ROM: The Bodleian Library Pre-1920 Catalogue of Printed Books.

Az OLIS 1988-as bevezetésével elsősorban a modern anyaghoz lehetett digitális formában hozzáférni, de különböző projekteknek köszönhetően folyamatosan fejlesztik a régi állományt leíró tételekkel is. Mivel azonban a Pre-1920 Catalogue nem ellenőrzött tételeit is rátöltötték 2000-ben az OLIS-ra, illetve, ahogy említettük, többféle könyvtár katalógusából származnak a tételei, időnként inkonzisztenciát és kérdéses elemeket találhatunk a rendszerben, bár a könyvtár tudatában van ennek, és célul tűzték ki a folyamatos fejlesztést és javítást.[26]

Ilyen hiba például, tapasztalatom szerint, hogy a számítógépes katalógus nem ismeri fel pontosan a kolligátumokat. Vagyis ha az olvasó − természetesen a számítógépes hálózaton keresztül, a kérőlapok csaknem teljes kizárásával − kikéri az olvasni kívánt kolligátumot az egyik darabjának adataira kattintva, akkor a rendszer a kolligátum többi darabját még raktáron lévőként tartja számon. Az OLIS-nak a nyomtatott katalógusok óta öröklődő (bár folyamatosan javított) másik hibája, hogy időnként − persze csak a kisebb nyelvek esetében − túl mechanikusak a régi könyvek címlapleírásai, így néha nem a tényleges szerző neve alatt szerepelnek bizonyos művek, máskor pedig az egy szerző által írt különböző műveket nem azonos név alatt találjuk meg. Például Szenci Molnár Albert név alatt tüntetik fel a modern kiadásokat, míg a régi edíciók példányait a Molnár-nál kell keresnünk. Ugyanez a helyzet Apácai Csere János esetében is.

Azért e téren is tapasztalható időnként némi pontosítás. Az 1843-as katalógusban ugyanis Joannes Wollebius Christianae theologiae compendium...[27] című művének magyar nyelvű kiadását még a GY betűnél taláhatjuk meg[28], mert a fordító nem más, mint Komáromi Csipkés György[29]. Ezek szerint a több nyelvre lefordított, s különösen Angliában népszerűvé vált mű[30] magyarítójának a keresztnevét vélték vezetéknévnek a Bodleian Library könyvtárosai, pedig a 19. század közepére azért már több „fordított nevű” magyar szerző volt helyesen regisztrálva a katalógusokban. (A Pre-1920 Catalogue-ban és az OLIS-ban ma már helyesen szerepel a szerző neve.)

Egy rejtélyes Medgyesi-mű Oxfordban. A Bodleiana hungarica-állományát[31] vizsgálva a fentieknél sokkal különösebb hibára bukkantam Medgyesi Pál egyik műve kapcsán. Ha az OLIS-ban a szerzők között keresve beírjuk a „Medgyesi” nevet, három eredményt kapunk. Egyrészt Medgyesi, Pál neve alatt a Dialogus Politico-Ecclesiasticus..., Bartfan[32] 1650 adatot.[33] A címleírást, mivel a szerző neve nem szerepel a címlapon, csak a Rákóczi Zsigmondhoz szóló Praefatio végén[34], a számítógépes katalógusban szögletes zárójelben követi az alábbi magyarázat: [by P. Medgyesi. In Hung.].

Másrészt Medgyesi, Pál neve alatt található a Rövid tanitas az presbyteriumrol cím is. A szerző nélküli címlapot hasonlóan egészítik ki, mint a másik műnél [by P. Medgyesi], csak itt nem kell jelezniük: „In Hung”, hogy nem latin műről van szó, mert itt a cím is magyar nyelvű.[35] Kiadási helyként [Sárospatak]-ot jelölik meg, ugyancsak zárójelben, pedig a város neve ez esetben szerepel a címlapon az impresszumban: „Patakon az ö Nag’sagok Kön’v-n’omtató Bötüjökkel, es Költsegekkel.” Mivel azonban a kiadási hely nincsen eltérő betűtípussal kiemelve, minden bizonnyal a magyarul nem tudó könyvtárosok nem vették észre, és valószínűleg újabban, valamilyen bibliográfiai leírás alapján rekonstruálták. Az „Uniform place” rubrikában „Hungary Sárospatak” szerepel. A kiadási dátum 1653.

A Medgyesi keresőkérdés alapján egy harmadik eredményt is kapunk. Ez esetben a Rövid tanitas az presbyteriumrol avag’ eg’hazi tanatsrol, mel’ az presbyterialis dialogusnak summaja címet írja ki a gép, mint látható, az előző eredménynél részletesebben. Itt a kiadási hely n. pl.-ként van feltüntetve, a dátum ugyancsak 1653. Ezen adatok alapján azt lehetne gondolni, hogy azonos kiadás két különböző példányáról van szó, amelyek közül az elsőnél sikerült a könyvtárosoknak azonosítani a kiadási helyet, míg a másodiknál nem. Ám amikor azt látjuk, hogy a két mű jelzetére ugyanazt írja ki a gép,[36] akkor elbizonytalanodunk. A legfurcsább viszont az, hogy ez utóbbi Rövid tanitas szerzője az OLIS szerint nem Medgyesi Pál, hanem Medgyesi László Jere’s.

Hány Rövid tanitas található hát a Bodleyban, és ki ez a rejtélyes névrokon? Ha pedig valami félreértésről van szó, akkor mikor és hogyan keltekezett? A következőkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

A „két” Rövid tanitast kikérve azt tapasztalhatjuk, amit a két megegyező jelzet alapján is sejthettünk: valójában egyetlen példányról van szó, csupán egy Rövid tanitas található a Bodleyban. E mű egy két részből álló kolligátum első darabja. A második rész nem más, mint Tolnai Dáli János Dáneus Ráca-I[37] című vitairata.

A kolligátum első előzéklevelének rectoján az alábbi bejegyzés szerepel: „Illustrissimae Oxoniensi Bibliotecae mittit Ladislaus Gyöngyösi De Ung. Nob Ungar”.[38] A bejegyzésben szereplő Gyöngyösi László további két kötetet ajándékozott az oxfordi könyvtárnak. Az előbbin kívül a már tárgyalt Medgyesi-féle Dialogvsban, illetve Mattheus Virel A’ Keresztyeni Vallasnak Fundamentumi éppen Gyöngyösi által készített fordításában[39] szerepel az, hogy ő „mittit/misit” az említett köteteket, a Dialogvsban olvasható bejegyzés szerint: „ex Hollandia”.

Pontosan nem lehet tudni, hogy ki hozta a könyveket és mikor érkeztek meg a Bodley-ba, de az utóbbi bejegyzésből úgy tűnik, hogy az ajándékozás idején Gyöngyösi Hollandiában tartózkodott. Vagyis mivel könyve 1657-ben jelent meg, és 1654 augusztusi utrechti beiratkozását követően négy évig volt a holland egyetemen, majd hazatért,[40] valószínűleg 1657–58 körül kerültek Angliába ezek a kötetek.[41] Az első oxfordi katalógus, amelyben megtalálható mindhárom Gyöngyösi-féle kötet címleírása − a máig használt jelzeteikkel − a már említett, Thomas Hyde-féle 1674-es kiadvány.

A 17. századi prédikátor műveit keresve e katalógusban a Medgyesi címszónál a Megyesi változathoz való utalást találunk, ahol ezt a két (vagyis nem három, mint az OLIS-ban!) tételt találjuk:

„Paulus MEGYESI, Hungarus. Dialogus Politico-Ecclesiasticus, Hungaricé. Bartfan 1650. 4º I. 4. Th. BS.” A Rövid tanitas itt is hasonlóan szerepel, ahogy a mai, számítógépes katalógus hibás változatában, vagyis ugyan a fentivel megegyező vezetéknévvel, de attól eltérő „keresztnevekkel”: „Ladislaus Jeres MEGYESI, Hungarus. De Presbyterio, per modum Dialogi Hungaricé. − 1653. 8º T.4. Th. BS.” (Az OLIS-ban, mint láttuk, „Medgyesi László Jere’s” olvasható, vagyis az egyik „keresztnevet” ma már magyaros formában szerepeltetik, a másik „keresztnevet” aposztrofával írják, a „vezetéknevet” pedig -dgy- formában használják, éppen úgy, mint ahogy Medgyesi Pálét.)

Fontos tehát kiemelni, hogy 1674-ben csupán egyetlen Rövid tanitast írnak le, persze helytelenül, vagyis az OLIS-ban szintén szereplő helyes leírás ekkor még nem szerepel.

Az 1738-as katalógus címleírásai szinte teljesen megegyeznek az előzőével.[42] Az 1843-as nyomtatott katalógusban is az eddigiekhez hasonlóan szerepelnek a szerző „keresztnevei”.[43] Annyi − pozitív irányú − változás viszont történt, hogy itt már a Megyesi változat irányít az autentikusabb -dgy-s írásmódhoz, illetve részletesebben szerepelnek a címleírások, mint a korábbi katalógusokban.

„MEDGYESI, (Ladislaus Jeres) Hungarus. Rövid tanitas az presbyteriumrol avag’ eg’hazi tanatsrol; mel’ az presbyterialis dialogusnak summaja. 8º. s.l. 1653.”

„MEDGYESI, (Pal) Hungarus. Dialogus politico-ecclesiasticus; az az, két keretztyén [sic!] embereknek eggy-mással-való beszélgetesek; &c. 4º. Bartfan, 1650.”

A katalógusokat követően, amelyekben ez a különös elírás olvasható, lássuk magát a Bodleian Library − egyetlen! − Rövid tanitas példányát. A címlapot megelőzően három előzéklevél található. Az 1. levél rectóján szerepel a már idézett, Gyöngyösi-féle beírás, a 2. levél üres. A 3. levél versóján, szemben a következő levélen kezdődő címlappal [A1r] szerepel az ugyanitt található − minden bizonnyal a beérkezés után beírt − jelzet alatt az alábbi szöveg: „Author hujus libri est Ladislaus Jeres Megyesi Hungarus. agit de Presbyteris.” (Az idézett mondatot valószínűleg egy könyvtáros írta, de talán nem az a kéz, amelyik a jelzetet.)[44]

Honnan ered hát ez az elírás, amely megjelenik magában a kötetben, majd katalógusról-katalógusra, egészen mostanáig öröklődik? Hiszen a címlapon nem szerepel a szerző neve, így azt nem írhatták el. Viszont „a címlap hátán [A1v] bibliai idézet olvasható” − jegyzi meg az RMNy vonatkozó cikke is.[45] Az viszont már természetesen indiffierens volt az RMNy szerkesztősége számára, hogy mit is tartalmaz ez az idézet. Számunkra viszont ebben a citátumban rejlik a Bodley névelírásának megoldása.Acímlaphátáratehát−FülöpNátánáelhez szóló szavait idézve − az alábbit nyomtatták:

„Janos Evang. I. Resz. az 47. versben.

JERE S-LASD MEG.”

A valóban − több korabeli könyv gyakorlatától eltérően, de azért nem szokatlanul − végig nagy betűkkel közölt, ráadásul feltűnően az oldal közepére nyomtatott idézet okozta a Bodley könyvtárosának fatális félreértését. Úgy gondolta, hogy igenis föl van tüntetve a szerző neve − ha nem a címlapon, akkor legalább is annak hátulján. Így vélte a MEG. szót a „Megyesi” rövidítésének. Talán éppen az e kötettel együtt Oxfordba hozott Medgyesi Pál-féle Dialogvs hatott rá.[46] Vagy rémlett neki, például a könyveket szállító magyar peregrinus (?) elbeszéléséből, hogy ezt a művet is Medgyesi írta. Csak mire a címleírásra került a sor, e mű szerzője a 17. századi könyvtáros számára már egy „másik Megyesivé” vált. Hiszen a LASD szót a Ladislaus rövidítésének gondolta, míg a JERE S-szavakról úgy vélhette, hogy valami általa ismeretlen magyar nevet rejtenek.

Annyi viszont mind a Pre-1920 Catalogue, mind az OLIS becsületére legyen mondva, hogy amikor Medgyesi László Jere’s-ként közlik a mű szerzőjét, a cím leírása után odateszik szögletes zárójelben a könyvben „eredetileg” szereplő „névrövidítést”: [signed. Jeres-Lasd. Meg.].[47] Ennek szerepeltetésével tulajdonképpen azt jelzi a katalógus, hogy mit „oldott fel” a 17. század végi könyvtáros, és mit „fordított magyarra” a 20. századi, aki ezek szerint nemcsak ismerte a magyar neveket, hanem a „latinosított” névalakot − Ladislaus − láthatóan kerülni igyekezett.

Ráadásul szemben a korábbi katalógusokkal, mind a Pre-1920 Catalogue CD-ROM-ján, mind az OLIS-ban önálló tételként helyesen szintén szerepel a címleírás. Vagyis minden bizonnyal e tétel esetében már megtörtént a revízió, melynek során nemcsak a kiadási helyet azonosították, hanem pontosan leírták a szerző nevét is. Ám véletlenül benne felejtették a katalógusban a kötetbe bejegyző könyvtárostól származó és az 1674-es katalógus óta öröklődő hibás leírást is. A Bodleian Library mentségére szól, hogy fölhívja a figyelmet az ilyen típusú hibák előfordulására.[48]

Az egyes tételek revízióját követő OLIS-bővítés, és ezzel párhuzamosan a még revideálatlan címleírások ideiglenes használata digitális formátumban tehát azt eredményezte, hogy jelenleg két, egy helyes és egy helytelen adat referál ugyanarra a Medgyesi-műre. Ráadásul − minden javítási és tökéletesítési kísérlet ellenére − abban is hűek maradtak a hagyományhoz, hogy az OLIS-ban és a CD-ROM-on megmaradt a Megyesi (Jere’s László) névalak is. Igaz, ennél csak egy megjegyzés szerepel, mely Medgyesihez − kizárólag a Rövid tanitás...-hoz! − utalja a böngészőt. (Vagyis e tekintetben az 1843-as katalógus gyakorlatát örökítették tovább.)

Olyan jellegzetes példája ez a bár lassan újító, de azért elsősorban hagyományőrző oxfordi mentalitásnak, illetve mindenek felett olyan csemegéje ez a magyar filológiának, hogy nem volt szívem jelezni a hibát a Bodleian Library könyvtárosainak. Így, legfeljebb, eggyel több 17. századi „szerzővel” reprezentálhatjuk magunkat Angliában.

Mindezek után már csak azt sajnálhatjuk, hogy az elmúlt három és fél évszázad oxfordi bibliotékáriusai nem ismerték jobban a „másik” Medgyesi, vagyis Pál − Oxfordban egyébként nem is létező − prédikációit. Mert akkor talán úgy vélekedhettek volna a JERE S- „rövidítésről”, hogy − a prédikátort parafrazálva − annak bizonyára „Jeremiásnak kell lennie”.

Fazakas Gergely Tamás

Egy 18. századi magyar Londonban. Mező János neve akkor bukkan fel először, amikor Teleki Sándor grófnak ír 1750-ben és levelét úgy írja alá,mint a „Felsiges Angliai király fi Cumberlandiai Hertseg közleb udvarlo szolgaja”1.Ez a levél beszámol a londoni földrengésről és egy másik, Angliában élő magyar sorsáról, de nem derül ki belőle, Mező hogyan került Londonba az angol királyfi szolgálatába; egy másik levél, amit Teleki Sándorhoz küld azzal, hogy azt továbbítsa báró Kemény Jánosné Teleki Annának, Mező egyik hazai patrónusának, valamilyen Debrecen-béli „szerentsét” emleget, vagyis házasság-lehetőséget,amit korábban elszalasztott.2 Szó van ebben a levélben arról is, hogy Mezőre volt bízva az „Urfi” tanulása, akit „Sándor Obester Uramnál” hagyott – Bécsben, vagy Hollandiában. Ez talán Teleki Anna fiára, de az is lehet,hogy az unokaöccsére vonatkozik, az utalás tárgya nem világos a szövegből. Mindenesetre Mező János tudatja, hogy szerencsésen megérkezett Londonba, ahol „tisztességes szólgálatja” van, de nem akar sokáig maradni, mivel erre „sem kedve,sem szándéka” sincs.3 Ugyanezt megírta,mint ez egy másik levélből kitűnik, Teleki Sámuel grófnak, aki alighanem fő pártfogója,hiszen a Teleki Sándornak írt levélben is az ő nevét említi, mint olyan valakiét, aki jó ismerőse,s aki róla referenciát tud adni.4

Mindebből még nem világos, hogyan is lett Mező a cumberlandi herceg szolgája. Ha értett a lovakhoz, akkor alighanem azért: William August nagy gondot fordított istállójára és mint egyik életrajzírójától tudjuk, 1749-ben „három híres lovat vásárolt a magyar Battyhányi marsalltól”;5 s valószínű, hogy Mező ezzel a lóvásárlással kapcsolatban került Angliába, annál is inkább, mert már fentebb idézett levelében azt írja Teleki Annának: ”elkelletet az Lovakat adnom mind”6. A Lambeth Palace Libraryban fennmaradt Mezőtől egy 1750-es fordítás, illetve hivatkozás arra, hogy egy beadványt, amelyben a magyar protestánsok kérik Thomas Herring canterburyi érsek segítségét, ő fordított magyarról latinra. Ebben magát „Nobilis Hungarus Natus Debreczini”-nek nevezi, aki a cumberlandi herceg szolgája.7Az viszont, hogy milyen minőségben szolgálta William Augustot, csak egy későbbi levélhez biggyesztett megjegyzésből derül ki teljes bizonyossággal: ennek az 1763-ban már angol nyelven, Thomas Secker canterburyi érsekhez írott Mező-levélnek az aláírása után ugyanis, egy másik kéz írásával ez áll: ”Late Hussar to HMH Duke C.”vagyis a cumberlandi herceg „egykori huszárja”.8

Korábbi szándéka ellenére, Mező János, aki 1726. december 27-én született, nem egy, vagy két, hanem sokkal több évet töltött Angliában, és mint ez most talált bejegyzéseinek egyikéből kitűnik, még 1754-ben is Londonban van, sőt: éppen nősül, feleségül vesz egy Diana nevű angol lányt. Ekkor már huszonnyolc éves, vagyis meglett férfi, s úgy tetszik, jól érzi magát a cumberlandi herceg, illetve talán a királyi istálló szolgálatában. (William August, II.György fia és Cumberland hercege, 1765-ben bekövetkezett haláláig vagy a St James Palace-ban, vagy a windsori Great Lodge-ban lakott, Mező viszont Kensingtonban telepedett le – a királyi pár lakott gyakran a kensingtoni palotában). Mező János esküvője 1754. november 5/15-én köttetett a westminsteri St Margaret templomban. Mindezt abból a magyar bibliából tudjuk, amelybe Mező János beírta élete fontosabb eseményeit. A biblia eredetileg a Foreign and British Bible Society tulajdonában volt, onnan került a cambridgei egyetemi könyvtárba, jelzete 237.D.47.RR4. Ez a Károli-biblia már Tótfalusi Kis Miklós által javított kiadásának újabb, 1747-es kiadása, „nyomattatott Ultrajectumban W. Reers Ianos által”, a címlap szerint összesen a kilencedik és 1730-at követően a második utrechti kiadás. Mező alighanem még Hollandiában szerezhette be ezt a Szentírást, de csak később kezdte ellátni kézírásos bejegyzésekkel.

Ezek nemcsak magának az Angliában letelepedett Mező Jánosnak a születési, illetve házassági adatait adják meg, hanem a Mező, alias Field-család további sorsáról is tudósítanak. Mezőék Kensingtonban laktak és terveztek családot, de a magyar biblia legutolsó üres lapján található bejegyzésekből úgy tűnik, nem volt szerencséjük. A házassági bejegyzés alatt ugyanis ezt olvashatjuk: „Elisabeth Francis Mező – alias Field, was born 25^th of August 1755 and died one Saturday – the 15^th of May. Buried the 18^th of May 1756: in Kensington Churchyeard, to South part of the Church: 14 foot and have [half?] to the wall: which Joy(n)ings with the Goadde of Appotecarry’s House”. Miután még csecsemő korában elvesztették kislányukat, Mezőéket két újabb csapás érte: két év leforgása alatt két újszülött kisfiút vesztettek el egymás után. A következő, ugyancsak angol nyelvű bejegyzés arról értesít, hogy „Peter John Mező or Field” 1756. augusztus 12-én született és (feltehetőleg ugyanaz év) szeptember 18-án elhunyt – őt is a patikus háza melletti falhoz, nővérének sírjába temették. Végül, újabb vonal alatt olvashatunk még egy lakonikus szöveget arról, hogy „Franciscus Mező or Field” 1757. október 18-án született és tíz napra rá, 28-án meg is halt. Lehetséges, hogy a „Field” szó után látható nagy tintafolt egy elmorzsolt könnycseppet jelez.

A Mezőből lett Fieldnek tehát,ami a családalapítást illeti,nem volt sikere Londonban. A cumberlandi herceg angol serege egyébként éppen 1757-ben szenvedett vereséget a hétéves háborúban és kötött William August az év szeptemberében fegyverszünetet Kloster-Zevennél,9 ami után végleg visszavonult a hadviseléstől. Meddig állt szolgálatában a messziről jött magyar, nem tudjuk biztosan, mint ahogy azt sem tudjuk, miként alakult Mező János további sorsa. Biztosan kapcsolatban állt más Angliában tanuló debreceni magyarokkal, például Sinai Miklóssal. 1763 áprilisából még van Mezőről adat, mint már említettük, ekkor Secker érseknek írt jó angolsággal Kensingtonból keltezett levelet a debreceni egyetem, illetve református eklézsia korábbi gyűjtése ügyében.10 Mivel magyar bibliája Angliában maradt, az látszik valószínűnek, hogy valamikor 1763 után angol földön fejezte be életét.

Ebben az utrechti magyar bibliában van még egy bejegyzés, magán a címlapon, közvetlenül az első Mező-féle kézírásos információ alatt. Ez egy angol név: „Granville Sharp”.Az enciklopédiák szerint ez az 1735-ben, Durhamben született, de később Londonba költözött angol hivatalnok és könyvgyűjtő fontos szerepet játszott a 18. század hetvenes éveinek rabszolgaság-ellenes mozgalmában, számos ilyen tárgyú pamfletet írt, és 1804-ben ő lett a British and Foreign Bible Society, vagyis az angliai bibliatársaság első elnöke.11 Sharpról feljegyezték, hogy a többi között idegen nyelvű bibliák gyűjtésével is foglalkozott és számos bibliát ajándékozott a Társaság könyvtárának,12 ő vette meg tehát korábban (Mező János, vagy leszármazottai hagyatékából) ezt a magyar bibliát. A bibliatársaságnak írt és fennmaradt ajándék-könyvjegyzékében Sharp még azt is megemlíti, (talán hivatalnok-társától, Bogdány Jakab William nevű fiától szerezte értesüléseit) hogy „ezt a 3000 példányban kiadott bibliát a pápisták elégették”.13 Az angol gyűjtő érdekes és értékes dokumentumot mentett meg ezzel, amely örvendetes és szomorú, de kivételesen részletes személyes adalékokat szolgáltat egy, a 18. században Angliában letelepedett magyar protestáns nemes életéhez.

Gömöri György

A debreceni rézmetsző diákok nyomdája. A debreceni református kollégiumban a 18. század utolsó éveiben ügyes kezű diákokból kialakult az a kis csoport, akik rézmetszéssel foglalkoztak. Ennek a hazánkban szinte egyedülálló társaságnak létrejöttében döntő szerep tulajdonítható Karacs Ferencnek. Ő azonban 1797-től Pesten tevékenykedett, és főleg térképek metszésével tűnt ki.[49] A diákok csoportja azonban tovább folytatta – alig vitathatóan főleg kedvelésből – a rézmetszést. Ezeket a diákokat a tanárok szóban és jutalmakkal buzdították, hiszen ők munkájukkal a szemléltető taneszközök előállításához igen hasznos segítséget jelentettek.[50] Munkásságuk középpontjában ugyanis kis méretű, magyar nyelvű atlaszok tábláinak metszése állt. Ennek során 1800-ban az „Oskolai Új Átlás”, a következő esztendőben az „Oskolai Ó Átlás”, majd 1804-ben Budai Ésaiás „Oskolai Magyar Új Átlás”-át készítették el.[51]

A rézmetszés feladatát a diákok egymás között megosztották, és az elkészült lemezeket nevükkel látták el. Így nyomon követhető, hogy hamarosan kialakult az a háromfőnyi csoport, akik – jól érzékelhetően – szinte „beleszerelmesedtek” ebbe a számukra olyan vonzó foglalatosságba. Név szerint Erős Gábor, Pap József és Pethes Dávid,[52] akik az 1804. évi, immár valamivel nagyobb méretű földrajzi atlaszt metszették. Kiköltözve a kollégiumból Debrecen városába,[53] a kis csoport érdeklődése immár egyre inkább a nyomdászat felé fordult. Tagjai igyekeztek elsajátítani ezt a nem könnyű mesterséget. Figyelmüket nem kerülte el 1805-ben[54] Weinmüller, komáromi nyomdász 1801-ben bekövetkezett halála utáni helyzet. Az özvegy maga nagy nehézségek közepette igyekezett vezetni a műhelyt, így a debreceni ifjak arra törekedtek, hogy oda bekerülhessek. Azonban nem sikerült itt elhelyezkedniük, ill. a nyomdát megszerezniük.

Úgy tűnik, hogy saját erőből és ügyességgel kísérelték meg elkészíteni azt a nyomdai felszerelést, amellyel azután önálló munkát kívántak végezni. A nyomdai betűk előállításának messze legigényesebbrészeapatricák vésése volt. Ehhez elengedhetetlen volt a rendkívül ügyes kéz, jó ízlés és

 

kiváló szem. Az 1804. évi atlaszuk címlapja, amelynek szövegét rézbe vésték, azt igazolja, hogy ezeknek a feltételeknek a három „tógátus deák” minden szempontból megfelelt.[55]

Legkésőbb 1807-re már elkészültek saját nyomdájuk felállításával. Miután Pethes kivált közülük, Erős és Pap kettesben próbált szerencsét Kolozsvárott. Fennmaradt két nyolcadrét alakú nyomtatvány, amelynek címlapján alul a következő két sor olvasható: „Kolo’sváronn. // Nyomt. Erős és Pap 1807-benn.”

Az első kis kiadvány Füzi János, kolozsvári, unitárius professzor A’ keresztény vallás’ igazi és belső valósága című beszéde, amelyet 1806. június 30-án mondott az Udvarhely-megyei Vargyason tartott zsinati ülésen. A három füzetből álló nyomtatvány 47 paginája számozott.[56] A másik nyomtatvány Bíró Márton minorita A’ maga nevét bé-tőltő keresztény nemes aszszony című gyászbeszéde, amelyet 1806. október 8-án mondott Kolozsvárt az óvári templomban gróf Nemes Anna, gróf Vas Miklós elhunyt felesége felett. A két füzetből álló nyomtatvány 32 paginája számozott. A címlap hátán olvasható „Imprimatur” kelte „Claudiopoli. 15. Febr. 1807.”, aláírása „J.Mártonfi”.[57]

A szakirodalom csupán általánosságban tudott eddig az egykori debreceni diákok törekvéséről, hogy saját nyomdát hozzanak létre. Annak működéséről azonban eddig semmi konkrét adat sem került elő. Ahogy arról sem, hogy a debreceni nyomdászpáros egyáltalában Kolozsvárott járt volna. Így ez a két kis kiadvány a hazai nyomdatörténet szempontjából igen jelentős dokumentumnak minősül. Valószínű, hogy Erős és Pap kolozsvári tevékenységük csupán néhány hónapos volt, mert pl. az elsőként említett kiadványuk szerzője, Füzi János munkáit mind 1806-ban, mind 1808-ban a református kollégium műhelyében állították elő.[58]

Erős 1808 tájt már Sárospatakon igyekezett Szentes József ottani műhelyében elhelyezkedni. Hírét vette, hogy onnan a bécsi Anton Haykul-féle nyomdából érkezett két nyomdász (a szászországi Johann Liebgott Schubert és Friedrich August Fischer) távozni készül. Erős Kazinczy Ferenc közbejárását is kérte, hogy a sárospataki nyomdába kerülhessen, de ez nem sikerült.[59] 1809-ben Erős mint „metsző typográfus” fordult meg a debreceni vásáron, amikor ott tartózkodott. Társát, Pap Józsefet ez év novemberétől Dessewffy József gróf alkalmazta számtartónak szentmihályi birtokán.[60]

Azonban a két ifjú továbbra is próbálkozott, hogy nyomdászok lehessenek. Ebben az időben Pécs városa elégedetlen volt az özvegy Engelné által, nyilván nem elég szakszerűen vezetett nyomda működésével. Így a város a Helytartótanácshoz fordult, hogy náluk immár egy másik nyomdát lehessen alapítani. Onnan azonban 1810. március 10-én állásfoglalás helyett az ilyen esetekben teendő feladatokat szabályzó rendeletekre hívták fel a figyelmet. A város – feltehetően már jóval korábban – nyilvánosan meghirdette a nyomdaalapításra vonatkozó pályázatot, amelyre Erős és Pap jelentkezett. Miután sokáig nem kaptak választ, Erős 1810 májusában Bécsbe utazott Márton József ottani magyar nyelvtanárhoz, aki egykor debreceni diák volt,[61] hogy Görög Demeternek, aki ugyancsak Debrecenben tanult,[62] atlasza mutatótábláján dolgozzék, és gyakorolja magát a nyomdászatban.[63] A pécsi tanács időközben elfogadta Erős és Pap ajánlatát. Az erről szóló levelet Pap a Szabolcs-megyei Szentmihályon[64] gróf Dessewffy József birtokán kapta kézhez május 24-én. Már 26-án válaszolt is Pécsnek, ahol levelét ma is őrzik.[65] Ez a dokumentum igen részletesen tudósít a volt debreceni diákok nyomdájának sorsáról. Eszerint néhány hónappal azelőtt, hogy értesültek volna a pécsi pályázatról, kettesben elhatározták a maguk által készített nyomdai felszerelés értékesítését. Ajánlatuk, amelyhez betűikről mintalapot mellékeltek, felkeltette „Schindelmeyer nevü Bétsi Typographus”[66] érdeklődését. Ő azonban nem értvén a betűmetszéshez, a matrica készítéséhez és a betűk öntéséhez, társul hívta meg őket. Miután Pap már állásban volt, Erős elutazott május 10-én Bécsbe, hogy féléves szerződtetése során kiismerje a bécsi nyomdászt, aki a társas viszonyt ajánlotta nekik a debreceniek felszerelése fejében. Pap a pécsiek levelének másolatával azonnal írt Erősnek Bécsbe. Ezek után egyikük a legrövidebb időn belül jelentkezni fog Pécs városánál. Eddig Pap levele.

Erős június 15-én írt Bécsből Pécsre.[67] Ebben roppant sajnálkozott, hogy nem előbb kapta meg a város kedvező válaszát pályázatukra, mert akkor el sem jött volna az osztrák fővárosba. Közölte, hogy féléves szerződtetését bármikor felmondhatja. Így készséggel vállalja a pécsi megbízatást, hogy „a mi tulajdonunk és propriumunk legyen a Typographia privilegiumostul”. Miután őt egyszer már elutasították,[68] ezért azt ajánlotta a tanácsnak, hogy a város a privilégiumot saját nevére kérje. A pécsiek június 25-én válaszoltak Erősnek, amelyben arra bíztatták őt, hogy járjon utána az ügynek Bécsben személyesen a Kancelláriában. Ez azonban aligha bizonyult eredményesnek, ha ugyan Erős egyáltalában vállalkozott a hivataljárásra, mert onnan az október 5-én kelt döntés e hó 24-én érkezett Pécsre. Ebben a privilégium iránti kérelmet elutasították.[69]

Erős 1811. májusában a dunántúli Lovasberényből kelt rendkívül hosszú és számos ügyre kitérő levelében megírta Kazinczynak, hogy miként lépett vissza a Schindelmayerral tervezett, bécsi társas viszonytól. Lépését azzal indokolta, hogy ő erre még nem elég felkészült, hiszen nincs sem kurzív, sem fraktúr betűje. (Ez utóbbi a német nyelvű szövegekhez Bécsben valóban elengedhetetlen lett volna.)

Ugyanakkor arról számolt be, hogy újságban olvasta a hirdetést a komáromi nyomda és kiadó eladásáról.[70] Arra igyekezett rávenni Kazinczyt, hogy a komáromi nyomdászözvegy által kért 33.000 forintért vegye meg a műhelyt a kiadói könyvraktárával együtt. Erős ígérte, hogy három év alatt kifizeti ezt az igen magasnak tűnő árat, amely az infláció miatt azonban mégis csak megéri. Vállalta, hogy ez esetben külön legényt fogadna fel, aki kizárólag Kazinczy munkáival dolgoznék. Az ő teljesítményét önköltségi áron számolná el az íróval.[71]

Ugyanebben az igen hosszú levelében Erős még arról is beszámolt Kazinczynak, hogy Pécsi Imre, a Tiszántuli Református Egyházkerület főgondnoka azt kérdezte tőle, hogy vajon tudna-e sztereotípiával dolgozni. A zsoltárokat, amelyek iránt állandó volt a kereslet, ennek az akkor új találmánynak segítségével, bármikor és olcsón lehetne kinyomtatni. 3000 forintot és egy ház használatát ígérte ehhez az egyház részéről. Erős vállalkozott erre, és hat hét után 12 táblányi sztereotípiával, mint mintával elkészült. Pécsi időközben meg is kapta ennek használatára a privilégiumot. Ekkor azonban az az új megoldás merült fel, hogy a kollégium megvásárolná a ráfizetéssel működő debreceni Városi Nyomdát.[72] Ezzel az Erős-féle sztereotípia használata a református egyház vállalkozása keretében immár feleslegesnek tűnt. Mindez 1810-ben történt. A város – korábbi álláspontját módosítva – a nyomda eladásába immár bele is egyezett, de a Helytartótanács 1813. szeptember 8-án kelt határozatával a városi nyomda eladását megtiltotta.[73] Ezzel Erős számára ez az újabb, ki tudja hányadik terv is dugába dőlt. Pedig ő készségesen dolgozott volna a kollégium műhelyében.

Erős az eddig felsorolt sok csalódás és sikertelenség után Kazinczyt – a fentiekben számos alkalommal idézett és 1811. májusában kelt levelében – meglepő röviden tudósította arról a hatalmas veszteségről, amely őt 1811. április 3-án és néhány nap utáni második nagy debreceni tűzvészben érte. Ennek során az általa Fazekas hadnagynál a „Fehér ló” táján elraktározott nyomdai felszerelése teljességgel a használhatatlanságig összeégett.[74]

Mindez nem kedvetlenítette Erőst, aki Kazinczynak részletesen beszámolt a leveléhez mellékelt[75] betűmintákkal alátámasztva, hogy az „elmúlt” vagyis az 1810/11-es télen milyen szempontok szerint készített új betűket. Különös részletességgel írt Erős az új fraktúr betűiről, amelyeket valamelyest szélesebbekre vésett a szokottnál. Ebben – nem túl szerényen – Didot-hoz hasonlította magát, aki ugyanígy járt el az antikvabetűkkel. Erős egyben felajánlotta, hogy amennyiben új típusai megnyerik Kazinczy tetszését, úgy azokat készséggel átengedi az író által tervezett Sallustius-kiadás nyomdai munkálataihoz bármely más műhelynek.[76]

Ismeretes Kazinczy álláspontja Erős Gábornak a fentiekben részletesen tárgyalt levelében említett új betűiről. 1811. június 27-én Kis Imrének, a „sóház”, azaz a salétromházi inspektorának, vagyis Erős felettesének Debrecenbe írt levelében meglehetősen éles kritikával illette azokat: „kénytelen vagyok kimondani, hogy mesterségében nem ért annyira, mint óhajtani kellett volna.”[77] Így joggal feltételezhető, hogy Kazinczy Erős javaslatit nem fogadta el és ajánlataival nem élt.

Bámulatos, szinte konoknak nevezhető az a következetes kitartás, amellyel Erős a fentiekben körvonalazott számtalan kudarca után is törekedett a Pappal közösen készített, működtetett és tulajdonolt nyomdafelszerelés megszerzésére. Fennmaradt a kettejük között 1812. szeptember 23-án Szentmihályon, vagyis Pap munkahelyén kelt megállapodás, amelyet Tóth Béla lényegében már ismertetett.[78] Az eredeti kéziratból még érdemes ezt a szövegben többszörösen hangsúlyozott, „barátságos egyezség”-et most egyetlen ponton kiegészíteni.[79] A közös munka alapján mindkettőjük által fele-fele tulajdonnak elismert nyomdai berendezésnek Papra eső részét Erős azzal az ellenszolgálattal nyerte el, amely így szól: „Józsimnak[80] Endrédiéknél lévő 200 forintból álló 1807beli kosztjáért való adósságát egészen magamra vállalom”.

Ebben a hangsúlyozott baráti megállapodásból lehet bizonyos következtetéseket levonni. Pap az általa fogalmazott pontban így körvonalazta a nyomdai felszerelésből való tulajdoni és munkabeli részesedését: „...minden edjütt szerzett és feliben engemet illető s általam mettzett, készített és öntött betüket, müszereket, stempeleket, matrixokat öntö machinákat, atzél és rézrudakat, készitett és készitetlen materiakat, egyszoval mind azt a’mit én mint feles ezen mesterségbe szereztem vagy tulajdon kezeimmel készitettem...”.[81] A felestársak tehát a betűk előállításhoz szükséges feladatok elvégzésének minden részéből kivették részüket: a patrica metszéséből, a matrica készítéséből és az öntőműszer segítségével a betűk öntéséből egyaránt. Tehát Erős és Pap nyomdájuk betűkészletét maguk állították elő. Ők vésték a patricákat, verték a matricákat és öntötték a betűket. Nyilván ezzel a felszereléssel dolgoztak 1807-ben Kolozsvárott.

Feltételezhető, hogy az említett megállapodásban szereplő adósság a valószínűleg összesen néhány hónapos kolozsvári tartózkodásuk során keletkezett 1807-ben. „Endrédiék” alatt talán annak az „Endrédi József prédikátor” rokonsága húzódhat, aki az 1804-ben a „Debreczeni Tógátus Deákok: Erős Gábor, Pap József és Pethes Gábor” által metszett, Budai Ésaiás-féle „Oskolai magyar új átlás” nyomdabetűkre hasonlítóan rézbe vésett címlapján,[82] mint támogató szerepel. Lehetséges, hogy a Pethes kiválásával két főre fogyatkozott diáktársaság most megismert kolozsvári nyomdai tevékenységét közvetve Endrédi egyengette.

Erős szívósságát az 1812. évi írásuk Pap által fogalmazott bekezdése, amelyben lemondott feles részéről, így jellemezte: „minekutána volt társam, Erős Gábor még minden eddig egymást ért szerencsétlenségek is el nem rettenthették attól, hogy reá született s kitanult betű metszői, öntői s typográphiai mesterségéről lemondana”.

Erre utal az a hat darabból[83] álló betűmintakönyv töredék, amelyet Tóth Béla teljes terjedelemben, de az eredetihez viszonyítva erősen kisebbített reprodukcióban adott közre.[84] Ezen a „20a Dec. 1811 küldötte Gábor” kézírás olvasható. Miután a kézírás – különösen a nagy G-ben – eltér Erősétől, így az egykori debreceni rézmetsző diákok csoportjának egyedül maradt, utolsó tagja, valamelyik ismerősének, akinek ő „Gábor” volt, küldte meg betűmintáit. Ez az időben utolsó ismert dokumentum, amely Erős nyomdája működtetésének, vagy felszerelése eladásának szándékáról ma tudott.

Erős különben kancellista lett[85] gróf Vay Miklós generális jóvoltából az ő alkalmazásában, aki Debrecenben puskapor gyártására salétromházat építtetett.[86] Itt is lakott Erős, mert 1811 májusában Bécsbe indulásakor a katona a „Salétromtól” szaladt utána a pécsiek levelével, amint ezt ő maga írta Kazinczynak.[87] Az 1815. január 30-án bekövetkezett halálát követően megjelentetett megemlékezés[88] is arról tudósitott, hogy a nyomdászattal kapcsolatos törekvéseit „abban hagyván, a’ Debreczeni salétrom főző háznál vonta meg magát”. Ugyanebből a forrásból tudható, hogy ”a száraz betegségben, életének 36-dik esztendejében meg halván eltemetődött”. (Születése így 1778–1779-re tehető.)

Ugyancsak az Erősről szóló, 1815. évi nekrológ utolsó előtti társról, Petes Gáborról, már mint „néhai”-ról emlékezett meg. Az 1809. évi nemesi felkelés elől mindkét fiatal nemes, Erős is és Pap is, egy-egy főúr szolgálatába állt be. A fentiekben már szó esett, hogy az Erős irányította, debreceni rézmetsző társaság utolsó tagja, Pap József 1809 novemberétől számadó volt gróf Desswewffy József szentmihályi birtokán Szabolcsban. 1814-ben gróf Csáky Antalhoz került, majd mikor 1818-ban a birtokot gróf Török vette meg, Pap nála szolgált haláláig.[89]

* * *

A nyomdászok már a 15. század végétől túlnyomó többségükben nem vesződtek az öntött betűk rendkívül igényes előállításával, amely azután így idővel külön foglalkozási ággá is vált. A tipográfusok rendszerint készen vették az öntött betűt, esetleg matricákat vásároltak és szükség esetében ezekről öntve – nem ritkán vándor betűöntők segítségét igénybe véve – frissítették fel betűkészletüket. Magyarországon a 19. század elejéig az Egyetemi Nyomda és az erdélyi Misztótfalusi Kiss Miklós kivételével nem is ismeretes egyetlen olyan nyomda sem, amelyik saját metszésű patricákkal előállított matricákról öntötte volna betűit.

A hazai betűmetszés legjelentősebb alakja a 18/19. század fordulóján Bikfalvi Falka Sámuel (1766–1826) volt. Ő a festészet, majd az éremvésés után a rézmetszés során jutott el oda, hogy saját metszésű betűivel az első könyv 1796-ban elkészült. 1798-tól az Egyetemi Nyomda betűmetsző műhelyét vezette. A betűkkel kapcsolatos, rendkívül széles körű tevékenysége során 1800-ban már sztereotípiával többszörözött szedést.[90] Akarva, vagy akaratlanul, de az ő árnyékában követték majdnem ugyanezt az utat a debreceni rézmetsző diákok, élükön Erős Gáborral, a nyomdászat irányában. A bibliofil és igényes Kazinczy össze is vetette Erőst Falkával. A költő ennek során – rendkívül kritikusan – nyilatkozott Erős betűiről: „Betűji nem jól állnak egymás mellett. A cursivok ’s a’ németek kimondhatatlanúl rútak.” Ezért arra kérte debreceni barátait, hogy beszéljék le Erőst a betűmetszésről.[91]

Esztétikailag nyilvánvaló, hogy Kazinczynak igaza volt: Falka jelentős mestere volt a betűmetszés szakmájának. Ez azonban oly annyira szűk volt hazánkban, hogy gyakorlatilag a szinte autodidakta debreceniek tiszteletre méltó próbálkozásával vethető csak össze. Így szemlélve a dolgokat, Erősék második helye a korabeli, hazai betűmetszők között igencsak tiszteletre méltó.

A fentiekben tisztázható volt, hogy Erősék betűmetszői tevékenysége és nyomdai próbálkozásai igen csak figyelmet érdemelnek. Miután ezzel a kérdéssel a szakirodalomban gyakorlatilag szinte senki sem foglalkozott, érdemesnek tűnik ezt némileg behatóbban megvizsgálni.

Mindkét kis kolozsvári kiadvány ugyanazon betűtípusok felhasználásával készült. A halotti beszéd címlapján az elmondás napja után álló három betű (kén) kurzív. Különben mindkét nyomtatványt azonos betűanyaggal szedték hat, különböző fokozatú antikvatípus felhasználásával. Közülük a szövegnek húszsor-mérete 92 mm. Ebből paginánként 27 sor áll, amelyhez járul minden lap alján külön sorban az őrszó.[92]

A lapszámot felül középen kerek zárójelbe rakta a szedő ugyancsak egyformán, mindkét kiadványban. A kurrens betűkkel szedett füzetjel az ív első öt levele színének alján középen található. A szövegen belüli kiemelés ritkítással történt. A gyászbeszéd legelső és utolsó lapjain azonban az orációban megszólított személyek (az elhunyt, a férj, a fiú és a két testvér) nevét ehelyett csupa nagybetűvel szedték.

Könyvdíszről aligha lehet beszélni. Mindössze mindkét kiadványban a címlap alján álló impresszum két sora közé vékony léniát helyeztek. A szövegkezdő lapon pedig ugyancsak mindkét nyomtatványban ugyanaz a közepén jó egy mm-re megvastagodó, 64 mm hosszú lénia található. A halotti beszéd szövegében az idézetek csillaggal jelölt utalásának megfelelő és a lap alján álló bibliai hivatkozást, ill. a latin klasszikus eredeti szövegét ugyancsak lénia választja el a felette olvasható szövegtől.

A teljes betűanyag pontos elrendezése a kiadványon belül két, ill. három íven jó szakmai készséget árul el, mert minden levél mindkét felére szöveg került, egyedül az unitárius kiadvány utolsó lapja üres. Ezzel szemben a Kazinczynál kevésbé kritikus olvasó szemét is bánthatja a gondolatjelek túlzott hossza és vastagsága. Kétségtelenül nem bibliofil igényű kiadvány.

Immár ismeretes két nyomtatvány 1807-ből és rendelkezésre állnak a Debrecenben őrzött Erős-féle betűminták, amelyek 1811. december 20. előtt keletkeztek. A kettő összevetése negatív eredményhez vezetett. A kolozsvári szövegtípus „A” betűjének magassága 2.4 mm, amelyik nem egyezik a későbbi betűminta egyetlen típusának méretével sem.[93] De nem csupán a méret, hanem a forma is eltér egymástól a két alapul vehető forrásban. Legyen elég csupán egyetlen jellegzetességet kiemelni a számtalan eltérés közül. A „3” szám felső része 1807-ben vízszintes, 1811-ben mind az öt kisebb antikvasorozatban félkör alakú.

Igaz nem is volt várható más eredmény, hiszen a fentiekben már szó esett arról, hogy rézmetsző diákok nyomdai berendezése 1811 áprilisának első napjaiban tombolt debreceni tűzvészben elpusztult. Feltehető hogy ennek lett áldozata a Kolozsvárott négy évvel korábban használt, öntött betűkészlet. Erős ezt tömör tárgyszerűséggel írta meg Kazinczynak. Ebben azonban némi ellentmondás, vagy inkább drámai túlzás érzékelhető. „Valami 7 mása betűm, 2 mása Rezem, mind zeuga, öszve futott, 2 sajtóm el éget, tsak a vasa maradt meg, ugy hogy két szekér portékám három sákba bele ment.”[94]

A hét mázsa fém – jóllehet összeolvadt – ennek ellenére egyedül a súlya miatt sem férhetett bele három zsákba, nem beszélve a két sajtó vasból készült, megolvadt részeiről. De lehet, hogy a három zsák csupán a térfogatot kívánta megjelölni. Az Erős által vázolt felszerelés elszállításához ugyancsak felesleges lett volna két szekér. Inkább arról lehet szó, hogy amikor a nyomdát pl. Kolozsvárra költöztették, akkor az Erős és Pap személyes holmijával együtt nem igen fért rá egyetlen szekérre.

A fenti mondatok azonban a nyomdai felszerelésről sokat elárulnak. Ezek szerint Erőséknek hét mázsa öntött betűje égett össze Debrecenben. Ez hétszer több, mint amennyivel pl. Hess 1473-ban egyetlen betűtípus öntvényeivel Budán dolgozott, ugyanakkor hatszor kevesebb, mint amennyivel a komáromi nyomda 1811-ben rendelkezett, amikor Erős annak megvételére unszolta Kazinczyt. Tehát a 19. század elején a betűk mennyisége kifejezetten szerény műhelyre utal. A réz mennyisége viszont meglepően magas. Hiszen egy-egy kis atlasz előállításához, amilyeneket 1800–1804 között a rézmetsző diákok készítettek, egy-másfél tucat, arasznyi rézlapocskára volt csupán szükség, amelynek súlya néhány kilóban, nem mázsában fejezhető ki. A két sajtó szükségét éppen az a két, eltérő technika, a magas (öntött betűkkel) és mélynyomás (rézlemezekkel), tette elengedhetetlenné,47 amellyel Erősék dolgoztak.

Érdekes, hogy a sajtókról a megállapodásban nem esik szó. Ez talán azzal magyarázható, hogy ezek – az összeolvadt betűöntvényekkel együtt – az 1811. áprilisi, nagy debreceni tűzvészben összeolvadtak. A közös tulajdont ért jelentős károsodás terhét természetesen együtt viselték. De vajon mi történt a patricákkal, a matricákkal és az öntőműszerrel? Ezekről Pap mégis részletesen beszámol, mint olyanokról, amelyet Erőssel közösen készítettek. Joggal feltételezhető, hogy ezek megmaradtak, hiszen egy-két kis ládában mindez bőven elfért. A legvalószínűbb az, hogy mindezt Erős magánál tartotta, amikor a nyomdai felszerelés többi, terjedelmes és súlyos részét a tűzvész előtt Fazekas Mihálynál lerakta. Különben minek fejében vállalta volna át Erős a feles társának 200 forintnyi adósságát, ha a nagy debreceni tűzvészben nyomdai felszerelésük teljes egészében elpusztult? Ebben mindketten vétlenek voltak (vis major), így a feles társaknak nem maradt egymással szemben mit kiegyenlíteni.

Joggal feltételezhető tehát, hogy a rézmetsző diákok által előállított patricák, matricákat és öntőműszerek, amelyek felhasználásával öntött betűkkel Erős és Pap 1807-ben Kolozsvárott legalább két kiadványt állítottak elő, megmaradtak. Ezeket számolta el 1812-ben összesen 400 forint értékben egymás között Erős és Pap. Ekkor ez már nem volt valami nagy összeg a napóleoni háborúk által okozott infláció következtében. Pap „kosztjáért való adóssága” azonban 1807-ben keletkezett, így már reális a nyomda „lelkét” alkotó és megmaradhatott felszereléseknek a két tulajdonos barát közötti elszámolása. Ezzel a megegyezéssel véget is ért a debreceni rézmetsző diákok társulása: Erős egyedül maradt, de tovább is próbálkozott saját nyomdája létrehozásával.

Borsa Gedeon

A „Kovásznai–Teleki-corvina”. 1797-ben a Literarischer Anzeiger elsőként adott hírt az európai tudományos világ számára Teleki Sámuel könyvtáráról.[95] Az ismertetés minden bizonnyal a gyűjtemény katalógusának frissiben megjelent első kötetére szorítkozott, a görög és latin szerzők meglévő munkáit vette számba, köztük két kódexet Mátyás király könyvtárából, Tibullus munkáit, illetve egy Catullus–Tibullus–Propertius-corvinát. A lipcsei lap közlését Wilhelm Weinberger tényként fogadta el,[96] Csapodi Csaba angol nyelvű munkájában megkérdőjelezte az információ hitelességét.[97] Néhány évvel később a Magyar Kurír olvasóközönsége is értesülhetett Teleki gyűjteményének kincseiről. Kazinczy Ferenc tett róluk említést, igaz, szintén csak a katalógus alapján. Ugyanő az Erdélyi levelek 1839-es kiadásában megintcsak fölhívta az olvasók figyelmét a Catullus–Tibullus–Propertius-kódexre, de a szöveghelyből kiderül, hogy erdélyi útja során nem látta a kéziratot.[98]

Teleki Sámuel jeles katolikus kortársától, Batthyány Ignác püspöktől eltérően nem volt bibliofil gyűjtő. A Téka és Teleki kitűnő monográfusa, Deé Nagy Anikó hatalmas könyvében részletesen bemutatta, hogy elsődlegesen korszerű tudományos könyvtárat kívánt létrehozni Erdélyben[99]. Kuriózumok, bibliofil kiadványok és kéziratok csak egyéb tervek és munkák hozadékaként kerültek hozzá. Az „egyéb tervek és munkák” persze nem kisebb vállalkozásokat takarnak, mint az Erdély történetére vonatkozó dokumentumok, eredeti kéziratok és másolatok összegyűjtését, vagy a ma is alapszövegként használt 1784-es utrechti Janus-kiadás sajtó alá rendezését. És természetesen a megszállott gyűjtő időnként olyan köteteket is megszerezhetett, amelyeknek unikum-, vagy kuriózum-volta csábította el.

Könyvtárának ebben a tekintetben leginkább elhíresült darabja Miguel Servet Christianismi Restitutioja volt. A spanyol orvos 1553-ban publikálta munkáját. A szerző még ez év őszén máglyán végezte, kevésbé közismert, hogy az összes föllelhető példánnyal együtt. Három kötet azonban biztosan elkerülte a sorsát, melyeknek egyike egy Angliában peregrináló erdélyi diák tulajdonába került. Ő a számukra nem csak bibliofil értékkel bíró könyvet az unitárius egyházra hagyta, ahol aztán a mindenkori püspök örökölte elődjétől. Teleki 1764-ben teszi az első kísérletet a Servet-mű megszerzésére, de mivel az egyház 60 aranyra tartotta az árat, a könyv csak 16 év elteltével jutott a Tékába. Furcsa módon, alig hogy megszerezte, hamarosan fölajánlotta a császári könyvtárnak. Hogy nem a kor szokványos hivatalszerzési manőveréről van szó, ami Teleki habitusától egyébként is teljesen idegen lett volna, egy kortárs följegyzéséből tudjuk. Az ajándékozás „a felséges II. József császárnak parancsoló kérésére” történt – mondja a krónikás. Van Swieten mindenesetre egy ékköves gyűrű kíséretében tolmácsolta a Felség köszönetét.[100]

Ezzel egyenértékű bibliofil-veszteségként kell elkönyvelnünk a Tacitus-corvina elszármazását Marosvásárhelyről. A kancellár 1801-ben bukkant a kódex nyomára Jeremias Jakob Oberlin Tacitus-kiadásának bevezetőjében. Fölvette a kapcsolatot a strassburgi professzorral, s 1805-ben arról értesíti Aranka Györgyöt, hogy „jó drágán” ugyan, de sikerült megvásárolnia a kéziratot. Egy kései utód aztán a 20. század első felében a Téka számos kincsével együtt az Egyesült Államokba vitte ’Tacitust’, s ma a Yale Egyetem könyvtára őrzi.[101]

Teleki már európai útjáról hazatérőben igazi gyűjtő volt, emellett pedig hamarosan képzett gyűjtővé is vált. A Tékában az évek során figyelemre méltó könyvészeti szakirodalom halmozódott föl. Sárdi házából, majd különösen 1770-től sáromberki birtokáról folyamatos kapcsolatban állt az utazás során megismert neves filológusokkal, hosszabb tanulmányúton kinntartózkodó erdélyi peregrinusokkal, s itthon is volt néhány jó embere, közvetlen munkatársa. Közéjük tartozott Kovásznai Sándor. A megkésve iskolába adott falusi papfiú elképesztő szorgalommal és tehetséggel vált a marosvásárhelyi kollégium professzorává, a 18. századi Erdély talán legjobb latin filológusává.[102] Önéletírása szerint már az ’50-es évek közepén kapcsolatba kerülhetett Teleki Sámuellel, ő lett volna a praeceptora, ha az ifjú Marosvásárhelyen folytatja tanulmányait. Apjának végrendelete azonban keresztülhúzta a szándékot, Sámuel nem költözött be a kollégiumba, és Kovásznai csak évtizedekkel később szegődött munkatársául. 1771-től tizenkét éven át dolgoztak a Janus-kiadáson, de aztán éppen a várva-várt kötet megjelenése vetett véget kapcsolatuknak. Teleki ugyanis az előszóban nem nevezte meg munkatársait. Valóban méltánytalanul járt el, tudniillik már csak az előmunkálatok során fölhalmozódott Kovásznai-jegyzetek mennyisége is hatalmas munkáról tanúskodik, nem beszélve arról, hogy talán Kovásznai vállalta magára a sikamlósabb darabok szövegrekonstrukcióját és jegyzetelését, s ezzel a bevallottan szemérmes Teleki válláról óriási terhet vett le. (Telekit – levelei tanúsága szerint – éveken át nyomasztotta a probléma, olyannyira, hogy ezeket a verseket az 1760-as években még egyszerűen el akarta hagyni a korpuszból.)[103]

A nyolcvanas évek elején azonban még töretlen volt a bizalom mindkettőjük részéről. Kovásznai az 1782-ben, Utrechtben megjelent Carmina exequialia című kötetét, elogiumok és vegyes költemények tárát Telekinek ajánlotta, minden bizonnyal a kiadás költségeit is maga a gróf állta.[104] Úgy tűnik, a könyv 200 éve porosodik olvasatlanul a nagyobb könyvtárak polcain. Ha a terjedelmes, nem ritkán terjengős elogiumok értékét lehet is vitatni, Kovásznai ugyanis inkább a csípős epigramma műfajában érzi otthon magát, tartalmilag nem érdektelenek. Többek között az alábbi elégikus darab sem.

DE

CODICE MS. CATULLI, TIBULLI ET PROPERTII;

QUEM ILL. S. R. I. COMITI

SAMUELI TELEKINO

DONO DEDI,

ANNO 1776.

Vade liber, jam te Samuel Telekinus habebit.

   I, veteri domino rursus adepte parem.

Non audent nostri socium te ferre libelli,

   Nec mea parva nimis bibliotheca capit.

Tu Reges sectare, aulasque habitato potentum,

   Illustres semper quem tenuere viri.

Quem Rex Matthias, Princeps et Apaffius olim

   Condiderint gazis, Betleniusque, suis.

Nec te poeniteat, Budae quod ab arce remotus,

   Ad vada Marisi jam velut exul agas.

Scrinia te quamvis ibi nobiliora tenebant,

   Et loculi plures turbaque major erant;

Nec tamen hanc ideo subiturus temne tabernam,

   Cui similem nullam Dacia nostra tulit.

Matthia certe dominus tibi doctior hic est,

   Librorumque illi cedit amore nihil.

Ne dubita justum sit quin habiturus honorem

   Ille tibi, ut celebri conspiciare loco.

Ergo, liber, cum te Saronberkinus Apollo

   Accipiet, nostri sis memor usque, vale.[105]

Tehát Kovásznai a kódexet Telekinek ajándékozza, mivel saját kis gyűjteménye nem méltó hely számára. Erdély két fejedelme, korábban pedig Mátyás volt a tulajdonosa, akit Teleki műveltségben és könyvszeretetben is fölülmúl.

A Téka monográfusa négy olyan kódexet ismer, amelyek egykor megvoltak a könyvtárban: az említett Tacitus-corvinát; egy gazdagon díszített 14. századi Bibliát; egy magyar nyelvű Szentek életét az 1520-as évek második feléből; végül pedig Aeneas Sylvius Piccolomini, II. Pius pápa leveleinek 15. századi illuminált korpuszát.[106] Bustya Endre, amikor 1965-ben a Magyar Könyvszemle lapjain föltárta a ’Tacitus’ Amerikába kerülését, egyéb kéziratokat is említett a veszteségek között, a mi kódexünkről azonban nem tett említést.[107] Sőt, már Csontosi János is csak négy kéziratról emlékezik meg, amikor 1879-ben a Magyar Történelmi Társulat rendes évi kirándulását követően a Századok lapjain ismerteti a könyvtörténeti bizottság marosvásárhelyi látogatásának eredményét.[108]  Hogy Kovásznai verse elkerülte a kutatók figyelmét, nem szorul magyarázatra. Annál különösebb, hogy a Téka nyomtatott katalógusa sem izgatta annyira a Corvina-kutatókat, hogy sorról sorra átolvasták volna. Az I. kötet 96. lapján a Catullus-kötetek között a mi kódexünket írja le a rövid címfelvétel: „Catullus cum Tibullo et Propertio. Codex Ms. ex Bibl. Mathiae Corvini Reg. Hungariae”. Néhány lappal később, Tibullusnál, kicsit más címfelvétellel, de nyilvánvalóan ugyanez a kódex: „Codex MS. ex Bibl. Mathiae Corvini Regis Hungariae, in 4^to”.

Tehát négy egykorú adat áll rendelkezésünkre: Kovásznai verse, Teleki katalógusa, a lipcsei Literarischer Anzeiger közleménye 1797-ből, ez utóbbi azonban érdektelen, mivel a katalógusra támaszkodik, továbbá Kazinczy közlései, amelyek pedig csak abban a tekintetben fontosak számunkra, hogy ő sem látta a kódexet.[109] Ezek alapján annyit állíthatunk, hogy Kovásznai 1776-ban a kódexet Telekinek ajándékozta, s mindketten úgy tudták, még 1782-ben és 1796-ban is, hogy Mátyás könyvtárából származik.

Tehetünk továbbá néhány kiegészítő megállapítást a modern publikációk eredményei alapján. Budáról kerültek corvinák Erdélybe. Szamosközy István Justinus-kódexe 1603-ban a kolozsvári jezsuita rendház földúlásakor pusztult el. Egy Catullus–Tibullus–Propertius-corvinát Nádudvari Sámuel fillérekért vett meg 1725-ben II. Apaffi Mihály hátrahagyott javainak elárverezésén. Tőle Köleséri Sámuelhez, majd – valószínűleg a bárói cím elnyerésének reményében – Savoyai Jenőhöz, 1736-ban pedig, Savoyai özvegyének halála után a Hofbibliothekbe került.[110] Ma is Bécsben őrzik, Cod. Lat. 224. sz. jelzet alatt. Ennek corvina-volta nem zárja ki, hogy Mátyás könyvtárában még egy Catullus–Tibullus–Propertius-kódex lett volna, és akár mindkettő Erdélybe kerülhetett.

Nem biztos, hogy közelebb visz a megoldáshoz, de vessünk egy pillantást a két főszereplőre. 1776-ban javában dolgoznak a Janus-kiadáson. Mindketten képzett filológusnak tekinthetők, akik a 15. századi magyar humanizmus egészére is ráláttak valamelyest. Telekinek akár már hiteles corvina is megfordulhatott a kezében. 1759-ben, európai tanulmányútjának kezdetén a következőt jegyzi naplójába: „Bétsben voltam a’ Császári Bibliothecabanis, de erős hideg lévén egy oránál tovább nem mulathattam benne, az épületis igen drága és nagy, a’ Könyvekre nézve pedig igen gazdag, az Budai Bibliotheca[na]k némely reliquiai és az Eugenius Hertzeg Bibliothecaja is itten vadnak”.[111] Emellett egyéb források is arra vallanak, hogy Teleki, mint oly sok kortársa, művelődéstörténeti jelentőségének megfelelően értékelte a Corvinát.

Mindezek alapján arra hajlanánk, hogy a Kovásznai–Teleki-kézirat akár hiteles corvina is lehetett. Ugyanakkor zavarba ejtő a csend, ami körülveszi a kódexet. Amikor a katalógus bevezetője a budai könyvtárról beszél, megállapítja, hogy 1526-ban elpusztult, szétszóródott, de maradványait őrzik Bécsben és Wolffenbüttelben. Saját corvinájáról azonban hallgat Teleki. Miért nem említi legalább lapalji jegyzetben, miközben egyébként számos bibliográfiai utalással dolgozik? Már nem érdekelte volna a Corvina kérdése? Nem valószínű, gondoljunk arra, mennyire felvillanyozta a ’Tacitus’ felbukkanása 1801-ben, még a maga mércéje szerint is nagyon sok pénzt adott érte. Miért hallgatnak az utódok, könyvtárőrök és Teleki utódai egyaránt, akik a mindenkori kurátori tisztet ellátták? Amikor a Könyvtörténeti Bizottság 1879-ben látogatást tett a Tékában, nagyon rövid idő állott rendelkezésére. Csontosi ugyan nem szól a gyűjtemény átvizsgálásának módjáról, de minden bizonnyal a könyvtárőr adta kezükbe a nevezetesebb kéziratokat. Leírja a már említett négy kötetet, „s ezzel a codexek ismertetését befejeztük” – mondja.[112] Csontosi biztosan nem tanulmányozta át a katalógust korábban, mert különben jelezte volna legalább a kézirat hiányát, a könyvtárőr pedig nemhogy corvináról, de az említetteken kívül más Mohács előtti kéziratról sem tudott. Alig öt évtizeddel az alapító halála után már a kódex emléke sem élt a Tékában?

Esetleg nem is corvinát őrzött a gróf? Valamikor 1776 után fölismerte, hogy egy közönséges kódexet kapott Kovásznaitól ajándékba, de a korábban készült címleírást elfelejtette javíttatni a katalógus előkészítése során?

Vagy a Janus-kiadás lázában égő két filológust elvakították a magyar hajdankor legragyogóbb lapjai, s nem tudtak és nem is akartak a filológus szigorú szemével tekinteni a kódexre? Vagy a ’translatio studiorum’ analógiájával van dolgunk, a mouseion transzlációjával? Azaz ahogy a Múzsák a barbár hódítók elől menekülve elhagyták Hellászt, a par excellence magyar mouseionnak, a Corvinának a barbár pusztítás után Erdélyben kellett menedéket találnia? Teleki pedig – mint Kovásznai sugallja – maga Apollón Múszagetész? S mindennek manifeszt jeleként fel kellett tűnnie egy corvinának a gyűjteményben?

Válasz nincs, de talán a kérdőjelek száma csökkenthető a Téka revíziós jegyzékeinek figyelmes átlapozásával.

Földesi Ferenc

A Csáthy cég könyvkiadása a két világháború között. A Csáthy Ferenc egyetemi könyvkereskedés és irodalmi vállalat rt. nem tartozott a jelentős cégek közé a két világháború közötti időszakban. Figyelemre méltó azonban már csak azért is, mert egyike azon kevés cégnek, amelyeknek nem Budapesten, hanem vidéken volt a székhelyük.[113] Mint köztudott Magyarország mindig is fővárosközpontú volt, a statisztikák szerint a korszakban csak harmadannyi könyv jelent meg vidéken mint Budapesten. A nagyobb városok közül is csak az egyetemmel rendelkező Szeged, Debrecen, Pécs és Kolozsvár számított könyvkiadó központnak.[114]

Egy 1928-as évkönyvben megjelent egészoldalas hirdetésben a cég egy meg nem nevezett munkatársa a következőképpen foglalta össze a vállalat addigi történetét:

„A Csáthy-cég alapítója nemes marási Csáthy György, szül. 1772-ben Debrecenben. Miután otthon kitanulta a nyomtatómesterséget, 1797-től 1804-ig Pesten Trattner könyvnyomdájában és a Kilián-féle könyvkereskedésben, Pozsonyban pedig a híres Landerer nyomdában képezte ki magát, honnan a debreceni városi tanács 1804-ben meghívta őt a városi nyomda élére. A Csáthy-féle könyvesboltot az 1805. évben tulajdonképpen Pápai Kiss István (19 kiadvány) pesti könyvkötő és könyvárus nyitotta meg, de annak vezetését azonnal vejére, Csáthy Györgyre, illetve annak feleségére bízta (16 kiadvány), ki később Csáthy Györgynek 1817-ben bekövetkezett hirtelen halála után 1831-ig vezette az üzletet. Halála után fia, Csáthy Lajos (15 kiadvány) vette át az üzlet irányítását, ki 1848-ban Kossuth Lajossal és Jókai Mórral is összeköttetésben állott, amennyiben az utóbbi által szerkesztett Esti Lapok kiadását vállalta. 1859-ben társul vette Hügel Ottót, ki 1865-ig benmaradt a cégben. Csáthy Lajos 1866. jan. 1-én unokaöccsének, ifj. Csáthy Károlynak adta át a céget (172 kiadvány), ki kiválóan felkarolta a könyvkiadói üzletet, különösen a protestáns irodalmi kellékeket s megindítója volt a ma már közkedveltégű tárcanaptáraknak. Tőle 1890-ben fia, Csáthy Ferenc (24 kiadvány) vette át az üzletet, míg az 1922. évben részvénytársasággá nem alakult át és 1925. évben (11 kiadvány) felállítja budapesti fióküzletét. A részvénytársaság alaptőkéje 50.000 pengő, 1926. évi áruforgalma pedig 260.480 pengő volt.”[115]

A két világháború között a cég meghatározó vezetője dr. Rozgonyi Ernő volt, aki 1908-ban született Szombathelyen. Elvégezte a Kir. Magyar tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Kart – ez akkor önálló intézmény volt, csak 1934-ben alakítják ki a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet. 1931-ben ledoktorál, disszertációjának címe (amelyet a Csáthy cég adott ki): A modern hírszolgálat és annak jelentősége. Ekkoriban a Magyar Távirati Irodánál dolgozott, 1932. február elsején lépett be a Csáthyhoz, amelynek 1935 óta ügyvezető igazgatója. A 105.000 pengőre emelt alaptőkéjű vállalatnak ő lett a többségi tulajdonosa is. Mint igazgatósági tagnak évi 300 pengő jövedelme volt, az igazgatói fizetése (igaz, már a háború után) havi 1300 pengő körül járt. Tagja volt a könyvkereskedői egyesületen kívűl a Papírkereskedők Szövetségében is, ahol igazgatósági tag, és 1941-ig alelnök is volt.

A háború után 1945-ben megkezdték működésüket az ún. igazolóbizottságok, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy megvizsgálják a a szabad pályán működő értelmiségi foglalkozásúak és hatósági igazolvánnyal rendelkező személyek Horthy-rendszerbeli tevékenységét. Ez történt a könyves cégeknél is, ahol a bizottság a különböző pártok által delegált ismert szakemberekből állt, elnöke pl. Cserépfalvi Imre volt.[116] Az igazolandó személyek részint egy kérdőívet töltöttek ki, részint – ha szükséges volt – különböző iratokat mutattak be a cég működéséről. A Csáthy rt. esetében Rozgonyi töltötte ki a kérdőívet – ennek adataiból lehetett rekonstruálni a fenti életrajzát –, valamint beadott a bizottságnak egy kézírásos lapot, amely a címe szerint „A Csáthy Ferenc egyetemi könyvkereskedés és irodalmi vállalat rt. Debrecen–Budapest kiadványjegyzéke 1919. évtől”.[117] E lista 75 tételből áll, s csak a művek szerzőjét és címét tartalmazza, de könnyen átlátható, hogy a kiadványok időrendi sorrendje a rendező elv.

Bár a címe szerint 1919-től szerepelnek itt a művek, az első két tétel 1925-ből való. A fentebb idézett rövid cégtörténetből viszont kiderül, hogy 1925-ben (illetve 1922 és 1925 között – ez a szövegben nem egyértelmű) 11 kiadványa volt a vállalatnak. Látható tehát, hogy a kiadványjegyzék nem teljes – igaz nem is szerepel a címében hogy „összes”...

A Magyar Könyvészet vonatkozó köteteit lapozgatva több olyan kiadványra bukkanhatunk, amelyek nem szerepelnek ezen a listán. Vajon mi lehet az oka ezeknek a hiányosságoknak? A legegyszerűbb magyarázat az lehet, hogy Rozgonyi sietősen, talán pusztán az emlékeire hagyatkozva állította össze a jegyzéket. Ennek ellentmond azonban a lista tökéletes időrendisége. Lehetséges, hogy csak azokat vette fel, amelyeket minőségileg és terjedelmileg jelentősnek tartott? Valóban, az általam talált címek között a többség inkább csak füzetnek számít – ilyen pl. Iványi Béla A vidéki egyetemek című röpirata, amely csupán 11 oldal – de kimaradt a kéziratból Boda István Bevezető a lélektanba című műve, amely 183 nagyméretű oldal, s a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem Pedagógiai-Lélektani Intézetének Közleményei sorában jelent meg...

Lehetséges, hogy Rozgonyi a politikailag túlságosan elkötelezett könyveket szerette volna kihagyni, amelyekről úgy érezte, hogy nem fog tetszeni az új rendszerben? Ez aligha sikerülhetett volna, mert pl. Wünscher Frigyes műveit úgysem hagyhatta volna ki – nem is tette –, holott az illetőt a népbíróság elítélte a Horthy-rendszerben való szerepe miatt... Az sem magyarázat, hogy talán azokat a könyveket hagyta volna ki, amelyek valójában nem a cég kiadásában jelentek meg, csupán főbizományosként terjesztette őket. Azonban a listán eleve szerepel 34 mű, amelyek (főbiz.) megjelöléssel vannak ellátva.

Amennyiben a Rozgonyi által írt listát elfogadjuk hivatalosnak, akkor a következő grafikont állíthatjuk fel:

Láthatólag a világgazdasági válság előtti felfutás a kiadványok számában is éreztette hatását, ám a válság után egészen minimálisra csökkent a kiadott művek száma. Bár a grafikon íve nagy vonalakban megegyezik a többi magyar kiadóéval a húszas évek végén illetve a negyvenes évek elején jelentkező emelkedéssel, a harmincas évekbeli igen mély hullámvölgy elég meglepő. Azt megállapítani, hogy mi okozhatta ezt az alig-működést, az a majdani feldolgozó feladata lesz.

Nézzünk meg néhányat az érdekesebb kiadványok közül. Szépirodalmi művet viszonylag keveset adott ki – nyilván nem is ezt tekintették a cég profiljának – de itt jelent meg Gyula diák (Somogyváry Gyula) három, Bárd Miklósnak pedig két verseskötete. Az egyik tulajdonképpen egy verses regény, amelyet egy recenzens A nagyidai cigányokhoz hasonlít, mert ebben a műben Bárd, a „nyugalmazott vezérkari ezredes, a hivatalosan approbált magyar irodalomnak régi, érdemes munkása” a tanácsköztársaságról mondja el véleményét, „a kommunizmus lélektanát” boncolgatja. Egyébként „a kiadó mindent megtett, hogy a tartalomhoz méltó formában jelentethesse meg”[118] a Köd című verses regényt.

1926-ban kiadta Turgenyev Faust és az Első szerelem című novelláit egy kötetben. A fordítója Munkácsy Mihály volt – természetesen nem a festő, hanem a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosa, egy orosz és egy szerb nyelvtan írója, más orosz klasszikusok fordítója.

A fentieken kívül még két regényt adott ki a cég a tárgyalt korszak végén: Hermann F. Bőnisch És száguldanak a csunguzok című művét Molnár Ákos fordításában, valamint Friedrich Gerstäcker Kalózvilág a Mississippin című kalandregényét. A könyvön Szalay Gyula neve állt mint fordító, de a Rozgonyi-féle listában dr. Magyar Bálint szerepel!

Mindez persze nem véletlen. A statisztikák szerint a szépirodalmi könyveknek kevesebb mint 14%-át adják ki vidéken, az ifjúsági művek aránya pedig még ennél is kevesebb.[119] Ez nem is csoda, hiszen mint fentebb említettem, a jelentősebb vidéki kiadók főleg egyetemi központok mellett jöttek létre.

Az előbb elmondottakból következik, hogy a Csáthy cég fő profilját a szakkönyvek jelentették. Megjelent itt orvosi szakkönyv (pl. Sághy Ferenc: Egészségtan, Bucsányi Gyula: Az érelmeszesedés természetes gyógyítása), vagy akár állattenyésztési (pl. Bakoss László: Gazdasági baromfitenyésztés, ill. A tyúkok tojáshozamának fokozása) is. Egyetemi könyvkereskedés lévén kiadtak több, a pedagógiával, a tanulással kapcsolatos művet is, pl.: Márton Béla: A földrajztanítás módszertana, Korpás Ferenc: Hogyan lehet helyesen és jól tanulni stb. A Márton-könyv egyébként első kötete volt a „Gaea. A Föld az élet és a tudomány könyvei” című sorozatnak, amelyet Milleker Rezső, a debreceni egyetem tanára, a Magyar Földrajzi Társaság alelnöke szerkesztett. Több olyan könyvet is találunk a listán, amelyek a hadsereg gazdasági problámáival foglalkoznak, pl.: Gottl Jenő: Hadseregünk ellátása a világháborúban, Major László: A m. kir. honvédség költségvetése 1869–1915-ig stb.

Elég hangsúlyos a zenei irodalom megjelenése a listán, ugyanis a cég adta ki a „Magyar Királyi Operaház szövegkönyvei” című sorozatot, melynek 17 darabja jelent meg 1927 és 1931 között. Valójában persze ezek kis 16 centiméteres, 21 lapos füzetecskék voltak csupán.

A cég legpreferáltabb szerzője a Csáthy rt. egyik részvényese, már említett Wünscher Frigyes volt, akinek hét könyvét adta ki, illetve mint főbizományos, terjesztette. Wünscher 1933-ig a Magyar Távirati Iroda igazgatója volt, tehát főnöke az ebben az időben ott dolgozó Rozgonyinak. A Csonkamagyarország sajtója című sajtóalmanachja (később ezen a címen) négy kiadást ért meg „A sajtó könyvtára” című sorozatban, ahol pl. az Újságíró arcképek című kötet, vagy éppen Rozgonyi már említett disszertációja.

Wünscher 1934-től a Hangya Fogyasztási Szövetkezet egyik vezetője lett, ettől kezdve ezzel a témakörrel foglalkozott a könyveiben is, amelynek csak egy részét vállalta fel a Csáthy kiadásra, vagy terjesztésre, pl. a Keresztény erkölcs és szervezeti gondolat a gazdasági életben, a Falusi tanulmányútjaim címűt, vagy éppen az Egyetemi Nyomdában készült Szervezett agrárértékesítést, amelyen Wünscher egyszersmind felelős kiadóként is szerepel.

A cég másik „háziszerzője” Mitrovics Gyula, aki esztétikát és pedagógiát tanított több évtizeden át a debreceni egyetemen. Neki öt műve szerepel a Rozgonyi-féle listán, pl. A neveléstudomány alapvonalai, vagy az Esztétika és kritika című könyvek, de minden bizonnyal köze van a Csáthynak Az aesthetikai tetszés alapproblémája című könyvének is, amelynek a Magyar Könyvészet szerint Debrecen–Budapest a kiadási helye... Megtalálható viszont a listán a Mitrovics-emlékkönyv, de Rozgonyi rosszul emlékezett a címére: nem az „egyetemi tanárságának 25 éves jubileumára” jelent meg, hanem „tudományos működésének ötvenedik évfordulójára” 1939-ben, Baránszky-Jób László szerkesztésében. Egyébként Mitrovics Debrecenhez, illetve a Csáthyhoz való kötődése egybevág azzal a statisztikai adattal, hogy a pedagógiai, nevelésügyi művek több mint a fele vidéken jelent meg.[120]

Nem hagyható említés nélkül Balás Piri Elemér jogász, egyetemi tanár (ő nem Debrecenben) hat Csáthy-kiadású könyve sem, annál is inkább, mivel mindegyik a Wünscher szerkesztette sorozatban, „A sajtó könyvtárá”-ban jelent meg. 1927-ben két művet írt a szerzői jogról, majd négy éven át, 1928-tól 1931-ig, feldolgozta a bíróságok sajtójogi gyakorlatát.

A cég adta ki A Sajtó című havonta megjelenő tudományos folyóiratot, melyben a „sajtó és a hírszolgálat jogi, gazdasági, szociális, műszaki és történelmi kérdéseiről” olvashatott az érdeklődő, aki 10 pengőért előfizetett a lapra. A leggyakoribb szerzője természetesen Balás P. Elemér volt, de az évek során Supka Géza, Schöpflin Aladár, Kárpáti Aurél neve is felbukkan a cikkírók közt.

Ez a folyóirat tudomásom szerint teljesen feldolgozatlan, pedig a „hivatalos” sajtótudósok orgánumaként egészen 1947-ig megjelent. Ugyanígy a Csáthy Ferenc Egyetemi Könyvkereskedés és Irodalmi Vállalat rt. két világháború közötti története is feldolgozóra vár, amelyhez a fentiek csupán kiindulópontul és kedvcsinálóul szolgálnak.

Bálint Gábor

Szenzációgyártás kisvárosi módra. (Mezőtúri ponyvakiadók a 20. század első felében.) „A mezőtúri éppen most történt véres gyilkosság, a melynek áldozatul esett Lévai Lajosné született Nagy Borbála, kit is Csáki Béla szabadkai, 25 éves, pinczér, egy nagy késsel meggyilkolt;Ifju Dobrai István és K. Horváth Mária karczagi lakosok házasságának szomorú története és egy bús özvegy anya, ki Tiszahát-Nagyfalván hét gyermekét és azután önmagát felakasztotta.” Ilyen hangzatos, borzongást ígérő címekkel csalogatták a 19–20. század fordulójának bűnügyi ponyvákat kedvelő olvasóit a nyomdászok és a nekik dolgozó írók szerte az országban. A műfaj rendkívüli népszerűségnek örvendett, hiszen egyszerre szolgálta a hírközlést és a szórakoztatást: a 3–6 lapos, többnyire verses füzetek röviden, de véres részletekben gazdagon meséltek el egy-egy bűntényt, leggyakrabban gyilkosságot. Irodalmi értékük ugyan csekély volt, szövegük hevenyészettségén meglátszik a sietség, hogy minél gyorsabban kiaknázhassák az eset keltette érdeklődést. A vevők figyelmének felkeltése érdekében a címlapon a díszes keret mellett gyakori volt a fametszetes kép és a tartalmat röviden összefoglaló, csalogatónak szánt versike, a bonyolult címeknek pedig szinte minden egyes sora más betűtípussal és -mérettel volt szedve. A rossz minőségű papírra nyomott ponyvák olcsóságuk miatt mindenki számára elérhetők voltak, s a híres túri vásárra érkező környező települések lakói éppúgy előszeretettel vásárolták őket, mint a városban vagy környékén élők.

„Ponyvagyárak” és tulajdonosaik. Az Alföldön a ponyvakiadás egyik központja Mezőtúr volt. A városban a 19. század végétől kezdve két nyomda működött. Ma már egyik sincs meg, anyaguk pedig feltehetőleg 1945-ben semmisült meg, ezért a meglévő információk meglehetősen szegényesek: néhány adat a nyomdászok életéről, közéleti tevékenységükről, kiadványaikról, de szinte semmi a nyomdák működéséről.

Az első nyomdát Gyikó Károly alapította 1867-ben. A nyomdász apja, Gyikó János a város református lelkésze volt. Gyikó Károly 1840-ben született,[121] de hogy hol végezte iskoláit, és hol tanulta ki a nyomdászmesterséget, nem tudni. Családjáról összefoglalóan sehol sincs adat, ám a Mezőtúr és Vidéke különböző számai alapján annyit lehet tudni, hogy legalább három gyermeke született feleségétől, Székely Karolinától: Gyula, Karola és Kálmán. Gyula 10 évesen, 1894. április 7-én halt meg,[122] Karola pedig egy évvel később, január 25-én követte testvérét.[123] Kálmán nyomdász lett, akárcsak az apja, s a családi vállalkozásban dolgozott. 1898-ban a városi híreket közlő rovat szerint feleségül vette Pályi János módos gazdálkodó lányát, Mariskát.[124] Ő lehetett volna a vállalkozás örököse, de 1909-ben, még apja életében ő is meghalt. Ráadásul a nyomdát Gyikó Károly megromlott egészsége miatt már 1903. február 11-én, tehát hat évvel Kálmán halála előtt átvette Kanyó Antal.[125] Hogy miért nem az ifjabb Gyikó folytatta ekkor még a vállalkozást, nem tudni.[126]

Kanyó Antalról még kevesebb adatunk van: mindössze annyit tudunk róla, hogy az Ipolyságból érkezett Mezőtúrra, 1906-ban létrehozta a Dohányárudát, s 1908-ig, haláláig maga vezette a nyomdát.[127]

Kanyó után Borbély Gyula lett az első mezőtúri nyomda tulajdonosa. Ő jelentős közéleti szerepet töltött be a városban, ezért jóval több információnk van az életéről, mint elődei esetében. 1881-ben született Ipolyszakállason egy evangélikus tanító gyermekeként. A könyvkötő- és nyomdászmesterséget Budapesten tanulta ki, s 1901-ben került a Gyikó nyomdába inasként. Csillaga gyorsan emelkedett, hiszen hét év múlva megszerezte a vállalkozást, s a város egyik legmegbecsültebb polgárává vált. 1925-től haláláig, 1939-ig az Ipartestület elnöke volt, s fontos szerepet játszott a székház felépítésében. Társelnöke volt a Kereskedelmi Egyesületnek, elnöke az Iparos Dalkörnek, tagja a Debreceni Kereskedelmi Iparkamarának és pénztárosa az Önkéntes Tűzoltóegyletnek. Az evangélikus egyháznál előbb gondnok, majd presbiter volt, egy cikluson át pedig még városi és vármegyei képviselőként, sőt törvényhatósági bizottsági tagként is működött.[128] 1939-ben, halála után a nyomda megszűnt.

Mezőtúr második nyomdáját Braun Juda és Dolesch Géza alapította 1892-ben. Róluk semmi egyebet sem sikerült kiderítenem, vállalkozásukról is csak attól kezdve van adat, amikor 1900. február 11-én Gettler Ignác átvette, hat segéddel és a berendezéssel együtt.[129] A nyomda ekkor a Corvina Könyv Zenemű és Papírkereskedés nevet kapta. Gettler 1859-ben született. Az izraelita hitközség tanítója volt, de a rossz megélhetési viszonyok miatt Temesvárott beállt egy könyv- és papírkereskedésbe tanulónak, s 1900-ban hazatérve saját lábára állt. 1903-ban, többszöri kérvényezés után Törökre változtatta saját és családja nevét. Ő is részt vett a város közéletében: a Mezőtúri Kereskedelmi Egyesület tagja volt.[130] 1910-ben hunyt el, de a nyomdát már 1908-tól Csendes Mihály vezette, ekkortól a neve: Corvina Rt.–Török Nyomda. 1930-tól megszakításokkal Szendrey István állt a vállalkozás élén, egészen 1951-ig, a nyomda megszűnéséig.

A két nyomda egymáshoz meglehetősen közel, a város központjában helyezkedett el: a Gyikó 1885-ben költözött a Petőfi útról a Kossuth tér és a Kossuth út sarkán akkor felépülő Bazár épületébe, a Braun pedig 1899-ben ugyanazon sarok másik oldalán, vagyis – ha mértanilag szemléljük – a szög másik szárán felépülő Református Központi Népiskola épületében kapott helyet.

Amint az adatokból is kitűnik, a nyomdatulajdonosok a város megbecsült polgárai voltak, élénk tevékenységet fejtettek ki a közéletben és egyházközségükben egyaránt. Hogyan lehetséges akkor, hogy egy olyan, sokak által kárhoztatott és lenézett dolgot gyártsanak és terjesszenek, mint a ponyva? Nyilvánvalóan azért, mert kevesebb tőkével rendelkeztek, mint a nagyvárosi nyomdák, így nem vállalkozhattak komolyabb tudományos és szépirodalmi művek kiadására, amelyeknek nemcsak a kiadási költségük volt nagyobb, hanem a vevőkörük is behatárolt volt. Alkalmazkodniuk kellett a helyi olvasóközönség igényeihez, s jó üzleti érzékkel felismerték az olcsón előállítható, de nagy példányszámban eladható füzetkék kínálta lehetőséget. Takács Lajos szerint „a paraszti história létrejöttének további feltételét jelentette az olcsó ár és a gyors előállítás, ami csak a helyi nyomdák jelentős fejlődése és megszaporodása révén volt elképzelhető.”[131] Ez sokkal inkább igaz fordítva: a nyomdák azért fejlődhettek és élhettek meg, mert nagy volt a kereslet, s nem azért olvastak sokan, mert gyors volt az előállítás, hanem éppen azért voltak gyorsak a nyomdászok, mert sokan szomjazták az újdonságokat. Egy hír egy-két nap alatt elévül, ezért a vállalkozónak igyekeznie kell a megjelentetésével, különösen, ha vetélytársa is van, aki megelőzheti.

Iratanyag hiányában nem ismerjük ugyan a nyomdák bevételét, de már maga a hosszú idő, amely alatt folyamatosan működtek, tanúsítja, hogy jó megélhetést biztosítottak tulajdonosaik számára. Erre utal Gyikó Kálmán feleségének származása is: módos gazda lányaként nyilvánvalóan nem ment volna hozzá akárkihez. Az említett közéleti szerepekhez is vagyon és abból eredő presztízs kellett, különösen a képviselőséghez.

 

 

A ponyvakiadás persze csak egy része a két nyomda tevékenységének. A város első lapjának, az 1878-tól megjelenő Mező-Túrnak kiadója és egyben tulajdonosa is Gyikó Károly volt. Szintén itt nyomták a Mezőtúr és Vidékét 1884 és 1904 között.[132] Ezután 1915-ig a lap a Török nyomdához került, 1915 és 1939 között pedig megint a Borbély (a volt Gyikó) nyomda lett a kiadója. E hetente megjelenő, az 1920-as évek közepéig igen magas nívójú vezető újság mellett még számos sajtótermék készült a két nyomdában. Török Ignác adta ki 1903–1906 között a Mezőtúri Hírlapot, 1906–1910 között a Túrkevét, 1907–1909 között a Világosság című társadalmi és vallásos folyóiratot,[133] Borbély Gyula pedig 1908–1913 között folytatta (illetve újraindította) a Mezőtúri Hírlapot, s nála jelent meg a Túri Élet 1936-ban, a Protestáns Tanügyi Szemle 1927–1932 között, valamint az Egyetértés című hetilap 1939-ben.[134] Az újságkiadás mellett készítettek képeslapokat (1899-től), meghívókat, nyomtatványokat és egyebeket, sőt, mindkét vállalkozáshoz tartozott könyv- és papírkereskedés is. A reklám lehetőségeit kihasználva Török Ignác így hirdette üzletét a Mezőtúr és Vidékében:

„Török Ignác könyvnyomdája, könyv-, zenemű-, papír és írószer kereskedése Mezőtúr, Kossuth-tér, ev. ref. népisk. épület

A modern technika legujabb vívmányaival felszerelve, készít mindenféle nyomtatványokat és könyvkötéseket a legegyszerübbtől a legdiszesebbig, jutányos ár mellett. Meghívók, eljegyzési kártyák, üzleti nyomtatványok, körlevelek, gyászjelentések a legdíszesebben állíttatnak ki. Mindennemű könyvek, zeneművek. Kizárólag hazai gyártmányu papírneműek, rajz- és írószerek legolcsóbb beszerzési forrása.”[135]

Érdemes megfigyelni, mivel igyekszik a nyomdász felhívni a vevők figyelmét: a széleskörű kínálat, a kiváló minőség és az alacsony ár „nyerő hármasával”. E szöveg már önmagában is elég annak megállapítására, hogy megfogalmazója remek üzleti érzékkel volt megáldva.

Munkások a borzongatás szolgálatában.A nyomdák dolgozóira három utalást találtam. Az első, fentebb már említett adat szerint Gettler Ignác 6 segéddel vette át Braunék vállakozását. Alig nyolc év elteltével, az 1908–1914 közötti időszakban már mindkét nyomda átlagosan 14 segéddel működött.[136] Ez egy vidéki nyomdához képest jelentős létszám, különösen, ha konkurense is akad, mint ebben az esetben. Ez a tény a ponyvairodalom elterjedtségére is utal: a két nyomda nemcsak Mezőtúrt, hanem annak vonzáskörzetét is bőven ellátta olvasnivalóval, a vidék pedig könnyedén eltartotta mindkettőt. A harmadik adat szerint Gettler egyik segédje, Wiesenberger Henrik 1900. szeptember 20-án 200 koronát ellopva megszökött, de Szolnokon sikerült elfogni.[137] A lopott összeg, valamint a csendőrök gyorsasága és aktivitása is arról tanúskodik, hogy a károsult a város felső rétegének tagja.[138]

A nyomda dolgozóinak fizetését és munkaidejét a vidéki könyvnyomdászok 1906-os munkaidő- és árszabályzatából tudhatjuk meg. A dokumentum négy osztályba sorolta a nyomdával rendelkező   vidéki településeket (II–V. osztály). A minimálisan kötelező fizetés osztályonként 2 koronával csökken. Mezőtúr a IV. osztályba tartozott, így a szedőknek legalább 22 koronát kellett kapniuk minden szombat este. A korrektorok bére ennél némileg magasabb, 24 korona volt. A képzettségre vonatkozó előírás szerint tanonc csak az lehetett, aki betöltötte 14. életévét, és a középiskolának legalább az első két osztályát elvégezte. A nyomdászok napi kilenc órát dolgoztak, és csak 14 napos felmondási idővel lehetett őket elbocsátani.[139] Ha összehasonlítjuk ezt a fentebbi adattal, amely szerint egy mezőgazdasági munkás éves bére az ellátáson felül 100 korona körül mozgott, azonnal kitűnik a nyomdák dolgozóinak jóval előnyösebb anyagi helyzete. Emellett nekik a napszámosokkal ellentétben télen is volt munkájuk, s nem kellett tartaniuk attól, hogy egyik napról a másikra elbocsátják őket.

Borzadozók és megbotránkozók – a ponyvák olvasói. Ahhoz, hogy megközelítően pontos képet kaphassunk a ponyvák olvasóköréről, érdemes röviden áttekinteni a város társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetét a századfordulón. (A túri ponyvákat természetesen nemcsak a környékbeliek olvasták. A feldolgozott esetek között sok Békés megyei is előfordul – gyulai, mezőberényi, gyomai –, hiszen ezek a helységek is jól ismertek voltak az itteni vásározók, napszámosok, parasztok számára, akárcsak a Szolnok megyeiek az ottaniaknak. Mivel azonban nem lehet tudni, hogy pontosan mekkora körre terjedt ki a nyomdák piaca, meg kell elégednünk a Mezőtúrra vonatkozó adatokkal, amelyek – lévén a Tiszántúl többi településéhez hasonlóan mezőgazdasági jellegű város – sokban tipikusnak tekinthetők. 20.000 főnél is nagyobb lakosságával Mezőtúr ugyan a megye legnagyobb városa volt – Szolnok: 15.847, Jászberény: 20.155, Karcag: 14.486, Kisújszállás, Túrkeve és Kunszentmárton: 11.000-nél kevesebb lakos[140] –, s iskolái nagy száma miatt is némileg kedvezőbb helyzetben volt a többinél, de az eltérés jóval kisebb, mint a hasonlóság.)

Mezőtúr lakossága 1900-ban 25.383, 1910-ben pedig 25.835 fő volt, s ennek több mint 35%-a (1900-ban 36,2%, 1910-ben 37,3%) a környékbeli tanyákon élt.[141] Többségük saját földjén gazdálkodott: 1900-ban még a lakosság 67,5%-a, 1910-ben viszont már csak 61,7%-a vallotta magát őstermelőnek. Jóval kisebb, és szintén csökkenő tendenciát mutat a kisiparból élők aránya: 1890-ben még 13,9%,[142] 1900-ban és 1910-ben pedig már csak 13,5%.[143] Ezzel párhuzamosan jelentősen megnőtt viszont 1900 és 1910 között a napszámosok aránya, 2,4%-ról 5,7%-ra.[144] A gazdasági cselédek és mezőgazdasági munkások aránya az összlakosságon belül 1900-ban igen magas, 37,5% volt.[145] Ez az adat magában foglalja a nagyszámú időszaki munkavállalót is, kivéve a távoli vidékekről szerződtetett summásokat.

A városban 1890-ben a református egyház 16 népiskolát tartott fenn, ezenkívül működött még egy katolikus és egy izraelita iskola. Ez a szám megdöbbentően soknak tűnik a lakosságszámhoz viszonyítva, de tudnunk kell, hogy a korban az elemi népiskolák osztatlanok vagy részben osztatlanok voltak, csak a gimnáziumokban létezett osztálytanítós rendszer. I893/94-ben a 18 iskolában   mindössze 26 tanító dolgozott, ezekre belterületen 100, külterületen pedig 206 tanköteles gyerek jutott fejenként.[146] Ahhoz, hogy eredményes legyen a tanítás, ennél jóval kisebb létszámokra, legfeljebb 25–30 főre lett volna szükség. Igaz, a ténylegesen iskolába járók száma ennél jóval kevesebb volt, mivel a külterületeken lakóknak leküzdhetetlen távolságokat kellett volna megtenniük nap mint nap. (Az iskolák többsége ugyanis belterületen állt, a tanyasi iskolahálózat 1874–1894 között, kisbirtokosok által felajánlott területen kezdett kialakulni, de maradéktalan kiépítése csak az 1930-as évekre fejeződött be.) Ennek következtében 1910-ben a felnőtt lakosság 16,8%-a még mindig analfabéta volt.[147]

A belterületen lakó vagy jobb anyagi helyzetben élő mezőtúriaknak és környékbelieknek ugyanakkor számos művelődési lehetőség állt rendelkezésére. Az 1530-tól működő, tehát az országban legkorábban alapított református gimnázium a 19. század harmadik negyedétől a környék legnagyobb jelentőségű középfokú iskolája lett.[148] 1897-ben, alig két évvel azután, hogy a nők felvételét is engedélyezték a bölcsészeti, orvosi karokra és a gyógyszerészeti tanfolyamokra, megalapították Mezőtúr második középiskoláját, az Állami Teleki Blanka Felsőbb Leányiskolát.

A város kulturális központjai a kaszinók voltak. A 20. század első évtizedében 19 működött Mezőtúron 1400 taggal, közülük kiemelkedett a Központi Kaszinó 1700 kötetes könyvállományával. A legjelentősebb könyvtár a református gimnáziumé volt, 1908-ban 5429 kötettel, emellett a Felsőrészi Polgári Olvasókör 1120, a Városi Népkönyvtár pedig 2334 kötettel állt az olvasni vágyók rendelkezésére.[149]

Az eddigi adatok alapján érthetővé válik, hogyan tudott virágozni két nyomda is egy viszonylag kicsi alföldi városban. A lakosság igen magas százaléka legfeljebb elemi iskolai műveltséggel rendelkezett (az őstermelők nagy része, a cselédek, napszámosok és egyéb idénymunkások). A módosabb parasztok és városi kisiparosok valószínűleg polgári iskolát végeztek, de a gimnáziumot csak a vagyonosabbak engedhették meg maguknak: az évi 136 végzős között nemcsak túriak, hanem környékbeliek is voltak. Ugyanerre utal a kaszinók létszáma is: a 25.000-es lakosságból mindössze 1400 polgár mondhatta magát tagnak, s ők alkották az egyesületeket, társaságokat is. Az olvasókörnek már a neve is jelzi közönsége társadalmi helyzetét, de a népkönyvtárat sem valószínű, hogy sok mezőgazdasági munkás látogatta. Ugyanakkor ők is igényelték a szórakozást, az érdekességeket, a híreket. Ha az újsághoz nem is jutottak hozzá,[150] az olcsó ponyvához igen, s ez mindhárom igényüket kielégítette. Az írástudatlanság ebből a szempontból nem jelentett akadályt, a közös munkák alkalmával ugyanis egyvalaki felolvasta a történeteket a többieknek. Ebből egyúttal az is következik, hogy a ponyvának jóval több fogyasztója volt, mint ahány vásárlója. (Mindez nem jelenti azt, hogy a polgárok nem olvashattak ponyvákat, és időnként, a könnyed szórakozás érdekében ők is bizonyosan megvették az érdekesebbnek ígérkezőket, de náluk ez korántsem volt olyan általános, mint a paraszti és munkásrétegekben, egyrészt a ponyva alacsony presztízse, másrészt a rendelkezésükre álló szélesebb művelődési lehetőségek következtében.)

A ponyvák olvasói nem látogatták a könyvtárakat, és könyvesboltokba sem igen jártak. Meg kellett tehát találni azt a terjesztési módot, amellyel a legkönnyebben el lehetett érni őket. A legkézenfekvőbb a híres túri vásár volt, amelyre távolabbi vidékekről is tömegével érkeztek az árusok és a vevők, de ugyanilyen alkalmakat nyújtottak a hetivásárok is. Ilyenkor a külterület, a tanyavilág lakói is bementek a városba, és szívesen megálltak a kikiáltók pultjainál. A 19. században még külön erre „szakosodott” históriások árulták a ponyvákat, a századfordulóra azonban már csökkent a szerepük, majd fokozatosan eltűntek. A házalók is gyakran hordtak magukkal efféle füzeteket, sőt a dohányárudákban is lehetett őket kapni szerte az országban. (Nem véletlen, hogy Mezőtúr első dohányárudáját éppen Kanyó Antal nyomdatulajdonos hozta létre.)

Harc és hanyatlás – a sikertörténet vége. A fent bemutatott helyzet a harmincas évekre jelentősen megváltozott. Bár egy-két ponyva még ekkoriban is megjelent, a műfaj valójában már az első világháború után hanyatlásnak indult. A hosszabb, verses „elbeszéléseket” rövid katonadalok, később pedig irredenta énekek vagy divatos népdalok, esetleg népi jövendölések váltották föl. A háború után a katasztrofális gazdasági helyzet, a 30-as években pedig a gazdasági válság következtében érezhetően romlott a nyomdák és dolgozóik helyzete. Egy szakszervezeti megbízott vidéki útjáról 1928-ban azt írta jelentésében, hogy a pénztáros Bihary János, a Borbély nyomda alkalmazottja nem vette át a Török nyomdabeli szaktársaitól a szakszervezeti tagdíjat, ezért azok kénytelenek voltak egyénileg felküldeni a pénzt. E viselkedés oka a jelentéstevő szerint a két nyomda konkurenciaharca volt. Az eset Bihary lemondásával és egy Takács nevű munkás pénztárossá való megválasztásával végződött.[151]

Szendrey István és a Magyarországi Könyvnyomdászok Szakegyesületének többszöri levélváltása szintén a helyi és környékbeli nyomdák egyre erősödő versengésére utal.[152] Ezekből a levelekből arról értesülünk, hogy a két nyomda kilépett a szakszervezetből és megtagadta az árszabályt. Szendrey 1939-es levele szerint az egész ügy hátterében egy Klein Dezső nevű nyomdász állt, aki 1921-ben került a városba, de 1931-ben felmondtak neki, és őt (Szendreyt) állították a helyére. Klein erre Mezőtúrra segítette Csontos Lajost, aki mindkét nyomda tulajdonosait meggyőzte a kilépés által megszerezhető előnyökről. Ráadásul Szolnokról hozott szakembert, akiről később kiderült, hogy a saját embere, emellett a nyomda pénzén Szolnokra utazgatott különféle ürügyekkel, hogy szolnoki munkásokat szerezzen a vállalkozás számára.

Szendrey levelének ellenséges hangvételéből egyértelműen kitűnik, hogy a nyomdász Csontost tekintette első számú ellenfelének és minden baja okozójának. A többi levelet is végigolvasva azonban kiderül, hogy sokkal többről volt szó, mint két ember személyes ellentétéről vagy a vezetésért folytatott harcukról. Az árszabályzat elfogadása, mint a szakszervezet 1939. április 12-i válaszában olvashatjuk, létbiztonságot jelent a nyomdák számára, hiszen egységes fizetési rendszerével kiküszöböli a versenyt, ráadásul biztosítja a megfelelően képzett munkásokat a vállalkozás számára. A két mezőtúri nyomda, amely e szabályozást elutasította, kénytelen volt máshonnan munkásokat hozatni magának, mert a helybeliek nem vállalták az összeütközést a szakszervezettel (Szendrey maga is a szervezettől kért engedélyt a munka felvételére, ezt azonban annak vezetősége az   árszabály elfogadásához kötötte). Hogy versenyképességüket növelni tudják, a nyomdatulajdonosok az árszabálynál alacsonyabb béreket fizettek, így azonban csak olyan szakképzetlen munkaerőt kaptak, mint Peti János, aki Szendrey szerint ruhakereskedő, „de csak azért is munkát vállal, mert fanatikus haragosa Egyesületünknek”.[153] Szendrey ezért elkeseredett harcot folytatott azért, hogy a nyomdák fogadják el újra az árszabályt, és ő is újra munkába állhasson, végül azonban rákényszerült a munka felvételére, még mielőtt a tulajdonosok aláírták volna a szabályozást. Levelében ezt azzal indokolta, hogy ha nem teszi, Pestről hozattak volna helyette szedőt, s neki és családjának a hosszú munkanélküliség után szinte megváltás volt a munka. Ebből a dátum nélküli levélből tudjuk meg azt is, hogy a munkaidő már csak napi nyolc óra, és ezt pontosan be is tartották a nyomdánál. Csontos cégvezető 60 pengőt és a szerzett munkák után százalékot, Szendrey 40–50 pengőt, a harmadik évét töltő inas pedig 10 pengőt kapott.

Szendrey kitartása végül elnyerte méltó jutalmát. Már idézett november 27-i levelében a következő örömhírt jelentette be a szakegyesületnek: „és pont ezen a héten a híres Csontos Lajos, aki 7 évvel ezelőtt besuszteroltatta a két túri nyomdát, kitörte a nyakát: évek óta apró-cseprő lopásokat vitt végbe és most rá jöttek – azonnali hatállyal elzavarták és engem vettek fel helyette a Corvina-nyomdába.”[154] A nyomda, amelyben a század eleji 14 munkáshoz képest ekkor már csak egy tanuló, egy állandó szakmunkás és egy kisegítő dolgozott, ezek után rögtön elfogadta az árszabályt, és hamarosan a Borbély nyomda is csatlakozott hozzájuk. (Borbély Gyula haláláról szintén ez a levél ad hírt. A tulajdonos özvegye megpróbálta tovább működtetni a vállalatot, de hiába, a nyomda nem sokkal később megszűnt.)

Pár hónappal később, 1940-ben miniszteri rendelettel új bérek léptek életbe. Szendrey szerint azonban a szolnokiak és a törökszentmiklósiak kevesebbet adtak a munkásaiknak, így a túriak versenyképessége csökkent velük szemben. A szakszervezet válaszában kijelentette, hogy a rendelet mindenkire vonatkozik, Szolnokon és Törökszentmiklóson is rendet fognak teremteni. Hogy ez sikerült-e nekik, már nem derül ki az anyagból. Az utolsó levél három évvel későbbi. A szervezetnek Hodos Bálint másodéves tanonc kérdésére adott válaszából megtudjuk, hogy a tanoncfizetés az első évben 10, a másodikban 12, a harmadikban 15, a negyedikben pedig 20 pengő. Ez 5 pengővel magasabb a négy évvel azelőtti, 1939-es fizetésnél.

A fenti levelezésből is jól látható, hogy a mezőtúri nyomdák első világháború utáni működése már a hanyatlás jegyeit viseli magán. A békeidőkben a ponyvákból származó jelentős bevétel, az újságkiadás és a papírkereskedés együttesen elegendő volt a cégenkénti 14 munkás eltartására és tulajdonosaik előkelő pozíciójának biztosítására. Ebben az időszakban még egyik nyomdának sem jelentett gondot a verseny, a későbbi, megromlott gazdasági helyzetben azonban a békés versengés valóságos harccá változott. A papírkereskedés, a meghívó- és gyászjelentés-gyártás, valamint az újságkiadás nem hozott elegendő jövedelmet, komolyabb művek kiadására pedig a kis tőkéjű vállalatok nem is gondolhattak. Ráadásul a mezőtúriaknak meg kellett küzdeniük a gyorsan növekvő Szolnok és Törökszentmiklós közelségével, valamint a jóval erősebb és nagyobb gyomai Kner nyomdával, amely, bár korábban szintén foglalkozott ponyvákkal, megengedhette magának a tudományos, szépirodalmi vagy ismeretterjesztő művek kiadását is. A hanyatlás egyértelmű jelei a munkásszám drasztikus csökkenése, az árszabálytól való elszakadás a kiadások csökkentése érdekében vagy a nyomdákon belüli harcok az irányításért az erőskezű vezető halála után. A kegyelemdöfést mindkét vállalkozásnak a ponyvákból mint fő forrásból származó tetemes bevétel kiesése jelentette.  Az I. világháború után hanyatlásnak induló műfaj a század közepére eltűnt, pedig a szenzációk, véres bűntények iránti érdeklődés sohasem lankadt. Török, majd Csendes után a Corvina tulajdonjoga „négy úriember kezébe szállt át [...], akik közül három nem szimpatizál szakszervezetünkkel”,[155] a másik nyomda pedig nem élte túl a nagy tekintélyű Borbély Gyula halálát. A Corvina Szendrey vezetésével átvészelte ugyan a második világháborút, s egészen 1951-ig, az államosításig működött, de virágkorának teljesítményét már nem tudta megismételni. Borzongásra vágyó közönségük sokáig kénytelen volt megelégedni az újságokban olvasott hírekkel. Mára új műfajú sajtótermékek, pletykalapok, bűnügyi újságok vették át a ponyvák szerepét. Az irántuk megnyilvánuló hatalmas kereslet azt bizonyítja, hogy a ponyvák hajdani eltűnésének és ezzel együtt a kis vidéki nyomdák bukásának nem az érdeklődés megszűnése, inkább az ízlés változása és főként a gazdasági nehézségek voltak az okai. És a verseny azóta csak fokozódott. A hátborzongató bűnügyekről szívesen olvasó közönség megléte ma már nem elégséges feltétel az említett magazinok kiadásához; a mamutvállalatokkal való küzdelem meghaladja egy kisvárosi nyomda kapacitását, erejét, s lehetetlenné teszi a sikertörténet megismétlődését.

Slíz Mariann