közlemények

Tiltott könyvek 1793-ban a pozsonyi olvasókabinetekben. A magyarországi könyvtártörténet érdekes, de csak rövid fejezete volt a 18. század végén angol, francia és német mintára létrejött ún. olvasókabinetek története. E jórészt könyvkereskedésekkel kapcsolatos kölcsönkönyvtárak és olvasótermek lehetővé tették a könyvek és folyóiratok olcsó áron való helyszíni olvasását és kölcsönzését. Mivel ezáltal szélesebb rétegek számára is hozzáférhetővé tették a gyakran drága műveket, amelyek között a felvilágosodás alkotásai is megtalálhatók voltak, a hatóságok nem jó szemmel nézték működésüket. Különösen I. Ferenc trónralépése után indult meg a hajsza ellenük, és ezért az 1781-ben elsőként megalakult pozsonyi olvasókabinet után alig két évtizeddel később, 1799-ben már be is tiltották őket. És amikor 1811-ben újra engedélyezték a kölcsönkönyvtárak működését, nem csak azt írták elő, hogy milyen könyveket tarthatnak, hanem a nyilvános olvasótermek létesítését továbbra is megtiltották.[1]

Két pozsonyi olvasókabinetet 1793-ban ért hatósági eljárásról szeretnék az alábbiakban beszámolni, levéltári adatok alapján.[2] Az egyik tulajdonosáról, egy bizonyos Schwaiger nevű könyvkereskedőről már volt némi tudomásunk: 1788-ban a Doll testvérekkel alapított Pozsonyban olvasókabinetet, katalógusukban 1400 könyv szerepelt. 1813-ban pedig Schwaiger Győrben alapított kölcsönkönyvtárat. A másik említendő olvasókabinet-tulajdonosról, egy bizonyos Weissenthaler nevű könyvkereskedőről még ilyen hiányos ismereteink sem voltak.

Az Országos Levéltárban és más gyűjteményekben található iratok alapján kikerekedik nem csak e két olvasókabinetet 1793-ban ért hatósági üldözés, hanem fény derül arra is, hogy mely műveket tartottak erkölcsi és politikai szempontból veszélyeseknek. Ugyancsak jellemző, hogy inkább csak az előbbit hangsúlyozták, az ifjúságot tőlük féltették, ugyanakkor a kor nagy felvilágosult szerzőit, íróit is közéjük sorolták, külön indokolás nélkül. Az is kiderül ezen ügy vizsgálata során is, hogy a fő veszélyt a nyilvános olvasótermek működésében látták, mert ott olcsón hozzá lehetett férni a „veszélyes” művekhez.

Már korábban is előfordult, hogy a cenzúrahatóságok megintették a könyvkereskedőket, ha tiltott vagy veszélyesnek mondott könyveket árultak. Így pl. már 1781 márciusában figyelmeztetésben részesült a Johann Georg Köpff-féle könyvkereskedés a budai egyetem tanácsától, mert egyenesen eretnek könyveket forgalmaztak.[3] De az igazi üldözés II. Lipót halála után indult meg és különösen az olvasókabinetek ellen.

1793 áprilisában a pozsonyi városi magisztrátust a Helytartótanács arra kötelezi, hogy a Weissenthaler és a Schwaiger-féle olvasókabinetekben található tiltott könyveket kobozzák el, zárják el őket,  és nyomozzák ki, hogy kitől és mikor kapták e kiállított könyveket és melyik revizor engedélyezte őket.[4] Egyben utasították a pozsonyi illetékes irodalmi ügyek direktorát, hogy a megjelent könyvkatalógusból jelöljék ki az engedélyezett és tűrt műveket, ezeket hagyják meg a tulajdonosoknál, a tiltott műveket pedig küldjék meg a Helytartótanácshoz.

A magyar Helytartótanács revizora, Matthias Riethaller ugyanezen hónap 23-án kelt, a palatinusnak küldött feljegyzése már behatóan foglalkozik a két pozsonyi katalógus alapján az olvasókabinet tiltott könyveivel és azok felsorolását is közli.[5]

Bevezetőjében hangsúlyozza, hogy a tiltott művek minden korú és nemű embernek károsak, de főleg a „szerencsétlen ifjúság” számára veszélyesek. Azokban ugyanis – és itt már elöljáróban kiemeli a „legveszélyesebb” szerzőket – az olvasó Helvetius, Hume, Lessing, Mirabeau, Rousseau, Voltaire és Barth műveivel találkozik, amelyekből az uralkodó és a vallás elleni veszélyes eszméket szív magába, melyek a naturalizmushoz vezetnek.[6] Vannak szerinte szerzők, akik a vallás dogmáit gúnyolják, és nevetségessé teszik a szertartásokat. Ugyancsak elítéli azokat a szerzőket, akik „a legrútabb ösztönök” tanítói. Elrendeli e művek további intézkedésig történő szigorú őrzését és felsorolja előbb a Weissenthaler-féle katalógusban található nem kívánatos műveket:

p.1.   N. 1608. Albertus Magnus von den Geheimnissen der Weiber

p.5.   Biographie eines Mönchs oder die Begebenheiten der Pater Hyacinthus

p.6.   Briefe einer Italienischen Noun und eines Jügelländers

p.25.Gebrauch des Ehebetter

p.26.Galanterien der Türken

p.31.Irrthümen eines Frauenzimmers oder die französische Aspasia

p.38.Lottches Reise ins Zuchthaus

p.44.Ovidius von der Liebe

p.49.Die Schule des Ehestandes

p.52.Sittenlehre der Liebe und nebst einer Beylage über die helvetische Galanterie

p.62.Der lustige Weiberprocurator

p.68.Hof- und Liebesintrigen alter und neuer Zeiten

Supplem.2.p.14.  Über die Ehe

Supplem.3.p.1.    Abentheuer gallanter Männer. Ein Gegenstück zum gallanten Damen

Supplem.3.p.2.    Blumenbach über den Bildungstrieb

Supplem.4.p.5.    Liebschaften und Galanterien der Regenten und Aristokraten in Frankreich

Supplem.4.p.10.  Die Kunst Weiber zu verführen

A Schwaiger-katalógusból a következő műveket sorolta fel:

Supplem.p.3.       Hecke: Geheimniß der Natur

Supplem.p.6.       Ovids Schule der Liebe

 

Supplem.p.9.       Über die Ehe

Supplem.p.15.     Begebenheiten nächtliche der Signor Jocondo

Supplem.p.16.     Abaelards und Heloises zertlicher Briefwechsel

Supplem.p.25.     Stillings Jugend

Supplem.p.26.     Imberts Verirrungen der Liebe

Supplem.p.27.     Yoriks empfindsame Reisen durch Frankreich und Italien

Supplem.p.30.     Kephrosine eine Nonnenbiographie

Supplem.p.31.     Liebschaften Königs August v. Pohlen

Supplem.p.32.     Die Schule der Ehe

Supplem.p.35.     Galathée Schäfer Roman nach Cervantes

Supplem.p.36.     Aspasia aus dem Englischen frey übersetzt

Supplem.p.41.     Leben Caesar Borgias Herzogs u. Valentinois

Supplem.p.61.     Lettres & Epitres amourenses d’Heloise avec les reponses d’Abeillard

Supplem.p.62.     Galathée. Roman pastoral

Supplem.2.p.3.     Ovids Lieder der Liebe

Supplem.2.p.6.    Gallerie galanter Damen. Ein Beytrag zur Kenntniß weiblicher Character

Supplem.3.p.2.     Kotzebue Kleine Erzählungen

E listához a budai cenzor azt fűzi hozzá, hogy e könyvek megrontják a fiatalok lelkét. Az ifjúságot a szabados szerelmek megbabonázzák, rút élvezethajhászásba kergetik, miközben az olvasmányok szereplőit utánozni akarják.

Majd ismét a Weissenthaler-féle katalógusból idéz tiltandó műveket:

Supplem.p.2.       Abendstunden von König aus Preussen

Supplem.p.5.       Marquis d’Argens chinesische Briefe

                            Marquis d’Argens jüdische Briefe

Supplem.p.8.       Bildergallerie Katholischer Mißbräuche

                            Bildergallerie Klösterlicher Mißbräuche

Supplem.p.17.     Der blaue Esel

Supplem.p.19.     Faustin Reisen in philosophischen Jahrhundert

Supplem.p.21.     Fidlerus redivivus oder wahre Prophezeiung, daß das Pabstum fallen müsse

Supplem.p.31.     Der Macedonische Held

Supplem.p.39.     Leben Johannes Tetzel päbstlichen Abteskrämer

                            Eine Unterredung Friedrich des Grossen in den Todes Stunde mit dem Pater Pavian

Supplem.p.56.     Tristram Shandis Leben und Meinungen

Supplem.p.59.     Versuch einer Sittenlehre für alle Menschen ohne Unterschied der Religion

Supplem.p.62.     Die Nahtfahrt nach Loretto

Supplem.p.63.     Wird der Päbstliche Stuhl zu Rom dem Römischen Kaiser Threuen Josephs des II. nicht bald Platz machen?

Supplem.p.81.     Bahrdts neues Testament

Supplem.p.83.     Was enthalten die Urkunde des christlichen Alterthums von den Ohrenbeichte v. Engel

Supplem.2.p.1.    Abts sämtliche Werke

Supplem.2.p.3.    Bahrdts Handbuch der Moral

Supplem.2.p.6.    Geheimen Geschichte der 6 lezten Päpsten

Supplem.2.p.8.    Kabhalistische Briefe von Marquis d’Argens

Supplem.2.p.12.  Robinson

Supplem.3.p.2.    Die Ruine aus dem Englischen

Supplem.3.p.6.    Historisch kritische Nachrichten v. Voltaire

Supplem.4.p.3.    Eybel die heilige Schrift nach die Volksbeyrichten

Supplem.4.p.5.    Reliquien

Supplem.4.p.11.  Gallerie der Teufel

A Schwaiger-féle katalógusból a következő művek szerepelnek a tiltott könyvek között:

Supplem.0p.1.     Abts Thomas Vermischte Werke

Supplem.p.10.     Billdergallerie katholisch, klösterlich und Weltlicher Miβbräuche

Supplem.p.13.     Das Buch Josephs in der Bibel

Supplem.p.26.     Entwurf einer ländlichen Charfreytags

Supplem.0p.4.     Lessings Vermischte Schriften

Supplem.p.05.     Mirabeau Samlung einiger philosophischen und politischen Schriften

Supplem.0p.6.     Nebenständen eines Staatsmanns oder Versuche im Geschmacke des Montagne (!) aus dem Franz.

                            Rousseau philosophische Werke

Supplem.0p.9.     Voltairs (!) sämtliche Schriften

Supplem.p.10.     Werke des Philosophen von Sansoucci

Supplem.p.12.     Gallerie der Teufel

Supplem.p.16.     Robinson (Der neue französische)

Supplem.p.27.     Leben und Meinungen des Tristan Shandis

                            Der Blaue Esel

Supplem.p.28.     Der Philosoph

Supplem.p.38.     Friedels Fragmente mehrentheils die Osterreichische Monarchie betreffend

Supplem.p.42.     Ouvrier Gesichte aller Religionen mit Gründen und Gegengründen

Supplem.p.44.     Marquis d’Argens jüdische Briefe 6. Th.

                            M. d’Argens Kabblistische Briefe 7. Th.

Supplem.p.48.     Versuch einer Anteilung zur Sittenlehre für alle Menschen ohne Unterschied der Religion

Supplem.p.57.     Briefe über Katholiken und Protestanten

Supplem.p.60.     Lettres chinoises, indiennes e. tartares

Supplem.1.3.       Kirchenjournal

Supplem.1.5.       Der Einsiedler auf den Fehlen

Supplem.1.6.       Wallfart nach Loretto 2. Theile

Supplem.1.8.       Bemerkungen über die religiösen Zustand in den K.K. Staaten

Supplem.2.1.       Babel Fragmente über die politischen Angelegenheiten in Ungarn 2 Theil

Supplem.2.3.       Leben und Selbstgeständnisse Mirabeaus

Supplem.2.5.       Die Ruinen, eine Geschichte aus den vorigen Zeiten

Supplem.2.6.       Reisen in den Mond

Supplem.3.2.       Kotzebue kleine Erzählungen

A továbbiak során Riethaller felteszi a kérdést: a jegyzékekben szerepelt műveket a cenzor 1781-től kezdve vagy nem is látta, vagy a tűrtek között szerepeltek? Az első esetben elrendeli a szigorú cenzúrázásukat, a másodikban pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az olvasókabinetekben nem lehet megtűrni azokat a könyveket sem, amiket a könyvkereskedésekben megtűrteknek minősítettek. E megkülönböztetést azzal indokolja, hogy a könyvesboltokban megvásárolandó könyvekért sok pénz szükséges, amivel nem mindenki rendelkezik, ezért kisebb e könyvek társadalmilag káros hatása. Az olvasókabinetek viszont olcsón hozzáférhetők, és ezért ezekben sokkal nagyobb a veszélyes könyvek csábítása. Ezért az olvasókabineteknél nagyobb óvatosságra és megszorításokra van szükség – figyelmeztet a cenzor.[7]

A feljegyzés ezek után az olvasókabinetek szerinte megfelelő feladatait vázolja, és rámutat arra, hogy könyvállományuk mai összetétele nem alkalmas ennek az elvárásnak a teljesítésére. Ezen intézmények Riethaller szrint arra lennének hivatva, hogy a fiatalok és mások számára is olcsóbban műveltséget, tudást, és szellemi felfrissítést nyújtsanak. Erre szolgálhatnak a különböző jogi, filozófiai, fizikai, matematikai, természettudományi, filológiai és szépirodalmi munkák. Az olvasókabinetekben azonban „szemérmetlen szerelmekről” szóló római fabulák, komédiák találhatók, amelyek szabadosságot hirdetnek, lazítják az erkölcsöket, vallástalanságot, indifferentizmust terjesztenek, gúnyolják a vallást és a szertartásokat.

Ennek okát a rögtönzött tanulmány abban látja, hogy az olvasókabinetek tulajdonosai nem tisztelik a tudományokat, nem képesek, vagy nem is tudnak válogatni. Nem a köz hasznát, hanem csak a nyereséget nézik, melyet a tiltott és gyanús könyvek által szereznek, jól tudva, hogy az ifjúság, és általában az olvasók mohón vágynak ilyen könyvek olvasása után.[8]

 Mivel ezt a kísértést mindkét nembeli ifjúságtól, de másoktól is távol kell tartani, elrendeli végül, mindkét olvasókabinet alapos átvizsgálását a pozsonyi magisztrátus revizorai részéről. Megparancsolja a gyanús és veszélyes könyvek elkülönítését, elzárását, és azt, hogy nem engedélyezhető a jövőben más könyv forgalmazása, mint az igazi műveltséget, a tiszta erkölcsöt, és a lélek nemesítését az erkölcsök veszélyeztetése nélkül szolgáló munkáké. Mindezeket a pozsonyi és mindazon helységek revizorainak figyelmébe ajánlja, ahol olvasókabinetek találhatók.

Nem sokkal később, május 14-i keltezéssel a Helytartótanács újabb átiratot küldött a pozsonyi magisztrátus számára. Ebben arra utasították a pozsonyiakat, hogy a tiltott könyveket vegyék magukhoz, és további rendelkezésig őrizzék őket biztos helyen. Tájékoztatást kértek még arra nézve, hogy a szóban forgó, és az olvasókabinetekben melévő könyveket kitől és mikor szerezték be, és hogy melyik revizor gondoskodott az átnézésükről.[9]

A magisztrátus május 27-i válaszában közölték, hogy a megjelölt könyveket magukhoz vették, a Weissenthaler-féle olvasókabinet könyveit 1784–1787 között részben Bécsben, részben Pozsonyban a helyi könyvkereskedőktől: Antonius Löwe és Philippus Mahler révén szerezték be. A cenzúrázásukat Theophilus Windisch végezte. A többit a Schwaiger-féle olvasókabinetben ugyanazok Lipcsében szerzeményezték. A cenzor személyét azonban távolléte miatt nem lehetett megállapítani.[10]

Az ügybe bevonták a pozsonyi királyi akadémiát is. Ennek revizora egy 1793. április 25-i feljegyzésében szintén megnyugtatta budai Helytatrtótanácsot, hogy a két olvasókabinet tiltott könyveit biztos helyen őrzik. Még azt is közölték, hogy Schwaiger könyvkereskedő a nyomozás alkalmával azzal védekezett, hogy a szóban forgó könyveket különböző emberektől szerezte be a licitálások idején.11

Ezzel az ügy iratai megszakadnak, bár valószínű, hogy a könyvkereskedők nem úszták meg ennyivel. Schwaiger további működéséről, mint utaltunk rá, tuduk valamit, Weissenthaler későbbi tevékenységéről azonban nem. De olvasókabineteik 1793-ban történt vizsgálata az ellenük foganatosított intézkedések mellett azért sem érdektelen, mert világosan látszik, hogy a hatóságok mennyire egy kalap alá vették, és egyformán veszélyeseknek tartották a sekélyes egykorú lektűr irodalmat, a jozefinista sajtótermékeket a felvilágosodás századának kiemelkedő szerzőivel: Helvetius-szal, Hume-mal, Lessinggel, Mirabeau-val, Rousseau-val, és Voltaire-rel.

Kókay György

Osztrák–magyar kapcsolatok az 1848-as bécsi forradalmi sajtóban. A következő írásban néhány kevésbé ismert, rövid életű bécsi lappal kívánunk foglalkozni, amelyek a forradalom évében rendelkeztek magyar kapcsolattal, s tesszük mindezt azzal a céllal, hogy felhívjuk a korszak iránt érdeklődők figyelmét eddig kevéssé ismert összefüggésekre. Olyan lapokról van szó, amelyeket vagy magyarok szerkesztettek Bécsben, vagy amelyeknek voltak magyar munkatársaik, és így a magyar és a bécsi forradalmárok közti élénk kapcsolatról tanúskodnak. Ezek a periodikumok kivételt képeznek egyrészt az osztrák, másrészt a német nyelvű sajtón belül, mivel sem az első, sem a második csoportba tartozó lapok nem tudtak Magyarország iránt maradandó szimpátiát felmutatni.

Völkerbund címet viselte az a lap, amelyet Orosz József (1790–1851) pozsonyi ügyvéd szerkesztett Bécsben. Alcíme „Sociales Blatt mit besonderem Hinblick auf Ungarn” [Társadalmi lap különös figyelemmel Magyarországra] volt, tehát magyar irányultságát bevallottan vállalta, és 1848. május 30-ától augusztus 2-áig jelent meg kettedrét alakban, hetente háromszor. Orosz a forradalomban külügyi szolgálatot teljesített Bécsben, Bécs elfoglalása és a bécsi forradalom leverése után Windischgrätz bosszúja elől Londonba menekült, később Párizsba települt át, ahol öngyilkosságot követett el. Magyar lapok mellett két német nyelvű lapot szerkesztett, egy ideig a neves Preßburger Zeitungot, és 1848-ban a Völkerbundot. Utóbbi újság rutinosan írt és szerkesztett lap volt, de régies, színtelen és a szenzációra éhes bécsi publikum nem mutatott érdeklődést iránta.[11] Orosz az újság első számában azzal indokolja a programadó cikk hiányát, hogy nem híve az efféléknek, és ahelyett, hogy programot vázolna fel, inkább a címválasztást magyarázza meg. Azt írja: „Az év eredményeinek és az egész Európában felébredő nemzeti érzésnek egyetlen végcélja lehet csak, ez pedig a népek általános szövetsége.” Véleménye szerint a társadalmi fejlődés átmeneti korszakában élnek, és szerinte a forradalom inkább társadalmi, mint politikai természetű – utal az alcímre. A „Mit besonderem Hinblick auf Ungarn” kitételt a következőképpen magyarázza: „Magyarország fontossága Ausztria számára csak akkor nyilvánul meg igazán világosan, miután mindkét ország, hosszú évek nyomása alól felszabadulva, most egymástól függetlenül áll egymás mellett. A bécsi lapokról általánosságban azt írja, hogy Magyarország Monarchián belüli államjogi helyzetével egyáltalán nincsenek tisztában. Végezetül megígéri, hogy újságjának olvasóit a magyar valóság minden fontos eseményéről a legnagyobb hűséggel és gyorsasággal fogja tudósítani.[12]

A Magyarországra vonatkozó írások mindig a szerző nevének feltűntetése nélkül jelentek meg, így nem tudjuk biztosan, melyek származnak Orosztól. Június 8-án egy cikk a magyar honvédelem helyzetével foglalkozik.

„A korábbi államigazgatás minden ága közül a honvédelem volt a legjobban elnyomott. Bethlent, Bocskayt és Rákóczit, a lázadó magyar urakat machivellisztikus-jezsuita módon próbálták lefegyverezni, magyar katonák harcoltak és véreztek el az osztrák háborúkban, miközben mindig csak osztrák áldozatokról esett szó.”

Magyarországnak csak a márciusi napok után lett saját hadügyminisztere; a továbbiakban a cikk szerzője ismerteti a hadügyminisztérium első rendelkezéseit.[13] Június 16-án rövid cikkben tudósítanak arról, hogy a zsidóüldözések színhelyei inkább olyan városok és helységek, amelyekben a német, ill. a szláv lakosság alkotja a többséget (pl. Torontál megyében), míg a tisztán magyar lakosúakban (pl. Szabolcs megye) nem ellenszenvvel, inkább szimpátiával viseltetnek a zsidók iránt, még a nemzetőrségbe is probléma nélkül felvették őket.[14] Reagálnak a lapban a június 11-ei véres pesti történésekre, amelyeknek kiváltója a Ceccopieri ezred egy egy olasz katonájának lopása volt, és amely az olasz és a magyar önkéntesek közti tömegverekedésbe torkollott. Különben Pesten nyugalom van – jegyzik meg.[15]

Magyarország államjogi helyzete az egyik vezércikk témája volt. A két országgyűlés, az osztrák és a magyar egy időben fog lezajlani, a különbség köztük csak annyi, hogy az osztrák alkotmányozó, a magyar végrehajtó. Ausztria abszolutista módon kormányzott ország, politikai jogok nincsenek ott, míg Magyarország ősi alkotmányának alapjai léteznek. A márciusi napok visszaadták Magyarország nemzeti jogait, csak ezek Ausztriában szinte teljesen ismeretlenek. Magyarország és Ausztria a pragmatica sanctio értelmében két egymástól független állam. A szerző a továbbiakban az 1802-es országgyűlésen megvitatott kereskedelmi és állattenyésztési kérdéseket ismerteti.[16]

Egy „Die ungarischen Fragen” [A magyar kérdések] címet viselő vezércikkben a Wiener Zeitung egyik írását elemzik. A Völkerbund válaszcikkének szerzője kifejti abbéli véleményét, hogy a Wiener Zeitung írása előnyösen különbözik a lap korábbi írásaitól, véleménye csak az ellenzéket érintő kérdésben tér el az osztrák lap szerzőjének véleményétől. Nem az ellenzék követelt önálló magyar közigazgatást és saját kormányt – véli, hanem ezek Magyarország eredeti jogai. A Wiener Zeitungban az áll még, hogy Magyarország önálló közigazgatása a többi tartomány szövetségéből való kiválást, területének lehetséges megnövelését és ezzel együtt a magyarok uralmát a többi nemzetek felett hozná magával. A Wiener Zeitungnak írt válaszcikk szerzője hangsúlyozza, hogy mindez törvényes úton fog végbemenni, és ezt a törvényes jogot még egyetlen osztrák uralkodó sem vitatta, hanem ellenkezőleg kifogásokkal és biztatásokkal jóváhagyta.[17]

A Völkerbund egyik vezércikke a birodalmi gyűléssel és az osztrák sajtóval foglalkozik magyar lapokból vett cikkek tükrében. A Pesti Hírlapban június 29-én két írás jelent meg, amelyekben azt nehezményezték, hogy a törvényelőkészítést az osztrák lapok nem tárgyalták és vitatták meg olyan részletesen, mint a magyar sajtóban. Bécsnek – a Völkerbund cikkírója szerint – 12 politikai lapja van, és magának a Völkerbundnak sincs elég helye arra, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés témáit végigtárgyalja. Egy másik Pesti Hírlap-cikkben azt írják, hogy Bécsben a nemzeti liberalizmus uralkodik, és csak kevesen képviselik a társadalmi testvériesülési politikát. A nemzeti liberalizmus e szerint türelmetlenséget és gyűlöletet jelent más nemzetekkel szemben. A továbbiakban az Ernst von Schwarzer által szerkesztett Oesterreichische Zeitungról van szó, amely olvasóinak a nemzeti liberalizmus helyett általános világpolgári szabadelvűséget kínál. Schwarzer urat bántja az a tény, hogy Magyarország, amely sosem tartozott az örökös tartományok közé, saját maga határoz saját ügyeiről, vagyis fennmaradásáról – így a cikkíró. Schwarzer szerint a bécsi kormánynak Németország és az osztrák érdekek védelmében tiltakoznia kellene Magyarország önnállósódási törekvései ellen. A Völkerbund cikkírója csodálkozik, hogy Schwarzer úr, aki egységes Németországot szeretne, mégis osztrák érdekekről beszél. Schwarzer úrnak gondot okoz, hogy ez az egyesült Németország elveszíti befolyását a Dunamenti országokban, és

„feltéve, hogy Magyarország külföld lenne, a szomszéd államnak kötelessége tiltakozni, ha a szomszédban veszélyes növekedési és terjeszkedési törekvéseket tapasztal. És mégis S. úr csak Erdélyt, Horvátországot és Szlavóniát, a határőrvidéket és az egész Dunát akarja elfoglalni, méghozzá magyar katonák segítségével, mivel keservesen fájlalja, hogy a magyar hadseregnek nem az osztrák kormány parancsol.”

Végül a cikk szerzője megjegyzi, hogy a radikális magyar sajtó nem bánik olyan kíméletesen az „osztrák sógorral”, mint a mérsékelt Pesti Hírlap.[18]

Egy Magyarországról beküldött cikk, amelynek címe „Widersprüche und Kompromissionen [!]” [Elletmondások és kompromisszumok] volt, Jellačić személyével foglalkozik. Miután június 10-én a király felmentette tisztségéből és lázadónak nevezte, nem ismerte el a császár és király rendelkezéseit, és lázadást szervezett, amely tetőpontjára hágott. Az író azt nehezményezi, hogy a leváltott bánnal és a magyar miniszterelnökkel egyenrangúként bánnak. Magyarország és Horvátország között – véleménye szerint – nem egyenjogú, hanem alárendelt viszony van, vagyis Magyarország az anyaország és Horvátország ennek része. Ennek ellenére Jellačićot és Batthyányt János főherceg és helytartó, akit a király a Magyarország és Horvátország közti közvetítéssel bízott meg, meghívta Bécsbe.[19] Július 17-én, 19-én és 21-én közlik Kossuth híres beszédét, amely után az országgyűlés 200.000 újonc állítását és a 42 millió forint hitelt jóváhagyta. Egy másik cikkben a Horvátországgal szembeni taktikázó politika hátrányait elemzik. Az ismeretlen szerző a Monarchia számára is nagy veszélyt lát, mert a horvátok támogatása révén a szláv elem olyan túlsúlyba kerül, hogy az már a Monarchia fennmaradását is veszélyezteti. Hangsúlyozza a magyar korona hűségét a királyhoz, a magyarok csak alkotmányos közigazgatásukat és törvényes önnállóságukat akarják visszaállítani.[20]

1848. augusztus 2-án minden különösebb magyarázat nélkül jelent meg a lap utolsó (28.) száma Orosz következő szavai kíséretében: „ A lap tisztelt előfizetőinek. Jelen számmal a Völkerbund megjelentetését beszűntetjük. [...] Ha más módon is, de a jövőben sem tervezem, hogy korunk politikai létkérdéseitől távol maradjak” – ígéri.

A Constitution magyarbarát írásai miatt magyar szempontból kétség kívül döntő fontosságú lap. A Constitution első száma 1848. március 20-ától (és nem 22-én ahogy Zenker írja) nyolcadrét alakban, május 4-étől negyedrétben, október 25-éig, Bécs elfoglalásáig jelent meg. Zenker azt írja, hogy a „lapocska rendkívül népszerű volt”, 10–15.000 pédányban jelent meg, amelyet nem olvastak, hanem „felfaltak”.[21] Alcíme a következő volt: „Tagblatt für constitutionelles Volksleben und Belehrung” [Az alkotmányos népéletet és oktatást szolgáló napilap]. A „Freiheit und Arbeit” [Szabadságot és munkát] mottó Zenker véleménye szerint teljesen újszerű és ismeretlen volt. Radikálisak voltak a Leopold Häfner, a lap szerkesztője által tárgyalt témák is, több írásában támadta a klosterneuburgi apátságot (és ezzel együtt a katolikus egyházat is) a kisemberek robottal és tizeddel való sanyargatása miatt, valamint felemelte szavát a munkanélküliség megszűntetése érdekében.

A Constitution több magyar szerző írását közölte. Közöttük Töltényi Miklós volt a lap állandó munkatársa, majd’ minden számban írt magyar politikai eseményekről. Ismert, hogy Töltényit Pulszky Ferenc az első felelős magyar kormány pénzügyi államtitkára támogatta.[22] Töltényiről, aki köz- és váltóügyvéd volt, sajnos nem sokat tudunk. A nagy életrajzi adattárak Wurzbach és Szinnyei nem ismerik életrajzi adatait. Wurzbach névrokona, Töltényi Szaniszló szócikkébe ágyazva, de külön személyként tárgyalja őt. Egyetlen műve jelent meg mindössze, a „Hű tükre a megbukott kanczellaria, helytartótanács és kamara hivatalnokainak” című kis brosúra, amely 1848-ban Bécsben látott napvilágot. Ebben a kis füzetben a korábbi kormány kompromittálódott hivatalnokainak névsorát tette közzé. Már ebben a kiadványában felhívja az olvasó figyelmét a Constitutionra, mert itt is folytatni kívánja leleplezéseit. 1848 végén a Jövő című újság munkatársa Pest-Budán. Kossuth számára írt jelentéseiből tudjuk, hogy 1849 januárjában a Heves megyei Poroszlón volt rendőrbiztos.[23] 1856-ban a Bécsben megjelenő Magyar Sajtó című lapban olaszországi úti élményeiről közölt néhány írást. Neve felmerül még 1860–61-ben Pest-Budán a Pesti Hírnök című újságban.

Töltényin kívül a Constitutionban szerepel még Szarvady Frigyes (1822–1882) neve, aki a forradalom alatt újságíróként és a magyar kormány ügynökeként Párizsban és Bécsben dolgozott. „Hab Acht! Habt Acht! An die Oesterreicher und Ungarn” [Vigyázzatok! Vigyázzatok! Az osztrákokhoz és a magyarokhoz] című cikkében két királyi határozat ellen tiltakozott, amelyeket István főherceg törvényjavaslat-előterjesztésére Zsedényi Ede udvari tanácsos, konzervatív politikus ellenjegyzésével a király átdolgozásra visszaküldött, és Zsedényi ebbéli szerepét Szarvady a bürokrácia újabb támadásaként értékelte. Zsedényiről ezt írja Szarvady: „Az az ember, aki életének legszebb éveit azzal töltötte, hogy Metternich galád politikáját magyarra ültette át, nem tudta az alkotmányosságnak a bürokrácia felett aratott győzelmét nyugodtan végignézni.” Az első törvényjavaslat a jobbágyfelszabadítást mondta ki és a birtokosok kárpótlásának tervezetét tartalmazta, a második a felelős magyar kormányra vonatkozott, a király ugyanis nem akart az önálló magyar had- és pénzügyhöz hozzájárulni. Szarvady az egész Monarchia alkotmányosságát látja veszélyeztetve, és ezért óvatosságra int.[24]

Töltényi első Constitution-cikkében (írásai mindig az „Ungarn” címet viselő rovatban jelentek meg) a magyar választójogot taglalta.[25] Valamivel később a Magyar Udvari Kancellária április 15-ei bécsi utolsó ülésével foglalkozott, továbbra is foglalkoztatja a hivatalnokok sorsa.[26] Mednyánszky Sándor (1816–1875) 1848/49-es honvéd ezredes felszólítást tett közzé „An die Männer der drei Märztage” [A három márciusi nap férfiaihoz] címen a lapban. A „testvéreket” tettre, a forradalom vívmányainak továbbvitelére szólítja fel.[27] Mednyánszky a szabadságharce leverése után emigrált, és csak 1869-ben tért haza, életének utolsó éveiben országgyűlési képviselő volt. Töltényi a Constitutionnak ugyanebben a számában a királyi leiratokkal és Zsedényivel foglalkozik, és Kossuthot idézi, aki Zsedényit hazaárulónak nevezte. Zsedényi – a kamarilla eszköze – aláírta a leiratokat, amelyek kivonták a felelős kormány hatásköréből a pénzügy-és a hadügyminisztériumot.[28] Április 26-án a Constitution egyik szerzője a pozsonyi antiszemita megmozdulásokról számol be, amikor a felheccelt tanoncok a gettóban törtek-zúztak. Azt írja: „ szeretnénk látni, hogy Kossuth képes-e a zsidók szabadságát is valósággá tenni”.[29] Töltényi három részből álló sorozatában a Constitutionban is közzéteszi a kompromittálódott államhivatalnokok nevét és rövid életrajzát[30] és felhívja a figyelmet hamarosan megjelenő brosúrájára. Május 5-én Töltényi a magyar lapokban a kormánnyal szemben megnyilvánuló feszült hangulatról számol be. Azt nehezményezi, hogy az utolsó országgyűlésen elfogadott törvények, az elavult politikai és polgári jogok felszámolása még mindig nem valósult meg, továbbá, hogy a horvátok üzelmei Bécsben jólismertek voltak, mégsem tettek ellenük semmit. Az a véleménye, hogy mindez Ausztriát megsemmisülés felé viszi, és írását azzal a kérdéssel fejezi be: „Március 13. férfiai hol vagytok?” [31] Ugyanebben a számban jelent meg egy másik magyar, Remellay Gusztáv (1819–1866) óvatosságra intő írása, melyben a Bánát német lakosságának figyelmét hívja fel a szerb veszélyre.[32] Az író és ügyvéd Remellay ezredes és hadbíró volt a szabadságharc alatt, a szabadságharc leverése után hat évet ült Kufsteinben.

Töltényi egyik írásában a bécsi és a magyar sajtót hasonlítja össze. A bécsi sajtó véleménye szerint éretlen. Úgy véli:

„A szabad sajtó feladata, hogy leleplezze minden intézmény hiányosságait és éles eszközként hatoljon be mindenhová, mert az események nem hagynak időt a hosszas gondolkodásra. Minnél hamarabb hozzá kell fogni a politikai átalakítás munkájához.”

A bécsi sajtóról a következőképpen vélekedik:

„Itt nincs egyetlen lap sem (ezt az egyet kivéve), amelynek lenne öt olvasója, akik a bel- és külpolitikával kapcsolatban a laphoz hasonló elveket vallanának, nincsenek pártok, politikai testületek, a hasonlóan gondolkodók gyülekezési helyei; de mindez egy alkotmányos országban elkerülhetetlenül szükséges és elmaradhatatlan. Itt nincsenek a lapoknak bizonyos államkérdésekről vezércikkeik, amelyekkel az olvasókat felvilágosítanák.”.

Ezzel szemben a magyar sajtóról azt írja:

„Magyarországon két párt van, az egyik a jelenlegi kormányzó párt, a másik a bukott kormányé; a mostani párt lapjai annak érzéseit és alapelveit mondják ki, és így ez a sajtó ott az ország sajtója. Minden lap nagyszámú közönség véleményét képviseli.[...] Milyen sok időre, súrlódásra és politikai harcra van szüksége Ausztriának ahhoz, hogy kilábaljon a politikai káoszból, hogy megszervezze politikai pártjait, a sajtót a politikai érettség olyan fokára emelje, hogy képviselni és irányítani tudja az ország érzelmeit. Magyarország ezen a ’serdülőkoron’ már régen túlvan. És az osztrák lapok mégis Magyarországot akarják kioktatni!!? És a ’cs. és kir. Wiener Zeitung’ és a ’Donau Zeitung’ a magyar kormánynak, és annak európai hírnevet szerzett tagjainak akar politikai előadásokat tartani a magyar viszonyokról!!!?”[33]

Töltényi valószínűleg nyár elején már Pest-Budán lehetett, mert az ottani eseményeket szemtanúként ábrázolta, sőt néha meg is jegyzi, hogy jelen volt. Május 17-én véres eseményről tudósít. Május 10-én fiatalok adtak csúfos macskazenét Lederer báró, budai főhadparancsnok várbeli háza előtt. Ő a fegyvertelen tűntetést katonai karhatalommal verette szét. A magyar kormány ezt követő vizsgálata és a népharag elől először Komáromba, majd Bécsbe menekült.[34] Május 18-án Töltényi arról mesél, hogy Győrbe tett kirándulása alkalmával a gőzhajón találkozott Battyhány Lajos magyar miniszterelnökkel. Benyomásait így summázza: Batthyány az egész magyar kormányhoz hasonlóan „erős Magyarországot, Ausztria csatlakozását Németországhoz, az egységes Németországhoz akarja”.”Batthyány a „pánszláv törekvéseket a bukott büro- és arisztokrácia művének tekinti.”[35]

Hamarosan Töltényi a magyar fővárosból újabb véres eseményről ad hírt olvasóinak. 1848. június 11-én a Pesten állomásozó olasz Ceccopieri-ezred katonái tisztjeik parancsára egy lopás miatt megtámadták a huszár újoncokat, akiknek vasrudakkal felfegyverzett munkások keltek védelmükre.[36] Június 10-én V. Ferdinánd felmentette Jellačić horvát bánt tisztéből. Töltényi közli, hogy „a hazaáruló, az elcsapott bán nem engedelmeskedett” és 12-én megtámadta Magyarországot. Közzéteszi még „a csatatérről a magyar kormánynak küldönccel küldetett és a hivatalos lapban közölt híreket”.[37]

Július 4-én hirdeti a Constitutionban július 5-étől megjelenő lapját az Ungarn und Deutschlandot. Ezt írja: „Magyarország Ausztria és Németország számára most kétszer olyan fontos lett, különösen Bécs kell hogy nagy figyelmet szenteljen neki. Lapom mindkét népet hűen fogja ábrázolni.” Azt ígéri, hogy mind az osztrák, mind a magyar országgyűlés határozataiból a fontosabbakat röviden közli, majd kedvenc témájára, a régi hivatalonokok ellenőrzésére és felügyeletére tér rá, azért, „hogy az új rendszerbe a bürokrácia emberei és a régi nemtörődöm hivatalnokok ne tudjanak beférkőzni”. Szeptember 2-án Töltényi közli, hogy rövid szünet után állandó munkatársként visszatér a Constitutionhoz.[38] Távollétének oka minden bizonnyal az volt, hogy saját lapjának, az Ungarn und Deutschlandnak kiadásával volt elfoglalva. Augusztusban bizonyos „Fanta” tudósított a magyar ügyekről. Az említett számban jelent meg Pulszky magyarázata, amelyben cáfolja a magyar hadügy- és pénzügyminisztérium összevonásáról szóló híreszteléseket.[39] Szeptember 5-én szállították be Széchenyi Istvánt idegösszeroppanása miatt dr. Görgen döblingi elmegyógyintézetébe. Erről ezt írja Töltényi:

„Széchényi [!] nincs Pesten, azt mondják, megőrült, mások pedig, hogy elutazása nem más, mint menekülés a polgárháború elől, mert pedáns emberként megpróbálta menteni ingóságait. Mi ítéletünket magunkban tartjuk, mindössze annyit kívánunk egyelőre megjegyezni, hogy mindenesetre gyanús, hogy Széchenyi nem adott be lemondására vonatkozó kérelmet” [közlekedési miniszter volt az első felelős magyar kormányban, R. M. megj.][40]

Töltényi beszámol az országházi küldöttség hazaérkezéséről Bécsből, amelyet a reakciós udvar ellen tűntető tömeg fogadott, valamint, hogy kiderült, hogy a király visszavonta Jellačić lemondatását, amire válaszul a magyar minisztertanács lemondott.[41] Ezek után kezdődött Jellačić csapatainak behatolása Magyarország területére, és Töltényi rendszeresen tudósított a harcokról. A minisztertanács lemondása után István nádor ismét Batthyányt bízta meg kormányalakítással. Töltényi szavai pesti tudósításaiban a szemtanú élményeit tükrözik. Elfogták Jellačić leveleit, köztük egy levelét Latour hadügyminiszterhez, amelyben pénzt és lőszert kér tőle, ez is bizonyítéka annak, hogy Jellačićot az osztrák kormány támogatta. [42] A bécsi nép Latourt 1848. október 6-án népítélettel felakasztotta.

Októberben, a bécsi forradalom utolsó hónapjában Töltényi folyamatosan Pestről, a magyar eseményekről tudósít. Beszámol István főherceg, magyar nádor lemondásáról, aki „szavát megszegte” és elhagyta Magyarországot.[43] Lamberg gróf meggyilkolását is részletesen leírja.[44] Említésre méltó az a megjegyzése, hogy ebben a véres cselekedetben korántsem csak kulturálatlan emberek, hanem értelmiségiek, többek között egyetemi hallgatók is részt vettek. Zichy Jenő rögtönítélő eljárással történt felakasztásáról is, aki gyanúba keveredett, hogy kapcsolatban áll Jellačić-csal, szintén Töltényi beszámolójából kapunk híradást.[45] Azt írja egyik tudósításában, hogy a bécsi lapok, többek között a kormánylap, a Wiener Zeitung nem sok szimpátiát mutatnak Magyarország iránt.[46] A szabadelvű párt és Magyarország ezekben a lapokban szinte rablók és császárgyilkosok módjára van ábrázolva.

Töltényi az Oesterreichische Allgemeine Zeitung alapján számol be Batthyány miniszterelnök lemondásáról és ugyanennek a lapnak a gyanúsításáról, hogy a magyar országgyűlésnek része volt Lamberg meggyilkolásában.[47] A Constitution utolsó számában a lap társszerkesztője, M. Gritzner „Betrachtungen über die October-Revolution Wiens” [Gondolatok az októberi bécsi forradalomról] című cikksorozatában a sajtónak a bécsi forradalom menetében játszott szerepéről ír. Magyarországról megjegyzi:

„Azt kérdezzük, milyen jogi alapon áll a császár, aki a magyar népnek nyolc hónappal korábban ünnepélyesen kinyilvánított jogokat önhatalmúlag visszaveszi, magyar miniszterelnököt kinevez, és kinevezésével egyszerre saját maga (!) írja alá a Magyarország elleni hadüzenetet, amely milliók sorsát bízza egy rablóvezérre, akit nem sokkal korábban jogszerűen ő maga nevezett hazaárulónak, anélkül, hogy ezt jogszerűen visszavonta volna; továbbá hogy ezt a népjog és szabadság ellen irányuló elnyomó háborút osztrák pénzből és osztrák csapatokkal vívja [...]”[48]

1848 július 5-étől augusztus 30-áig szerkesztette Töltényi Miklós az Ungarn und Deutschland című napilapot Bécsben. Ugyanez a Jaspar, Hügel et Manz „könyvkereskedés és kiadó” adta ki kis füzetét is ugyanebben az évben.

Az újsággal a Magyarország és Németország közti kereskedelmi és hadi szövetséget kívánta népszerűsíteni.[49] Az Ungarn und Deutschland kettedrét alakú napilap volt, mottója az volt „Reize den Ungar nicht” [Ne ingereld a magyart!] ehhez később társították – mint ahogy Helfert fogalmazza – „ad captandam benevolentiam germanicam” [a németek jóindulatának megszerzése érdekében][50] – „Im Interesse beider Nationen” [Mindkét nép érdekében]. Töltényi nagyon unalmasan szerkesztette a lapot és sem Ausztria, sem a nagynémet egység iránt nem mutatott érdeklődést – írja Kosáry.[51] Az újság első számában megjelent „Mein politisches Glaubensbekenntniß” [Politikai hitvallásom] című cikkében olyan demkorataként nyilvánul meg, aki nem republikánus, mert ezt az államformát mind a Monarchia, mind Németország számára jelenleg alkalmazhatatlannak tartja. Véleménye szerint Magyarországnak és Ausztriának közösek az érdekei és az ellenségei, a szlávok.[52]

Valószínűleg minden aláírás nélküli Magyarországról szóló cikket ő maga írt. Néhány magyar tárgyú írás bizonyos B. D.-től, vagy Brezecskó D.-től származik. Töltényi közölt egy cikket „Die Sünden des ungarischen Ministeriums” [A magyar kormány bűnei] címen. Azon a véleményen van, hogy a régi rendszer számos embere, akik Metternich alatt is szolgáltak, még mindig hatalommal rendelkeznek, és határozottságot követel a bukott rendszerrel szembeni harcban.[53] Július 7-ei cikkében kifejti azt az álláspontját, amely szerint a magyar nemzet képes minden a magyar birodalmon belüli nép érdekeinek egyesítésére.

„A magyar intelligenciában, bátorságban, lelkesedésben felülmúlja mindet, harcolt érte, vezette és meghatározta a birodalom sorsát. Nyolcszáz évig minden néptörzs békésen élt együtt, mindenkit vendégszeretőn befogadtak, mindenki korlátlan szabadságban élt, a legkevésbé sem gátoltak senkit sem személyes viszonyaiban, szokásaiban, nyelvében, vallásában. Az érdekeket lojálisan értékelték, semmilyen nemzeti gyűlölet nem gátolt egy Frangepánt, Zrinyit (horvát); Hunyadyt (román) a legmagasabb méltóságok betöltésében.”

Az elmondottaknak ellentmond azonban a következő mondat: „Azt gondoljuk, jogunkban áll a magyar birodalom minden állampolgárától azt kívánni, hogy tanulja meg a magyart, az államnyelvet.” A továbbiakban egyenként tárgyalja a nemzetiségeket. „A reakció a szláv elemet akarta uralomra emelni, a többieket pedig meg akarta semmisíteni”, a románok véleménye szerint a „legmélyebb tudatlanságban lettek hagyva”, ezért meg kellene tanulniuk magyarul, „hogy az ország szellemét megérthessék”, majd a horvátokról, rácokról és a szlovákokról beszél. A németekről ezt írja:

„A bevándorolt, és a városokban letelepedett németek – Pozsony kivételével – elmagyarosodtak, ugyanez a sorsa a német helységeknek is, mivel különböző országokból erednek, különböző származásúak, ennek következtében nincs semmilyen nemzeti tudatuk sem, mint a Királyhágón túli szászoknak, akik azonban iparos és kereskedő nép, és mondhatnak bármit is a lázítók és hivatlan vezéreik, nyilvánvalóan örülnek az únió áldásainak.”

Írását következőképpen fejezi be:

„A magyar birodalom népeinek vázlatos bemutatásából minden elfogulatlan ember láthatja, hogy a szabadságot, a boldogulást és az áldást csak a magyar nép garantálja, ha hozzá csatlakoznak, áldás, ha elszakadnak tőle, megsemmisülés, szolgaság fenyeget minden népet.”[54]

Kossuth Hírlapjának megjelenése késztette arra, hogy Kossuthhoz való viszonyáról beszéljen: „Mert csak Kossuth az az ember, aki a nép gondolatait ki tudja mondani”. De fenntartja magának, hogy ha véleménye eltér a Kossuthétól, azt is kimondja: „Ennek ellenére véleményünket vele, vagy akár az egész világgal szemben is – ha szükséges mint a jelenlegi cikkben is, elmondjuk. Hitvallásunkban kinyilvánítottuk, hogy nem ismerünk el egyetlen tekintélyt sem” – fűzi hozzá magyarázatul. Az utolsó országgyűlésen elfogadott törvényekről azt írja, hogy Magyarország nem kapott semmilyen új jogokat, hanem csak visszahelyezték régi jogaiba. Jelenleg Magyarországnak két ellensége van: a rekció és az illír [vagyis a horvát] felkelés. A továbbiakban Töltényi kifejti, hogy Magyarország önállósága a Monarchia egységét megzavarná és hatalmát megbénítaná. Hangsúlyozza, hogy a pánszlávizmus azonos a reakcióval, és ennek előmozdítói a horvátok és a szászok. Hallatszanak olyan híresztelések – így Töltényi –, hogy Ausztria – ha Magyarország nem egyezik meg a horvátokkal – felmondja a semlegességet. Erre azt válaszolja ő, hogy Ausztria császára és Magyarország királya egy és ugyanaz a személy és a pargmatica sanctio óta Ausztria és Magyarország között nem semlegesség, hanem szövetség van, amelynek az a lényege röviden, hogy közös barát, közös ellenség.[55]

Ernst von Schwarzer, 1848-as közmunkaügyi miniszter személyével Töltényi részletesen foglalkozik. Véleménye szerint Schwarzer kaméleon, a Metternich-érában Metternich szolgája, Triesztben a Journal des österreichischen Lloyd szerkesztője volt, majd „a márciusi események után hanyatt-homlok rohant Bécsbe [...], Ausztria első liberális publicistájaként tűnt fel, szidta a kormányt, hogy a kormányba kerüljön.” Az Allgemeine oesterreichische Zeitungról (korábban: Oesterreichische Zeitung), amelyet Schwarzer 1848-ban szerkesztett, ezt írja: „minden élőlény számára igazi bordélyház, undor, skandalum”.[56] Zenker ezzel szemben a lapot egyértelműen a forradalom legjobb újságjának tartja. Szerinte Schwarzer jó újságíró volt, a lap programja demokratikus-szocialista. A Schwarzer vezette mértékadó lapban Magyarország elszakadása ellen tiltakoztak, de ugyanakkor a magyarokkal közös ügyért kűzdöttek, mivel a lap elsődlegesen a népszabadságot szolgálta. Az Allgemeine oesterreichische Zeitung Ausztria és Németország összeolvadását képviselte, tehát nagynémet beállítottságú volt.[57]

Töltényi július 12-én reagált arra, hogy a király István nádort minden joggal felruházta. A továbbiakban azt hangsúlyozza, hogy a horvátok a reakció eszközei, a megbékélés minden eszközét már megpróbálták és kimerítették, most már a fegyvereké a szó.[58] Július 13-án a márciusi forradalom vívmányait foglalja össze: Magyarországon szabadok az emberek, közös egyforma terheket és jogokat vezettek be és mindezt anélkül, hogy a Monarchiát veszélyeztették volna. Erre Bécs gyűlöletet és háborút hirdetett meg, és olyan adósságok visszafizetését követelte, amelyeket nem Magyarország okozott.[59] Egyik írásában ellentmond Kossuthnak, ill. inkább óvja őt, ha ő az új Pillersdorf-kormánytól Magyarországgal szemben jóindulatúbb politikát várna el: „mit remélhet Ön [azaz Kossuth], egy kormánytól, amelyben az ’allgemeine österreichische Zeitung’ szerkesztőjének van tárcája ?” [ez Schwarzerre vonatkozik, R. M. megj.]. A továbbiakban arról ír, hogy Jellačić, miután kimondta Horvátország elszakadását Magyarországtól, nem tudott zsoldot fizetni a horvát katonáknak. A Pillersdorf-kormány erre pénzt akart a magyar pénzügyminisztériumtól követelni. Természetesen Magyarország nem kívánt fizetni, mivel Jellačićot a király június 10-én felmentette tisztségéből.[60]

Azt lehet mondani, hogy Töltényi figyelmének középpontjában Jellačić állt, többször is foglalkozott a horvát bán jogtalan cselekedeteivel, amelyeket nyilvánvalóan a bécsi reakció támogatott. Majd’ minden cikkében megemlíti Jellačić nevét; a horvát–magyar ellenségeskedés okát abban látja, hogy Jellačić Magyarországban találta meg azt az ellenséget, amely a nagy szláv birodalom kialakulásának útjában áll. Véleménye szerint Ausztria sem érzékeli eléggé a pánszláv veszélyt. Kifejezésre juttatja Kossuthéval ellentétes nézetét:” Nem kerülhetjük el, hogy jogtalannak nyilvánítsuk Kossuth gyakori kirohanásait az aula ellen, mivel az aula [azaz az udvar] vívta ki a Monarchia szabadságát, amit az áprilisi–májusi napokban megőrzött, és júliusban megdöntötte a reakciós kormányt. Az aulát dicsőség, nem dorgálás illeti.” De annak okát, hogy Kossuth az aula ellen van, a bécsi lapokban látja, amelyek a Constitution kivételével mind szidták az aulát.[61]

Utolsó cikkében Töltényi a következőképpen búcsúzik el olvasóitól:

„Az, ami engem ennek a lapnak a kiadására sarkallt, egyrészt egy független, Magyarország ügyeit hűen ábrázoló, másrészt a Monarchia és Németország eseményeit magyar szemmel figyelő orgánum megalapítása volt. [...] Ilyen körülmények között [itt a ’kegyetlen gyűlöletre és a Magyarországgal szembeni megszűntethetetlen előítéletre’ gondol, ’ami miatt mindenre, ami igazságot szolgáltat Magyarországnak gyűlölettel eltelve néznek’] természetesen nem tudtam lapomat a kívánt módon elterjeszteni, egészségem és nem jelentéktelen összeg feláldozása árán töltöttem be hazafiúi kötelességemet, erőimet nem szórhatom szét tovább erre az ingatag vállalkozásra, a haza becsülete tovább nem engedi nekem, hogy elhagyjam a megnyert területet, visszatérek ahhoz a laphoz (’Consitution’), amelynél pályámat elkezdtem, ahhoz a laphoz, mely a legtiszteletreméltóbb, legkövetkezetesebb lapja Bécsnek, és amely Magyarországnak mindig igazságot szolgáltatott.” [62]

1848. április 1-étől augusztus 13-áig jelent meg Bécsben a Preßburger Zeitung melléklapjaként az Oesterreichische Konstitutionelle Zeitung, amelynek alcíme „ein Blatt für Politik, Kunst und Wissenschaft aller Völker mit besonderer Bezugnahme auf die socialen Verhältnisse der Juden” [Minden nemzet politikai, kulturális és tudományos lapja, különös figyelemmel a zsidók szociális viszonyaira] volt, április 14-étől Oesterreichische Deutsche Zeitung címen hetente ötször, először negyedrét, később kettedrét alakban. Kiadója a pozsonyi származású Heinrich Löw, orvosdoktor volt, váltakozva H. Kernnel. Löw valószínűleg tulajdonosa is volt ebben az időben a Preßburger Zeitungnak.[63] Zenker szerint a lap programja radikális volt.[64] Az újság augusztus 13-án beolvadt a Radikale. Deutsche Zeitung für In- und Ausland címet viselő lapba. Ez az újság továbbra is Bécsben jelent meg, de már a Preßburger Zeitungtól függetlenül és teljesen új szerkesztőség irányításával.

A zsidóbarát propaganda, a lap egyik fő célkitűzése, már 1848. április 4-én megnyilvánul egy cikkben. A „Bürger, stoßt die Juden nicht zurück” [Polgárok, ne lökjétek el a zsidókat] [65] az „Abraham” álnevű szerző „a zsidó vallású osztrák alattvalókat” érintő általánosító előítéletek (mindnyájan uzsorások) ellen emeli fel szavát. Mint ahogy nem minden keresztény intoleráns, hanem csak egyes emberek – állítja. Pozsonyi példákon mutatja be, hogy a város többnyire bevándorolt német lakosai saját egyéni érdekeiket patriciusi gőgként és kicsinyes szatócsszellemként magasabbra helyezték a város, az ország és az egész nép javánál. Több jogot követel a zsidók számára a közéletben és a következőképpen foglalja össze érveit: „Nagy szellemi képességekkel megáldva [mármint a zsidók, R. M. megj.] nagyrészt józan, erkölcsös családi életet élnek. Mivel mindeddig ki voltak zárva a közös törekvésekből, tevékenységük a saját családjukra és közösségükre korlátozódott [...]”

Szarvady Frigyes feliratát, amelyet „a népgyűlésben egyhangúlag jóváhagytak” „Die ungarische Nation an die Oesterreicher” [A magyar nemzet az osztrákokhoz] címen közölték az újságban.[66] Szarvady azt hangsúlyozza, hogy a zsarnokság bukása után minden felszabadított nemzet egyenrangú, és mindannyiuknak össze kell tartaniuk. Április 26-án a szombathelyi zsidóüldözésekről tudósítanak.[67]

A május 15-ei vezércikk az osztrák lapok, különösen az Oesterreichische Zeitung Magyarországgal szembeni hangulatkeltését foglalja össze.[68] A támadások egyik fő oka az volt, hogy a magyar kormány követelte a magyar katonaság hazahívását Olaszországból, a másik pedig, hogy vonakodott az államadósság egy részét visszafizetni. A vezércikk írója mindenekelőtt leszögezi, hogy a magyar kormány a magyar országgyűlés többsége által megválasztott, alkotmányos kormány. A továbbiakban megjegyzi, hogy Ausztria olyan háborút visel Olaszország ellen, amely a népakaratnak ellentmond. Március 15. óta Magyarország az alkotmányosan kormányzott osztrák nép szövetségese. Az érvelés ellentmondását abban látja, hogy míg egyrészt azt mondják, Magyarország a Monarchia része, és részt kell vállalnia a kötelezettségekben, másrészről „nem szabad figyelembe vennie magát, és 15 millió lakosát az abszolutista kormánynak, vagy egy udvari pártnak a rendelkezésére kell bocsátania.” Az Oesterreichische Zeitung támadásai mögött véleménye szerint Jellačić horvát bán áll.

Az Oesterreichische konstitutionelle deutsche Zeitung szintén tudósít Lederer báró budai háza előtt május 10-én rendezett macskazene véres végkimeneteléről.[69] A cikkben szó van még sajtóügyekről. A szerző megjegyzi, hogy az osztrák lapok egy része Németországban akar hatni, más részük Magyarországra támad és védelmükbe veszik a magyarellenes, így tehát németellenes pártot. Leszögezi, hogy Magyarország kívánná Ausztria csatlakozását Németországhoz, és tervezi két küldött küldését Frankfurtba a nemzetgyűlésbe, mert a Németországgal való egyesülés civilizációt és szabadságot jelent a szláv uralommal szemben, melynek előhirnöke a horvát bán.

Június 15-én Pestről tudósítanak az írásunkban korábban már említett a Ceccopieri-ezred katonáival való véres összeütközésről.60

A tárgyalt négy lapról összefoglalólag azt mondhatjuk, hogy Magyarországgal szembeni jóindulatú elfogultságuk egyértelmű oka a szerkesztők, ill. munkatársak magyar származása. A magyar szerkesztők a forradalom évében Bécsben élő értelmiségiek (ügyvédek és egy orvos) voltak, akik emellett foglalkoztak újságírással is, és így váltak a magyar forradalom célkitűzéseinek hirdetőivé. Terjesztették a magyar igényeket, azt, hogy a pragmatica sanctio továbbra is érvényben van, megismertették az osztrák olvasókkal Magyarország államjogi helyzetét. Újra és újra megpróbálták elismertetni azt a gondolatot, hogy Magyarország Ausztriával egyenjogú állam. A magyar újságírókat állandóan foglalkoztatta Jellačić, a király által felmentett horvát bán burkolt támogatása. Két lap, a Constitution és az Ungarn und Deutschland azért különösen fontos, mert rajtuk keresztül kerül előtérbe egy szorgalmas magyar újságíró, Töltényi Miklós elfeledett tevékenysége. Sajnos ezeknek a lapoknak csak korlátozott hatásuk volt, mivel valószínűleg csak szerény nagyságú közönség ovasta őket, és mivel nem tartoztak a forradalom évének népszerű, radikális, szenzációhajhász lapjai közé. Jelentőségük mégis kultúrtörténeti, mivel a magyar propaganda szószólói voltak külföldön.

Rózsa Mária

Az idősebb Zolnay Vilmos könyvei a nemzeti könyvtárban. Hamvas Béla A száz könyvének az Országos Széchényi Könyvtárban található muzeális példánya[70] további 51 kötet és a Magyar Bibliophil Szemle 1924–25. évi számainak társaságában vásárlás útján 1963-ban került a nemzeti könyvtárba korábbi tulajdonosától, Zolnay Vilmostól. Az 1890-ben született Zolnay életéről keveset tudunk, az életrajzi lexikonok kizárólag 1913-ban született azonos nevű fiáról emlékeznek meg: ő 1947-től a Magyar Rádió dramaturgja, 1952 és 1956 között a Könyvbarát és a Könyvtáros című folyóiratok felelős szerkesztője volt, majd szabadfoglalkozású íróként folytatta pályáját.[71] A könyvtári katalógusokban íróként és nyelvészként számon tartott idősebb Zolnay Vilmos élete folyamán naplót vezetett,[72] a mintegy száz gépiratos kötetre rúgó naplófolyam nagy részét[73] a kötetek elkészülésének sorrendjében az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának   adta el. Közülük az 1977 májusában és júniusában a Kézirattárba került,[74] egyenként százoldalas gépelt kéziratok önéletrajzi vonatkozásokat is tartalmaznak. Zolnay a következőket írja fiatalkori tanulmányairól és érdeklődési köréről:

„Anyám az akkori idők leányoktatásának legmagasabbját végezte el, felső-leányiskolába járt. [...] Tőle örököltem a mérsékelt bohémságomat, a szépnek, a művészeteknek, az irodalomnak a szeretetét. [...] Apám – az akkori divatnak megfelelően – elhatározta, hogy jogász leszek és én mint szófogadó gyerek beiratkoztam a jogra. Elvégeztem, de soha az életben egy makulányi hasznát se vettem. [...] Ami meg az irodalmat illeti amolyan kül-ujságíró lettem, számos firkálás hetilapokba, egy-két könyv jelzi még ma is, hogy valamikor író szerettem volna lenni.”[75]

A húszas évek második felében, egyetemi tanulmányai befejezése után gyakran változtatott munkahelyet:

„Tanulok, elvégzem az egyetemet, kineveznek tisztviselőnek, dolgozom a lóversenyek totalizateurjénél, a IX. fizetési osztályból B listára tesznek, a Film Club igazgatója leszek, [...] megbukik a Film Club és elesek a Siófoki Kaszinó igazgatóságától is. Könyvkötészeti tanfolyamot végzek, könyvet kötök, [...] könyvkereskedést nyitok Toln[a]i Jóskával, a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárban dolgozom, – itt kezdek el irogatni, de nyomda nélkül, egyre lejjebb megyek, hogy megélhessek szellemi szükségmunkát vállalok és végre kikötök Bajcsy-Zsilinszky Előörs cimü lapjánál, mint kiadóhivatali főnök. [...]”[76]

A könyvkereskedés említésére a későbbiekben újra kitér:

„1929-ben Tolnai Józseffel egy antiquáriumunk volt a Kecskeméti utcában Tolnai József és társa cimen. Ebben az üzletben – sok vevőnk nem volt, de ha volt egy könyv eladásának hasznából akár két hétig is megélhettünk – sokat kártyázgattunk.”[77]

Zolnay már ezekben az években gyűjti a könyveket, rengeteget olvas otthon és könyvtárakban[78], majd újabb fordulópont következik be életében, publikálni kezd, tanulmányai jelennek meg a Magyar Nyelvőr és az Uj Idők című lapokban:

„Minden előzetes nyelvészeti tanulmány nélkül ezekben az években elkezdtem nyelvészkedni. [...] Uj lehetőség nyilt, megpróbálkoztam most már akkoriban igen előkelő lapba az Uj Időkbe, melyet Herczeg Ferenc szerkesztett irni. Beküldtem pár cikkemet és elfoga[d]ták valamennyit. Fodor József volt akkoriban a szerkesztő [...] szivesen fogadtak és megbeszélték velem, hogy egy rovatot nyitnak nekem »Anyanyelvünk szépségei és érdekességei« cimmel.”[79]

A két lapban megjelent publikációk sora egyrészt előkészítés, a gyűjtés megkezdése a későbbi, igazi kutatási területhez, a szleng vizsgálatához, másrészt pedig szólásmondások, közmondások, különböző tudományterületekről származó hasonlatok magyarázó feldolgozása[80]. A húszas évek második felében kiadták Zolnay első könyveit is. Anekdotagyűjteménye anyagának összeállításáról naplójában is megemlékezik:

„A sok könyvtárba járás és olvasás közben érdekes anekdotaszerü dolgokat olvasva, kezdtem ezeket gyűjtögetni. Mikor már egy pár száznál soha le nem közölt anekdotával volt tele a füzetem megmutattam dr. Radisich Elemérnek [...] jóbarátom és mentorom volt és elkérte a kéziratomat, hogy majd kiadatja a Királyi Magyar Egyetemi Nyomdával, hol lektor és szerkesztő volt.”[81]

A Magyar történelmi anekdoták 1927-ben jelent meg a létrejöttének háromszázötvenedik évfordulóját ünneplő Egyetemi Nyomda kiadásában.[82] A kötet bevezetőjében Zolnay filológiai pontossággal járta körül az ’anekdota’ szó eredetét, jelentését, az ’adomá’-tól való különbségét[83]. Másik érdeklődési területe a kártyajátékok története és szabályai:

„Igaz, hogy minden akkoriban ismert és játszott kártyajátékot magam is jól játszottam, de mégse voltam bevezetve a kártyások világába. A kártyakaszinói igazgatóságok erre is megtanitottak és foglalkozni kezdtem a kártya történetével.”[84]

Az újabb gyűjtés és könyvtárban való búvárkodás eredménye egy évvel később A kártyajátékok története és a kártyajátékok című Zolnay-mű,[85] majd ezt két kiadásban követi a ma már römiként ismert kártyajáték szabálykönyve: A bridge-rummy szabályai[86]. Az antikvárium alapításával és működésével kapcsolatos, fentebb már közölt idézet folytatása e szabálykönyv megírásáról is megemlékezik:

„Ha ketten voltunk Jóskával, akkor römiztünk. Ezt a játékot akkor még Bridge rummynak hívták és a szabályait egységesen nemigen játszották, ki igy, ki ugy. Ekkor jött az a gondolatunk, hogy meg kéne irni az uj játék szabályait. A gondolatot tett követte és Jóska saját költségén kiadta a könyvet. A könyvet én írtam meg!”[87]

Zolnay Vilmos a harmincas évek második felétől a szlengkutatásnak szentelte életét:

„Én már 1935-ben megkezdtem pl. a fattyunyelvi szavak gyüjtését, első ilyenfajta irásai[m] föleg a Magyar Nyelvőrben jelentek meg. Budapest ostroma után 1945 tavaszán csatlakozott munkámhoz Gedényi Miska[88]. Három nagy szótárt írtunk meg.”[89]

Az 1980-as években indult modern magyar szlengkutatás műhelye, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete a közelmúltban könyvsorozatot indított, elsősorban a téma iránt érdeklődő kutatók, nyelvészek és egyetemi hallgatók számára. A sorozat első kötetében Kis Tamás tanulmánya fejezetet szentel Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály munkásságának, megindokolva azt is, miért nem váltak igazán ismertté a szótárak:

„Bár ez a szótár összeállítói szerint elkészült, publikálása nem valósult meg, vélhetőleg (és elsősorban) – különböző személyes(kedő) és (tudomány)politikai okok mellett – a szótárkészítők (jó és rossz értelemben is igaz) »dilettantizmusa, amatőrizmusa« miatt. [...] Életükben egyetlen közös fattyúnyelvi munkájuk sem jelenhetett meg, [...] Ez a publikálási lehetőségektől való elzártság magyarázza azt a sajnálatos tényt, hogy hatalmas, huszonnégy kötetes, több tízezer adatot tartalmazó szótáruk és [...] szlengfelfogásuk semmilyen hatással nem volt a magyar csoportnyelvek kutatására.”[90]

A szótárak két összeállítója azonban érezte, hogy hatalmas munkájukat valamilyen módon mégis hasznosíthatóvá kellene tenni, ezért azt a megoldást választották, hogy a három szótár – A magyar fattyúnyelv szótára I–XXXIV. füzet; A magyar fattyúnyelv szinonimái I–IV.; Budapesti fattyúnyelvi szójegyzék I–III. – anyagát öt példányban tisztázták és gépiratos formában nagykönyvtáraknak adták el. Az Egyetemi Könyvtár és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mellett szakértői vélemények bekérése után az Országos Széchényi Könyvtár is megvásárolta a szótárakat: 1972-ben 15.000, ill. 3.000 forintért az első két gyűjtést (eladó: Zolnay Vilmos), 1976-ban pedig 4.000 forintért a harmadikat (eladó: Gedényi Mihály)[91]. A két kutató munkássága előtti tisztelgésből 1996-ban egy művük átdolgozott változata megjelent nyomtatásban[92]. A Budapest a fattyúnyelvben című munka keletkezési körülményeire Zolnay Vilmos naplójában így emlékszik:

„Azt hiszem, már emlitettem, hogy gyüjtésünkkel egy pályázaton is részt vettünk [...] Azt tudom, hogy Ortutay Gyula volt a pályázatok döntöbirája. [...] A Főváros Néprajzi Intézetének pályázatán második díjat nyertünk Budapest a fattyunyelvben cimü munkánkkal. Első díjat két okból nem: elöször, mert nem volt szorosan néprajzi, másodszor, mert csonka volt a mü. Inkább nyelvészeti munkának minősitették. És ebben igazuk is volt. Hogy pedig csonka volt, annak oka az 1956-os ellenforradalom volt. November 1-re kellett beadni a pályázatot és nem tudtunk dolgozni ágyutűzben, utcai harcok között, mikor ujból lerombolták Budapestet. Mentségül ezt meg is irtuk és elfogadták mentségünket, de igy csak másodikak lettünk.”[93]

Zolnay Vilmos élete folyamán nem csak Gedényivel együtt összeállított szótárait és naplójának százoldalanként gépelt köteteit adta el a nemzeti könyvtárnak. Az egyedi leltárkönyvek tanúsága szerint többször előfordult az is – valószínűleg leginkább olyankor, amikor anyagilag szorult helyzetbe került –, hogy magánkönyvtárának köteteiből ajánlott fel megvételre az OSzK-nak. 1963 októberében mintegy kilencven kötet jegyzékét nyújtotta be a Gyarapítási osztálynak, ahol gondos válogatás után végül 51 kötetet és a Magyar Bibliophil Szemle megjelent évfolyamait vették meg tőle összesen 2.722 forintért.[94] A felajánlott kötetek tartalmuk alapján két csoportba sorolhatók: Zolnay egyrészt eladta olyan témájú és tartalmú műveit, amelyek alapján és segítségével korábban a fattyúnyelvi kutatásaihoz és a fent megjelölt könyveihez szükséges gyűjtőmunkát végezte, a hatvanas években azonban már nincs szüksége rájuk; másrészt válogatást ajánlott fel a könyvekről szóló – könyvekkel kapcsolatos, gyakran bibliofil értéket képviselő, általa gyűjtött munkákból.

Az első csoport könyvei a fentiekben már említett Hamvas-kötethez hasonlóan gyakran tartalmaznak kézírásos bejegyzéseket,[95] ez is bizonyítja, hogy Zolnay gyűjtőmunkája során használta őket. Kedvelt módszere volt, hogy a kötetek olvasása közben a hátsó belső borítóra ceruzával feljegyezte azokat az oldalszámokat és témákat, amelyeket a későbbiekben fel akart használni, a megfelelő oldalakon pedig lapszéli függőleges ceruzavonással vagy felkiáltójellel jelölte meg a számára fontos bekezdést. Így járt el Lestyán Sándor Pest-budai regélő című műve,[96] Takáts Sándor és Rexa Dezső munkája,[97] Balla Vilmosnak a régi pesti kávéházak legendáit, históriáit, furcsaságait összegyűjtő könyve,[98] vagy egy D’Artagnan álnevű szerző kétkötetes, a régi magyar társas életről szóló munkája esetében.[99] E két utóbbi mű bizonyítékul szolgál arra is, hogy Zolnay valóban felhasználta későbbi saját munkáiban az olvasottakat: a Balla-mű a Budapest a fattyúnyelvben című könyv, D’Artagnan munkája pedig a Budapesti fattyúnyelvi szójegyzék irodalomjegyzékében szerepel. Az utóbbiban megtalálható még Rexa Dezsőnek egy másik műve, amelyet az eladási jegyzék szintén felsorol.[100] A fentebb már említett Magyar történelmi anekdoták című kötetben az utolsó oldalak tekintélyes forrásmutatójában is szerepel egy kötet az eladási jegyzékről, a Gracza György által összeállított A nevető Magyarország,[101] és ugyanez a helyzet Zolnaynak a kártya történetéről szóló munkájában is, ott az irodalomjegyzék Peisner munkáját[102] említi. Ha ennyire közvetlen bizonyíték – tehát a Zolnay-művek irodalomjegyzékében való szereplés – nem is került elő több, az eladási jegyzék e csoportba sorolható könyvcímei és az átnézett tartalmak alapján a legtöbbről feltételezhető, hogy Zolnay szintén az anyaggyűjtés során használta őket[103]:

Ábrányi Kornél, id.: Képek a múlt és jelenből. Bp., Pallas, 1899. 244 l.

Budapest pusztulása. Goda Gábor előszavával. A képanyagot összeáll., a kísérőszöveget és adattárat írta Löbl Dezső. Bp., Officina, 1946. 65 kép

Budapest története. Szerk. Szendy Károly. I. Budapest az ókorban. 1–2. Bp., Kir. M. Egyetemi Ny., 1942. XIII, 867 l.

Budapest története. Szerk. Szendy Károly. III. Budapest a törökkorban. Bp., Egyetemi Ny., 1944. XIII, 460 l.

Divald Kornél: A régi Buda és Pest művészete a középkorban. (Műtörténelmi és topografiai tanulmány). Felolvastatott a Szent-István-Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának 1901. márczius 12-én tartott ülésében. Bp., Szent István Társulat, 1901. 103 l.

György Endre: A pesti városháza. Pillanatfelvételek a városháza és a városháziak életéről. Bp., Bíró Miklós ny., é. n. 264 l.

Jeszenszky Sándor: Szép Budapest. Bp., Athenaeum, 1928. 223 l.

A Kerepesi-úti temető költészete. Sirversek, sirfeliratok a Kerepesi-úti temető történetével. Egybegyűjtötte Károsy Pál. Bp., a szerző kiadása, 1934. 484 l.

Kolozs Jenő: Akikről Budapest utcáit elnevezték. Adatok a főváros történetéhez. Bp., Faragó Imre nyomdája, 1943. 119 l. (Ebből a könyvből 200 számozott példány készült. Ez a 12. számú.)

Móricz Pál: Régi magyar élet. Történetek és feljegyzések. Bp., Singer és Wolfner, 1913. 208 l.

Nemes Antal Dr., budavári káplán, okleveles hittanár: A Nagyboldogasszonyról nevezett Budavári Főtemplom története és leírása 52 képpel és egy műmelléklettel. Bp., Athenaeum, 1893. 252 l.

Pest-budai múzsa. Összeáll. Trencsényi-Waldapfel Imre. Bp., Officina, 1942. 67 l. /Officina képeskönyvek 40./

Radó Richárd: Pest-budai emlékek a XIX. századból. Bp., Rózsavölgyi és Társa, é. n. 264 l.

Sacelláry Pál: Pest-budai mozaik. Rajzok a szabadságharc előtti évek Pestjének társadalmi életéből. Bárczy István előszavával. Bp., Rózsavölgyi és Társa, é. n. 82 l.

Schmall Lajos: Adalékok Budapest székesfőváros történetéhez. I–II. Bp., a székesfőváros kiadása, 1899. 335, 379 l.

Takács Marianna, M.: A Budavári Mátyás-templom. 16 képpel. A Nagyboldogasszonyról nevezett koronázó főtemplom. Bp., szerzői kiadás, 1940. 76 l. /A budapesti M. Kir. Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai 64./

 

 

 

Takáts Sándor: Régi idők, régi emberek. 2. kiad. Bp., Athenaeum, é. n. 471 l.

Váradi Antal: A régi Pest emlékeiből. A szerzőnek ötvenéves írói jubileumára kiadja a jubileum rendező bizottsága. Bp., Pesti Könyvnyomda Rt., 1921. 320 l.

Vass Klára: Buda német utcanevei. A Vár és Ujlak utcanevei 1696–1872. Bp., Pfeifer, 1929. 133 l. /Német philologiai dolgozatok XXXIX./

Témája alapján ebbe a csoportba tartozónak vélem azt a két művet is, amelyek egybekötve, kolligátumként szerepelnek az eladási jegyzéken. Gallina Frigyes két művének[104] az az érdekessége, hogy Zolnay – a legtöbbször vitatkozva a szerzővel vagy kiegészítve annak mondanivalóját – számos helyen ceruzával írt lapszéli megjegyzésekkel látta el a köteteket. Gallina a következőket írja egy helyen:

„Mint kiáltó példát említettem fel, hogy a közismert Kossuth (félreértésre alkalmat aligha adó) családi név mellé odaírták a keresztnevet, ellenben kevésbé, vagy alig ismert családnevek mellől elhagyták azt. Néhány példa erre: [...] báró Lipthay-utca (melyik Lipthay báró?), [...]”[105]

Zolnay megjegyzése a lap szélén:

„Házakat épitett! Ez volt az érdeme. Ki is kötötte hogy akkor épit, ha a beépitett utcát róla nevezik el.”

Máshol Gallina azt írja:

„Corvin Mátyás csak a maga világhírre vergődött palotáját építhette fel, de ugyan ki gondolt volna akkoriban még nálunk a házak szépségére?”[106]

Zolnay pontosít a lapszélen:

„Nem is ő épitette csak belsőleg diszitette. Épitője Zsigmond volt.”

A Hamvas-kötethez hasonlóan mindkét kötet hátsó borítójának belsején szerepel Zolnay saját kezű aláírása és egy hét eltéréssel két 1949. januári dátum, valószínűleg az olvasás-átnézés-jegyzetelés időpontjai.

Zolnay Vilmos egész életében sokat olvasott, még nyolcvannyolcadik életévébe lépve is a következőket írja naplójába, amikor arról számol be, hogyan telik egy napja:

„A séta déli 1 óráig eltart okvetlen. Ilyenkor intézem kisded pénzügyi dolgaimat – irásaimat elhelyezni pénzt sürgetni, apró bevásárlások, cukorka, más édesség, ujság stb. – elintézni. [...] 10-11-re mindig ágyban vagyok és kezdődik legfőbb szórakozásom az olvasás. Mint már mondtam 12-ig mindég olvasok.”[107]

Valószínűleg magánkönyvtára alakításában is jól meghatározott, az olvasás szeretetéből következő gyűjtési szempontok vezették. Az eladási jegyzék alapján kirajzolódik az egyik ilyen szempont: a könyvekkel a lehető legszélesebb értelemben foglalkozó könyvek csoportja. Zolnay tagjai volt a Magyar Bibliophil Társaságnak, a Társaság első és második évkönyvében a rendes tagjok között – a névsorban utolsóként – szerepel a neve.[108] Az eladási jegyzéken több olyan könyvet ajánlott fel, amelyekhez a korábbiakban a Társaság rendes tagjaként az évi 16 pengő tagdíj befizetése ellenében illetménykötet formájában juthatott hozzá,[109] ilyen például a Társaság által 1937-ben rendezett kiállítás katalógusa, A rézmetszettel díszített könyv.[110] Szentkúty (Drescher) Pál összeállításában három további munka található még az eladási jegyzéken: az Officina képeskönyvek című sorozatban megjelent A szép magyar könyv 1473–1938, a Tótfalusi Kis Miklós amszterdami betűmintalapját bemutató különlenyomat a Magyar Könyvszemléből és a Rudolf Koch művéből fordított-kiegészített Jelek könyve[111]. Szintén Zolnay társasági rendes tagságával lehet összefüggésben, hogy magángyűjteményében őrizte és a jegyzéken felajánlotta megvételre a Magyar Bibliophil Társaság lapjának, a Magyar Bibliophil Szemlének valamennyi számát.[112] A ’könyves’ könyvek iránti érdeklődésének további bizonyítékai az eladási jegyzéken:

Hamvas Béla: A száz könyv. Bp., M. Kir. Egyetemi Ny., 1945. 40 l.

Író és olvasó. Gedényi Mihály dr. az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács főtitkára előadása az Országos Nemzeti Klubban 1943. március 10-én. Bp., Kir. M. Egyetemi Ny., 1943. 21 l. /Az Országos Nemzeti Klub kiadványai 73./

Jakab Elek: Az erdélyi hírlapirodalom története 1848-ig. Bp., MTA, 1882. 86 l. /Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből X. kötet IX. szám/

Knauz Nándor: Az esztergomi Corvin-kodexek. Bp., Athenaeum, 1880. 22 l.

Kner Izidor: Eszmék és viaskodások. Gyoma, Kner, 1906. 408 l.

Kornis Gyula: A könyv dicséreti. Bp., Franklin, é. n. 52 l. /Olcsó Könyvtár, Új folyam 1. sz./

Könyvek könyve. 87 magyar író, tudós, művész, közéleti ember és kiadó vallomása kedves olvasmányairól. Szerk. és bevezetést írt hozzá Kőhalmi Béla. Bp., Lantos, 1918. 248 l.

Löbl Dezső: A Löbl-nyomda hatvan éve. Dallos Hanna rajzaival. Bp., Löbl, 1936. 60 l.

A magyar könyvkereskedelem szokásjoga. Bp., Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete, 1937. 34 l.

A magyar sajtójog úgy a mint életben van. Az 1914. évi XIV. törvényczikk a vele összefüggő törvényekkel és végrehajtási rendelettel. Rendezte és magyarázta Dr. Kenedi Géza. Bp., Franklin, 1914. 214 l. /Magyar törvények. A Franklin Társulat zsebkiadásai./

Régi fametszetes magyar vagy magyar vonatkozású könyvek (1493–1599) a Sepsi-Szent-györgyi Székely Nemzeti Múzeumban, amelyeket sorba szedett, megrajzolt, saját kezüleg és munkatársai segedelmével fa-dúcokba metszett és kinyomtatott Varga Nándor Lajos. Bp., a szerző kiadása, 1942. 443 l.

Tíz írás a nyomdászatról. Bp., Hungária, 1943. 217 l.

Ebben a csoportban is van két kötet, amelyek elolvasásakor Zolnay fontosnak érezte a szerző gondolatainak kiemelését a fentebb már ismertetett módon: ceruzával írt oldalszámok felsorolása a hátsó kötésbelsőn és ceruzavonások a lapszélén a megfelelő oldalakon. Mindkét munka44 Szana Tamás45 tollából született, Zolnay figyelmét főleg a könygyűjtőkkel-könyvgyűjtéssel kapcsolatos megállapításai keltették fel. A könyv történetét taglaló 1888-as munka VI., a könyvek kötésével foglalkozó fejezetében Szana Szent Jeromos panaszát idézi, Zolnay pedig fontosnak tartja kijelölni a lap szélén az idézetet:

„A harmadik és negyedik században már oly fényűzést fejtettek ki a könyvkedvelők, hogy szent Jeromos fájdalmasan kénytelen panaszolni: »a könyvek drága-kövektől csillognak, s a meztelen Krisztus meghal a templomok ajtaja előtt«.”46

Hangodi Ágnes

Az Athenaeum, a Nova és a Dante kétpengős regényei. A 20. század harmincas éveiben volt egy kiadványtípus, amelyet az ármegjelölése alapján kétpengős könyveknek neveztek, s amelyeket a korabeli cikkek, tanulmányok gyakran emlegetnek. Pl. Fábián István a gimnazisták olvasmányairól szóló tanulmányában ezeket olvashatjuk:

„Ebben a korban kezdenek szerepelni a különböző kiadásban, de egységes szellemben megírt kétpengős regények. Lehet, hogy a kiadók tervei közt nem szerepel a kamaszok erotikus vágyának kielégítése, de a diákok erre használják fel ezeket a regényeket. Különösen Vicki Baum népszerű, akinek nevét a jól ismert kamaszvihogással szokták emlegetni. Ezek a könyvek és a detektívregények adják mindvégig a nagy átlag olvasmányainak alaprétegét.”[113]

Kenyeres Imre ugyanebben az évben az egyetemisták olvasási szokásairól írva, többek között a következőket mondja:

„Legnagyobb részüket az irodalom továbbfejlődése nem érdekli s ezért minden újabb irodalmi jelenség közömbös előttük. Van ugyan egy típus, amely a divatos, új regényeket forgatja, de ez az irodalomban csak időtöltő eszközt keres és az irodalmi igényesség legprimitívebb megnyilvánulásaként olvassa, ami elébe kerül. A problémát, az analízist, egy-egy új világkép fölvázolását unalmasnak találja, viszont Pitigrilli, Ursula Parrott, a kétpengős regények legállandóbb olvasmányai ...”[114]

Ego (Rózsavölgyiné Fried Margit) egy cikkében „két jóképű, jólöltözött fiatal lány” HÉV-en hallott beszélgetését írja le – valójában inkább az írónő véleménye és szavai ezek. Azokról a regényekről folyik a szó, amelyekben a korabeli modern lányok életét és életérzését mutatják be. Az „intelligensebb”, aki idegen nyelveken is olvas, úgy véli, hogy a „regényhősnő igazi kötelessége: hogy érdekes legyen és irodalmi szempontból is: éljen”. Magyar példaként Bródy Lili Manci című regényét hozza fel. A másik lány, „a kevésbé intelligens”, csak magyarul olvas, tehát csak azt, amit a „könyvkiadó urak kiválasztanak” számára. Ő Erich Kästner Fabian című művét, illetve Evadne Price Éva 1933 című regényét említi.[115] Az „intelligens” erre a következő megjegyzést teszi:

„Tudod mi a szerencséjük ezeknek a szerintem unalmas pikáns könyveknek? Az, hogy a mi fordítóink olyan sok szellemet, ötletet visznek bele a munkájukba. Bálint György, Tábori Pál, Rónay Mária, Hatvany Lili megajándékozták Loosékat[116] de még Sinclair Lewist is a maguk felszabadult bátor emberségével és keserű-gúnyos vidámságával és így aztán a regények stílusa élőbb, mint a regények alakjai.”[117]

A „kevésbé intelligens” lány bevallja, hogy nem nagyon érti társnője fejtegetéseit, és a következőket mondja:

„... én megelégszem a kétpengős könyvvel, amelyet valamelyik ismerősöm megvesz, kölcsönad, – és gyorsan felfalom. Nincsenek igényeim és senkisem kívánja, hogy igényeim legyenek. A kiadó urak inkább még nívótlanabbnak hisznek, mint amilyen vagyok, – és nem kívánják tőlem, hogy szellemileg ágaskodjak. Leszállnak hozzám és a legjobb írókat szerződtetik, hogy engem, a lebecsült közönséget szépen csomagolt olcsó, tetszetős külföldi saison-áruval kiszolgáljanak.”

Önmagában ez a három cikk is jól mutatja, hogy abban az időben a „kétpengős könyv” kifejezés fogalom volt. A kortársak nem magyarázzák ennek mibenlétét, mindenki által ismertnek veszik ezt a regénytípust. De vajon mik is voltak valójában a kétpengősök, hogyan keletkeztek, és mely kiadók adták ki ezeket?

Kiindulásként nézzük meg mit írt Kemény István 1933 elején a magyar könyvkiadásról szóló cikkében:

„Kezdetben voltak a szörnyen drága könyvek. [...] egy esztendővel ezelőtt nagy reklámhadjárat kapcsán megindult a kétpengős könyvek sorozata [...] mindenki előre sejthette azt is, ami azután matematikai pontossággal bekövetkezett: a magyar közönség minden könyvet, amelynek ára két pengőnél magasabb volt, idegenkedéssel fogadott. Könyvkereskedők mondják, hogy a kétpengős sorozat katasztrófát jelentett üzletük számára, mert ettől az időtől kezdve úgyszólván lehetetlen bármilyen könyvet eladni. Mert a közönséget nehéz meggyőzni. Hogyan kerülhet – mondják – 6,80  

 

pengőbe az új Zweig – fűzve, amikor – bocsánat a hasonlatért – két pengőbe kerül Ursula Parrott – kötve?”[118]

Hogy mennyire volt „katasztrófa” ezek kiadása, az kétséges, de ebből a pár sorból kivehető a kétpengős könyvek valamennyi jellemző tulajdonsága: az ár a kötött példányokra volt érvényes, tehát a könyv valóban olcsó volt; az említett írók (Ursula Parrott, Vicki Baum stb.) neve pedig arra utal, hogy a sorozat főleg a divatos nyugati bestsellereket prezentálta, amelyek olvasását a fenti cikkek írói nem tartották pozitívumnak.

Az utókornak azonban nincs könnyű dolga a további adatok megszerzésénél. A „kétpengős” megjelölés nem mindig takar valódi sorozatot: a kötetekben nem található sorozatcím, s így a korszakot feldolgozó Magyar Könyvészet sem említi meg. S mivel a könyvek árát sem közli, ilyen esetekben az egyes kötetek összetartozása elsikkad. A sorozatok rekonstrukciója tehát főleg kiadói reklámokból, hírlapi adatok alapján történhet.

Az effajta könyvek kiadására vonatkozóan egyébként Kemény István egy másik cikkében a következő újabb adatokat említi meg:

„... a kétpengős könyvek is csak úgy teremtődhettek meg, hogy a kiadónak hatalmasan berendezett nyomda állt rendelkezésére, amely a foglalkoztatás hiányának idején úgynevezett kitöltőmunkával állítja elő ezeket a könyveket. Egyéb körülmények között semilyen kiadó és semilyen nyomdai szervezet ezt a munkát el nem végezhette volna; sőt még így – a rendelkezésre álló nyomdai szervezet és a korlátlan ingyen reklám mellett – sem mondható túlzottan fényes üzletnek az ilyen kétpengős könyvek forgalombahozatala. A számítás igen egyszerű: a könyvkereskedő 35 százalék engedményt kap, tehát 1,30-at fizet és ezt az összeget még a forgalmiadó, az elkerülhetetlen dubióz-százalék[119] és a szétküldési költség is terheli.”[120]

*

A cikkben jellemzett kiadó (hatalmas nyomda, korlátlan ingyen reklám) nem lehet más, mint az Athenaeum,[121] illetve az Est-konszern, amely valóban Magyarország egyik legnagyobb sajtóvállalata volt. Az első kétpengőse 1931 októberében jelent meg, majd utána havonként a boltokba került egy-egy újabb darab. A 18 cm-es, kb. 18–20 íves kötetek piros (illetve ritkábban kék) vászonkötést kaptak, amelynek gerincén alul, keresztben, ezüstfehér alapon a kötés pirosával volt olvasható a szerző és a cím. A borítófedélen kézírást utánozva ugyanezen adatok, valamint a kiadó emblémája voltak láthatók. Az első 12 kötet a következő volt:

Ursula Parrott: Ex-feleség. Móricz Zsigmond: Forr a bor. Franz Werfel: Nápolyi testvérek. Bródy Lili: Manci. Vicki Baum: Helén doktorkisasszony. Szitnyai Zoltán: Nincs feltámadás. Földi Mihály: Isten országa felé. André Maurois: Asszonyok útja. Frank Arnau: Halálra ítélem. Szomory Dezső: Gyuri. Zilahy Lajos: A lélek kialszik. Sigrid Undset: Pogány szerelem.

 

A 12 mű fele magyar szerző munkája, s kb. hat regényt ítélhetünk nívósabb irodalmi alkotásnak – tehát a sorozat nem is indult rosszul. Mint láttuk, Kemény István szerint nem volt ez túlzottan fényes üzlet, azonban a fentiek közül legalább hét műről megállapíthatjuk, hogy a példányszáma 30 000 körül járt – abban az időben, amikor a megszokott 3000-es első kiadás teljes elfogyása sikernek számított.

A sorozatban legtöbbször Vicki Baum német írónő nevével találkozhatunk: nyolc könyve jelent meg kétpengősként. Utána az amerikai Ursula Parrott következik négy kötettel, majd Móricz Zsigmond, Földi Mihály és Bródy Lili a sorrend három-három művel. Nem is csoda hát, hogy e két jeles külföldi írónővel, illetve kisebb sikerű magyar kolléganőjükkel azonosítják a sorozatot. Bródy Lili szereplése már csak azért sem meglepő, mivel a Pesti Napló belső munkatársaként dolgozott (Vészi Margit ajánlására vették fel)[122] Földi Mihály pedig ugyanezen újság nagyhatalmú szerkesztője volt. Nem véletlen tehát az sem, hogy a Pesti Napló képes heti mellékletében havonta egész oldalas hirdetésként volt látható a legújabb kétpengős regény címlapja...

Találkozhatunk az Athenaeum kétpengősei között jó néhány színvonalasabb névvel is: kiadták itt François Mauriac, André Maurois, Jack London, Somerset Maugham és Sinclair Lewis egy-egy művét, vagy pl. James Hilton A kék hold völgye című híres regényét, Déry Tibor fordításában. Mellesleg Krinthy Frigyes is fordított ebben a sorozatban egy Milne-regényt Micsoda négy nap!, Szerb Antal pedig egy Rose Macaulay-művet A két Daisy címmel.

Megjelent a sorozatban Hunyady Sándor két könyve is. Az 1934 novemberében, a sorozat 38. köteteként megjelenő Téli sport című kisregényében (amely a Családi album című visszaemlékezéssel egy kötetben jelent meg), azt a kis tréfát engedi meg, hogy a történet főhőse, egy fiatal dolgozó lány a tátrai gyógyüdülésére utazván, szórakozásként egy kétpengős regényt – mi mást – visz magával a vonatra, és fél, hogy a határon elveszik tőle, holott még nem olvasta végig...[123]

Az angliai Pinker irodalmi ügynökség kezdeményezésére 1935-ben nemzetközi regénypályázatot hirdettek különböző országbeli kiadók, Magyarországon az Athenaeum. Minden ország a legnevesebb íróiból álló bíráló bizottság döntése alapján kiküldi a legjobbnak tartott új regényeket Angliába, ahol lefordítják ezeket, és az ottani bizottság választja meg a pályázat világgyőztesét. A jutalom tulajdonképpen nem más, mint hogy ezt a regényt valamennyi résztvevő országban ki fogják adni, méghozzá a szokásosnál nagyobb honoráriumkulccsal. Az előzetes számítások szerint ez kb. 4–5000 font, vagyis legalább százezer pengő lehetne. Később azonban inkább húszezer fontról beszéltek: magyar pénzben mindkettő hallatlanul nagy összeg.

A pályázatot végül Földes Jolán A halászó macska uccája című regénye nyerte, amelyet az Athenaeum a kétpengős sorozatban adott ki 1936 októberében (60. kötet). A világhír, az óriási publicitás megtette a magáét: már az első kiadásban húszezres példányszámmal indítottak, s három év múlva elérte a 8. kiadást (már nem ebben a sorozatban) és az 56.000 példányt. Ugyanakkor pl. Mónus Illés a Szocializmusban leszögezi, hogy a „regény a jelentős anyagi siker ellenére is – kitűnő” A Párizsban élő magyar emigráns családról szóló történet szerzője „hamis romantika nélkül állítja elénk az elüldözöttek életét”.[124] Ám a Nyugat recenzense ezt nem így látja: „rengeteg szereplője van ennek a regénynek, majdnem mind más nemzetiségű és mind derék ember, még a szélhámosnak is arany szíve van”[125]

Ugyanígy kétpengősként jelent meg a pályázat magyarországi második helyezettje: Passuth László elsőregénye,azEurázia(64.),1937februárjában.Bárez a könyv természetszerűleg nem volt olyan

sikeres mint a győztes, azért Passuth honoráriuma sem volt kevés: mint írja 3500 pengőt kapott – csak előlegként. A könyvből végül is majdnem húszezer példány fogyott el, s még a nyári könyvnapokon is az Athenaeum könyvsátrának egyik vonzereje volt.[126] Szintén kétpengősként jelent meg pl. Sigurd Elkjer: Aki nem tudott várni című regénye (67.), amely a pályázat dániai győztese volt.

A rendelkezésre álló adatok szerint az Athenaeum 1937 karácsonyáig folytatta ezt a sorozatot. Az utolsó (a 74.) kötet megint csak egy Vicki Baum-regény volt Tavaszi vásár címmel.

*

Kemény István a hatalmas nyomdai kapacitásnak és a céghez tartozó lapok korlátlan reklámlehetőségében látta a kétpengős, vászonkötéses könyvek kiadásának lehetőségét. Az alábbiakból viszont kiderül, hogy két másik vállalat – az Athenaeumnál jóval kisebbek – is megjelentetett egy-egy hasonló sorozatot. A nyomdával nem rendelkező Nova és a Dante nyilvánvalóan más utakon érte el, hogy ilyen olcsón tudjon kiadni kétpengősöket. Részben nyilván a kisebb kiadó (kisebb személyzet) kevesebb költséget is jelentett, másrészt azokban az időkben a nyomdák versengtek a kiadói megrendelésekért, igyekeztek minél olcsóbban és minél gyorsabban dolgozni.

A Nova Irodalmi Intézet 1924-ben alakult, tulajdonosai Müller Dávid, és fia, Pál voltak. A kis cég ugyanúgy megérezte a gazdasági válságot mint a nagyobbak. A húszas évek végén már alig adott ki könyveket, úgy tűnik 1931-ben pl. egyetlen kötetet sem. A megszűnés rémét – nyilván az Athenaeum példája nyomán – a kétpengős könyvek elindítása és havonkénti megjelentetése révén sikerült elkerülni.[127] Az első kötet 1932 novemberében jelent meg, Erich Kästner Fabian című regénye, amely három kiadásban is elkelt.

A Nova kétpengősei kapcsán általában Pitigrilli (eredeti nevén Dino Segre), „az olasz Karinthy”[128] műveit említik: az összes magyarországi kötete ebben a sorozatban jelent meg. Pontosabban: először a Káldor kiadó adta ki A 18 karátos szűz című regényét, tőle vette át a Nova, s adta ki folyamatosan a többi könyvét is. Egyébként a Káldor cég Gáspár Miklós (Margit) Pitigrilli állandó fordítójának Nyugat-beli cikkéből vehette az ötletet. Ebben többek közt ez áll: „bár több európai nyelven megjelentek, a magyar nyomdafesték mind a mai napig nem bírt erőt venni közismert szemérmes természetén”. Ez nem is csoda, mert

„amolyan irodalmi Till Eulenspiegel ő, aki csak akkor boldog, ha borsot törhet a filiszterek orra alá, belegázolhat az életükbe, lerombolhatja féltékenyen őrzött bálványaikat és gúnyosan fütyörészve kineveti őket [...] a meggyőződése, hogy semmi sem olyan kártékony az ember életében, mint a hamis frázisok és a hipokrízis.”[129]

A Nova persze valószínűleg nem a társadalmi mondanivalója miatt adta ki sorban a Pitigrilli-könyveket, hanem mert újszerű hangjuk miatt sikeresek voltak az olvasók körében. De a sikert fokozandó az eredeti címeket is megváltoztatták (ez gyakori volt a magyar kiadóknál), pl. az eredetileg „Pott kísérlete” című könyvből így lett Út a szerelemhez stb.

Három-három könyve jelent meg a sorozatban Erich Kästnernek (közülük egyet, Az eltűnt miniatűr címűt Rejtő Jenő fordította), Upton Sinclairnek (a baloldalinak ismert amerikai író népszerű volt nálunk akkoriban, a Nova sok regényét kiadta) valamint Forró Pálnak, a hazai viszonylatban jól ismert könnyű tollú írónak. Parrott és Baum „férfi-megfelelői”: a valóban ponyvaíró Maurice Dekobra és az igényesebb Pierre Benoit három illetve két regénnyel szerepeltek – tehát azért nem akkora mennyiségben mint amazok a Athenaeumnál.

A magyar szerzők számában eléggé egyöntetű a két sorozat: míg az Athenaeum 74 kétpengőséből 21 magyar könyv volt, a Novánál 66 kötetből 18. De mekkora a minőségi különbség! Az előbbi kiadó nagy részben a befutott, ma is számontartott nagy írókat is kiadta a sorozatban: Móricz Zsigmondon, Hunyady Sándoron kívül pl. Szomory Dezsőt, Heltai Jenőt, Szép Ernőt (ez természetesen nemcsak irodalompolitikai hanem pénzkérdés is volt), addig a Nova kétpengőseiben a többség elfelejtett magyar író: Török Rezső, Tamás István, Megyery Sári, a már említett Forró Pál még az ismertebbek közé tartoznak, de aligha ismeri (és olvassa) ma bárki is Keréky Anna Máriát (aki fiatalon meghalt színésznő volt, s a Nova által kiadott poszthumusz művét Vaszary Gábor gondozta), Harmath Imrét („a kuplékirályt”), Dénes Gyulát, Kollár Bélát, vagy éppen Jávor Lászlót, aki a saját világhírű pesszimista slágere, a Szomorú vasárnap szövegét dolgozta át regénnyé....

Elég ritka volt tehát az átfedés a két sorozat között, az egyetlen példa talán csak Irmgard Keun lehet, akinek A műselyemlány című (ma is élvezetes) regényét a Nova adta ki 1933 májusában, s nyilván ennek hatására jelent meg egy év múlva az Athenaeum kétpengőseként a német írónő Gilgi című műve. Ugyanez a helyzet Beverley Nicholsszal, akinek 1934. márciusi Dante-beli megjelenése után a Nova is kiadta egy regényét kétpengősként. A neve alapján (a Magyar Könyvészet vonatkozó kötetében is) írónőnek tűnik, de a Világirodalmi Lexikonból látszik, hogy a teljes neve John Beverley Nichols...

A Nova egy fél évvel tovább folytatta a kétpengős sorozatát mint az Athenaeum: az 1938-as könyvnapon még ennyibe került Aszlányi Károly A gazdag ember című kötete, de a könyvnapok után már három pengőért árusították.

*

A harmadik kiadó, amely kétpengős áron adott ki vászonkötéses sorozatot, a Dante volt, amelynek tulajdonosai Erdős Ármin és Somló Dezső voltak. A cég még 1918-ban alakult Ifjúság néven, de pár év múlva Benedek Marcellt szerződtették irodalmi tanácsadónak, hogy a megújult nevű kiadóban nívós könyveket adjon ki.[130]

Sajnos a Dante sorozatának vizsgálatakor nem állt a rendelkezésemre annyi forrás mint a másik két kiadónál: míg ezeknél sikerült a prospektusokból, reklámokból a sorozatok teljes címlistáját összerakni, addig a Danténál nem. Itt mindösszesen 15 könyvcímet ismerek az 1933 májusa és 1935 nyara közötti időszakból, holott ekkor – ha a Dante is tartotta a havonkénti kiadást – majdnem 30 könyv jelenhetett meg ebben a sorozatban.

Míg az Athenaeum és a Nova kétpengősei külsőleg is hasonlítottak egymásra (kezdetben a Nova is piros kötést alkalmazott,[131] később áttért a narancssárgára, majd a világoskékre), addig a Dante ügyelt arra, hogy az összetévesztés lehetősége nehogy fennálljon. A kötetek itt drapp kötést kaptak, s egyébként is vaskosabbak (legalábbis az általam látott példányok) mint a másik két sorozat darabjai – de természetesen a gerincméret itt is 18 cm volt.

Egy prospektusukban, melyben reklámozzák a kétpengős könyveiket, leszögezik, hogy ezek csak az árukban olcsók, a tartalmukban nem: „Elsőrendű magyar és külföldi írók könnyen élvezhető, szórakoztató, de ízig-vérig művészi írásait válogatjuk össze ebben a könyvsorozatban.” A teljes lista hiányában mindezt nehéz dolog véleményezni, mindenesetre két Vicki Baum-regény itt is megjelent... De ebben a sorozatban adták ki például Benedek Marcell Tégyamitakarsz című regényét is. Ebben a műben egy budapesti házaspár óriási örökséghez jut, melyből létrehozzák a Tégyamitakarsz-palotát, ahol az írók, festők, tudósok háborítatlanul alkothatnak – ám azok nem tesznek semmit, mert az ilyen társadalmon kívüli steril környezetben nem lehetséges alkotni...

1933 szeptemberében jelent meg a sorozatban Molnár Ákos regénye a Tizenkét lépés. Az író első novelláját a Nyugat közölte 1922-ben, később egy művével Mikszáth Kálmán-díjat nyert. Mostani regényében egy középiskolai tanárnak viszonya lesz a felesége cselédjével. Eredetileg Budapesten játszódott volna a történet, de tartva a megbotránkozóktól, akik hasonlóságot fedeznek majd fel élő személyek és a szereplők között és akár kártérítési pert is indíthatnak, áttette az egészet Berlinbe. Olyan miliőt volt kénytelen választani tehát, amelyet – saját bevallása szerint – kevéssé ismer, azt kevésbé tudja megírni: a regény tehát veszít értékéből emiatt.[132] S valóban a Nyugatban megjelent kritika szemére is veti az írónak ezt az öncenzúrát: „mily soványan keretezi az eseményeket ez a Berlin ... mint afféle összeütött, fakó színfal. Nem lehet megérteni, miért kellett a regény négy szereplőjét külföldre telepíteni.”[133]

Még egy kis gond volt ezzel a könyvvel: a Literatura a borítóra nyomtatott reklámszövegek elrettentő példájaként hozza fel ezeket a sorokat: „Tizenkét lépés választja el a »nagyságos úr« ágyát a cseléd ágyától. Hány lépés kell, amíg a finomízlésű tanár átpártol a hozzá mindenben méltó szerelmesétől a tenyerestalpas, szappanszagú cselédhez?” Ez nem méltó sem az íróhoz, sem a kiadóhoz![134] De még ugyanebben a számban a recenzens azt állapítja meg a szerzőről, hogy a „nehéz és igen kényes témáját mindvégig ügyesen és biztos tartózkodó ízléssel bonyolítja”.[135] Mellesleg a Népszava cikkírója is kifogásolja a regény stílusát, amely ellentétben van az író korábbi műveinek „irodalmi emelkedettségével és bizonyos mértékű progresszivitással” (a cseléd-„úriember”-viszonyban). Kár tehát „Pitigrilli babérjaira vágyódnia” és a „giccseket, az antiszociális kirohanásokat meghagyhatná a divatos mesterembereknek.”[136] Úgy látszik, hogy „a filiszterek orra alá borsot törő” Pitigrilli a Népszavánál sem volt közkedvelt...

Ezek voltak tehát a kétpengős regények, három, eltérő nagyságú és indíttatású kiadó sikeresnek mondható sorozata a múlt század harmincas éveiben. Bár a sorozatok egyikének sem lehetett célja magas irodalmat adni csak szórakoztatni, azért a korabeli olvasó sok értékes regényt, a mai olvasó pedig sok, a korra jellemző könyvet találhat bennük.