Sokféle egyetemi segédkönyv létezik, sajnos, egyre kevesebb az olyan jellegű, amely azzal az igénnyel lépne föl, hogy bevezesse a hallgatót, az érdeklődőket a kutatásba. Másképpen szólva: az olyan jellegű proszemináriumok segédanyagában mutatkozik Európa-szerte hiány, amely a bio-bibliográfia célszerű készítésére, használatára készítené föl a kutatásban kezdő lépéseiket megtévő diákokat. A göttingai egyetem szlavisztikai szemináriuma (tanszéke, intézete) ebből a szempontból mintaszerű munkát végez, rendszeresen jelentet meg füzetszerű kiadványokat, amelyek egészen példás megszervezettsége önmagában eligazító lehet a filológiában még járatlan, de a filológiától nem idegenkedő (csekély létszámú) egyetemisták számára. Ugyanis a meghirdetett “főkollégiumhoz” (a jelen esetben a göttingai egyetem és a szlávok egészében jól ismert, részleteiben azonban még további föltáró munkát igénylő kapcsolatai a téma) megjelentetett füzet nemcsak a tervezett előadássorozat címszavas vázlatát adja, hanem részint az elolvasható, elolvasandó szakirodalomban tallóz, részint a szóba jöhető személyiségek rövid, a témához kapcsolható életrajzával szolgál, kiegészítve mindazokkal a bibliográfiai jellegű-érdekű tudnivalókkal, amelyek tájékoztatják a füzet olvasóit Göttinga és a szlávok kapcsolatairól. (Ez a füzet főfejezete!)

A füzet fölépítése a következő: fél oldalas előszó, az előadás-sorozat tagolása; a szlavisztikai tematikájú megnyilatkozások a kutatásban és az oktatásban, az egyetemi könyvtár szláv (vonatkozású) állománya, szláv diákok Göttingában, göttingai professzorok a szláv államokban, a Királyi Társaság szláv tagjai, Göttinga a szláv irodalmakban. Ezt a programot követi egy válogatott bibliográfia (főleg német és orosz nyelvű művek), majd a bio-bibliográfia, amelyről a följebbiekben már volt szó. A füzetet egy rövidítésjegyzék zárja. A bibliográfiából kitetszhet, hogy Göttingának az úgynevezett “nemzeti ébredés” korában voltak a legélénkebb kapcsolatai a szlávokkal, s bár részint a klasszika filológia, részint a modern filológia professzorai vonzották a szláv (és nyilván a nem szláv) hallgatókat, mindenekelőtt Schlözer újságíró-kollégiumaiban, Heyne szemináriumain és a Göttingával kapcsolatos költők művein (például Albrecht Halleréin, aki egyébként utópisztikus, államregényeket is írt, a XIX. század elejétől Heynéin) nevelődött szláv értelmiségiek a német–szláv kapcsolatoknak lettek népszerűsítői, hatásuk egészen Puskinig elért. A XX. században pedig Roman Ingarden volt az, aki a Husserlnél tanultakat irodalomtudományos/elméleti munkáiban hasznosítani tudta. Az ábécé-rendbe sorakoztatott [476 bibliográfia valóban bevezetés a szláv Göttinga ismeretébe, és egyben alapja egy olyan művelődéstörténeti gondolkodásnak, amely az oktatás szerkezetének elemzésétől az egyes tudományágak összetevőiig foglalja össze az egyes szláv nemzeti mozgalmak szépirodalmi, ideológiai, szűkebb értelemben vett nemzeti tendenciáit, és mindezeket egyfelől kapcsolattörténeti, másfelől tudományelméleti aspektusból teszi. Ugyanis azért célszerű és a kutatást inspiráló ez a biobibliográfia, mert az életrajzi tényezők és a diszciplínák meg a művek között megleli a megfelelő egyensúlyt, és így egyként nyit egy kontaktológiai meg egy irodalom/tudományközi vizsgálódás felé. Az egyes “szócikkek” terjedelme nem a tudománytörténeti fontosság, hanem a “Göttinga és a szlávok” címmel ellátott témakör szerint formálódik, a német és a szláv nyelvű szakirodalmi adatok pedig jelzik a feldolgozottság fokát.

A szüntelenül alakuló magyar egyetemi oktatás, amely nem az európai divatok, hanem az európai eredményesség irányában kell(ene) tájékozódjék, a szeminárium-szervezésnek és az előadás műfajának kialakításához kap követni érdemes példát az európai hírű szlavista, Reinhard Lauer füzetében. Jó volna, ha minél többen forgatnák!

Fried István