Emődi András

Nagyváradi katolikus könyvgyűjtemények a 18. században,

különös tekintettel a székeskáptalan könyvtárára[1]

Nagyvárad könyvtárkultúrájában a nagyszámú szerzetesrend és a Szent László alapította püspökség jelenléte folytán a katolikus könyvgyűjteményeknek a középkor és az újkor folyamán egyaránt jelentős szerepük volt. A város és környéke a három évtizedes török uralom (1660–1692) idején illetve az azt megelőző és követő zűrzavaros időkben teljesen elpusztult, középkori fényes könyvtárkultúrájának[2] nyomai sem maradtak, így csak 18. sz.-i alapítású és ugyanezen század folyamán gyarapodó könyvtárak története lehet kutatásaink célja.

A hitújítás, Erdély és a hozzá kapcsolódó Partium önálló állami létre emelkedése, illetve a török uralom megszabta a váradi katolikus püspökség sorsát a következő másfél évszázadra.[3] Az addig Magyarország egyik leggazdagabbikának számító váradi püspökség 1556-tól 1692-ig tetszhalottá vált. Zaberdi Mátyás volt az utolsó, aki még ténylegesen gyakorolhatta püspöki jogait (1553–1556), utódja, Forgách Ferenc el sem foglalhatta helyét s 1567-ben lemondott a már csak névleges püspökségről.

Az 1556-os kolozsvári országgyűlés majd a tordai végzés a püspökség és a káptalan birtokait a kincstár számára foglalta le, a káptalan hiteleshelyi működése akadozott, majd mint szekularizált intézmény működött tovább. A nagyszámú szerzetesrend tagjai a kanonokokhoz hasonlóan a királyi Magyarország északi és nyugati területein kerestek menedéket.

Másfél évszázadra a váradi püspöki cím és a káptalan kanonokjainak kinevezése névlegessé vált. A középkori intézmények, templomok és berendezéseik, levéltárak és könyvtárak lassan elenyésztek (A káptalani levéltárnak és könyvtárnak töredékrésze került a védettebb országrészekbe.) A katolikus hitélet rövid és nem túl zavartalan visszatértét jelentette a jezsuiták váradi megtelepedése 1576 és 1606 közt.[4] Szent Egyed egyházát illetve iskoláját s némi püspöki birtokadományt kaptak javadalomként. Szántó (Arator) István jezsuita feladatai közé tartozott a Váradon fellelhető katolikus könyvállomány maradványainak összegyűjtése és a kolozsvári jezsuita kollégium számára való átszállítása (1585).[5] Igaz ugyan, hogy e könyvanyag csak árnyéka lehetett a már ekkorra javarészt szétzüllött bibliotékáknak, ám mégis egyedüli tanúja a középkori előzményeknek. 1588 és 1606 között ezen anyag nagy része Felsőmagyarországra és Ausztriába kerülhetett illetve szétszóródott.[6]

1606-ban Bocskai hadai bevették Várad várát, az utolsó katolikus papnak is menekülnie kellett. 1660-ban a várost és várát elfoglalták a törökök.

Az 1692-ben visszaállított püspökség nem vehetett tulajdonába egyebet puszta romoknál, birtokai és elsősorban hívei ekkor még nem voltak. Benkovics Ágoston volt az első püspök, aki 14 elődje után egyházmegyéje területére léphetett. Az újjáépítés évtizedekig elhúzódott[7] s főként a birtokok és jogok visszaszerzése jegyében telt el. E szívós munka eredményeként a század végére ismét az ország legnagyobb birtokállománnyal rendelkező egyházmegyéje lett a váradi.[8] A püspökség kezdetben csekély épületállománnyal rendelkezett, még rezidenciája és székesegyháza is ideiglenes jelleggel bírt egészen az 1770-es évekig, amikor is a több mint három évtizede tervezett és módosított püspöki palota majd a reprezentatív székesegyház építése befejeződött.

A jelentősebb püspökök hagyatékában (Benkovics Ágoston, gr. Csáky Imre, gr. Csáky Miklós, gr. Forgách Pál) minden bizonnyal némi könyvállomány is szerepelhetett, ám országos jelentőségűvé báró Patachich Ádám püspöksége idején (1759–1776) emelkedett a püspöki könyvtár,[9] amely később, Patachich érseki kinevezésekor a kalocsai nagyhírű érseki könyvtár alapjait vetette meg, Várad kárára. Ennek ellenére a gyorsan gyarapodó könyvtár a 19–20. sz. fordulójára 26.000 kötettel rendelkezett.[10] A 19. sz. második felében Nagyváradon olyan könyvgyűjtő, tudós főpapok tevékenykedtek, mint Fraknói Vilmos, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Bunyitay Vince.

Sajnálatos módon a püspöki könyvtár a nacionálkommunizmus áldozatává vált, csak töredékrészei menekültek meg s jelenleg az Egyházmegyei Könyvtár részét képezik. Egykori összetételéről a Magyar Minerva mennyiségi híradásain túl és néhány, a 19. század második felében illetve a 20. század legelején élt püspöknek (Lipovniczky, Ipolyi, Schlauch) az Egyházmegyei Levéltárban fennmaradt – de egymásétól szétválaszthatatlan – könyvlajstromain kívűl gyakorlatilag nem sokat tudunk, 18. századi állományának rekonstrukciója – a Kalocsán levő Patachich gyűjtemény kivételével – lehetetlen.

1915-ben a püspökség könyvtárában 39.000 kötetet jegyeztek,[11] majd a háborúk közötti zavaros időben (a püspökség Romániához került felét 1929-ben mint önálló főhatóságot megszüntették, illetve összevonták a szatmárival) a könyvtárak ügye háttérbe szorul, állományaik alig gyarapodtak.

1948-ban a püspökséget egy nap alatt kényszerítették a püspöki palota átadására. Az 1770-es évektől az épületben levő püspökségi- és 1929 óta a régi papnevelde épületéből szintén ide átköltöztetett szemináriumi könyvtárak sorsa megpecsételődött, közprédává váltak. Az állomány javarésze fizikailag megsemmisült, egy részét szétlopkodták, egy részét az épületbe beköltöztetett görög menekült kommunisták tüzelőnek használták, kisebb részét teherautókra lapátolva a megyei könyvtár (szintén államosított egykori görög-katolikus püspöki palota épülete) pincéjébe hordták, ahol több évtizeden át nedves közegben tárolták és jelentős része valószínűleg megrothadt. Az ebből megmenekülő állományrész a mai napig ugyanabban az épületben, a megyei könyvtár tulajdonában, ellenőrizhetetlen mennyiségben, feldolgozatlanul vár sorsára. A Bukarestbe (esetleg a Kolozsvárra) szállított állományrészekről nincsenek biztos információink.

Az állomány töredékrészét (mintegy 5–10.000 kötetet) még 1948-ban sikerült átmenekíteni egy, a kanonoki épületek mögött elhelyezkedő gazdasági épületbe, ezt 1949-ban Jakó Zsigmond egyetemi tanár és Lindenberger János nagyprépost irányításával a Bolyai egyetemen tanuló diákok és önkéntes váradi nyugdíjasok segítségével a székesegyház püspöki palota felöli galériájára szállították.

A 18. század folyamán – a tárgyalandó káptalanin kívül – még három katolikus könyvgyűjteményt kell megemlítenünk, amelyek jelentősebb állománnyal bírtak:

A működését 1741-ben megkezdő egyházmegyei szeminárium (papnevelde) könyvtára nagyrészt szintén az államosítás áldozata lett (1947-ben hozzávetőleg 10–15.000 kötetet számlálhatott), állományához tartozott Pray György nagyobb mennyiségű könyvhagyatéka is.[12] 1962-ig az azt megelőző másfél évtizedet részben átvészelő könyvanyagot a vegyes felügyeletű (püspökség – állam), püspöki palotában levő egykori házikápolnában őrizték, amikor is a hatóságok a kiválogatott értékesebb könyveket lefoglalták, a maradékot, közte a Migne-féle patrológia gyűjteményt, az egyház átszállíthatta a székesegyház épületébe, a már ott levő megmenekült püspöki könyvek mellé. Az államhatóság által elszállított könyvanyag útja ez esetben is kérdőjeles.

Sajnálatos ennek az állománynak a pusztulása azért is, mert feltehetően az 1745 és 1804 között működött szemináriumi nyomda számtalan – ma már példányról nem ismert – nyomtatványát valószínűleg birtokolhatta. Az 1823. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv a papnevelde könyvtárában hozzávetőleg 1500 könyvcímet jelzett.

A visszafoglalást követően a jezsuita rend 1694-ben telepedett meg újra a városban, a rend tagjai 1722-ig a várban laktak s valószínüleg csak elemi iskolát működtettek.[13] A már Benkovics által 1699-ben szorgalmazott,[14] de gyakorlatilag csak 1722-ben megalakult gimnázium (a jezsuiták társházával egybekötve) a rend feloszlatásáig (1773) képviselte a városban a színvonalas oktatást. 1773-ban a jezsuita háznak 5–6000 kötetes könyvtára lehetett,[15] amely a későbbiekben is a gimnázium birtokában maradt,[16] majd 1851-ben kettéosztatott az 1788-ban alapított Nagyváradi Királyi Jogakadémia[17] illetve a Premontrei Főgimnázium között. A főgimnázium könyvtára (a megörökölt jezsuita anyaggal együtt) részben a II. világháború utáni időben pusztult el, részben – igen töredékesen – jelenleg is a rend tulajdonát képezi (2–3000 kötet). A Jogakadémia könyvtára, amely az értékesebb jezsuita anyagot örökölte,[18] szintén elpusztult illetve jogutód híján elkallódott. (A Nagyváradi Megyei Könyvtárban nagyobb állományt raktároznak az 1947-ben szétzüllesztett könyvtárak anyagából, ám ellenőrizhetetlen mennyiségben és kutathatatlan állapotban.)

Harmadik jelentősebb gyűjteményként említendő a kapucinus rendház könyvtára. Az 1727-ben letelepített rend kezdettől fogva rendelkezett némi könyvállománnyal, amely a század folyamán jelentősen gyarapodott, azonban az összes egykori híradás szerint 1836-ban tűzvész pusztította el templomukat és zárdájukat egyaránt. Feltételezhető volt, hogy könyvtáruk is odaveszett, ám a ma is meglévő mintegy 5–6000 kötetes könyvállomány 2002 októberében történt tüzetes átnézése ezt cáfolta, ugyanis több száz kötetben szerepel a rend 18. századi possessorbejegyzése illetve tűzkár nyomai sem fedezhetők fel a köteteken. Az 1780-as évekre az állomány mintegy 1500 kötetesre gyarapodott.[19]

A többi szerzetesrend, a ferencesek, pálosok, orsolyák és a mizerikordiánusok könyvtárai méreteikben lényegesen elmaradhattak az említettekétől, sorsuk – részben – egyelőre ismeretlen. A II. József által 1786-ban feloszlatott pálosok mintegy félszáz kötete jelenleg a Nagyvárad-Olaszi plébánia könyvtárában – illetve az Egyházmegyei Könyvtárban található; ugyanakkor szóródhatott szét a ferencesek könyvtára is, amelyből néhány kötetet a szegedi rendházuk őriz.

Az említett, a 18. században létező könyvtárak összetételéről az eddig javarészben kutatatlan, közöletlen vizitációs jegyzőkönyvek és további levéltári kutatások eredményei is adatokat szolgáltathatnak.

A székeskáptalani könyvtár az egyedüli, amelynek gyarapodása a 18. sz. legelejétől követhető és a fentebb említett gyűjteményektől eltérően gyakorlatilag épségben átvészelte az utóbbi évtizedeket, így az egyedüli állomány, amely betekintést enged Nagyvárad 18. sz.-i könyvtárkultúrájának egy szeletébe.

A székeskáptalan és könyvtára

A bihari egyházmegyét Szent István király alapította, ám megszilárdítása és – püspöki székhelyként – Várad alapítása Szent László királyunk nevéhez kötődik. Káptalan kezdettől működött a püspökség mellett míg a szerzetesrendek a következő évszázadok során telepedtek meg (a konventuálisok 1298 előtt, a klarisszák 1338-ban, az ágostonosok 1339-ben, a domonkosok 1490–93 közt, az obszervánsok 1490 körül). A liturgikus könyvek gyűjtésével kezdődött a később az ország középkori művelődéstörténetében oly fontos szerepet játszó váradi könyvkultúra fejlődése. A kolostorok könyvtárairól és a székesegyházi könyvtárról, illetve az egyes humanista főpapok ismert könyveiről bő összefoglalást ad Jakó Zsigmond tanulmánya,[20] kitekintéssel a 16. sz. végi rövid jezsuita korszakig.

A világi papság soraiból, a püspökökön kívül a székeskáptalan tagjai, a kanonokok jártak elől a könyvgyűjtésben, mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. A külföldön iskolázott püspökök és kanonokok a 11. sz.-tól gyarapították a székesegyházi könyvtárat. A 15. sz.-ig mindvégig a székesegyházi sekrestye volt az őrző helye a szerkönyveknek, kódexeknek.[21] A 15. sz.-tól a főleg itáliai egyetemeken iskolázott humanista főpapok (Andrea Scolari, Vitéz János, Filipecz János, Kálmáncsehi Domokos, Szatmári György, Thurzó Zsigmond) saját könyvtárakat, értékes személyi gyűjteményeket alapítottak, amelyek azonban haláluk után általában már nem a székesegyházi könyvtárat gyarapították, hanem szétszóródtak.[22]

A kanonokok közül Henckel János (kb. 1481–1539) és Haczaki Márton (kb. 1495–kb.1547) könyvgyűjteménye emelkedett ki, ennek néhány ismert darabja ma is tanulmányozható a gyulafehérvári Batthyaneumban, Budapesten, Kolozsvárott és Gyöngyösön.[23]

1566-ig a székeskáptalan és a váradhegyfoki káptalan a fényes könyvtárak még jelentős mennyiségű maradványait őrizhették, ám a szétszéledő kanonokok valószínűleg szintén nagy számban menekítettek e könyvekből északnyugat-magyarországi területekre; a későbbiekben ezek szétszóródtak az ottani püspökségek, káptalanok, szerzetesrendek gyűjteményei között. A Váradon maradt könyvállomány fejedelmi tulajdonba került, majd a már említett kolozsvári jezsuita szállítmánnyal végképp magva szakadt a középkori székesegyházi, káptalani könyvtárnak.

A török birodalom terjeszkedésével hasonló sorsra jutott a legtöbb káptalan és konvent illetve könyvtáraik. A bácsi és titeli káptalan pusztultak el az elsők között majd az aradi, pozsegai, budai káptalanok következtek a sorban. Több hiteleshely a királyi Magyarországra költözött át, esetleg többször is székhelyet cserélt.[24] Az egri káptalan a török elől 1596-ban Kassára, Jászóra, majd ismét Kassára költözött s csak a 18. sz. folyamán tért vissza Egerbe. A pécsi káptalan Szigetvárra költözött majd szüneteltette tevékenységét és szintén csak a 18. sz.-ban működött ismét. A kalocsai káptalan 1529-ben ideiglenesen Pozsonyba illetve Egerbe költözött és a század közepén megszűnt; Gr. Csáky Imre érsek még nem tervezte visszaállítátást, ezt utódja, Patachich Gábor érsek tette meg 1735-ben.[25] Az erdélyi és partiumi hiteleshelyek (Gyulafehérvár, Kolozsmonostor, Várad) különleges helyzetbe kerültek, szekularizált intézményekként éltek tovább. A gyulafehérvári káptalant 1716-ban állítják vissza jogaiba.[26]

A káptalanok zömmel a 18. sz. első felében indítják újra működésüket, sokszor évekre szólóan csak névlegesen, épületek, birtokok hiányában. Élenjáró ebben az esztergomi káptalan, amely csak 1820-ban tért vissza eredeti székhelyére nagyszombati száműzetéséből, igaz részben gyakorlati és kényelmi szempontokból.

A 18. sz. elején a hiteleshelyek jelentősége megnövekedett a megszaporodott számú birtokcsere, adás-vételi ügyletek, neoaquistica birtokperek kapcsán. Birtokaikat, javadalmaikat fokozatosan visszaszerezték és jelentőségükből majd csak a 19. sz. elejére veszítenek a vármegyék szerepének növekedésével.[27]

Ezen általánosnak nevezhető sémába illeszkedik be a váradi káptalan sorsa is. Benkovics Ágoston pálos szerzetest, aki 1675-től magyarországi tartományfőnök, 1681-től leleszi prépost, 1681. december 28-án nevezték ki váradi püspökké,[28] 1688. február 24-től pedig bihari főispánná. Egy elpusztult vármegye és egyházmegye újjáépítésének feladata hárult rá. Várad 1692. évi felszabadulása és a püspök 1702-ben bekövetkezett halála közötti évtized során sikerült – legalábbis részben – visszahelyeznie a püspökséget jogaiba s ezzel párhuzamosan megkezdődött egy több évtizedig elhúzódó birtokvisszaszerzési folyamat.[29] Igen nagy szükség mutatkozott – a püspökség igényein túlmenően – a káptalan munkájára, hiszen a környező, országrésznyi felszabadult terület hiteleshely és levéltár nélkül maradt és a birtokviták, perek, adás-vételek megfelelő fórumot igényeltek.

Derecskei Török János, a száműzött káptalan utolsó tagja egy évszázada (1581) halt meg. A restauráció után az első kanonok a jezsuita Joannes Melchior Pauerfeindt a Schönhorn, akit még Luzenszky püspök nevezett ki, de aki soha nem foglalta el ténylegesen helyét.[30] A következő kinevezett kanonok Farkas István, Benkovics egykori leleszi rendtársa 1694-től 1698-ig egyedül képviselte a váradi káptalant. A préposti tisztséget 1698-tól (Pauerfeindt ekkor távozik Magyarországról) Bakó János tölti be, aki majd átvészeli a következő évszázad első évtizedének vérzivataros éveit és 1720-ig hasznos munkáskeze marad az éledő káptalannak. Az új váradi káptalan gyakorlatilag ekkor, 1698-ban alakul meg 4 taggal,[31] ám a préposton kívül öregedő, kevésbé aktív tagokkal. A káptalan 1697-ben kapta vissza hiteleshelyi pecsétjogát.

A kanonokok lakásai az Olaszi városrészben felépült, kisméretű, ideiglenes jelleggel bíró Szt. Brigitta tiszteletére felszentelt „székesegyház” körül helyezkedtek el, az ugyancsak körülötte csoportosuló ferences és jezsuita rendházak illetve a püspöki kúria tőszomszédságában.[32] Ez a templom önmagában szolgálta ki az összes világi és szerzetesi egyházi testület igényeit és hihetőleg ennek sekrestyéjében őrizték a frissen beszerzett szerkönyveket.

Farkas István és Püspöki József Ádám kanonokok könyvei halálukkor valószínűleg a káptalan tulajdonába kerültek és átvészelték a következő zavaros időszakot, mert közülük jónéhány ma is azonosítható a káptalani könyvállományban. Bakó János könyvei közül számtalan 1720 után került a káptalan tulajdonába. E kezdeti időszakban nem valószínű, hogy tervszerű, testületi könyvgyűjtéssel állnánk szemben és kifejezetten könyvtárként is szolgáló helyiség híján csak az elhalt kanonokok – ekkor még igen kisszámú – káptalanhoz került könyvével számolhatunk.

A Bécsben majd Rómában tanuló gr. Csáky Imrét 1702-től esztergomi kanonokká, majd ugyanabban az évben váradi püspökké és bihari főispánná nevezték ki,[33] ám főpásztori székét csak egy évtized múltán foglalhatta el. A püspökség és a káptalan kezdeti törékeny eredményeit és fejlődését a Rákóczi szabadságharc katonai hadmozdulatai akasztották meg. A várost császári és Rákóczi-párti csapatok felváltva pusztították majd egy évtizeden keresztül.[34] Csákynak elölről kellett kezdenie a birtokvisszaszerzési munkát, amely közel két évtizedig elhúzódott. Az amúgy is megtizedelt lakosságú vármegyében a katolikus egyház hitélete katasztrófális volt. 1556-ban a püspökség 339 plébániáján még közel félezer pap tevékenykedett, 1711-ben az egyházmegye képe lesújtó: három plébánia működik, egy-egy pappal.[35]

Az ismét megszűnt káptalant az 1710–1711-es évek folyamán Csáky – igaz, távollétében – újjászervezi. Bakó János préposton kívül négy új kanonok nyer kinevezést. A püspök 1712. évi Váradra érkezése után nyomban egy új székesegyház és püspöki lak építésének terveivel áll elő. A felépülő földszintes, fatornyos székház, amelyet alig használt valamint a ma is álló Szent László templom (építése 1723-ban fejeződik be) nem nyerték el tetszését, így a Várad melletti Szálka dombon nagyobb, fényesebb rezidencia és székesegyház építésébe fogott, melyek halála után, félkész állapotukból az enyészetté lettek.[36] A kanonokok továbbra is Olaszi városrészbeli házaikban maradtak. A káptalan könyvtára ekkorra már jelentősen gyarapodhatott, 1729-ben tervszerűen lajstromozták.[37] A ma is meglévő állomány 88 kötetében egységes kézírású bejegyzéssel „Capituli Varadiensis 1729” szerepel. Tárolási helyük kérdéses – további levéltári kutatások esetleg tisztázhatnák a kérdést – legvalószínűbb, hogy a Szent Brigitta „székesegyház” sekrestyéjében voltak elhelyezve vagy valamelyik közelében lévő kanonoki házban.

Csáky főpásztorsága idején a vármegye illetve a püspöki birtok román nemzetiségű ortodox hívőinek unióra késztetésén László Pál prépost, őrkanonok fáradozott.[38] Rajta és Bakó nagypréposton kívül Csáky idejében 15 kanonok kinevezésére került sor (egyszerre 10 stallumot töltöttek be, a középkori 24-el szemben).[39] 1720-ra a káptalan a birtokösszeírások fényében már jelentős jövedelemmel rendelkezett, a század közepére kialakult a 19. sz. folyamán is fennálló birtokrendszere, mely mintegy 50 községre terjedt ki és a püspöki birtokokhoz hasonlóan az ország leggazdagabbjaihoz tartozott.[40]

1732-ben az új – 1780-ig ismét ideiglenes – székesegyházba, az újvárosi Szent László templomba költözött a káptalan. A sekrestyeépület 1739-ben már fennállott,[41] valószínűsíthető, hogy a káptalan könyvei ekkor ide kerültek és a következő négy évtizedben is itt voltak elhelyezve. A kanonokok házai is a templom környékén épülnek, így a testület Olasziból nagyrészt Újvárosba költözik.[42]

A máig püspöki székesegyházként szolgáló – tehát e sorban a legutolsó – épület alapjait Gr. Forgách Pál püspöksége idején vetették meg Olaszi városrész külterületén (1750), építését báró Patachich Ádám fejezte be (1759–1776 között nagyváradi püspök). Szomszédságában épült fel a püspöki palota 1761 és 1778 között. Forgách püspök indítványára a káptalan tagjai, akik eddig saját házaikban, nem káptalani tulajdonú épületekben laktak,[43] a székesegyház mellett épülő új „kanonoksorra” kezdtek telepedni.[44] Első épületük, az Alapy-ház 1755 körül épült, majd sorra, a következő kilenc.[45] Utolsóként épült fel 1875-ben a Rómer Flóris által is lakott épületrész. Forgáchot előrelátása és gyakorlati érzéke vezette erre a döntésre, amellyel a káptalan fegyelmét illetve hatékonyabb működését kívánta javítani.[46]

A káptalan Forgách halálakor válsághelyzetbe került, az ideiglenes vikáriusi tisztség betöltése is gondot okozott a javarészt időskorú kanonokok számára. Végül Keserü Györgyre esett a választás, mellőlle sorra haltak ki a káptalan idős tagjai: báró Vécsey Mihály, Keczer István, Polentáry Ferenc, Újváry Ferenc. A káptalan életében rendhagyó módon a királyné nevezett ki új kanonokokat, míg a püspöki szék majd két évig betöltetlen maradt. Mária Terézia tudatja a káptalannal, hogy kitart az eredeti elképzelés mellett, amely szerint a kanonoki házak az épülő új székesegyház szomszédságában épüljenek.[47]

Báró Patachich Ádámra, a nagyműveltségű, főúri származású főpapra hárult a feladat, hogy a nagy művet, a püspökség megújítását befejezze. 1776-ban, kalocsai érseki kinevezéséig gyakorlatilag felépült az új székesegyház és a díszes püspöki palota illetve épülőben voltak a kanonoki lakások is. Igényes könyvtár alapjait vetette meg és neves zenészekből álló állandó zenekart foglalkoztatott. Püspöksége első éveiben nevezte ki kanonoknak Rier Ferencet, aki oly nagybecsű könyvtárát teljes egészében a káptalanra hagyományozta.[48] Rier, Károly főherceg lovasezredének kapitányaként[49] kerül a bécsi egyetemre, ahol 1753-ban iratkozik be a teológiai fakultásra;[50] 1756-ban már mint egri egyházmegyei pap, illetve az érseki líceum matézis tanszékének tanára van jelen.[51] Később, váradi kanonoksága idején, 1773-tól a váradi – volt jezsuita – gimnázium igazgatójaként is tevékenyen részt vesz az oktatásban.[52] Értékes könyvtára a teológiai műveken kívül a matematikai, fizikai, építészeti, hadtudományi, nyelvészeti és szépirodalmi művekben bővelkedik. Könyvtára rekonstruálható, ugyanis minden kötetébe bejegyezte nevét. Ugyancsak becses matematikai és fizikai tanszereit a gimnáziumra hagyományozta.

Patachich idejében nyer kanonoki kinevezést Gánóczy Antal is, a püspökség történetének első igényes megírója.

Először az 1770-es években vetődik fel, hogy a káptalani könyvtár lehetne a város első nyilvános könyvtára,[53] ám maga a káptalan sem látja ennek értelmét a könyvanyag összetételére hivatkozva (Rier hagyatékát ekkor még nem tartalmazta) és megjegyezve hogy a város peremére, az új székesegyházba kiköltöző (1779) káptalani könyvtár igen nehezen megközelíthető, messze van a város olvasóközönségétől.

A könyvtár 1779 decemberében a székesegyház kápolnája feletti második szinten levő háromtermes könyvtári traktusban nyert elhelyezést és itt maradt mind a mai napig, rövid megszakítással. A 18–19. sz. fordulójára kialakul a könyvtár arculata, állománya ekkor mintegy 3000 kötetet számlált. A 19. sz. közepére két nagyobb, végrendeletileg a könyvtárra hagyományozott[54] állománnyal is gyarapodva, mintegy 5000 kötetesre duzzadt.

Az említett, nyilvános könyvtári feladattól való elzárkózás okán esetlegessé vált az a szokás is, amely szerint az elhalt kanonokok könyveiket a káptalanra hagyományozzák.[55] Nagy vesztesége így a könyvtárnak Szenczy István, az orsolyákat Váradra telepítő kanonok és Gánóczy Antal könyvtárának részben illetve teljesen a papneveldéhez, a pálosokhoz és a kapucinusokhoz, illetve Pozsonyba kerülése.

A vázolt keretek között alakult ki és gyarapodott a székeskáptalan könyvtára a 18. sz. folyamán. Majdhogynem épségben megmaradt állományának és katalógusainak számbavételével, a possessorbejegyzések által illetve a káptalani levéltárban fennmaradt négy kanonoki hagyatéki könyvjegyzék segítségével[56] teljesebb képet kapunk a testületnek és tagjainak könyvkultúrájáról.

A 19. sz. közepére 5000 kötetesre növekvő állomány az első világháborúig hozzávetőlegesen 10–15.000 kötetesre egészült ki. Az azt követő időszakban alig gyarapodott, a megszüntetett (illetve összevont) püspökség és káptalana könyvtárfejlesztésre egyáltalán nem gondolhatott, így gyakorlatilag ma is a századforduló idejére kialakult könyvállománnyal rendelkezünk. A káptalani könyvállományt nem érintette az ingatlanok államosítása és amúgy is viszonylag eldugott épületrészben volt, elkerülte a hatóságok figyelmét és átvészelte a háború utáni időket.

Az államhatóság által minden téren ellehetetlenített egyházi előljárók 1947 után nem tudtak érdemben a könyvtári- és levéltári állomány védelméről gondoskodni, ám hálával kell emlékeznünk Dr. Lindenberger János nagyprépost (1869–1951) és Dr. Beöthy György prelátus kanonok (1893–1963) könyvtármentő igyekezetére.

A 60-as években a püspöki és szemináriumi könyvtármaradékokkal összekevert káptalani állomány utólagos kiválasztását megkönnyítette, hogy minden kötetébe kör alakú, címeres pecsét került a századforduló után: „Sigillum Capituli Varadiensis Ecclesiae 1900” felirattal.

1978 és 1982 között a még összekevert állományból a Bukaresti Nemzeti Könyvtárba került „adományozás” címén 11 ősnyomtatvány és legalább 80 antikva, ezek közül 5 illetve 53 darab a káptalani könyvállományból. Ezek később feldolgozásra kerültek és helyet kaptak a bukaresti könyvtár ősnyomtatvány- illetve antikvakatalógusaiban. Sajnálatos módon e veszteségen kívül, abban az időszakban, mikor is a teljes könyvállomány évekre, évtizedekre közprédává vált, a káptalani állomány néhány – már a 18. században birtokolt – értékesebb darabja eltűnt, így például Turóczi János brünni kiadású (1488) Krónikája, vagy Vesalius De humani corporis fabrica című anatómiai munkájának 1555. évi bázeli kiadása!

A káptalani könyvtár régebbi állományának (1800 előtt nyomtatott könyvek) feldolgozása 1999–2001-ben elkészült, így a meglévő katalógusok és a possessorbejegyzések segítségével teljes képet kaphatunk a 18. sz.-i gyarapodásról. A 18. századi állománynak ma 81%-a található meg könyvtárunkban (!), illetve 2,5%-a (50 könyvcím) a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban, tehát a lemorzsolódás (ha nem vesszük figyelembe az utóbbi évtizedekben eltűnt néhány tételt) két évszázad alatt mindössze 16%-os volt.

A 18–19. sz. fordulójának állapotát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy más hazai káptalanok és néhány jelentősebb szerzetesrend könyvtárával egybevetve, mennyiségi szempontból a váradi káptalani könyvtár átlagos kötetszámmal rendelkezett. Az egri káptalan 1860-ban 6523 kötettel (4695 mű),[57] így az előző századfordulón max. 3–4000 kötettel; a pécsi káptalan 1774-ben 4000 kötettel;[58] a veszprémi káptalan 1812-ben 535 könyvtétellel (cím);[59] a kalocsai káptalan könyvtára 1782-ben 1671 művel (3000 kötet);[60] a pannonhalmi bencés apátság 1786-ban 4000 kötettel[61]; a máriavölgyi pálos kolostor 1786-ban 1967 könyvtétellel;[62] az egri jezsuita könyvtár 5317 kötettel[63] rendelkezett.

A káptalani állománynak 5 katalógusa illetve katalógus-töredéke maradt fent, egy kivételével a 18–19. sz. fordulója körüli időszakból:

 

 

1. Időrendben az első katalógus teljesnek mutatkozik, cím nélküli, utolsó könyvkiadási évszáma 1786, ívrét méretű, 36 old. terjedelmű, teljes egészében kéziratos, 644 tételt (cím) tartalmaz leltárszám szerinti sorrendben, tematikus felosztásban (Theologici-137 cím, Scripturistici-61 cím, Opera SS.Patrum-36 cím, Opera Illustrium Virorum-101 cím, Concionatores-87 cím, Juridici-118 cím, Historici-104 cím).

Lapfejezeteinek beosztása:

No., Nomen et Cognomen Authoris, Materia, Editionis Formatum (Idioma, An., Locus, Fol, 4, 8, 12, Vol.)

2. A következő egy katalógus-töredék, cím nélküli, utolsó könyvkiadási évszáma 1793, ívrét méretű, 60 old. terjedelmű, teljes egészében kéziratos, az összesen kb. 1700 tételből csak a latin nyelvű köteteket tartalmazza (Libri Latini), betürendes sorrendben.

Lapfejezeteinek beosztása:

Sub Nro., Auctores, Materia, Editionis (Locus, Annus, Forma), Volum., Exempl.

3. A harmadik egy csonka helyrajzi katalógus, cím nélküli, a töredékben előforduló kötetek közötti utolsó könyvkiadási évszám 1795, nyomtatott lapfejezetes és rubrikált, ívrét méretű, 76 old. terjedelmű, 607 tételt tartalmaz.

Nyomtatott lapfejezeteinek beosztása:

Nomen (Authoris, Libri, Editoris), Impressionis (Annus, Locus), Forma (In folio, 4to, 8vo, 12mo), Reperitur sub (Litera; No: – Romano, – Arabico), Pertinent autem ad Facultates (Theologicam: -S.Biblia, -S.Concilia & Patres, -Lythurgici, -Interpretes S.Script., -Scholastici, -Recentiores, -Moralistae, -Controversistae, -Canonistae, - Concionatores, -Ascetae seu Mystici, -Historici sacri; Juridicam: -Jus nat. & Gent. tractant., -Politici, -Civilistae, -Publicistae, -Municipales; Medicam: -Systematici, -Anatomici, -Botanici & Chymici, -Chyrurgici; Philosophicam: -Scholastici, -Recentiores, -Ethici, -Experim. & Mechanici, -Mathemat. & qui ad hos, -Historici prophani; Politiorem literaturam: -Critici, -Grammatici, -Oratores, -Poëtae; Seriem extraordinariam: -Promiscui, -Lexica & id genus alia), Summa Librorum, Pretium eorundem (fl., xr.)

4. Negyedik és egyben elsőként biztosan teljes katalóguspárunk – leltárszám szerinti illetve betürendes – címe(i) nem tartalmaz(nak) évszámot: „Catalogus Librorum Bibliothecae Capitularis Ordinem Numericum illocatorum tenens” illetve „Catalogus Librorum Bibliothecae Capitularis Ordinem Alphabeticum illocatorum tenens”. Utolsó könyvkiadási évszáma 1808, ívrét méretűek, 61 illetve 93 old. terjedelműek, teljes egészében kéziratosak, 1558 tételt tartalmaznak (2858 kötetben). Mindkét katalógus nyelvek szerinti fejezetbeosztást követ (azokon belül leltárszámsorrendet illetve betűrendes beosztást): Libri Latini, -Hungarici, -Germanici, -Gallici, -Italici et Hispanici

Lapfejezeteinek beosztása:

Numerus, Nomen Auctoris, Libri Latini[v.stb.=cím], Editionis(Locus, Annus, Forma, Volumen), Exemplar

A katalógus papíranyaga vízjegyeinek vizsgálata alapján a kézirat a század első két évtizede során készülhetett. Az 1800 utáni időszakból mindössze 3 tételt tartalmaz (1807 illetve 1808-as nyomtatási évekkel). Mindenképpen a 19. sz. legelejének könyvállományát rögzíti, tehát legkésőbb a századforduló körül elhalt kanonokok könyveivel illetve a káptalan által ekkor beszerzett könyvekkel gazdagodott könyvtár állományát.

5. Ötödik, utolsó katalóguspárunk – leltárszám szerinti illetve betűrendes – az 1842 és 1890-es évek közötti állapotot rögzíti. Címeik: „Bibliotheca Venerab. Capituli M.Varadinens. L.R. Anno Domini 1842/3 in ordinem redacta” illetve „Repertorium Bibliothecae Venerabilis Capituli M.Varadinens. L.R.” Ívrét méretűek, 105 illetve 124 old. terjedelműek, teljes egészében kéziratosak. Mindkét katalógus tematikus fejezetbeosztást követ – értelemszerűen ez csak a katalógus használatának első szakaszára érvényes, az 1843. évig – (azon belül leltárszám szerinti illetve betürendes beosztást): Historici, Concionatores, Juridici, Scripturistici, Lyturgici, Spirituales, SS.Patres, Dogmatici, Theologici, Morales-Pastorales, Geographici, Epistolares, Philologici, Classici-Poetici, Oratorii, Politici, Medici-Chyrurgici, Philosophici, Physici (Astronomici, Mechanici, Oeconomici, Chemicii), Mathematici (Geometrici, Arithmetici, Architectura, Tactica), Musici, Miscellanea. A katalógus használatának első szakaszában 2551 (1843-ig szerzett kötetek) + 829 (Thezárovics Gábor kanonok könyvei, † 1844) + 203 (Rózsa Ferenc kanonok könyvei, † 1845) tételt tartalmaznak, egységes kézírással – egyidőben – bevezetve. Ezután, az 1890-es évekig, többféle kézírással további 1513 tételt (összesen tehát 5096 tételt – címet –) vezettek be.

Lapfejezeteinek beosztása:

Numerus Currens, Cognomen et Nomen Auctoris, Historici[v.stb=cím], Editionis (Locus, Annus, Forma, Volum.)

illetve:

Auctor, Titulus Libri, Annus editionis, Forma, Volumen, Theca, Columna, Series, Numerus

A katalóguspárhoz járul egy kölcsönzési napló – amely szintén 1843-tól indul –: „Consignatio Librorum e Bibliotheca Venerabilis Capituli M.Varad. L.R. usui commodatorum” címmel, melyet azonban alig használtak, mindössze 3 oldalát töltötték ki néhány évtized alatt.

A bemutatott katalógusokon kívül fennmaradt a 19–20. sz. fordulóján készült cédulakatalógus pár száz darabból álló töredéke (Bunyitay Vince könyvtárnoksága idején állították össze).

A káptalani könyvtár 18. századi állományának rekonstruálása folyamán a következő megállapításokat tehettük:

A könyvekben előforduló possessorbejegyzéseket vizsgálva megállapítható, hogy a több mint 1300 bejegyzés 2/3-a (875 db.) származik valamely váradi kanonoktól vagy a káptalantól mint testülettől. A leleszi konvent (illetve előljárói) bejegyzéseivel ellátott kötetek (18 db.) minden bizonnyal Benkovics püspök illetve Farkas kanonok által kerültek Váradra.

A legtöbb tulajdonosi bejegyzés (410 db.) Rier Ferenc Xavér kanonoké, ez a referenciakatalógusban szereplő teljes állomány (1558 könyvcím) 26%-ának felel meg. E szám jelentőségét növeli az a tény, hogy Rier könyvei – jelentős arányban természettudományos tárgyúak – korszerűek, megfeleltek a kor tudományos színvonalának.

Mintegy 213 esetben a káptalan mint testület a tulajdonos. 1–1 kötet 1702-ben és 1703-ban került a káptalan tulajdonába; 88 kötetbe az 1729. évi lajstromozáskor került bejegyzés; 11, 1, illetve 3 kötetbe 1752-ben, 1762-ben illetve 1764-ben; 111 esetben évszám nélkül.

A 18. század első felében tevékenykedett kanonokok közül (időrendben, a teljesség igénye nélkül) Farkas Istvánnak 4, Bakó János prépostnak 13, Püspöky József Ádámnak 15, Baranyai Jánosnak 2, Névery Pálnak 6, Görgey Istvánnak 4, László Pálnak 4, Barbacsi Ferencnek 5, Návay Jánosnak 4, Csáky Miklós prépostnak 12, Fábry Jakabnak 21, Luby Istvánnak 10 kötetben; a század második felében Keserü Györgynek 15, Szenczy Istvánnak 81, Szentiványi Jánosnak 12, Eőszy Ferencnek 16, Rier Ferenc Xavérnak a már említett 410, Bimbó Eleknek 9 kötetben szerepel a tulajdonosi bejegyzése.

A 17. századi és korábbi bejegyzések tulajdonosai között nem találunk a váradi egyházmegye területén tevékenykedő egyházi (vagy világi) személyt, hiszen gyakorlatilag az összes plébánia illetve a vármegye elpusztult erre a korszakra (Pyber János – 1619 és 1625 között címzetes váradi püspök – possessorbejegyzése egri püspöksége idején keletkezhetett).

Ismertebb, a 16., 17. illetve a 18. század első felében élt, elsősorban egyházi személyiségek egykori tulajdonát képező kötetek szintén a 18. század folyamán jutottak az újjászerveződő váradi káptalan illetve valamely váradi kanonok birtokába, zömmel észak-magyarországi káptalanok (elsősorban az egri és esztergomi) és plébániák közvetítésével. Így került a váradi káptalanhoz Pioppo (Poppius) Dénes modrusi püspök (1560–), Pyber János pécsi- (1611–1619), váradi- (1619–1625), majd egri (1625–1633) püspök, Simándi István erdélyi püspök (1634–1651), Erdődy Gábor egri püspök (1715–1744), Somogyi Ferenc (1649–1655) és Petes András (1696–1713) egri nagyprépostok, Matusek András győri nagyprépost (1699–1713), Ghillány György (1715–1721) és Mednyánszky Ferenc László (1721–1733) esztergomi nagyprépostok, Koller József pécsi nagyprépost (1802–1832), Feja János szepesi nagyprépost (1776–1785), Novák (Nowak) Miklós (1561–1581)-(?), Valeriáni Ede (1614–1639)- és Mérey Mihály (1689–1729) esztergomi kanonokok, Nagyfalvy Gergely (1609–1643 ?) és Kéry István (1654–1658) győri kanonokok, Balogh Márton (1688–1712)- és Márfy István (1697–1703) pozsonyi kanonokok, Majtényi György veszprémi kanonok (1679), Kapocsi (Kapucsy) György pécsi kanonok (1698–1730), illetve egy sor, a 17. sz. folyamán és a 18. sz. elején tevékenykedő egri kanonok – Tömördy György (1625–), Gerzsei Pethő Ferenc (1625–) , Dejthey Balázs (1626–), Krucsay Miklós (1687–), Komáromy János (1713–1757), Handler György Ignác (1717–1744) – kötete.[64] Csáky Imre (1702–1732) és Patachich Ádám (1759–1776) váradi püspökök (mindketten a későbbiekben kalocsai érsekek) néhány könyve szintén a káptalanhoz került. Nevesebb protestáns személyiségekkel is találkozunk az egykori tulajdonosok között: Komáromi Csipkés György (1628–1678), Lisznyai Kovács Pál (1630–1695) és Maróthy György (1715–1744) debreceni főiskolai tanárok, Sóvári Soós Kristóf (–1601) evangélikus nemes személyében, illetve több peregrinussal is. A világi possessorok között találjuk Bekényi Alaghy Menyhért országbírót (1625–1631), a Trencsén megyei harmincados Miticzky Miklóst (1626), br. Révay Lászlót (1646), Pottornyai Boldizsárt – Liptó vm. alispánját (17. sz. második fele), br. Száraz Antalt (1733), gr. Haller Lászlót (1730-as évek), br. Szeleczky Mártont (18. sz. első harmada), br. Barkóczy Imrét (1736), br. Sándor (Slavnyiczai) Lászlót (18. sz. közepe) és másokat.

Egyházi testületek, káptalanok, rendházak, iskolák egykori tulajdonát képező néhány kötet szintén a váradi káptalanhoz került, így az egri káptalannak, a göttweigi (és salzburgi – Szt. Péter – ?) bencés monostoroknak, a vellehradi ciszterci monostornak, a váradi pálosoknak, a sarutlan ágostonosoknak, az egri trinitáriusoknak, a nagyszombati vizitációs társulatnak, a bécsi-, homonnai-, nagyszombati-, pécsi-, sárospataki-, váradi jezsuitáknak, a leleszi konventnek, a váradi papneveldének, a leleszi konvent és a sárospataki jezsuiták (korábban reformátusok) iskolájának, a debreceni-, korponai- és rimaszombati protestáns scholáknak, illetve ferences rendtagoknak néhány könyve.

A 18. század folyamán néhány kötet várad-egyházmegyei plébánosok (többen közülük később kanonokok), illetve váradi- és más egyházmegyei (elsősorban az egri, esztergomi, nyitrai) plébániák birtokából jutott a káptalanhoz.

A váradi káptalanhoz és kanonokjaihoz nem köthető possessorbejegyzések tehát zömmel magyarországi – ezen belül is elsősorban az említett egyházmegyék területén működött – egyházi és világi tulajdonosokat, elvétve ausztriai, erdélyi, morvaországi, lengyelországi és délvidéki eredetet sejtetnek. A bejegyzések szerint Bécsben, Rómában, Zürichben, vagy Utrechtben vásárolt könyvek tanulmányutakhoz, peregrinációkhoz köthetők.

Az állomány nyelvi megoszlása a következő képet mutatja: a művek közel 70%-a latin-, 20%-a német-, 7%-a francia-, 2%-a olasz, és alig 1,6%-a magyar nyelvű. A század folyamán a kanonokok illetve a káptalan által beszerzett könyvek szinte teljes egészében latin nyelvűek, a német és francia nyelvű művek javarészben Rier kanonok hagyatékából kerültek ki (könyveinek fele német-, több mint egyötöde francia nyelvű).

A művek nyomtatási hely szerinti megoszlását vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az állománynak mindössze egyötödét nyomtatták Magyarországon (ennek 46%-át Nagyszombatban, 11%-át Kassán, 9%-át Pozsonyban, 8%-át Kolozsváron). A külföldi nyomdahelyek közül Augsburg, Bécs, Frankfurt, Köln, Lipcse, Párizs és Velence igen jelentős százalékban, illetve kisebb mértékben, de szintén jelentős számban Amsterdam, Antverpen, Bázel, Halle, Lyon, Nürnberg, Róma részesedik az állományból.

Az állomány 80 RMK-t, 8 ősnyomtatványt (1 db. RMK) és 133 antikvát tartalmazott a 18–19. század fordulóján.

A 18. század végén több mint 2800 kötetet számláló könyvtár felvonultatja a teljes katolikus teológiai irodalmat, a korai teológusoktól, latin és görög egyházatyáktól a skolasztikusokon és szerzetesi irodalmon keresztül a jezsuitákig és a felvilágosodás korának képviselőiig. Jelen vannak a humanisták és a különböző protestáns irányzatok képviselőinek művei is. Mint káptalani könyvtárban természetesen igen jelentős mértékben képviselteti magát a világi- és elsősorban az egyházjog illetve a történettudomány és segédtudományai. A természettudományos művek – fizika, matematika, geográfia, csillagászat, építészet, orvostudomány, különféle lexikonok stb. – és néhány szépirodalmi mű alkotja a bibliotéka kisebb, de értékes állományegységét.

 

 

 

 

 

 

 

ANDRÁS EMŐDI

Collections de livres catholiques à Nagyvárad au 18^e siècle, d’une attention spéciale à la bibliothèque du chapître

L’étude présente l’histoire et les fonds de l’époque de la bibliothèque du chapître de Nagyvárad (aujourd’hui Oradea/Roumanie). Après la libération de la ville des Turcs (1692), – leur occupation ayant détruit les antécédents médiévaux – au cours du 18^e siècle, à côté des petites collections d’ordres ecclésiastiques, cinq bibliothèques d’église catholiques à fonds plus important se sont formées: la bibliothèque épiscopale, celle du séminaire, les bibliothèques des couvents des jésuites et des capucins et la bibliothèque du chapître, cette dernière étant le sujet détaillé de l’étude présente. Malheureusement, parmi les cinq bibliothèques fondées au 18^e siècle, c’est seulement la bibliothèque du chapître, qui soit arrivée à conserver ses fonds originaux, les autres devenus victimes en partie ou totalement aux différentes vagues de destruction et de nationalisation du 20^e siècle.

Une variante plus détaillée de l’étude, munie de documents en appendix est parue en volume séparé: Emődi, András: La bibliothèque du chapître de Nagyvárad au 18^e siècle. Bp–Szeged, 2002.