Magyar Könyvszemle   117. évf. 2001. 1.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

[33FARKAS GÁBOR FARKAS
II. Lajos rejtélyes halála[1] II.

V. Szerémi hitelessége

Történetünk egyik kulcsfigurája Szerémi György.[2] Munkáját, amely 1840-ig majdnem teljesen ismeretlen volt a történeti irodalomban, Verancsics Antal esztergomi érsek felkérésére írta meg.[3] Mindkettejük politikai pályája Szapolyai János mellett kezdődött el, Verancsics a 30-as években diplomataként igyekezett János király külpolitikáját képviselni. Szapolyai halála után 1544-ben Fráter Györggyel meghasonlott, külföldi diplomataként távozott Erdélyből is, majd öt év múlva I. Ferdinánd oldalára lépett át. Tervei között szerepelt Antonio Bonfini magyar történelmének folytatása, ezért mozgalmas élete során tervszerűen gyűjtötte a legkülönbözőbb feljegyzéseket, jó néhány ismert és ma még ismeretlen embert bízott meg, hogy írja meg az általa megélt eseményeket.[4]
A legjelentékenyebb mű, amelynek a megírására az átállás előtt közvetlenül bízta meg Szerémit, beleilleszthető azon kéziratok csoportjába, amelyeket Verancsics felkérésére írtak meg egykorú szemtanúk.[5] Szerémi művének vezérvonala meglepő módon hasonlatos volt ezekkel a munkákkal: a magyar uralkodó elit volt a bűnös a történelmi nyomorúságért, amely mögött kicsinyes bosszúvágy, kevélység, s I. Ferdinándtól, aki a régi hit oltalmazója, való elfordulás húzódott. Ugyanakkor II. Lajos király halálát Brodarics változatában mesélte el a gyűjtemény első darabja, de történelmi nézőpontját már Ferdinánd-pártiság jellemezte.[6] Nagyon fontos, hogy itt olvashatjuk a magyarázatát Lajos rejtélyes [34eltemetésének és meg is nevezte a király első elföldelőit.[7] Ebbe a csoportba tartozott még Zay Ferencnek tulajdonított munka, amelyben meg is fogalmazódott világosan a vád: „a gonosz urak hozzá nem látása miatt löttek ezek mindenek.”[8]

Gévay Antal a bécsi levéltár őre találta meg Szerémi lappangó kéziratát és ismertette először.[9] Nem sokkal később Jászay Pál csapott le rá és dolgozta fel művében, amely jelentős részben erre a kéziratra épült.[10] A krónikát először Wenzel Gusztáv adta ki a múlt század derekán.[11] Szerémi alkotásának több kézirata nem ismert, így nem tudjuk ellenőrizni, hogy írása során mennyi torzulás következhetett be. Ez az egy példány maradhatott fent a műből, mert kifejezetten Verancsics számára készült és lemásolását valószínűleg nem engedélyezte. Szerémi nem azért írhatta a történeti munkáját, hogy később megjelenhessen, hanem tudta nagyon jól, hogy az esztergomi érsek csak felhasználja a később elkészítendő munkájához.[12] Ezt a megbízást 1544–1546 között végezhette el, mert kéziratának egy megjegyzéséből kiderült, hogy megbízóját, Verancsics Antalt, mint erdélyi prépostot emlegette. A kötet a 17. század elején még a Verancsics család gyűjteményébe tartozott és Verancsics Faustus írta rá a címét. Tehát Szerémi Verancsics Antal adatközlői közé tartozott és a készülő nagy történeti munkájához szolgált volna adalékkal.[13]

Históriájának forrásait négy helyről meríthette: régebbi szóhagyományozás, egykorú szóbeli vagy írásbeli értesülés, személyes tapasztalat illetve az általa kitalált történetek. Ezt a négy réteget élesen el kell különítenünk.[14] Ez különösképpen érvényes, ha Szerémi egyik leghírhedtebbé vált történetét, II. Lajos rejtélyes halálát vesszük górcső alá.[15] Már a régebbi történeti irodalom is aláhúzta [35Szerémi elbeszélésének hiteltelenségét. Általában a korra jellemző adaléknak tekintették, amelynek megbízhatósága megkérdőjelezhető és inkább a tárgyalt időszakban keletkezett mendemondákról nyújt érdekes kiegészítést. Kiemelték Szerémi hiszékenységét, főleg a hallomásból begyűjtött pletykák és történetek vonatkozásában.[16] Értékét mégsem szabad lebecsülni, hiszen korának politikai legendáit örökítette meg és általa ismerhetjük meg azt a hiedelemvilágot, amely a 16. század első felének elitjéhez köthető. Elbeszélésének gyenge pontjai jól mutatják, hogy mennyire óvatosan kell bánni történeti forrásként munkájával. Ezek közé sorolhatók azok az adatok, amelyek egyszerűen koholmányok, vagyis nem felelnek meg a valóságnak. Ám van számtalan állítása is Szeréminek, amelyek történeti tényként kezelhetők, ám elferdítette őket. S végül korának eseményeiből akad, amelyekről nem tudósított. A koholt anekdoták valószínűleg nem mind Szerémi szerzeménye, inkább naivsága és jóhiszeműsége folytán bekerült rémtörténetek. Ezeknek a forrásai lehettek a már említett népénekek és újságok, illetve a szájhagyomány útján terjedő hiedelmek.[17] Komoly vitát hozott az a kérdés is, hogy ki írhatta a Szerémi művéhez csatolt levelet II. Lajos haláláról. Szerémi az alább közölt elbeszélésekkel szemben a hivatalos változatot is megemlítette munkájának elején, illetve a mohácsi csata elbeszélésekor. Az elemzés megkönnyítésére két hasábban hozzuk a függelékben Szerémi és Tatai beszámolóját a királygyilkosságról.[18]

Gévay Tatai Miklós levelét Szeréminek tulajdonította. Wenzel, a kézirat első kiadója, ezzel ellentétes álláspontra jutott, miszerint II. Lajos király haláláról szóló levél már nem a királyi káplán munkája. Ugyanezt gondolta Erdélyi László is, aki a két szöveget tartalmilag elemezve, lényeges különbségek miatt nem tartotta az utóbbi beszámolót Szerémi művének. Sőt megkockáztatta, hogy Szerémi nem ismerte, így nem is fordíthatta le magyarról latin nyelvre Tatai levelét. Vid Jeromos ennél is továbbment, szerinte a munka többi része sem származhatott Szerémi kezétől, a benne fellelhető hibák többsége a kézirat másolójától [36eredhetett.[19] Erdélyi volt az első, aki megkísérelte Szerémi értékét többféle nézőpontból elemezni. Megállapította, hogy forrásai között nagy számban találhatók népmondák, ugyanakkor feltűnt neki, hogy országos jelentőségű dolgokról a történetíró nem tett említést. Művének iránya meghatározta a történelmi személyek értékelését is, II. Ulászlót kivéve az itt szerepelt királyok mind az ország romlását okozó magyar urak kezeitől estek el. Szádeczky Lajos ezzel ellentétben már munkája előszavában leszögezte, hogy számára egyértelművé vált: a Tatainak tulajdonított levél – a bécsi kézirat beható tanulmányozása után – is Szerémitől származott.[20] Az eltérő álláspont hosszú és szenvedélyes vitát eredményezett, amelynek a tétje nem volt csekély. Ugyanis, ha bebizonyosodik, hogy a Tatai-féle levelet is Szerémi írta, akkor a királygyilkosság mindössze a királyi káplán három különböző helyen említett rémtörténete, amelyet más hiteles forrás nem támasztott alá.[21] Tatai levele erősítette volna meg Szerémi históriáját egy másik szemszögből és járult volna hozzá a hitelességéhez, mint még egy megbízható „szemtanú” a gyilkosságban.[22]

A helyenként személyeskedő polémia főbb kérdései a szerzőség és a hivatkozás körül forogtak. Szerémi írta Lajos haláláról szóló „Kesergő levelet”, vagy Tatai Miklós? Ha Tatai Miklós írta ezt a beszámolót, akkor ő használta forrásul Szerémit, vagy Szerémi merítette belőle a királygyilkosság történetét?[23] Erdélyi Szerémit tartotta Tatai Miklós fő forrásának, amelyet tartalmi vizsgálattal igyekezett alátámasztani, nevezetesen: bizonyos megállapítások csak Tatainál fordultak elő, míg néhány tényben Szerémi volt pontatlanabb.[24] A vitát lezárva Szádeczky kiemelte, hogy Szerémi „Emlékiratának” kiegészítésére, éppen a hibás adatok javításának szándékával írta Szerémi „Kesergő levelét”, szerzőjének [37viszont – a hitelesség miatt – Tatai Miklóst tüntette fel.[25] Második értekezésében nem látta bizonyítottnak, hogy a Szeréminek tulajdonított kézirat, amely bizonyosan 16. századi, az udvari káplántól származik vagy nem. Szerinte az íráskép sokkal tisztább, mintsem első fogalmazvány lenne, alig van benne javítás és betoldás. Szádeczky szerint a javító magyar származású lehetett és a kézirat valószínűleg egykorú másolat. A meglepő fordulattal záródó múlt századi vita eredménye a mai napig nem lelhető fel a Szerémivel foglalkozó forráskiadványokban és tanulmányokban. Szádeczky az akkor még Bécsben lévő kéziratot a budapesti Egyetemi Könyvtárba kérette és szeminaristáival tanulmányozva döbbent rá arra, hogy Wenzel kiadásának a végéről hiányzik három levél, amelyet Erdélyi, bár a vitában elismerte ezt a tényt, 1941-es könyvében sem tüntetett fel. Ugyancsak hiányzik a húsz évvel későbbi Szerémi-fordításból is: valószínűleg mind a két esetben a hibás múlt századi kiadást (1857) vették alapul a fordítók és nem az eredeti kéziratot, noha a kötet 1933-tól már az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában volt.[26] A szerzőség kérdésének bizonyítékát a kézirat utolsó levelének verzóján találhatjuk meg, mivel Szerémi a következővel fejezte be históriáját: „Írta mindezeket Szerémi György pap, aki káplánja volt egykor az ifjú Lajos királynak, s az ő halála után János királynak, aki velük sok veszélyben forgolódott, de hiába fáradozott, mert tőlük semmit sem kapott, de ő mindazonáltal nekik tanácsolgatott amennyire csak tudott, s az Isten kegyelméből nekik gyakran jövendölgetett, midőn véleményét hallatta, s midőn Częstochowából megtért és Krakkóban időzött, ezeket emlékezetében gondosan rejtegette s végül emlékezete után megírta, midőn a boldogságos szűz őt arra megsegítette.”[27] Szerémi az eddig hiányzó részben röviden leírta I. Ferdinánd bevonulását Budára, majd pedig a Habsburg uralkodó megkoronázását. Kiemelte a magyarok Ferdinándhoz fűződő reményeit és csalódásukat. [38Beszámolt János király Lengyelországba meneküléséről és Szulejmán segítségéről, utána a magyar király visszatéréséről.[28]

A mohácsi csata 400. évfordulójára egy igényesen válogatott tanulmánykötet jelent meg, amely az addigi kutatásokat összegezte.[29] Gyalókay Jenő kiváló hadtörténeti elemzésének a végén több oldalon emlékezett meg II. Lajos halála körüli rejtélyekről.[30] Több ellentmondásra hívta fel a figyelmet a Tatai-féle beszámolóval kapcsolatban és Szerémit nem tartotta hiteles forrásnak. Kétségkívül elgondolkoztató, hogy a törökök által lekaszabolt Tomori, akinek levágott fejét dárdára tűzték, a csata után megmenekülhetett Szapolyai György társaságában. Szulejmán a holttestek azonosításához fogságba esett, majd később kivégzett magyar katonákat használt fel, akik bizonyára jól ismerték a vezérüket.[31] Hihetetlennek tűnik, hogy a véres történet szemtanúi közül senki sem akadt, aki erről a gyilkosságról beszámolt volna. Furcsa a már említett magyar katona is, aki Szapolyai János halálakor, a mohácsi csata után tizennégy évvel hajlandó csak erről mesélni. Ellentmondásos az a része is a történetnek, amelyben Lajos holttestének visszaszállításáról esik szó, ugyanis elképzelhetetlen, hogy a csatából elmenekült katonák visszatérnek még egyszer a Csele-patakhoz, és lámpavilágnál temetik el a királyt, amikor tudjuk jól, hogy Szulejmán egész éjjel harckészültségben tartotta az embereit. Viszont mindenki számára ismert tény volt, hogy Lajost a patak partján találták meg, így szükséges volt a holttestet is a történet hitelessége miatt odaszállíttatni. A menekülő király sebesülésére, amelyet három kortárs török történetíró is megerősített, kézenfekvő magyarázat volt, hogy az információt a törökök maguktól a magyar hadifoglyoktól szerezhették, akiktől szerették volna megtudni: mi történt Lajossal. Ezt a kútfőt támasztja alá Szulejmán már idézett fethnáméja, amikor a király sorsáról semmi bizonyosat nem tudott, hiszen hadifoglyoktól és nem az általuk megbízhatónak tartott török forrásból szerezte be ezt az értesülést. Az időrend szempontjából is megkérdőjelezhető Szerémi hitelessége, hiszen történetében a nagy leszámolás csütörtökről péntekre virradóan esett meg, míg a temetésre csütörtök hajnalban került sor. Tehát a királyt előbb eltemették vértől ázott ruhájában, aztán másnap éjszaka gyilkolta meg Szapolyai György Dunaszekcsőn.[32]

[39A mohácsi csatavesztés hírére menekülő Mária királyné Neszmélyen értesült férje haláláról Czettrich Ulrik királyi kamarástól. Ekkor még tartotta magát az a történet, hogy hátha megmenekült a király és maga Mária is bizakodott benne.[33] Miután minden remény eloszlott Lajos sorsát illetően, a királynő Sárffy Ferenc győri kapitányt bízta meg a holttest felkutatásával. A későbbi legenda születéséhez hozzájárult – felemás módon – ez a jelentés is, mivel sem a kihantolás idejét, sem a helyét nem árulta el, s nyitva hagyta azt a kérdést, hogy ki és mikor temette el legelőször a szerencsétlen királyt. Az eseménynek nagy valószínűséggel az áradás után kellett bekövetkeznie, amikor a víz annyira visszavonult, hogy az ott fulladt holttestek is előbukkanhattak és a török is biztonságos távolságra lehetett. Ez leghamarabb szeptember 3-a után történhetett meg. A legenda másik támpillérét jelentette az a Sárffy levelében is rögzített tény, miszerint Lajos holtteste ijesztő állapotban volt, teljesen szétrohadt és a fogazata illetve a jobb lábán lévő jegy alapján ismerték csak fel Czettrichék. „Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, ez egészen bizonyos!, s térdre borulva, sírva megcsókolta. Minthogy így felismertük, kiástuk a testet, először fejét, aztán arcát lemostuk, és egész pontosan felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak. (…) Nem akarok hízelegni, de főtisztelendő uraságod kegyeskedjék elhinni nekem, hogy sosem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen maradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő.”[34] Ezzel ellentétben Tatai beszámolójának van még egy gyenge pontja, miszerint nincs forrás, hogy Szapolyai küldte volna őt, vagy valaki mást a király holttestének felkutatására. Szerémi (és Tatai) beszámolóját egy múlt században előkerült oklevél és egy gyűrű tette végképp hiteltelenné. Az oklevél azt tanúsította, hogy 1527. június 4-én Báthory István nádor jelenlétében az elhunyt király pecsétgyűrűjét Horváth Márton visszaszolgáltatta Mária királynénak. „Báthory István, Magyarország nádora és a kunok bírája ezennel tanúsítjuk, hogy nemes mlatoviti Horváth Márton néhai felséges Lajos király úrnak a pecsétgyűrűjét – amelyért felséges Mária királyné úrnő a Miklós mester, pécsi kanonok pecsétje alatt kelt írással őt küldte el a közelmúlt napokban azokhoz a jobbágyokhoz, akik néhai Lajos király úrnak az öltözékét a mohácsi mezőről magukkal vitték – jelenlétünkben hűségesen átszolgáltatta a királyné őfelségének, amelyet azután őfelsége a tanácsos urak jelenlétében szétvágatott. Őfelsége mentesítette őt ezzel az üggyel kapcsolatban, most pedig őfelsége példáját követve mi is a jelen oklevelünkkel teljességgel feloldjuk őt minden felelősség alól. Kelt Pozsonyban, Keresztelő Szent János születésének ünnepén, az Úrnak egyezerötszázhuszonhetedik évében.”[35]

[40Sárffy jelentésében nem esett szó semmiféle gyűrűről, pedig a nagy jogi jelentőséggel bíró pecsétgyűrű haláláig rajta volt Lajoson. Miután a csata végeztével Buda felé nyomuló török sereg elhagyta a helyszínt, a rejtekhelyükről előmerészkedett környékbeli parasztok megtalálták a király holttestét, ami valószínűsíthetően szeptember első hetében történhetett. Így októberben a holttest felkutatására küldött Sárffy már nem találta a gyűrűt, hiszen akkor említést tett volna róla a jelentésében. Talán a következő év tavaszára jutott el Pozsonyban tartózkodó Máriához a hír, hogy megtalálták a gyűrűt és azt az aranyszív-medált, amelyet Lajos haláláig viselt. Horváth Mártont bízták meg azzal a feladattal, amelynek megbízólevelét Oláh Miklós, az akkori királyi titkár állított ki, hogy szerezze vissza ezt a kincset. Ez az oklevél bizonyította a későbbiekben, hogy Horváth eleget tett a megbízásnak és a jobbágyok hűségesen megőrizték, majd visszaszolgáltatták az ékszereket.[36] A gyűrűspecséttel megerősített okleveleket a királyt mindenhová elkísérő jegyzője írta és bizalmas jellegű írásbelisége miatt a királyi kabinetiroda szerepét töltötte be az uralkodó mellett.[37] Mivel jogosulatlan birtokosa visszaélést követhetett volna el a gyűrűvel, ezért nem lepődhetünk meg Horváth küldetésén. Tanúk jelenlétében a gyűrűt széttörték és ezt oklevélben is megerősítették. Ugyancsak fontos volt érzelmi szempontból Lajos nyakában lógó aranyszív, amelyet ezután Mária haláláig hordott, mivel végrendeletében külön is megemlékezett róla. „Férjem, a király halála óta arany szívet hordtam magamon, amelyet ő is élete végéig viselt volt. Parancsolom, hogy ez a szív a láncocskával együtt, amelyen függ, beolvasztassék és a szegények között szétosztassék. Két ember társa volt azok haláláig, kik az életben, szeretetben és hajlamban soha elválasztva nem voltak, azért semmisüljön meg az és változtassa meg alakját, éppúgy, mint az egymást szeretők testei.”[38]

Szerémi beszámolóját így nem tarthatjuk hitelesnek, miszerint: „arany kereszt függött a nyakán, vékony ruhában és ingben volt, amint levetkőztették, s az ujján jegygyűrű volt még tanulságul” illetve Tatai állítása: „nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel, s a házassági hűség aranygyűrűjével ujján” nem lehet igaz, hiszen a pecsétgyűrű és a nyaklánc csak 1527 júniusában került vissza Mária királynéhoz, addig azok a Mohács környékbeli parasztok őrizték, akik megtalálták és eltemették II. Lajost. S ha mind a két állítólagos szemtanú ebben a fontos mozzanatban valótlant állít, akkor történetük hitelességét a többi pontban is megkérdőjelezhetjük. Az oklevélben foglaltak szerint a királyi gyűrűspecsétet széttörték, ezért meglepő volt, hogy a múlt században előkerült egy másik arany pecsétgyűrű „S(igillum) Ludovici Regis” körirattal Jankovich Miklós gyűjteményéből. A kollekció elárverezése után Andrássy Manó tulajdonába került, aki az 1876. évi árvíz-károsultak javára rendezett kiállításon mutatta be az ékszert és a gyűrűnek azóta se híre, se hamva.[39] Andrássy [41ismerte a Báthory-oklevelet, amelyet másfél évtizeddel ezelőtt ő adott ki először, csakúgy, mint a kérdéses pecsétgyűrűt, amelynek a rajzát is közölte. Az oklevél állítása és a pecsétgyűrű létezése közötti ellentmondást azzal igyekezett megmagyarázni, hogy II. Lajosnak két gyűrűje létezett, s csak az egyiket vágatta ketté Mária. Ám ez a magyarázat bizonytalan alapokon áll több szempontból is. Egyrészt valószerűtlen, hogy a kérdéses gyűrűspecsét felkutatására ilyen nagy gondot fordító Mária és a nádor ne lett volna tisztában, hogy létezik-e másik gyűrűje Lajosnak és erről ne ejtett volna szót az oklevélben. Másodrészt, ha mégis létezett, akkor a Mohácson meglelt gyűrűvel együtt megsemmisítették volna az oklevél-hamisítók elleni védelem miatt. Harmadrészt, ha a 19. században előkerült pecsétet nem tudták volna megsemmisíteni valamilyen ok miatt, akkor mindenképpen megemlékeztek volna erről is az oklevélben, hogy a jogosulatlan használatot megakadályozzák. Végezetül, az Andrássy által közölt pecsét képe nem egyezik azokkal a lenyomatokkal, amelyeket II. Lajos gyűrűspecsétjével látott el az általa kiadott okleveleken.[40]

Nem hallgathatjuk el viszont azt a zavaró tényt, hogy a Sárffy-jelentéssel ellentétben egy velencei kém szerint Czettrich lehúzta Lajos rothadó kezéről a jegygyűrűjét, szakállát kitépte és mindezt bizonyítékként egy zsebkendőbe csomagolva vitte Máriának. Ennek ellentmond, hogy Sárffy a gyűrűről nem ejtett szót Brodaricsnak szóló jelentésében, pedig bizonyára fontos aktus lett volna az ékszer lehúzása és a szakáll kitépése a holttest azonosításában. Ugyanakkor ebben a kémjelentésben is azt olvashatjuk, hogy a király teste sértetlen volt. Mégis találhatunk magyarázatot a másik gyűrűre. Andrássy tanulmányában bemutatott ékszer, amely nem azonos a csata után a jobbágyok által meglelt és 1527-ben Mária jelenlétében széttöretett pecsétgyűrűvel, valószínűleg Lajos jegygyűrűje lehetett, amelyet Czettrich állítólag elvitt a királynénak. Ezért nem tehettek említést a Báthory-féle oklevélben a múlt században előbukkant gyűrűről, amely feltételezhetően Belgiumból Jankovichon keresztül került Andrássy birtokába. Mivel a Sárffy Ferenc jelentésében nincs szó arról, hogy a királyt a gyűrűjéről ismerték volna fel, elképzelhető, hogy a későbbi legendáriumban ez a mozzanat (Czettrich lehúzta a jegygyűrűt az azonosításra) ment át a köztudatba, hogy tudniillik Lajost ezzel az ékszerrel azonosították volna. Ha ezt a gondolatsort fogadjuk el, akkor Szerémi és Tatai állítása érdekes megvilágításba kerül, ugyanis mind a két változatban Lajos jegygyűrűjéről és nem pecsétgyűrűjéről van szó. [42Így alapvető fontosságú, hogy kiderüljön: hiteles forrás-e a velencei kémjelentés, mivel ebben az esetben az említett Báthory-oklevél nem cáfolja meg Szerémi és Tatai állítását.[41]

A Szerémi-kérdés újabb állomása a történeti munka teljes magyar fordítása volt, amelynek először Erdélyi László, majd őt átdolgozva Juhász László tett eleget.[42] Székely György bevezető tanulmányában a polgári történetírással szemben marxista szempontból védte meg Szerémit, akit Mohács utáni Magyarország vezető politikusainál szélesebb látókörűnek nevezett. II. Lajos halála körüli legendát úgy értelmezte, hogy nem más, mint kiszínezése Magyarország tragédiájának, s az uralkodó osztály hitványságának.[43] A legutóbbi időben Bartoniek Emma foglalkozott részletesen Szerémi forráskritikájával, külön teret szentelve II. Lajos állítólagos meggyilkolásának.[44] Ő létezőnek tartotta Tatai Miklóst, s a „Kesergő levelet” neki tulajdonította. Feltárta Szerémi benső, személyes indítékait, azon túl, hogy Verancsics felkérésére írta meg művét, szerinte nem hanyagolhatók el az író érzelmi motívumai. Késztetése a történetírásra inkább érzelmi, tehát irodalmi és publicisztikai és nem tudományos jellegű volt. Ide kapcsolható Kulcsár Péter tömör jellemzése, amely szerint Szerémi skizofréniára hajló személyiség volt és állításainak hitelességét csak ott nem kérdőjelezhetjük meg, ahol más forrás is alátámasztja.[45] Megfigyelhető az egyetlen párhuzam Brodariccsal, Szerémi szintén Istent tartotta a legfőbb történelemformáló erőnek, de ezzel minden hasonlóságot elmondtunk a két műről.[46] Bartoniek munkájával egyidőben jelent meg Szakály Ferenc könyve, amelyben a [43nevezetes napot fókuszba állítva elemezte a csata előtti diplomácia, honvédelem és belpolitika legfontosabb kérdéseit.[47] A következő jelentős mű, amely meghatározta későbbiekben Mohács hadtörténeti képét, Perjés Géza monográfiája volt. A magyar–török háború és a csata újszerű tárgyalása végén külön fejezetben emlékezett meg a király haláláról.[48] A hetvenes és a nyolcvanas években írott tanulmányaiban Barta Gábor több ízben is foglalkozott Mohács kérdéskörével és II. Lajos rejtélyes halálával.[49] A csatavesztés 450. évfordulójára kiadott tanulmánykötet, hasonlóképpen, mint a húszas években, az addigi kutatások eredményeit kívánta összegezni.[50]

VI. A gyilkosság elmélete

Ezzel párhuzamosan létezik egy másik szál a történetírásunkban, amely II. Lajos halálával kapcsolatban hiteles forrásnak tartja Szerémi elbeszélését.[51] A legenda megalapozásához hozzájárultak a kortársak által terjesztett vádaskodások is, amelyeket a későbbi irodalom egy része tényként kezelt. Szapolyaik trónigényére vonatkozó adatot Lajos születése után megbízható forrásból nem ismerünk.[52] Így utólagos belemagyarázásnak tűnhettek Cuspinianus, Hans Dernschwam és Szerémi híresztelései 1515-re vonatkozóan, tudniillik, hogy Szapolyai szeretett volna a király lenni. Ezek a rosszindulatú pletykák odáig mentek, hogy az erdélyi vajda az esztergomi érsekkel, a Habsburgok legfőbb támaszával szövetkezve kívánta volna eltenni láb alól a királyt, vagy miután meggyilkoltatja Lajost, megszerzi a trónt és Máriát is.[53] Szalkay László titkosított levélben jelentette Zsigmondnak a mohácsi vész előtt három évvel, hogy Lajosról pamfleteket terjesztenek, [44s ellene összeesküvést szőnek Magyarországon.[54] Teljes volt a zűrzavar az ütközet utáni hetekben is, Zsigmond és Ferdinánd egyaránt várta a friss híreket Magyarországról. Ekkor kaptak lábra azok a mendemondák, miszerint többen látták a királyt, súlyosan megsebesülve a Csele-patak túlpartján. Spanyolországba csak október közepére jutott el a csatavesztés híre, s ezzel egyidőben Itáliában az a legenda terjedt el, hogy Lajos mégiscsak győzött a csatában és Ibrahim basát élve fogta el.[55]

A sorozatot Jászay Pál nyitotta meg a 19. században, aki monográfiájában jelentős szerepet adott Szerémi históriájának. Részletesen kitért Czettrich levelére, s egy lábjegyzetben néhány ellentmondásra hívta fel a figyelmet Lajos holttestével, illetve megtalálásának körülményeivel kapcsolatban.[56] Ugyanakkor leszögezte, hogy „Lajos király halálának miként történte még homályban fekszik, s későbbi felvilágosításra vár.” A legenda továbbfejlődését mégis egy hevenyészve odavetett mondata tette lehetővé, miszerint „néhány évvel a szekcsői egyházban ugyanott hová Szerémy utasíta, felásás történvén, két holttest maradványaira akadtak.” Ebből alakult tovább a rémtörténet a Dunaszekcsőn [45talált két titokzatos hullával. Mogyoróssy János, néhány tévedéssel megtoldva, követte Szerémi munkáját és egy újabb adalékkal szolgált a két dunaszekcsői holttest ügyében. Szerinte az ott található Angyal-kápolnában temették egy sírba a királygyilkosság után Tomori Pált és Szapolyai Györgyöt. Scitovszky János pécsi püspök felkérésére 1840-ben ásatást végeztek a kápolna falainál, ahol két, egymás mellé helyezett emberi maradványra bukkantak, ám ezeket a csontokat az ásatást végző napszámosok szétszórták.[57] Podhradczky József átvitt jelentésű megjegyzését, miszerint II. Lajos halálát Szapolyai János okozta volna, szó szoros értelműnek vették és bizonyítékként kezelték a későbbi szakirodalomban.[58] Gosztonyi Jenő még egyet csavart a történeten, s lábjegyzetében már Dunaszekcső legendái közé illesztette a gyilkosságot, ráadásul összeszerkesztette Czettrich beszámolóját Szerémiével, miszerint Lajos csakugyan belezuhant a mocsárba, ám Tomori és Szapolyai kihúzták onnan, majd élve vitték tovább Szekcsőre, hogy ott később meggyilkolják.[59]

Pázmándy Dénes a húszas évek elején új szempontból vizsgálta meg Lajos halálát. A legújabb kutatások szerint, amelyeket a bécsi udvari titkos archívumokban ejtettek volna meg, tényleg Mária királyné gyilkoltatta meg II. Lajost két szeretőjével, Nádasdy Tamással és Czettrich Ulrikkal. Pázmándy eddig ismeretlen spanyolországi kéziratokra hivatkozott, amelyről Ballagi Aladár tett volna említést neki szóban. Ő is a Dunába fojtotta Czettrichet, illetve összekeverte Szapolyai Istvánt Szapolyai Györggyel. Meglepő magyarázattal szolgált arra is, hogy miért nem lelte eddig a kutatás II. Lajos meggyilkolására vonatkozó levéltári adatot. Példaként Nádasdy Tamás Ferdinándhoz írt beszámolóját említette: „de a pergamenpapíros alsó része, épp azon a helyen, ahol Lajos személyére tér át, ollóval le van rézsút vágva. Régi szokás volt, hogy a magyar titkos részleteket az okiraton megsemmisítették vagy külön más aktába tették. Így történt ezzel is.” Az évfordulóra Neusiedler Jenő megismételte a fenti állításokat, néhány figyelemre méltó kiegészítéssel. Csele-patakot ő is túlságosan kicsinek találta, hogy a király belefulladhasson és hiteles forrásként elemezte Szerémi krónikáját. Ugyanakkor helyesen látta meg, hogy az udvari káplán forrásai között leginkább a népkrónikákat, a hagyományokat és a babonás hiedelmeket kell keresni. Nála is láthatjuk azt a makacs tévedést, amely a legtöbb [46övéhez hasonlatos munkát is jellemzett, miszerint Szerémi részt vett volna a mohácsi ütközetben. Másik visszatérő hamis állítása az volt, hogy Lajos, bár beleesett a Csele-patakba, onnan élve húzták ki a testőrei és vitték Dunaszekcsőre. Érdekes, hogy Tatai-féle változatot vegyítette Szerémiével, holott a többi királygyilkosságot taglaló mű írója mindenáron ragaszkodott Tatai szerzőségéhez és személyéhez. Munkája végén ismertette Lajos meggyilkolásának másik változatát is. Itt a kényszerhelyzetben lévő Mária lett a gyilkosság megrendelője, akit meddősége miatt az a veszély fenyegetett, hogy a pápa felbontja Lajossal a házasságát és nem tudja biztosítani a Habsburgok részére az örökösödést. Így maga is kiszorulhat a hatalomból, tehát két szeretőjével, Czettrich Ulrikkal meg Nádasdy Tamással kitervelte és végrehajtotta a gyilkosságot. Bizonyíték erre ismét a cseh háromélű kard lett és a királyi kamarás – állítólagos – erőszakos halála Komáromnál.[60]

Baráthosi Balogh Benedek munkájában a Csele-patak rehabilitálását tűzte ki célul. Ezek szerint Lajos haláláért nem ez a csermely a felelős, azzal kiegészítve, hogy a gyilkosság valódi megrendelői a Habsburgok voltak.[61] Gyakorlatilag megismételte Szerémi állításait, azzal az ismert kiegészítéssel, hogy egy oklevelet a bécsi levéltárban megcsonkítottak ott, ahol II. Lajos igazi halálát tárgyalta. Itt valószínűleg Pázmándy által említett irat történetét vette át – hivatkozás nélkül – az író.[62] Az irodalmi stílusban vallomást tevő Csele-patak tételesen sorolta fel, hogy miért nem okozhatta II. Lajos halálát.[63] Szerémi kéziratával [47kapcsolatban is meglepő eredményre jutott az író, amikor azt kívánta megmagyarázni, miért írta meg Szerémi a királygyilkosságot, hiszen végig Szapolyai Jánost szolgálta. Baráthosi szerint erre a válasz csupán annyi, hogy az eredeti kézirat elveszett és a másolatot Bécsben készítették.[64] A legenda különös fordulatot vett ebben a munkában, ugyanis a következő feltételezése szerint Tomory Pál és Szapolyai György nem Dunaszekcsőn nyugszanak, mint ahogyan a múlt századi irodalom feltételezte, hanem holttestüket Lajos hullája helyett Székesfehérváron helyezték a márványkoporsóba, hiszen nem képzelhető el, hogy az éjszakai mészárlás két nagy ellenfelét a helyszínen temették volna el. Az író viszont ebben az esetben tartozik azzal a magyarázattal, hogy akkor hol nyugszik II. Lajos magyar király, akit Baráthosi szerint nem temethettek jeltelen sírba a Csele-patak partján. Szerémi és a többiek történetét, a királygyilkosság alapjáról indulva, cáfolta meg pontról pontra. Szerinte a háromélű kard is bizonyíték volt a Habsburg-gyilkosságra, hiszen a magyarok nem használtak ilyen fegyvert, míg a cseheknél akkortájt nemzeti harceszköz volt. Háttérben a feslett nőszemély, Mária és bátyja, a trónra éhes Ferdinánd állhatott. Az ítéletvégrehajtó ebben az átszerkesztett történetben Czettrich Ulrik cseh kalandor lett. A menekülő királyné a Duna felé vette az útját, s a mohácsi révnél a kalandor cseh zsoldosaival meggyilkolják a királyt, s tetemét a vízbe dobták. Czettrich Neszmélyen találkozott szeretőjével, Máriával, aki előtt Lajos gyűrűjével bizonyította, hogy elvégezte a piszkos munkát. Ám nem élvezhette cselszövésének gyümölcsét, Komárom előtt a Dunába fojtották a sokat tudó merénylőt. Baráthosi így fejezte be a történetét, amelyben felmentette Szapolyai Györgyöt és a Csele-patakot a királygyilkosság vádja alól: „II. Lajos és a mohácsi 24.000 halott a Habsburgok áldozatai, láncszemek a magyar vértanúk sorozatában. Ez Mohács története.”[65]

Nemeskürty sokat vitatott könyvének kiinduló feltevése az volt, hogy Mohács tragédiájának az okozója a bűnös uralkodó osztály, aki ahelyett, hogy a népre támaszkodva megszervezte volna a honvédelmet, inkább egymás ellen fordulva hajszolta az országot végzete felé. A történet központi alakja a démonizált Szapolyai János lett, aki a Dózsa-felkelés kegyetlen leverőjeként gátlástalanul tört a hatalom megszerzésére. Az európai helyzetet elemezve arra a megállapításra jutott az író, hogy a Habsburg-ház trónra jutása helyes és hasznos cselekedet volt. Nemeskürty [48ebben a sajátos keretben mesélte el a király halálának általa elképzelt változatát.[66] A költői kérdésekkel megtűzdelt elemzése ügyesen vegyítette a lehetségest a megtörténttel és a valóságot lehetetlennel. Erre az álláspontra kemény kritikai felelet készült a történészszakma korszakkal foglalkozó képviselői részéről.[67] A rendkívül éles hangú bírálók az íróban a vélt vagy valós nacionalizmus ellen fellépő, illúziókkal leszámoló sikerkönyv íróját látták, aki a történelemről élvezetes stílusban, szándékos torzításokkal és csúsztatásokkal írt.[68]

Az évfordulóra írt tanulmányában Zakar András azt fejtette ki röviden, hogy a Fuggerek által irányított Mária ölette meg II. Lajost természetesen a szeretőivel.[69] A legenda következő állomása már egy népszerű rádióműsorban bukkant fel, ahol újabb érdekes adalékokkal gazdagodott a mítosz. Volt olyan történet, amelyben a bogumil és huszita eretnekség üldözése okozta volna Lajos halálát, volt, ahol a két régi elemet szerkesztették össze: Szapolyai György a gyilkos de Czettrich Ulrik cseh kardjával követte el a merényletet. A rádióhallgatók említést tettek egy Bécsből származó titkos iratról, amely valahol Magyarországon pusztult volna el. Ez feltételezhetően a Pázmándy által említett, később megcsonkított bécsi oklevél lehetett.[70]

Ezután Grandpierre Endre a magyar történelmet újszerű nézőpontból tárgyaló kötetben, két kiadásban jelentette meg a királygyilkosság históriáját.[71] [49Utolsó könyvében rendkívül egyéni elképzelésébe ágyazódott be II. Lajos halála. Grandpierre művében történelmünk rendhagyó ritmusának bizonyítékait sorolta fel, dialektikus szemléletében históriánkat váltakozó gyorsulásokként és lassulásokként jellemezte. Ennek a megközelítési módnak a lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy az író tervszerűséget vélt felfedezni királyaink életével, pontosabban élettartalmában és halálában.[72] Ennek fényében értelmezte a vegyesházból származó királyaink uralkodását, amelyben II. Lajos regnálása egy ellenszakaszban valósult meg, ahol gyorsuló ritmusban mindössze tíz évet trónolt, ellentétben atyjával és I. Mátyással. Véleménye szerint a jelek határozottan arra utaltak, hogy a „fejlett titkos ügynöki hálózattal rendelkező Habsburgoknak sikerült kiküszöbölniük a történelmi események ritmusát felpörgető külső zavaró tényezőket, illetve elhárítaniuk a királygyilkosságokra törő titkos erők tevékenységét.” Az általa értelmezett számadatokból arra a következtetetésre jutott, hogy az Árpád házi és vegyesházi királyaink uralkodási éveiből 791 év, míg a Habsburg-korszak uralkodóinak mindössze 26 év hiányzik. Érvelésének lényege: a magas kort megélt Habsburg-uralkodók az optimálisnak mondott időszakot (33–60 életév) többnyire elérték, ugyanakkor a többi királyunk, kevés kivétellel, fiatalon meghalt. Grandpierre szerint, míg a Mohács előtti történelmünk töréseit rejtett erők, többnyire ma napig ismeretlen háttérben álló tényezői okozták, addig a Habsburg-uralom alatt ezek a központi hatalom folytonosságát szaggató titkos erők kiiktatódtak.[73] II. Lajos rejtélyes halálát tárgyaló fejezet ennek ismeretében íródott. Az aprólékosan elemzett Sárffy-jelentést nem fogadta el hitelesnek, ám a beszámoló lényegét abban látta, hogy Szapolyai megválasztását törvénytelennek tüntette fel és hiteltelenítette. Hiteles forrásként elemezte ugyanakkor Szerémi históriáját, s a két beszámoló valós és vélt ellentmondásait ügyesen ütköztette össze. Végső konklúziója a következő volt: II. Lajos halálát összeesküvés okozta.

A legkülönbözőbb információhordozókon őrződött meg a királygyilkosság legendája az utókornak, gondoljunk csak a Verancsics-család tulajdonában lévő Szerémi-kéziratra, a korabeli magyar, cseh, horvát, szlovák és német nyelvű históriás énekekre, olasz nyelvű kémjelentésekre, az akkor újdonságnak számító Neue Zeitungokra, a 16–17. századi nyomtatott történeti munkákra, kis példányszámú szakkönyvekre, hatalmas dicsőséget hozó sikerművekre, népes hallgatótáborral rendelkező rádióműsorokra. Így nem tarthatjuk furcsának azt sem, hogy a mítosz az adatáramlás legújabb vívmányán, a világot behálózó interneten is felbukkant.[74]

[50Függelék

I. Georgius Sirmiensis: Epistola de perditione regni Hungarorum.[75]

[129v] Mira res, posth propagines Joanni Corvini exterminaconis in tota Hungaria non verebatur confiteri recte peccata sua Emericus Therek, nec Ambrosius Sarkan. Ordinati sunt ad Romam peregrinari propter indulgenciam confessionis; et cumque ad Beatissimum Papam convenissent cum magno dono, eum merverunt, et Sanctissimus eodem tempore, ipsos laute observavit. Post unam septimanam Sanctissimum rogaverunt, ut eos exaudire dignetur; Sanctissimus precepisset, ut eis confessorem ordinarent. Illi quidem noluerunt, solummodo peculiariter ad suam personam vellent confiteri. Sanctissimus ait: „Quod si non ultis alium preter me.” Papa secundo die preparavit se audiendum, et in pretorio suo sedem pontificalem statuere precepit.

[129r] Et resedit ibi, confidebatur Emericus Therek, quod in multis modis perjurus fuisset, ac quomodo exterminavisset genelodiam Mathie Regis Corvini per intoxicaciones de manibus propriis, et sic usurpasset possesiones domini sui Joannis Corvini; et sic dealii is. Quod jam difinuisset confessionem, ut pro animam ipsius domini sui unum claustrum edificaret, et religiosos ordinaret. Et alter latro Ambrosius sic de homicidio et de aliis. Et[76] venerunt ad Hungariam; et mox unum claustrum optimum et hornamentis suis bene hornaverat in Futagh extra civitatem, et captivos Turcas[77] cum eis sub baculo compellebant ad adjuvandum lapicidiis. Et ego dum scolasticus eram, sepe fabulabam cum eis privatim, ut ne factores sentirent, sub lingua Traciana; et semper dicebant mihi: „Ecce nos laboramus, sed per Turcas rursum diruatur.” Et ego sic dicebam, et sic est etc.

[130r][78] Cumque obsedisset Vienam rex Mathias, mira res, quod ingenia Maiestatis suae nil proficiebant contra muros Viennenses, vel aliqua paries fuisset diruta contra bombardas regiae Maiestatis. Et venit Jacobus magister ad regem, et ait: domine rex nescimus quid sit, quod ingenia Maiestatis vestrae nil poterunt nocere munibus Viennensibus. Et dixit rex, mira rex magister Jacobe, si ita factum est. Sciscitatus erat de prudentibus et de astutibus. Ait ad regem unus studiosus vir: credat Maiestas vestra, quod non potest nocere parietibus Viennensibus, donec magister Glogor hic in civitate erit. Rex e converso: quare Ait studiosus: rogaverunt eum in collegio studentes sui, ut lectiones, quas continuere[79] facit,[80] donec expleat. Fecit scriptas caracteres in carta virginea,[81] et ad quatuor angulos[82] abditavit; donec perseverant [51ibi, nil poterunt nocere ingenia Maiestatis vestrae. Dixit: nonne hic est tunc magister meus Glogovita in civitate Viennense Dixerunt: etiam domine! Et rex statim post ipsum erexit[83] simulando unum studiosum virum, et scripsit rex ei, et simpliciter eum rogans et deprecans sibi

[130v] ut veniret, ne tardaret, ibi, et ego illam summam[84] studentibus in duplo dissolvam sibi. Et iste studiosus vir aprehendens in manibus scedulam regiae Maiestatis et in subsilencio ad Glogovitam in collegio allata erat in manibus sedula de cartigero Glogovite. Glogovita perlegit et intellexit, relationem nullam fecit, tantum hec dixit: jam voluntas regiae Maiestatis erit. Et altera die convocationem fecit scolasticibus suis, et dixit eis: jam quisquis intendat se ipsum ad patriam domui suae et meam sallariam, quod mereor, reddatis. Et studentes dixerunt: quomodo nos oportet evadere hostem Hungarorum? In prima hora Saturnii cum minuta Saturnis, et una carectem[85] in manibus eorum aplicavit. Persolverunt ei, quantum potuerunt, extra libere de civitate sine impedimento extra ierunt. Quod vidit Glogovita studentes de civitate exeuntes, et ipse pohec[86] de quatuor angulos collexit carectes(!) scedulae et sic ad regem sub papilione ejus resedit.[87] Videns pauper[88] rex Mathias Glogovitam, [89]ait illi: bene mecum fecisti. Dixit jam Glogor: ingenia vestre Maiestatis miro modo videbis muros et paries dirutas cadentes in terram. Et jam Jacobum magistrum vocare fecit, et qua turres fortes[90] sunt ingenia mea preparare debeas. Et sic factum est.[91]

[128v] De morte Ludovici regis est epistola flebilis (…?) et ad Reverendissimum (…)lem ep(isco)pum (…)aralaen.(?)

Dum scribebant anno 1526.[92] ac eodem anno erat littera domincalis G. Et eodem anno moverat se Cesar Turcarum nomine Zoltan Zeliman versus Hungariam in octava Joannis Baptiste contra Regem Ludovicum jam post acceptam nobilissimam arcem Nandor-Albam, ac ex commissione sua potencia per fluium Zawa et per fluium Drawa pontes preparare fecerat. Et[93] vidit Cesar predictus, quod nullus obstantem sibi, et venit adaucter per pontes fluiuorum, que findunt insulas regiones, et castra metatus erat sub arce Soklos. Inde quidem[94] adolescens Rex Lodovicus, qui erat inexpertus in rebus bellicis, quasi amens tacebat; et Hungari optimates ac barrones exspectabant de ipso ut quid deberet eis facere. Jussit cancellario episcopo Thome Jauriensi litteras scribere, et mox allate fuerunt epistole per precursores Regie Majestatis ad Bohemiam, et ad Germaniam ex Reginalis Majestate Marie, et ad alias provincias Regni Hungarie. Ut putavimus, venerunt decem milia virorum exceptis Hungaris. Inter hec erat unus Hungarus astrologus nomine Melchior, qui Papam fertur dixisse convaluisse, et in carta sua practicare fecerat nativitatem suam, ut ne abiret[95]

[52[131r] ne abiret ad bellum; quia ibi relinquetur quasi in una botta juxta palludem. Allata quidem erat carta, de manu precurssoris; sed a Rege Lodovico abditaverunt, ad scitum ipsius neglexerunt perlegere, ut bella sua ne in desperacione remanerent. Et eodem tempore erat eciam unus astrologus aput Reginam Mariam nomine Joannes Borguirius Alemanus, practicavit sibi horam bonam, in qua sese moveret ad bellum, ut in die Laurenti martiris, quod est in sexta feria post meridiem in prima hora[96] Venus. Ilico movit se Rex Lodovicus cum gente predicta, et Regina Maria in arce Buda relicta erat. Et Rex Lodovicus castra metatus erat juxta civitatem Tolnensem secundo die egressu suo de Buda, et cum eo quattuor capellani, et quintus Anthonius doctor sacre theologie professus, ac ipsius Regis Lodovici egregius predicator; et insuper Hungarorum optimates, quod sencientes Regem fore jam castore suo existentem, quilibet sese peculiariter cum acie sua currebant hilari corde circa ipsum. Quod vidisset Rex Lodovicus gentem suam copiosam, iterum crevit se infra opidulum Batam, ubi sacramentum sanguis venerabatur. Et ibi Rex Lodovicus in die Assumpcionis Marie predicacionem et missam audivit, et confessionem fecerat, ac insuper comunicavit, et in sermone Anthonius doctor subito prophetaverat. In exordio suo animabat milites ac utramque gentem ad pugnandum contra ettnicos: „Fratres amantissimi, subito erimus in cena agni pascalis cum eo;” postea revocaverat, et confortabat eos milites in conflictione prosperitatus. Quidam ridebant, quidam autem ad jocum non accipiebant

[131v] Jam de ditto opido Batha descenderat Rex Lodovicus cum exercitu suo proxime opidulo Mohach, in campo castra metatus est. Et quod audisset Cesar Zoltan Zeliman, mox crevit se adversum Regem Lodovicus, et ilico inceperunt extraque parte pugillum dare inter se in duo ebdomadam integram. Et super Christianis per Deum dabatur triumphum cathervatim; et dixerunt Cesari raucore verbo Turci basse: „Quod si integraliter pugnam non demus eis, ex nostris pauci residemus statim de Turcis.” Quod audiens Cesar Turcarum, mox alas sua extendere fecit cum Ismaelitica gente sua quam ad tria miliaria, et ex utraque parte pagani, et Christiani steterunt facie ad faciem ad pugnam. Et in quarta feria in die Joannis Decolacionis Baptiste post horam terciam meridionalis irruerunt in conflictum, et ibi prevaluerunt Hungaram gentem Ismaelite. Et quod vidit Rex Lodovicus prophetavit dicens: „Vos Scitie genus, pugnate viriliter ista vice; quoniam attenus non habebitis Regnum Hungarorum. Ego nemppe hic moriar; de hac die Budam negligam visibus meis.” Et erat principaliter belli ductor Georgius Zepusiensis, et cum eo Paulus Thomori, qui erat archiepiscopus Bachiensis, et erat jam in sacris. Et alii optimates ibi multi per arma hostibus prostati erant ad terram; et Regem Lodovicum Isti duo predicti Barrones inter se ipsos acceperunt, et duxerant pacifice Regem Lodovicum citra palludem Chele.[97] Et portaverunt Regem ad villam Scecchew ad domum plebanii. Et erat valde in crepusculo noctis[98] ac pluiosa, et erant duo miliaria magna de quo loco venerant. Et erat stuba calida plebani, et ibi Regem Ludovicum exuerant de lorica metallina, et cassidem eius. Dum sederet Rex Lodovicus tanquam lassus; et reffectionem parvam cito preparaverunt, ut jam comederet. Dixit Paulus Thomori „Comedat cito Regia Majestas Vestra, quia Turci celeriter post nos

[128r] post nos festinant.” Et ait ad Georgium Sepussiensem: „Vestra magnificencia eat ad hospicium suum, et ego similiter ad meum, non tardemus, statim equitare debemus versus Budam.” „Ego sum paratus, ait Georgius, solummodo Vestra Reverenda dominacio eat se ad hospicium; ego quidem Regem explorabo.” Paulus Thomori discessit ad hospicium cum familia sua cum lampadibus. Inde quidem [53Georgius ait Regi Lodovico: „Tu corizator Rex! Tu mekator Rex! Tu iniuste Rex! Quod perdidisti Regnum Hungarie, et juris patronatum nostrum omnes possessiones, ducis Laurencii, qui obligaverat sese in defectum seminis, et pater noster sic ei e conversor.” Ait Rex Lodovicus: „Non mea voluntas, sed magnatorum et prelatorum.” Rapiens per timpum Regem furibunde, mox in tribus locis de latere dextro finxit cum spata triacute Bohemica. Citrich et alii cubicularii Regie Majestatis terruerunt se, et fugam dederunt ad hospicium Pauli Thomori, et dicebant clamore valido: „Cito cito, magnifice domine, quia occidit Regem Lodovicum Georgius Sepusiensis.” Quod audisset archiepiscopus Bachiensis, surgens illico seviendo cum caterua sua irruit adversus Georgium Sepusiensem, et ipsum reinterfecit. Quod audisset belli ductor Georgi Sepussiensis, quamobrem erat maxima pars Georgiana, et reinterfecerunt Paulum archiepiscopum. Et erat valde in crepusculo noctis, et domos in villa igne accensa, et sub flamma igne plusquam erat in duobus horis confliccio ex utraque parte. Et magnus clangor erat, quod in duobus milliaribus sonabat in aiere clangor eorum. Ita fertur dixisse, quod in conflictu Cesaris Turcarum non erant tot milites prostrati in campo Mohach, sicuti in hora mortis Lodovici Regis. Et caterua Georgiana permansit, Pauli Thomori pauci evaserunt. Belliductor Georgii predicti consilium inierunt, et Georgium et Paulum predictos optimates in una thomba marmorea in ecclesia ibidem ville. Et Regem voluerunt in lintheamen, nudis pedibus

[133r] nudis pedibus et nudo capite, eciam in aurea camisia sua per Reginam preparatam, et in auream catenam tenuam in collo pendentem cum parva cruce, et anulum aureum in digito fidei copulacionis pro signo demum cuncta ista permiserant super eum ad cognoscendum; et sic ipsum involuerunt propriis vestibus suis tinctis sanguine, quasi ex martiribus unum duxerunt media nocte retrorsum ad[99] sub rippam laci prope villulam Chele. Et ei cavernaculam foderunt nocte per lumina lampadarum, et ibi eum relinquendo. Et jacuit ibi pauper Rex Lodovicus a die[100] Decolacionis Joannis Baptiste usque adiem Beati Martini confessoris. Et Joannes vaivoda non erat in bello, quia dupliciter eum in exulem fecerant[101] cum Rege Lodovico principes et prelati quondam(?) cum regnicolis, et extra rancorem Georgius Sepussiensis germanus Joannis Waivode. Et cum audientem Regem Lodovicum non existentem in provincia sua, et ex utraque Danubium flui reliquentes fugientes terram optimates et nobiles, et ignobiles usque ad Strigoniam et Budam capientes ceci et claudi. Et quod sic audivit Cesar Zoltan Zeliman, mox sese direxit ad Budam visidare; et cum triumpho maximo rediit pacifice ad Regnum suum Constantinopolitane urbem. Inde Joannes vaivoda senciens esse Budam civitatem vacantem cum Pesth civitate, et erat vigintiquinque miliaria a Buda. Et misit unum militem Hungarum nomine Gotthardum Kwn ad occupandum, et sic Budam optinuit Joannes vaivoda. Et cum intrasset in arce Budense in profesto Omnium Sanctorum, et post prandium accesserunt ad Joannem vaivodam septem viri strenui quilibet habentem per se unam[102] clavam in manibus suis, et in simul poplite curuo dixerunt ei: „Quidquid nobis commisserat Vestra Magnificencia ordinavimus.” Et sic incepit Joannes vaivoda sciscitare de Rege Lodovico quasi nesciret. Et inter curiales hec nascere

[133v] hec nascere fecerunt posthec curiales, quod aliquis piscator invenisset submergentem corpus eius in una caverna iuxta laci Chele Regem Lodovicum. Et misit nos duos capellanos post ipsum per duas quadrigas, et sic eum invenimus eadem forma sicut scriptum est de ipso, ut supra. Et corpus eus absque olfacto portavimus ad Albam Regalem ad sepelliendum. Joannes vaivoda de Buda preparare fecit [54sibi de cento aureo floreno unam coronam nimis pulcram cum aurifabris, et spellivit cum honore, sicut decet Regem et tanquam dominum suum graciosum in die Sancti Martini confessoris in Sabato. Et se ipsum coronare fecit in Regem Hungarorum[103] in Dominico die, quem demum minime colebant eum ac metuebant. Et sic finis est per unum devotum capellanum suum, qui sibi fuit valde graciosus dominus Rex Lodovicus. Ac vidi et vidimus a latero dextro tria fixura. Quia Rex Lodovicus quinque articulos habebat sese ad mortem. Primo quod dupliciter in exulem fecerant regnicole Joannem vavodam; secundo quod a Georgio Siculo crucigero milite expedierat Regem Ladislaum Kasmiriensis cum regno suo Hangarici(!); tercio quod regnicoli juramentum fecerant post defectum seminis Regis Hungarie, ut ipse sit Rex Hungarorum cum bulla sigillarum pendentibus ad manus suas obtulerant; quarto quod totam possessionem suam a Rege Lodovico per suam infidelitatem erogaverant, et nesciebat jam demum quo reclinare caput suum; quinto quod propter possessionem Laurencii ducis, quia post defectum seminis descenderat ad istos duos juvenes, videlicet ad Georgium Scepusiensem et ad Joannem vaivodam, sed Rex Lodovicus donaverat Ladislao More; sexto quod astrologi ei prepracticaverant, ne abiret ad bellum, quia ibi relinquetur etc.[104] Mors Lodovici regis est causa Hungarorum, sed regnum eorum non est causa Hungarorum, quod perdiderunt, hawd pocius causa Germanorum, de quibus scriptum est, et testimonium habemus sub arma protonotariorum etc. Mors Ludovici

[132r] Mors Ludovici regis est causa Hungarorum; sed regnum eorum non sunt in causa, quod perdiderunt; hawd pocius Germanorum, de quibus causis eorum scriptum est in testimonium in alia istoria cronicis, per prothonotariorum sub arma eorum in Strigonie arcis, quod scripserat propriis manibus epistolam rex Romanorum ad regem Joannem, et proxime epistolam Ferdinandi optimates Hungari, qui adherebantur circa ipsum, quod ipsum non coronaretur, donec legitime certaret cum Ettnicis et ipsos ultra mare expugnaret, solummodo concederet sibi rex Joannes locum Budensem. Et sub fide magna ipsius scripserat eciam toti comitatus Hungarorum, et promissionem suam epistolas per precursorem suum currere fecerat per singulos comitatibus. Et hec wlgus Hungarorum quod sensissent, magis adherebantur circa Ferdinandum, quam ad regem Joannem. Cumque precipue Emericus Cibak intellexisset tam promissionem suam Ferdinandi, clam ilico comletum habuit a Ferdinando contra regem Joannem. Et rex Romanorum intellexisset libita vlgorum Stitie, mox crevit sese ad regnum Hungarie[105] super aquam flui Ister, et super terram. Cumquam apropinquasset ad Strigoniam, eciam nunctiavit regi Joanni, quod concederet sibi Budam, quod si non obtemperaret ei, extunc super caput ipsius expugnaret arcem Budensem, et ut iret in pristinium locum suum ad vaivodatum[106] Transsilvanensem, et pacifice permaneret ibi, et sibi fideliter serviret. Hec omnia rex Joannes perciperet et in mente recluderet

[132v] et in mente recluderet, scripsit literas rursum ad regem Romanorum, quod ne veniret contra eum, ac intrusus ne esset super eum, quia discernandum est iam inter Christianorum principes, quod me cernit regia maiestas Hungarorum post decessum Lodovici regis, sive per fas, sive per nephas, quia et tua Maiestas deinceps ita ambulabit per Hungaros infideles optimates, sicuti nunc et ego; ergo sileas ne premeditaris venire occipite ceco ad Budam. Rex Romanorum perlegens epistolas regi Joanni, dixit Petrus Prini ad regem Ferdinandum: nil revereat Maiestas vestra, nec obtemperat verbis in scriptis regis Joannis, sed tute eamus ad Budam. Spectabat Joannes rex relacionem iterum a rege Ferdinando, sed precursor venit sine relacione. [55Et rex Joannes de Buda extra meavit, quod nichilominus aliud faceret. Rex Romanorum castra metatus erat illico ad campum Rakos, et cives Budenses invitare fecit ad se ipsum, ut regem Romanorum cum honore introducerent, quemadmodum decet! Rex equitavit ad opidum Hattwan. Dum sribebant anno 1527.[107] in die festo sancti Stephani regis cum processione ac sub velamine introduximus regem Romanorum cum hymnis canora prosequebamur ipsam usque ad arcem cum maximo triumpho. Pontem suum super fluium Ister preparare fecit citra Pesth, et gentem suam in campum Kelewenfelde, moram habuit usque ad quintum diem. Precepit post hec prelatis et principus regnicolarum Hungarie, ut convenirent in simul ad Albam Regaliam, et cum gregati forent, surrexit rex Ferdinandus de Buda et equitavit cum Germanorum ducibus ad Albam Regalem, et ibi coronatus est per episcopos predictos. Et fortiter clamabant comitates nobilium Hungarorum et ignobiles, ut[108] nequaquam coronaretur, donec promissionem impleret[109] exenim(!) quattenus Turcarum

[134r] Turcarum gentem repugneret, et arces ab eis deliberaret. Et sic coronaretur, sed in suspirio eorum tacuerunt. Quod vidissent Hungari fallentem ac perjurum regem Romanorum, clamaverunt rurs[um][110] regem Joannem comites Hunorum(!). Venit Ferdinandus ret[ro] ad Budam. Et consilium dederunt regi Romanoru[m] palatinus Stephanus Bator, et Petrus Prinii et Thom[as] episcopus Jauriensis cancellarius, quattenus expugnaret regem Joannem usque ad mortem, quia tua Maiestas inqui[etus] erit ab ipso in gubernatione tua regietatis. Et [misit] unum germanum belliductorem nomine Nicolaum Gro[zanz][111] habentem sub se quinque milia virorum, et remig[ravit] ultra post Joannem regem adversus Agriam. [Ivit] Joannes rex ad Debrechen, de Debrechen ad Polo[niam] post conflictionem sub Cassovie per Alemanos. De Bud[a] rex Romanorum exiluit ad Strigoniam, de Strigon[ia] ad Viennam, in die conversionis beati Pauli apos[toli]. Et inter duobus bobis permansit regnum Hunga[rie] absque principatu. Et quod audivit rex Joannes re[gem] Romanorum exilientem de Buda, laudavit eum in astucia sua, quod meatum dedisset pro spacio ad German[os]. Inde vidit Turcus regnum Hungarie sine principatu, [et] veniens cum guerra suarum, et regionem ex utraque flui Marusium depredans, ac Urrens (urgens?), et populum maxime deducens ad Turciam. Et Cesar Zoltan Zoliman commoturus erat in nomine(?) dei, nunctiavit regi Joanni, ut veniret ad Hungariam, et ad Budam noviter statueret eum. Et sic rex Joannes de Polonia venit ad Hungariam, in civitate Lippa. Et Cesar movit se iterum adversus Budam cum agmina multitudine sua, et rursum statuit regem Joannem in locum suum pristinum. Et Cesar cum gente sua Is[maelitica] depredavit, quantum voluit, et rursum equitavit [ad domum suum] cum multitudine […]

[134v] Et per unum sacerdotem Georgium Sirmiensem, qui quondam capellanus Ludovici regis adolescentis, et post decessum ipsius eciam Joannis regis, qui in multis periculis currebat cum eis, et in vanum laborabat, quod ei nil porrigebant, attamen eos svadebat, quantum potebat, et ex gratia dei eis sepe divinabat, dum vota sua reddebat, ac de Chestakovo cum divertebat, et [in] civitate Cracoviensi post hoc dum residebat, et hec [in] memoria sua semper recondebat, et de mente[112] [hec] jam scribebat, quod beata virgo eum adjuvabat etc. [Alatta 17. századi kézzel:] „HISTORIA RERUM UNGARICARUM à Georgio Sirmiensis Regis Ludovici[113] sacellano scriptitata.”

[56II. Lajos király halála Szerémi György és Tatai Miklós szerint

III. Martin Fumée: Histoire des troubles de Hongrie.

„Car luy estant à Bude, comme il disnoit, estans les portes de son Chasteau clauses, suyvant la coustume, un certain phantosme en forme d’homme, laid de visage, ayant les iambes tortes, et clochant vint frapper à la porte: et à haute voix demanda à parler au Roy, pour luy dire choses qui concernoient son salut, et celuy de Royaume. Ce Phantosme n’estant escouté pour le commencement par les Gardes qui estoient pres la porte, ainsi que coustumierement il se praticque és Cours des Princes, s’escria plus fort: et avec une voix horrible demanda derechef qu’on eust à le faire entendre au Roy. En fin aucuns esmeus par l’importunité de cest homme, luy demanderent ce qu’il vouloit dire. Mais iceluy replicquant qu il ne vouloit reveler ce secret à autre qu’au Roy: cecy fut rapporté à sa Majesté, laquelle envoya vers luy un des siens, le mieux et plus richement vestu qui fut lors pres sa personne, feignant, et comme estant la personne du Roy, l’enchargeant de s’enquerir de cest homme ce qu il vouloit dire. Cestui-cy se presentant devant ce Phantosme, et luy demandant à part ce qu’il vouloit luy dire en secret: l’autre luy deniant ceste qualité de Roy dont il pensoit l’abuser luy dit tout hault, que puis que le Roy n’avoit voulu l’ovyr il periroit en brief. Ces mots proferez ce Phantosme s’esvanovyt de devant les yeux d’un chacun, laissant un grand estonnement à tous ceux qui estoient lá presens: qui est une histoire approchante de celle de Saül. Mais toutefois differente, en ce que l’un requist ce qui ne s’offroit à luy et à cestui-cy on s’offroit sans l’avoir recherché. A quoy on baillera telle solutions qu’on voudra.”

[58IV. Martin Fumée: The historie of the troubles of Hungarie.

„A strange aparation. For he being at Buda, when he was at dinner, the gates of his Castle being shut, (as the custome was) a certaine Ghost in forme and shape of a man, evill favoured, with crooked legs, came haulting and knocked at the gate, and with a loude shrill voyce, desired to speake with the King, to acquainte him with things which neerely concerned both the good of himselfe and of the kingdome. His speeches being not at the first heard by the guard, who were at the gate, (as it is the use in Princes courts) hee cried lowder, and with a horrible voyce demaunded againe whether they gave the King notice thereof. In the end certaine of the companie being moved by the importunitie of this deformed Ghost: they demaunded of him what he would have; but he replying, sayd, that he would not reveale his secrets to any but to the King. This message was presently carried to his Maiestie; who understanding thereof, sent unto him one of his servants, in the best and richest apparell and one who was next himselfe, faining that he was the King commaunding him to enquire what this fellow would say. This messenger comming before this Ghost, and asking of him in private what secret he would impart unto him: the other denying that he was King (whereby he thought to abuse him) with a high and loude voyce, he sayd, that since the King would not heare him, he should shortly perish. These words being pronounced, he vanished away, to the great astonishment of all that were present. It is a discourse somewhat neere unto that of Saule; but yet different, for that which the one required was not offered to him; but this of it selfe, was presented without seeking for it, which one may enterpret divers waies.”

V. Paul Conrad Balthasar Han: Alt und neu Pannonia.

„Kurz vor der Schlacht befand sich der König Ludwig zu Ofen auf dem Schloss: Da kommt einer in Gestalt eines Krüppels nachdem die Thor verschlossen und die Wacht allbereit aufgeführet vor das Schloss-Thor schreyet mit heller schneller und jämmerlicher Zeter-Stimme man mög ihm doch das Thor öffnen! dann er mit dem König was hochnothwendiges zu reden hätte. Wolte sich auch nicht bis auf den folgenden Tag lassen abweisen; wiewol man ihm anzeigte der König sässe allbereit über Tafel und würde das Thor keinem bey nächtlicher Weil aufgesperret: sondern fuhr mit Schreyen inständig fort; und bat endlich: da man ihn je nicht einzulassen gedächte solte man aufs wenigst nur den König zu ihm heraus bitten. Hierüber entstehet bey der Hof-Bursch ein Gespött und Gelächter und ward daraus ein Affen-Spiel gemacht was der arme Tropff doch bey dem König gutes anzubringen hätte. Weil es aber dannoch gleichwol auf sein inständiges Begehren dem König angesagt wurde: Hat dieser einen seiner Hofleute an ihn unter dem Schein und Ausgeben seiner selbsteigenen Person abgefertigt. Welchem der vermeinte Krüppel aber die Sache nicht vertrauen wollen; sondern wider ihn gesprochen: Du bist nicht der König habe derohalben mit dir nichts zu reden. Magst aber deinem König andeuten: Weil er meine Bitte und Ermahnung verschmähend in Person nicht zu mir kommen wollen werde er bald umkommen. Auf dieses ist das Gespenst verschwunden; und zwar noch wie vor die Sache verlachet endlich aber durch einen so jämmerlichen Ausgang bestättiget worden.”

[59Rövidítések feloldása

Acta Tomiciana       Acta Tomiciana. Epistolae, legationes, responsa, actiones, res gestae serenissimi principis Sigismundi, ejus nominis primi, regis Poloniae…. I–XIII. Posnaniae, 1852–1915.

Acsády 1894.       Acsády Ignác: Verancsics Antal és Szerémi György. = Irodalomtörténeti Közlemények 1894. 1–59.

Andrássy 1861.       Andrássy Manó: Kiadatlan magyar érmék és pecsétgyűrűk. = Archeológiai Közlemények 1861. 49–64.

Angyal 1920.       Angyal Dávid: Mohács. Bp., 1920.

Arany 1951.       Arany János: Elesett a Rigó lovam patkója. In: Arany János összes művei. Sajtó alá rendezte Voinovich Géza. Bp., 1951.

Artner 1926.       Artner Edgár: Magyarország és az apostoli szentszék viszonya a mohácsi vészt megelőző években, 1521–1526. In: Mohács 1926. 63–123.

Bajza 1936.       Bajza József: Egykorú horvát vers a mohácsi vészről. = Egyetemes Philológiai Közlöny 1936. 198–203.

Baksay 1899.       Baksay Sándor: Dáma. Bp., 1899.

Balogh 1929.       Balogh István: Velenczei diplomaták Magyarországról (1500–1526). Szeged, 1929.

Baráthosi 1937.       Baráthosi-Balogh Benedek: A magyar nemzet igazi története . III. rész. A magyarság kigyilkolása a Habsburgok alatt. Bp., 1937. /Baráthosi Turáni Könyvei XVII./

Barta 1975.       Barta Gábor: Történelemről írni. = Valóság 1975/12. 94–107.

Barta 1976.       Barta Gábor: Mohács ürügyén. = Jelenkor 1976. 918–927.

Barta 1977.       Barta Gábor: Illúziók esztendeje. (Megjegyzések a Mohács utáni kettős királyválasztás történetéhez.) = Történeti Szemle 1977. 1–30.

Barta 1980.       Barta Gábor: Hogyan halt meg II. Lajos király. = História 1980/1. 5–6.

Barta 1981.       Barta Gábor: A Sztambulba vezető út 1526–1528. (A török–magyar szövetség és előzményei.) = Századok 1981. 152–205.

Barta 1986.       Barta Gábor: Egy magyar politikus a középkori Magyarország széthullásának éveiben. In: Mohács 1986. 275–322.

Bartoniek 1975.       Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből. Bp., 1975.

Bárdossy 1943.       Bárdossy László: Magyar politika a mohácsi vész után. Bp., 1943.

Beke 1976.       Beke Kata: Ki írjon a történelemről? = Valóság 1976/3. 100–103.

Benda 1937.       Benda Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története a XV–XVII. században. Bp., 1937.

Benda 1942.       Benda Kálmán: A törökkor német újságirodalma. A XV–XVII. századi német hirlapok magyar vonatkozásainak forráskritikájához. Bp., 1942.

Benda–Barta 1988.       Benda Kálmán–Barta Gábor: Mendemondák és valóság II. Lajos király haláláról. In: Olvastam valahol. III. Történészek a Rádió ismeretterjesztő műsoraiban. Bp., 1988. 73–79.

Bene–Borián 1988.       Bene Sándor–Borián Gellért: Zrínyi és a vadkan. Bp., 1988.

Benisch 1903.       Benisch Arthur: Marino Sanuto „Diarii”-jének magyar művelődéstörténeti vonatkozásai. Bp., 1903. /Művelődéstörténeti Értekezések 9./

Beöthy 1923.       Beöthy Zsolt: A magyar irodalom a mohácsi csatában. In: Uő.: Romemlékek. I. Bp., 1923. 33–52.

[60Bertényi 1986.       Bertényi Iván: Szfragisztika. In: A történelem segédtudományai. Szerkesztette Kállay István. Bp., 1986. 169–193.

Bertényi 1994.       Korai magyar történeti lexikon. Főszerkesztő Kristó Gyula. Bp., 1994. A gyűrűspecsét címszó.

Bleyer 1897.       Bleyer Jakab: A magyar vonatkozású német történeti népénekek 1551-ig. = Egyetemes Philológiai Közlöny 1897. 334–347.; 417–436.

Böhm 1909.       Böhm Károly: A Landsknechtek. Bp., 1909.

Brodarics 1977.       Brodarics István: Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről. In: Kulcsár 1977. 289–328.

Brodarics 1985.       Brodericus, Stephanus: De conflictu Hungarorum cum Solymano Turcarum imperatore ad Mohach historia verissima. In: Bibliotheca scriptorum medii recentisque aevorum. Series nova. Tomus VI. Edidit Petrus Kulcsár. Bp., 1985.

Budai 1804.       Budai Ferenc: Magyarország polgári historiájára való lexikon a XVI. század végéig. Nagyvárad, 1804–1805.

Dudás 1886/1.       Dudás Gyula: Szerémi élete. = Századok 1886. 242–252.

Dudás 1886/2.       Dudás Gyula: Szerémi György emlékirata. Történetkútfői tanulmány. Bp., 1886.

Eckhardt 1939.       Eckhardt Sándor: A magyarság külföldi arcképe. In: Mi a magyar? Szerkesztette Szekfű Gyula. Bp., 1939. 99–101.

Eckhardt 1940.       Eckhardt Sándor: Attila a mondában. In: Attila és hunjai. Szerkesztette Németh Gyula. Bp., 1940. 143–216.

Erdélyi 1892.       Erdélyi László: Szerémi György élete és emlékirata. Bp., 1892.

Erdélyi 1893.       Erdélyi László: Szerémi emlékiratának függeléke, az »epistola fleblis« még sem Szerémi munkája. = Századok 1893. 544–546.; 731–732.

Erdélyi 1894.       Erdélyi László: Még egyszer Szeréminek kesergő leveléről. Újabb feleletem Szádeczky úrnak. = Századok 1894. 62–69.

Erdélyi 1941.       Erdélyi László: A mohácsi vész nemzedéke. Néplélektörténeti korrajz egykorú emlékiratokból. Bp., 1941.

Ernyey 1923.       Ernyey József: Egykorú cseh krónikás énekek a mohácsi veszedelemről. = Népélet 1923/1924. 15–23.

Etédi 1792.       Etédi Sós Márton: Magyar gyász, vagyis második Lajos magyar királynak a mohácsi mezőn történt veszedelme. Pest, 1792. BEKK, Rariora Hungarica 195.

Fancev 1935.       Fancev, Franjo: Mohačka tragedija od god. 1526. u suvremenoj hrvatskoj pjesmi. = Nastavni Vjesnik, Knjiga XLIII. 1934/1935. 18–28.

Faragó 1976.       Faragó Vilmos: Egy vitacikk ürügyén – az illetékességről. = Jelenkor 1976. 941–942.

Fodor 1991.       Fodor Pál: Magyarország és a török hódítás. Bp., 1991.

Fodor 1997.       Fodor Pál: A török a 15–16. századi magyar közvéleményben. = Történelmi Szemle 1997. 21–49.

Fölker 1900.       Fölker József: Mohács története. Mohácson, 1900.

Fraknói 1876.       Fraknói Vilmos: A mohácsi csatáról szóló egykorú újságlapok a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. = Magyar Könyvszemle 1876. 8–14.

Fraknói 1881.       Fraknói Vilmos: XVI–XVII. századbeli francia nyomtatványok Magyarországról. = Magyar Könyvszemle 1881. 74.

Fraknói 1918.       Fraknói Vilmos: Küzdelem a nemzeti királyságért 1505-ben. = Századok 1918. 142–160.

[61Frangepán 1927.       Frangepán Kristóf levele a mohácsi csatáról Jožefić Ferenc zenggi püspökhöz. = Protestáns Szemle 1927. 24–26.

Fumée 1594.       Fumée, Martin: Histoire des troubles de Hongrie. A Paris, chez Michel Sonnius, 1594. OSzK, App. H. 542.

Fumée 1596.       Fumée, Martin: Historia von den Empörungen, so sich im Königreich Ungarn, auch in Siebenbürgen, Moldaw, in der Bergische Walachey und andern Örthern zugetragen haben … biss dieses … 1596. Gedrukt zu Cölln, durch Lambertum Andree, 1596. BEKK, MV 443.

Fumée 1600.       Fumée, Martin: The historie of the troubles of Hungarie. Newly translated out of French. (Trad. Rooke Churche.) London, imprinted by Felix Kyngston, 1600. OSzK, App. H. 655.

Gaál 1844.       Gaál József: A vén sas. Pest, 1844.

Genthon 1959.       Genthon István: Magyarország művészeti emlékei. 1. Dunántúl. Bp., 1959.

Gévay 1840.       Gévay Antal: II. Lajos király halála. Egy kortárs eltérő előadása. = Tudománytár 1840. 167–175.

Gosztonyi 1891.       Gosztonyi Jenő: Duna-Szekcső a múltban és jelenben. Pécsett, 1891.

Göllner 1961.       Göllner, Carl: Turcica. Die europäischen Türkendrucke des XVI. Jahrhunderts. Berlin, 1961.

Gömöry 1889.       Gömöry Gusztáv: Egykorú levél a mohácsi csatáról. = Hadtörténeti Közlemények 1889. 503–506.

Grandpierre 1989.       Kolozsvári G(randpierre) Endre: Lajos király három halála és négy temetése. Bp., 1989.

Grandpierre 1991.       Grandpierre K. Endre: Magyarok titkos története. Bp., 1991.

Gyalókay 1926.       Gyalókay Jenő: A mohácsi csata. In: Mohács 1926. 193–277.

Győry 1933.       Győry János: A kereszténység védőbástyája – Magyarország képe a XVI. századi francia irodalomban. = Minerva 1933. 69–124.

Halmay 1926.       Halmay Barna: Az 1526-iki mohácsi csata keletkezése és igazi helye. Debrecen, 1926.

Han 1686.       Han, Paul Conrad Balthasar: Alt und neu Pannonia, oder Kurz-verfasste Beschreibung des uralten edlen Königreichs Hungarn… von mehr dann 1000. Jahren hergeholet, vorzeigend aller christlichen Könige … Leben, Regierung, Gross-Thaten und Absterben, samt Vermeldung aller angehörigen Länder, Städte und vornehmsten Plätze. Nürnberg, 1686. BEKK, MV 316.

Háy 1964.       Háy Gyula: Mohács. In: Uő.: Királydrámák. Bp., 1964. 239–337.

Heltai 1981.       Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól. Sajtó alá rendezte Kulcsár Margit, bevezetőt írta Kulcsár Péter. Bp., 1981.

Hermann 1961.       Hermann Zsuzsanna: Az 1515.évi Habsburg-Jagello szerződés. Adalék a Habsburgok magyarországi előtörténetéhez. In: Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 21. Bp., 1961.

Hlatky 1938.       Hlatky Mária: A magyar gyűrű. Bp., 1938.

Hofer 1996.       Magyarok kelet és nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Szerkesztette Hofer Tamás. Bp., 1996.

Hopp 1992.       Hopp Lajos: Az „Antemurale” és „Conformitas” humanista eszméje a magyar–lengyel hagyományban. Bp., 1992. /Humanizmus és reformáció 19./

Horváth 1935.       Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása. Bp., 1935.

Horváth 1937.       Horváth Magda: A törökveszedelem a német közvéleményben. Bp., 1937.

[62Huszár 1912.       Huszár Imre: Hazánkra vonatkozó külföldi újsághírek a XVI–XVII. századból. = Századok 1912. 516–520.

Ipolyi 1876.       Ipolyi Arnold: A magyar mű- és történeti emlékek kiállítása. = Századok 1876. 486–561.

Jászay 1846.       Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után. Pest, 1846.

Jászay 1990.       Jászay Magda: Velence és Magyarország. Bp., 1990.

Jászay 1996.       Jászay Magda: A kereszténység védőbástyája – olasz szemmel. Olasz kortárs írók a XV–XVIII. századi Magyarországról. Bp., 1996.

Kápolnai 1889.       Kápolnai Pauer István: A mohácsi hadjárat 1526-ban. = Hadtörténeti Közlemények 1889. 177–208.; 441–462.

Karácsonyi 1913.       Karácsonyi János: Világbolondító Tomkó János. = Századok 1913. 1–11.

Keresztury 1976.       Keresztury Dezső: Csak néhány kérdés. = Jelenkor 1976. 938–941.

Kiss 1976.       Kiss Béla: II. Lajos halála. = Vigilia 1976. 507–512.

Klaniczay 1975.       Klaniczay Tibor: Mi és miért veszett Mohácsnál? = Kortárs 1975. 783–798.

Kohn 1880.       Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez. = Történelmi Tár 1880. 331–355.

Kont 1913.       Kont Ignác: Bibliographie française de la Hongrie (1521–1910). Paris, 1913.

Kosáry 1978.       Kosáry Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt. Bp., 1978.

Knauz 1875.       Knauz Nándor: Két krónika. = Századok 1875. 684–699.

Kriza 1990.       Kriza Ildikó: Rex iustus – Rex clarus (Mátyás király a néphagyományban). = Hunyadi Mátyás Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Szerkesztette Rázsó Gyula, V. Molnár László. Bp., 1990. 363–410.

Kovács 1996.       Kovács Gábor: A mohácsi történelmi emlékhely. Szimbolikus harc a történeti emlékezetért. In: Hofer 1996. 283–303.

Kubinyi 1981.       Kubinyi András: A mohácsi csata és előzményei. = Századok 1981. 66–107.

Kujáni 1913.       Kujáni Gábor: Adalékok a Brodarics-család és Brodarics István életéhez. Bp., 1913.

Kujáni 1914.       Kujáni Gábor: Brodarics István szereplése János király oldalán. = Századok 1914. 34–51.; 107–125.

Kulcsár 1977.       Humanista történetírók. Szerkesztette Kulcsár Péter. Bp., 1977.

Kulcsár 1981.       Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Bp., 1981.

Kumorovitz 1993.       Kumorovitz L. Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Bp., 1993.

Lampérth 1926.       Lampérth Géza: Mohács. A mohácsi vész 400-dik évfordulóján. [Bp.], 1926.

Listius 1653.       Listius László: Magyar Márs, avagy Mohách mezején történt veszedelemnek emlékezete. Nyomtattatott Béchbén, Cozmerovius Máthe által, 1653. BEKK, RMK I. 185.

Lőkös 1997.       Lőkös István: Zrínyi eposzának horvát epikai előzményei. Debrecen, 1997.

Margalits 1902.       Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium. I–II. Bp., 1902.

Mogyorossy 1884.       Mogyoróssy János: Történelmi adatok Szerémi György emlékirataiból. B.-Gyulán, 1882.

Mohács 1926.       Mohácsi emlékkönyv 1526. Szerkesztette Lukinich Imre. Bp., 1926.

Mohács 1986.       Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerkesztette Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc. Bp., 1986.

[63Mohács 1987.       Mohács emlékezete. Szerkesztette Katona Tamás. Bp., 1987.

Nemeskürty 1966.       Nemeskürty István: Ez történt Mohács után. Tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejéről 1526–1541. Bp., 1966.; 19682.

Nemeskürty 1975.       Nemeskürty István: Önfia vágta sebét. Bp., 1975.; 19802.

Nemeskürty 1976.       Nemeskürty István: Magam mentsége Mohács után. = Jelenkor 1976. 928–938.

Németh 1897.       Baranya múltja és jelene. II. Szerkesztette Várady Ferenc. Pécs, 1897.

Neusiedler 1926.       Neusiedler Jenő: Mohács. Miként halt meg II. Lajos király? Nagykanizsa, 1926.

Noszlopy 1910.       Noszlopy Tivadar: Második Lajos király halála. In: Elmúlt időkből. Kaposvár, 1910. 84–86.

Oláh 1977.       Oláh Miklós: Athila. In: Kulcsár 1977. 329–390

OMM 1896.       Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. XIII. Bp., 1896.

Ortvay 1910.       Ortvay Tivadar: A mohácsi csata elvesztésének okai és következményei. Bp., 1910.

Ortvay 1914.       Ortvay Tivadar: Mária, II. Lajos magyar király neje. Bp., 1914.

OSzK/16.       Az Országos Széchényi Könyvtár 16. századi nyomtatványainak katalógusa. Nem magyar nyelvű, külföldi kiadványok. Összeállította Soltész Erzsébet, Velenczei Katalin, W. Salgó Ágnes. Bp., 1990.

Őze 1996.       Őze Sándor: „A kereszténység védőpajzsa” vagy „üllő és verő közé szorult ország. In: Hofer 1996. 99–107.

Pázmándy 1923.       Pázmándy Dénes: II. Lajos halála. = Világ 1923. október 12. 3–4.

Perjés 1976.       Perjés Géza: Csendes, békés meditáció Mohácsról. = Jelenkor 1976. 829–842.

Perjés 1979.       Perjés Géza: Mohács. Bp., 1979.

Pintér 1906.       Pintér Jenő: Listius László Mohácsi veszedelmének forrásai. = Irodalomtörténeti Közlemények 1906. 152–171.; 280–291.

Podhradczky 1832.       Podhradczky József: A mohátsi ütközet szerentsétlen kimenetelét tulajdoníthatjuk-e Zápolya Jánosnak? = Tudományos Gyűjtemény 1832. V. kötet. 59–71.

Prohászka 1936.       Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Bp., 1936.

Prokopp 1967.       Prokopp Gyula: II. Lajos király pecsétgyűrűje. = Vigilia 1967. 527–530.

Prokopp 1983.       Prokopp Gyula: Esztergomi Prímási Levéltár. In: Magyarország levéltárai. Szerkesztette Balázs Péter. Bp., 1983. 272–280.

Pukánszky 1926.       Pukánszky Béla: Mohács és az egykorú német közvélemény. In: Mohács 1926. 277–294.

Rácz 1995.       Rácz István: A török világ hagyatéka Magyarországon. Debrecen, 1995.

Rázsó 1986.       Rázsó Gyula: A Habsburg-birodalom politikai és katonai törekvései Magyarországon Mohács időszakában. In: Mohács 1986. 127–162.

Rédey 1926.       Rédey Tivadar: Mohács emléke költészetünkben. In: Mohács 1926. 313–334.

Révész 1926.       Révész Imre: Mohács és a reformáció. = Protestáns Szemle 1926. 475–486.

Roth 1963.       Roth, Paul: Die Neuen Zeitungen in Deutschland im 15. und 16. Jahrhundert. Leipzig, 1963.

Rozmán 1940.       Rozmán Erik: A török kérdés a magyar irodalomban. Pannonhalma, 1940.

Šafárik 1826.       Šafárik, Pavol Jozef: Geschichte der slawischen Sprache und Literatur nach allen Mundarten. Ofen, 1826.

[64Sanudo 1895.       Sanudo, Marin [Minor]: I diarii di Marino Sanuto. (Editori: Nicolo Barozzi, Guglielmo Berchet). 1–59. Tom. Venezia, 1879–1903.

Simai 1905.       Simai Ödön: Mohács a magyar költészetben. Mohács, 1905.

Sirisaka 1890.       Sirisaka Andor: Magyar közmondások könyve. Pécs, 1890.

Sokcsevits 1998.       Sokcsevits Dénes: A horvát humanizmus magyarságképe a 16. században. In: Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány. Szerkesztette Jankovits László és Kecskeméti Gábor. Pécs, 1998. 61–67.

Solymossy 1926.       Solymossy Sándor: Mohács emléke a néphagyományban. = Mohács 1926. 335–348.

Sólyom 1933.       Sólyom Jenő: Luther és Magyarország. Bp., 1933.

Sörös 1898.       Sörös Pongác: Verancsics Antal élete. Esztergom, 1898.

Sörös 1907.       Sörös Pongrác: Jerosini Brodarics István 1571–1539. Bp., 1907.

Suetonius 1975.       Suetonius, Gaius Tranquillus: A caesarok élete. Fordította Kis Ferencné. Bp., 1975.

Szabó 1908.       Szabó Dezső: Magyar országgyűlések 1505–1508. = Századok 1908. 697–719.

Szabó 1909.       Szabó Dezső: A magyar országgyűlések története II. Lajos korában. Bp., 1909.

Szabó 1911.       Szabó Dezső: Válasz Szekfű Gyulának „A magyar országgyűlések története II. Lajos korában” c. könyvről szóló birálatára. = Századok 1911. 553–555.

Szakály 1968.       Szakály Ferenc: Recenzió Nemeskürty István könyvéről. = Századok 1968. 260–264.

Szakály 1969.       Szakály Ferenc: Egy történelmi bestseller és ami mögötte van. = Valóság 1969/5. 39–47.

Szakály 1975.       Szakály Ferenc: A mohácsi csata. Bp., 1975. /Sorsdöntő történelmi napok 2./

Szádeczky 1892/1.       Szádeczky Lajos: Szerémi György élete és emlékirata. Bp., 1892. /Értekezések a Történeti Tudományok Köréből XV. 7./

Szádeczky 1892/2.       Szádeczky Lajos: Szerémi emlékirata kiadásának hiányai. Bp., 1892. /Értekezések a Történeti Tudományok Köréből XV. 8./

Szádeczky 1893.       Szádeczky Lajos: Ki írta a Lajos király haláláról kesergő levelet? Válasz Erdélyinek. = Századok 1893. 819–824.

Szádeczky 1894.       Szádeczky Lajos: Válasz Erdélyi úr 3-ik »kesergő levelére«. = Századok 1894. 69–73.

Széchenyi 1841.       Széchenyi István: A Kelet Népe. Pozsonyban, 1841.

Székely 1888.       Székely Samu: Brodarics István élete és működése. = Történelmi Tár 1888. 1–34; 225–262.

Székely 1961.       Székely György: Élmény, néphit és valóság Szerémi művében. In: Szerémi 1961. 7–22.

Szekfű 1911/1.       Szekfű Gyula: Recenzió Szabó Dezső könyvéről. = Századok 1911. 448–451.

Szekfű 1911/2.       Szekfű Gyula: Szabó Dezső válaszára. = Századok 1911. 654–655.

Szendrey 1923.       Szendrey Zsigmond: Mohács a magyar folkloreban. = Népélet 1923/1924. 11–14.

Szerémi kézirata       Georgius Sirmiensis: Epistola de perditione regni Hungarorum. OSzK Kézirattára, Fol. Lat. 4020.

Szerémi 1857.       Szerémi György: Emlékirata Magyarország romlásáról 1484–1543. Kiadta Wenzel Gusztáv. Pest, 1857. /Monumenta Hungariae Historica. Scriptores. I./

[65Szerémi 1941.       Szerémi György: A mohácsi vész kora. Fordította Erdélyi László. Szeged, 1941.

Szerémi 1961.       Szerémi György: Magyarország romlásáról. Fordította Erdélyi László és Juhász László, bevezetés és a jegyzeteket írta Székely György. Bp., 1961. /Monumenta Hungarica V./

Szittyay 1922.       Szittyay Dénes: A simancasi spanyol állami levéltár magyar vonatkozású anyaga. = Történeti Szemle 1922. 152–163.

Szomory 1922.       Szomory Dezső: II. Lajos király. Bp., 1922.

Szurmay 1901.       Szurmay Sándor: A mohácsi hadjárat 1526-ban. Bp., 1901.

Tardy 1986.       Tardy Lajos: Rémmesék II. Lajos és „természetes” fia körül. In: Uő.: Kis magyar történetek. Bp., 1986. 40–53.

Terbe 1936.       Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza. Magyarország a keresztélység védőbástyája. = Egyetemes Philológiai Közlöny 1936. 297–351.

Thienemann 1924.       Thienemann Tivadar: Mohács és Erasmus. = Minerva 1924. 1–65.

Thuróczy 1980.       Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította Horváth János. Bp., 1980.

Thúry 1892.       Thúry József: Pecsevi viszonya a magyar történetíráshoz. = Századok 1892. III. közlemény. 560–579.

Thúry I–II.       Török történetírók. Fordította és jegyzetekkel kísérte Thúry József. Bp., 1893–1896. I–II. kötet.

Tolnai 1926.       Tolnai Vilmos: „Több is veszett Mohácsnál” magyarázata. In: Mohács 1926. 311–312.

Török 1926.       Török Pál: A mohácsi vész diplomáciai előzményei. In: Mohács 1926. 141–192.

Trencsényi 1966.       Trencsényi-Waldapfel Imre: Erasmus és magyar barátai. In: Uő.: Humanizmus és nemzeti irodalom. Bp., 1966. 50–132.

Tüskés–Knapp 1986.       Tüskés Gábor–Knapp Éva: A szent vér tisztelete Magyarországon. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerkesztette Fügedi Erik. Bp., 1986. 76–117.

Ungnád 1986.       Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. Fordította és a bevezető tanulmányt írta Kovács József László. Bp., 1986.

Vámbéry 1860.       Vámbéry Ármin: A mohácsi ütközet. = Új Magyar Múzeum 1860. 1. füzet. 31–37.

Vekerdy 1976.       Vekerdy László: Nekünk Mohács kell? = Jelenkor 1976. 715–727.

Verancsics I.       Verancsics Antal összes munkái. I. Kiadta Szalay László. Pest, 1857. /Monumenta Hungariae Historica. Scriptores. II./

Verancsics II.       Verancsics Antal összes munkái. II. Kiadta Szalay László. Pest, 1857. /Monumenta Hungariae Historica. Scriptores. III./

Vid 1910.       Vid V. Jeromos: Szerémi György emlékiratainak művelődéstörténeti adatai. Bp., 1910. /Művelődéstörténeti Értekezések 43./

Voinovich 1922.       Voinovich Géza: Mohács. Bp., [1922.]

Waczulik 1937.       Waczulik Margit: A török korszak kezdetének nyugati történetirodalma a 16. században. Bp., 1937.

Waldapfel 1940.       Waldapfel József: Magyarország sorsának XVI. századi lengyel visszhangjához. = Egyetemes Philológia Közlöny 1940. 197–211.

Wenzel 1879.       Wenzel Gusztáv: A szláv történeti emlékek és a magyar történelem. = Történelmi Tár 1879. 618–619.

Zakar 1976.       Zakar András: Elhallgatott fejezetek a magyar történelemből. Svájc, 1976.

[66Zay 1982.       Magyar emlékírók 16–18. század. Szerkesztette Bitskey István. Bp., 1982. 7–58.

Zilahi 1860.       Zilahi Károly: Szerémi György emlékirata. = Budapesti Szemle 1860. X. 160–200.

Zombori 1987.       Zombori István: II. Lajos udvara – Szydłowiecki kancellár naplója alapján. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerkesztette R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 107–117.

Zrínyi 1985.       Zrínyi Miklós: Vitéz hadnagy. In: Zrínyi Miklós prózai művei. Főszerkesztő Klaniczay Tibor. Bp., 1985. /Zrínyi-könyvtár I./

Zsilinszky 1878.       Zsilinszky Mihály: Szerémi György emlékirata. = Havi Szemle 1878. I. 250–255.

FARKAS GÁBOR FARKAS
Der mysteriöse Tod Ludwigs des Zweiten

Der mysteriöse Tod Ludwigs des Zweiten ist oft innerhalb des Themenkreises der Tragödie von Mohács diskutiert worden. Die hierbei aufgeworfene Frage lautet: wurde der ungarische König während seiner Flucht ermordet oder ist er im über die Ufer getretenen Bach Csele ertrunken? Der unter den zeitgenössischen Quellen glaubwürdigste Bericht stammte von István Brodarics, dem Bischof von Szerém und königlichem Kanzler. Die türkischen Quellen aus dem 16ten Jahrhundert legen die Geschichte in mehreren Varianten dar, aber ein gemeinsamer Zug ist in jeder Version zu beobachten, alle erzählen nämlich, daß der König oder sein Pferd verletzt worden sei. Das dürfte der Kern der späteren Legende sein. Etliche venezianische Spionageberichte führen an, daß Ludwig von seinen Freunden getötet wurde, obwohl er laut anderen Meinungen im Wasser ertrunken ist. Kroatische, polnische und tschechische Quellen bestätigen im allgemeinen die Tatsache eines Unfalls, aber es gibt auch Quellenwerke die die Möglichkeit eines Königmordes nicht ausschließen. Die größte Quellenmenge wird mit der Verbreitung eines neuen Informationsträgers verbunden. In den 1520er Jahren befasste sich eine große Anzahl der volkstümlichen Neuen Zeitungen mit der Schlacht von Mohács und mit dem Schicksal Ludwigs des Zweiten. Dies führt uns zu der Frage: wem war es eigentlich daran gelegen das Gerüchtet über die Ermordung Ludwigs des Zweiten zu verbreiten? Man mußte der europäischen und einheimischen öffentlichen Meinung weismachen, daß János Szapolyai Woiwode von Siebenbürgen der Rolle des ungarischen Herrschers unwürdig ist. Er hatte ja die dynastische Rechtsordnung verletzt, in der Ferdinand von Habsburg der legitime Nachfolger Ludwigs des Zweiten durch einen Ehevertrag wurde. Dazu kam noch die Beschuldigung, daß er sogar der Anstifter zur Ermordung des Königs gewesen war. Deshalb war es nötig, daß die Zeitungen zusammen mit der anderen beliebten Gattung jener Zeit, dem Volkslied, auf deutschem Gebiet verbreiten, daß die Ungarn das Christentum verraten und sich mit den Türken geeinigt hätten, außerdem daß sie Königsmörder wären. Die Schaudergeschichte der Ermordung Ludwigs des Zweiten ist aus disesen Quellen ins spätere Legendar hinübergelangt. Einer der aufregendster Archetypen ist für uns durch die in Manuskript gebliebene Chronik von Hofkaplan György Szerémi verewigt worden. Das Nachleben der in der ersten Hälfte des 19ten Jahrhunderts entdeckten Chronik ist auch ziemlich geheimnisvoll. Ein Teil des Geschichtsforscher hat die Fiktion von Szerémi nach einer falschen Textausgabe an eine nicht existierende Person gebunden, infolge dessen wurde der Bericht von Szerémi als glaubwürdig betrachtet, obwohl beide Geschichten über den Königsmord vom Hofkaplan geschrieben wurden. So ist es nicht verblüffend, daß in den vergangenen hundert Jahren die Geschichte der gewaltsamen Tötung Ludwigs des Zweiten in den abwechslungsreichsten Formen zum Vorschein gekommen ist.

[1] * A tanulmány I. részét l.: Magyar Könyvszemle (116.) 2000. 4. sz. 443–463.

[2] Szerémi életére és művére lásd: Zilahi 1860. 160–200. – Zsilinszky 1878. 250–255. – Dudás 1886/1. 242–252. – Dudás 1886/2. – Erdélyi 1892. – Szádeczky 1892/1. – Szádeczky 1892/2. – Acsády 1894. 1–59. – Vid 1910. – Erdélyi 1941.

[3] Művének kiadását lásd Szerémi 1961.

[4] Verancsics életére és műveire lásd: Sörös 1898. – Bartoniek 1975. 35–56.

[5] Acsády 1894. 32–40.

[6] Bartoniek 1975. 44–51. – Verancsics II. 1857. 12. „igin megkegyetlenedínek az magyari urak szegénség ellen, sokkípen nyomorgaták az kereszteseket.” 22. „János vajda nem írkezík vagy nem akara jönni az erdélyi níppel Mohácscsá az király mellé az viadalra.” 64. „Ugy az Úr Isten megbünteti az kevíly magyarokat, mert nagyobb szimírem és bosszúság nem lehet, mint mikor egy vitéznek tollát fejiből szedik, az fegyvert oldaláról ódják, és az ő lakóheliből kiverik.”

[7] Verancsics II. 24–25. „Lajos király az hadból megfutamik, ki csakugyan ottan Cselénél egy fogban a sárban vesze. (…) János vajda Fejérvárra mene, az Lajos király testét meghozatá az mohácsi mezeiről s sárból, kinek testít az halászok sárba benyomták vala, hogy az terek meg ne találja.”

[8] Verancsics II. 157. – Zay 1982. 35. „Az Lándorfejirvár elvesztésének oka e vót és igy esött.”

[9] Gévay 1840. 167–175. „A bécsi császári udvari könyvtár kéziratai között egy ily című is találtatik (…) Ebben, valamint egy külön levélben II. Lajos király haláláról, minden eddigi előadásokkal, és, mint több belső okok mutatják, az igazsággal is merőben ellenkező elbeszélés találtatik.”

[10] Jászay 1846.

[11] Szerémi 1857. XXVII. Wenzel szerint Szerémi munkája nem volt ismeretlen a 16. és 17. században sem, ám művét minden kritikai hivatkozás nélkül használták. Jó példa erre Mrnavić Tomkó János bosnyák püspök Beriszló Péter életéről írt könyve, ahol említette Szerémi históriáját. Tomkó – aki a II. Szilveszter bulája hamisítójaként vált hírhedté – 1615 táján Verancsics Faustus csanádi püspök gazdag könyvtárában és kéziratgyűjteményében kutatott. Lásd erre Karácsonyi 1913. 2. – Acsády 1894. 33.

[12] Acsády 1894. 34–35.

[13] Acsády 1894. 33. – Bartoniek 1975. 44–86.

[14] Dudás 1886/2. 10. – Vid 1910. 37–38.

[15] Szerémi 1961. 287–288.

[16] Dudás 1886/2. 12–17. – Acsády 1894. 50–52. – Erdélyi 1892. 106–107. – Szádeczky 1892/1. 58–60. – Vid 1910. 38–42. Figyelemreméltó az értékelése: „De bármily hibásak legyenek is Szerémi történeti följegyzései, mint kultúrtörténeti adatok, értékükből nem veszítenek. Mert akár a Csele-patakba fúlt II. Lajos, akár Zápolya György ölte meg cseh kardjával, ez utóbbi értesítésével tudtunkra adja, hogy a cseh kard nem volt ismeretlen fogalom. Tehát maguk a puszta tények hibásak, sőt valótlanok is lehetnek, de a ruha, melybe Szerémi azokat öltöztette, korszerű és jellemző.”

[17] Jó példa erre a Corvin-fiúk meggyilkolásának a legendája. Szerémi 1961. 53. „És amidőn Imre gyorsan Horvátországba érkezett s a hercegné házánál lováról leszállott, hogy játszottak a gyermekek, Korvin János fiai pajtásaikkal s meglátták Imrét, tisztjüket, abbahagyták a játékot, nevelő atyjukhoz futottak, s mondták a szegények: Apám, az ám, mit hoztál nekünk? – És mondta: Hoztam, uramnak fiai. És az ártatlanok mindegyikének adott egy-egy kis dobozt a kezébe. Édes sütemény volt az, és örültek a gyerekek az ilyen nyalánkságoknak. De keserű volt végül nekik, csakhamar betegségbe estek, s két hét alatt eltávoztak a világból Atyjukhoz. És ez volt már az 1500. évben.”

[18] Szerémi 1961. 111–112. illetve 286–290.

[19] Gévay 1840. 167. – Wenzel 1879. VII. – Erdélyi 1892. 8–14. – Vid 1910. 40.

[20] Szádeczky 1892/1. 4.

[21] Szerémi négyszer említi Lajos király halálát, kétszer a Csele-patakba fullasztja bele, kétszer Szapolyai György öli meg. Szerémi 1961. 51. „És nagy haddal készült fel, s elhozta anyját Lajos királynak, aki szegény a mocsárba esett.” – Szerémi 1961. 104. „Ugyanaz a Lajos király gyermekkorától fogva mindig gyakorolta a lányokkal való feslettséget, mert azok a lator udvari emberei inkább rosszra tanították, mint jóra, amit én gyakran láttam. És ő, mondják, rút halállal egy mocsárban elmerült lovával.” – Szerémi 1961. 112. „Egy magyar vitéz, hogy meghallotta, hogy János király meghalt, mondja: Már fel kell tárnom Lajos király halálát.” – Szerémi 1961. 171. „De én visszatértem a csensztohovai búcsúról. És ezen az utamon hallottam először Źarkiban a parókustól, miképpen halt meg Lajos király Szepesi György keze által, amiképpen fentebb megíratott.”

[22] Erdélyi 1893. 544–546.; 731–732. – Szádeczky 1893. 819–824. – Erdélyi 1894. 62–69. – Szádeczky 1894. 69–73.

[23] Szádeczky 1893. 821. „De vajon mi az oka Erdélyi feltevései e színeváltozásainak? Nyilván nem egyéb, mint hogy értekezésében azt akarja valószínűvé tenni, hogy Lajos királyt Szekcsőn ölték meg. Mennél több forrás mondaná ezt, annál valószínű. Azért kell 2–3 forrást kimutatni.”

[24] Erdélyi 1894. 65. – Erdélyi 1941. 34–52.

[25] Szádeczky 1894. 73. „Szerémi a maga munkáját az 1540-és évek végén írta. Élt-e még akkor Thatai? Ismerte-e Sz. munkáját, amely egyetlen példányban lappangva maradt fenn ránk a bécsi könyvtárban? S ha ismerte és abból írta volna a kesergő levelet: hogyan került az ő (a Thatai) munkája is annak az egykorú (német?) másolónak a kezébe s onnan a Szerémi-codexbe? S miért csinálták volna az egykorúak s a közel-egykorúak (akik mindnyájan jobban tudhatták pedig, hogy kinek a munkájával van dolguk) ami felültetésünkre azt a confusiot, hogy épen a Thatai levelére írják rá, hogy »Historia rerum Hungaricarum a Georgio Sirimiensi stb. scriptitata.«”

[26] Szerémi 1941. Bevezető: „Egy ideig húzódoztam attól, hogy a Szádeczky akadémiai értekezésében különösen rossz hírbe hozott Szerémivel magamat kompromittáljam…” – Erdélyi 1941. 30–34. A kéziratot elemezve nem állapította meg a kiadás csonkaságát. – Erdélyi 34–52. Az emlékirat bírálata. – Erdélyi 1893. 545. „Az az egy adat, mely eddig a codex végén lappangott s mely most Szádeczky szerint egyszerre egyetlen szóval megdönt…” – Szádeczky 1893. 819. Erdélyi megállapítása, miszerint Tatai írta volna a levelet, a kézirat csonka kiadásán (Wenzel, 1857) alapult.

[27] Szádeczky 1892/2. – Szerémi kézirata [134v]

[28] Ezek után szükségessé vált, hogy a később elkészülő kritikai kiadásig, amelyet már Szádeczky is sürgetett 1892-ben, függelékként közöljük tanulmányunk végén újra a teljes Tatai-féle levelet. A szövegközlésben felhasználtuk Szádeczky olvasatát is. – Szádeczky 1892/2. – Szerémi kézirata [128v] Nem tudni, hogy Tatai levele kihez íródott: „De morte Ludovici regis est epistola flebilis (…?) et ad Reverendissimum (…)lem ep(isco)pum (…)aralaen.(?)” Szádeczky igénybe vette Szilágyi Sándor, az Egyetemi Könyvtár akkori igazgatójának a segítségét, ám hiába világították át a címzést, nem sikerült megfejteniük.

[29] Mohács 1926.

[30] Gyalókay 1926. 246–255.

[31] Thúry I. 248.

[32] Thúry I. 384. – Gyalókay 1926. 250. és a 296. jegyzet. – Szerémi 1961. 112; 288. Nem tartjuk kizártnak, hogy Tatai levelében említett vértanúság és a bátaszéki Szent Vér összekeverése is segített a mondakör továbbfejlődésének.

[33] Jászay 1946. 47. – Ortvay 1914. 204–206. – Gyalókay 1926. 251–252. – Frangepán 1927. 24–26. – Barta 1977. 6–7.

[34] Mohács 1987. 92–93. – Gyalókay 1926. 252–254. Kenyeres Balázs a törvényszéki orvostan akkor legnagyobb szakértőjét kérte fel a vélt ellentmondások feloldására. Kenyeres szerint nem áll ellentétben az a két tény, hogy egyrészt Lajos arcvonásai felismerhetetlenségig eltorzultak, míg a hat hétig nedves helyen feküdt holttest kezdeti rothadása csökkent, majd megszűnt.

[35] Prokopp 1967. – Kiss 1976. 507–512. – Az oklevél fényképét közölte újabban Prokopp 1983. 275.

[36] Ugyanezt erősítette meg Verancsics II. 24–25.

[37] Bertényi 1986. 178–179. – Kumorovitz 1993. 71–73. – Bertényi 1994. 247.

[38] Ortvay 1914. 186.; 430. – Prokopp 1967. 528. – Kiss 1976. 507–512.

[39] Ipolyi 1876. 497.

[40] Andrássy 1861. 49–64.; [V]–VI. tábla „E gyűrű Belgiumból került vissza. Mások meg azt állítják, hogy Jankovich ezen gyűrűt egy Munkács vidékén lakó orosz paptól vette légyen, s hogy ezen gyűrű Munkács vidékén találtatott volna.” – Margalits 1902. 91. Carol Ryme németalföldi diplomata 1571-es konstantinápolyi utazása során Mohácsnál megemlítette, hogy Lajost a pecsétgyűrűjéről ismerték fel. Tehát a történetnek ez a része majdnem fél évszázaddal később is elevenen élt Moháccsal kapcsolatban. – Hlatky 1938. 79–80. „A meglévő gyűrű formája, az aranyban olvasható vésés egyaránt a XVI. századra utal. Ettől függetlenül lehetne ugyan hamisítvány, ellenben a zománcozás színe és technikája azt bizonyítja, hogy XVI. századi ötvös műve.” – Gyalókay 1926. 328. jegyzet. – Prokopp 1967. 531–533. – Kiss 1976. 507–512.

[41] Jászay 1846. 106–107. – Sanudo 1895. T. 43. c. 228. Antonio Boemo jelentése (1526. november 12.): „Et che la serenissima Regina mandò Cetrizza suo camerier a cercar el Re dove el se impaludò, et che lo ha trovato in quella acqua cum le armadure tracte de dosso et poste apresso lui, et li trovò uno anelleto che già li donò la serenissima Regina, et lo cavò de dedo squarzandoli la pelle del dedo, et li cavò la barba et posta in uno fazoleto, la presentò a la Rezina (!), et nel corpo del Re non li trovò ferita alcuna. El qual posto in una cassa impegolata l’hanno portato in Alba regal, dove lui Antonio l’ha veduto in deposito in mezo la chiesia.” Mária egyébként Székesfehérváron azonosította a férjét. – Margalits 1902. 91. – Gyalókay 1926. 253.

[42] Erdélyi 1941. – Szerémi 1961. – Juhász László tervbe vette a kritikai kiadást, amely a „Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum” új sorozatában jelent volna meg, ám sajnos nem készült el a mai napig.

[43] Székely 1961. 15–19.

[44] Bartoniek 1975. 57–86.

[45] Kulcsár 1977. 1104. Kulcsár Péter az 1960-as években megvizsgáltatta Szerémi kéziratát egy szegedi elmeorvossal, aki alátámasztotta az udvari káplán tudathasadását.

[46] Szerémi 1961. 105. is megemlítette Brodarics hátborzongató történetét: „És az özvegyek eldobták csecsemőiket a vízbe, mások eltemették őket a föld alá a töröktől való félelmükben, hogy ne hallják csecsemőik sírását. – Egyes szegény asszonyok az árokban földet szórtak rájuk, a csecsemőikre. És mondták, kik tudtak beszélni: Édesanyám, ne temess el engem, igazán nem sírok.” – Brodarics 1977. 326. ugyanez: „Megtörtént többek között, amiről azelőtt aligha hallottunk, hogy szerencsétlen anyák élő kisgyermekeiket, nehogy a sírás árulójuk legyen, a földbe ásták, ahol aztán – anyjuk onnan elmenekülvén – levegő nélkül nyomorultul megfulladtak.”

[47] Szakály 1975.

[48] Perjés 1979. 436–441.

[49] Barta 1977. – Barta 1981.

[50] Mohács 1986.

[51] Jászay 1846. – Mogyoróssy 1884. – Gosztonyi 1891. 28–39. – Neusiedler 1926.

[52] Jászay 1846 29. – Mohács 1987. 107. Guidotto velencei követ 1525. szeptember 3-án a következőket írta: „Ő az [Szapolyai János], aki a királyság legfelsőbb méltóságára vágyakozik.” – Mohács 1987. 134. Burgio jelentése a következőkről számolt be (1526. június 30.): „Különösen Szapolyai vajda és pártja vannak ellene [II. Lajos], akik – ez a gyanú erősen tartja magát – összejátszanak a törökkel.” – Balogh 1929. LIX. Francesco Massaro titkári jelentése (1523): „[Szapolyai] örülne annak, ha az ország elveszne, hogy idővel ő maga visszaszerezhesse az erdélyiek segítségével s magát királlyá tehesse. De keveset fog élni, mert tüdőbajos.”

[53] Jászay 1844. 299–303. – Ortvay 1914. 227–230. – Hermann 1961. 39. – Barta 1977. 17. – Mohács 1987. 134. Burgio szerint (1526. június 30.): „Nem lehet tagadni, hogy őfelsége élete veszélyben forog. Ha ugyanis nem megy le a harctérre, akkor saját alattvalói kezei közé kerül, aminek nem lehet jó vége, mert mindenki egész nyiltan őt és tanácsosait okolja az ország bukásáért.”

[54] Ortvay 1914. 116. – Mohács 1987. 120. Ide kapcsolható Burgio 1526. március 27-i jelentése: „Őfelsége legalább is nekem nyíltan megvallotta, hogy jobban fél ezektől a magyarországi törököktől, mint a törökországiaktól.” – Kulcsár 1981. 191. Az 1523-as bécsújhelyi találkozón a magyarok elégedetlensége, az üres kincstár, a török elleni védekezés mellett II. Lajos helytelen magatartása volt a téma. A tanácskozás kiváló forrása Krzysztof Szydłowiecki lengyel kancellár naplója. – Zombori 1987. 107–117. – Hopp 1992. 51.

[55] Acta Tomiciana VIII. 222. Zsigmond lengyel király Brodarics Istvánnak: „Et proinde rogamus illam describere nobis non gravetur, qui certi istic sit, cum de salute ipsius Sermi. nepotis nostri, tum etiam de rebus hostilibus et statu illius regni Ungarie; nam varii rumores huc quotidie ad nos deferri solent, sitque ejus erga nos propensionis et observantie, qua consuevit.” – Acta Tomiciana VIII. 366. Jan Dantyszek lengyel humanista Piotr Tomickinek: (Granada, 1526. október 14.) „Alia non restant, quam, quum hec scriberem, venit novum ex Gallia, quod Sermus. Ungarie rex in conflictu cum Turcis occubuisset. Ex Italia tamen felicior describitur successus: Sermum. Ungarie regem, accepta prius clade, ex Bohemis, Polonis et Germanis reintegrasse exercitum et Turcos profligasse ac ipsorum ductorem Ibreim Bassa vivum cepisse. Quod utinam verum sit!” – Érdemes összevetni egy velencei jelentéssel, Sanudo 1895. T. 42. c. 667. (1526. szeptember 16.): „Al presente notifica come ne li castelli del conte Bernardin è stà fato segni di alegreza con trar artellarie et far fochi; et questo per la nova hauta che poi roto parte del campo del re di Hongria, il Re con le zente havia, et zonto il vayvoda de Ydria et il capitanio Marco di bohemi asaltò il campo del Turco et quello messe in disordine et halo rotto et preso Imbraim basà.” – Ortvay 1914. 203–206. – Artner 1926. 104–105. – Mohács 1987. 146. Burgio szeptember 5-én ezt jelentette: „Őfelségéről azt beszélik, hogy vitéz küzdelem után épségben távozott a harctérről, de nem tudni, hogy hová. Ez a hír volt itt elterjedve, s ez tartotta magát három napig.” – Jászay 1846. 41. Ferdinánd szeptember 9-én értesült Lajos haláláról, s rögtön nekilátott igényelt jogait biztosítani, főként Zsigmond és Szapolyai ellen, akiknek trónigényéhez nem fért kétsége.

[56] Jászay 1846. 105–107. Ellentmondásnak tartja, hogy a források egy része romlatlannak tartotta Lajos holttestét, annak ellenére, hogy augusztus 29-től október közepéig hevert a mocsárban.

[57] Mogyoróssy 1884. 36. Bizonyítékként hozza Garay Alajos (1818–1886) dunaszekcsői plébános levelét, amelyet 1881-ben küldött hozzá. – Genthon 1959. 75. Feltételezhetően a falu hajdani temetőjében álló régi kápolnáról lehetett szó, amely 1775-ben épült, s a 19. század első felében klasszicista stílusban átépítették.

[58] Podhradczky 1832. 68. – Mogyoróssy 1879. 42. – Gosztonyi 1891. 37–38. –Neusiedler 1926. 14–23.

[59] Gosztonyi 1891. 29–31. „E pontra nézve megjegyzem, hogy 1840–41-ik évben Scitovszky János, akkori pécsi püspök, utóbb esztergomi prímás, felszólítására a szekcsői szigetben ásatások történvén, az »Angyal kápolná«-nak romjai alatt négyszögű falak között egy sírban két, egymás mellett fekvő csontváz találtatott, mit azonban az ásók, mire a felügyelő odaérkezett, szétszórtak. Igazolja e tényt a helybeli nép, mely az ásatás körülményeire még élénken emlékezik. Íme a királygyilkos és annak megbosszulója egy sírban!”

[60] Neusiedler 1926. 18–22.

[61] Baráthosi 1937. 26. „És itt ütközik ki a Habsburg-gazság egy másik oldala. Felidézték a háborút, amelyben minden emberi számítás szerint mi csak veszíthettünk, ők pedig arattak. A gyászoló ország kétségbeesett jajsikoltásán a Habsburg-kamarilla kézdörzsölő örömmámorban úszik. A cserbenhagyó elárulás elhallgatásának elleplezésére használják azt a Habsburg kitalálású vakulj magyar beállítást, hogy Mohácsnál a magyarság mint védőbástya vívta a kereszténység harcát a pogánnyal.”

[62] Baráthosi 1937. 29. „Hatodszorra említjük meg Nádasdy jelentését, amely a bécsi titkos levéltárban van. Ezt a jelentést megcsonkították. Azt a részt, amely II. Lajos király halálát tárgyalja, ollóval levágták, pedig ez volt a perdöntő a király halálában. De éppen ez a megcsonkítás a legfényesebb igazolása annak, ami Lajos királlyal történt.”

[63] Baráthosi 1937. 29–30. „Fejtegetésünk során mindenekelőtt hallgassuk meg a Csele-patak vallomását, amellyel lemossa magáról a királyölés becstelen vádját. Íme, miket mond: Aki engem csak egyszer látott, rögtön tudja, hogy én nem ölhettem meg királyomat. Hatodrangú kis patakocska vagyok, alig másfél méter széles. Vizem alig van s csak ha nagyobb eső jön, büszkélkedhetem annyival, amennyibe még egy ma született csikó sem tudna beléfulladni. Meredek partjaim sincsenek s geológiai viszonyaimnál fogva nem is lehettek soha. Nem kérkedhetem azzal sem, hogy partjaimon suhogó nádasok hallgatják csörgedezésemet. Csak ott, ahol játékos futásom végén a Duna-ágba torkollok, találkozom sáros mocsárral. Belém hát még, árvíz esetén sem fúlhatott a király, legfeljebb ebbe a Duna-ágba. De ezt sem hihetem. A belefulladás helyének mondott rész a csatatértől alig 10 kilométerre fekszik. Királyom, aki erőstermetű, lovagi tornában elsőrendű hatalmas ifjú volt, 7000 emberrel menekül. A török, cseltől félve, nem üldözi. Nem tudom, hogyan képzelhetik el az emberek egy királyról, hogy olyan nyomorult lovon jön a csatába, amely 10 kilométernyi futás után nem tud szelíd medremen átugorni. Ha pedig azt mondják, hogy nádas iszapba fulladt, nem mondanak igazat, mert olyan bolond nincs, aki a Dunát akarja átugratni lovával. Azt is mesélik, hogy lova megsebesült s azért nem tudott rajtam keresztülszökni. Hát kérem, jöjjenek s nézzenek meg. Ha egy lovas belém esik, elzárja egész medremet. Hogy fúlhatott hát belém jó királyom s hű apródjai! El sem fértek volna bennem. De másképpen is, ki hiszi el 7000 magyarról, hogy királya kidőlt lova helyett ne adott volna alája másik lovat, ha más nem, két, életre-halálra hű apródja, Aczél és Trepka. Én magamba nem fullaszthattam s el sem temethettem. Igazán csak Brodarics és Gottlieb urak Habsburg-védő meséje, hogy 50 nap múlva találták meg nem is létező iszapomban és sásomban. Ha meg a torkolatomnál lévő dunai sásban volt, akkor halva dobták oda. Mindezek alapján kérem felmentésemet s becsületem helyreállítását.”

[64] Baráthosi 1937. 31. „A bécsi levéltárban őrzött másolat a XVII. századból való. Ez is ott készült, ahol annyi történeti okmányt eltüntettek, vagy meghamísítottak a Habsburgok érdekében.”

[65] Baráthosi 1937. 32–35.

[66] Nemeskürty 1966. A koncepció főbb elemei: 21. „Vele született rossz tulajdonsága: hirtelen dühkitörései s ilyenkor vérengző kegyetlensége talán ennek a gyengeség látszatát mindenáron ellensúlyozni akaró gátlásnak hatására uralkodott el rajta már beteges mértékben.” 37. „Magyarország ilyen szerencsésen még egyetlen katonai vereséget sem vészelt át, mint ezt.” 40. „János nem merte felfegyverezni a parasztságot; ez végzete lett.” 45. „Ezért a helyzetért sem a török, sem Zápolya János, sem Mohács nem felelős. Csak és egyedül a magyar nemesség.” 58. „Ha így nézzük a dolgot, a Habsburg-ház trónra emelése helyes és hasznos cselekedet volt.”

[67] A Mohács-vita legfontosabb hozzászólásai: Szakály 1968. 260–264. – Szakály 1969. 39–47. – Barta 1975. 94–107. – Klaniczay 1975. 783–798. – Beke 1976. 100–103. – Vekerdy 1976. 715–727. – Perjés 1976. 829–842. – Barta 1976. 918–927. – Nemeskürty 1976. 928–938. – Keresztury 1976. 938–941. – Faragó 1976. 941–942.

[68] Nemeskürty 1966. 221. „hanem a magyar nacionalizmus Európában szinte egyedülálló módján nyugodtan és zavartalanul meghamisítjuk a saját történelmünket.” – Szakály 1968. 260–263. Elfogadhatatlannak ítélte, hogy a kötet szerzője történészek felé regénynek, a nagyközönség számára pedig történeti munkának tartja könyvét.

[69] Zakar 1976.

[70] Barta 1980. 5–6. – Benda–Barta 1988. 73–79. „Meg vagyok győződve arról, hogy II. Lajos nem a patakba fulladt bele, hanem saját üldözésének a kelyhéből ivott. Ugyanis a magyar királyok, már az Árpád-háziak közül néhányan, majd az Anjouk és a későbbiek is, üldözték az akkor eretneknek tartott bogumilokat és huszitákat. Ezek pedig az igazi hitet és vallást hirdették és képviselték. Tulajdonképpen ez ütött vissza 1526-ban, olyan Mohácsunk lett, mint nekik volt.” illetve „Noszlopi Tivadar Elmúlt idők című munkájában olvasta, hogy Lajos királyt meggyilkolták. Azt is tudja, hogy Szapolyai György a király apródjának, a cseh Czetrich Ulriknak a kardjával szúrta le a királyt.” – Noszlopy 1910. 84–86. Noszlopy Tivadar (1861–) kaposvári tisztviselő Szerémi alapján tárgyalta Lajos halálát, ám Gosztonyi elméletét nem fogadta el hitelesnek.

[71] Grandpierre 1989. 143–175. – Grandpierre 1991. 207–229.

[72] Grandpierre 1991. 10–11.

[73] Grandpierre 1991. 10–49.

[74] Elsősorban a „Nimrud” internetes levelezőfórumra, s „Középkor” nevű újságára gondolunk. Itt mondok köszönetet Hosszú Gábornak (Budapesti Műszaki Egyetem), aki lehetővé tette mindannyiunknak, hogy a rendkívül izgalmas vitában és eszmecserében részt vehessünk, s megköszönöm vitapartnereimnek kiváló hozzászólásait, amelyek nélkül ez a tanulmány nem készülhetett volna el. A levelezőfórum címe: http://nimrud.eet.bme.hu/14/.

[75] Szerémi kézirata [128r–134v]: A Wenzel- és a Szádeczky-féle kiadás hibás olvasatát a szövegből kurzívval emeltük ki, a közlésben pedig betartottuk a levelek szerinti tagolást. A kéziratba bekerült későbbi betoldásokat, javításokat lábjegyzetben hozzuk. Bekötéskor a kézirat utolsó leveleit, valószínűleg még a 16–17. század folyamán, összekeverték, s így csak az értelem illetve az őrszavak segítségével lehetett helyreállítani a levelek eredeti sorrendjét. A kéziratot nem betűhíven közöljük, rövidítéseket pedig feloldottuk. A szövegben található kihúzások többségükben a szerző javításai.

[76] Valami áthúzva

[77] Valami áthúzva

[78] 130r–130v kimaradt a Wenzel-kiadásból és a magyar fordításokból.

[79] Javítva: continuerat

[80] Kihúzva: faciebat. Javítva: pacifice

[81] Javítva: virgirea

[82] Más kézzel: civitatis

[83] Javítva: direxit

[84] Javítva: Salarium

[85] Javítva: caracterem

[86] Javítva: post hec

[87] Javítva: resedivit

[88] Javítva: pauperem

[89] Valami kihúzva

[90] Valami kihúzva

[91] Betoldva: et erant barones ac nil

[92] Margón kiemelve: 1526

[93] Kihúzva: quod

[94] Kihúzva: vel

[95] Kihúzva: Maria Virgo assumpta est

[96] Valami kihúzva

[97] Aláhúzva: Chele

[98] Áthúzva: cum

[99] Áthúzva: lacum

[100] Áthúzva: usque

[101] Áthúzva: Rex Ludovicum

[102] Áthúzva: unam

[103] Valami áthúzva

[104] Az utolsó sorok kimaradtak a szövegközlésből. Kis eltéréssel a következő levél ezekkel a sorokkal kezdődik.

[105] Idáig közölte Wenzel a szöveget. A magyar fordítások is eddig tartanak.

[106] Felette betoldva: in officio

[107] Margón kiemelve: 1527.

[108] Felette betoldva: uterque

[109] Felette betoldva: suam

[110] A szögletes zárójelbe tett kiegészítések Szádeczkyé, a lap szélét ugyanis leszakították.

[111] Margón javítva: Nicolaus de Zolyon

[112] Kihúzva: demum

[113] Más kézzel: et Joannis regis