Ispánovics Csapó Julianna

Egy zombori folyóirat a 20. század elején*

1893-ban meghal Csihás Benő, Zombor polgármestere, akinek városfejlesztő politikája nagyot lendített a városon. Zombor zöld utcái, terei, parkjai még ma is az ő emlékét őrzik. A 20. század elején Zombor ismét felpezsdül. A Szabad Lyceum Egyesület felolvasóestjei virágkorukat élik, a város kulturális élete megyeszékhelyhez illően alakul. Az új főispánnak, Latinovics Pálnak és a Függetlenségi Párt helyi szervezetének köszönhetően élénk politikai élet folyik a városban. Zombor épül, szépül. 1905-ben kigyulladnak a villanylámpák, a Thököly út mentén új városrész épül, országos hírű szoboravató ünnepséget tartanak (leleplezik az első magyarországi vértanúszobrot), 1906-ban megnyílik a Hungária gőzfürdő, 1907-ben megtartják Zomborban az első mozielőadást, egy év múlva pedig Edison Színház néven megnyílik az első filmszínház a városban... 1911-ben nagyszabású fejlesztési tervek készülnek, a csatornázás és a vízvezeték kiépítésén gondolkodnak, városi szállót, közvágóhidat, jéggyárat, új városi színházat, téglagyárat, városi nyomdát, vásár- és halcsarnokot stb. szeretnének.

Nem kell csodákoznunk tehát azon, hogy ebben a milliőben, mi késztet egy jogászt arra, hogy folyóiratot szerkesszen és adjon ki. Az Igazság 1904. október 1-jétől 1918. szeptemberéig jelent meg Zomborban. Alcíme szerint „politikai haviszemle”, Pataj Sándor, a függetlenségi eszmék rendületlen híve szerkeszti. Pataj[1] (1862–1935), a romániai Tirnova szülötte Pancsováról kerül Budapestre, ahol jogi doktorátus szerez. 1887-ben, huszonöt évesen Zomborban állapodik meg. Sokoldalú egyéniségével[2] tevékenyen hozzájárul a város kultúrájának, művelődési életének a fellendítéséhez.

A sajtó körüli ténykedése újságírással kezdődik, színikritikákat ír a Bácskába, politikai cikkeket küld a megyei és a fővárosi lapokba, 1904-ig külső munkatársa a Bácsországnak. Lapszerkesztőként és -kiadóként 1893-tól lép porondra. Ekkor indul a Zombori Hírlap, amelyet 1897-ig szerkeszt. Tehát nem egészen tapasztalatlan, amikor egy politikai, irodalmi és jogi folyóirat, az Igazság kiadására és szerkesztésére szánja el magát 1904-ben. A republikánus-anarchista hagvételű folyóiratban újfent bemutatkozik szerzőként is. Politikai, művelődési jegyzeteivel, jogászati tanulmányokkal örvendezteti meg olvasóit. Megalapítója és elnöke a Vidéki Hirlapirók Országos Szövetsége zombori székhellyel működő Bácsmegyei Választmányának (1907). Újságíróként és szerkesztőként egyaránt a tárgyilagos, frázisoktól mentes cikkek, sajtó híve.

Az Igazság beköszönő cikkében Pataj felméri a lehetőségeket, megfogalmazza a szükséges teendőket:

„A mi lapunk az ideált, a nagy, az örök igazságot, az igazságot keresi. De mert tudjuk, hogy az elérhetetlen, törekszünk minél több emberi igazságot, ez idő szerint való, gyakorlati igazságot találni. Az emberiség haladásáért kibontott lobogónk alatt éppen azért küzdünk, hogy sok olyan igazságról, amely a dogma-szerü örökkévalóság glóriájával van még ma körülvéve, kimutassuk, hogy nem örökkévaló, és hogy, jól, okosan tesszük, ha már most igyekszünk megtalálni a holnapi igazsághoz vezető utat. Igazságokon át vezet az út AZ IGAZSÁGHOZ.”[3]

A programcikk a folyóirat szándékát világítja meg. Három célt tűz maga elé és tart összeegyeztethetőnek. Alapvető a felvilágosodásért és a demokráciáért folytatott küzdelem (lehetőség az igazság megismerésére és kimondására), vagyis harc a sötétség és a zsarnokság ellen a szabadság, egyenlőség testvériség jegyében. Ehhez kapcsolódik a modern szocializmus eszméinek a terjesztése a „kenyeret és jogot a népnek” szellemében ill. az általános választójogért folytatott küzdelem. Végül fontos feladat a magyar nemzet fejlődésének az előmozdítása. Az utóbbi nagyon is összefügg a fentiekkel, jegyzi meg Pataj. A munkásság felszabadításáért folytatott nemzetközi politikai küzdelemben a magyarok feladata a magyar viszonyok megváltoztatása (a külföldi tapasztalatok felhasználásával), s ezzel hozzájárulnak az emberiség egyetemes fejlődéséhez is. A szocilista mozgalom népfelszabdító jellegét a demokratikus haladás eszméjével (egyenlítő törekvésével) állítja párhuzamba Pataj – mindkettő „fegyvertársa a magyar szabadságnak, függetlenségnek és önállóságnak”.[4]

A politikai küzdelmek mellett a folyóiratnak ismeretterjesztő, népművelő szándéka is van. Szeretné megismertetni a nagyközönséggel az aktuális politikai, gazdasági és társadalmi fogalmakat, intézményeket – tenné mindezt az átlagember számára érthető, közvetlen hangnemben, úgy, hogy Kovács András is megértse.

„...célja ennek a lapnak, hogy gyakrabban és lehetőleg népies hangon foglalkozzék azokkal a fogalmakkal, a melyek a nagy világ ujabb alakulásában oly nagy szerepet játszanak. Hallasz, olvasol szövetkezetekről, socialismusról, republikáról, krimitschauról, trustről, általános strikeról, – de nem vagy mindegyikkel tisztában, és a sok részrehajló pártlap egyoldaluan magyarázza, az egyik dicséri, a másik támadja, de a legtöbb agyonhallgatja. Ezekről lészen gyakran, és példákkal füszerezve, szó az Igazságban.”[5]

A politikai haviszemléből 1905 júniusában „politikai, irodalmi és jogi folyóirat”[6] lesz. Lényeges arculatváltást ez nem jelent, hiszen szépirodalmi anyagot már indulásától fogva közölt a folyóirat. 1908 februárjában az új alcím („politikai és irodalmi ujság”) tényleges változást jelez. A jogászati közlemények valóban megritkulnak.

A folyóirat fő- és felelős szerkesztője, a lap tulajdonosa mindvégig Pataj Sándor. A szerkesztőség és a kiadóhivatal székhelye Zombor. 1905 áprilisában azonban már azt olvassuk a lapban hogy a budapesti Kunossy, Szilágyi és Társa cég kiadásában jelenik meg az Igazság. 1906 novemberében Pataj egy rövid hírben bejelenti, hogy november elseje óta a szerkesztői és a kiadói hivatalt egyaránt a fővárosba tette át, a VI. kerületben, a Teréz körút 6. szám alatt található. Később, 1911 januárjától a kiadóhivatal visszakerül Zomborba (a 96-os telefonszámon hívható), a szerkesztőség továbbra is Budapesten, a Teréz körúton működik. Innét egy időre átköltöznek a Népszínház utcába. 1913 januárjától kettős szerkesztőség működik, egy Budapesten, egy Zomborban. A zombori szerkesztőséget Pataj vezeti, Budapesten pedig Hegedüs József működik segédszerkesztőként (előbb a Podmaniczky, majd a Hollán utcában). 1915 januárjától tovább bonyolódik a helyzet. A szerkesztőségi fogadóórákat a budapesti Hollán u. 3. szám alatt tartják, és kettős kiadóhivatal működik, az egyik Budapesten a VI. kerületi Gr. Zichy Jenő u. 37-ben, a másik természetesen Zomborban, a régi helyen, a Deák Ferenc körút 26. szám alatt. 1915 augusztusától a segédszerkesztő mellett egy főmunkatárs, Palásthy Ödön segíti Patajt a munkában.

Az 1905. évi februári szám jelzése szerint a folyóiratot a zombori Báits Vladimir könyvnyomdájában nyomtatják. 1906 augusztusától Bittermann Nándor és fia könyv- és kőnyomdájának a szolgáltatásait veszi igénybe Pataj. 1908 márciusában viszont az Igazság már Bosnyák Ernő könyvnyomdájában (szintén Zomborban) készül, végül a szerkesztő 1911 januárjától az újverbászi „Verbászi Könyvnyomda” mellett állapodik meg.

Pataj vállalkozása önfenntartó ugyan, ám a potenciális olvasó anyagi helyzetéről sem feledkezik meg, amikor a beszerzés ügyében instrukciókkal látja el olvasóit:

„Nem kell, hogy te is előfizess az ujságra, mert ez havilap, elég idő lesz azt az olvasókörben, a vendéglőben elolvasni. Legföljebb annyit tégy meg nékem, hogy gondoskodjál arról, hogy a falutokban 1-2 helyen tartsátok a lapot. Egész esztendőre csak 5 korona”.[7]

A folyóirat terjesztését Pataj nem bízza kizárólag az olvasóira. Kölcsönös csereviszonyt igyekszik kialakítani más lapokkal,[8] előfizetőket toboroz,[9] trafikokban, pályaudvarokon árusíttatja az Igazságot, s hogy a vállalkozás, ha túl nagy anyagi haszonnal nem is jár, önfenntartó legyen, a hirdetés intézményéhez folyamodik. Több fővárosi és vidéki cég ajánlja szolgáltatásait az Igazságban, de maga a folyóirat is él a reklám erejével. Pataj arra kéri a szerkesztőtársakat, hogy az Igazság tartalomjegyzékét egyszer egy hónapban közöljék. Szívesen engedi meg azt is, hogy folyóiratának közleményeit átvegyék, akár a forrás megnevezése nélkül.[10] Az Igazság is ajánlja önmagát. Ezek a hirdetések olykor igen árulkodóak, hiszen igyekszenek tömören jellemezni a lap arculatát. 1905 márciusában például így kínálja az Igazságot szerkesztője:

„Magyarország függetlenségi törekvéseinek és az emberiség sociális haladásának összeegyeztetője. Igazságügyi, társadalmi és irodalmi félszegségek, hibák ostorozója. Minden irányban demokrata, radikális, szabadon gondolkodó folyóirat. Előkelő munkatársakkal, népies hanggal, tisztességes modorral...”.

1908 júliusában „az egyetlen magyar republikánus lap”-pá lép elő, ugyanezen év szeptemberi számában pedig részletezőbb képet kapunk a lapot leginkább foglalkoztató témákról:

„Ez a lap a politikai és társadalmi haladás orgánuma. Minden radikális szabadgondolkodó örömmel veszi kézbe a lapot, amelyben a hamisitatlan szabadságeszmék, a jogegyenlőség, az igazán általános választójog, a nők joga, az alkohol elleni küzdelem, minden középkori maradiság elleni harc, az ország gazdasági és politikai függetlenitése a legtartalmasabb irók cikkeiben olvasható.”

Különösen időszerű kérdéseket módszeresen tárgyaló, külföldi és hazai szerzők tollából származó jogászati tanulmányokat Pataj önálló könyvként is kiad elindítva az „Igazság Könyvtára” sorozatot.[11]

Az Igazság helyzete, akár a korabeli sajtóé általában, nehezebbre fordul a tízes években. A cenzúra feléledése, a háború megteszi a magáét. A sajtótörvényt megszigorítják[12]. Egyik jegyzete miatt a szegedi királyi ügyészség sajtópört[13] indít Pataj ellen 1913 végén (mindennapi dolog ez akkoriban, s persze fel is mentik 1914 márciusában), ennek komoly következménye ugyan nincs, de nehezíti a lapszerkesztést.

Az Igazság XIV. évfolyamának a megjelenését nincs miért megünnepelni, írja Pataj 1914 januárjában. Először is azért, mert „amely lap tiz év alatt nem tudott meggazdagúlni, az nem nagy bizonyítékát adta élelmességének.” Figyelmezteti olvasóit, különösen a politika iránt érdeklődőket, ne tápláljanak illúziókat, a cenzúrával számolni kell:

„eleve kijelentjük, hogy csak az fizessen elő, aki még akkor sem sajnálja a forintját egy esztendőre, ha a jövőben – esetleg – csupa szépirodalom, társadalom, tudomány vagy más okos dolog lesz az Igazságban, és semmi politika, vagy csak annyi, amennyit az ügyész elől rejtve, suttyomban, kinai vagy kameruni példázatok alakjában lehet majd becsempészni. Ugy mint az előbbi absolutismus alatt”.[14]

1916-ban megtörténik az, amire Pataj, minden előrelátása mellett, soha nem gondolt volna. A májusi szám első cikkét nem engedi megjelenni a királyi ügyészség. Pataj rájön, jogi képzettsége sem jelenthet garanciát, hibázott, a rúd elé szaladt:

„Azt hittük, annyira tudjuk, hogy mit szabad és illik, mit lehet és való megírni, hogy amit mi egyszer jónak itéltünk, azt a censura sem fogja kifogásolni. Ebbeli elbizakodottságunk, annyira ment, hogy a lapot mindig teljesen kinyomattuk, füzettük és csak akkor mutattuk be, amikor már minden példánya készen volt és a postára kellett volna adni”.[15]

Csak egyet tehet: a kész folyóirat összes példányaiból kivagdossa ollóval az inkriminált cikket. A lapot csak így „körülmetélve” küldheti szét. Pataj megjegyzi, föllebbezésre is gondolt, aztán többször elolvasta a kérdéses cikket, és rájött, igaza volt a cenzornak. Az utolsó évfolyam egyik elejtett megjegyzése anyagi nehézségekről árulkodik:

„Ha az uj év küszöbén valamit ki kell emelnünk, az csak annak a kijelentése lehet, hogy a nyomdánkat illeti minden hálánk és elismerésünk, a mért önzetlenségével lehetővé tette, hogy az Igazság egyáltalán megjelenhetik ennyi technikai akadály dacára, és hogy nem kellett az előfizetés diját felemelnünk”.[16]

Zomborban 1882-ben adják át rendeltetésének a bajai építészek által épített városi színházat. A 385 férőhelyes épület a város tulajdona. A Délvidéki Színikerület megalapítása a másik fontos mozzanat a zombori színjátszás történetében. A színikerület megalapítására több kísérlet is történt. Számunkra az 1903-as év a fontos, ugyanis a jan. 11-én tartott lugosi megbeszélésen gr. Festetics Andor ajánlatára Zombort is felvették a Délvidéki Színkerületbe, amelynek beosztása: Zombor (okt. 1. – dec. 31.); Lugos (jan. 1. – febr. 28.); Nagybecskerek (márc. 1. – ápr. 30.); Versec (május); Nagykikinda (június); Herkulesfürdő (augusztus); Nagy Szent Miklós (szeptember). A színikerület elnöke Pogány Károly, lugosi főispán. Balla Kálmánnak, a győri színház igazgatójának a társulatát szerződtetik, írja Káich Katalin.[17] Ugyanő állapítja meg, hogy a századelő színjátszását a leszűkült repertoár, az operettcentrikus műsorpolitika jellemzi. Az üzletszínház kora érkezett el. Pataj mindent pártol, ami vidéki. A vidéki irodalom és sajtó mellett komolyan támogatja és segíti, amennyire tőle telik, a vidéki színészet ügyét. Egyik jegyzetében arról ír, hogy színházi berkekben sem lehet értékmérő a vidéki ill. fővárosi jelző. Többbször bebizonyosodott, hogy a fővárosi színész sokkal gyengébb, mint a vidéki.

„A fővárosinál szerényebb igényü és hálásabb közönség nincsen. Amit a vidéken alig-alig méltatnának, az a fővárosban mind érvényesül, és bizony sokszor csapja össze a vidéki kritikus ámulva, de nem tapsolva a kezét, ha azt olvassa, hogy az ő volt gyenge segédszinésznőjük, Keleti Juliska, mily fényes sikerrel énekelt a Modern Szinházban. Mintha az a fővárosi élet nemcsak hangadó, hanem hangot adó is volna!”.[18]

Pataj szerint alapvető tapasztalat, hogy a vidék a tehetségek nevelője. A fővárosi társulatok vidéken keresnek maguknak új embert, nem fáradnak azzal, hogy egymás színészeit elcsalogassák. Vidékről került Budapestre Hegedüs Gyula, Thury, Pethes valamint a Magyar Színháznak és a Vígoperának szinte a teljes társulata. Valószínű, jósolja Pataj, hogy a Délvidéki Színikerület Társulatának néhány kiváló tagját is Budapesten látja majd viszont a közönség pl. Gáthy baritonistát, Remete bonvivánt és Heltai komikust. Külön kiemeli Jászay Olgát, aki szerinte Salome- és Fedora-alakításával a Vígszínház mércéjét ütötte meg.

„Most, amikor az ujdonságokat a vidéki szinházak a fővárosiakkal vetélkedve adják elő, akárhányszor elismerik, hogy pl. a Király-szinház előadása elmarad a szegedi, szabadkai, vagy a Polgár Károly társulatáé mögött”.[19]

Pataj többször is foglalkozik a vidék színjátszás gondjaival. 1908 novemberében a vidéki közönség maradiságát, prüdériáját kárhoztatja.

„...a szegény vidéki szinigazgató kikapott még mindég a közönségtől, ha nem producált elég ujdonságot egy saisonban. Ha pedig meglepő buzgalommal hozza egymásután a Magyar Színház és a Vígszínház legnagyobb sikerű darabjait. u. m. Polgár Károly Zomborban, akkor utóbb kap ki a kritikusoktól a pikáns darabokért, vagy pedig a bizottság, mint Vásárhelyen és Orosházán tette, betiltotta a >Nincs elvámolni valója< előadását”.[20]

A pikáns darabokat illetően Pataj a zomboriak megoldására hívja fel a figyelmet. Itt egyetlen színmű előadását sem tiltják be azért, mert erotikus, hanem minden pikáns darabot egy P betűvel jelölnek meg a színlapon. Így nem kell félteni az ifjúság erkölcsét, s aki esetleg megbotránkozna, az is nyugodtan otthon maradhat. Gyulai Zsigmond „Színpad és Élet” c. cikkét is nyilván azért közli az Igazság, mert a szerző kitér a vidéki színjátszás helyzetére. Gyulai szerint a színház alapvető feladata az irodalmi érték ill. a haladó irodalom közvetítése megfelelő színészi eszközökkel. A rendezőtől és a színigazgatótól ugyanezt várja el, azon kívül, hogy őket tekinti a színész legfőbb segítőtársának. Vidéken ez sajnos egyáltalán nem így van, sajnálkozik Gyulai.

„Tompa csend, szánalmas eszmeszegénység az egész vonalon! A vidéki szinészet vezetői kimerülnek a cassaraportok és lelket ölő intrikák labyrintjában. Pedig a magyar szinész anyag páratlan az egész világon”.[21]

A magyar írók előtt, írja a szerző, a vidéki színigazgatóknak nincs irodalmi hitelük, pedig a színház irodalmi csatatér, a nemzeti irodalom és kultúra fokmérője, ahol „eredeti szerzők értékes munkái szerepelnek”. Hogy mindez megvalósuljon, megfelelő igazgatók és rendezők kellenek, folytatja Gyulai. A vidék pedig ennek ugyancsak híján van. Miért van ez így? Az ok abban keresendő, véli a szerző, hogy a vidéki társulatok gyakran cserélik a személyzetet, így nem lehet egységes, fegyelmezett előadásokat produkálni, másrészt az üzleti szellem elharapózása sem tesz jót a színház ügyének. Az igazgatónak objektív kritikai érzékkel, dramaturgiai szaktudással kellene rendelkeznie, ehelyett sorjáznak a rossz szereposztások, hiszen a direktor urak még a színészi tehetség megítélésére sem képesek. Rossz igazgatónak a rendezője is rossz.

„Rendezői cimen dotált, gyakran analfabéta szinészek irányítják, vezetik a társulat müködését, akik nemcsak az előadandó mű értékét, tartalmát és célját mérlegelni nem tudják, de a szinész ép érzékét és müvészeti tudását gyakorta alárendelik a maguk felületes érvényesülésének”.[22]

Tovább rontják a helyzetet a vidéki színügyi bizottságok és a vidéki hírlapirodalom, ezek szintén kerékkötői a haladásnak. Nincs helyes ellenőrzés és céltudatos kritika! Ennek ellenére vidéken szerencsére mégis 32 társulat működik – jegyzi meg Gyulai. A helyzet javítása érdekében szükséges lenne a nagyobb körültekintés a színigazgatók és a rendezők megválasztásánál, csökkenteni kell a színügyi bizottságok hatáskörét, az Országos Színészegyesület pedig a tartalmasabb vezetés, a nemzeti színjátszás megújításának a forrása legyen. Pataj „Vidéki szinészet” c. jegyzetében terminológiai módosítást javasol. A vidéki jelző nem helyénvaló, hiszen már jó ideje nem vándorszínészetről van szó! „Most már úgy kellene megkülönböztetni, hogy >fővárosi< és >országos< szinészet. Mert most már állandó szinházunk sok van és tekintélyes részük olyan, hogy a fővárosinál különb a személyzete”.[23] 1904 februárjában jelentkezik először a Délvidéki Színikerület Színtársulatának az igazgatója az Igazság hasábjain.

„Van szerencsém Zombor város és vidéke n. é. közönséget tisztelettel értesíteni, miszerint a fővárosi és vidéki színházak legjelesebb tagjaiból szervezett opera-, operette-, dráma-, vígjáték-, bohózat- és népszinmü-társulatommal, saját zenekarral legközelebb b. körükbe érkezem, előadásaim sorozatát 1904. november hó 3-án csütörtökön megkezdem >Denevér< vig operával”.[24]

A társulat igazgatója Polgár Károly[25] a színészek között pedig ott találhatjuk Gózon Gyulát (1885–1972), aki a kabaré- és operettműfajban mutatja meg kitűnő ének- és tánctudását. 1907 októberében Polgár Károly vidéki színtársulata kezdeményezi egy színészszövetség megalapítását, amely a színész érdekeit védené az igazgatóval szemben, felkarolná a tehetséges színészeket a könnyebb érvényesülés érdekében. Buzdításul maga Polgár is rögtön belép a szövetségbe. 1908.    november hónapban Polgár bejelenti, hogy a társulat[26] nov. 3-án megkezdi előadásait Zomborban Földes Imre: A császár katonái c., eddig nagy sikerrel játszott színművel. A társulat színészei között feltűnik a pályakezdő Kabos Gyula, „operette buffó komikus”! A repertoár jórészt operettekből, népszínművekből, bohózatokból áll. Műsorra tűzik pl. Szigeti József: A Vén bakancsos és fia a huszár c. népszínművet. Az 1909 színházi évad november 3-án, szerdán kezdődik Zomborban. Polgár Károly társulata[27] Oscar Strauss: Varázskeringő (Ein Walzertraum) c. „világhirü operettjével” csalogatja a város színházkedvelőit. A zenei kíséretet egész évadban a szabadkai 86. gyalogezred zenekara szolgáltatja. A repertoár elsősorban operettekből áll, de operák színrevitelére is vállalkozik Polgár. A választék nem akármilyen, megtekinthető a Carmen, Hoffmann meséi, Troubadour, Parasztbecsület, Bajazzók! 1910 januárjában Pataj elmarasztalja Márkus Emíliát és Lenkei Hedviget a Nemzeti Színház nagyjait, akik az egyik darabban kiestek szerepükből, ugyanis „falusi szinvonalon álló nevetgéléssel rontják komoly jelenetben a hatást”.[28] Valami nincs rendben a színháznál, írja Pataj, a jó művészeti vezetés hiányzik. Ezt az is bizonyítja, hogy a színház jó színészei vidéken vendégszerepelve megállják a helyüket.

„Aki müvésze van a társulatnak, mint pl. Gál Gyula, az lemegy vidékre vendégszerepelni, és bizony akárhány kisvárosi társulatnál, mint például legutóbb a Délvidéki Szini Kerületben olyan partnerekre talál – a Polgár Károly társulatánál – hogy azokkal teljes illuziót képes kelteni”.[29]

A vidék most jobb, állapítja meg az Igazság szerkesztője. 1910 júniusában Pataj azzal a hírrel lepi meg a zombori színházi közönséget, hogy a pozsonyi színházért hárman versenyeznek, Balla Kálmán, az addigi igazgató, Megyeri Dezső, volt kolozsvári igazgató és Polgár Károly, a Délvidéki Kerület igazgatója. Pataj szerint Polgár a legesélyesebb, nála „együtt van az erkölcsi és anyagi garantia”. A Délvidéki Színi Kerület meg magára vessen, amiért nem becsülte meg jobban. Nem építettek állandó színházat, a szezon pedig 3-4 hétből állt mindössze. Így nem kell csodálkozni, hogy a jó társulat, ha hívják, odébbáll. A Délvidéki Színikerület gazdát cserélt, jelenti Pataj 1911 februárjában. Polgár Károly megkapta Pozsonyt, Mezei Béla pedig a Délvidéket. Mezey egyrészt szerencsés, hiszen jól kitaposott ösvényen haladhat tovább Polgár kialakított egy színházpártoló közönséget, hiszen „az az igazgató, aki 30 nap alatt 20 ujdonságot mutat be, 6–8 vendéget szerepeltet, evvel ugyan meghódítja a közönség rokonszenvét”, másrészt nem lesz könnyű Polgár nyomdokaiban járnia, vélekedik az Igazság szerkesztője.[30] Pataj a későbbiekben sem feledkezik meg Polgár Károlyról. Rendszeresen figyelemmel kíséri pozsonyi működését. 1911 júliusában tudatja a zomboriakkal, hogy Polgár Károly pozsonyi színigazgató megfelezte a téli szezont Zomborban. Egy hónapot nyáron tölt majd a városban, az újonan épült nyári színkörben, a Vadászkürt vendégfogadó „remek, fás udvarán”. Fontos lenne a nyári szezon rendszeressé tétele, jegyzi meg Pataj, hogy az emberek nyaranta művelődjenek is, ne csak orfeumba járjanak. 1911. szeptember 3-án Kaposvárott Kossuth-szobrot avatnak, tudjuk meg az Igazság augusztusi számából. Ez az ünnep azonban kettős ünnep lesz, írja Pataj, hiszen Polgár Károly új pozsonyi társulata szept. 2-án nyitja meg az új színházat Pozsonyban. Az első bemutató előadás a Bánk bán Beregi Oszkárral. „...az a nagy művészi gárda, amely Pozsony és Fiume színházi igényeit kielégiteni van hivatva, a két nagy város közötti helycsere alkalmából Kaposvárt vette közbeneső, pihenő harmadik stációnak”[31] – egészíti ki a folyóirat az információt. A Délvidéki Színi Kerület eseményeit követve Pataj közzéteszi az 1911. évi novemberi elsőleges színházi jelentést, amely arról értesíti az érdekelteket, hogy Mezei Béla,[32] az új Délvidéki Színikerület társulatának[33] az igazgatója Huszka–Martos: Gül Baba c. operettjével november 3-án nyitja meg a szezont Zomborban. Az új igazgató igyekszik tartani a Polgár-féle irányvonalat, s az operettek mellett (Gül Baba, Obsitos, Varázskeringő, Lili, Luxemburg grófja) operák (Carmen, Hoffmann meséi, Parasztbecsület, Zách Klára, Traviata, Trubadúr, Faust, Magdolna) és színművek is műsorra kerülnek (Hamlet, Cigány). 1912 januárjában Pataj „Vidéki szinészet” c. jegyzetében úgy találja, hogy a legjobban szervezett vidéki színtársulat a pozsonyi. Az igazgatók pozsonyi színészekre vadásznak. Csak primadonnából hat lép fel a társulatnál! Név szerint: Kann Malvin, Széchy Magda, Pásztor Ferike, Tisza Karola, Mezei Margit, Somogyi Erzsi, a hetedik Hatvaniné Lévay Berta, akit a Délvidéki Társulatból vitt magával Polgár Pozsonyba, s aki Pataj szerint a legjobb az összes többi között, hiszen az a „természetes báj és pajkosság, kedves hang és hatalmas zenei tudás”[34] is erről tanúskodik. A színésznő azonban szerepkört cserélt, s „a magyar szinészet első komikája” lett. Tíz év után kiderült róla komikának még jobb. Férfi komikusból is több van Pozsonyban: Sarkadi Vilmos, Bérczi Gyula, Somogyi Károly, Remete Géza stb. A társulat kimagasló, a színház látogatottsága mégsem a legjobb, sajnálkozik Pataj. Az oka ennek az, vélekedik az Igazság szerkesztője, hogy nincs zsidó közönsége Pozsonynak, mert a zsidók a legfőbb támogatói a kultúrának, meg a színtársulatok tagjainak a háromnegyed része is zsidó! Négy hónappal később, májusban arról tájékoztat bennünket az Igazság, hogy sajtó is jó véleménnyel van a pozsonyi színtársultról. Polgár Károly és Polgár Ella színészi produkciójától el vannak ragadtatva a pozsonyi lapok. 1912 novemberében a Délvidéki Színtársulat[35] Nagybecskerekről Zomborba érkezik, ahol nov. 5-én kezdi meg előadásait a Leányvásár c. operettel. Az operák közül a Pillangókisasszony és a Parasztbecsület van műsoron, az operettek közül a Bőregér, Varázskeringő, Cigányszerelem ritmusait dúdolhatják a zomboriak a színészekkel együtt, s persze a népszínművek sem maradnak ki a kínálatból. 1912 decemberében Pataj „A mozgószinházak” c. jegyzetében egy belügyminiszteri döntéssel foglalkozik, melynek értelmében abban a kisvárosban, ahol nehéz fenntartani a színházat, a színtársulat működésével egy időben a mozik nem működhetnek. A mozikedvelők fölhördülnek. Pataj egyetért a rendelkezéssel. 1909-ben még úgy vélekedik, nem kell ilyen formában védeni a színházat az orfeumokkal, cirkuszokkal, kabaréval szemben. 1910 januárjában egyenesen felháborodik a belügyminisztérium határozatán, amikor az elrendeli, hogy Szabadkán, amíg a színházi idény tart, semmiféle orfeum, mozgó színház sem működhet, mert az csökkentené Krémer Sándor színigazgató jövedelmét. Zomborban Fráter Lóránd koncertjét tiltják be hasonló okok miatt, jegyzi meg Pataj. „Nem jobb volna, ha megint visszatérnénk Ázsiába, ahol egyáltalán nem támogatták a művészetet, semhogy igy támogassák?”.[36] 1912-ben azonban megváltozik az Igazság szerkesztőjének a véleménye. Persze ez nem jelenti azt, hogy a mozi értékét kétségbe vonná, viszont „...amig a szintársulatokat ezer kötéllel, gánccsal és béklyóval kötik helyhez, időhöz, személyzethez, műsorhoz”[37] addig védeni kell őket, hiszen nem tudják felvenni a versenyt a szabadon mozgó mozival. Ha majd a színházak is szabadon mozoghatnak, akkor el kell törölni a minisztérium rendeletét. Polgár Károly kaposvári színigazgató kérését is méltányolta a minisztérium, írja Pataj, amikor a kaposvári Apolló mozgófénykép vállalatnak nem adott működési engedélyt a színi idény tartamára. 1913 januárjában változás áll be a Délvidéki Színikerület igazgatásában: „eddig Mezei Béla cége alatt Mezey Andor igazgatta a társulatot a saját számlájára, miután az igazgatói felszereléseket megvette 50000 k-ért”.[38] A Délvidék felmondja az igazgatóval kötött szerződést. Mezey Andor nem teljesítette pontosan anyagi kötelezettségeit, ezért 1912. dec. 13-án Mezei Béla visszavette tőle az igazgatást. Ezzel egy időben Pataj újfent a pozsonyi színház érdekében emel szót. A társulat lehetőségei korlátozottak, mindig ugyanabban a három városban, Pozsonyban, Kaposvárott és Fiuméban kénytelen végigjátszani az év 12 hónapját. Köti a kormány határozata, amely nem veszi figyelembe, hogy Fiuméban nincs állandó színház, s a társulatnak emiatt komoly anyagi veszteségei vannak. 1913 augusztusában születik egy elgondolás, amely javítana a pozsonyiak helyzetén, írja Pataj a soproni színészetről szóló jegyzetében. Sopron városa szövetkezni szeretne Pozsonnyal, hogy közösen hozzanak létre egy jó színtársulatot. Pozsonynak ez jól jönne, hiszen érdeke, hogy megszabaduljon Fiumétől, amely nem teljesíti vállalt kötelezettségeit (a színházépület építését három éve ígérgeti). Kaposvárral sem kellene tovább közösködniük a pozsonyi színészeknek. Itt építettek ugyan színházat, csak éppen használhatatlan. Az Igazságnak ugyanebben a számában említi meg Pataj, hogy a debreceni színházat Mezei Bélának adták ki

„Olyan vidéki igazgatónak, aki ért a mesterségéhez, és ezen szerezte a nagy vagyonát. Nagyon nem értenek a dologhoz azok a debreceniek, akik ennek ellenében Ditrói Mór érdekében kardoskodnak. Ne imponáljon senkinek az a cim, hogy ő a Szinészegyesület elnöke, mert bizony ehhez a cimhez igen sok megaláztatás után jut évről évre”[39].

1913 októberében Gyóni Géza „Százados kultúra árnyékában” c. cikke már arra enged következtetni, hogy a pozsonyiak terve sikerült. Polgár társulata Sopronban és Szombathelyen lép fel. Sopron városa pedig akciót indít a színház megmentésére: városi mozit építenek, amely a napi bevétel húsz százalékát a színháznak, Polgár Károly száztagú, elsőrendű társulatának adományozza. Kérdéses azonban, hogy ez megmentheti-e a teátrumot. A mozi ugyanis naponta zsúfolásig megtelik, a pozsonyi színház pompás előadásai pedig közönség nélkül maradnak. A harmadik előadáson már csak 40 néző van a potyajegyesekkel együtt. A jó szándék vége: „A sopronit medvecukorral sem lehet becsalogatni a szinházba”.[40] 1913 végén, novemberben a Délvidéki Színikerület új igazgatót kap Mezei helyére. Ez az új igazgató a már jól ismert, ama bizonyos Balla Kálmán (1868–1944),[41] aki 1903–1904 között segédkezett a Délvidéki Kerület színtársulatának az indulásában, s aki a Magyar Színház főrendezői tisztjét cseréli föl a délvidéki igazgatósággal. Az újjászervezett társulat[42] 1913. nov. 4-én kezdi meg az évadot Zomborban Biró Lajos: Rablólovag c. darabjával. A vígjátékok, színművek mellett operákat (Traviata, Bűvös vadász) is láthat a közönség, az elsőbbség ezúttal is az operetteké. 1914 januárjában Pataj ismét megvizsgálja a vidéki színészet helyzetét. Megcsappant a színházbajáró közönség.

„De nemcsak gazdasági, hanem kulturális válság is van. Elernyedés, elbutulás, közömbösség. A közönség annyira elvesztette érzékét minden iránt, ami szép, nemes, tiszta, hogy minden kritika nélkül azt méri össze, hogy hány liter alkoholt vehet magának azért a pénzért, amibe egy szinházjegy kerül, és inkább a gyomrát tölti mint a lelkét, szivét”.[43]

Ezzel a közönnyel kell megküzdenie Balla Kálmánnak. A zomboriak nincsenek megelégedve a változatos műsorral (hetente két-három újdonság), noha a város arra sem képes, hogy végre új színházat építsen a régi „ócska bódéja” helyébe, hiszen ez csak 263 ember befogadására alkalmas. A pozsonyi társulatnak úgy tűnik jól megy a sora, hiszen 1914 májusában Pataj híre szerint „Polgár Károly szintársulata a fővárosban magában bizonyítja be azt, amit mi általánosságban régen hangoztatunk, hogy akárhány vidéki szintársulat fölötte áll a fővárosi operette szinházaknak” és hogy a drámai személyzetek nagy része bátran veheti fel a fővárosiakkal a versenyt”.[44] 1914. november 3-án kezdődik a délvidéki színtársulat[45] második évadja Balla Kálmán igazgatása alatt, jelenti be Pataj októberben. Az idény nem túlságosan gyümölcsöző. Decembereben Pataj azon kesereg, hogy a vidéki színészet válságban van. A háború megtette a magáét. Az sem kétséges, hogy a Balla-féle társulat maga is oka annak, hogy egy időre elpártolt tőle a közönség. Előbb kellett volna levenni a műsorról a hazafias tákolmányokat (a hadüzenet napjai elmúltak már), s helyette a Tündérlaki lányokhoz vagy a Mandarinhoz hasonló darabokat kell bemutatni, ahogyan azt éppen teszik. Így Ballának nem kellett volna olyan sokat küzdenie a közönség közönyével. Pataj azért a dicsérettel sem fukarkodik:

„Most már nagyon megkedvelték a régi kedvenceken , a Balla páron kívül Parlagi Bélát, Korda Sándort, Szigeti Irént, Juhász Margitot, Gáspár Jenőt és Sebestyén Rózsit. A műsor változatos, a kar szép és jól működik”.[46]

Az 1915-ös év már jobban indul Zomborban, legalábbis ez derül ki Pataj januári híréből, mely szerint Balla Kálmánéknak akkora sikerük van, hogy a közönség kérésére meghosszabítják a színház működését január végéig. A társulat új naivája Szigethy Annus meghódítja a nézőket „a közönség pedig – amint gyérült a hadbavonulók eltávozásával, viszont meggyarapodott avval a katonasággal, amely Zombort elárasztotta egészségesen és betegen”.[47] 1915 májusában az Igazság egy rövid hírben értesíti a zombori nagyközönséget, hogy Polgár Károly társulata húsvéttől Fiuméban játszik, s hogy Abbáziában is tartanak közben kabaréelőadásokat. 1915-ben a megszokottnál korábban, szeptember 4-én kezdődik a színházi évad a Délvidéken. A Színi Kerület társulata[48] Nagybecskereken a Tiszavirág c. három felvonásos operettel mutatkozik be először. Az igazgató változatlanul Balla Kálmán. Zomborban 1915. okt. 17-én lépnek föl először, jan. 15-én pedig Sopronba mennek át. Balláné Marthon Erzsi egy fővárosi színházhoz fog szerződni, jelzi Pataj, de csak 1916 októberétől, addig a Délvidéknél marad. 1916 októberében az Igazság bejelenti, október 10-én a Délvidéki Színi Kerület megkezdi a téli évadot Zomborban, ezúttal azonban Balláné nélkül. Balláné Marton Erzsinek, a Magyar Színház újonan szerződtetett drámai színésznőjének első fellépése várható Budapesten, értesíti a zomboriakat Pataj. Villányi Andor: Királynőm, meghalok érted c. darabjában alakítja a főszerepet. Ebben mutatkozik be a fővárosi közönségnek, miután „művészetével már meghóditotta a vidéki nagy szinházak közönségét mint a délvidéki szini kerület starja”.[49] 1916-ban október 14-én kezdődik a színházi előadások évadja a megyeszékhelyen. Pataj közli a Délvidéki Színtársulat személyzetének a névsorát.[50] A repertoárt illetően ezúttal nincs mivel dicsekedni. 1916 októberében a budapesti Magyar Színház bemutatja Villányi Andor első darabját, a Királynőm, meghalok érted c. színművet. Ebben mutatkozik be Balla Kálmánné Marton Erzsi, a színház új tagja, a délvidékiek üdvöskéje. Pataj összegyűjti a fővárosi lapok kritikáit, és leközli őket az Igazság 1916. évi novemberi számában. Ezekből kialakul egy kép, arról, milyen alakítást nyújtott és milyen színésznő lehetett Marton. Törzs Jenő, a már befutott színész játszotta a másik főszerepet. Ő kivétel nélkül pozitív kritikákat kapott, agyondicsérik. Martont illetően megoszlanak a vélemények. Az Est szerint „nemes ideges szinésznő”, bár az alakítása „...nagyon hasonlít a darabhoz: nagyon is sokféle és mindenféle módon akarja biztositani a hatást.” A Magyarország is megjegyzi ígéretes tehetség Marton, de a szerep összetett, a finom részletekkel adós maradt. Az Ujság szerint Marton játékában nagy a drámai erő, „egyelőre azonban tulszinezi a dolgokat, a régi iskola érzik rajta, a melyből ha kiemelkedik, jelentékeny tagja lesz a társulatnak”. A 8 órai Ujság csapnivalónak találja alakítását. Marton nem léphet Gombaszögi Frida nyomába, „szerepét iskolás modorban pergette le, mintha az iró szavai magukban képesek lenének hatást elérni.” Martont többnyire dicsérik, vagy legalábbis ígéretes tehetségként emlegetik. A Nap szerint „nehéz szerepét teljes bravurral játssza, igazi hangjai is vannak, tökéletes gesztusai, majdnem elhiteti velünk, hogy érdemes meghalni egy asszonyért.” A Világ szerint Marton „megnyerően szép jelenség. Olyan, aki egyetlen szó nélkül is betölti a szinpadot... Beszédjét artisztikus mozdulatok, a test ideges rajza kisérik (...) finom, előkelő müvészetét kevésbbé triviális feladatra is tartogathatták volna.” Ő és Törzs mentette meg az előadást, mert a darab csapnivaló. A Pesti Hírlap szerint a kritikusnak kötelesége a színész testi adottságait is megbírálni. Marton esetében különösen szívesen teszi ezt, hiszen gyönyörű nő. Ideális testalkat, érzéki alak:

„Gyönyörű, fenyő-sudárra emlékeztető alak, nagyszerű hosszusági lábak, egy kicsit talán túlhosszú, de szép taglejtéseket produkáló karok, nemesen mozgó finom nyak... különösen a járása pompás, diadalmas mint egy hadihajó suhanása a csendes tengeren (...) Mindent összevéve elsőrangu, erősen érzéki hatásu, de azért erősen drámaszerü jelenség az uj tag. Montecarlo és Ostende nagy nemzetközi női szépségvásárján is feltünnék.”

Egyszóval modern női szépség. Szinte mindegyik kritika megdicséri küllemét. A Magyarország szerint „gyönyörü szinpadi jelenség” A hangjával is foglalkoznak. A Budapest úgy találja, „Mária szerepére nem volt elég ereje és az orgánuma sem alkalmas”. A Népszava dicséri színészi alakítását, de a hangjával szintén nem elégedett: „kár, hogy a hangja ködben vergődik, fátylat vet az alakitásra”. A Pesti Hirlap ellenben azt állítja, „a hangja nem tulságosan lágy és nőies, s ezért a finom, árnyalati érzelmek kifejezésére s játszi csevegésre kevésbbé alkalmas, mint a féktelen érzelmekből sarjadó rekedt felhördülésekre.” A Világ szerint: „Kissé fátyolos hangja meleg, szines pasztell.”

Pataj folyóiratának 1918. évi 3–4. számából kiderül, a Délvidéki Színi Kerület élén újabb igazgatócsere történt. Ballától a szegedi születésű Betlen Bruckner László (1892–1980) vette át a stafétabotot. Az Igazság kicsit késve értesíti olvasóit, hiszen a csere már 1917-ben megtörtént. Az évad Pataj szerint „fényesen” sikerült, „minden este zsufolt ház tapsolt a jeles gárdának”.[51] A társulat működéséről szóló utolsó tudósítás szerint 1918 szeptemberében Nagybecskerekren kezdenék az évadot szeptember elsején, a színügyi bizottság viszont a „hőségre” való tekintettel csak a szeptember 15-i kezdést engedélyezi, addig a társulatot Oravicabányára küldi. Az igazgató erre elment Zentára, 12 előadásra, írja Pataj. Zomborban műkedvelő színjátszók is működnek. Az Igazság időnként róluk is megemlékezik. 1916 áprilisában Pataj arról ad hírt, hogy a zombori katolikus könyvtáregylet húsvétvasárnap és hétfőn műkedvelő előadást tart a városi színházban a kárpáti falvak javára. „Az egyetlen leány” c. vígjátékot adják elő Dr. Müller János renezésében. Szereplők: Avar Jolán, Hollósy Márta, B. Reichle Hilda, Schieb Baba, Trischler Nelli, Jámbor Béla, Gyulay Géza, Rácz Jenő, Szabó István, Incze Imre, Lichtnekkert Béla. Pataj egy másik jegyzetéből arra következtethetünk, hogy az amatőr színjátszás sorsa már akkor sem volt könnyű. A közönség nem becsüli sokra a műkedvelőket. Magának a műkedvelő szónak is van már ekkor némi pejoratív mellékzöngéje. „Ez gúnyos, kicsinylő kifejezéssé lett”[52] – írja Pataj. A nagyszámú jótékonysági céllal tartott előadás annyira elkényeztette a zombori közönséget, hogy válogatni kezdett, s bizony alaptalanul becsüli le a műkedvelőket. Pataj harcos indulattal veszi védelmébe őket. Dr. Müller János és dr. Scheib Károly szervezésével és irányítása mellett Pataj szerint egy egészen jó gárda (Krieg Margit, Gunde Maja, Butkovits Maca, Binder Etus, Schmidt József, Rossini Domonkos, Bernhardt János) kovácsolódott össze. Nehéz darabok előadására is vállalkoznak (mint. pl a Láthatatlan ember), s ezt meg kell becsülni, s nem mindig csak Fedák Sári után áhítozni. „Ezek a műkedvelők már nem műkedvelők, hanem fényes tehetségek” – állapítja meg Pataj.

Az Igazság arculatával, írásaival és híranyagával ismerkedve talán egy kicsit közelebb jutottunk a korabeli Zombor közéletéhez, irodalmi ízléséhez, alkotóihoz, művelődési életéhez. A sajtótörténet felől közelítve megismerkedtünk egy eddig feltáratlan, politikai, jogi, irodalmi folyóirattal, felfedeztük Pataj Sándort, az irodalmi élet és kultúra lelkes pártfogóját, szervezőjét.

JULIANNA ISPÁNOVICS CSAPÓ

Un périodique paru à Zombor au début du 20^e siècle

Sándor Pataj (1862–1935), né en Roumanie, arrive à Budapest de la ville de Pancsova, dans la capitale il acquiert le doctorat juridique, et en 1887, à l’âge de 25 ans il s’installe à Zombor. Au siège de département il inaugure son bureau d’avocat, puis le 1 octobre 1904 voit le jour son magazine politique, littéraire et juridique, républicain, du parti de l’indépendance, qui paraîtra jusqu’au septembre 1918 soit à Zombor, soit à Budapest.

Le programme de Igazság (Vérité) est la propagation des idées des lumières, de la démocratie, du féminisme et du socialisme moderne, l’avancement du développement de la nation hongroise et par les luttes politiques et par l’instruction civile. A côté des articles d’importance d’histoire littéraire du magazine, ses rapports d’histoire de civilisation ne sont secondaires non plus. Par ses publications on connaît entre autre la vie du cercle théâtrale de la région, la vie théâtrale de Zombor de l’époque, l’activité du théâtre de la ville et celle des représentations d’amateurs.