szemle

 Széchényi Ferenc és Csehország. Levelestár.Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Richard Pražák. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Deák Eszter, Erdélyi Lujza. Bp. 2003. Országos Széchényi Könyvtár – Gondolat Kiadó, 233 l. /Nemzeti Téka/

A forrásgyűjtemény azokat a Széchényi Ferencnek címzett leveleket tartalmazza, amelyeket cseh- és morvaországi tudósok és arisztokraták írtak az 1780-tól 1816-ig tartó időszakban. Az anyagot Richard Pražák kezdte el gyűjteni még az 1960-as években, s az egyre terebélyesedő munkába később Deák Eszter is bekapcsolódott. A most közreadott ötvenkilenc levél két budapesti lelőhelyen található: a Magyar Országos Levéltárban, illetve az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában. Széchényi válaszleveleit a kötet nem tartalmazza, mivel ezek összegyűjtése a különböző cseh- és morvaországi hagyatékokból még a további kutatás feladata.

A kötet csehül és magyarul párhuzamosan közölt bevezető tanulmányában Richard Pražák gazdagon dokumentálja Széchényi Ferenc meglepően kiterjedt kapcsolatait, amelyek a korszak neves cseh és csehországi német tudósaihoz, illetve tudományos érdeklődésű arisztokratáihoz fűzték. A kölcsönös ismerkedés a sokszálú rokoni kapcsolatból fejlődött ki, de igazi tartalmát a patrióta nemesség történelmi és természettudományos érdeklődése alapozta meg. Utazásai során, melyekre a rokoni látogatások vagy a karlsbadi gyógykúrák adtak alkalmat, Széchényi beható ismereteket szerzett a cseh nemesség karitatív és kulturális tevékenységéről. Emellett kapcsolatba került a főúri elit árnyékában szerveződő Királyi Cseh Tudós Társaság számos kimagasló képviselőjével, akik abban is segítették, hogy könyvtárát és numizmatikai gyűjteményét tovább gyarapítsa.

A kulturális élet megújítását, a tudományos gondolkodás elmélyítését pártoló cseh arisztokraták közül két személyt szükséges kiemelnünk Széchényi közeli ismerősei közül. A felvilágosodás mérsékelt áramlatához tartozó František Josef Kinský gróf elsősorban arról a német nyelvű röpiratáról ismert, amely a társadalmi felelősséggel rendelkező új nemesi osztály kinevelésével foglalkozik, s amelyben figyelmeztet a nemzeti nyelv fontosságára. A cseh nyelv elsajátítását elsősorban praktikus okokból ajánlja, mivel a földbirtokosoknak meg kell értetniük magukat a parasztokkal, különben elvész a tekintélyük, s ugyanez érvényes a hadseregnél is, a tisztek és a közkatonák vonatkozásában. Kinský ennek az elvnek az érvényesítését kívánta a közigazgatás, az iskolaügy és a nyilvános élet valamennyi területén, de az ország elsődleges bevett nyelvének a németet tekintette. A bécsújhelyi katonai akadémiát irányító gróf egyik legfőbb támogatója volt a hazafias tudósok múltidéző forráskiadványainak, s miután visszatért Prágába, kulcsszerepet játszott a cseh tudós társaság megalapításában. Barátjával, az erdélyi szász családból származó Born Ignáccal létrehozta a prágai egyetem természettudományi kabinetjét, amelyet Széchényi is felkeresett. A magyar látogató elsősorban Kinský igen jelentős minerológiai munkássága iránt érdeklődött, de ugyanakkor nagy hatással volt rá a cseh arisztokrata nemes gesztusa, amellyel könyvgyűjteményének jelentékeny részét a Klementinum könyvtárának ajándékozta. Kinský lépését Széchényi példaértékűnek tekintette a maga számára, s ezzel magyarázható, hogy a magyar nemzeti könyvtár alapító emléktáblájának latin nyelvű feliratát a prágai egyetemi könyvtárban látható Kinský-féle felirat nyomán készíttette el.

A másik tudománypártoló főúr, akivel Széchényi szoros kapcsolatot ápolt, a numizmatikai gyűjteményéről nevezetes František Sternberg (Šternberk) gróf volt, aki unokafivérével, Kašpar Sternberggel együtt meghatározó szerepet játszott a cseh nemzeti múzeum megalapításában. Richard Pražák szerint éppen František Sternberg tekinthető a cseh tudományos élet Széchényihez leginkább fogható mecénásának. Azt már Sárkány Oszkár korábbi kutatásaiból tudjuk, hogy a cseh nemzeti múzeum megalapításában feltételezhetően a magyar példának is volt ösztönző szerepe. Erre utal a Csehországi Hazafias Múzeumot életre hívó Kolovrat fővárgróf 1818-ban kelt rendelete, amely hivatkozik a hasonló magyar kezdeményezésre. Ez a hatás még egyértelműbben dokumentálható a Morvaországi Múzeum (Mährisches Landesmuseum) létrejöttének folyamatában. Nemcsak a javaslattevők folyamodványa, de az alapítólevél preambuluma is megemlékezik Széchényi Ferenc példaadó kezdeményezéséről. Jelen kötetünkben is megtalálható Hugo Franz Salm gróf, a morvaországi patrióta társaság elnökének 1816-ban kelt levele, amelyben beszámol Széchényinek a brünni múzeumalapításról, s egyebek mellett háláját fejezi ki a nagyszerű útmutatásért.

Széchényi feltehetőleg 1794-es prágai tartózkodása idején ismerkedett meg Josef Dobrovskýval, a cseh tudományosság legjelentősebb korabeli alakjával, aki egyebek mellett az összehasonlító szlavisztika megteremtőjének számít. Dobrovský rendszeres levelező kapcsolatban állt a szlovák Ribay Györggyel, aki folyamatosan tájékoztatta őt a magyar tudományos élet eseményeiről. (Dobrovský magyar kapcsolatait részletesen tárgyalja Richard Pražák mértékadó tanulmánya, amely 2001-ben újra megjelent a szerző Cseh–magyar történelmi kapcsolatok című könyvében.) Jelen kötetünkben Dobrovský két levele olvasható, amelyek a cseh tudós finnugrisztikai munkásságát érintik. Az egyikben felajánlja Széchényinek a finn Juslenius szótárát, amelyet 1792. évi svédországi útján vásárolt, a másikban elküldi egyik nevezetes német nyelvű tanulmányát a korai cseh történelemről, illetve saját könyvtárából további finnugor tárgyú műveket küld ajánkékba. Itt kell megjegyezni, hogy Dobrovský finnugrisztikai munkássága Richard Pražáknak köszönhetően ma már részletesen fel van dolgozva. (Dobrovský als Hungarist und Finno-Ugrist. Brno, 1967.) Ebből a kiváló tanulmányból tudjuk, hogy Dobrovský az elsők között ismerte fel: a finnugor nyelvek kutatását a történeti és az összehasonlító grammatika alapjára kell helyezni.

A Széchényi Ferencnek írt csehországi levelek híven igazolják, hogy a felvilágosodás korának keretei között előítéletektől mentes tudományos párbeszéd folyt a két ország szellemi elitje között. A levelek tükrözik azt az élénk érdeklődést és nagyrabecsülést, amelyet a cseh tudományos élet tanúsított a magyar nemzeti könyvgyűjtemény megteremtésén fáradozó Széchényi Ferenc iránt.

Berkes Tamás

Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790–1867). Bp. 2002. 443 l.

Irodalom- és művelődéstörténetünk – kevés kivétellel – meglehetősen elhanyagolta a levéltári források felhasználását a kutatások során. Forrásként inkább csak a szövegeket és esetleg a levelezést használták fel. A levéltárosok gyakran mondogatják, hogy irodalomtörténészek ritka vendégnek számítanak gyűjteményeikben.

De Kerényi Ferenc terjedelemre és tartalmára nézve is imponálóan gazdag munkája azt bizonyítja, hogy az irodalomtörténet kutatóinak is van keresnivalója a levéltárakban. A magyar pozitivizmus néhány kiemelkedő műve után ő az első, aki legalábbis egy vármegye vonatkozásában az 1790–1867 közötti időszakra nézve alapos levéltári feltárást nyújtott Pest vármegye irodalmi életével kapcsolatos dokumentumokból. Vizsgálódása előterébe azok a művészeti ágak kerültek, amelyek elsősorban a nyelvi közeggel álltak szoros kapcsolatban, vagyis az irodalom és a színház kérdéseinek írásos dokumentumai. Elemzései során nem az esztétikai, hanem az irodalom- és művelődésszociológiai szempontokat érvényesítette, mégpedig az írott forrásokból, tényekből kiindulva, és nem úgy, mint a vulgáris irodalomszociológia igényelte: csupán a kész elméletek, sémák illusztrálására törekedve.

A gazdag és gyakran szétszórt anyagot a szerző négy főfejezetben dolgozta fel. Az elsőben Pest vármegye irodalomszervező és pártoló tevékenységéről, a következőben az irodalmi élet alkalmairól, formáiról, szerplőiről, a harmadikban a táj és az irodalom kérdéseiről esik szó, és végül – az 1849–1967 közötti dőszakkal kapcsolatban – az irodalmi élet metamorfózisáról szóló alfejezetek és bennük a megfelelő források feldolgozása található.

A felhasznált Pest megyei levéltár anyagát összekötötte az eddigi szakirodalom feltárásával és megállapításaival, nemegyszer kritikai megjegyzésekkel és helyesbítésekkel kísérve azokat. A gazdag anyagból – folyóiratunk profiljának megfelelően – csupán példaként kiemelvén a „Pest vármegye kapcsolata a magyar hírlap- és folyóiratirodalommal” című alfejezetet, amelyben a tárgyalt korszak sajtójára nézve találunk értékes levéltári adalékokat, és újabb következtetéseket. Ezek főként a lapok engedélyezésével, cenzúrázásával, és azok egyéb viszonyaival kapcsolatosak, amelyek a Helytartótanács és Pest vármegye vagy Pest város tanácsa intézkedéseit, cenzúraügyeit tartalmazzák.

Mindezeket ajánlatos a sajtótörténetben is tudomásul venni, illetve – kisebb részben – megvitatni. (Ilyen pl. az a megállapítás, hogy „II. József sajtópolitikája után a hírlap- és folyóiratengedélyezés terén nem alakult ki mérvadó gyakorlat” 53.l. Ugyanis ami az Urániával kapcsolatban történt, ti. az utólagos ellenőrzése az engedélyezésnek és a cenzúrázás elvégzésének, csaknem pontosan az történt pl. a Mindenes Gyűjteménnyel és a Magyar Museummal kapcsolatban is. )

Kerényi Ferenc kitűnő munkája akkor jelent meg, amikor irodalomtörténetírásunkban az új, ismeretlen adatok, összefüggések és az eddig feltáratlan tények kutatása helyett a divatos elméletek gyártása (másolása, fordítása?) vált gyakoribbá. Pedig – miként e munka is bizonyítja – van még, akárcsak egyetlen vármegye irodalmi életével kapcsolatban is bőven feltáratlan dokumentum, amelyek ismerete nélkül nehéz érvényes és időtálló elméleteket alkotni.

Kókay György

Vajda Kornél: Schütz Antal. Bp. 2002. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 159 l. /Tudós tanárok – Tanár tudósok/

Három éve indult útjára egy sorozat az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum kiadásában „Tudós tanárok–Tanár tudósok” címmel. Napjainkban, amikor az igazi szellemi értékek közreadása anyagi okok miatt egyre nehezebb, hősies vállalkozás egy ilyen – a magyar nevelés, és egyúttal a magyar tudomány történetében is jelentős szerepet játszó kiemelkedő egyéniségek életéről, munkásságáról szóló – könyvsorozat megjelentetése. A sorozatszerkesztő, Jáki László még ahhoz a neveléstörténész generációhoz tartozik, akik Ravasz János és Zibolen Endre tanítványaként, munkatársaként kezdték pályafutásukat, és akik azóta is csendben munkálkodva az ő szellemükben végzik feladataikat. Az utánuk következő generáció tagjainak többsége már nem ismeri és nem műveli a valódi történettudományi kutatómunkát, nem fárad a kéziratos források feltárásával és feldolgozásával, és ami még szomorúbb, nem is serkenti ilyesmikre tanítványait. A sűrűn mergrendezésre kerülő monstre konferenciákon többnyire egyetlen valódi, önálló kutatási eredményeken alapuló neveléstörténeti előadás sem hangzik el. Ebben a közegben különösen elismerésre méltó az egyszerű, de szép kiállítású sorozat közreadása, amelynek célja a múlt nagy magyar tanáregyéniségeinek bemutatása, azokénak, akik egyben elismert tudósok is voltak. A sorozatban többek között megjelent Antall József, Fináczy Ernő, Jedlik Ányos, Bognár Cecil és Teleki Pál munkásságát bemutató kötet is.

Nemrégiben jelent meg Vajda Kornél munkája, a huszadik század első felének jelentős katolikus tudós-tanáráról, Schütz Antalról. Schütz Antal piarista filozófus és dogmatikus, a század első felének neves katolikus tankönyvírója, a Pázmány Péter Tudományegyetem professzora volt. „Tanár volt, és tudós. Csak a tanításnak és a tudománynak élt, aszkéta módon, szerzetesi igénytelenséggel és szerénységgel.” – jellemzi őt a szerző.

Vázolja Schütz útját a végtelen szegénységet rejtő kis falusi szülőháztól az egyetemi katedráig.

Képet kaphatunk a fiatal piarista gimnáziumi tanárról, aki tizenkét éven át a rend gimnáziumaiban tanítva, ki tudta vívni tanítványai mélységes tiszteletét és csodálatát. (Szerb Antal érett korában úgy emlékezett rá, hogy őt gimnazistaként egy zseni tanította.) Nemcsak kiváló tanár volt, hanem sikeres tankönyvíró is. A tizes évektől a negyvenes évekig számos kiadásban megjelent hittankönyveiből (Katholikus hitvédelem, Katholikus egyháztörténelem, Katholikus hittan, Kattholikus erkölcstan) generációk tanultak. E tankönyvekből tanítványai megtanulták, hogy hitüket értelmesen vállalják, tudják, hogy kinek és miért hisznek. Az egyes kötetek függelékében kis szöveggyűjteményeket adott közre Schütz, hogy a gimnazisták az eredeti szöveget is olvashassák, és kedvet kapjanak a teljes művek megismerésére. Tanítványainak visszaemlékezése szerint önálló gondolkodásra, és kemény munkára nevelte őket.

Mikor 1916-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem Dogmatika Tanszékére került, az volt a célja, hogy hallgatóinak „kulcsot adjon a bölcselet műhelyébe, némelyeknek talán a bölcselet szentélyébe is.” Ennek érdekében alkotta meg főművét, az 1923-ban megjelent Dogmatika. A katholikus hit – igazságok rendszere című könyvét, amely több kiadásban is megjelent, és a teológus-hallgatóknak tankönyvként is szolgált. 1927-ben jelent meg filozófiai kézikönyve, A bölcselet elemei, amely a hazai skolasztika legátfogóbb szellemi teljesítménye volt a maga korában.

A szerző részletesen elemzi Schütz két másik művét: az Örökkévalóság és az Isten a történelemben című köteteket, amelyeket a katolikus tudós legeredetibb, legértékesebb szellemfilozófiai, világnézeti teljesítményének tart.

Az 1953-ban elhunyt, majd elfelejtett kiváló tanárt, tudóst, és zseniális tankönyvírót – a szerző nézete szerint – méltatlanul mellőzi a hazai tudományosság, ez az utóbbi évtizedek magyar szellemi életének egyik szomorúan igazságtalan tette – írja.

A kötet második részében szemelvényeket olvashatunk Schütz Antal teológiai és pedagógiai vonatkozású írásaiból. A nemzetnevelő Pázmányról szóló esszé, a papi hivatás lényegét boncolgató beszéd, a keresztény világnézet lényegéről szóló tanulmány egyaránt azt igazolja, hogy a piarista szerzetes tudósként, tanárként, a két világháború közötti magyar szellemi élet meghatározó szereplőjeként, egyike volt a generációk gondolkodását formáló nagy egyéniségeknek.

Fehér Katalin

Egy európai Bozsokon. Verebi Végh Gyula munkássága és gyűjteménye. / Ein Europäer in Bozsok. Das Werk und die Sammlung von Julius Végh. Szerk. Zsámbéky Monika. Szombathely, 2003. Szombathelyi Képtár, 114 l. 83 ill.

Egy nagy kultúrájú, nagy formátumú embernek, verebi Végh Gyulának (1870–1951) 2003 áprilisában az Iparművészeti Múzeum falán emléktáblát állítottak, nemcsak azért, mert 1917–1934 között főigazgatója volt az intézménynek, hanem mert felmérhetetlenül sokat tett a magyar művelődéstörténetért. „Hálából” élete utolsó éveiben a nyomorgattatás, a méltatlan halál (vö. Magyar Nemzet 2003. aug. 13., 4. l. interjú Borsa Gedeonnal) és az agyonhallgatás jutott osztályrészéül.

Munkatársa volt az Éber László szerkesztésében kiadott Művészeti Lexikonnak (Bp. 1926). 1915-ben Budapesten, majd Strassburgban megjelent A képrombolók / Die Bilderstürmer c. könyve, s az Iparművészeti Múzeum kiállításainak (pl. magyar hímzések, herendi porcelánok, régi órák, országos egyházművészeti kiállítás) rendszerint ő írta a bevezetőjét, 1925-ben németül ismertette az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeit. A könyves szakemberek ismerik az idevágó, ma is forrásértékű cikkeit is, pl. „A soproni könyvkötők céhkönyve” (Vasi Szemle 1936), „A sümegi püspöki könyvtárszoba az Iparművészeti Múzeumban” (MKsz 1923), „Könyvkötőművészet” (Könyvbarátok Lapja 1928), Modern Book Production, Studio, London 1928, „Ungarische Barockeinbände” (Gutenberg Festschrift, Mainz 1925), „Ungarische Einbandkunst” (Archiv für Buchgewerbe und Gebrauchsgrafik, Leipzig 1930). Megalapítója s elnöke volt a Magyar Bibliofil Társaságnak 1921-től, s a Társaság I. évkönyvében 1928-ban „A szép könyvről” írt. Ugyancsak a Magyar Bibliofil Társaság adta ki az OSzK-val közösen a Régi magyar könyvkötések Végh Gyula színes rajzaiban című, ma már igen ritka könyvét 1936-ban. Ő fogalmazta meg a Magyar Bibliofil Társaság célját: „... hogy előmozdítsa a művészi szempontból értékes könyvek előállítását, gyűjtését és terjesztését, ápolja a könyvgyűjtők és könyvkedvelők érdekeit, terjessze a könyvészetre, kivált a hazaira vonatkozó ismereteket, fejlessze az ízlést a könyviparban ...” A Társaság a magyar könyvkultúra ügyét kiadványokkal is igyekezett szolgálni.

Az előbbi bekezdésben leírtak mégis csak egy kis részét képezik Végh Gyula gazdag életének és a haza javára tett szolgálatainak. Ezt tárta hallgatói elé a 2002. november 5-én rendezett konferencia Szombathelyen, majd jelentette meg a most ismertetésre kiválasztott könyvben. Öt tanulmány olvasható benne. Az első írás Bajzik Zsolt levéltárosé, aki néhány éve a Vas megyei kastélyok történetével kezdett foglalkozni, s így jutott Bozsokra, ahol Végh Gyula élt és meghalt (megölték). A tanulmányban képet kapunk Végh Gyula felmenőiről, egy nemesi család több évszázados kulturális hagyományáról, a verebi birtokról és kastélyról (amely a II. világháborúban olyan súlyosan megsérült, hogy aztán lebontották), a kastély gazdag zenei életéről, Végh Gyula gyermek- és tanulmányi éveiről egészen a bozsoki letelepedésig. – Végh természetrajzi gyűjteményéről Vig Károly ad számot, s mutatja meg, hogy Végh milyen érdeklődéssel fordult már 11 éves korában az őt körülvevő világ felé. A bogarak és növények gyűjtése, ez utóbbiak megfestése, tudatos megfigyelése, esetenként talán a meghatározása iránti kedve felnőtt korában, a bozsoki letelepedést követően, újraéledt. Neves kutatók voltak vendégei, pl. a Belső-Ázsiát expedíciókkal feltáró Almásy György, az európai hírű ornitológus Chernel István, vagy már gyermekkorban Herman Ottó, hogy csak néhányat emeljünk ki a sorból. Végh rovargyűjteményének megmaradt részét és a növényeket ábrázoló akvarelljeit és tusrajzait a Savaria Múzeumban őrzik. Végh ásványgyűjteménye feltehetően megsemmisült, a rovargyűjtemény viszont már 1933-ban odakerült. Különösen érdekes adalék Vig Károly kitekintése, amelyben párhuzamként Csontváry, Kossuth és Bartók természeti tárgy-gyűjtését foglalja össze röviden. – Szatmári Gizella Végh Gyula párizsi éveiről és művészeti tanulmányairól ad sok képpel illusztrált igen jó összefoglalót. Bár a családi hagyománynak megfelelően jogot végzett, művészeti érdeklődése később mégis más irányba fordította. Első két akvarellje Pulszky Ferenc és Liszt arcképe volt. 1896-ban Párizsba utazott, ahol a Julian Akadémiára járt, s Jean Paul Laurens növendéke volt. Itt ismerkedett meg s került barátságba James McNeill Whistlerrel, akiről később könyvet írt (1912), és Hans Albert Harrachhal, akivel végig tartotta a baráti kapcsolatot. – Lichner Magda Végh főigazgatói tevékenységét elemzi kinevezésétől kezdve. Kitér a múzeum kiállításaira, amelyekhez előszót írt Végh Gyula, említi „A XX. század könyvművészete” kiállítást, amely első volt e témában (1921), majd a „Rariora et Curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből” (1925) címűt. Végh címertani tanulmányokat is folytatott, kiállítási katalógus is tanúsítja (1933). Rendszeresen publikált a Magyar Iparművészet folyóiratban. A Múzeum irányításáról átfogó elképzelése volt, „magas színvonalon álló, gazdag és tanulságos iparművészeti múzeum”-ot akart. Az I. világháború utáni ínséges években ez igen nehéz feladatnak bizonyult. Neki köszönhetően sokan ajándékoztak a Múzeumnak. A proletárdiktatúra idején köztulajdonba vett és beszállított műkincsekről pontos lista készült. Az Iparművészeti Múzeum gondosan őrizte ezeket, majd a helyzet változásával visszajuttatta tulajdonosaiknak, akik közül többen ezt azzal honorálták, hogy gyűjteményük egy-két darabját odaajándékozták a Múzeumnak. A gyűjtőkkel kialakított bensőséges kapcsolat a későbbiekben is hasznos volt. (Utaljunk itt a herceg Esterházy család fraknói hitbizományának letétjére.) Végh súlyt fektetett a kortárs iparművészet propagálására, és megtalálta támogatásának módját is. Elismerésének egyik legjobb bizonyítéka volt, hogy 1928-ban a muzeológusok nemzetközi szövetsége itt tartotta közgyűlését. Mégis 1934-től megszüntették az Iparművészeti Múzeum önállóságát, s a Nemzeti Múzeum része lett. Ezután vált meg Végh Gyula főigazgatói hivatalától, s vonult vissza. – Zsámbéky Monika, a kötet szerkesztője, Végh Gyula képzőművészeti gyűjteményéről írt. A gyűjtemény csoportjai: a családtól maradt portrék, vásárlásai–szerzeményei, ismerőseitől ajándékba kapott művek, Végh Gyula saját művei és felesége, Wimpffen Mária gyűjteménye. A tanulmányhoz egy igen hasznos függelék járul, amelyből kiderül, hogy Végh mely festményeit és grafikáit őrzik a Szombathelyi Képtárban, továbbá kézhez kapjuk Végh Gyula rajz- és metszetgyűjteményének katalógusát (OSzK Kézirattár Quart. Hung. 3864), amelyben Zsámbéky Monika csillaggal jelöli a meglévő műveket. Sajnos elég kevés csillag van. Nagy találatnak érezzük, hogy egy szignálatlan négyalakos csoportképet, egy Végh rajzfüzetében fellelt vázlat alapján, Zsámbéky biztosan Végh Gyula nevéhez kötött („És mégis mozog a Föld...”). – Az egész kötetért elsősorban Zsámbéky Monikát illeti köszönet! Jó lenne, ha az ország minél több könyvtárába eljutna e szép kiállítású, tartalmas könyv.

A Végh-hagyaték az OSzK-ba, a képek, grafikák Szombathelyre (Képtár és Savaria Múzeum), a ritka könyvtár megmentett része Keszthelyre, a Helikon Múzeumba került. Természetesen az Iparművészeti Múzeumban találhatók és ott kutathatók a Végh Gyula ottani működésére vonatkozó iratok.

Minden tanulmányhoz részletes német összefoglaló, a köszöntőhöz teljes fordítás járul. Sajtóhibák is vannak (a szövegszerkesztő speciális ördöge, ha a római számot a sor végén elválasztja, a 67. old. közepén), de azok nem oly bántók, mint az értelemzavaróak: a tartalomjegyzék szerint az első tanulmány címe: Verebi Végh Gy. ifjúkori művei, ezzel szemben a tanulmány címe „Verebi Végh Gyula ifjúkori évei (1870–1906)” – ez a helyes, Bajzik Zsolt tanulmánya erről szól. Hasonló zavart kelt a 90. oldalon az utolsó előtti bekezdés Amália weimari nagyhercegnő képével kapcsolatban. Nem a hölgy személyének kiderítése, hanem a festő kilétének a kikutatása a jövő feladata.

Sajnáljuk és hiányoljuk, hogy éppen Végh könyvészeti munkásságáról nem született cikk a kötet számára. Talán nem sikerült vállalkozót találni, pedig a könyv szerkesztője is megjegyezte saját tanulmányában, hogy Végh Gyula „legnagyobb szerelme a szép könyvek és grafikák gyűjtése” volt. Jó lenne egy teljes Végh-bibliográfia is. A könyv beköszöntőjét Horváth Hilda, az Iparművészeti Múzeum Kisgyűjtemények osztályának vezetője írta. Ő szorgalmazta a Múzeumban az emléktábla állítását, amelyet az Iparművészeti Múzeum Baráti köre és cégek adományából sikerült megvalósítani. Ennyit legalább lelkünk megnyugtatására!

Rozsondai Marianne