Magyar Könyvszemle   118. évf. 2002. 4.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖZLEMÉNYEK

Olvasók és olvasmányok a két világháború között. A magyar olvasáskultúra huszadik századi történetével, illetve a század első felével, az ún. Horthy-korszak olvasástörténetével elég keveset foglalkozott eddig a könyvtörténeti kutatás. A legismertebb kortárs művek, pl. Kőhalmi Béla Könyvek könyve és Az új könyvek könyve című könyve, illetve az ezeket feldolgozó munkák[1] hátránya, hogy csak a közismert értelmiségiek olvasási szokásairól nyújt képet. Hogy milyen volt az átlagolvasó, mik voltak a szokásai, milyen volt a könyvekhez való viszonya, az ezekből a tanulmányokból nem tudható meg. [440

Az alábbiakban néhány – jórészt eddig ismeretlen – cikket szeretnék ismertetni az általam tanulmányozott két folyóiratból, amelyek vélhetőleg használható adalékként szolgálnak egy majdan elkészülő összefoglaló munkához. A cikkek többsége a Literaturában, Supka Géza folyóiratában jelent meg, amelyről tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy minden egyes betűje az irodalommal, és a könyvekkel foglalkozott, két cikk pedig a Színházi Életből való, amelynek az idézett két képes riportja talán csak reklámnak készült ugyan, de szintén fontos adatokat tartalmaz az átlagolvasónak számító színészek olvasmányairól.

Könyvkölcsönzés elleni liga

Ráth-Végh István évekig a Literatura cikkírója volt, s az “Irodalmi kuriózumok” című rovatban a régi könyvekről, kultúrhistóriai érdekességekről írt.

“A könyvtolvaj” című cikkében azzal foglalkozik, hogy miképpen lehet távoltartani a nemkívánatos személyeket a könyvtárunktól. Ex libriseket említ, amelyeken akasztófa látható, hogy a tolvaj értsen a szóból, bökverseket, amiben a tulajdonos a tolvajokat fenyegeti stb. De a cikk végén már nem csak a múltról, a jelenről is beszél. “A kölcsönkérőtől a tolvajig csak egy lépés a távolság. Aki könyvet kölcsön ad, vegyen tőle búcsút, aligha látja viszont.”[2] – vélekedik, majd hozzáteszi: “Könyvet kölcsönkérni nem illik, tessék megvenni.” De mit tehetünk, ha mégis kölcsönkérnek tőlünk könyvet? Egy francia példára hivatkozik. Paul Leboux 1911-ben egyesületet alapított ezzel a névvel: Liga a könyvkölcsönzés ellen. Most Ráth-Végh azt javasolja, hogy alapítsák meg Magyarországon is ezt a ligát. Nem kell alapszabály, nem kell tagsági díj, aki be akar lépni, az aláírja a következő nyilatkozatot: “Belépek a Könyvkölcsönzés elleni ligába és kötelezem magam, hogy könyvet nem adok kölcsön.” Ezt a névsort a Literaturában közzétennék, s ez a lista szolgálna “tagsági igazolványként”.[3]

A kezdeményezésre hamarosan megérkezett az első reagálás. Szilassy Lajos Szombathelyről, a Faludi Irodalmi Társaság tagja így írt:

“A vidéki esték unalmas órái, az anyagi viszonyok rosszabbodása és néhol a takarékossági hajlam éppen vidéken termelik ki igen nagy számban az olvasni szerető, de könyvet semmi áron nem vevő »kölcsönkukacok« típusát. Ezek kitűnő szimattal és szinte beteges izgalommal fúrják be magukat minden könyvtárba (ahol fizetni nem kell), ahol új és újabb könyvek meglevését sejtik és valóban csak tizedrésze kerül vissza tulajdonosához, az is véletlenül és szánalmat gerjesztő külsővel. Egy értékes könyvemet két évre rá … a negyedik faluban találtam meg véletlenül, mint beiktatott tulajdonát a kölcsönkérő sógora, menyasszonya jegyzőbátyjának és – bár nyomtatott jelzésem látható volt – még én kaptam ki, hogy »ráfogtam« hogy az enyém. Ha kölcsönadom: elveszik. Ha nem adom oda: elveszítem a kölcsönkérő jó véleményét és kígyót-békát kiált kapzsi személyemről.”[4]

A levélíró elmondja még azt is, hogy náluk (egy 40000 lakosú városban) a legnagyobb siker Szabó Dezső Az elsodort falu és Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című műve volt. Alig [441 található olyan műveltebb ember, aki ne olvasta volna ezeket, holott a helyi kereskedőknél mindösszesen 12 illetve 17 darab fogyott el két év alatt![5]

A levélíró szerint nemcsak bibliofilek, hanem kiadók és kereskedők is tagjai lehetnének a ligának. Megoldható lenne egy kis táblácska szétosztása, amelyet a könyvespolc fölé lehet akasztani. Ezzel máris “hivatalos” lenne a kölcsönkérés megtagadása.

De nem csak egyetértő levelek jöttek. Ego (Rózsavölgyiné Fried Margit) pl. így ír:

“Szerkesztő úr kérem, muszáj kölcsönadnom a Literaturát is, és más könyveket, folyóiratokat is. Ön is tudja, hogy az emberek ma olyan könyvéhesek és olyan szegények! […] …a mai rettenetes gazdasági helyzet direkt azt parancsolja, hogy ma igenis adjunk kölcsön könyvet. […] A könyvtárak nem pótolhatják azt a könyvet, amelyet lélektani alapon válogatunk ki és adunk át a fiatalkorúnak, fiúnak, lánynak, anyának, elkeseredett embernek, zavaros eszűnek, hogy tanulja meg a dolgokat… […] Én bizony kölcsönadom a Literaturát, egyebet is, annak akinek kell. Ha visszahozzák – és néha két-három év múlva hozzák vissza – annál jobb. És ha megharagusznak emiatt rám a könyvkereskedők és a könyvkiadók: nincs igazuk. Tudom, hogy új, igényes olvasótábort nevelek. Tudom, hogy a magyar kultúra ügyét szolgálom.[6]

Ugyanezen az oldalon közlik Kollár Lajos budapesti olvasó rövid levelét is, amely szerint ez az akció “a bibliofiltársadalom osztatlan tetszésével találkozott”, és úgy véli, hogy Ráthnak kellene elvállalni a vezetést. Mindkét levélre reflektál Ráth a következő számban. Egyrészt leszögezi, hogy a ligát mindenképpen megszervezik, másrészt Egonak válaszol: ez az altruizmus “nemes és ritka mint a fekete kócsag” – írja. Régebben voltak gazdag könyvgyűjtők, akik megtehették, hogy több példányban vettek meg egy könyvet kölcsönadás céljából. “De hát olyan jelentékeny fogyatkozás állt be pénzben és erkölcsökben, hogy a mi keservesen összeszedegetett kis könyvtárunkat magunknak akarjuk megtartani.”[7]

Az utolsó hozzászólásban Kardoss Béla szilasbalhási olvasó még inkább az érzelmeit hozza fel érvként. Többet között ezt írja:

“…a kölcsönkönyvkérőnek típusai vannak. Van veszedelmes és szelíd kölcsönkérő. Az előbbi elviszi a könyvedet és sohasem látod viszont, mert vagy saját könyvei között süllyeszti el, vagy kölcsönadja és a láncot soha többé nem tudom elfogni… A másik a kedvesebb, mert az borítópapírt tesz a könyvre, védi, olvassa, ez az Ego levelében körülírt típus, akit nevelni lehet könyvszeretetre. De én nem akarok nevelni senkit, mert annyira szeretem könyveimet, hogy aggódom minden vonalnyi kis gyűrődésért, minden parányi, lehelletnyi foltért, és egyik-más könyv – és ezt nem szégyellem bevallani – valósággal a szeretőm lett az évek során, még ágyba is fekszem vele (mert az éjszakák jelentős részében olvasok-olvasok.)”[8]

Hogy valóban működött-e a nemhivatalos Liga Ráth-Végh István irányítása alatt, legalább annyiban, hogy ex librist adott ki, az ma már aligha kideríthető. A Literaturában mindenesetre nem esik több szó róla. [442

“Könyvet sohasem veszek!”

A fenti címmel, (k.e.) aláírással jelent meg egy vitaindító cikk a Literaturában 1936-ban. Többek között ezt olvashatjuk:

“Elismerem, súlyos gazdasági viszonyok közepette élünk … sok vágy még csírájában pusztul el. És a vágyat követi a lemondás… Azonban … a legtöbb embernél … legkönnyebben esik a könyvről lemondani… a kultúrszükségletekből egyszerűen kifelejtették a könyvvásárlás rovatot. Olyan tervszerűen, előre megfontolt szándékkal nem vesznek könyvet, mint ahogy egészséges ember nem vásárol gyógyszert. […] Egy bizonyos embertípusnál, a volt-intellektueleknél … enyhe hiányérzetet okoz, némelyiknél esetleges lelkiismeretfurdalást, de mindig elaltatják háborgó lelkiismeretüket azzal, hogy a könyv luxuscikk, s a mai lecsökkentett életnívó mellett nem jut rá pénzük. […] … egy másik hatalmasabb tábor … egyáltalán nem indokolja meg, miért nem vásárol könyvet. Egyszerűen, nyíltan, férfiasan hirdeti, hogy nem vesz könyvet. Ez nála elv … erre rettenetesen büszke. […] Mindenre szívesebben költenek az emberek, mint könyvekre… Ez a sokat emlegetett “korszellem”.[9]

Egy hónappal később Gelei Sándor debreceni olvasó reagálását közlik a lapban: először egy tanárról ír, aki eddig rendszeres könyvvásárló volt, de most elhatározta, hogy inkább kölcsönözni fogja az olvasmányait – holott nemrég “még utálatát fejezte ki a mocskos, sok kézen elrongált könyvek” iránt. A levélíró szerint “sajnos a könyvkiadók nem tudják, mit és hogyan kell hirdetniük … Csak a könyvet reklámozzák … Magának az olvasásnak a megszerettetését még sohasem láttuk propagandájuk szolgálatában.”

Gelei leír egy esetet, amelyben az egyik “vidéki egyetemi városban” egy jogász megkérdezte társait milyen írókat kedvelnek és mit olvasnak, a válasz legtöbbször az volt: semmit! Nem ismerték a legnagyobb írókat sem.[10] Szerinte egyébként a magyarországi könyvvásárlók a lakosság csak mintegy 0,5%-át teszik ki, vagyis kb. negyvenezer emberről van szó:

“De sajnos ez a szám magában foglalja a kalendárium-, biblia-, imakönyv-, és zsoltár-vevőket is. No és ha ezekután figyelembe vesszük, hogy a megvásárolt könyvek egynegyede ajándékozási célt, szellemi reprezentálást kíván kifejezni, és legalább másik negyede olvasatlan marad, akkor készen lehetünk véleményünkkel.”

Ezek után újfent a felelősség kérdését veti fel, mégpedig az írókét és a könyvkiadókét. “Folytattak-e az írók és a könyvkiadók valaha is komoly, tartós tanulmányt a magyar lélek megismerését illetőleg? Tudják-e milyen az egyes társadalmi rétegek ízlése? Tudják-e hogy a közönség gondolkodási módja megváltoztatható és nemesíthető?”[11]

Újabb egy hónap múlva Fabók Ferenc evangélikus lelkész reagált Gellei levelére. Ő nem kevesli a reklámokat, inkább túlzottnak is tartja őket. A probléma gyökerét másban látja: egyrészt “a mai nemzedék olyan rettenetes lelki és anyagi válságokon ment keresztül a világháború alatt és után”, hogy a “beteg lelkével” már nem tudja élvezni a szép dolgokat, másrészt tényként kell elfogadni azt, hogy az a társadalmi réteg, amely az olvasóközönséget adná “ma olyan szegénységben tengődik, hogy egy-egy könyv megvétele számára valóban probléma”. Enyhíteni lehetne a helyzeten, ha a kiadók [443 az “idegen ponyvák” helyett a “komoly magyar könyvek” olcsó kiadásával foglalkoznának, illetve ha a folyóiratok, napilapok ezeket propagálnák.

Határozottan kikel viszont Gelei azon mondata ellen, mely szerint a könyvvásárlók alacsony számában “sajnos” benne vannak a “kalendárium-, biblia-, imakönyv- és zsoltárvásárlók is”. Véleménye szerint “ez a tény a magyar nemzet java szemében nem sajnálatos, hanem örvendetes! … Mert bizonyos, hogy Moszkva ügynökei nem a bibliavásárlók közül kerülnek ki!” És ráadásul a kalendáriumokat előbb említi, mint a Bibliát![12]

Gelei természetesen nem hagyja szó nélkül a vádakat. Mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy levelében az olvasás megszerettetését célul tűző propaganda hiányát kárhoztatta, s ezt a véleményét továbbra is fenntartja. Abban az inkriminált mondatban pedig nem azt tartja sajnálatosnak, hogy az emberek vallásos könyveket vesznek, hanem azt, hogy ez a réteg “egyéb irodalmi terméket nem vásárol, hogy valójában nem olvasó-közönség, hogy tehát valójában a félszázaléknál is kisebb a könyvvásárlók száma”. A kalendáriumok első helyen való említésével pedig “egy népréteg kulturális igényeit” kívánta jellemezni. Végül újra kihangsúlyozta az első levelében leírtakat: a közönség olvasási ízlését meg kell ismerni, és azt szükség esetén nemesíteni kell.[13]

Mit szeretne a közönség olvasni?

Gelei felvetése persze nem újdonság. A Literatura már 1926-ban egy körkérdést intézett az olvasóihoz: milyen könyvet szeretnének olvasni, amilyen magyar nyelven még nem jelent meg?[14] A következő számban már közölték is a körkérdés eredményét. Az olvasók legnagyobb része szépirodalmi művet szeretne olvasni. Az egyik legjellemzőbb levél így szólt:

“Érdekelne egy nagy magyar regény, amely terjengő nagyképűség és únásig ismert frázisok nélkül, érdekes tartalom mellett, ennek a pesszimista, magát gyilkoló, hullásnak indult mai társadalomnak erőt, hitet, célkitűzést, bizakodást, több emberszeretetet, valami szép nagy eszmét szuggerálna. […] Regény legyen, mert a regénynek van a legnagyobb közönsége, és mert szórakoztató, szép meseszövés keretében könnyebben találnak termő talajra a nagy ideák is. Magyar író írja, aki ismeri sok bajunkat, érzi fájdalmainkat…”[15]

Mások a jövőről szeretnének inkább olvasni, egyfajta új “Jövő század regénye” érdekelné őket. Egy olvasó megemlíti Wells nevét is: az ő műveihez mérhető magyar fantasztikus regényt szeretne. Megint mások újfent a mai bizonytalanságra utalnak: kellene egy könyv, amely megmondaná az embernek, hogy “mi a célja a földön és mi a célja a földnek és az egész makrokozmosznak”. Sokan keresnek egy modern irodalomtörténeti munkát, amelynek segítségével a legújabb irodalom “roppant útvesztőjében” tájékozódni lehetne. E célból bőséges és jó magyar könyvkritikát is várnak.

1931-ben visszatérnek a témára. Rónay Mária ezt írja cikke bevezetőjeként: “A kiadóktól minduntalan hallani a határozott hangú és ellentmondást nem tűrő kijelentést, hogy »A közönség ezt [444 szereti olvasni! A közönség ezt nem szereti olvasni!«” Holott az a tény, hogy valamely fajta irodalomnak van kelendősége, még nem jelenti azt, hogy a közönségnek nem kell más.[16]

A közölt olvasói hozzászólások jobbára hasonlók az öt évvel azelőttiekhez. Egy varrónő viszont “királyokról, királynőkről és udvari emberekről” szeretne olvasni, egy kereskedő “a tömegesen gyártott kalandorregények helyett” – a mai kalandorok életére kíváncsi. Egy mindeneslány “szép szerelmes történetet” olvasna, amelyben “jópofa alakok” is vannak, stb. Azonban olvashatjuk itt néhány ismertebb irodalmár véleményét is. Nem tudni, hogy ők is mint egyszerű olvasók reagáltak-e a kérdésre, vagy őket külön keresték meg. Vajthó László pl. a régi magyar irodalom elfelejtett értékeinek sorozatos kiadását hiányolja – ezt a sorozatot éppen ő kezdi el szerkeszteni abban az évben. Szabó Lőrinc “egy mai Stendhal, vagy egy mai Goethe művére” lenne kíváncsi. Bálint György arra a könyvre vágyik, “amely mindent magába foglal, egy könyvre a Faust, a Karamazovok, a Zauberberg fajtájából.”

Rónay Mária később újabb cikket ír az olvasókról – mintegy a tapasztalatait összegzi: Vannak mindenekelőtt azok, “akikben élménnyé lesz az írás, amelyet elolvastak, – ha egész lélekkel olvasták el. … A »jó olvasó« átengedi magát teljes mértékben az olvasás gyönyörűségének. Fenntartás nélkül engedi a lelke mélyére hatolni az író szavait és visszhangzik azokra, mint a hárfa húrja.”[17]

A továbbiakban kifejti, hogy az olvasóknak különböző válfajai vannak, s ez a különbség már ott megnyilvánul, hogy mi alapján választják ki az elolvasandó könyveket. Egyesek csak a barátjuk, vagy a barátnőjük által ajánlott művet veszik a kezükbe, mert egyforma ízlésük garancia arra, hogy nekik is tetszeni fog, ami amannak tetszett. “Nőknél nem ritka jelenség, hogy minden tetszik nekik, ami annak a férfinak tetszett, akit szeretnek….”

Sok olyan olvasó van, aki napilapja kritikusának véleményére alapján vesz a kezébe könyvet, pedig nem titok, hogy a napilapok kritikái mennyire nem a kritikus valódi véleményének függvényei voltak, hanem az adott lap gazdasági és politikai kapcsolataié[18].

Külön kategória az ún. sznoboké, akik csak azokat a könyveket olvassák el, amelyek divatban vannak, hogy ha egy társaságban szóba kerül a “divatos könyv”, akkor hozzá tudjanak szólni. Rónay szerint ez tipikusan “kisebbrendűségi komplexus”; ezek a emberek attól félnek, hogy leszólják őket, ha nem ismerik ezeket az új dolgokat.

Vannak olyanok, akik bizonyos írókkal szemben előítélettel viseltetnek. A legjobb példa erre Oscar Wilde, akit sokan azért nem olvasnak el, mert szerintük az író magánélete erkölcstelen. Ehhez hasonló az az eset, amikor Maurice Maeterlinck újabb műveit az író a világháború alatti viselkedése miatt nem olvassa el valaki. Persze a két eset között nagy a különbség is, szögezi le Rónay, mivel az író szerelmi élete az ő magánügye, de “az egyetemes emberiséggel szemben tanusított álláspontja, amely az írásaiban is reflektálódik, már döntő fontosságú.”

A cikkíró leír ezek után néhány gondolatot az ún. divatos témákról (pl. Oroszország a forradalom után), divatos stílusokról (pl. a népies hangú parasztregények), divatos könyvfajtákról (pl. regényes életrajzok). Vannak ezenkívül olyan olvasói típusok is, amelyek egészen különleges módón választják ki olvasmányaikat: ez a könyv “túl vastag. Nincs türelmem, hogy hozzáfogjak”, illetve: ez a könyv “túl vékony. Nagyon hamar a végére érnék. Én sokáig szeretek egy könyvet élvezni…”

Mivel a könyvekről sok szó esik társaságban, az is típusokra osztható, hogy ki hogyan beszél róluk. Van ki minden könyvet leszól, mindent egy nagy klasszikushoz mér. Van olyan aki könyvet [445 ugyan alig olvas, de elolvassa a kritikákat, s ez alapján beszél róla, általában “fölényesen, nagyképűen”. És végül itt van a “naiv és vitatkozó készséggel nem rendelkező olvasó, akit könnyekig meghat egy-egy könyv, de mégsem tud róla beszélni. Csak túlzott lelkendezésre képes, de megindokolni ritkán tudja a lelkesedést.”

Ehhez a cikkhez szorosan kapcsolódik egy másik, melyben Kemény István egy kölcsönkönyvtárban szerzett tapasztalatait teszi közzé:[19]

“Egy-két hétig vendégszerepeltem az ismert lipótvárosi könyvtár helyiségében. Odaálltam a pult mögé és figyelő szemmel igyekeztem lerögzíteni az ezer különös jelenetet, a furcsaságok tarka színjátékát, amellyel minden napnak úgyszólván minden órája bőségesen szolgál. Hol mosolyt kellett elpalástolnom a grotteszk jelenetek nyomán, hol pedig – leginkább – sírni szerettem volna.”

Jószerével olyan eseteket ír le, amelyben az olvasói tájékozatlanság derül ki: vagy a könyv íróját, vagy a könyv címét rosszul tudják. Pl. az olvasó a Kávéskanál című regényt kéri, amelyről csak hosszas töprengés után derül ki, hogy Galsworthy Ezüst kanál című műve… Gulácsy Irén Fekete vőlegényekjét – ki tudja miért – Fekete lovak címen kérte valaki.

Az olvasók lélektanához adalék lehet az is, hogy egyetlen olyan emberrel sem találkozott, aki Courths-Mahler könyveit – önmaga számára kölcsönözte volna ki. Mindenki magyarázkodott, hogy a felesége, lánya, anyja vagy egyéb nőrokona részére viszi. Másrészt Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regényét “mindenki olvasni akarja, bosszankodik, ha nem jut mindjárt hozzá és amikor végre megkapja – sürgősen visszahozza… az ezernégyszáz oldalas hatalmas munkát eddig ötven ember huszonnégy órán belül hozta vissza.”

Végül Kemény azt a nőolvasót említi meg, aki – miután nem kapta meg a kért könyvet – ezzel utasította el a javaslatot, hogy válasszon másikat: “A többit már olvastam!”… “Ezt a hölgyet bármelyik napilap irodalmi rovatvezetőnek alkalmazhatná…” – teszi hozzá mosolyogva a cikkíró.

Sport és irodalom

Van köze egymáshoz a sportnak és az irodalomnak? – tette fel a kérdést Pásztor Árpád a Literaturában 1928-ban.[20] “Az irodalomnak feltétlenül van köze a sporthoz, mert az irodalom nem magábazárt, elhatárolt valami, hanem … az egész világ észrevevése, vívódása, vergődése, bírálata. … De hogy a sportnak van-e köze az irodalomhoz … hogy valaki azért olvas könyvet, mert jó futó, ugró, futballozó, vagy uszó? – az reménytelen kérdés.” Az író a nézőközönséget kérdezte meg, “amely egyformán távol áll a sporttól és az irodalomtól, és egyformán közel áll mind a kettőhöz.” – mármint hogy egyiket sem csinálja, csak szemléli.

A “mesterséges” Margitszigetre betelepített “mesterséges” játék, a lovaspóló nézője a “legfelsőbb kétszáz” tagja. A kérdésre, hogy mit szokott olvasni, a “méltóságos asszony” így felel:

“Á kéhem… Á dolgaim annyira igénybe vesznek… Álig van időm… De most ajánltak egy éhdekes olvasmányt… Válámi Do Passo írta… Manhattan Transfer… [446 Magam nem olvasok… Csak megveszem, ha lesz időm, majd nyáron… Magyart? Nagyon ritkán… A Jókai… igen … az jó író…”[21]

A futball az “ellenkező véglet. Mindenki tribünje, mindenki mulatsága.” A feleletek is sokfélék: “Courths-Mahler, Jack London, Erdős Renée, Móricz Zsigmond, Wallace… Itt mindent olvasnak! Ez a közönség, ez egész Budapest.” De persze itt is van olyan, aki – saját bevallása szerint – csak a Sporthírlapot és az adósságait olvassa, “könyvet soha!”

Pásztor megkérdez egy negyedéves műegyetemistát az atlétikaversenyen: “A könyv az drága. De nincs is időm. Annyira igénybe vesz az egyetem.” Utoljára egy Mikszáthot olvasott: a Noszty-film hatására vette elő a regényt. Kissé arrébb egy hölgytársaság, akik egy “minisztériumi tisztviselő hozzátartozói” Csathó Kálmánt, Herczeg Ferencet, Surányi Miklóst, Pekár Gyulát – tehát a Singer és Wolfner kiadóhoz tartozó írókat – és Zilahy Lajost olvasnak. Az író ezután visszatér a szigetre, ahol egy teniszversenyen az úgynevezett “jó publikum” közé vegyül. Itt is “mindent olvasnak: Beniczkyné Bajza Lenkétől Proustig. Intelligens emberek finom gyülekezete volt ez a tribün. De itt is többen felelték: – nem érünk rá olvasni!”

Ezután egy ökölvívó-mérkőzés a helyszín: “rikkancsvilág, rikkancshangulat. Valami a külváros légköréből. Leradírozott fülek, sportsapkák, szvetterek, jasszbeszéd. Mit keres itt a kérdés: – Mit olvas? – Detektívregényt!… – Melyiket? – Nem tudom… a címe mindegy!… – Valóban… Mindegy.”

A pingpong viszont “szelíd játék”. Itt “egy kipirult arcú kisleány” volt az alany, aki bevallása szerint egy “nagyon jó könyv”-et olvas, de nem tudja ki írta, és a címére sem emlékszik, de “egy indiai táncosnőről” szól. “Szegény írók! Szegény könyvek!” – teszi hozzá Pásztor.

Az utolsó helyszín a lóverseny. Egy “kis szinésznőcske” kapja a kérdést, hogy szokott-e olvasni. “Soha drágám! – feleli isteni ártatlansággal – Két év előtt olvastam utoljára Elinor Glyntől, de a címét már elfelejtettem…” “Más a sport és más az irodalom” – állapítja meg végül Pásztor: “A sport is mindenkié, az irodalom is mindenkié. Ennyiben találkozhatnának, de mégsem találkoznak.”

Az ezután következő cikk ugyanezt a témát boncolgatja. A szerkesztőség megkérdezett néhány sportbajnokot, hogy milyen a viszonya a könyvekhez. Vajon a sport befolyásolja-e az olvasmányait, vagy az olvasmányok befolyásolják-e a sportot?[22]

Petschauer Attila, Magyarország vívóbajnoka, (később, a visszavonulása után Az Est munkatársa) így ír:

“A sportoláson kívül egyedüli szenvedélyem az olvasás és leginkább az új franciák érdekelnek, így elsősorban André Gide, Fouchardiére, a színpadi írók közül pedig Savoir, Lenormand és az olasz Pirandello. Nem vagyok híve a feltétlenül újnak, az örök emberi érzések megíróinál megmaradtam. Az Éducation sentimentale[23] pedig naponként a kezemben van.”

Somfai Elemér százados, atléta diplomatikusan csak annyit mond, hogy ahogy a sportban, úgy az irodalomban is minden érdekli. Mindent elolvas tehát – kivéve a filozófiai munkákat. Stöck Albert futballista így nyilatkozik: [447

“… kedvelt olvasmányaim Jókai, Herczeg Ferenc, Heltai Jenő és Mikszáth Kálmán művei, igen szeretem Szomaházy István munkáit is, a külföldi írók közül Anatole France és Kellermann a kedvenceim. Vidám természetű lévén, nagy élvezetet találtam mindig a fent említett jeles és kiváló hazai írók derűs és humortól duzzadó írásaiban. A sport annyiban befolyásolja olvasmányaimat, hogy küzdéshez szokott sportember lévén, ki nem állhatom a szentimentális írásokat… ”

Szerb Elek hosszútávfutó, mint a közgazdasági egyetem végzett hallgatója, a szociálpolitikai tárgykörű doktori értekezéséhez olvassa Werner Sombart és Bebel könyveit. Hóra Ferenc többszörös gyaloglóbajnok elolvas “mindent”, ami csak a kezébe kerül, de a kedvencei Jókai Mór és Dumas. Zolát viszont nem szereti, mert írásai “olyan ridegek”. Fájlalja, hogy olyan kevés saját könyve van, és hogy anyagi viszonyai miatt nem tud beszerezni egy világtörténelmet.

Matura Mihály birkózóbajnok az egyetlen, aki válaszolt a második kérdésre is, ő határozottan párhuzamot von az olvasás és a birkózás közt: “Bizton tudom, hogy a sportban való kialakulásomra, a tulajdonképpeni ésszerű birkózásra nagy befolyással volt az irodalomban való némi jártasságom.” Ugyanakkor hozzáteszi, hogy “a könyveknek az az előnye mindig meglesz a birkózással szemben, hogy itt nem érhetik az embert igazságtalan mellőzések.” Kedvenc írói a magyarok közül Jókai, Mikszáth és Karinthy, a külföldieknél “nincs határozott irány”-a.

Színészek könyv mellett

A Színházi Életben egy héttel az 1930-as könyvnap után tette fel az ismeretlen cikkíró a “Mit olvas?” kérdést néhány ismert színésznek.[24] Arra a mondásra hivatkozott, hogy “Mondd meg kik a barátaid és megmondom ki vagy. A könyv szintén az ember legjobb barátai közé tartozik.”

Bajor Gizi A varázshegyet olvassa Thomas Manntól. Bársony Rózsi Jack London: A nagy ház asszonykája című művét (“Gyönyörű!” – teszi hozzá). Beregi Oszkár a “nehéz német és angol könyvek után – üdülésül – Jókait” olvas, Delly Ferenc pedig A vérző aréna című művet Blasco Ibaneztől. Fejes Teri a következőt írja: “Sok külföldi regényt olvastam az utóbbi időben. Most azután kedvem támadt a színdarabokhoz. Ezen a héten olvastam el Molnár Ferencnek azokat a darabjait, amiket nem láttam a színpadon.” Góth Sándor Bonavente spanyol drámaíró “kitűnő munkáit” forgatja (a képaláírás szerint meg a felvonások szüneteiben is), de hozzáteszi, hogy a legjobb könyv, amit életében olvasott az a Karamazov testvérek volt.

Honthy Hanna a Forsyte Sagát olvassa Galsworthytől. Hegedűs Gyula Jakob Wassermann A Maurizius-eset című könyvét. Kiss Ferenc Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című nagy sikerű regényét, Lehotay Árpád viszont szintén a Forsyte Sagát. Márkus Emília Stanyiszlavszkijt forgatja, amelyet lánya (aki Nizsinszkij felesége) küldött neki. Egyébként “esténként elalvás előtt” Elinor Glyn Three hours című könyvét olvassa. Ódry Árpád a Színművészeti Akadémia számára néz át néhány könyvet, a legjelentősebb olvasmányélménye viszont Dante Isteni színjátéka (pontosabban a Pokol).

Péchy Erzsi Delacieux Woman are like that (Ilyenek az asszonyok) címmel megjelent elbeszéléseit olvassa (“kedves történetek”), ezen kívül “nagyon tetszett” neki Arlen Lili Christine című műve. Petheő Attila a Színházi Életben éppen futó folytatásos regényt, Kálmán Jenő Az omszki randevúját olvassa: “azért tetszik nekem, mert a háborúról szól és mégis vidám, szellemes és szórakoztató.” Rátkay Márton Wells Világtörténetét lapozgatja, amely “tanít és szórakoztat”. Rózsahegyi [448 Kálmánnak a lánya olvassa fel a William Clissoldot, szintén Wellstől. Somlay Arthur éppen ötödször olvassa a Háború és békét. Somogyi Erzsi Mann Buddenbrook házát, Tasnády Ilona Stephan Zweig Ámokját olvassa.

Tőkés Anna kedvencei az északi írók, most éppen Hamsunt olvas. Uray Tivadar Anatole France Az istenek szomjaznak, Vaszary Piroska Jack London Martin Edenjét, Zilahy Irén pedig Szomory Dezső Takáts Alice című színdarabját olvassa.

A cikk szerzője elégedetten állapítja meg végül, hogy a pesti színészek ugyanazokat az írókat olvassák, “akik Berlinben, Párizsban vagy Londonban divatosak”. Mi viszont azt állapíthatjuk meg (kevésbbé elégedetten), hogy magyar írót a 23 megkérdezett közül csak négyen olvasnak, abból ketten drámai művet, ami tulajdonképpen “kötelező” is a színészeknek, a harmadik magyar pedig a nem túl jelentős Kálmán Jenő – a negyedik pedig az obligát Jókai.

Néhány évvel később a lap egy újabb képriportban foglalkozott az olvasó színészekkel. Az ismeretlen cikkíró először Boccaciot idézi: “írni csak nőknek érdemes”, majd Lily Braun német írónőt: “az asszonyok legtöbbje a könyvekben éli ki azokat a regényeket, melyeknek ő szeretne hősnője lenni”. Ennek kapcsán tíz (valójában 15) ismert színésznőt kérdez arról, hogy mit és mikor olvas, s valamennyi nyilatkozóról fotó is készült, amint éppen kedvenc foteljükben, az ágyukban, vagy éppen a könyvespolcuk előtt állva lapozgatják könyvüket…[25]

Góthné Kertész Ella Dos Passos Negyvenkettedik szélességi fok című regényét olvassa:

“Érdekes és különös könyv … megdöbbentő módon tárja elénk, hogy a ránk szakadt világesemények hogyan sodorják az embert, belenyúlnak magánéletébe, megsemmisítik terveit. […] Könyvkereskedőm már automatikusan küldi a piacon megjelenő francia, német, angol és magyar könyveket. Mindennap rendszeresen olvasok legalább két órát. Csak így ismerhetem meg a világot amiben élek…”

Muráti Lili (a cikkíró szerint emlékeztet az orosz diáklányokra: csupa mohó becsvágy), mindent elolvas, “rapszódikusan és rendszertelenül”. Ezen a héten Hans Fallada: Mi lesz veled emberke?, Franz Werfel: Barbara, Shaw: Ember és felsőbbrendű ember, Bergson: A nevetés, Durant: A gondolat hősei című könyve volt a kezében. De hozzáteszi, hogy nagyon szereti a női írókat: “Most éppen Erdős Renée Santerra bíborosa fekszik az éjjeliszekrényemen… Nem győzöm bámulni, hogy ez a kitűnő írónő milyen remekül tudja tudatra emelni a legbonyolultabb lelki problémákat is.”

Ákos Erzsi André Maurois Disraeliről, Stefan Zweig Fouchéról, valamint Marie Antoinette-ről szóló életrajzait, Strachey: Angliai Erzsébet, és Joseph Roth: Hiob című műveit olvasta legutóbb. Lázár Mária így nyilatkozik: “Azokat az írókat olvasom, akik mesterei a lélekboncolásnak, mert az ő írásaikon keresztül ismerem meg legjobban a természet legnagyobb csodáját: az embert.” Ezek után viszont éppen Forró Pál Társasutazás című regényét említi jelenlegi olvasmányaként – amely szerzőt az irodalomtörténet nem igazán a “lélekboncolás mestereként” tart számon…

Makay Margit a következőket vallja: “Minden írót szeretek, akinek mondanivalója van, akinél nem érzem, hogy csak fecseg.” Jelenleg Georg Fink Éhes vagyok című könyvét olvassa, amely “megrázó erejű, remek írás”, csak Knut Hamsun Éhsége hasonlítható hozzá. Vaszary Piri saját bevallása szerint csak komoly könyveket olvas. Wells, Zweig (nem írja, hogy melyik, nyilván neki is Stefan) és Axel Munthe a kedvencei, de most éppen Thomas Mann Jákobját olvassa, amely “lenyűgöző, magával ragadó könyv”.

Kosáry Emmy sokat utazik, de mindig visz magával könyvet útitársul. Négy nyelven olvassa a világirodalmat, s lehetőleg a legmodernebb írókat és a legfrissebben megjelent könyveket veszi [449 meg, mert ezeken keresztül ismeri meg a kort, melyben él. Most éppen Alexandra Rachmanova Szerelem, cseka, halál… című regénye révén teszi ezt… Fejes Teri “falja” a könyveket. Jelenleg Richard Hughes Szélvihar Jamaikában című bestsellerét olvassa, amelyben az “elbűvölő fantázia, robbanó tempó, az írásnak valóságos jazz-szerű hangszerelése” ejti ámulatba.

Rökk Marika, aki ekkoriban már a berlini UFA filmstúdióban dolgozik, lehetőleg magyar írókat olvas: Herczeg Ferenc, Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos, Jókai és Mikszáth a kedvencei. Most élvezettel lapozgatja Farkas Imre (a Színházi Élet népszerű Lelki klinikájának rovatvezetője) Jó éjt szívem című kulcsregényét, mert annak a szereplőit ismeri a valóságban is… Ágai Irén a filmfelvételek hosszú szüneteiben olvas. Erich Ebermayer Az ifjúság élni akar című könyve “tökéletesen újszerű, furcsa regény, amely arról szól, hogy milyen másfajta embereket lehetne a társadalom számára nevelni…”

Dajbukát Ilona így ír: “Életem minden hangulata és eseménye végeredményben a könyvekhez vezet. A magyar íróknak minden könyvét elolvasom, de hozzám legközelebb Móricz, Földi Mihály, Bródy Lili, Szabó Dezső és persze Zilahy Lajos állnak.” Külön kiemeli legutóbbi olvasmányát, Móricz Zsigmond Az asszony beleszól című könyvét.

A cikk lezárásaként egy fotón négy fiatal színésznőt látunk. A kép aláírása szerint “Bársony Erzsi, Buttykay Emmi, Simon Zsuzsi, Réthy Anny szövetkezeti alapon vették meg Erdős Renée Lavinia Tarsin című regényét. Minthogy nem tudtak az olvasás sorrendjében megegyezni, egyszerre olvassák.”

Észrevehetjük, hogy itt már több magyar író szerepel mint a korábbi cikkben, némelyik nevet kétszer is említették a megkérdezettek. Másrészt az is kitűnik, hogy nagy számban olvassák a hitleri Németországból ebben az időben emigrált írók műveit.[26] Ehhez kapcsolódva az ezeket megjelentető középkiadók (Káldor, Kosmos, Dante) szerepe is jelentős.

Egyébként a Színházi Élet éppen ezekben az években kezdte kibővíteni “Irodalmi élet” című rovatát. Havonta eladási listákat közöltek a könyvesboltok adatai alapján, Nagy Endre rendszeresen írt ismertetőket az újonnan megjelent regényekről, s éppen a színésznők kedvenc olvasmányait bemutató cikk után Márai Sándor ír arról, hogy sokan támadják a “irodalmi csevegés”- fajtájú írásokat, de inkább csevegjünk az irodalomról, mint hallgassunk róla…

*

Összegzésképpen végül megtehetjük, hogy az idézett cikkekben szereplő “kedvelt” írók nevét felsoroljuk, az említésük számának sorrendjében – az egyszerűség kedvéért csak azokat, akiket legalább kétszer megneveztek. A magyar szerzőknél Jókai Mór az abszolút kedvenc hat szavazattal, utána Mikszáth Kálmán következik négy említéssel, őket követi Erdős Renée, Herczeg Ferenc, Móricz Zsigmond és Zilahy Lajos három, végül Szabó Dezső két említéssel.

A külföldi íróknál a következő a sorrend: Thomas Mann és H. G. Wells négy említéssel, majd John Galsworthy, Jack London és Stefan Zweig következik hárommal. Két szavazatot többen kaptak: Hedwig Courths-Mahler, John Dos Passos, Dosztojevszkij, Anatole France, Elinor Glyn, Knut Hamsun, E. M. Remarque és Franz Werfel.

Hogy sokkal több külföldi szerzőt neveztek meg a válaszadók, bizonyos mértékben érthető is az ilyen kis országok, mint hazánk esetében. Azonban, úgy vélem, többet mond el a magyar olvasók ízléséről, hogy a két legkedveltebb író ekkor már kb. két évtizede halott (az idézett cikkek [450 1928 és 1934 között jelentek meg), és életművüket egy teljesen más társadalmi és politikai környezetben írták meg. Az olvasóközönség úgy látszik a kortárs írók könyveiben nem találta meg azt, amit keresett (a saját “hullásnak indult” társadalmuk katartikus megjelenítését, illetve útmutatást, kiutat stb.), ezért inkább egy letűnt világ nosztalgikus felidézéséhez menekült, s így adódott, hogy továbbra is Jókai vezet (méghozzá toronymagasan) az olvasott írók között.

A külföldieknél kiegyensúlyozottabb a helyzet, nincs egy kiemelkedő kedvenc, az első helyen is két író áll, méghozzá mindkettő kortárs, és a világirodalom legjobbjai közt számon tartott szerző. Thomas Mann éppen 1929-ben kapott Nobel-díjat – népszerűségéhez nyilván ez is hozzájárult.

Bálint Gábor [451

[1] 94 Pl. Ugrin Aranka: Olvasmányok, könyvélmények. Az irodalmi érdeklődés alakulása 1893 és 1937 között. = Irodalomtörténet 1976. 3. sz. 683–697.

[2] 95 A cikk átdolgozva megjelent: A könyv komédiája. Bp. 1978. 115–118.

[3] 96 Ráth-Végh István: A könyvtolvaj. = Literatura 1931. 8. sz. 275–276.

[4] 97 Literatura 1932. március II–III.

[5] 98 Hasonlóképpen ír ugyanebben az évben Nagy Lajos is, a szintén ugyanekkora Szolnokról: egy nagy könyvsiker itt egyetlen példányban kelt el, de aki megvette az “húsz-harminc másiknak adja kölcsön.” (Nagy Lajos: Három magyar város. In: Nagy Lajos válogatott művei. Bp. 1973. 680.)

[6] 99 Literatura 1932. május III.

[7] 100 Kölcsönözzünk – ne kölcsönözzünk? I. = Literatura 1932. június II.

[8] 101 Kölcsönözzünk – ne kölcsönözzünk? II. = Literatura 1932. június III.

[9] 102 (k.e.): “Könyvet sohasem veszek!” = Literatura 1936. július 1. bor. 2. old.

[10] 103 Erről a kérdésről lásd pl. Kenyeres Imre: Egyetemi hallgatók olvasmányai. = Magyar Szemle 1936. 26. köt. 199–208.

[11] 104 Gelei Sándor: Könyvkiadás és könyvvásárlás. = Literatura 1936. augusztus 1. bor. 2. old.

[12] 105 Levél a szerkesztőhöz. = Literatura 1936. szeptember 15. bor. 3.old.

[13] 106 Literatura 1936. november 1. bor. 3. old.

[14] 107 Az olvasóé a szó! = Literatura 1926. 7. sz. 24.

[15] 108 Az olvasóé a szó! = Literatura 1926. 8. sz. 10.

[16] 109 [Rónay Mária] (r. m.): Mit szeretne a közönség olvasni? = Literatura 1931. július. 81.

[17] 110 [Rónay Mária] r. m.: Habent sua fata… (Beszéljünk egyszer az olvasóról is.) = Literatura 1932 december. 780–782.

[18] 111 Erről lásd pl: Kemény István: I. K. Sz. (Irodalmi Kritikusok Szindikátusa) = Literatura 1935. november 15. 337–339.

[19] 112 [Kemény István] (k. i.): Kiszolgáltam egy kölcsönkönyvtárban. = Literatura 1934. április 15. 122–123.

[20] 113 Pásztor Árpád: A sport-tribünök és a könyvek. = Literatura 1928. 7. sz. 220–222.

[21] 114 A három pontok ebben az esetben nem az idézetekből való kihagyást jelentik: az eredetiben is ott voltak, és a hölgy beszédmódját érzékeltetik. Az általa említett könyv – John Dos Passos műve – Nagyváros címmel jelent meg magyarul abban az évben.

[22] 115 Sportbajnokaink és a könyvek. = Literatura 1928. 7. sz. 222–223.

[23] 116 Flaubert, Gustave: Érzelmek iskolája.

[24] 117 Pardon, mi az amit olvas? = Színházi Élet 1930. 21 sz. (május 18–24.) 14–16.

[25] 118 Színésznők – könyv mellett. = Színházi Élet 1934. 17. sz. (április 15–21.) 68–73.

[26] 119 Erről bővebben: Geoffroy, René: Német nyelvű emigráns írók magyar kiadóknál 1933–1944 között megjelent művei. = MKsz 1995. 1. sz. 51–67.