Nemerkényi Előd

Latin klasszikusok középkori könyvtárakban:

Magyarország a 11. században[1]

A középkori latin nyelv és a klasszikus hagyomány középkori továbbélésének kutatói gyakran alkalmazzák a középkori könyvtárakkal foglalkozó szakirodalom eredményeit. Legtöbbször azonban külön meg kell magyarázni, mi indokolja azt, hogy a latin klasszikusokat önálló csoportként kezeljük középkori környezetükben. Azokat az auctorokat, akiket ma klasszikusoknak nevezünk, egyáltalán nem tartották klasszikusoknak a humanizmus előtt – középkori kéziratok gyakran tartalmaznak patrisztikus vagy középkori szövegeket latin klasszikusokkal együtt. Ezek mégis önálló csoportot alkottak a középkorban éppúgy, mint a modern klasszika-filológia és középkortudomány területén, beleértve Magyarországot is.[2] Egy középkorkutató meghatározása szerint latin klasszikusoknak számítanak azok a szövegek, amelyek latinul íródtak, irodalmi értékkel bírnak, az antikvitásból származnak és a pogány, vagyis görög-római vallást képviselik.[3][4] Ezt szem előtt tartva a középkori latin írásbeliség egy fontos vonatkozásának, a klasszikus hagyomány hatásának tanulmányozása sok mindent elárul a középkori könyvtárak anyagáról és gyakorlatáról. A 11. századi Magyarország ide kapcsolódó töredékes forrásanyaga különböző kérdésekkel szembesít, amelyek akkor merülnek fel, ha megkíséreljük rekonstruálni a középkori könyvtárak klasszikus anyagát közvetlen és közvetett források segítségével – annál is inkább, mivel a 11. századi Magyarországon meglévő kódexek többsége mára elveszett.[5] A következő elemzés nem foglalkozik a 11. századi Magyarország okleveleivel, törvénykönyveivel, gesta-irodalmával és hagiográfiai műveivel, mert ezek egy-egy olyan hosszabb hagyomány kiindulópontjai, amelyeket a magyar középkor egészén végig kell követni. Ehelyett négy forrás értelmezését kínálja: ezek Fulbert chartres-i püspök Bonipert pécsi püspöknek írt levele, Szent István király Intelmei, Szent Gellért csanádi püspök Deliberatiója és a pannonhalmi apátság összeírása. Ezek egymástól elszigetelt források, mégis összekapcsolja őket egy mesterséges egység: az tudniillik, hogy mindegyikük jelentős mértékben utal arra, milyen szerepet játszottak a könyvtárak a 11. századi Magyarországon a klasszikus tanulmányok bizonyos szintjének megindításában és megőrzésében. Ez egyúttal abban is segít, hogy a latin klasszikusok középkori könyvtárakban való jelenléte forrásainak értelmezési problémáit vázoljuk.

Fulbert chartres-i püspök Bonipert pécsi püspöknek írt, 1023-ra datált levele említi Priscianus latin nyelvtanát, amit Chartres-ból Pécsre küld:

„Azt jelentette nekünk fiunk, a te híved, Hilduin, irántunk való szereteted jeleinek hűséges közvetítője, hogy szeretnél egyet Priscianusainkból: ezt szívesen küldjük el általa. Bármit kívánj is a miénkből, a legboldogabban fogjuk, ha lehetséges, elküldeni...”[6]

Noha ez a Priscianus-kézirat elveszett, ebből a középkori könyvtárközi kölcsönzésre vonatkozó forrásból kiindulva megvizsgálható, milyen szerepet játszott egy Priscianus-kézirat egy székesegyházi iskolában a 11. században.[7] Fulbert püspök szavaival: „unum de nostris Priscianis” – az ,unum’ utalhat arra, hogy ,codicem’, ,librum’, ,volumen’ vagy egyszerűen ,Priscianum’. Könnyen lehet, hogy az Institutionesról vagy egy másik szövegről van szó, amit a hírvivő Hilduin jelölt meg, de lehetett ez egy olyan kódex is, amely Priscianus több művét tartalmazta a De figuris numerorum, a De metris fabularum Terentii, a De praeexercitamentis rhetoricis, az Institutio de nomine et pronomine et verbo és a Partitiones duodecim versuum Aeneidos principalium közül.[8] Noha Fulbert püspök egy másik levelében elismerte, hogy nem mindig volt gondos könyvtáros („a római egyház tiszteletreméltó kiváltságai közül van néhány, amit nem lehet egykönnyen megtalálni könyvszekrényeinkben”), levelezésében és költészetében számos nyoma van klasszikus műveltségének: utal Arisztotelészre, Porphyriusra, Ciceróra, Liviusra és Donatusra.[9] Pusztán a levelei alapján nem világos azonban, hogy ezek az auctorok vajon részei voltak-e egy könyvtári gyűjteménynek Chartres-ban – és ha igen, vajon Fulbert magánkönyvtárához tartoztak-e avagy a székesegyházi könyvtárhoz.[10] Tovább bonyolítja a helyzetet az, hogy a chartres-i Szent Péter-kolostor szintén rendelkezett Priscianus egy példányával a 11. században.[11] Az a példány, amit Bonipert pécsi püspök kért, nem az egyetlen keletre tartó Priscianus-kézirat volt, amely elhagyta Chartres-ot Fulbert püspök idején: a szerzetes Hartvik, aki diákéveit Fulbert irányítása alatt töltötte Chartres-ban, tucatnyi kéziratot vitt vissza anyakolostorába, a regensburgi Szent Emmerámba. Ezek egyike a hét szabad művészettel foglalkozó szöveget, valamint Cicerót és Priscianus De constructione nyelvtanának egy részét tartalmazta (München, Bayerische Staatsbibliothek, Clm. 14272) – első folióján a következő felirat olvasható: „Dominus Fulbertus episcopus”.[12] A Szent Emmerám-kolostor és Magyarország közötti szoros 11. századi szálak ismeretében Fulbert levele Bonipertnek további adalékkal szolgál egy jól bejáratott kapcsolathoz.[13] Priscianus Institutiones grammaticaeja, amelynek tizennyolc könyve a Priscianus maior (De octo partibus) és a Priscianus minor (De constructione) szövegéből áll, rendkívül gazdag középkori kézirati hagyománnyal rendelkezik. Kiadója szerint olyan gyakran másolták a középkorban, sokszor külön kódexekben, hogy egyetlen ,bibliothecula’ sem nélkülözte és sűrűn kommentálták – ,magistellis scholasticis’.[14] Alcuin szintén megemlékezett Priscianus nyelvtanáról York székesegyházi könyvtára klasszikus állományának dicséretében.[15] A latin klasszikusokra építve, nyelvtani részletek példaanyagául és magyarázatául szolgáló idézetek bőségével Priscianus nyelvtana a római auctorok közvetett ismeretét terjesztette a középkorban és ezáltal a klasszikus antikvitás egyik jelentős közvetítőjévé vált. Ahogyan a hét szabad művészet középkori kultúrára gyakorolt hatásának egyik szakértője csaknem egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazta:

„Ez a számos idézet Priscianus nyelvtanát értékes antológiává is tette. Vajon a tudós idézeteket, amelyekben bővelkednek a középkori szerzők, mennyivel inkább másolták Priscianusból, mint az eredetiből?”[16]

Valóban, Priscianus viszonylag pontos klasszikus idézeteinek száma tízezer körül van.[17] A Priscianus nyelvtanára mutatkozó igény azonban arra utal, hogy más latin klasszikusok és kezdő latin nyelvtanok is voltak a pécsi székesegyházi könyvtárban. Ahogyan Priscianus két példányának megléte mutatja olyan latin klasszikusok között mint Horatius, Vergilius, Servius és Plinius, amint azt a bambergi székesegyház könyvtári katalógusa rögzítette 1100 körül, a nyelvtanokat és a klasszikus auctorokat hasonlóképpen kezelték a középkori könyvtárakban.[18] Ugyanez vonatkozik a krakkói székesegyház könyvtári katalógusára 1110-ből: szerepel benne egy latin nyelvtan Regule gramatice néven, továbbá Ovidius, Persius, Sallustius, Statius és Terentius példányai is.[19] Következésképpen Priscianus nyelvtanának a középkori könyvtárakban játszott szerepe jobban megérthető az antik római irodalom hátterének figyelembevételével. Magas színvonala azt jelentette, hogy sokkal több volt, mint egyszerű latin nyelvkönyv vagy ,Schulgrammatik’ – „a latin alakok olyan részletes leírását nyújtotta, hogy a legmagabiztosabbak kivételével mindenki belefulladt”.[20] A középkori nyelvtanok szakirodalmában régóta közhely, hogy a Donatus és Priscianus nyelvtanaihoz készített kommentárok legalább olyan fontosak voltak, mint maguk a nagy művek.[21] Másrészt a 11. század elején Magyarországon az is a püspök felelőssége volt, hogy gondoskodjék a székesegyházi és más egyházi könyvtárakról. Amint István király törvénykönyve elrendelte: „Ruhákról pedig és terítőkről a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspökök.” Feltételezhető, hogy a királyi rendelet nem kizárólag liturgikus kódexekre vonatkozott.[22] Noha van olyan vélemény, miszerint Bonipert azért kérte a chartres-i kéziratot, hogy annak alapján ellenőrizhesse azokat a Priscianus-példányokat, amelyek már korábban is hozzáférhetők voltak a pécsi székesegyházi könyvtárban, a vonatkozó kodikológiai forrásanyag természete csupán egy szerényebb feltételezést enged meg: ez a kézirat a számos ,exemplaria’ egyike volt, amelyeket székesegyházi és kolostori iskolák importáltak külföldről kölcsön vagy ajándék formájában.[23] Egy sor további kérdés azonban még mindig válaszra vár. Vajon Bonipert püspök lombard vagy francia származású volt? Ismerte-e személyesen a chartres-i könyvtárat? Könyvkérése a székesegyházi iskola szükségleteit elégítette ki a trivium művészeti ágainak oktatásában vagy egyszerűen személyes kérés volt? Végül pedig Priscianus középkori magyarországi jelenlétének egy másik korai nyomát is érdemes figyelembe venni: Hartvik püspök 1112–1116 körül készített Szent István-legendáját, amelyben a szerző említést tesz Priscianusról – „Priscianus auctor artis grammatice, medullitus mihi notus olim...” Ezt viszont fenntartással kell kezelni, mert Hartvik tanulóéveit nagy valószínűséggel nem befolyásolta magyarországi iskolázás.[24]

A Szent Istvánnak tulajdonított királytükör, az Intelmek névtelen nyugati szerzőjének klasszikus hivatkozásai azt mutatják, hogy a nyugati könyvtárak klasszikus auctorai és florilegiumai milyen hatást fejtettek ki egy újonnan keresztény hitre térített országban. A szöveg két késő középkori kódexben maradt fenn: a Thuróczi-kódexben (Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Cod. Lat. 407, fol. 73r–79v) és az Ilosvay-kódexben (Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Fol. Lat. 4023, fol. 9r–11v).[25] A szerző számára hozzáférhető könyvtárak klasszikus állományának közvetett forrásaként a mű nyelve, szókincse és idézetei alkalmasint a latin klasszikusok hatását is mutatja. Ezek azonosítása után a kérdés az, hogy az adott klasszikus auctorok megvoltak-e ezekben a könyvtárakban, avagy az idézetek csupán florilegiumokból, illetve latin nyelvtanok példaanyagából származnak-e. Bizonyára közelebb vinne a szerzőség rejtélyének megoldásához, ha az Intelmek nyelve és idézetei segítenének annak megállapításában, hogy a szöveg egy Magyarországon kívüli könyvtár anyagát tükrözi-e, vagy egy magyarországi könyvtárét, ahol egy külföldi szerző dolgozhatott. Az a tény, hogy a mű a karoling reneszánsz latinsága szerint íródott, e tekintetben nem sokat segít.[26] A lehetséges szerzők között Gellért csanádi püspök és a hildesheimi Thangmar merült fel jelöltként a magyar szakirodalomban.[27] Akárhogyis, e külföldi szerzők könyvtárainak néhány darabja felbukkanhatott Magyarországon és befolyásolhatta az Intelmek keletkezését. Eddig nem került azonban bemutatásra olyan perdöntő bizonyíték, amely kétség nélkül alátámasztaná Gellért vagy Thangmar szerzőségét. Mégis, ha a szerzőség kérdése még mindig nem is eldöntött, a szöveg egyes részei azt mutatják, hogy a névtelen szerző hozzáfért latin klasszikusokhoz is. A harmadik fejezet a főpapoknak kijáró tiszteletről következetesen a klasszikus ,pontifex’ kifejezést használja a püspökök megjelölésére – az ,episcopus’ és a ,praesul’ kifejezések helyett.[28] A hatodik fejezet a vendégek marasztalásáról és ellátásáról a következőket mondja:

„A vendégek és a külhonból érkezők oly nagy hasznot hajthatnak, hogy méltán tarthatjuk számon őket a királyi méltóság hatodik helyén. Kezdetben azáltal növekedett a Római Birodalom, attól váltak naggyá és dicsővé a római királyok, hogy különböző égtájakról sok nemes és bölcs férfiú sereglett össze náluk. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneasék fel nem szabadítják. Mert a vendégek, minthogy különféle tájakról és országokból jönnek, ennek megfelelően különféle nyelveket, különféle ismereteket és fegyveres erőt hoznak magukkal, s mindezek díszére válnak a királyságnak, emelik az udvar tekintélyét, és elriasztják a külföldiek pökhendiségét. Mert az egy nyelvű és egy szokás szerint élő királyság gyenge és törékeny. Éppen ezért felszólítalak, fiam, jóakaratúan vedd gondjaidba és tartsd tiszteletben őket, hogy szívesebben maradjanak nálad, mint hogy máshol lakjanak. Ha ugyanis arra fogsz törekedni, hogy lerombold, amit felépítettem, vagy szétszórd, amit egybegyűjtöttem, egészen biztosan óriási kárt szenved majd királyságod. Hogy ez ne következzék be, napról napra gyarapítsd királyságodat, hogy koronádat fenségesnek tartsák az emberek.”[29]

A kritikai szöveg kiadója szerint ez a fejezet Sallustius De coniuratione Catilinaeját utánozza – más történészek azonban úgy érveltek, hogy ez a klasszikus párhuzam túlzott és a fejezet legjobb esetben is csupán távoli visszhangja Sallustiusnak.[30] A nyolcadik fejezet a gyermekek engedelmességéről a következőt tartalmazza:

„Hiszen melyik görög kormányozhatná a latinokat görög szokások szerint, vagy melyik latin kormányozhatná a görögöket latin szokások szerint? Semelyik.”[31]

Ebben a fejezetben a kutatók lehetséges utalásokat fedeztek fel III. Ottó császár római kapcsolataira, illetve további nyomokat Sallustius hatására nézve.[32] Bizonyos kifejezések, amelyek rendelkeznek klasszikus párhuzamokkal, de nincsenek biblikus latin előképeik, olyan klasszikus auctorokra emlékeztetnek mint Caesar, Cicero, Livius, Quintilianus, Terentius, továbbá Justinianus Digestája.[33] Ezek a klasszikus párhuzamok két kérdést vetnek fel. Először is miként dönthető el, hogy egy párhuzam közvetett vagy közvetlen kölcsönzés eredménye, avagy pusztán véletlen egybeesés? Másodszor pedig, ismerve a vegyes tartalmú kéziratok és a florilegiumok természetét, mennyiben utalnak a bizonyítottan klasszikus párhuzamok egy-egy adott könyvtár anyagára? Az alapvető nehézség Justinianus lehetséges hatásával kapcsolatban például az, hogy a Digesta felfedezése csak a 11. század közepe utáni időszakra tehető.[34] Livius közvetlen ismerete szintén ritka volt a középkorban. Másrészt viszont Livius, valamint Caesar és Sallustius jelenléte a karoling könyvtárakban inkább nyelvük és stílusuk tanulmányozására szolgált, mint a történeti érdeklődés kielégítésére.[35] Sallustius továbbá a középkorban moralistaként és rhetorként fontosabb volt, mint történetíróként.[36] A közelmúltban a magyar klasszika-filológia latin klasszikusok további hatását fedezte fel az Intelmekben, nevezetesen Florus nyomait és néhány Horatius-flosculust.[37] A klasszikus párhuzamok jól értelmezhetők a karoling királytükrök és még inkább a „renovatio imperii Romanorum” Ottó-kori eszméje, illetve annak közép-európai változatai történeti hátterének ismeretében is.[38] A latin klasszikusok jelenléte a helyi könyvtárakban és a névtelen szerző által hozzáférhető könyvtárakban nehezen igazolható pusztán az antik római szövegek másodkézből vett ismerete alapján, de semmiképpen nem is zárható ki. Ez a kettősség igen jól megmutatkozik Orléans-i Jónás karoling királytükrében, aki Vergilius Aeneisének egyik híres sorát idézte („parcere subiectis et debellare superbos”) – ez valószínűleg egy közvetett idézet Szent Ágoston De civitate Deijén keresztül.[39]

A hét szabad művészet szerepeltetése és a latin klasszikusokra való közvetett hivatkozások a Deliberatióban, Szent Gellért csanádi püspök exegetikai értekezésében, tükrözi a szerző által elérhető könyvtárak használatát: a velencei kolostori könyvtárét, a csanádi székesegyházi könyvtárét és a szerző magánkönyvtáráét. A mű egyetlen 11. századi kéziratban maradt fenn (München, Bayerische Staatsbibliothek, Clm. 6211) és három kiadásban jelent meg.[40] A szerző a velencei San Giorgio Maggiore kolostor szerzetese volt, aki Magyarországra utazott, csanádi püspök lett és az 1046-os pogánylázadás mártírjaként halt meg.[41] Az 1790-es editio princeps előszava síkraszáll a ,paucitas librorum’ gondolata ellen és úgy érvel, hogy a 11. században virágzó könyvtári kultúra létezett.[42] Ezt azonban nem sok forrás támasztja alá Gellért közvetlen környezetében. Tribuno Memmo dózse 982-es adománylevele a velencei San Giorgio Maggiore kolostor számára csupán liturgikus könyveket említ: „cum toto edificio, libris, thesauro”.[43] Semmilyen közvetlen forrás nem áll rendelkezésre a csanádi székesegyházi könyvtár anyagára sem, jóllehet görög kéziratok valószínűsíthető jelenléte a marosvári görög kolostorban a csanádi egyházmegye területén, illetve a Deliberatio utalásai a Corpus Areopagiticumra még Gellért püspök görög nyelvtudásának kérdését is felvetették.[44] Vannak feltételezések a magánkönyvtárát illetően is, amely olyan kézikönyvek személyes gyűjteménye lehetett, amiket Itáliából hozott magával Magyarországra.[45] Mindent egybevéve a Deliberatióhoz kell fordulni annak megvizsgálására, hogy Gellért milyen klasszikus latin szövegekhez juthatott hozzá. Már kimutatták, hogy fő forrása Sevillai Izidor Etymologiaeja volt, amikor a pogány örökséghez tartozó témákat tárgyalt, mint a filozófia felosztását, az asztrológiát és a retorikát. Noha főleg liturgikus, biblikus és patrisztikus szövegeket használt, Gellért jellegzetes nyelve és stílusa messze áll forrásai nyelvi fegyelmezettségétől – nem is beszélve a klasszikus latinságról.[46] Annál inkább meglepő kimutatni klasszikus idézeteit, amelyek megintcsak Izidor Etymologiaeján alapulnak: idézi Lucretiust[47] és Terentiust. Az utóbbitól származó idézet („veritas odium parit”) a középkori himnuszköltészetben és proverbiumokban is megjelenik.[48] Terentius középkori könyvtárakban való népszerűségét bizonyítja egy Terentius-kommentárt tartalmazó kézirat is, amely része volt San Faustino kolostori könyvtárának az észak-itáliai Bresciában és később a regensburgi Szent Emmerám kolostori könyvtárába került (München, Bayerische Staatsbibliothek, Clm. 14420).[49] Szerepel továbbá a Deliberatióban egy Horatius-reminiszcencia is, megintcsak az Etymologiaeból, amit eddig még nem azonosítottak.[50] Gellért emellett utal Ciceróra és Macrobiusra is.[51] A hét szabad művészet ábrázolása és az antik görög és római filozófusokra vonatkozó bíráló megjegyzései látszólag az antidialektikusok és a világi műveltség ellenzőinek színében tüntetik fel, nagyon hasonlóan Petrus Damianihoz. Ez azonban csak egy irodalmi konvenció – alapvetően patrisztikus képzettsége mellett nagyon is tudatában kellett lennie a klasszikus auctorok jelentőségének, ami csak a klasszikus műveltség legalább egy bizonyos szintjének birtokában volt lehetséges. A kérdés az, hogy mit jelent mindez a könyvtárak szempontjából, amelyeket használt. Petrus Damiani, akit gyakran neveznek antidialektikusnak, szintén rendelkezett klasszikus auctorokkal avellanai könyvtárában és nagyon jól ismerte is őket.[52] A könyvtáraira vonatkozó közvetlen források hiánya ellenére, ez alapjaiban Gellért püspökre is igaz. A hét szabad művészet és a klasszikus műveltség közötti szoros középkori kapcsolat arra utal, hogy hozzájuthatott legalább néhány klasszikus auctorhoz a velencei kolostorban, a csanádi székesegyházban vagy éppen magánkönyvtárában.[53]

A pannonhalmi bencés kolostor 11. század végi könyvjegyzéke egy Szent László által kibocsátott oklevélben maradt fenn (Pannonhalma, Bencés Főapátsági Levéltár, Capsa 2A).[54] A könyvjegyzék összesen nyolcvan kötetet rögzít, amelyek mintegy kétszáz, javarészt liturgikus és patrisztikus szöveget tartalmazhattak. Szerepelnek azonban klasszikus tételek is a felsorolásban: „Invective Ciceronis, Lucanus, II Donati... III Catones.” E pannonhalmi kéziratok közül egy sem maradt fenn, de ezen klasszikus szövegek említése mutatja, hogy szerepük volt a latin nyelv oktatásában és tanulásában a kolostori iskolában. Középkori könyvtárak rekonstruálásakor szem előtt kell tartani, hogy egy könyvtár megalapítása régi könyvek összegyűjtésével és újak beszerzésével járt.[55] Mivel a pannonhalmi oklevél a kolostor javainak teljes összeírása, valószínűleg az összes könyvet tartalmazza, amelyek elérhetőek voltak az összeállítása során. Noha fontos hangsúlyozni, hogy ez a könyvjegyzék nem igazi könyvtári katalógus, nem követi az osztályozás karoling mintáját és a könyvekre mint értékes tárgyakra utal ahelyett, hogy „bibliográfiai” leírást adna, mégis mutatja a könyvek fizikai elhelyezését a liturgikus, személyes és iskolai olvasmányok szerint – akár egy ,Standortsregister’. Ebben az értelemben ez a leltár tükrözi a kolostor javait összeíró oklevél rendeltetését. A klasszikus szövegeket tartalmazó kötetek oktatási célokat szolgáltak és ott voltak elhelyezve, ahol ténylegesen használták őket, vagyis az iskolában. A 11. század végére a pannonhalmi könyvek közül néhány már a helyi scriptorium másoló tevékenységének terméke lehetett.[56] Bár a könyvjegyzék műfajok szerint nem tesz különbséget, könnyen lehet, hogy összeállítására egy korábbi könyvtári katalógus vagy egy másik könyvjegyzék alapján került sor. Mire a korábbi katalógust vagy jegyzéket belefoglalták a királyi oklevél általános leltárába, a gyűjteményben történhettek változások új szerzemények és áthelyezések tekintetében.[57] Egy ideális középkori kolostorban könyvszekrények voltak a templomban, a sekrestyében, a refektóriumban, a kórházban és az iskolában – a liturgia, a magánáhítat és az oktatás könyvhasználati céljainak megfelelően. A különböző könyvek ugyanabban a scriptoriumban készültek, különböző helyeken használták őket, de végül kicserélésük után ugyanabba a könyvtárba kerültek. Következésképpen a régi könyveket többé-kevésbé hasonló módon kezelték a könyvtári katalógusokban.[58] Ez igaz lehet egy nagyobb monasztikus kultúrközpontra, de valószínűleg nem igaz Pannonhalmára, ahol a könyveknek a kolostorok és székesegyházak között zajló területi forgalma és cirkulációja kiegészíthette a helyi scriptorium tevékenységét a korai időszakban.[59] A klasszikus auctoroknak a tanrendben betöltött szerepe befolyásolta a latin klasszikusok megjelenésének kodikológiai vetületét. Egy könyvjegyzékben említett tétel nem feltétlenül az egyetlen darabja egy vegyes tartalmú kódexnek. Kremsmünster kolostorának 11. századi könyvtári katalógusa például Terentius, Avianus, Cato és Arator nevét mint egyetlen kötet tartalmát rögzíti.[60] A vegyes tartalmú kódexeket nem véletlenszerűen állították össze – még ha egy kódex klasszikus és patrisztikus szövegeket tartalmazott, amint az gyakran elő is fordult, a kézirat mégis rendelkezett egy belső egységgel, ami rendszerint attól függött, milyen célra készítették a könyvet. Ez az egység hatással volt a különböző műfajok közötti középkori különbségtételre és ezáltal befolyásolta a könyvtári osztályozást is.[61] Ez van a klasszikus szövegek pannonhalmi könyvjegyzékben való megjelenésének hátterében. A 11. századi könyvtári katalógusok tanúsága szerint az ,Invective Ciceronis’-nak nevezett tétel a Catilina elleni beszédekre utal a hatalmas mennyiségű Cicero-kézirat között.[62] A ,Lucanus’ tétel Lucanus Pharsaliájára utal, arra a népszerű eposzra, amit igen gyakran másoltak, idéztek és kommentáltak a középkorban.[63] A ,II Donati’ a Donatus-féle Ars minor és Ars maior. A kéziratok általában az Ars minort tartalmazták első helyen és utána az Ars maiort. Noha „a karolingok számára” például „Donatus a nyelvtant jelentette és nem az embert”, ezek nem kezdő nyelvtanok voltak. Középkori tudósok azért írtak hozzájuk kommentárokat, mert az olvasók önmagukban nem teljesen értették meg őket. Amiből a tanulók a kezdő latin nyelvtant ténylegesen tanulták, talán nem is volt felsorolva a pannonhalmi leltárban.[64] A ,III Catones’ a Disticha Catonis példányai, ami a gyakorlati pogány etika gyűjteményeként a középkor számára egy karoling átdolgozásban volt elérhető. A kommentárok révén Cato keresztény moralistává vált és a latin nyelvtanulás bevett olvasókönyveként szolgált. Ezáltal sokan idézték ezt a szöveget is a középkorban és beolvasztották olyan kézikönyvekbe, amelyek patrisztikus szövegeket tartalmaztak és olyan klasszikusokat, mint Cicero, Horatius, Lucanus, Macrobius, Ovidius, Terentius, Vergilius és Priscianus.[65] A Pannonhalmán jegyzékbe vett klasszikus szövegek által képviselt műveltségi szint értékeléséhez össze kell hasonlítani ezt a forrásanyagot egyéb 11. századi könyvtári katalógusokkal. A jeles példák egyike a latin kereszténység túlsó széléről Ripoll kolostora, ahol Cicero, Lucanus, Donatus és a Disticha Catonis másolatai éppúgy megtalálhatók voltak, mint Juvenalis, Macrobius, Terentius, Vergilius és Priscianus.[66] Tegernsee és Gorze kolostora szintén sokkal jobban el volt látva klasszikusokkal a 11. században, mint Pannonhalma.[67] Kisebb házak, mint Blaubeuren, Michelsberg, Weihenstephan és Füssen szintén viszonylag gazdag klasszikus állományt mondhattak magukénak. Az utóbbi például a 11. század végén Donatus négy és a Cato két másolatával rendelkezett, továbbá Sallustius, Vergilius és Priscianus példányaival.[68] Saját kategóriájában azonban Pannonhalma meglehetősen színvonalas átlagot képvisel. Bury Saint Edmunds vagy Spalato könyvtárai például egyáltalán semmilyen klasszikus auctorral nem rendelkeztek a 11. században.[69] Általában véve tehát a pannonhalmi kolostornak is volt egy szerény része abban, amit a középlatin filológia úgy nevez, mint a bencés rend szerepét az antik Róma irodalmának középkori átörökítésében.[70]

Összefoglalásul megállapítható, hogy Fulbert chartres-i püspök Bonipert pécsi püspöknek írt levele, Szent István Intelmei, Szent Gellért Deliberatiója és a pannonhalmi könyvjegyzék által nyújtott töredékes forrásanyag alapján a kolostori és székesegyházi könyvtárak állományának típusait nem lehet elkülöníteni. Ennek ellenére az iskolai auctorok latin klasszikusok voltak a 11. századi Magyarországon is.[71] Áttételes forrásként a szövegek nyelve, azaz az Intelmek úgynevezett „kristálytiszta latinsága” és a Deliberatio kevésbé tagolt, rendhagyó latinja szintén segít annak megállapításában, hogy megfogalmazásukat mennyiben befolyásolták a klasszikus auctorok.[72] A nehézség abban áll, hogy különbséget kell tenni egyrészt a szerzők által külföldön, külföldi könyvtárak használata során szerzett klasszikus műveltség, másrészt a számukra már Magyarországon is hozzáférhető olvasmányok között. Ez annál is inkább összetett feladat, mivel a klasszikus kánon a középkorban a patrisztikus tekintélyek közvetítése révén élt tovább. A 11. századi Magyarország összefüggésében rendelkezésre álló ismeretanyag alapján kialakított kép igen szerény a karoling könyvtárak klasszikus állományához és az olyan gazdag székesegyházi és kolostori gyűjteményekhez viszonyítva, mint Chartres, Cluny, Monte Cassino vagy Sankt Gallen.[73] Ez azonban olyan kezdet, amit érdemes tanulmányozni annak érdekében, hogy történetileg érthetővé váljék a latin írásbeliség fejlődése a középkori Magyarországon és hogy némi szerény adalékkal hozzájárulhassunk a klasszikus hagyomány középkori továbbélését vizsgáló kutatás jelenlegi állásához.[74] A néhány latin klasszikus megléte a 11. századi Magyarország könyvtáraiban azért jelentős, mert fényt vet az importált nyugati kultúra meghonosítására egy újonnan keresztény hitre térített országban. A vizsgált források módszeres elemzése azt bizonyítja, hogy a középkori könyvtárak történetének részletei hozzájárulnak a klasszikus hagyomány középkori továbbélésének tanulmányozásához és hogy a 11. századi Magyarország elveszett latin klasszikusait legjobban saját összefüggésükben lehet értelmezni: a középkori könyvtárakban.

Előd Nemerkényi

Latin classics in medieval libraries: Hungary in the eleventh century

The study of Medieval Latin and the classical tradition in the Middle Ages often adapts the results of the historiography of medieval libraries. The relevant fragmentary evidence on eleventh-century Hungary presents various problems that emerge while reconstructing the classical holdings of medieval libraries – all the more so because the majority of the codices extant in eleventh-century Hungary are now lost.

The present discussion offers an interpretation of four sources: a letter of Bishop Fulbert of Chartres to Bishop Bonipert of Pécs concerning a copy of Priscian’s Latin grammar to be sent from France to Hungary; the Admonitions of King Saint Stephen of Hungary with numerous classical references and allusions to the medieval idea of Rome; the Deliberatio of Bishop Saint Gerard of Csanád, an exegetical treatise also influenced by the classical tradition in general and the seven liberal arts in particular; and the late eleventh-century book list from the Benedictine abbey of Pannonhalma which enlists such classical Latin works as the grammar of Donatus, the Disticha Catonis, as well as Cicero and Lucan.

These sources are connected by their value of referring to the role of libraries in enhancing and preserving some level of classical learning in eleventh-century Hungary. This also helps to outline the major problems of interpreting the evidence on the presence of the Latin classics in medieval libraries. The beginning of the classical tradition is a subject worth studying in order to historically understand the development of Latin literacy in medieval Hungary and thus provide a modest contribution to the present state of research into the classical tradition in the Middle Ages.

 A systematic analysis of the sources discussed proves that the issues of the history of medieval libraries contribute to the study of the classical tradition in the Middle Ages and that the lost classics of eleventh-century Hungary can be best interpreted in their proper context: the medieval libraries.