figyelő

Borsa Gedeon köszöntése. A Magyar Könyvszemle szerkeszőbizottsága és munkatársai nevében 80. születésnapja alkalmából köszöntjük Borsa Gedeont, akinek neve ma már nem csak a hazai könyvtáros- és könyvtörténész társadalomban, hanem a nemzetközi tudományosságban is jól ismert. Több mint fél évszázados pályájának időszaka nem volt kényeztető annak számára, aki a magyar művelődéstörténet egyik legmostohábban kezelt tudományágát, a magyar könyv történetének kutatását és korszerű bibliográfiai feltárását tűzte ki céljául. Igaz, voltak e téren nagy elődök, és az is tény, hogy az egyetemi könyvtárosképzés megindulásával némileg előtérbe került a könyvtörténet és a nemzeti bibliográfia ügye, de mindez keveseket sarkallt olyan méretű és színvonalú vállalkozásra, mint amit Borsa Gedeon megindított. Ő dacolni tudott azokkal a különböző irányokból érkező ellenszelekkel, amelyeket sokáig a politikai viszonyok, majd az anyagi nehézségek, de mindenekelőtt az értetlenség gerjesztett, hol egy időben, hol pedig egymást váltogatva. És ez az értetlenség sokáig a tudományos életünket is jellemezte, bár igaz, hogy leghamarább mégis az akadémia irányítói ismerték fel munkássága jelentőségét. Ezt tükrözte az 1972-ben elnyert Akadémiai Díj, és az 1989-ben megszerzett akadémiai doktori fokozat, amelyet ereményei elismeréseképpen nyert el. Közben ugyanis megjelentek már nagy vállalkozásának, a teljes régi magyar könyvállományt magába foglaló retrospektív nemzeti bibliográfia első eredményei: a Régi Magyar Nyomtatványok első két kötete, amely 1635-ig tárta fel a magyar könyvtermést. E kötetek nemcsak alaposan kiegészítették az előző feldolgozásokat, hanem korszerű eszközökkel szinte a könyvek egész történetének és irodalmának az összegezését is adták. E művek nagyon kedvező és elismerő nemzetközi visszhangot keltettek. Azóta megjelent a sorozat harmadik kötete is, amelynek munkálatait még ő irányította, de a kötet szerkesztését már a tanítványok végezték. Mert – és ebben is példamutató volt a tevékenysége – munkatársaiból, tanítványaiból sikerült kinevelnie a Széchényi Könyvtárban egy olyan gárdát, amelynek tagjai maguk is kiemelkedő bibliográfiai és könyvtörténeti munkássággal rendelkeznek. Ők is, miként mesterük, a bibliográfiai tevékenység mellett beható kutatásokat végeztek a magyar nyomdászat és könyvtörténet területén, és jelentős eredményeket értek el. Jellemző Borsa Gedeon példamutató tudományos munkásságának és publikációinak méreteire, hogy az 1996–2000 között tanítványai által megjelentetett könyvtörténeti írásai négy kötetet töltöttek meg. Színvonalukra pedig jellemző hogy a magyar nyomda-, könyv- és általában művelődéstörténet számos területén nyújtott adatokkal alátámasztott új eredményeket, amelyek más tudományágak számára is fontosak voltak.

Eredményekben gazdag munkássága szerencsére ma is folytatódik, külföldi és hazai folyóiratok, így a Magyar Könyvszemle is, amelynek hosszú ideig aktív szerkesztőbizottsági tagja volt, folyamatosan közlik új cikkeit, kritikáit. Reméljük, hogy Borsa Gedeon írásaival még sokáig meg fogja tisztelni lapunkat és kutatási eredményeivel tovább gazdagítja tudományágunkat.

Kókay György

 

Újságok és újságolvasók Ferenc József korában.* A sajtótörténet-írás nem tartozik az intenzíven művelt történettudományi vagy irodalomtörténeti területek közé. Időnként akad ugyan, aki megpróbálja bizonygatni fontosságát – elsősorban mint a 19. század elejétől hatalmi ággá növekedett jelenségét, illetve mint írói életművek egyik fő formáló és közlési helyét –, de ennek eddig sosem lett tartósan foganatja.

A kevés igényes sajtótörténeti munka gyarapodását fontos eseményként kell üdvözölni, az pedig még külön megbecsülendő, ha valaki az Osztrák–Magyar Monarchia három „fővárosának” összehasonlító vizsgálatára törekszik. Ezért komoly várakozással tekintettem Lipták Dorottya monográfiája elé; fontos művelődés- és társadalomtörténeti kérdésekre reméltem tőle jól alátámasztott válaszokat. Az összehasonlító vizsgálatoknak az elvégzésétől arra a kérdésre vártam minden más forrásanyagon végzett vizsgálatoknál hitelesebb választ, hogy Bécs, Budapest és Prága hogyan jelent meg, hol helyezkedett el egymás közvéleményének láthatárán, a másik kulturális-civilizációs térképén.

Lipták Dorottyának megvannak a történészi adottságai ezeknek az összehasonlító kutatásoknak az elvégzéséhez: sokáig az MTA Közép-és Kelet-Európa Története Kutatócsoportjának tudományos munkatársa volt, a Monarchia fő nyelveit jól ismeri, s huzamosan kutatott német és cseh területen.

A monográfia olvasója azonban mást kap, mint amit remél. Rögtön a kötet címében az „újság” megnevezés félrevezető, hiszen az hírlapot, napilapot jelent, ez a kötet viszont az 1848-as forradalmak és az első világháború közötti másik fontos és népszerű lapcsoportra, a képes családi lapokra – térségünkben a magazinok elődjeire – összpontosította figyelmét. A monográfia első fejezete áttekinti a sajtó- és kommunikációtörténeti szakirodalom mérföldköveit, a középpontban Jürgen Habermas és Richard Sennett elméleteivel, illetve azok kritikájával. Ezt egy rövid fejezet követi, amelyben a szerző saját kutatási céljait és módszertanát ismerteti. A továbbiak két fontos részből tevődnek össze: a sajtó tartalmi és technikai előállítási folyamatának és az „ismeretterjesztő-szórakoztató családi lapok” egyes kiválasztott darabjainak bemutatásából, majd pedig az olvasók, az olvasási szokások, „az újság és a közönség kapcsolatának” feltérképezéséből.

A tárgyválasztás megindoklása négyes érvrendszeren nyugszik. Lipták először is azért választotta ezt a kutatási témát, mert az információszerzésnek viszonylag – a szaklapoknál, revue-knél mindenképpen – szélesebb körben ható fajtáját jelenti; mert ez – mint írja – mostanáig kikerülte a tudományos látókört (ami nem teljesen helytálló érv); mert a „konvencionális intézménytörténeti megközelítéseknél” mélyebbre tud hatolni „az emberi lét és tapasztalat” kutatásában; és mert ez a lapcsoport „tartalmi-képi gazdagságánál” fogva alkalmas arra, hogy érvényes válaszokat adjon. Válaszokat két szempontból: hogy „milyen a tömegkultúra előállítóinak vélt képe a tömegek tudati állapotáról” (ami ismét csak kételyeket ébreszthet, hiszen csak néhány ezres példányszámú lapokról van szó), és a „reflex hipotézis” felállítására, vagyis annak vizsgálatára, hogy a közvetített ismeretek „milyen mértékben épülhetnek be” a lapokat olvasó társadalmi rétegek életmódjába, mentalitásába (26. old.).

A témaválasztás melletti érvelés bizonyára más lehetett volna, ha a szerző a kötet tárgyát önálló sajtóműfaj vizsgálataként fogalmazta volna meg. Az illusztrált családi lapok, a revue-k és a folyóiratok, másfelől a politikai hírlapok – a világos német terminológia szerint a Zeitschrift illetve a Zeitung kategóriái – két, eredetileg egymástól független kiadványtípusként közelítettek egymáshoz és hozták létre a modern sajtó műfaját. A családi hetilap és a folyóirat a késő középkortól elterjedő, nevelő és szórakoztató célzatú nyomtatványok – a képes bibliák, hitbuzgalmi nyomtatványok, a kalendáriumok, a különféle népies tanácsadó írások és a ponyvák – leszármazottja, és kezdetben semmi összeköttetése sem volt az információt nyújtó, majd a közéleti véleményformálást is célul kitűző, a hírlevélből alakult hírlappal. Az újságokat és a képes hetilapokat nem az eltérő példányszámuk miatt nem lehet keverni és versenyeztetni egymással, hanem azért nem, mert két különböző sajtóműfajról van szó. Amikor Lipták Dorottya azt tűzi ki célul, hogy „elsősorban a kor vezető laptípusát, a politikai napilapot alapul véve kísérletet teszek a lapok tipológiájának felállítására...” (32. old.), az olyan, mintha valaki a regényt alapul véve kívánna költészeti tipológiát megalkotni. A kísérlet eredménye egy rendkívül elnagyolt és tényszerű hibákkal teli fejezet lett („A sajtó szerepe a fejlődő nagyvárosi tömegkultúrában”).

A házaló lapterjesztést és utcai árusítást jelentő kolportázs szintén a politikai hírlapok egyik csoportjához, a bulvársajtóhoz kapcsolódó fogalom. Az utcai terjesztés csupán az amerikaias szellemű magyar magazin, a Tolnai Világlapja megjelenésével, a 20. század elején terjedt át a hetilapok műfajára, vagyis tulajdonképpen nem tartozna ennek a monográfiának a témakörébe. Lipták Dorottya több helyen is hivatkozik arra, hogy a Monarchia mindkét részében kolportázs-tilalom volt érvényben (pl. 33. old.) Igaz ugyan, hogy a megállapításokhoz tartozó lábjegyzeteiben éppen az ellenkezőjét bizonyítja, sőt az egyik helyen közölt kép is rikkancs-gyereket ábrázol (121. old.), de ennek ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy kolportázs-tilalom állt fenn. A tévedés az akadémiai magyar sajtótörténetből származhat (II/2. köt. 32. old.), de a korban érvényes sajtótörvény (1848:XVIII. tc.) 45.§-ának és az utcai árusítás kiegyezés utáni rendeleti szabályozásának (1731/1867 BM) ismeretében ilyen kijelentést nem kellene megkockáztatni – vagy lehetne támaszkodni Révész T. Mihály sajtójog-történeti disszertációjára (A sajtószabadság érvényesülése Magyarországon, 1867–1875. Bp. 1986.), amely a kiegyezés utáni sajtóügy és sajtópolitika teljes témakörét részletesen feldolgozta. Röviden: Magyarországon ebben a korban végig nem volt kolportázs-tilalom.

A napilapokkal érintőlegesen foglalkozó részek rávilágítanak arra, hogy a szerző bizonytalan a magyar sajtótörténeti vonatkozású szakirodalom használatában, és hézagosan használta fel éppen az időtálló és új eredményeket hozó munkákat. Csupán illusztrációként említek meg néhány példát. Az irodalomjegyzék és néhány jegyzet hivatkozik ugyan az akadémiai A magyar sajtó története II. kötetére (1985), ténylegesen azonban inkább hagyatkozik a szerző az 1977-ben a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által kiadott sajtótörténeti tankönyvre, amely a Kádár-korszaknak az újságírókkal szemben támasztott kemény ideológiai elvárásait alapozta meg történetileg (egyébként pedig az illusztrált hetilap műfajjal egyáltalán nem is foglalkozik). Viszont érdemben nem használta a MÚOSZ által 1994-ben kiadott sajtótörténeti tankönyvet, amely nem csak máig az egyetlen átfogó magyar sajtótörténet, de az akadémiai monográfiához képest új adatokat is tartalmaz.

A kötet gazdag, de heterogén – és bibliográfiailag gyakran pontatlan – irodalomjegyzéke, amely a lábjegyzetekkel olykor nincs összhangban, inkább egy külön gyűjtött témabibliográfiára emlékeztet, nem pedig a valóban felhasznált irodalomra. Nem utal A magyar sajtótörténet irodalmának válogatott bibliográfiája (1972) ismeretére – amelyből a hazai hetilapokra és szerkesztőikre vonatkozó régebbi irodalmat áttekinthette volna –, és nem ismeri Lakatos Éva nagyszabású, közel harminc év alatt megjelent vállalkozását, a Magyar irodalmi folyóiratok című repertóriumsorozatot (Petőfi Irodalmi Múzeum,1972–2000), amely a folyóirat fogalmába belevonja az irodalmat közlő összes hetilapot is, és amelyből még az egyes évfolyamok munkatársainak teljes névsora is megismerhető. Felhasználásának közvetlen eredménye lehetett volna az egyes lapok jellegéről rajzolt árnyaltabb kép, és kiküszöbölhető lett volna a korábbi évtizedekben eltúlzott, merev és ideológiai alapú szembenállás megismétlése például A Hét és az Uj Idők esetében.

A szerző röviden megfogalmazott érvei a tárgyválasztás mellett és a fentebb idézett, előre kitűzött feladatok nem egészen illenek magához a monográfiához. A magyar sajtótörténeti irodalom zömének egyik nagy hibája, hogy módszertani ismeretek és szempontok nélkül készültek. Ezzel a hagyománnyal sajnos ez a munka csak szavakban szakít, az első két fejezet ígérete ellenére is, ugyanis a lehetséges módszertani minták számbavétele független maradt az anyagfeldolgozástól, amely nagyrészt tradicionálisan leíró jellegű lett. A számba vett külföldi módszertani szakirodalomból leginkább a frazeológiát használta fel a szerző, ami egy-egy ilyen mondatszörnyeteget eredményezett: „Úgy tekintek ezekre [t.i. az „olvasóintézmények”-re] mint amelyek részesei a társadalmi információs hálózatnak, olyan kommunikációs terek, amelyek szociálintegratív funkciókat is ellátnak, ahol az olvasmánypreferenciák intézményesült formában kanalizálódnak.” (113–114. old.) A mondat tartalma értelmi csorbulás nélkül akár még köznyelvi megfogalmazással is leírható lenne. De ez a mondat sajnos csupán egy kiragadott példa „...az olvasás még az elitek kultúrtechnikájának számított...” (187. old.) típusú megfogalmazások közül.

A szerző által vállalt – fent idézett – feladatok érdembeli teljesítéséhez mindössze hat hetilap bemutatása kevés. A budapesti Vasárnapi Ujság, A Hét és az Uj Idők, a prágai Svĕtozor és Zlatá Praha, illetve a csakis olvasókutatási szempontból idetartozó, mert nem bécsi, hanem németországi Gartenlaube, egy rendkívül gazdag és sokszorosan tagolt lapcsoport túlzottan kevés darabját jelenti, ráadásul egymás utáni leírásokban, amelyek az összehasonlító elemzésnek csak elemeit tartalmazzák.

Először is a magyar lapoknál maradva: a Vasárnapi Ujság igen nehezen értékelhető a maga helyén, ha hiányzik viszonyítási elemként a városias-urbánus lapok vonulata, a Hazánk s a Külföld, a Magyarország és a Nagyvilág, az Ország-Világ, és szintén hiányzik a Gartenlaube magyar változataként a középosztály alsó rétegei számára kiadott Képes Családi Lapok, az első olyan lap ebben a csoportban, amely meghaladta a tízezres példányszámot; illetve hiányzik a felső, a polgári és „nagypolgáriasuló” rétegeket megcélzó Magyar Salon, amely a legközelebbi előfutára A Hét ízlésreformjának. De ugyanennyire érthetetlen a szerzőnek az a megállapítása, hogy „az alapos válogatás során jutottam a számomra meglepő felfedezésre, hogy ebben a műfajban igazán karakterisztikus, tartósan fennmaradó osztrák lapot nem találtam.” (27. old.) A kijelentés teljességgel érthetetlen. Vajon miért nem „karakterisztikus” és „nem tartósan fennálló” a 26 évfolyamon át működő Die Heimat (1876–1901), a Neue Illustrirte Zeitung (1873–1892, 20 évfolyam), a 46 évfolyamon át megjelenő Österreichische Illustrierte Zeitung (1893–1938), a 21 évfolyamon át élő Illustrierte Welt (1908–1921), vagy a 69 (!) évfolyamot megélt Wiener Salonblatt (1870–1938)?

Természetesen bármennyi egyedi lap bemutatásával dúsult volna a monográfia tartalma, önmagában az még nem biztosította volna a rendszerezésüket is. A kiegyezés utáni fél évszázadról lévén szó, az egymás mellett lebegő lapcímek vagy néhány tartalmi elem helyett például a kiadók, a kiadó-tulajdonosok vállalkozásai, egyre tagolódó lapcsaládjai tehetnék világossá, áttekinthetővé és érthetővé ennek a sajtóműfajnak a belső mozgásait. A Heckenast/Franklin, a Rosenberg(Révai), az Athenaeum, a Deutsch Testvérek, a Légrády Testvérek, a Wilckens és Waidl/Pallas, a Singer és Wolfner sajtóházak lapkiadási politikája, és közöttük magános vállalkozóként Kiss József (A Hét) érthető vonalak szerint rendezték el és szabták meg a sajtóéletet, amelyben a szerkesztő szerepe teljesen megváltozott a korábbi gyakorlathoz képest.

Van két olyan további ismeretág, amely nélkül éppen az illusztrált lapműfaj nem ismerhető meg és nem tárgyalható érdemben: ezek a fotótörténet és az illusztrálás technikája. Az irodalomjegyzékben nem szerepelnek Hevesy Iván, Szilágyi Gábor, Kincses Károly, Tőry Klára, Albertini Béla fotótörténeti monográfiai, tanulmányai – hiányuk tartalmilag érzékelhető –; és legalább a vitatás erejéig idézni kellett volna Radnóti Sándor tanulmányát is („Magyar folyóiratillusztrációk 1849–1867” a Művészet Magyarországon 1830–1870. c. katalógus I. kötetében – Bp. 1981.). Sajnálatos, hogy még a nyomdai enciklopédiák, lexikonok címszavainak erejéig sem ismerkedett meg a szerző azokkal az illusztrálástechnikai alapproblémákkal és megoldásaikkal, amelyek ennek az egész műfajnak a létét és fejlődését meghatározták. (Haiman György egy-két idézett, újságcikknyi írása az előzetes alapismeretek nélkül inkább a szakterminológia rengetegében való eltévedést eredményezte.) Egy tudományos igényű monográfiában nem lett volna szabad olyasféle hibáknak bennmaradni, mint hogy „A 80-as években a tónusos fametszés mellett, kedvelt az autotipia...” (64–65. old.) – az pedig már-már humoros tájékozatlanság, ha valaki „linónyomás”-ra lefordítja a linotype találmány nevét (45. old.), amelynek pedig semmi köze a nyomáshoz, hanem a Mergenthaler-féle sorszedő gép neve.

Az illusztrálási lehetőségek egész kérdésköre magának a képes sajtónak a létét érinti, és kialakulásának időpontjára ad magyarázatot. Nem tartalmi, sem nem olvasói igények, hanem technikai, nyomdászati szempontok szabták meg létrejöttének lehetőségét. A probléma magva a szövegközi illusztrálás nyomdai megoldása volt. A képes családi lapok felvirágzásához és további műfaji szétágazásaihoz, a képes hírmagazinok megjelenéséhez pedig még egy találmányra volt szükség: a fényképezésre, majd azt követően újabbakra, amelyek a fényképet nyomtathatóvá tették. A technikai fejlődési folyamat eredményeként a századforduló éveiben ismét olyan jelentőségű változás következett be, mint amilyen a képes családi lapok megszületése volt az 1830-as években: most – ami a monográfia témazáró eseménye lehetett volna – megindultak a magazinok, nálunk a Tolnai Világlapja kiadásával (1901–1944). Ez a hirdetésekre építő, a lapkiadást már nem küldetésnek, nem elsősorban népnevelési fórumnak, hanem üzleti vállalakozásnak tekintő valóságos tömeglap az 1910-es évekre a heti 80–125 ezres példányszámot elérte, miközben a képes családi lapok csupán néhány ezer példányban jelentek meg.

A kötet több helyén megemlített lappéldányszámok sajnos megbízhatatlanok és ritkán vannak alátámasztva. Az ugyan igaz, hogy a magyar lapok kiadói üzleti titokként kezelték lapjaik példányszámát és nem tárták a nagy nyilvánosság elé, de azért több közvetett forrás létezik. Például néhány nagy bank levéltári fondjában egyes időpontokra egészen pontos adatok találhatók – ám a kötetben levéltári kutatásoknak nincs nyoma –, azonkívül a hirdető irodák katalógusai is használható források, kellő összehasonlítással, óvatossággal és a szükséges kritikával (Blockner, Mosse, Dukes stb.).

A kiválasztott családi lapok leírásai vegyes színvonalúak. A Vasárnapi Ujság – a szerző által adott fejezetcímmel ellentétben – nem a rossz 20. századi asszociációkat keltő „törzsökös magyar olvasó” lapja volt, hanem Gyulai Pál és köre által irányított, hangsúlyozottan a magyar protestáns hagyományokhoz kapcsolódó „enciklopédiai” hetilap, amely nép-nemzeti szellemű olvasmányokat nyújtott a „nemzeti”, az évtizedek múltával egyre inkább a vidéki középosztályi olvasóknak. Igényességére jellemző adat lehet, hogy Gyulai Pál a Budapesti Szemle számára készített és valamilyen ok miatt ott nem közölt kéziratokat adott át a Vasárnapi Ujságnak. Azonban még az összetett érveken nyugvó besorolás is további gondos árnyalást igényel, amit egyetlen, meglepő példa is igazolhat: a sok szempontból konzervatív Vasárnapi Ujságnak kiemelkedő szerepe volt a szociófotó hazai kezdeteiben és elterjesztésében.

A Hét megnevezhető ugyan mint „a városi poézis lapja”, de sokkal inkább jellemezte az, hogy a radikális modernizálódás urbánus fóruma volt. Pontos meghatározása talán ez lehetne: a világról is tudomást vevő szépirodalmi hetilap. Azonkívül a bemutatott többi lap közé nem teljesen illik, mivel sem nem családi, sem nem illusztrált hetilap volt (kizárólag a borítólapján jelent meg egy-egy kép, többnyire portré).

A szerző a legkevésbé az Uj Időkkel tudott mihez kezdeni. Bár itt fogalmazott a legárnyaltabban, amikor arra utalt, hogy „a századforduló táján minden eddiginél intenzívebb átjárás van a nemesi és polgári kultúra csatornái között” (97.old.) – e megállapításánál azonban elkelt volna a Hanák Péterre és Németh G. Bélára történő hivatkozás –, és hogy mit is jelent „a mindenkori átlagnak” szóló lap sikere. Viszont arra kell gyanakodnunk, hogy valami más lapra gondolt, amikor megállapította, hogy „Az Új Idők nem helyez súlyt – a riport, a fotó térhódítása idején sem – az időszerű képekre” (97. old.). Ez a kijelentés csupán néhány lapszám kinyitása és a fotótörténeti szakirodalom alapján is tudhatóan nem helytálló. Épp így légből kapott megjegyzés, hogy „az illusztrációs részt az édeskés, szentimentális ízlést sugalló zsánerképek uralják” (98. old.), miközben éppen abban az időben (1905), amikorból ennek alátámasztására címlapképet is közöl, az Uj Idők az a lap, amelyik (az Ország-Világgal versengve), látványosabbnál látványosabb szecessziós – azaz a korban a legprogresszívabb és legdivatosabb ízlést képviselő – címlapokkal jelenik meg, köztük például az angol preraffaelita-szecessziós művészet egyik vezéregyéniségének, Walter Crane-nek az Uj Idők számára készített grafikájával. Lipták nem vette észre, hogy az Uj Idők nem állandó, hanem hetenként változó borítóval jelent meg, vagyis egyetlen kiragadott címlapi illusztráció nem alkalmas az általánosító jellemzésre.

A Ferenc József-i kor képes családi lapjairól szóló monográfiának a lapok olvasói, az olvasói szokások képezik a második felét. Míg az első inkább történészi és irodalomtörténészi feladat, az utóbbi inkább történeti szociológiai megközelítés lenne. Az első részhez hasonlóan sajnos ez is szűkkörű áttekintés, kevés újdonsággal. Tömör, nagyrészt helytálló áttekintést kapunk „az újságolvasás nyilvános színtereiről”, bár a kávéházakat, olvasóköröket és könyvtárakat bemutató alfejezetek a nagyrészt ismert feldolgozások összefoglalásai. Azt azonban szóvá kell tenni, hogy Lipták Dorottya itt is hagyta magát félrevezetni a kiadói hirdetések (és panaszkodások) által, amikor tényként írja le, hogy „...az előfizetők zömét – a szerkesztőségeket és főbb hivatalokat leszámítva – a kaszinók, társaskörök, kölcsönkönyvtárak, kávéházak, vendéglők, olvasókörök, egyesületek, nyilvános könytárak teszik ki.”(126. old.) A valóságban az előfizetők túlnyomó többsége magánszemély volt, viszont a néhány százalékot jelentő kávéházi, olvasóköri példányoknak hatványozottan több olvasója volt. Hiányzik a lapterjesztés kiadói megszervezésének témaköre, a postai szállítás és az újságszállító vállalkozások tevékenységének feldolgozása. Ebben a részben még inkább szembeszökő, hogy szervetlenül egymás mellé állított példák sorakoznak, amelyekből nem rajzolódnak ki egy-egy struktúrának és működési formának a szabályszerűségei, a következtetések levonása mögül pedig hiányoznak a hitelesítő alátámasztások, az adekvát elemzések.

Mindent összevetve az „Újságok és újságolvasók Ferenc József korában. Bécs – Budapest – Prága” című monográfiából új, eddig nálunk hozzáférhetetlen információként két cseh képeslapot és olvasóit ismertük meg. Ezek is figyelembe veendő adalékok az Osztrák–Magyar Monarchia művelődéstörténetéhez – bár kissé sovány eredmény, ha a tárgykörben rejlő lehetőségekre gondolunk. Tehát továbbra is megválaszolatlanok maradtak ilyen kérdések: hogy Bécs, Budapest és Prága lapjai között létrejött-e valamilyen szerves, rendszeres kapcsolat, például átvettek-e egymástól cikkeket, figyelték-e – egyáltalán olvasták-e – egymás lapjait, és reagáltak-e rájuk valamilyen formában, voltak-e közös munkatársaik, illetve olyanok, akik egyik városból a másikba átmentek (amiről Budapestről Bécs irányában többről is tudunk, de volt-e ellentétes irányú mozgás is; és az is ismert, hogy Karl Klič Prágából jött át Budapestre bő két évre, és innen ment tovább Bécsbe – de volt-e más hasonló eset is), s ez a kapcsolat megmaradt-e az alkalmi összeköttetések szintjén vagy egy közös kulturális vérkeringés részese lett? És a Monarchia korában hogyan változott ezeknek a kapcsolatoknak az intenzitása és a jellege? Kézenfekvő, mégis érdekes téma egyes lapcsokrok, lapcsaládok összefüggéseinek felderítése is, amilyenek például a mindhárom városban megjelenő Salon, Salonblatt címet viselő lapoké. És remek téma lehet a címadási szokások, a bennük kifejeződő világnézetek összehasonlítása, mint például a magyar lapok egyik jelentékeny részénél a haza és a külföld párhuzamba állítása az Ország-Világ típusú címek esetében.

Buzinkay Géza

 

 

Válasz Buzinkay Gézának. A recenzens rögtön egy huszáros támadással indít és lecsap a címre, tudniillik az „félrevezeti az olvasót”, mivel én a hetilapokról, azaz a folyóiratokról írok. Indoklásul a „világos német terminológia” elválasztó kategóriáira hivatkozik – Zeitung–Zeitschrift –, az általános lexikonok, értelmező szótárak szintjén. Ha viszont áttekintjük a német elméleti irodalmat, akkor kiderül, hogy amióta a sajtó Németországban tudományos kutatás tárgyává vált – s ez kilencven évvel ezelőttre datálható– azóta folyik a vita arról, miként lehet a Zeitung–Zeitschrift műfaját, megjelenési formáinak sokszínűségét, típusvariációit egy-egy egységes definíció Prokrusztész ágyába begyömöszölni. Különösen problematikus ez a folyóirat esetében, amelyre sem a statisztika, sem a bibliográfia, de még a sajtótörténet-írás, vagy a kommunikácókutatás sem tudott mind a mai napig végleges megnyugtató megoldást találni.

Úgy vélem, az egész műfaj-problematikát kifejezetten a változó korok függvényében érdemes vizsgálni. Természetesen ma is vannak tekintélyes külföldi sajtóteoretikusok, akik a naponta megjelenő és az időszakosan megjelenő sajtótermékek között merev választóvonalat húznak, Buzinkay is ezt teszi. Érvelésükben az újság specifikumaiként az aktualitást, a tartalmi univerzalitást, és a nyilvánosságot emelik ki. De akkor azonnal szembetalálják magukat avval az alapproblémával, amivel a recenzens is, nevezetesen mikor a hírlap lényegét, megkülönböztetve a folyóirattól az „információ nyújtás”-ban, „a közvélemény formálás”-ában véli megragadni. Ez korántsem tekinthető kielégítő meghatározásnak, ugyanis minden definíció annyit ér, amennyire az a praxisban alkalmazható. Azonnal adódik a kérdés, a heti és havi periodikáknak esetleg némileg eltérő eszközökkel, de nem ez volt a célja, nem inkább a periodicitás és aktualitás területén lelhetők meg a megkülönböztető jegyek?

Ez a gondolatmenet rögtön egy másik kérdést indukál, no de mi van a hetilapokkal? Hiszen a 19. század folyamán az újság és a folyóirat egymáshoz illeszkedő viszonyában éppen a hetilapok műfaja az, amely az ún. köztes kategória jegyeit viseli magán. Különösen érvényes ez az illusztrált hetilapokra. Nem véletlenül már elnevezésükben is utalnak erre, mint például a lipcsei Illustrirte Zeitung, a Berliner Illustrierte Zeitung, a Vasárnapi Ujság, hogy csak a legismertebbekre emlékeztessek. Formai és tartalmi jegyeken is bizonyítható ez. A század második felében a hetilapok mind gyakrabban veszik fel a napilapokra jellemző nagy formátumot, míg az utóbbiak, gyakorta a heti-havi periodikákra jellemző tördelési formát, hasábbeosztást, fejlécet alkalmazzák. A hetilapok a 19. század végén, a 20. század első évtizedeiben a technikai fejlődésnek köszönhetően erőteljesen csökkentik azt a hátrányt az aktualitás terén, ami az 1860–1870-es években még a napi sajtóval szemben jellemezte őket. Míg a napilapok, a fokozódó kommercializálódás folytán mind nagyobb hangsúlyt fektetnek a szórakoztatásra, amely a tárcákban, a folytatásos regényekben, nemkülönben a hétvégi mellékletek megszaporodásában érzékelhető. Természetesen genezisükben eltérő társadalmi igények, motívumok és funkciók érhetők tetten, de az európai kultúrkörön belül a modern nyilvánosság kialakulásában a hírlevélből kifejlődő hírlapnak, valamint a folyóiratnak egyaránt és egymás mellett élő fontos szerepe volt. Minderről a nyilvánosság-kommunikáció fejezetben Habermas nyomán részletesen írok, és akkor is, amikor az ismeretterjesztő-szórakoztató családi hetilapok gyökereit, közvetlen előzményeit a felvilágosodás kori morális sajtóban, bizonyos megszorításokkal a kalendáriumokban és az ún. Penny Magazinokban vélem megtalálni (14–16, 55–57. old.).

A műfaji–fogalmi precizitásáról híres, olykor elhíresült német szaktudomány egykori bölcs öregje, Joachim Kirchner épp ezért számomra is elfogadható értelmes érvként, a hetilapokra alkalmazva a Zeitung–Zeitschrift között felállított merev fogalmi elhatárolódás buktatóira hívja fel a figyelmet és az egész vitát meglehetősen meddőnek minősíti. Walter Hagemann pedig azt javasolja, hogy ha folyóiratok gyűjtőkategóriájából kivesszük a heti megjelenésű lapokat, akkor a havi és negyedévi periodikák esetében jóval homogénabb, precízebb fogalmi meghatározást adhatunk.[1]

A fentiek fényében úgy gondolom, hogy semmiképpen nem félrevezető a mű címében az újság és az újságolvasók szerepeltetése, a szándék meg végképp nem ez volt. Nem kívánom e kérdéskör hosszas fejtegetésével a vita olvasóit untatni, csupán zárójelben jegyzem meg, hogy a könyv a nagyvárosi tömegsajtó általános vonásait tárgyaló fejezete a bécsi–budapesti–prágai napilapokat is tárgyalja. Amikor ebben a fejezetben kisérletet tettem a lapok tipológiájának felállítására, Buzinkay Géza ide vonatkozó hasonlatát – miszerint „ez olyan mintha valaki a regényt alapul véve kívánna költészeti tipológiát megalkotni” – nehezen tudom értelmezni, mivel a tipologizálás a napilapok műfaján belül marad (34–40. old.). Ezen belül különböztet meg altípusokat, és szó sincs arról, hogy az általam a további fejezetekben vizsgált családi lapokra is kiterjedne, vagyis bármiféle erőltetett keveredés történne.

No de térjünk a lényegre, miről is szól tulajdonképpen a könyv? Abból a premisszából indulok ki, hogy a közép-európai nagyvárosokban a 19. század második felében kiteljesedő modern urbánus környezet mintegy keretéül szolgált és kitermelt új típusú fogyasztási- és művelődési szokásokat, kultúra teremtő törekvéseket. Munkámat tehát azoknak a műveknek a sorába kívántam illeszteni, amelyeknek tárgyát lett légyen az egy irodalmi alkotás, avagy egy zenei-képzőművészeti műfaj, és annak közönsége, azért vizsgálom, hogy megállapítsam, miként képezi le az egy adott kor, régió kulturális-társadalmi kontextusát. A recenzenssel ellentétben úgy vélem, hogy az ismeretterjesztő-szórakoztató családi hetilapok alkalmasak a polgári-polgárias kulturális praxis megjelenítésére. Bár a századfordulóig a tízezer példányt nehezen tudták meghaladni, de mivel az általam kiválasztottak Monarchia szerte az egyéni előfizetőkön túl, szinte valamennyi kávéházban, kaszinóban, olvasókörökben, különböző nyilvános könyvtárakban, esetenként vendéglőkben elérhetők voltak, a kor kulturális fogyasztási mértékeihez mérten relatíve nagy tömegű olvasókhoz eljutottak. Vagyis létrejöttüket kifejezetten a piacosítás körülményei, a fogyasztási igények határozták meg, tartalmukat pedig a hétköznapok történései töltötték ki, az élet valamennyi tartományát lefedték.

A vizsgálat elvégzéséhez olyan kérdéseket kellett feltennem, miszerint milyen társadalmi igények és kihívások hívták életre a műfajt, miként reagáltak erre a lapok tulajdonosai, kiadói és szerkesztői, milyen mentalitást, értéket és ízlést közvetítettek, hogy ezáltal meghatározhassam a lapok helyét és szerepét a nagyvárosi tömegkultúra terjesztésében, a társadalmi kommunikációs rendszer fejlődésében. A kommunikációs folyamat másik elemét képező olvasó fogyasztói és kulturális magatartásának fókuszba helyezésével viszont az emberek kulturális készségeire, életvilágára, kulturális önértelmezésük tartományaira kívántam rávilágítani, továbbá arra, hogy létre jön-e a feladó és a befogadó mentális összhangja és ezáltal kialakul e egy kép az adott kor kulturális környezetéről, szokásairól.

Amikor tehát célkitűzéseimet megfogalmaztam, egyértelművé tettem, hogy a kérdéskört nem szűken, műfaj központúan vizsgálom és értelmezem, hanem egy tágabb kulturális-mentális kontextusba helyezem és ezáltal a lapokat a közép-európai kulturális-társadalmi régió lenyomatának tekintem, amely egyszerre tükrözi az előállítóik és olvasóik kulturális emlékezetét. A sajtó története ily módon a modern kultúrtörténet részeként válik fontossá számomra (26, 113–114, 126, 155. old).

Nem feltételezem, hogy Buzinkay Géza szándékaimat illetően alapvető tévedésben lenne, hiszen idéz belőle, legfeljebb annyit állapítok meg, hogy azokról egyszerűen nem kíván tudomást venni, amikor azt írja, hogy „a témaválasztás melletti érvelés bizonyára más lehetett volna, ha a szerző a kötet tárgyát önálló sajtóműfaj vizsgálataként fogalmazta volna meg.” Mert ha ezt tenné, akkor kritikájának vezérfonalát kénytelen volna elejteni, aminek a lényege, hogy következetesen szűk, klasszikus sajtótörténet megírását kéri tőlem számon. Ezzel mintegy megelőlegezve az elmélyült negatív képet, amire recenzióját kifuttatja.

A családi lapok teljes spektrumának a három városra kiterjedő összehasonlító vizsgálatát azért sem vállalhattam magamra, mert amint azt a kutatás feladatát kijelölő fejezetben kifejtem, majd az idevágó alfejezetek felvezető szövegében ismételten jelzem, a kor sajtóját tekintve, a kutatásban külön-külön is alapvető hiányosságok mutatkoznak (25, 31–32, 39. old. és 32. lábjegyzet).

A könyv megírásakor nem létezett tudományos igénnyel megírt cseh sajtótörténet, az osztrák szakirodalom legújabb produktumai továbbra is a napilapok tárgyalására szorítkoznak. Ezen a téren messze a magyar sajtótörténet-írás tud a legtöbb eredményt felmutatni. Mindamellett kezdhettem volna munkámat akár a magyar sajtótörténeti irodalom mélyreható kritikájával is, de –mivel nem sajtótörténetet kívántam írni –, úgy véltem mindenképpen gyümölcsözőbb, ha abból az érték- és időtálló elemekre támaszkodom. Bár a MÚOSZ gondozásában eredetileg 1994-ben, majd a javított, bővített változatban, 2001-ben megjelent sajtótörténet továbbra is mindössze hat oldalt szentel az első világháborúig terjedő korszak valamennyi jelentős heti és havi lapjának, változatlan szövegközléssel. Az akadémiai sajtótörténet II/2. kötete a hetilapokat is részletesen tárgyalja 1890-ig bezárólag, ugyancsak Buzinkay Géza tollából. A folytatás azonban mindannyiunk sajnálatára évtizedek óta késik. A sajtóban a századvég-századelőn végbemenő gazdagodás, erőteljes differenciálódás miatt az új kötetek megjelentetése, még egy-egy műfaj történetének megírása is minden eddiginél szervezettebb és differenciáltabb team munkát igényel, korántsem egyszemélyes vállalkozást.

Ezért is választottam azt az utat, hogy a kínálatból elemzésre az általam vélt, s a kort leginkább karakterisztikusan leképező családi lapokat emeltem ki, amelyet a fogyasztási szokásokról szóló vizsgálatok is implicite visszaigazoltak (25–26. old.). Egy hetilap megjelenésének időtartama önmagában ugyanis még nem jelzi létjogosultságát. Megvizsgálandó, hogy műfajilag beilleszthető-e az általunk kiválasztott típusba – lásd a családi lapokról adott definíció (53–54. old. és 47. lábjegyzet) – továbbá tartalmilag érzékelhető-e egyéni nemzeti, lokális jellege. Finom elemzéssel meghúzható-e a lapok között a határvonal, ami egyeseknél a külföldi mintakövetést, míg másoknál az egyszerű utánzást, vagy valamely „anyalapnak” a helyi változatát jelenti. Ugyancsak figyelembe veendő szempont, mivel a közönség körében a családi lapok a kor divatos és sikeres műfaját testesítették meg, hogy számos kiadó az üzleti siker reményében fejlécén, vagy alcímében ezt az elnevezést szerepeltette, amelyet a forma és a tartalom igen gyakran nem igazolt vissza. Nem említve a különböző stuttgarti, lipcsei, berlini kiadók által üzemszerűen gyártott családi szórakoztató füzeteket, melyeket Monarchia szerte a német nyelvű napilapok hétvégi kiadásához mellékletként illesztettek. Nos, mindezek együttes számbavétele dönti el, hogy a kínálatból az összehasonlítás szigorú kritériumainak melyek felelnek meg, melyek esnek ki a rostán.

Itt térek ki a Buzinkay Géza által felsorolt és látszólag joggal hiányolt bécsi hetilapokra. Maradjunk szigorúan a tényeknél. Ebben a kérdésben az egykorú és mostani német szakirodalom-, ahogy erről a munkám bevezetőjében, mint egyik fontos és nem elhanyagolható kérdésről írtam – egyértelműen foglal állást és ezt mind a mai napig osztrák részről sem cáfolta meg senki.[2] Nevezetesen arról van szó, hogy a Monarchia piacára évtizedeken keresztül tömegesen és akadálytalanul áramlottak be a német birodalmi lapok, amelyek tetszetős kivitelükkel, olcsó áraikkal az egyre élesedő piaci versenyben nehezen tették lehetővé, hogy ebben a műfajban tartósan az osztrák, bécsi karakterrel rendelkező lapok fenn tudjanak maradni (58. old. és 52. lábjegyzet).

Meg kell jegyeznem, hogy ugyanis nem elegendő valamilyen katalógusból a megjelenési adatokat előhívni, mert akkor könnyen kiderülhet, hogy például a Heimatot, amely programjában egyszerre vállalja fel osztrák voltát és azt a szellemi, lelki és kulturális közösséget, ami a birodalmi németséghez köti, egy idő után Bécs helyett, egészen a megszűnéséig Boroszlóban (Wroczlawban) adják ki. Ugyancsak hasonló állapítható meg a Neue Illustrirte Zeitungról, mely bécsi indulása után már párhuzamosan Bécsben és Lipcsében jelenik meg, míves kiállításban, kozmopolita jelleggel. Idővel fejlécén is feltünteti, hogy az Über Land und Meer osztrák kiadása és végül a stuttgarti Deutsche Verlagsanstalt vállalkozásainak részeként, beleolvad e lapba. Az 1893-ban induló Österreichische Illustrirte Zeitung valóban az egyetlen, amely az Anschlussig fenn tudott maradni. De sem időben, sem jellegében nem tartozik ide. Sokkal inkább a képes hírmagazinok családjába, kitekintéssel az egész világra, mint a párizsi Illustration, az Illustrated London News, vagy a Berliner Illustrierte Zeitung. A kritikus által említett Illustrierte Welt a maga korában páratlan vállalkozás volt, de nem családi lap, hanem revue, nagyalakú, kiváló minőségű márványpapíron nyomtatott, címlapján színes képpel, arany dombornyomású betűkkel megjelenő reprezentatív orgánum. Kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy a monarchia beli high life-ról, leginkább az udvari arisztokrácia életéről tudósítson külföldre, erre utal a francia alcím is. Azonban Buzinkay állításával ellentétben temérdek pénzt felemésztve nem tizenhárom évet, hanem két évet és hat számot élt meg. Létezett még közel azonos időben egy Illustrierte Welt, melyet Stuttgartban és részben a híres bécsi könyvkiadónál Ernst Perlesnél szerkesztettek, de ez nem volt más, mint a Buch für Alle egyik változata, és pár szám próbálkozás után egyesült a stuttgarti lappal. A Wiener Salonblatt viszont az európai szalonlapok nagy családjába illeszkedik bele. Bizonyára nem lenne érdektelen alkalomadtán a Magyar Salonnal esetleg a Prager Salonblattal, vagy a Dámské besedyvel összevetni, de fájdalom eredeti példányai Ausztriában egyes-egyedül a Felsőausztriai Tartományi Múzeum könyvtárában, Linzben érhetőek el.

Minden bizonnyal azon is lehet vitatkozni, hogy a vizsgálat elvégzésére hat lap, átlag minimum 20–30 évfolyamot számítva elegendő-e, vagy kevés? De itt nem megkerülhető az a kérdés, hogy lehet-e egy munkáról úgy kritikát írni, hogy a hat lapból a három külföldiről a recenzens érdemben nem tesz említést, miközben tőlem az összehasonlítást kéri számon? S miután ezt a zavaró elemet kiküszöbölte, megindul a frontális támadás össztűz kíséretében, mert itt már hazai terepen folyik a harcászat.

Természetesen elemzés tárgyává lehetett volna tenni további lapokat, amennyiben a magyar sajtó fejlődéstörténetét kívántam volna megírni. A hiányolt lapok közül az Ország-Világgal, a Magyar Salonnal, és a Képes Családi Lapokkal másutt egy tanulmányomban foglalkozom, melyet a kritikus egyébként jól ismer. Azt pedig végképp nem tudom elfogadni, hogy a lipcsei Gartenlaube csupán az olvasáskutatás szempontjából tartozik a csokorba, minthogy azt sem, hogy pár sorral arrébb pedig a Képes Családi Lapokkal rokonítja. Eltekintve attól, hogy a Gartenlaubenak az anyaországon kívül a legnagyobb felvevő piaca a Monarchia volt, generációk nevelkedtek rajta és keresettségével a közép-európai régió lapjainak állandó konkurenciát jelentett, messze több volt ennél. A Gartenlaube, szerkezeti és tematikai tagolódásával a térség családi lapjai számára újszerű és sajátos műfajspecifikus formát honosított meg, melyhez számos egyéb publicisztikai újdonság társult. Mint ahogy a munkámban fogalmaztam, a legtöbb lap mintaként bevallottan, vagy leginkább be nem vallottan őt követte, hiszen az általa kialakított szerkezeti-tematikai sémát töltötték meg egyéni nemzeti tartalommal, szemlélettel és ízléssel. Ezt a lapalapítók, szerkesztők – Gyulai Pál, Jókai Mór, Pákh Albert, Emanuel Tonner, Ferdinand Schulz – egykorú feljegyzései, visszaemlékezései, nemkülönben a Vasárnapi Ujság, a Svĕtozor és a Zlatá Praha évfolyamai is alátámasztják. Ennek az sem mond ellent, hogy egyesek vágyképeiben angol minták lebegtek, de realisták lévén tisztában voltak vele, hogy az adott financiális-technikai körülmények között ez nem volt kivitelezhető, továbbá az sem, hogy a századvég újonnan alapított lapjai már más irányultságot vettek ( 62, 67–68.old. és 67, 68. lábjegyzet, 105. old.).

Néhány gondolat az összehasonlítás kérdéséhez. A lapok bemutatása, jellemzése ugyan egymás után történik, de mindenkor egységes szempontrendszer és módszer szerint. Ennek elemei: a lap külső arculata; formátuma, tördelése, belső jegyei; programja, tematikai szerkezete, rovatbeosztása, tartalmi jellemzőinek – képi formavilágának megragadása (érték-mentalitás-izlés), a textus és az illusztráció összhangja, vagy hiánya, nyelvezete, továbbá a terjesztés módja, a lap ára, a potenciális olvasóközönség társadalmi tagolódása. S mindez tematizálva a záró fejezetben ismét terítékre kerül, belehelyezve abba a társadalmi-kulturális kontextusba, (modernizáció, urbanizáció, polgárosodás) amibe a lapok születtek. Alapvetően mikrotörténelmi módszerekkel dolgozom, a vizsgált lapok egyes számaira a lábjegyzetben hivatkozom, amit bárki ellenőrizhet. Mindennek fényében merész állításnak minősül, hogy a munka nem több mint „egymás mellett lebegő lapcímek, vagy néhány tartalmi elem” megragadása.

Ezt a recenzens egészen addig fokozza, hogy megállapítja, hogy „néhány lapszám kinyitása után”, vagyis ha elolvastam volna a lapokat, bizonyára más kép kerekedett volna ki. És itt azt várná az olvasó, hogy a szigorú kritikus elmondja, az ő interpretációjában mi is lenne az, mert akkor elindulhatna egy érdemi párbeszéd, esetleg a különböző olvasatok értelmezéséről egy vita. Ehelyett mit kell megtudnia a szerzőnek: hogy a Vasárnapi Ujság „nem a rossz 20. századi asszociációkat keltő »törzsökös magyar olvasó« lapja volt” és hogy a Gyulai Pál féle nép-nemzeti irányú szellemiséget tükröző „enciklopédiai” hetilap. Ezek után csak azt tudom ajánlani a vita olvasóinak, hogy vegyék kezükbe a könyvet, ahol természetesen nem másról írok, hogy a lap az enciklopédikus jelleget komolyan veszi és azt a Gyulai Pál nép-nemzeti irányvonalának, valamint a polgári műveltségeszmény terjesztésének szellemében megbízhatóan, műveli (68–73.old. és 73–75. lábjegyzet). A fejezetcím pedig nem véletlenül szerepel idézőjelben, ugyanis ezt egyáltalán nem pejoratív értelemben a lap szerkesztősége önmaga jellemzésére használta, utalva nagyszámú tiszántúli és erdélyi illetőségű olvasóközönségére. [3]

A Hét esetében ugyancsak a címadáson akad meg a recenzens, amely elnevezés Krúdytól származik. Buzinkay szerint a lap pontos meghatározása ez lehetne: „a világról is tudomást vevő szépirodalmi hetilap”, „a radikális modernizálódás urbánus fóruma”. Miközben én arról írok, hogy A Hét „társadalmi-irodalmi művészeti közlönyként jelöli meg önmagát, amely kulturhistóriai szemüvegen keresztül igyekszik a hét eseményeit követni, mintegy megelőlegezve olvasóinak a századvég modernségét, amelyben az európai kulturfővárosokhoz való felzárkózás igényét egyesíti Budapest nem leplezett, elfogult szeretetével.” (88–90. old.). Ilyenkor felmerül az emberben a kérdés, miről is vitázik tulajdonképpen velem a recenzens, mi a kritika tárgya, vagy pedig ez az egész valami egészen másról szól? Igaz ugyan, hogy A Hét nem illusztrált lap volt, ami önmagában nem zárja ki idetartozását. Ennél sokkal fontosabb, hogy családok olvasták, nagyvárosi polgári és vidéki úri családok egyaránt, előfizetői közé tartoztak kaszinók, előkelő leánynevelő intézetek és a kor kulturális-mentális attitűdjeinek feltárása szempontjából megkerülhetetlen.

A kritikus az elutasításban az Uj Időkkel kapcsolatban ment a legmesszebbre, többek között azt állítván, hogy nem történik hivatkozás Németh G. Bélára és Hanák Péterre. A lábjegyzetben mindketten ott szerepelnek, mégpedig gazdag oeuvre-jükből az általam vélt leginkább idevágó írásaikkal (97. old. 117. lábjegyzet, 100. old. 123. lábjegyzet). Bár állításával ellentétben, amikor azt rója fel, hogy interpretációmban megismétlődik?! a „korábbi évtizedekben eltúlzott, merev ideológia alapú szembenállás” A Hét és az Uj Idők esetében, éppen Németh G. Bélával szemben fogalmazok úgy, hogy az Uj Idők megítélésben, mint történész elnézőbb vagyok. Német G. Béla megállapítása helyett, mi szerint Herczeg és én hozzáteszem lapja, a századforduló mentális univerzumában „nem a nyugati aznapihoz, mégcsak nem is a félig tegnapihoz, hanem már az egészen tegnapihoz, sőt gyakran a tegnapelőttihez kapcsolódott”, én úgy vélem, hogy az Uj Idők inkább a félig tegnapot képviselte. A könyvben arról írok, hogy Herczeg, aki a magyar szellemi életben eddig senkihez sem hasonlító módon értette a „kultúracsinálás” titkát, mint egy pontos szeizmográf érzékeli, hogy a magyar középosztály egyre táguló és erősödő rétegeiben a századforduló közeledtével gyökeret ereszt az európai városi-polgári kultúra, és hajszálgyökerein keresztül leszivárog az alsó középosztály soraiba. A lap szerkesztőgárdája a hangsúlyt kétségkívül a nemesi-úri életmód, ízlés – és magatartásminták közvetítésére helyezi. De a lap cikkei meggyőzhetnek bennünket arról, hogy a századforduló társadalmában minden eddiginél intenzívebb átjárás van a nemesi és polgári kultúra csatornái között, amit számos példával alátámasztok (98–99. old, 166–168. old.).

Kicsit részletesebben az illusztrációkról, elsőként az Uj Idők címlapjairól. Amikor a Karlovszky Bertalan által rajzolt címlapot írom le és Benczúr Gyula millenniumra készült plakátjához hasonlítom, a címlap megnevezés előtt sajnálatosan lemaradt egy jelző. Nevezetesen, hogy ez volt az Uj Idők első címlapja. Ebből természetesen a kritikus állításával szemben nem az következik, hogy további lapszámokat nem vettem kézbe és így nincs tudomásom arról, hogy az Uj Idők átlag két-háromhetente változó, majd évek folyamán újból ismétlődő címlapokkal jelent meg. Buzinkay Géza legalább olyan jól tudja, mint én, hogy ma milyen nehéz olyan bekötött évfolyamokra lelni, amelyek a címlapot is tartalmazzák. Három nagy budapesti könyvtár állományát átnézve, egy-egy felbukkanó példánytól eltekintve, az 1905/1906. évfolyamokban lelünk ilyen példányokra, ahonnan példáját ő is meríti. Ezt a kérdést akkor lehetne biztonságosan tárgyalni, ha 20–30 évfolyamon keresztül rendelkezésünkre állnának a címlapok. Hiszen Rupert Bunny, Walter Craine, Horti Pál szignójával ellátott szecessziós stílusú címlapok mellet, vissza-vissza térőleg jelen van a konzervatívabb ízlés jegyében alkotott rajzaival Karlovszky Bertalan, Linek Lajos és még számos példát hozhatnék. (183. old.)

A lap képi ízlésvilágát azonban az általa kiragadott címlapi példán túl lényegesen hűebben tükrözik azok az illusztrációk, amelyekkel évtizedeken át megtöltik a belsejét. Csupán néhány plasztikus példát említek. Míg a címlapra Rupert Bunny finom akvarellje kerül és a szerkesztő arról ír, hogy az olvasók egy része idegenkedik az új címlaptól, nem értik miért szép, ízléses, nos ugyanazon szám „A Száva partján” című romantikus népéleti festményt, egy kötéltáncosnőt ábrázoló zsánerképet „Csillag” címen, valamint Bihari Sándor „Zsigmond és Ulászló találkozása Nagyváradon” c. történelmi festményét reprodukálja. Az Uj Időkben évtizedekre visszamenőleg statisztikailag is kimutathatóan legtöbbször Neogrády Antal a színházi világ népszínmű figuráira emlékeztető falusi népéletet ábrázoló magyaros zsánerképeivel, Pataky László lovas huszárábrázolásaival, romantikus csataképeivel, valamint a budapesti társasélet, a premierek, a zsúrok, a lóversenyek és az estélyek világát, a polgári életélvezetet sugárzó festmények másolataival találkozunk. Ez utóbbiak sorában Vágó Pál, Karlovszky Bertalan, Linek Lajos szentimentalizmusba hajló képei inkább a historizmus ecsetkezelését idézik, míg Margitay Tihamér, Márk Lajos, Skuteczky Döme negédesen vonakodó úrilánykái, nyalka huszártisztjei a giccs határát súroló szalonzsánerképek. Nos mindezek együttese jelenti azt az átlagot – a tartalmi részre most nem térek ki (lásd. 98–99. old.) – amiért a lap tartós közönségsikerre számíthatott.

Az inkriminált félig idézett mondat a könyvben pedig így szerepel: „az Uj Idők, nem helyez súlyt a riport, a fotó térhódítása idején sem az időszerű képekre, inkább festményeket reprodukál” (97–98. old.). A megállapítás Lyka Károlytól származik, akinek szakmai kompetenciáját bizonyára Buzinkay Géza sem kérdőjelezi meg, azt nem is említve, hogy ő volt tartósan az Uj Idők képzőművészeti rovatának szerkesztője. [4] Nos ennyit a recenzens által „légből kapott”-nak minősített megjegyzésről. Lyka tette a legtöbbet a lapban a közönség ízlésének tágításáért, formálásáért. A historizmuson, a müncheni akadémikus történelmi festészeten nevelkedetteket (Székely Bertalan, Lotz Károly, Benczúr Gyula, László Fülöp, Than Mór) és a romantikus realizmus legjelesebbjeit (Munkácsy, Paál László, Mednyánszky László) is reprodukálja időnként a lap és olykor a legmodernebbek, a nagybányaiak, a szolnoki iskola tagjai is szerepelnek. De Lykának tekintettel kellett lennie a főszerkesztő Heczeg Ferenc diktálta szellemiségre és ízlésvilágra, nemkülönben a Singer és Wolfner kiadó üzleti érdekeire.

A művészeti alkotások reprodukálásán és ezt megelőzően, a lapok képi világát évtizedekig meghatározó fametszeteken túl, a fénykép, az eseményfotó, majd a riportfotó megjelenése sem kerülte el figyelmemet. Jóllehet nem esik olyan súllyal latba, mint ahogy azt a kritikus tőlem elvárná. Hiszen ez a kérdés a technika fejlődésével az 1890-es évektől kerül előtérbe, ekkortól találkozunk velük gyakrabban a lapok oldalain. Igazi jelentőségre azonban az 1910-es évektől tesz szert. A tendencia jól érzékelhető a Vasárnapi Ujságban megjelent metszetek, rajzok, valamint a fényképek számarányait ábrázoló grafikonon, melyet Baki Péter és Nánási László tett közzé.[5] Míg az 1905. évben a fotók megközelítőleg az egyéb illusztrációk egyharmadát tették ki, ez 1910-re kiegyenlítetté válik, majd a világháborús események kapcsán egyértelműen egy pár évig a fotó veszi át az uralkodó szerepet. Mint a Vasárnapi Ujság és a Zlatá Praha tárgyalásánál utaltam rá az 1890-es évektől fontos társadalmi-politikai ünnepségekről, vasúti szerencsétlenségekről, természeti katasztrófákról ún. eseti tudósításokban számolnak be a lapok. Ezek még gyakorta statikusak, ötletszerűek, ismétlik önmagukat, míg a szöveges rész élénk, tárgyilagos tudósítás. A következő héten pedig az eseményt rajzok, fametszetek segítségével örökítik meg, vagyis a kétfajta megjelenítési eszköz, ábrázolási mód együtt lelhető fel a lapban. Nem ritka az olyan felhívás – amint azt a Zlatá Prahanál és az Uj Időknél jelzem-, hogy a lap, mivel még kevés a hivatásos fényképész, az amatőr fotósokhoz fordul, küldjék be fényképeiket (74, 108. old.).

A minőségi változást kétségtelen technikai, műfaji, művészi szempontból a századvégtől megizmosodó fotóriport, a szociofotó jelenti. A fényképezőgép lencséje a nyilvános tereket közelebb hozza, a társadalmi jelenségeket új szemszögből láttatja. Megjelenésének jelentősége a lapokban azonban messze túlmutat a képi ábrázolási és technikatörténeti elemek tárgyalásán, bár kétségtelenül a családi lapok sorsának további alakulására is befolyással bír. Ennek fényében a recenzenssel szemben úgy vélem, hogy a fotóriport, a szociofotó térhódításának bemutatása nem a családi lapokról szóló „monográfia záró eseménye lehetett volna”, hanem inkább valaminek a nyitánya. Nevezetesen megjelenése egy új sajtóműfaj színre lépéséhez, a tömegtermelésre berendezkedő képes tudósítói lapokhoz, a magazinokhoz köthető. A magazin az új század tízes-harmincas éveiben a világvárosok olvasóinak megváltozott igényeit kívánta kielégíteni. Közép-Európában a Berliner Illustrierte Zeitunggal indul hódító útjára és ennek láncolataként értelmezhető a Tolnai Világlapja és Az Érdekes Újság (107, 184. old.) Annyit azonban még meg kell jegyeznem, hogy bár a fotótörténeti irodalom az utóbbi évtizedekben örvendetesen gyarapodik, az összefoglaló munkákban néhány példa felvillantásával érintőlegesen tárgyalják a sajtófotó műfaját. Ezért a szakirodalomra történő ilyetén hivatkozás, a világháborús sajtófotózásról szóló néhány önálló tanulmánytól eltekintve, Buzinkay Géza részéről túldimenzionáltnak tűnik. Mindazonáltal egyetértek vele, hogy a sajtófotó elemzésében még számtalan izgalmas kiaknázatlan lehetőség rejlik.

Az illusztrációk kérdéskörét lezárva, még néhány megállapítására hadd reflektáljak. Nem hiszem, hogy a fametszeteket és technikai sokszorosításaikat illetőleg a Magyar Grafikára, a papír-és nyomdaipar szakfolyóiratára, kiváltképp Haiman Györgyre, a magyar tipográfia története és esztétikája kutatójának, a Kner család leszármazottjának tömör, de informatív tanulmányaira nem lehetne hagyatkozni. Ugyancsak nem tudom mire vélni azt a megjegyzést sem, ami Radnóti Sándor folyóiratillusztrációról szóló tanulmányára való hivatkozás hiányát rója fel, amikor az a lábjegyzetben és a gyűjteményes kötet részeként az irodalomjegyzékben egyaránt szerepel (75. old. 76. lábjegyzet, 201. old.)

Az igaz viszont, hogy a sokszorosítási és egyéb nyomdatechnikai eljárásokra való utaláskor pontatlan megfogalmazásokra is akadnak példák. Ilyen a tónusos fametszésről írottak. Hiszen nem a fametszés „mellett” terjedt el az autotípia, hanem ez az eljárás a metszetről, a rajzról, a fényképről magas nyomtatás céljaira jó minőségű klisé előállítását jelenti, az eredeti rajz sötétebb és világosabb tónusainak visszaadására. A linotype pedig valóban az USA-ba kivándorolt derék német órásmester, Ottmar Mergenthaler által feltalált sorszedő gép neve, ami a szedés meggyorsítását szolgálta. Ha már a nyomdánál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy a technikatörténeti bakiknál jobban bánt, hogy a nyomda ördöge a második korrektura után is működött, ami különösen a cseh nyelvű szövegben a speciális cseh karakterek hiánya miatt érint érzékenyen, és ami ellen már nem állt módomban tenni.

A sajtótörténetírás kritériumaihoz mereven ragaszkodó kritikus a kiadó-tulajdonosok vállalkozásainak és ezáltal egyre tagolódó lapcsaládjainak bemutatását is hiányolja. Ezt a kérdést is, más munkáimban koncepcionálisan tőle eltérőleg közelítem meg. Hiszen a kor kulturális vállalkozói, kiadók-tulajdonosok néhány kivételtől eltekintve – mint például Bródy Zsigmond – nem csupán lapkiadók voltak. Könyvkereskedőként, nyomdatulajdonosként indultak, majd könyvkiadóként alapozták meg vállalkozásaikat. Emich, majd jogutódja az Athenaeum, Heckenast és a Franklin Rt., valamint a Rosenberg, illetve Révai Testvérek cég, a Singer és Wolfner kiadó századfordulóra kialakult vállalat birodalmának gerincét a könyvkiadás képezte, e mellett adtak ki újságokat, és/vagy bérmunkában felvállalták azok nyomtatását. Jóllehet, ez a profil az új század első évtizedeitől egyre jövedelmezőbbé vált. Tehát az én megközelítésemben nem a „sajtóházak” lapkiadási politikájának feltárásáról van csupán szó, hanem egy szerteágazó kiadói–üzletpolitikai–piaci stratégia egymásra ható, egymást kiegészítő elemei együttes vizsgálatának szükségességéről. Ezáltal tárható fel a kiadók tevékenysége, produktumainak súlya és szerepe a város kulturális-mentális közegében és tulajdonosaiknak a szakmai hierarchiában elfoglalt helye, társadalmi presztízse.[6]

A lapok elterjedését, népszerűsítését jelentősen befolyásolta a terjesztés változatos módja. Buzinkay Géza úgy fogalmaz, hogy „a házaló lapterjesztést és utcai elárusítást jelentő kolportázs szintén a politikai hírlapok egyik csoportjához, a bulvársajtóhoz kapcsolódó fogalom”. Ezért szerinte – mivel látómezejéből végig tökéletesen kiesik az a tény, hogy én az Osztrák–Magyar Monarchia három városának sajtóéletét, sajtófogyasztását vizsgálom – „az tulajdonképpen nem tartozna ennek a monográfiának a témakörébe”. Ennek szellemében mindvégig utalok német és egyéb európai példákra, párhuzamokra, tehát ilyen összefüggésben tárgyalom a kolportázs kérdését is. Ebben az értelemben írok arról, hogy Németországban a családi lapok elterjedését milyen mértékben segítette elő a kolportőr, aki házhoz hozta az olvasni valót, a lap ágense, egyben propagandistája volt és közvetlen kapcsolatot jelentett a kiadó és az olvasó között.

Mindez a Habsburg Birodalomban nem így működött, hiszen a Lajtán túli területeken egészen a század végig kolportázs tilalom állott fenn. Oly módon, hogy tiltották a házaló kereskedést a könyvvel, és periodikákkal, de speciális eseti engedély megadását az 1862. decemberi birodalmi sajtótörvény nem zárta ki. Az 1880-as évektől Bécsben mindinkább tolerálják ezt a terjesztési formát és terjed az utcai árusítás is. A tiltó rendelkezések Magyarországra is vonatkoznak 1867-ig, és valóban az 1848. évi XVIII. tc. újbóli életbe léptetése ennek a feloldását jelenti. Azonban a Wenckheim-féle 1731/67. számú belügyminiszteri rendelet megszorítást tesz, mivel vidéken a háznál és az utcán történő árusítás esetében a lapok előzetes törvényhatósági bemutatását rendeli el. A lényeg azonban a törvény és a rendelet szellemén túlmutató praxisban rejlik. A lapok többsége a Birodalom mindkét részében túlnyomórészt továbbra is előfizetéssel postai úton jut el az olvasókhoz. A hetilapokra ez mindvégig érvényes. A könyvesboltokra, trafikokra, majd a pályaudvarokra kiterjedő példányonkénti árusítás mellett a századvégen jön el az az idő, amikor a bécsi, prágai és budapesti utcákat ellepik a napilapokat áruló rikkancsok. (65. old. 64. lábjegyzet, 121. old. 143. lábjegyzet, 122. old. 144. lábjegyzet).[7]

Buzinkay Gézának azon felvetése, hogy létrejött –e a három város lapjai között valamiféle szerves kapcsolat, ami a cikkek átvételét, vagy a munkatársi gárdát illeti – bár erre érintőlegesen mindvégig utalok – azonban, hogy ez mégsem képezi gondolatmenetem egyik központját, mint ahogyan azt elvárná, annak számos oka van. Nemcsak azért nem, mert ez a sajtótörténeten belül, inkább egy kapcsolattörténeti kutatás témája lehetne és ismételten hangsúlyozom, nem egy olyan munkáé, amely a kor fogyasztási, kulturális-mentális szokásait a sajtón keresztül kívánja láttatni. Mindazonáltal azért sem, mivel a hetilapok, ellentétben a politikai napilapokkal nem a napi aktualitás jegyében íródtak, a reakciók csak áttételesen érvényesültek. Kiváltképp pedig azért nem, mert ezek a hetilapok programszerűen a nemzeti érzést, összetartozást és öntudatot a honi tudományokon és művészeteken keresztül kívánták reprezentálni és egyben az olvasóiknak a világ távoli, eddig ismeretlen tartományaira ablakot nyitni. Ebből következőleg a legkisebb figyelem az uralkodó családot leszámítva a közvetlen szomszédokra jutott. Bár ahol ez felellhető volt, példákkal utalok erre, mind az ismeretterjesztés, mind az illusztráció, avagy a lapok irodalmi részének tárgyalásánál. Mindez azonban az össztermést tekintve, eseti, szórvány jelenség szintjén marad. Jóval gazdagabb példatárat lehetne összeállítani, ami az újságírókat illeti. A közismert példákon túl – mint Falk Miksa, Dóczy Lajos, Ágai Adolf, Bródy Zsigmond és még sokan mások – a munkában említésre kerül Polgár Alfréd, Kalmár Rudolf, Jan Neruda, Egon Erwin Kisch neve, akik azonban elsősorban a bécsi napilapok tárcarovatában jeleskedtek (48. old. és 44. lábjegyzet, 108, 161. old. és 194. lábjegyzet, 169, 183.old.).

A recenzens természetesen az irodalomjegyzék összeállítását is kifogásolja. S mivel az általa kipécézett tételeket nem találja – még ha ott is van, lásd az előbbi példákat –, nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy azt a szerző nem ismeri, mivel nem szerepelteti, de ha igen, akkor is alkalmazásában bizonytalan. Egy olyan munkánál, amely egyszerre igényel történeti, irodalomtörténeti, kulturszociológiai, olykor művészetszociológiai látásmódot és módszert, természetességgel adódik, sőt követelmény, hogy a felhasznált irodalom „heterogén” jellegű legyen, beleértve 2001-ig bezárólag a legújabb külföldi szakirodalmat. Ugyanakkor nem tartozom azok közé, akik jól tájékozottságukat demonstrálva a szakirodalom jegyzéket öncélúan dúsítják. Az is előfordul, hogy nem idézem X. Y. (más kezdőbetűket is írhattam volna) bizonyos munkáit, mert az általam tárgyalt gondolatmenetbe éppen nem illik bele. Buzinkay Géza állításával ellentétben viszont, több mint egy tucatszor hivatkozom az akadémiai sajtótörténet köteteire. A MÚOSZ tankönyv is szerepel a jegyzékben, bár, mint korábban utaltam rá, csak érintőlegesen foglalkozik az általam tárgyalt lapokkal. Azt a megjegyzését, ami a sajtóbibliográfiák, többek között a József Farkas szerkesztette válogatásnak, valamint Lakatos Éva repertórium sorozatának nem ismeretére utal, végképp nem tudom mire vélni. Nem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy ezt inszinuációnak, vagy csak nevetséges állításnak tekintsem. Buzinkay Géza tényleg komolyan gondolja, hogyha valaki bármilyen módon a sajtóval kezd foglalkozni, nem a speciális bibliográfiákat veszi először kézbe?

Két mondat a nyelvezetről és a stílusról. Ízlés kérdése, hogy ki, milyen mértékben tartja elfogadhatónak idegen szakkifejezések használatát, addig a mértékig, ha az a munka nem szakzsargonban íródik. Egy tudományos műben, kiváltképp, ha az elméleti jellegű fejezetekhez, vagy felvezető gondolatokhoz kapcsolódik, úgy gondolom, ez megengedhető, bocsánatos bűn. Egy dolog azonban nem megengedhető, ha a kritikus ezeket eredeti szövegkörnyezetéből kiszakítva idézi, ezáltal megfosztva a szerzőt mondanivalójának közérthetővé tételétől, mintegy azt sugallva az olvasóknak, hogy ilyen mondatokból áll össze a munka.

A válaszadás íratlan szabályait túllépve – miszerint a válaszadónak arra kell szorítkoznia, amiről a bírálat szól – a vita türelmes olvasója számára, aki nem ismeri a könyvet és a kritikus által félrevezetve, azt hinné, hogy az általa kifogásolt részekből áll össze tulajdonképpen a munka, nos mindazok számára hadd jegyezzem meg, hogy ez, ha nagyvonalúan számítom is, legfeljebb a könyv egynegyedét teszi ki. A könyv nagyobbik részét a recenzens lakonikusan elintézi azzal, hogy ez valamiféle „történeti-szociológiai megközelítés lenne”, az újdonságok hiányát emlegetve.

Holott a munkában a közönség konzumálási szokása, olvasói magatartása a lapokkal egyenértékű súllyal kerül tárgyalásra. Gondolok itt olyan kérdések boncolgatására, mint az olvasótábor összetételének strukturális változása, a kávéházaktól, a kaszinók, az egyletek világán át, a közkönyvtárakig bezárólag az újságolvasás nyilvános tereinek megjelenítésére a három nagyvárosban. Külön fejezet foglalkozik az újság és az olvasó közötti interaktív kapcsolattal; miként fogadja be a megszólított közönség az újságba kódolt ismeretanyagot, hogyan segítik a lapok nagyvárosi lét kihívásai közepette az egyén eligazodását, milyen adaptációs válaszokat kínálnak, s miként járulnak hozzá az emberek kulturális önértelmezéséhez. Legalább ilyen fontosnak tekintem Michel de Certau nyomán az olvasói reflexiókat – szerkesztőségi levelezési rovatok, memoárok, naplók felhasználását, vagyis a befogadók visszajelzéseit, amelyek a fogyasztás és az olvasás aktusában egyfajta relatív autonómiával rendelkeznek. Úgy vélem e fajta történeti-kulturszociológiai megközelítések és az ehhez kötődő módszerek nem tartoznak kifejezetten a magyar sajtótörténetírás megszokott eszköztárába.

A műfaji keretek rabjaként gondolkodó kritikus az ilyen megközelítést szemmel láthatólag nehezen tudja kezelni. Helyette mindvégig mereven ragaszkodik a tradicionális sajtótörténetírás szemléleti és módszertani sablonjaihoz. Természetesen vele ellentétben én nem kérdőjelezem meg, hogy ennek a látásmódnak ne lenne meg a létjogosultsága és ezen a területen is, ne volna még mit kutatni. Elég itt a A magyar sajtó története további köteteinek hiányára utalni. Ennek megszüntetése egy alkotógárda több éves elmélyült munkáját igényli, s mindehhez kapcsolódó kérdésköröket egy alapvetően kultúrtörténeti munkán számon kérni, úgy gondolom nem etikus megközelítés. Különösen annak fényében, hogy a kritikusnak kérésének megfelelően hónapokig módjában állt tanulmányozni disszertáció formájában a könyv kéziratos változatát, melyet mindennemű kritikai megjegyzés nélkül adott vissza. Majd ezután tanulmányt közölt belőle az általa szerkesztett és azóta sajnálatosan megszűnt sajtótudományi folyóiratban, a Magyar Médiában, amely írás tulajdonképpen a könyv esszenciájának tekinthető.

S, anélkül, hogy az okokat tekintve én is rosszhiszemű feltételezésekbe bocsátkoznék, továbbra is ott marad a kérdés, miként lehet egy könyvet bírálat tárgyává tenni, úgy, hogy a magyar vonatkozású anyagtól eltekintve, annak túlnyomó részéről a recenzensnek érdemben nincs mondanivalója?

Lipták Dorottya

Észrevételek Buzinkay Géza bírálatához. Buzinkay Géza Lipták Dorottya könyvéről írt bírálata kézzelfoghatóan mutatja, hogy mi következik abból, ha a recenzens olvasóként felettébb figyelmetlen és bírálóként pedig szakmai csőlátás jellemzi.

Nézzük először feltűnő gondatlanságának a bizonyítékait. Buzinkay rendre rossz hírbe hozza a bírált szerzőt azzal, hogy könyvészeti henyeséget, sőt olykor még könyvészeti tájékozatlanságot is felró neki. Igaz, a könyv végén közreadott 233 tételes bibliográfiát ő is gazdagnak tartja, ennek ellenére újabb szerzőket és további műveket kér Liptákon számon (mintha a hiányzók szerepeltetése döntően megváltoztatná a szerző gondolatmenetét). Számon kéri rajta egyebek közt A magyar sajtótörténet irodalmának válogatott bibliográfiáját és számos más hasonló adattárat. De vajon miért kell egy szakmunkában feltüntetni a bibliográfiákat? Nem úgy van, hogy a bibliográfiákat legföljebb használjuk (azzal kezdjük a téma megismerését), de nem citáljuk őket?

Később számon kéri a szerzőn Németh G. Béla nevét (hogy ti. nem szerepel a bibliográfiában). Ez igaz (gondatlanságból valóban kimaradt), viszont az is igaz, hogy a szóban forgó jeles irodalomtörténész két művét idézi Lipták a lapalji jegyzetekben, és közte szerepel Németh egyik legismertebb könyve is (100. old. 123. jegyzet). Majd számon kéri a recenzens Liptákon Hanák Péter egyik munkáját, s eközben sejtetni engedi, hogy a szerző előtt ismeretlen maradt Hanák történetírói munkássága. Igaz, az a munka valóban nem, Hanák egy másik munkája ugyanakkor szerepel a bibliográfiában (és használja is a szerző – 97. old. 116. jegyzet); bizonnyal azért éppen azt, mert arra volt szüksége gondolatmenetéhez. Nem derül viszont ki a recenzens kritikai megjegyzéséből, hogy miért lett volna fontos (vagy fontosabb) a másik Hanák mű idézése. S mi másért hiányolhatja a bíráló Radnóti Sándor egyik tanulmányát, amely pedig ott díszeleg a 75. oldal 76. jegyzetében, ha nem azért, mert szembetűnően gondatlanul olvasta Lipták könyvét.

Számon kéri továbbá Buzinkay a könyv szerzőjén az összefoglaló sajtótörténeti munkák használatát, vagy legalábbis szemére veti helytelen használatukat. Bár elismeri, hogy Lipták utal az akadémiai összefoglalóra, de úgy véli, döntően csak a szerinte kártékony (marxista) 1977-es összefoglalóra építi mondanivalóját. Ráadásul, folytatja Buzinkay, egyáltalán nem került Lipták kezébe a MÚOSZ-féle tankönyv. Mi ezzel szemben a valóság? Lipták nyolc alkalommal idézi – konkrét oldalszám megjelölésével – az akadémiai összefoglaló második kötetét és ötször hasznosítja ugyanilyen módon a munka első kötetét: ez tehát 13 konkrét és, tegyük rögtön hozzá, érdemi hivatkozás. A semminél tehát minden bizonnyal több. Továbbá: ehhez képest ritkán, ötször idézi csupán a marxista opuszt és egy alkalommal citálja a MÚOSZ tankönyvet, amikor úgyszintén megadja az oldalszámokat. Ennyit a kézikönyvek állítólagos nem vagy rossz használatáról.

Végül: nem egészen ízléses módon elégedetlenségét fejezi ki Buzinkay, hogy a bírált munka szerzője nem idézte őt magát elégszer („láthatóan nem ismeri” a munkáit – szól nem túl jóindulatú inszinuációja). A bibliográfia tanúsága szerint négy Buzinkay írásművet (többek közt egy többszerzős könyvét) használta és idézte Lipták. Biztos lehetett volna többet is idézni Buzinkay sajtótörténeti munkáiból (ezt azonban talán nem elsősorban az érintettnek illik szóvá tenni). Ám, ha arra gondolunk, hogy a recenzens még így is a második helyet foglalja el a könyvben több munkájukkal szerepeltetett szerzők között, akkor talán nem is olyan rossz a fenti számarány és nem kell érte szégyenkeznie még Buzinkaynak sem.

Figyelmetlen olvasás eredménye szüli a Vasárnapi Ujsággal kapcsolatban felmerült „törzsökös magyar olvasó” kifejezésre vonatkozó bírálatát is. Ennek pontos, valójában nem egészen a recenzens által javasolt értelmét ugyanis megadja a szerző a 69. oldalon. S természetesen a bírált szerző is tisztában van a Vasárnapi Ujság enciklopédikus jellegével, melyre expressis verbis utal is könyve 71. oldalán, a figyelmetlen olvasó igaz bánatára. S persze aligha nevezhető hibának, ha Lipták nem sajtótörténeti kontextusba állítva beszél erről a jeles családi lapról, hiszen könyve nem sajtótörténeti szakmunka – erre a célra egyébként is ott van az akadémiai kézikönyv.

A gondatlan olvasás számláját (is) terhelheti, ha nem többről lenne ezúttal szó, hogy a recenzens tökéletesen félreérti Lipták könyvét, sajtótörténeti munkaként fogva azt fel. Szinte minden érdemi bírálati szempontja ebből az interpretációs félresiklásból ered, s ez az oka annak is, hogy megközelítése nem egyszerűen kritikai, hanem tisztán normatív. Jellegzetes retorikai fordulat nála a „szívesen olvastam volna” valami másról, mint amiről éppen szerencsém volt olvasni az adott könyvben. Persze, nemegyszer kerülünk mindannyian abba a helyzetbe, hogy szívesebben látnánk viszont saját gondolatainkat, amikor másokat olvasunk, vagy szívesebben vennénk, ha a szerző a nekünk kedves témákat helyezné inkább előtérbe az általa éppen taglaltakhoz képest. A könyvbírálat azonban nem éppen az a műfaj, amely az efféle kívánságlisták benyújtásának a terepe; a recenzensnek elsősorban magáról a bírált műről kell számot adni oly módon, hogy a recenzió olvastán az olvasó számára kiderüljön, miről szól az ismertetett (és megbírált) munka. Ha viszont erre végül sem derül fény, akkor a recenzens nem teljesítette vállalt feladatát.

Nyilvánvaló, ha nem a könyv ilyeténbemutatása és tárgyszerű értékelése, hanem pusztán csak a földbe döngölés szándéka vezeti a magát feltétlen szakmai autoritásként beállító bíráló tollát, akkor mindez könnyen elhanyagolható követelmény lesz csupán. Márpedig itt éppen ez a helyzet. Lipták egyáltalán nem rejti véka alá, hogy milyen célt tűzött maga elé a téma feldolgozásával. A 26. oldalon kifejti, hogy „egyrészt” igyekszik számbavenni az ismeretterjesztő-szórakoztató családi lapok közép-európai perspektívában szemlélt körének egyes specifikumait, „másrészt” be szeretné emelni a sajtótörténetet a kultúr- és társadalomtörténet áramába. Mi végre? Azért, hogy felvázolhassa a korabeli „közép-európai tudati-mentális attitűdöt”. Ebből kellőképpen kiviláglik, hogy Liptákot nem (egyedül) a sajtó historikuma, hanem a középeurópai (városi és középosztályi?) mentalitás, értékrend és életvitel múltja foglalkoztatja. Ennek a feltárása végett hasznosítja tehát a sajtó meghatározott részét mint történeti forrást, ennélfogva a sajtóanyag így legföljebb eszköze és nem pedig tárgya kutatásainak.

Ha Buzinkay valamennyire is komolyan vette volna Liptákot és kicsit is érdekelné, hogy mi a szerző szándéka könyvével, a mű egészére kiterjesztette volna bíráló figyelmét. S ez esetben azzal foglalkozna inkább, hogy reális-e vajon az ekként definiált kutatási stratégia, vagy hogy érdemének megfelelően használta-e a szerző a sajtót, mint az empirikus megközelítés egyik (bár nem egyedüli) lehetséges közegét. Mindezek azonban a legkevésbé sem foglalkoztatják őt, helyette a szaksajtótörténet-írás illetékességi körébe eső fejtegetésekbe bocsátkozik annak érdekében, hogy végül bebizonyítsa: azok fényében Lipták könyve hitvány fércmunka.

Ilyen elvárásokkal, az ítélőképességére különösen finnyás bíráló, nem foghatna hozzá egy olyan történeti feldolgozás megítéléséhez, amelynek témája a polgárosodás kori tömegkultúra historikuma, amelyet néhány magyar, cseh, és német sajtóorgánum fogyasztásának (olvasói befogadásának) a vizsgálata hivatott megvilágítani. Éppen, mert a szerzőt ez és nem pedig a sajtó szorosan vett története foglalkoztatja, az utóbbi önmagában vett historikumából is annyi érdekli csupán, amennyinek az ismerete valóban nélkülözhetetlen a fő téma megértése szempontjából. Ha valaki ezt nem veszi észre, az vitán felül szakmai csőlátásban szenved. Az ebből fakadó szakmai szűkkeblűség gondoskodik azután arról, hogy a bírálót ne is érdekelje tovább a könyv egésze, csupán az a része, amely elegendő muníciót ad számára megsemmisítő bírálatának a megfogalmazásához. Ezért van, hogy a recenzens anélkül, hogy külön és előre jelezné, megelégszik a bírált mű egynyolcadának (24 oldalnak – ennyi szól ugyanis a három magyar sajtóorgánumról), de bőkezűen számolva is legföljebb a negyedének (ha a „Sajtó szerepe a fejlődő nagyvárosi tömegkultúrában” című fejezetet is figyelembe vesszük) a kivesézésével. Ha pedig bírálatában Buzinkay emellett másról, tehát arról is szót ejt, ami a munka nagyobbik hányadának képezi a tárgyát, az legföljebb néhány futólag odavetett és vitriolosnak szánt fitymáló megjegyzés („nyelvi szörnyetegek” felemlegetése ahelyett, hogy érdemben foglalkozna a szerző kommunikációelméleti argumentációjával).

De ha már ily mértékben a sajtótörténet szakértőjének, mondjuk ki bátran, egy akár tudatosan is vállalt szakbarbári szerepnek a keretei közt maradva hajlandó csupán foglalkozni a könyvvel, miért nincs akkor szeme a recenzensnek a munka azon részeire is, melyek nem a magyar sajtótörténet fejleményeiről szólnak. Velük kapcsolatban ugyanis annyit jegyez meg csupán, hogy Lipták véleményétől eltérően igenis létezett a korban osztrák családi lap. Ha azonban ez így van, akkor talán nem Liptákkal, hanem a könyv 58. oldalán az 52. jegyzetben felsorolt német szakirodalommal van Buzinkaynak elsősorban baja, őket kellene tehát (más német szerzők kiaknázásával) hitelt érdemlően megcáfolnia. Miután azonban ez elmarad, a recenzens kijelentése a levegőben lóg.

Buzinkay legalábbis vitatható bíráló megállapításai közül hárommal kívánok a továbbiakban érintőlegesen foglalkozni. Nem értem, miért nem szabad a Vasárnapi Ujságot újságnak nevezni, azaz miért nem újság a képes hetilap és miért csak a napilapújság? Továbbá: miért fontosabb nekünk a világos (tényleg olyan világos?) német terminológia, mint a talán nem túl következetes, vagy nem kellően világos magyar nyelvhasználat? Egyáltalán, mire való ez az egész mulatságos nyelvi szőrszálhasogatás?

Nem osztom a recenzens véleményét, miszerint a komparáció egyes-egyedül az egymásrahatás kimutatása végett alkalmazható. A módszertani irodalom három, olykor négy típusát különbözteti meg a történetírásban használatos összehasonlító módszernek, és közülük az egyik a párhuzamos bemutatás módszere, az tehát, amit nagyjából Lipták is követ. Ennek lényege, hogy egyazon szempontok szerint történik az összevetés, amely így külön-külön is elvégezhető (mindezen szempontok nyomán), a komparáció pedig implicit eredményt hoz.

Ha már Buzinkay elmulasztotta regisztrálni (és egyúttal persze méltányolni is) a szerző ama ritka teljesítményét, hogy miközben dekontextualizálja, egyúttal rekontextualizálja is a sajtótörténetet, belehelyezvén azt egy tágabb elméleti-történeti összefüggésbe, hadd pótoljam valamelyest ezt a hiányt. A nyilvánosság és a közvélemény fogalmai játszák Lipták könyvében a kulcsszerepet, melyek Habermastól Sennettig ívelő taglalására a mű első fejezetében kerül sor. Nem kevésbé fontos a tömegkultúra recepciótörténeti rekonstrukciója sem, melyre szerintem sok tekintetben sikeres kísérlet történik a műben. Mivel a recenzes a könyv e részével kapcsolatban annyi megjegyeznivalót talál csupán, hogy az bizony nem több „feldolgozatlan és értékelés nélküli példák sorozatának egymásutánjainál”, meg kell tőle kérdeznem: hogyan kutatható vajon másként az olvasáskultúra (múltja), ha nem példák egymásutáni sorozatán keresztül? A history of reading ma mérvadó kutatói, Robert Darnton, Roger Chartier és a többiek maguk is folyton ezt az utat járják (lehet persze, hogy ők is megkapják a magukét a sajtó ottani szaktörténészeitől) és persze a mondott historikusok sem utasítják el maguktól az olvasás színtereinek olyanfajta történeti rekonstrukcióját, melyre Lipták vállalkozott könyvében, ám ami miatt szintén megrója őt a szigorú recenzens. Végül: a recepcióesztétika, melynek eddigi működési tere egyedül (az elit) szépirodalom volt (nálunk Kulcsár-Szabó Ernő fémjelzi jó ideje ezeket a törekvéseket), kizárólag az olvasott szövegek inherens olvasata útján tud és akar az olvasói élményre következtetni (mivel az olvasók, a kritikusokat leszámítva, ritkán nyilvánítanak hangos véleményt olvasmány-élményeikről).

Lipták maga is éppen ezt az eljárást alkalmazza munkájában. Szerény megítélésem szerint tehát könyve a ma legkorszerűbb szemléletmód jegyében, egyszersmind friss megközelítési módok alkalmazásával készült. „A múlt ösvényén” című könyvsorozat szerkesztőjeként ezért is döntöttem a kézirat kiadása mellett. Azonban, ha a bíráló mindebből semmit sem vett észre, akkor minden bizonnyal komoly tévedésnek és félreértésnek lett az áldozata.

Gyáni Gábor