Hornyák Mária

A Pesti Hírlap és a nevelés

Az 1841-ben alapított és Kossuth Lajos nevével fémjelzett Pesti Hírlap mint az első valódi politikai lapunk írta be magát a magyar sajtótörténetbe.[1] Landerer, „az új politicai ujság” kiadója szerint „az életnek legbiztosb jele a munkásság, s munkásságunk csak akkor érhet óhajtott sükert, ha tetteink nyilvánosak...”[2] Ezt a sajtó által biztosított nyilvánosságot (Landerer szavaival: a sajtó „varázserő” jellegét) az új lap szerkesztésével megbízott Kossuth a liberális reformpolitika szolgálatába állítja, s ily módon lép az ellenzék vezéreinek sorába. Célja: felvetni és állandóan napirenden tartani a reformellenzék „haza és haladás” jegyében fogant követeléseit, elősegítve ezek széles körű népszerűsítését és a diéta előtti megvitatását. „A nemzeti átalakulás korszakának szükségleteit akarja kielégíteni... Röviden: megérlelni és az országgyűlésen átsegíteni a nagy újjászületést.”[3]

A Pesti Hírlap 1841. január 2-án indult, 1849. január 24. és április 24. között szünetelt, az év július 8-án pedig végleg betiltatott. Kezdetben hetente kétszer, 1845. április 4-től heti négy alkalommal, 1848. május 16-tól pedig naponta jelentkezett. Fénykorát Kossuth szerkesztőségének három- és fél éve alatt élte, amikor is az új sajtóorgánum hazánk, sőt a Habsburg-birodalom „legjobban szerkesztett, legszókimondóbb politikai hírlapja lett.”[4] Példányszáma 1843-ban meghaladta az ötezret.

A Pesti Hírlap elején, rögtön a személyi hírek (kinevezések stb.) után található a lap ’szíve’: a vezér- vagy iránycikk, „a véleményformálás Kossuth által frissen honosított műfaja”[5], amely az újság politikai karakterét, erkölcsi nívóját, s egy-egy lapszám főszólamát megadta. Célja: időszerű, közérdekű témák fejtegetése – és a rábeszélés. A vezércikket Kossuth idejében mindig, de többnyire később is jeles személyiségek írták: Kossuth (216-ot), valamint Szentkirályi Móric, Pulszky Ferenc, Fáy András, Bezerédj István, Eötvös József, Trefort Ágoston, Kemény Zsigmond stb. A vezércikk után sorjáznak a Fővárosi Újdonságok, a Törvényhatósági dolgok (részei: a Megyei napló és a Vidéki levéltárcza), az egyesületi hírek és a Külföldi napló, valamint az Értekező, amely után a hirdetések következnek.

1844. június 30-án Kossuth megvált a laptól, amely a liberális reformellenzék egy kisebb csoportja, a centralisták (Szalay László, Trefort Ágoston, Eötvös József stb.) kezébe került.[6] Ezt követően népszerűsége és példányszáma megcsappant, 1845 végétől azonban, a belső ellenzéki kompromisszum követeztében (t. i. amikor ismét felvállalta az egész liberális reformellenzék képviseletét), újból felvirágzott, s előfizetőinek száma ismét elérte az ötezret. 1844 júliusától egy évig Szalay, majd pedig az igen tehetséges, fiatal Csengery Antal szerkesztette, 1848. május 16. és 1849. január 2. között Kemény Zsigmonddal közösen. 1849-ben, a három hónapos kényszerszünet után Szilágyi Sándor lett a szerkesztő, a felelős szerkesztő posztján pedig Obernyik Károly és Jókai Mór követték egymást.[7]

A Pesti Hírlap számos jeles publicistát alkalmazott. A népszerű Fővárosi Ujdonságokat pl. Frankenburg Adolf, Pákh Albert, Vahot Imre, majd Pálffy Albert vezette. A lap a felkért vidéki levelezők (Klauzál Gábor, Lónyai Gábor, Gorove István stb.) és alkalmi cikkírók népes gárdáját vonultatja fel Wesselényi Miklós bárótól az ismeretlen falusi néptanítóig. A közölt írások nem kis része névtelenül, illetve olykor megfejthetetlen álnevek és szignók alatt jelent meg.

Fennállásának nyolc- és fél éve alatt a Pesti Hírlap iránya, színvonala, munkatársainak köre változott, politikai hírlap jellegét azonban végig megőrizte. A lap sajátossága, hogy nevelésügyi témák minden rovatban (vezércikk, tárca, vidéki tudósítóktól érkező levelek, hirdetések stb.), és a lapszámok többségében előfordulnak. A legkorábbi ilyen jellegű, jóllehet rövid tudósítás az első számban a Clair-féle pesti testgyakorló iskoláról szól.[8] Az utolsó pedagógiai cikk 1849. június 20-án, azaz alig három héttel Kossuth kormányzó és a magyar kormány Szegedre menekülése (és a lap betiltása) előtt jelent meg. Bezerédj Sándor a Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszterhez címzett „polgári szózatában” (valószínűleg a szabadságharc során tapasztalt visszásságok láttán) a népnevelés fontosságát hangoztatja.[9]

A Pesti Hírlap pedagógiai témák iránti érdeklődése több tényező együtthatására vezethető vissza. Elsőként említjük a lap számos munkatársának ilyetén irányultságát. Eötvös, Trefort és a ritkábban publikáló Fáy András, Ballagi (Bloch) Mór stb. mellett maga Kossuth Lajos is közéjük tartozott.[10] „Én figyelmes szemmel szerettem hazámban a nevelés rendszerét tekinteni” – vallja 1837-ben egy beszédfogalmazványában, amelyben leírja, milyen megfigyeléseket tett Pozsonyban az iskolás és az óvodába járó gyermekek között.[11] Az 1828-ból való és csonkán maradt kéziratában pedig, amelyben „a Magyarországon olly szerfelett gyakran elől forduló éhség veszedelmének” okait és elhárításuk módját igyekszik kimutatni, a népnevelés fontosságát hangoztatja, s már akkor kiadja a jelszót: „Nevelni s felvilágosítani kell a magyar köznépet, és sem rest, sem tunya, sem erkölcstelen nem lesz.”[12]

A nevelés- és oktatásügy kérdései az 1840-es évek közgondolkodásában csakúgy, mint a diétai és megyegyűlési csatározásokban is szinte állandóan jelen voltak, így e témákkal az olvasóközönség igényeihez igazodni igyekvő lapoknak is rendszeresen foglalkozniuk kellett. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a pedagógiai sajtó kialakulásáig e hiányt az újságok, divatlapok és általános jellegű folyóiratok kénytelenek pótolni. A témánk szempontjából érintett 1840-es évek az átmenet időszaka, amikor is megjelennek az első pedagógiai jellegű lapjaink[13], a nagy érdeklődésre számot tartó nevelésügyi témák azonban egyelőre még a divatlapok és a hírlapok, így a Pesti Hírlap hasábjain is jelen vannak.

Kossuth ezt magától értetődőnek tartja. A nevelés politikum, ő pedig az országos politika súlyos, aktuális gondjai közepette újra meg újra tollat ragad, hogy az általa szerkesztett politikai újságban a legkülönfélébb nevelésügyi témákról megnyilatkozzon. E vonatkozásban a centralista Pesti Hírlap is igyekszik az általa kitaposott ösvényen haladni. Trefort Ágoston azonban, aki 1845 decemberében hosszabb iskolaügyi cikksorozatot indít, bevezetőjében (a nevelés politikum voltára utalva) imígyen magyarázkodik:

„Bizonyosan lesz, aki bennünket is kárhoztatni fog, hogy mi politikai lapban iskolaügyről szólunk, ’s éppen most, midőn a’ gravaminalis [sérelmi, a szerk.] politica a’ halottakból akar feltámadni. De mi meg vagyunk győződve, hogy politikai bajainknak utolsó kútforrása a’ míveletlenség, a’ tudatlanság; az iskolaügyben tehát, politicai tekintetben is, fontos ügyet látunk...”[14]

Trefort aggodalma azonban alaptalan, amit az a tény is mutat, hogy előfizetőik nemcsak hogy nem bánják a pedagógiai témák napirenden tartását, hanem közülük egyre többen szeretnének maguk is megnyilatkozni egy-egy kérdés kapcsán. Idővel a dolog odáig megy, hogy a laikusok leveleit a szerkesztőség megsokallja, s 1846 áprilisában Csengery az alábbiakat írja:

„A nevelés ügyében több felől érkeznek tudósítások kezeinkhez. Azonban az ügy maga sokkal általánosabb s áthatóbb intézkedéseket, sokkal gyökeresebb reformot igényel, hogy sem apró, részletes javallatoktól e téren sokat lehetne várni. S a legtöbb javaslatok, mellyek kezeinkben vannak, igazolják egy szakférfinak... megjegyzését, miképp: nincs tárgy, mellyről az emberek többet beszélnének, de mellyhez mégis kevesebben értenének, mint a nevelés ügye. Mi érezzük ez ügy rendkívüli fontosságát, s e lapok egyik dolgozótársa több czikkben fogja azt tárgyalni. S egy olly gyakorlati férfiú közremunkálása iránt is bírunk ígéretet, ki e tárgyat úgyszólván legfőbb szaktudományaul választaná, s e téren már régibb idő óta sikerrel munkálkodik.”[15]

A Pesti Hírlap nyolc- és fél évfolyamának áttekintése során kiderült, hogy a lap kifejezetten nevelésügyi munkáinak (vezércikk, publicisztika, tárca), s főként a pedagógiai vonatkozásokat is tartalmazó egyéb írásoknak a mennyisége olyan tetemes, hogy ezek teljes körű bemutatására e tanulmány keretei között nem vállalkozhatunk. A felvetett pedagógiai kérdések száma is igen nagy. Ezért ehelyütt négy, a Pesti Hírlapra és az adott időszakra különösen jellemző, fajsúlyos témával, illetve kérdéskörrel szeretnénk foglalkozni. Először is megvizsgáljuk Kossuth 1841 február–áprilisában írt négy pedagógiai cikkét és az általuk felvetett problémák továbbgyűrűzését abban a nagy horderejű, országos sajtóvitában, amelyet Széchenyi robbantott ki A Kelet népe című vitairatával. E vitában a későbbi kultuszminiszter, Eötvös József is részt vett; népoktatási elképzeléseit a Pesti Hírlapban, 1846-ban közölt cikksorozata alapján ismertetjük. Ennek kapcsán a lap egyéb, a népoktatás-népnevelés témakörébe tartozó cikkéről és az 1843–1844. évi népoktatási törvényjavaslatról is megemlékezünk. Végezetül a Pesti Hírlap pedagógiai írásaiból két olyan, az egykorú újságolvasó publikum által lankadatlan érdeklődéssel nyomon követett téma anyagát mutatjuk be, mint a kisdedóvás és a nőkérdés-nőnevelés.

Kossuth Lajos a Pesti Hírlappal lényegében ugyanazt a feladatot folytatta, amelyet korábbi kéziratos lapjaival, az Országgyűlési Tudósításokkal és a Törvényhatósági Tudósításokkal elkezdett: kiemelni a legégetőbb országos problémákat a diéta és a megyék (olykor áporodott levegőjű) üléstermeiből, hogy azokat a nagyközönség is megismerhesse és továbbgondolhassa. E célzattal adta közre 1841 elején azokat a nevelésügyi vezércikkeit is, amelyek egyben Kossuth gyújtó hatású pedagógiai publicisztikájának legfőbb Pesti Hírlap-beli területeit képviselik. Elsőként február 20-án a „Műipar” című cikk jelent meg, amelyben az iparról és az alapfokú ipari szakoktatásról értekezett.[16] Négy nap múlva következett a kisdedóvásról írt vezércikk, amelyről később szólunk.[17] Április 10-én a „Humanizmus – realizmus” című vezércikkben Kossuth a középfokú oktatás két irányával foglalkozott.[18] Utoljára a Valami a népneveléshez című cikkel jelentkezett április 28-án.[19]

Bajkó Mátyás szerint „volt ebben a cikksorozatban a mondanivalón kívül is valami izgalmasan új: a nevelésügy fő kérdései a napi politika sok-sok kérdése mellett ezúttal először jelentek meg nálunk a napi sajtóban, és tárultak rövid, könnyen érthető formában az olvasóközönség elé.”[20]

A fent említett írásokból lényegében egy modern iskolarendszer körvonalai rajzolódnak ki. Kossuth a „Humanizmus – realizmus” című vezércikkéből kitűnik, hogy (pl. Táncsiccsal ellentétben) ő még nem kívánt szélesebb körű alapműveltséget s intézményes továbbtanulási lehetőséget a nép egésze számára:

„Háromfelé ágazik a nemzet összességének életiránya. Egyiknek rendeltetése a tisztán szellemi munkásság; a másiké: testi-lelki munkásság egyesítése technikai irányban; harmadiké végre tisztán a testi munka. Nézetünk szerint e három iránynak kell, hogy a köznevelés rendszere megfeleljen, s mindenkinek alkalma legyen olly nevelésben részesülni, minőt rendeltetése kíván.”[21]

Kossuth ugyanakkor a népiskola reformját, s ezzel összefüggésben az iskolamesterek kiszolgáltatott helyzetének megszüntetését szorgalmazza:

„Mi azt gondoljuk: a népiskolának valósággal népiskolának kell lennie, különben céljának meg nem felel. Tehát irányul kell magának kitűznie a nép életmódját, hivatását, rendeltetését. Ez pedig minálunk legnagyobb részben a földművelés. De a földművelési irányú nevelésnek a népnél gyakorlatinak kell lenni, különben merő haszontalanság. Gyakorlatra pedig egy kis föld, egy kis gazdaság kell... Másik: az iskolamesterek sorsát javítani kell; mert elemi gondoktól kínzott állapotban jó tanítót várni képtelenség...”[22]

A Pesti Hírlap szerkesztője a kézműves osztály kiképzését is „a legsürgetőbb szükségeink” közé sorolta. Ő ugyanis, aki sokoldalúan látta az oktatásügy és a gazdasági fejlődés összefüggéseit, jót tudta, hogy e nélkül a magyar gyáripar kifejlesztése hiú ábránd. Ezért is fáradozott az iparoktatás előmozdításán. Elsősorban a kézművesek szakmai műveltségének elmélyítése céljából szorgalmazta az iparegyesület megalakítását is. Az egyesülettel kapcsolatos terveiben szerepeltek pl. olvasó- és bemutató „szerszámterem” felállítása, olcsó folyóirat és ismeretterjesztő füzetek kiadása, vasárnaponként továbbképzések szervezése stb.[23]

Kossuth a „Humanizmus – realizmus” című írásával egy, a középfokú oktatás reformját sürgető vitához szólt hozzá, „a nemzetté válás aktuális polgári követelményeinek szempontjából.” Mint írja: „A tanításnak kettős célja van; egyik: a szellemi tehetségek általános képzése; másik: előkészítés e vagy ama különös életpályára. A humanisták amazt pártolják, a realisták emezért buzognak. Műiparos századunk ezekhez hajlik.” Ő azonban őszintén megvallja: „...nem tartozunk azok közé, kik az általános emberi műveltséget, nemünknek eme nemeslevelét, egyes szaktudományi kiképzésnek ’egészen’ feláldozni hajlandók.” Osztja tehát azt az elképzelést, hogy az antik klasszikus tanulmányok nélkül nincs „általános szellemképzés.” És e téren nem a neohumanizmus, hanem „a hazai nemesi tradicionalizmus” motiválja.[24] Kossuth persze a műegyetem és a reáltanodák ügyét is támogatja.

Az 1841. január 2-án megindított Pesti Hírlap vezércikkeinek témái (Pénzszűke, Birtoktalanság, Halál és nyomor, Örökváltság, Ősiség stb.), merész hangvételük, s egyáltalán: az ellenzéki politizálásnak ez a tömegeket megmozgató, új formája az óvatosabban politizáló Széchenyit, akit a hatalommal való kenyértörésnek még gondolatától is fél, kezdettől fogva nyugtalanítja. 1841 nyarán azután A Kelet népe címmel vitairatot ad közre, amelyben az addigi vezércikkek alapján kifogásolja Kossuth programját, modorát, taktikáját, a felvetett témák esetlegességét.[25] Széchenyi úgy véli, hogy az adott időpontban nem az izgatás, a túlzott ellenzékieskedés, hanem „a haladás kérdéseinek békés, nyugodt, alapos megvitatása” vezethet eredményre, vagyis „az ész s nem a szív politikájára” van szükség.[26]

A Pesti Hírlap kapcsán kirobbant vita másik lapokban, főként pedig önálló kiadványok lapjain gyűrűzik tovább. Eötvös, Fáy András, sőt még (Hazay Gábor álnéven) Vörösmarty is szót kérnek – Kossuth mellett.[27] A válasszal Kossuth sem késlekedik, s megírja a Felelet gr. Széchenyi Istvánnak című munkáját.[28] Ebben Széchenyi vádjára, miszerint vezércikkeivel ide-oda kapkod, s „egybehangzás és terv nélküli erőlködései” nem egyebek, „mint az ömledező szívnek egy kis hiúsággal összeházasított rögtönzései”[29], az alábbiakat írja:

„...tagja vagyok (’s azt minden kitelhető ügyekezetemmel előmozdítani szeretném is) a’ m. gazdasági egyesületnek, a’ testgyakorló-iskolának, a’ kisdedóvó-intézeteket terjesztő és az ipar-egyesületnek (mellyek, az utolsót kivéve, a nemes grófot is tagjaik közé számítani szerencsések); ezen egyesületeknek pedig ép’ azért vagyok barátja, ’s azért is ügyekszem csekély tehetségem szerint a’ Hírlap által előmozdításukon, mivel megannyi adalékoknak tekintem a’ nemzeti nevelés nagy egészéhez, mellyet én a’ legfontosabb és legszükségesebb feladatok közé számítok... – És ha már most a’ nemes gróf azt kérdi: van e ezen vállalatokban valami lánczolat, valami terv? Azt felelem: igenis van; ’s azt a’ nemes gróf e’ szóban fel fogja találni: „népnevelés.”[30]

És – Kossuth szerint – e tekintetben minden késlekedés káros:

„Én részemről a’ mondó vagyok, hogy a’ népnevelés ollyan, mint a tölgy, mellynek nagy idő kell, míg a’ kisded makkból élőfa lesz; de ép’ azért nem lehet vele eléggé sietnünk; ’s ha csakugyan nem rajtunk áll, egész erdőket vetni egyszerre: ültessen csak kiki tehetsége szerint apró csemetéket, – majd fa fa mellett erdőt csinál.”[31]

Széchenyi István nem ért egyet az „általános nevelés” gyors megvalósításával. A közoktatás megújítását elvileg ő sem ellenzi, ennek azonban szerinte nincs itt az ideje; előbb „a politikai létet”, azaz politikai jogokat kell kitágítani, s utána jöhet a népnevelés. Ez utóbbi gyors kiterjesztése – szerinte – forradalomhoz vezetne. Ráadásul a közoktatás uralkodói felségjog, azaz nem csupán tőlünk függ, ne akarjuk azt társadalmi szervezkedés útján magunk megoldani.

A hazai liberális reformellenzék azonban nem így gondolkodott, s 1843-ban letette az asztalra az első hazai népoktatási törvényjavaslatot, amellyel számos európai országot megelőztünk. „Liberális, haladó elveket, számos újszerű, értékes kezdeményezést tartalmazott”, és kompromisszumokkal ugyan, de a polgári típusú népiskola modelljét vázolta fel.”[32] Soraiban szerepelnek pl. a tanítóképzés átszervezése, nevelőnő képzők felállítása, az általános tankötelezettség, javaslat az óvodák törvényi szabályozására, és arra, hogy az új tananyag az egész ország minden elemi iskolájában egységes és kötelező legyen stb. (E legutolsó ponttal túllépett Kossuth koncepcióján, amelyre a korábbiakban utalást tettünk.)

A Pesti Hírlap a törvénytervezet megalkotásának folyamatáról menet közben tájékoztatta olvasóit[33], s közben az ügyet több eszmefuttatással is megtámogatta.[34] A Pesti Hírlap 1844. december 8. és 1845. május 29. között azután 14 részletben közreadta a terjedelmes dokumentumot, amelynek tárgyalásától a főrendek – időhiányra hívatkozva – elzárkóztak.[35]

Báró Eötvös József A Kelet népe-vitában Széchenyi ellenében Kossuth, s a népnevelés ügye mellett voksolt, mondván, hogy a társadalmi haladásnak éppen a nevelés az első és egyedül biztos alapja.[36] Ezért is sajnálta, hogy a népoktatás ügye „háttérbe szoríttatott” azon az 1843/1844. évi diétán, amelynek szinte egyedüli érdeme az volt, hogy meghozta a magyar nyelvért folytatott több évtizedes küzdelem szerencsés végkifejletét. Eötvös, akinek az 1840-es években több regénye jelent meg, a Pesti Hírlapban is rendszeresen publikált. (Ő írta pl. az ’Agricola leveleit’.) 1845 decemberében barátja, Trefort Ágoston iskolaügyi cikksorozattal jelentkezett, amely a témakör szinte minden aktuális kérdését (a közép- és felsőiskolák reformja, iparra nevelés, népnevelés, a világi iskolák kérdése stb.) felvetette.[37] Öt hónap múlva került sor a lapban Eötvös József első jelentősebb nevelésügyi megnyilatkozására, amikor is egy három részes cikksorozatot írt „Népnevelési ügy” címmel.[38]

Melyik az első: az anyagi érdekek vagy a szellemi érdekek pártolása? – teszi fel a kérdést az első vezércikk bevezetőjében. Szerinte „a józan ész s tapasztalás egyaránt arra intenek: mikint az anyagi érdekek kifejlődése lehetetlen, ha csak vele egyszersmind a szellemi érdekek nem fejlesztetnek ki.” Hátramaradásunk   egyik fő oka „népünk csekély értelmi kifejlődésében kereshető” – állapítja meg, s teljes meggyőződéssel állítja, hogy „anyagi érdekeink előmozdítására a népoktatásnál biztosabb eszközünk nincs...”[39]

„Míveltség nélkül, a legrosszabb alkotmány holt betűnél egyéb soha nem lesz” – fejtegeti tovább Eötvös, mondván: „A zsarnoknak s aristocratiának hatalma csak a nép tudatlanságán fekszik, míg ezt nem orvosolhatjuk, az uralkodó személyek változhatnak, de szabaddá a nép azért nem lesz, mint a testi, úgy a lelki vaknak vezetőre van szüksége, ha egytől megvált, tüstint másért rimánkodik.” Rousseau szavait idézi, miszerint „Népeket szabaddá tenni szép s nagyszerű dolog, de nehéz, s hozzá vigyázatlanul fogni nem szabad, a szolgát, kit felszabadítunk, mívelni kell, hogy a szabadság élvezetére s megtartására képessé váljék.” Eötvös rámutat, hogy „elbutítani a népet: ez volt a zsarnokság leghatalmasabb eszköze legrégibb időktől mostanig... felszabadítani a népet: ez a szabadság legerősebb fegyvere. A legdicsőbb forradalom alkotmányok alapítására nem olly biztos eszköz, mint az, mellyet jól rendezett népművelési eszközök nyujthatnak. Ez eszközök közül – írja – egyik igen lényeges az iskolarendszer.”[40]

Cikke második részében Eötvös a népnevelés és népoktatás fogalmának tisztázását szorgalmazza. Véleménye szerint erre azért is szükség van, mivel e fogalmakat „a népnevelés tárgyában készült kerületi választmányi munkálat”, azaz az 1843–1844. évi törvényjavaslat megfogalmazói is keverik. A népiskolákról szólnak, de közben azt írják: „A népnevelésnek oda kell irányoztatnia, hogy általa a növendék, mint ember, honpolgár és alattvaló kellően kiképeztessék.” Eötvös szerint nincs olyan népiskolai rendszer, amely erre alkalmas lenne. „A népiskolák a népnevelésnek csak igen kis részben lehetnek eszközei” és „egyedüli feladatuk a nép oktatása.” „Az iskolamester hatása” pedig – szerinte – a legjobb iskolarendszer mellett is, közönséges esetekben az oktatásnál továbbra nem terjed...” Nem volna-e tehát célszerűbb – kérdi Eötvös –, ha „a népművelés czíme a népoktatás szegényebben hangzó, de valóbb czímével cseréltetnék fel?” Annál is inkább, mivel véleménye szerint a népoktatás azért lett politikai (párt) kérdés, mert a fogalmakat összezavarták.[41]

A cikksorozat befejező részében Eötvös egyebek mellett azt fejtegeti, hogy a népoktatásnál „az emberi természet közönséges tunyaságán kívül, melly minden megszokott állapot fenntartása mellett szól.., nem kevés olly akadállyal találkozunk, mellynek egyedüli kútforrása előítéleteinkben keresendő...” A népnevelésnek vallásosnak kell lennie – ez rendben is lenne, de mi lesz a felekezetekkel? – kérdi. Jó lenne a vallásoktatást, a többi tárgytól elkülönítve tanítani, vagy minden felekezetnek külön iskolát létesíteni; így lehetne az oktatást az egyház „túlnyomó” befolyásától is felszabadítani.[42] Báró Eötvös József, a majdani kultuszminiszterünk elmélkedik így anno 1846.

A nép iskolázásával és nevelésével kapcsolatos elképzeléseknek a Pesti Hírlap mindvégig teret enged. „Adjatok nevelést a’ népnek, s köbre emeltétek benne az emberiséget, négyszögre az anyagi jólétet” – írja egy alkalmi szerző.[43] Egy másik a szegénységről értekezve úgy ítéli meg, hogy ennek egyik fő oka a közértelmesség hiánya”[44] A népnevelésben egy szarvasi tanító a babona és kuruzslás elleni küzdelem sikerességének[45], mások a bűnözés visszaszorulásának, ismét mások a szegénység, a nyomor megszüntetésének zálogát látják.[46] „Csak a jól és szilárdul nevelt és művelt nép szegülhet ellene az önzés és vakítás vak eszközeinek... Valóban szabad és szabadságában boldog, csak erkölcs és így polgárilag nevelt nép lehet” – írja Bezerédj Sándor 1849. június 20-án (!) a Horváth Mihály kultuszminiszterhez címzett szózatában.[47] Várady Antal már a cigányságot is részeltetni szeretné a népnevelés áldásaiban. „Amilyen széles értelmű szó a nép, oly szélesen kell kiterjeszteni a népnevelést – a cigányokra is” – írja. Ennek előfeltétele: az egy helyben lakás. Várady szerint azonban nem erőszakos eszközökkel kell rákényszeríteni a cigányságot a letelepedésre, hanem meg kell próbálni e „vándorolva ragadozó népre” másképpen (megvendégeléssel, tanácsadással – „ahogyan az angolok teszik”) hatni...[48]

Egyes szerzők a testi fenyítés kérdését is előhozzák.

„Faélen, tengerin, czukorborsóni térdelés, majd az öt összetett ujrai ferulázás, botozás stb. vannak falusi tanodáinkban napirenden: midőn nyírvesszővel akarjuk betölcsérezni azt a’ nyomorú kis szajkóleckét a’ szegény pórfiúba”, ami azért is elítélendő, mivel ezáltal elvesszük a kedvét az iskolától.[49] „Megrögzött hiedelmek rabjai vagyunk, miszerint bot nélkül nem lehet gyermeket nevelni, bot nélkül nem lehet a bűnöst büntetni, bot nélkül nem lehet országot kormányozni, sőt talán még üdvözülni sem”

– írja Kossuth is, aki vezércikkeiben kipellengérezi és elítéli a kegyetlenkedő „kényurakat” és „ütlegvirtuózokat”.[50]

Fáy Andrást a magyarság erkölcsi hanyatlása aggasztja.

„A’ franczia forradalom undokságaival tettleg eszközlé a pietások sárba rángatását, ami erkölcsi sorvadást idézett elő Európa-szerte” – állapítja meg.

Szerinte „a jövő ivadékait” úgy vezethetjük vissza „a szív és élet veszni térő paradicsomába”, ha a szülőket rádöbbentjük felelősségükre, célszerűen neveljük a leendő anyákat és a néptanítókat, megreformáljuk a lelkészképzést, s végül de nem utolsósorban ha kisdedóvó intézeteket alapítunk.[51]

A kisdednevelés, azaz az időben elkezdett nevelés fontosságát a Pesti Hírlap cikkírói közül sokan hangoztatják.

„Az első benyomások, az első nevelés s oktatás határoznak a jövendő ember felett, s mikint a vigyázatlan dajka ostobasága pupossá, görbe lábúvá, bandzsává teheti a puha csontú, gyönge és hajlékony gyermeket, úgy az első tanítók butasága örökre elsatnyíthatja, s idomtalanná ronthatja a szellemi embert”– áll egy bizonyos „(P-la)” hétrészes iskolaügyi cikksorozatának bevezetőjében.[52]

„A’ nevelésnek a’ zsenge kort már keblére kell emelni, ’s nem anya, csak dajka az, ki tejnél egyéb jót nem szivárogtat a kisdedébe” – írja egy másik szerző.[53]

A kisdedóvást az idő szerint sokan a népnevelés első és meghatározó állomásának tekintették. Szép számmal voltak olyanok is, akik az óvodákat azért karolták fel, mert benne a magyar nyelv terjesztésének hatékony eszközét látták. Az ügy iránti érdeklődést nagyban fokozta az új intézmény ’területenkívülisége’. A kisdedóvás ugyanis nem tartozott a hivatalos intézményrendszer kötelékébe, s mivel így a királyi felségjog és a hatalom negatív befolyása a legkevésbé érintette, a reformellenzék számára kiváló cselekvési teret nyújtott. Az óvodák világi, felekezetnélküli jellege szintén sokakat vonzott.[54]

Az óvodaügyi cikkek és tudósítások a Pesti Hírlap pedagógiai témájú írásainak egyik legjelentősebb csoportját alkotják jeléül annak, hogy kisdedóvást az 1840-es évek eme vezető politikai lapja mennyire felkarolta. Ez idő szerint már nem Brunszvik Teréz, a Közép-Európa viszonylatában is legkorábbi budai „kisgyermekiskola” alapítója áll a hazai óvodai mozgalom élén, hanem az 1836-tól működő Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztő Egyesület, amelynek a Pesti Hírlap több rendszeres és alkalmi cikkírója (Eötvös, Trefort, Fáy, Bezerédj István stb.) mellett Kossuth is tagja. Sőt: választmányi tagja. Kossuth Lajost saját bevallása szerint a Brunszvik Teréz alapította egyik pozsonyi óvodában tett látogatása nyerte meg az ügynek, amelynek érdekében szívvel-lélekkel igyekezett tevékenykedni.[55] Első vonatkozó írását 1837-ben, az általa szerkesztett, kézírásos Törvényhatósági Tudósításokban adta közre.[56] Az óvodaügy népszerűsítését a Pesti Hírlapban ő is, szerkesztő-utódai is folytatták, mindenekelőtt az egyesület híradásainak, beszámolóinak közzétételével (ez maga hat-hét alkalmat jelentett évente), továbbá óvodaügyi kiadványok népszerűsítésével, óvodaalapítási törekvések és új intézetek bemutatásával, különféle eszmefuttatásokkal.

A Pesti Hírlap óvodaügyi publicisztikái közül a legismertebb Kossuth Lajos „Kisdedóvás” című, sokat idézett vezércikke, amely 1841. február 24-én jelent meg.[57] A Pesti Hírlap eme 16. számát óvodaügyi számnak tekinthetjük, mivel ez a vezércikken túl további két nagyobb lélegzetű írást is tartalmaz. Az Értekező rovatban olvasható Kacskovics Lajos „Jelentés a kisdedóvó-egyesületi választottság 1840ik évi munkálatirol” című beszámolója, előtte pedig – szintén a titoknok, Kacskovics tollából – híradás az egyesület 1841. február 14-i közgyűléséről.[58] (Ezen Kossuth is részt vett; a börtönből való kiszabadulása után ekkor választották őt ismét a választmányi tagok sorába.)

A szóban forgó lapszám jól illusztrálja Kossuth szerkesztői módszereit, stílusát, továbbá a lelkesítés és rábeszélés általa bírt karizmáját. A problémákat Kacskovics írásai vetik fel, s azokat ő magasabb eszmei régiókba emeli és összefüggéseikkel együtt bemutatja. Vezércikke bevezetőjében írja:[59]

„... szívünk melegébe szeretnők mártani tollunkat, hogy az ismeretet, mit e’ tárgyról tudunk, – hogy a’ meggyőződést, mit keblünkben táplálunk, ájtatos buzgalom szent ihletével adjuk át mindenkinek; mert – az ember gyermekinek gyámoltalansága épen olyan ma is, mint a’ minő volt, midőn üdvezítőnk ez igéket mondá: „ki egy kisdedet az én nevemben befogad, az engem fogadott be”; mert e’ századnak emberszerető gondolatai között nem tudunk üdvösebbet, mint a’ kisdedóvás gondolatát’ mellyben kész könnyű segély ajánlkozik az ezernyi szerencsétlenségek ellen, mik a’ gyermekvilágban a’ status, az emberi nem kiszámíthatatlan kárára mindennapiak; melly ép, egészséges gyermekké neveli azt, ki a’ mocsok és inség lakában csak hervadó növény maradandott; melly a’ szegény anyát megmenti a’ szomorú kénytelenségektől, magára hagyni a’ gyámoltalan kisdedet, vagy pedig munkátlanul éhezni vele; melly a’ gyönge korhor mért játszi gyöngédséggel nyújt erényt és ismeretet annak, ki különben magát hon a’ sutban tunya, rest fajankóvá aszalta, vagy kün[!] az utczán erkölcstelenség fertőjében fetrengett volna.”

Kossuth szerint a kisdedóvás eredményeit „olly szembetűnő fénykörrel áldotta meg a’ gondviselés.., hogy egy illy intézetet csak látni kell, és a’ legszűkebb kebelben is fölébred a’ szeretetnek istentörvénye”. Ő azonban jól tudja, hogy „e’ nemzetben sokaknak adatott a’ pillanatnyi lelkesedés, de keveseknek tettre mindig kész vas akarat.” Hiába vannak „e hon millióiban” százezrek, kiktől telhetnék, ha az egyesület hat éve alatt a tagok száma „nem volt képes nyomorúságos félezerre fölemelkedni, és ez ötszáznál kevesebb hat forintos részvényekből is 2664 pengő frt. nincs megfizetve!” Kossuth szerint ha eddig valakit megszólítottak, hogy miért nem állít jószágán óvodát, azt a választ kapták, hogy az illetőnek nincs alkalmas kisdedóvója. „Ez, uraim, többé nem felelet – írja –, mert az egyesület tolnai képző-intézetében van alkalom kisdedóvókat képeztetni...” Örömmel említi, hogy Fejér vármegye közönsége „gondos figyelmét a’ kisdedóvásra kiterjesztette”, s amint azt a Pesti Hírlap január 27-i számának székesfehérvári levelezője jelenti, egy „példányintézetet” óhajt felállítani.[60] Kossuth szerint

„csak egy-egy példányintézet volna minden megyében, milly dús eredményt láthatnánk kis idő alatt; mennyi munka lenne megmentve a’ népgazdaságnak, mennyi élet megtartva a’ honnak, mennyi erkölcsi mag elhintve a’ néptömegben; mennyit haladhatna ez uton a’ nemzetiség! ... Ne is gondolja senki – folytatja agitációját –, hogy egy ... falusi kisdedóvó-intézet létesítése valami szokatlan tömérdekbe kerül. Az egyesület tolnai intézete, igaz, ollyan, minőnél tökélyesebbet tán Skóczia sem mutathat; de azért ollyan, mert országos példányintézet... Azonban a’ gyermekóvó-szobától, mellyben csupán arra van ügyelet, hogy a’ gyermekeket disznó vagy patkány össze ne rágja, míg anyjok mezőn élelmet keres, a’ tolnai példányintézetig, – úgy terjedelem, mint czél ’s eszközök, úgy fölkészítés mint tanítófizetés tekintetében sok fokozat van, és mindenik, még a’ legalsóbb is, roppant nyereség. Csak akarni kell, uraim – nyomatékosítja mondandóját –, csak nem kell magukat semmit-nemtevés álmába ri[n]gatni azzal, hogy mindent nem tehetünk. Minden és semmi közt van a’ valami...” Végezetül még egyszer utal az elmaradt pénzbeli ígéretek beváltására mondván: „Mutassuk meg, uraim, hogy csak egy emlékeztető szóra vala szükségünk.”[61]

A fenti vezércikk nem csupán a külcsín vagy az írás belbecse révén lett híressé, hanem azért is, mert ez is belekerült a Széchenyi István és Kossuth között 1841 nyarán kirobbant, s már érintett sajtóvitába. Széchenyi a vitairatában[62] egy csokorba gyűjtve említi a Mátyás-szobor, a börtönreform, a hasznos ismereteket terjesztő társaság és a kisdedóvó intézetek témakörét, amelyeket ő is fontosnak vél, ezek azonban – véleménye szerint – nem tartoznak a nemzet legsürgetőbb feladatainak sorába.

„Kisdedóvó-intézet, felséges eszme! És bár volnánk már azon ponton – ki éldelné azt inkább, mint én, kire olly nagy szám kisdedet bízott az ég – hogy ezen vonás nemzeti sakkjátékunkba már illenék is, és minden viruló élet gyümölcsöznék hazánknak.”

Márpedig szerinte a kórház, dologház, lelencház őrültek háza is hiányzik, s ezek az óvodánál fontosabbak lennének, ugyanúgy, mint a népoktatás is, hiszen „a legnagyobb rész olvasni, írni, számolni, de még csak betűzni sem tud.”[63] Széchenyi „az ömledező szívnek egy kis hiúsággal összeházasított rögtönzései” között is említi a kisdedóvást:

„Látnak egy meg nem óvott gyermeket, ’s megesik rajta szívük, és pillantás alatt el van határozva – ’s pedig nem útmutató nélkül, mert hiszen nagy Anglia, mellyre annyian szeretnek hivatkozni, áll ott példaként – hogy a’ mennyire csak lehet, minden hazai erők kisdedóvó-intézetekre pontosíttassanak össze...”[64]

A Kelet népe-vita mára szinte közhellyé lett summázata szerint Kossuth a kisdedóvás mellett, Széchenyi pedig ellene volt,[65] ami így nem teljesen igaz. Széchenyi István elsősorban Kossuth és a Pesti Hírlap ellen lépett fel, s e támadásnak (pontosabb szó: hadakozásnak) egyik csapása a „Kisdedóvás” című vezércikket érintette. A vita egyébként az óvodaügy javára volt, mivel azt nagyban népszerűsítette.

Az alábbiakban egy, a Pesti Hírlapban egy írást (beszédet) szeretnénk bemutatni, amelyet A Kelet népe-vita kapcsán nem emlegetnek, pedig az feltétlenül ide kapcsolódik.[66] Szerzője gróf Festetics Leó, a Kisdedóvó Intézeteket Terjesztő Egyesület elnöke, aki az egyesület 1842. november 13-i közgyűlését megnyitva azon sajnálkozott, hogy még mindig vannak, akik a kisdedóvós eszméjével nem akarnak megismerkedni, s arról a „legferdébb nézetekkel bírnak”:

„... még olyanokkal is találkoznánk, kik a’ kisdedóvás eszméjét épen veszedelmesnek is tartják, ’s ha ilyennek nem is, legalább azt állítják, hogy ezen eszme nem az értelemnek szülöttje, hanem érzelemmel kormányozni kívánó beteg agyvelő teremtménye! – vannak számosan, kik a’ kisdedóvást, mint az érzelem ivadékát, a’ könyörület ’s irgalom művének tekintik, holott az csak annyiban érzelem és irgalom dolga, mennyiben irgalom a’ „népnevelés”, irgalom a’ rendőrség, a’ börtöntudomány, vagy pedig más, az erős észkormányzásnál el nem mellőzhető rendszer.”

Beszédét Festetics gróf önvallomással folytatja. Őt, mint elmondja, ifjúkorában elsősorban a börtönügy érdekelte. Rájött azonban, hogy a börtöntudomány, amely a bűnözők nevelésével foglalkozik, tulajdonképpen „az elhanyaglott népnevelésnek szomorú pótléka.” Felmerült benne a kérdés: miért csak akkor kezdjük a nevelést, amikor az ember már gonosztevővé lett? Ekkor – mint írja – „börtöntudományomat félretevém, ’s a’ falusi oskolákra fordítám figyelmemet.” Látván azonban, hogy már a 7–9 éves gyerekeknél is nagyon szembetűnőek „az elfajzás nyomai”, belátta, hogy a nevelést még korábban kell kezdeni; így jutott el az óvodaügyhöz.

A fentiek előadása után Festetics újból megkérdezi, hogy

„a puszta érzelem szülöttje e a’ kisdedóvás eszméje? S valljon ezen eszme, ha azt a’ népnevelés első lépésének tekintjük – mikint egyesületünk mindig tekinté – nemzeti sach-játékunkban nem egy mellőzhetlen főhúzás-e, mely ha úgy ’s olly valódi buzgósággal történnék, mint kellene, igen sok, füstbemenő fáradság alól fel volna mentve, ki velem együtt az ész kormányát az érzeleménél előkelőbbnek hiszi?”[67]

A „nemzeti sakkjátékunk” említésével Széchenyire utal, akivel szemben Festetics Leót személyes sérelem is motiválhatta. Amikor ugyanis „megkínálta” Széchenyit az óvodai egyesület aláírási ívével, ő azt azzal hárította el magától, hogy az óvoda még nem illik a nemzeti sakkjátékunkba, s hogy tulajdonképpen még Leó gróf is nevelésre szorulna.[68]

A Kelet népe-vita elcsitult, az óvodák kérdése azonban a Pesti Hírlapban változatlanul terítéken maradt. 1841-ig mintegy harminc hazai óvodaalapítás történt. Utána a folyamat felgyorsul, s a lap újabb és újabb óvoda megnyitókról (Gyoma, Arad, Világos, Nagyabony, Szeged, Pest-Józsefváros, Érsekújvár, Kassa stb.) tudósít. Olykor szó esik régebbi kisdedóvókról is; pl. 1846. január 13-án az új Irodalmi értesítő rovatban a Pest-belvárosi óvodáról, amelyet Brunszvik Teréz alapított.[69] A tolnai képző intézet is hallat magáról. 1842. december 1-jén pl. felröppen a hír, miszerint felköltözik Óbudára. 1843-ban azután valóban elhagyja Tolnát, hogy a pesti Valero utcában folytassa működését.[70]

1845-ben elsősorban Szarvasról érkeznek lendületes, új színt és új hangot képviselő óvodai témájú írások a Pesti Hírlap szerkesztőségébe. „Kisdedóvás ügye Szarvason” című cikkében Vajda Péter elbeszéli, hogy óvodaalapításra készülnek. Tiszttársa, Bloch (Ballagi) Móric által

„beszédek tartattak az egyházban, a’ főiskola teremében, a’ presbiteriumban, felszólíttattak pártolásra a’ földesuraságok, és íme, a rettenetes nehézségű társzekér mozogni kezde, de csak mozogni, mert mindegyre nem megy... A’ csak tisztelettel említhető gr. Br[unszvi]kné [értsd: Brunszvik Teréz, a szerk.] le fog jönni Szarvasra és szerkesztendi a tanodát, miért neki nemcsak a’ város, hanem az egész haza csak köszönetet szavaz. Mert a’ népművelődés alapját egy egész nagy dús vidéken megvetni, valóban nem csekély érdem...”[71]

A következő hetekben Bloch Mórictól jelent meg a „Kisdedóvás ’s még valami” című munka két részlete. Az elsőben a gyermekek „koránti nevelésének” fontosságára hívja fel a figyelmet. „Változtasd valamelly víz kútfejét – írja –, s megváltoztattad egész folyamatját. E célból keletkeztek a kisdedóvó intézetek”. Bloch szerint „a’ kisdedóvók jól szoktatott gyermeke többet ér, mint a nemzeti iskola jól tanított ifja. „Aki mihez szokott, ott akad meg a szíve”, hiszen a szokás második természet.”[72] Cikkének folytatásában szintén az óvodák szükségessége mellett érvel, mondván: „A mi parasztgyerekeink” három évesen „saját tisztátalanságaikban úsznak... a kutyák-macskák ügyetlen pajtásai – a népiskolában hallják az első hozzájuk intézett értelmes szavakat...” Márpedig a néptanító a népnevelésben elmulasztottakat nem pótolhatja...[73] A szarvasiak óvodaalapítási szándékát végül nem koronázta siker. Jó lenne tudni: miért.

Pesten Ney Ferenc, a Valero utcai képző intézet igazgatója azon dolgozik, hogy kapcsolatot teremtsen a pesti kisdedóvók között, hogy a 12 óvoda „egyeteme” ily módon virágzatnak induljon”.[74] 1846 májusában felpanaszolja, hogy a főváros óvodái „egymással nem közlekedő társaságok”, amelyek különböző egyesületek kormányzata alatt állnak. A kisdednevelők és az ügy szimpatizánsai részére 1844 áprilisában bevezeti az óvodai „eszmecsere-gyűléseket”. Ezekről a lap utoljára 1848. február 27-én tudósít.[75] Az 1846. április 19-i gyűlésről szóló híradás szerint addig az alábbi témakörökben történtek felolvasások: a gyermek értelmi fejlődése; a kisdedintézeti könyvvizsgálat célszerűtlensége; az olvasás mint értelemfejlesztő eszköz; a kisdedóvás nemzetiségi iránya; a’ nevelés körüli fonák bánásmódok; kisdedóvási dalok.[76]

A Pesti Hírlap a Religio és Nevelés című szaklappal néhány nevelésügyi vitába bonyolódott. Kell-e a kisdedeket pozitív vallásra tanítani, vagy elég csak imákra, fohászokra? – merül fel a kérdés az új érsekújvári óvoda ismertetése kapcsán, s a Hírlap szerkesztői ez utóbbi véleményt osztják.[77]

A Pesti Hírlap Fővárosi Ujdonságok rovata 1842. április 24-én új típusú kisgyermek-intézmény felállításának előkészületeiről tudósít. Eszerint a francia származású Clair Ignác (1794–1866), vívómester, gimnasztikai tanító, akinek nevét a magyar sporttörténet is számon tartja, a pesti Beleznay-kertben „egy úgynevezett játszó-, vagyis gyermekmulatóhelyet” tervez.[78] Az intézet megnyitójára 1843. április 18-án került sor. Clair „Játékkert, kis gyermekeknek menedékül” című írásából az alábbiakat tudhatjuk meg:

„Azon többszöri keletkezett eszme, miszerint nálunk is egy úgynevezett játék- vagy gyermekkert, azaz egy olly intézet nyittatnék, melly 2-5 éves még iskolázhatlan gyermekeknek menedékhelyül szolgálván, azokat egy résztől a’ henyélés és elavulás veszélyei ellen megóvná, más részről pedig czélszerű játékok és könnyű foglalkoztatás által, mind szellemi, mind testi tehetségeiket fejtőleg, az iskolai pályára előkészítené, városunk tisztelt lakosai között olly élénk- és közvisszhangra talált, hogy alulírt még a’ múlt évben egy illy intézetet alapítani ’s megnyitni, ’s minthogy ezen város a’ szabad téreknek olly érezhető hiányában volna, e’ czélra a’ testgyakorló iskola kertjét, az igazgatóság kegyes engedelmével, használni eltökélé...”

Az intézetet a kis gyermekek „a’ leggyöngébb kortól egész 5-ik évkorig” látogathatják.

„A’ még járni nem tudó gyermekeknek saját külön dajkáik által kell ápoltatniok.” A leírás szerint „ezen intézetben a’ tiszta levegő és a’ czélszerű testmozgás jótékonyságát élvezendők, továbbá koruk és hajlamuknak megfelelő foglalkozásban részesülendők, kellemes és czélirányos játékok által felvidámítandók, és minden történhető sérvésektől [sérülésektől, a szerk.] miknek a’ kisdedek közönséges séták alkalmával majd a’ kártékony por, majd az égető nap, majd a’ tolongó nép és kocsik közbejötte, majd a’ szolgálók és dajkák vigyázatlansága következtében, kitétetvék, megóvandók.”

A felvett gyermekeknek „a szellemi tehetségeik ápolására fordítandó minden igyekezet mellett, főleg physicai erejök kifejtése és kiképzése fog tekintetbe vétetni.” Clair hozzáteszi még: „A befogadott mindkét nembeli gyermekek, személyes felügyelésem mellett, nőm, két ápolónő és egy szolga felvigyázására lesznek bízva...”[79]

A fenti kezdeményezést Brunszvik Teréz is üdvözli, s azon örvend, hogy Pesten a „játszóhelyeknek” (Spielplätze) immár három fajtája ismert: a skót módszer szerinti kisgyermekiskola, a pesti „gimnasztikai iskola” és a német Fröbel-féle gyermekkert, a Kindergarten, amelyet ő az elsők között kezdett hazánkban népszerűsíteni.[80]

Míg az európai óvodai mozgalom jeles személyiségei (Wilderspin, Fröbel, Wirth stb.) az óvodapedagógia tökéletesítésén fáradoztak, a mi Brunszvik Terézünk pedig olyan óvodákról álmodozott, amelyekben a mélyen istenhívő óvónevelő a kisdedeket nemcsak neveli, hanem hitre is vezeti,[81] kortársai közül többen – igaz, szükségből – lejjebb tették a mércét, s olcsó falusi „óvó-házak” felállítását szorgalmazták. Mottójuk mintha Kossuth „Kisdedóvás” című cikkéből származott volna, miszerint: „a’ gyermekóvó-szobától... a’ tolnai példányintézetig... sok fokozat van, és mindenik, még a’ legalsóbb is, roppant nyereség...”[82] A Terjesztő Egyesület titkára, Kacskovics szerint nem kívántatik az ilyen kisdedóvó intézet felállításához egyéb, mint egy ház egy tágas szobával és a kisdedóvó lakásával, néhány pad, fekete tábla, ábécé-táblák, szemléltető képek, különféle mértékek, a gyermekeknek palatáblák, egy asztal a nevelőnek és „egy pár fogas a kisdedek kalapjainak”. És egy kisdedóvó, lehetőleg a képző intézetből, ha azonban az illető helységben már van iskola, az óvodát akár a mester segédje is vezetheti.[83]

A Pesti Hírlap N. G. jelű cikkírója még tovább megy. Mivel szerinte elsősorban a legszegényebbeknek van óvodára szükségük, a következőket javasolja:

„Hagyjuk el a’ nép-kisdedóvásnál, annak inkább csak költséges, mint lényeges részeit; mineműek a’ játéki sokféle és tanítási költséges bútorzatok, nagyfizetésű óvók és óvónők stb. Egyszerűsítsük a’ kisdedóvást lehetőkép; jelesen legyenek annak nélkülözhetetlen kellékei: Egy téres szoba – ha és a’ hol lehet, a’ különben is létező iskolákkal egy födél alatt – egyszerű deszkaülésekkel ellátva... Egy jó erkölcsű értelmes éltes asszony, ki a’ kisdedeket óvná, rendhez szoktatná, napestig a’ velök hozott eledekkel élelmezné, mellyek igen egyszerű kenyér, tej, vaj vagy gyümölcsfélékből állhatnának... A’ rendes iskolatanító pedig és neje az óvásnak különben is igen egyszerű tanában...oktatást venni ... kötelesek lennének, az illető helybeni lelkészek gondos fölügyelése alatt.”Az óvoda fenntartását „a földbirtokosok önkéntes adakozása, közadó és a gyermekek szüleitől beszedett összegek segítségével” lehetne biztosítani.[84]

E cikknek még egy figyelemre méltó mondatát idézzük:

„Ha hazánk az európai nemzetek sorába ... minél sebesebben emelkedni kíván, az óvodák terjesztését, mint a népnevelés magasztos, és nálunk annyira korszerűnek ismert, ’s ajkon annyit pengetett eszméjének főtényezőjét, buzgón ajánlom nemzetem buzgó szeretetébe.”[85]

A Pesti Hírlap írásainak általunk vizsgált következő nagy csoportját a nőkérdés-nőnevelés témáit érintő cikk- és híranyag alkotja.[86] A magyar nyelvű időszaki sajtó kezdettől fogva nagy fogékonyságot mutatott e kérdéskör problematikája iránt, amit a vonatkozó cikkek nagy számán túl azok az élénk sajtóviták is tanúsítanak, amelyek a nők hívatásáról és a művelődéshez való jogairól a 18. század vége óta lezajlottak.[87] A Pesti Hírlap megindítása idején még nem fejeződött be az a vita, amely a Bajza, Toldy és Vörösmarty szerkesztette Athenaeum című folyóirat körül kibontakozott. A leánynevelési törekvések fő mozgatója Fáy András volt, akinek egyik tanulmánya[88] a „Szózat” költőjére is nagy hatással volt: a Fáy által felvetett gondolatokat érlelte halhatatlanná „A főúri hölgyhöz” című versével.

A nők művelődési jogaival, a magyar nyelvűséggel és a nőneveléssel kapcsolatos kérdések a fenti vita elcsitulását követően is a sajtó érdeklődésének homlokterében maradtak. Az 1840-es években a lapok szinte ontották a magyar nőnevelés kérdéseit érintő szépirodalmi alkotásokat, tanulmányokat, hírlapi cikkeket, amelyek a művelt, áldozatos, szívében és nyelvében magyar honleány, magyar asszony nemzeti ideál-típusát népszerűsítették. E törekvést a Pesti Hírlap mindenkori szerkesztői is pártolták, amint azt a lap számos nőkkel kapcsolatos megnyilatkozása tanúsítja. Ezek közül Szentkirályi Móric „Igazság” című vezércikkéből idézünk:

„A’ nő nem ismer szépet, mi bizonyos tekintetben nem szép; nem ismer igazat, mi bizonyos tekintetben nem igaz; nem ismer jogot, melly bizonyos tekintetben jogtalanság lenne; – és ezért ő van rendelve, e’ tisztán emberit, nevelés ’s gyöngéd anyai szeretet által gyermekei lelkébe ültetni; ő ringatja szívében az emberiség bölcsőjét: míg viszont a’ férfi emberi tisztább rendeltetésinek tudatára ébredvén; általok a’ gyönge csemetének utat tör az élet bozótjai között. lgy neveli magát az emberiség...”[89]

Témánk kapcsán a Pesti Hírlap további két vezércikkére szeretnénk felhívni a figyelmet. Az egyiket Kossuth, a másikat Teleki Blanka írta.

Kossuth szóban forgó cikkének előzményei a lap második lapszámáig nyúlnak vissza, amely egy eszmefuttatást közölt „Hölgy-germanomania” címmel. „Valami szebbet, zengzetesbet képzelni sem lehet, mint szép hölgy ajkáról magyar szó” – írja az ismeretlen szerző, aki őszintén csodálja, hogy főként úrhölgyeink nem beszélik a nemzet nyelvét. „Mi tiszteljük a nőnemet, ... mi vérünket készek vagyunk honunk, leányaink boldogságáért ontani, de a’ felfuvalkodott korcs magyar émelygős divatmajmok, eme büröknek a’ magyar nőnem szép koszorújában, megvetés minden becsületes magyartól!”[90] E sorokra hivatkozva kér szót idős Zeyk Dániel, akinek a „Mi oka, hogy hölgyeink oly kevéssé magyarok” című, egyébként igénytelen írása február 17-én látott napvilágot a Pesti Hírlap Értekező rovatában.[91] Ebben a lapszámban szerepel a győri olvasótársaság javára rendezett magyaros táncvigalomról szóló tudósítás is,[92] amelytől Kossuth a „Hivatás” című vezércikkét indítja, mondván: Pesten is vannak üdvözlésre méltó táncmulatságok, amelyek „naponkint nemzetiebb és nemzetiebb színt öltenek.” 20–30 pár élén Károlyi György gróf felesége ropja a magyar táncot stb. Ezen örvendve Kossuth tovább elmélkedik:

„Igenis, a’ magyar útban van, hogy Magyar legyen. És csak ez legyen, nagy lesz és dicső... Ez a’ jövendő melly mi reánk vár. Legyen béke, legyen áldozat, szép hivatás; hivatás: ércz betűkkel írni be neveket az évkönyvekbe, ragyogandókat ezreden át... Érezzék, mire hívatvák, kiknek a’ születés vak története illy nevet adott – utal a fentebb említett Károlyiné Zichy Karolinára. „Ha illy név tűnik fel e’ nemzet előtt az életben: csak szólnia, csak tennie kell az irányban, mellyet hazafiság jelel [!], s első szavánál egy nemzet figyelme vonul reá, egy nemzet bizalma fordul felé...” A népszerűség nagyhatalom, s a fényes történelmi nevet viselő hölgyek – írja Kossuth – „játszva többet tehetnek, mint küzdve mi; ők egy körtánccal a magyar táncot, egy dalocskával a magyar népdalt, egy beszélgetéssel a magyar nyelvet divattá tehetik. Divat hatalmasb, mint logica. Kérjük őket, tegyék, hogy magyarság nyelvben, szokásokban divat legyen.”[93]

A korábban említett másik vezércikk évek múltán épp egy „fényes történelmi nevet viselő” grófnő, Teleki Blanka tolla nyomán keletkezett.[94] A „Szózat a magyar főrendű nők nevelése ügyében” című felhívása 1845 december 9-én, vagyis Csengery Antal szerkesztősége idején jelent meg, méltó válaszul Vörösmarty „A főrangú hölgyhöz” címzett költői szózatára. Ez az iránycikk hasonló súlyú volt a maga területén, mint a kisdedóvás vonatkozásában Kossuthé, amelyről már szóltunk.[95] Mint Blanka grófnő írja: „A főrend vezette tévútra honunkban a nőnevelést”, ezért „neki kell a zászlót a megtérésre kitűzni”. És ezt ő meg is teszi: egy évvel később nevelő intézetet nyit az idegen szellemben nevelkedett és magyarul nem, vagy alig tudó arisztokrata leányok hazafias nevelése céljából.[96] Fellépését számos lap melegen üdvözli.[97]

A Pesti Hírlap egy-egy hírt kommentálva is utalt a követendő nőideálokra. Ráday Gedeonné Teleki Borbála, a hétgyermekes anya haláláról Kossuth külön cikkben emlékezett meg. „Ideálja volt a magyar hölgynek, kihez ha Magyarhon hölgyei csak közeledve is hasonlót számítanának: nem kellene aggódnunk e nemzet jövendője felett” – írta.[98] Bohus-Szögyény Antóniára, „az épp oly lelkes és jótékony, mint jótéteményeiben csillámot nem vadászó szerény úrhölgyről” a világosi óvoda megnyitása kapcsán történik említés.[99] Teleki-Mészáros Johanna halálhíre után ez áll: „Ki a kitűnőleg magyar hölgyekben nemzetiségünk őrangyalát tiszteli, fejet hajt emléke előtt.”[100] Röszlerné Böhm Ágnesről a Honleányok könyve kiadása kapcsán jegyzi meg, hogy „honleányi ügyszeretetét ezen, asszonyinknál eddigelé ritka vállalkozói szellem eléggé tanúsítja.”[101] Röszlerné nevével leánynevelő intézete kapcsán is találkozhatunk: ízléses keretbe foglalt hirdetését a lap több ismétlésben közölte.[102]

Ezzel el is jutottunk a nőnevelő intézetek kérdésköréhez. Az 1840-es években a hazai leánynevelés terén változatlanul igen fontos szerep jutott a magánintézeteknek, tekintve, hogy a II. Ratio Eductionis a leányok intézményes oktatását elemi fokon konzerválta, a nőnevelés országos rendezését és a nemzeti nevelőintézetek felállítását célzó törekvések pedig sorra meghiúsultak. A polgári fejlődés felgyorsulása nyomán jelentkező igényeket a meglévő magánnöveldék már nem tudják kielégíteni, ezért országszerte újabb és újabb intézetek keletkeznek.

Hirdetéseiket és a nyilvános próbatételeikről szóló beszámolókat a Pesti Divatlap, Életképek, Jelenkor stb. mellett a Pesti Hírlap is előszeretettel közli, amelynek hirdetés-anyagában tizenöt pest-budai, nyolc vidéki (Máramarossziget, Szeged, Esztergom, Kassa 2, Besztercebánya, Rozsnyó, Tápiószele), és két bécsi „nőnöveldéről” találtunk említést. Ez utóbbiak voltak: Karoline Derffel intézete[103] és a született magyar nyelvtanárt is alkalmazó Dreger Teréz bárónő háziasszony-képzője a császárváros währingi kerületében.[104] Érdekességként megemlítjük Carolina Lafite hirdetését is, aki a forradalmi Pesten (1848 áprilisában) szándékozott francia leánytanító- és nevelő intézetet nyitni.[105] Vajda Amália pedig a szabadságharc forgatagában 1849 júniusában szánta rá magát, hogy „házias leányok, jó nevelőnők és jó női cselédek képzése” céljából a pesti Zöldfa utcában új nőneveldét alapítson; hirdetését június 19-én hozta a Pesti Hírlap.[106]

A szóban forgó hirdetések sorai több kevesebb adatot tartalmaznak egy-egy intézet-tulajdonosról (származásáról, iskolázottságáról, a nevelői hivatásáról, a pályán eltöltött évei számáról stb.), az egyes intézetekről (nevelési elképzeléseikről, a tanítandó tárgyakról, az oktatás nyelvéről, a tanerőkről stb.) és a felvételi feltételekről. A legtöbb nőnevelde tulajdonosa közli, hogy intézete „felsőbb helyen jóváhagyott”, azaz „felsőbb helyen nyert engedelem” alapján működik (az alapításokat a helytartótanácsnak is jóvá kellett hagynia), annál is inkább, mivel engedély nélkül fennálló magánintézetek is voltak.

Nőneveldékről azonban nemcsak a Pesti Hírlap utolsó oldalán, a hirdetések között, hanem a Fővárosi Ujdonságok rovatban is olvashatunk, például Seltenreich Károly „jóhírű leánynöveldéjének” első próbatételéről[107]. Ugyanitt történik említés Treuer Dániel izraelita nőnevelő intézetéről is, amelynek kapcsán a rovatot vezető Pákh Albert megjegyzi:

„Nagy szükségét érezzük egy hasonló keresztyén intézetnek Pesten, hol józan hazafiúi vezetés mellett képeztetnének leányaink ama legszentebb, legmagasztosabb ’s legnagyobb fontosságú hivatásra: hogy legyenek nemcsak a’ szív’, de a’ kor intéseire is lángra gerjedő anyák. Bár találkoznék valaki, ki elég akarattal s képességgel bírva egy ily egészen nemzeti alapokra épített leánynövelő intézet igazgatásához, s ki a pesti hölgyvilág honleányi érzelmeinek kifejtésére kitűzné a’ zászlót, hogy látná már egyszer megcáfolva szavait a’ költő, ki méltó fájdalmában felkiálta: Oh hon, szűtlen kebel’ ércze van asszonyidon!”[108]

A szatmári zárda nyilvános próbatétele viszont nem nyerte meg a lap ’G.’ szignójú tudósítójának tetszését, mivel annak egészén „idegen szellem ömlött el.” Egy éve nyílt meg az intézet, nevelőnői azonban azóta sem tanultak meg magyarul. A vidéki tanítványok viszont, akik beléptükkor egy szót sem beszéltek németül, most németül olvastak, verseltek.[109] A bírálatot a Religio és Nevelés című szaklap visszautasítja, mondván: „magyar nyelvben tökéletesen jártas tanítónők” vannak Szatmárban, növendékeik pedig „hetente kétszer magyar helyesírásban és olvasásban gyakoroltatnak”, s „a templomban is magyarul énekelnek”.[110]

Érdekes módon olyan cikkre, amely kifejezetten a nevelőnők képzése ügyében íródott volna, nem találtunk a Pesti Hírlapban, jóllehet ez a téma a megyei vitákban és az országgyűlés termeiben akkoriban szinte állandóan terítéken volt. Arról viszont tudunk, hogy Brunszvik Teréz 1841 decemberében beszélt Kossuthtal, ő azonban azt is megtagadta, „hogy 4 sort közöljön Hírlapjában a nevelőnő-iskoláról”.[111] Ezért felhívása utóbb a rivális Világ című lapban jelent meg.[112]

A Pesti Hírlap a külföld nevelésügyéről és pedagógusairól ritkán ejt szót. Kivételnek számít Friedrich Adolph Wilhelm Diesterweg (1790–1866), a berlini városi tanítóképző igazgatója, számos jeles könyv szerzője, akinél számos evangélikus honfitársunk tanult. „Diesterweg és Pestalozzi egyik magyar tisztelője” pl. 1845 szeptemberében, 25. pedagógusi jubileumán köszönti a berlini „Mestert”, akinél a magyar- és erdélyországi diákok is siettek tiszteletüket tenni. Közülük „számtalanokat vezetett már be intézetének megtekintésébe”, ahol hospitálhattak.[113] Hírt kapunk arról is, hogy Diesterweg és társai Németországban, szegény és árva gyermekek részére egy Pestalozzi-intézetet szeretnének felállítani, a nevelésügy svájci apostolának 100. születésnapját megünnepelendő. Magyarországra küldött felhívását, amelyben a néptanítókat a Pestalozzi-centenárium megünneplésére buzdítja, a Pesti Hírlapban Teichengräber teszi közzé.[114] Ő tudósít arról is, hogy 1846. január 12-én Pestalozzi emlékünnep lesz, amelyre kiadványt is közreadnak Barabás metszetével.[115]

***

Az időszaki sajtó mint sajátos, de egyértelműen fontos neveléstörténeti forrás mára polgárjogot nyert a nemzetközi szakirodalomban. A hazai munkák közül elsősorban Fehér Katalin tanulmányait említjük, aki a sajtó és nevelés egymáshoz való viszonyát egy adott időszak,[116] egy konkrét folyóirat[117] és meghatározott nevelésügyi kérdések[118] vonatkozásában is kutatta. Jelen munka történész szerzője a fenti kutatásokhoz kapcsolódva tekintette át és elemezte a Pesti Hírlap pedagógiai cikkeit, illetve nevelésügyi témákat is érintő írásait.

A választott lap nyolc- és fél évfolyamának 1387 számát áttanulmányozva megállapíthatjuk, hogy első igazi politikai hírlapunk, az 1840-es évek eme legnagyobb hatású sajtóorgánuma a nevelésügyi témák iránt mindvégig igen nagy affinitást mutatott. Vonatkozik ez a lap minden rovatára, amelyek soraiból a maguk sokszínűségében és elevenségében elénk tárulnak az 1840-es évek oktatáspolitikai küzdelmei és nevelésügyi törekvései. Segítségükkel – a kor magyar valóságának előterében – megismerhetjük a reformkor pedagógiai közgondolkodását, az újságolvasók köréből kikerülő laikus szerzők olykor sete-suta, máskor viszont nagyon is talpraesett és helytálló meglátásait, s egyáltalán: a kor magyarjainak pedagógia iránti érdeklődését. E kérdésekre a folyóiratok és egyéb szaklapok jóval ritkábban adnak választ.

Politikai hírlapról lévén szó, hasábjain tudományos igényű pedagógiai munkát nem találunk. Annál több olyan igényes publicisztikát, színes tárcát, érdekfeszítő tudósítást, élet-szagú híranyagot. Ne veszítsük szem elől, hogy a Pesti Hírlap Kossuth Lajos pedagógiai publicisztikájának fő orgánuma, s azt sem, hogy a lap munkatársai között ott találjuk a két későbbi kultuszminisztert, Eötvös Józsefet és Trefort Ágostont is, hiszen az ő első pedagógiai szárnypróbálgatásaik szintén ehhez az újsághoz fűződnek.

A hírlapok nevelésügyi szerepével ugyanúgy, mint nevelő erejével is mindnyájan tisztában vannak. „Az időszaki sajtó szövétnek, mellynek néha gyújtani kell, de mellynek rendes feladata az marad, hogy világítson”, és „a közvéleményt azon kérdések megoldására előkészítse, mellyeket veszély nélkül elhalaszthatónak nem tartunk többé” – írja Eötvös, mégpedig az említett, 1846-ban közölt nevelésügyi vezércikk-sorozatának bevezetőjében.[119] Kossuth pedig saját bevallása szerint egy régi adósság törlesztésén dolgozik, azaz a népnevelés „Hírlap általi előmozdításán”, mondván: „A ’szegény adózó nép’ atyáinak mondjuk magunkat”, nevelésére azonban „századokon át semmit sem tettünk.”[120] Kossuth eleve nevelési célzattal vette kezébe a Pesti Hírlapot, hogy rászoktassa kortársait az újságolvasásra, a közügyek iránti érdeklődésre, az együttgondolkodásra és véleménymondásra, az érdekegyesítés jegyében történő összefogásra. E téren elég csak vezércikkeire gondolnunk.

A Pesti Hírlap pedagógiai írásainak helyük van a reformkori magyar neveléstörténet összképében. Ebben még az újság lapjairól kiszűrt törmelékes mozaik-adatok is jelentőséghez juthatnak, hiszen ugyanúgy kiegészíthetik, árnyalhatják, sőt olykor helyesbíthetik korábbi ismereteinket, mint azok az írások, amelyek eddig elkerülték a neveléstörténészek figyelmét. A hirdetések forrásértékét a nőnevelő intézetek vonatkozásában különösen fontosnak tartjuk. Erre Orosz Lajos kutatásai is felhívták a figyelmet, ő azonban klasszikusnak számító kötetében elsősorban a Pesti Divatlap, a Világ, a Pesther Handlungszeitung hirdetéseire hivatkozik.[121]

Munkánkban szót ejtettünk A Kelet népe-vitáról, amelyhez a gyúanyagot a Pesti Hírlap vezércikkei szolgáltatták. Megemlékeztünk Eötvös nevelésügyi publicisztikájának korai darabjairól, végül két jellemző témakör – a kisdedóvás és a nőnevelés – anyagát ismertettük. A Pesti Hírlapot oktatáspolitikai szempontból Bényei Miklós kiválóan hasznosította.[122] E jelentős sajtóorgánumot azonban más témák kutatóinak is figyelmébe ajánljuk, hiszen az például a különféle iskolák, egyesületek múltját, egy-egy város vagy megye oktatásügyét, 1848/1849 pedagógiai eseményeit és törekvéseit, az oktatáspolitika és nevelésügy jeles szereplőit stb. illetően is érdekes híreket és írásokat kínál.

MÁRIA HORNYÁK

Le journal Pesti Hírlap (Journal de Pest) et l’éducation

Le journal ’Pesti Hírlap’, fondé en 1841, et paru sous l’égide de Lajos Kossuth, s’est inscrit dans l’histoire de la presse hongroise, comme le premier véritable journal politique. Cet organe de grande influence de l’Ere des Réformes a montré également un intérêt spécial aux sujets pédagogiques. De toutes ses rubriques, nous pouvons connaître les luttes et les aspirations pédagogiques des années 1840, dans leurs multiplicité et vivacité. A leur aide – au premier plan de la réalité hongroise de l’époque – on peut voir l’opinion publique pédagogique des Réformes, les idées parfois maladroites, à d’autres moments par contre tout à fait justes et correctes des auteurs inexpérimentés venus parmi les lecteurs du journal, et en général l’intérêt des contemporains aux sujets pédagogiques.

S’agissant d’un journal politique, on n’y trouve pas d’articles pédagogiques à exigence scientifique, d’autant plus d’articles quotidiens, de feuilletons, de reportages, de compte-rendus. Il ne faut pas oublier que le journal est l’organe principal de Lajos Kossuth, cette fois publiciste pédagogique,  autant que les premières tentatives pédagogiques de deux ministres de culture et d’éducation ultérieures, József Eötvös et Ágoston Trefort ont vu le jour dans les colonnes de Pesti Hírlap.

Notre étude fait connaître quatre articles pédagogiques de Kossuth, publiés en février – avril 1841, et  la poursuite des problèmes y présentés, au cours d’une discussion de grande importance nationale, que le comte Széchenyi avait fait éclaté par son ouvrage de débat intitulé ’A Kelet népe’ (Peuple de l’Est). Dans le débat avait participé également Eötvös; nous faisons  connaître ses idées concernant l’éducation publique d’après la série d’articles publiés au cours de l’année 1846. Pour finir, nous présentons  parmi les articles pédagogiques, la matière de deux sujets poursuivis d’intérêt inlassable par le public, notamment le sujet des soins des petis enfants et celui de l’éducation des femmes, et du féminisme.

Les articles pédagogiques de ’Pesti Hírlap’ ont leurs places dans l’image générale de l’histoire de l’éducation de l’Ere des Réformes. Même les données fragmentaires, filtrées des pages du journal peuvent y avoir leur importance, aussi bien que les articles jusqu’ici restés hors de l’attention des historiens de pédagogie.