Magyar Könyvszemle 116. évf. 2000. 3.szám Vissza a tartalomjegyzékhez
Évtizedekkel ezelőtt, amikor az Országos Széchényi Könyvtár történetével kezdtem foglalkozni, az Országos Levéltárban őrzött Széchényi családi archívumban rábukkantam arra a névjegyzékre,[1] amelyet Széchényi Ferenc tudós munkatársaival avégből készíttetett, hogy Pesten közhasználatra bocsátott Bibliotheca Hungaricájának nyomtatott katalógusait a Magyar Szent Korona országaiban szerteszét élő literátoroknak, s más magas műveltségű személyeknek, kulturális társulatoknak megküldhesse.
Igencsak becses dokumentum ez: úgyszólván feltérképezése hazánk magyar és nemzetiségi intelligenciájának, jegyzéke 350 magánszemélynek és 113 testületnek. Tartalmáról, jelentőségéről annak idején külön tanulmányban számoltam be az Országos Széchényi Könyvtár 1968/69-es évkönyvében.[2]
S ami ennél fontosabb, a Széchényi-archívum idézett helyén megtaláltam azoknak az illusztris személyeknek a grófhoz intézett válaszleveleit, akiket ő a Bibliotheca nyomtatott katalógusaival megtisztelt. Ez a páratlan értékű levelesanyag sokoldalúan és hitelesen szemlélteti: hogyan fogadta Magyar- és Horvátország, valamint Erdély szellemi elitje – nyelvre, nemzetiségre való tekintet nélkül – a sajátosan hazai érdekű, bárki számára hozzáférhető, ez ideig nélkülözött könyvtárt. Erről külön számoltam be az Országos Széchényi Könyvtár 1974/1975-ös évkönyvében.[3] E tanulmányomban számos, különböző rendű-rangú személyiség leveléből vett idézetekkel próbáltam megvilágítani: miben látták az illetők a Széchényi Téka művelődéstörténeti, valamint időszerű, esetleg jövőbeli hasznát, jelentőségét. Arra, hogy valamely levelet egész terjedelmében közöljek, nem gondolhattam. Egy áttekintő közlemény keretébe ez nem férhetett bele. Pedig volt ilyen nem egy.
Ezek közül is leginkább egy szokatlanul nagy terjedelmű, cirill betűs levél vonta magára a figyelmemet.[4] Ha ez önmagában került volna a kezembe, nem [321tudtam volna vele mit kezdeni. De rábukkantam egy, e levélről készült egykorú latin nyelvű fordításra is, amelyet nyilván a gróf készíttetett magának, mivelhogy az írás számára is olvashatatlan volt. E fordításból derül ki: kitől származik a levél és miről van benne szó. Az író magas rangú egyházi férfiú volt: Stefan Stratimiroviæ karlócai érsek, a magyarországi szerb egyház feje, egyszersmind a Habsburg birodalomban élő valamennyi ortodox vallású nép metropolitája.[5] Ami a tartalmat illeti, áttekintve a latin fordítást, annyit megállapíthattam, hogy nemcsak a tiszteletpéldányként kapott katalógusokért szóló köszönetnyilvánításról, nem is csupán a Bibliotheca Hungarica jelentőségének méltatásáról van benne szó, hanem egy hosszadalmas írás- és nyelvtörténeti fejtegetésről is, sőt kiváltképpen erről.
Mivel nem vagyok nyelvész, szlavista, beláttam, hogy ennek az írásnak jelentőségét felmérni nem tudom, ezért Hadrovics László professzorhoz fordultam. A professzor úgy találta, hogy egy fölöttébb becses ismeretlen írásról van szó, amelyet az Akadémia szakfolyóiratában, a Studia Slavicában okvetlenül be kell mutatni a hazai és a külföldi szaktudósoknak. Így is történt. E jeles dokumentum az általam írt, majd szerb nyelvre lefordított kísérő sorokkal együtt 1995-ben megjelent a Studiában.[6]
Úgy vélem azonban, hogy a nyilvánosságra hozatal ezzel csak részben teljesült. Hiszen e forrásértékű levél nemcsak a szlavisták számára érdekes, hanem számunkra, könyvtártörténészek, művelődéstörténészek számára is. Szükségesnek tartom tehát, hogy a Széchényi részére készült latin nyelvű fordítás az én interpretációmmal együtt egy magyar nyelvű tudományos folyóiratban is megjelenjék.
Mondanivalómat a következő rendben legyen szabad előadnom. Először rámutatok a magyarországi szerb ortodox egyház egykorú különleges jogállására, valamint sajátszerű, a hazai latinos műveltségtől, a humanitas Hungaricától merőben különböző kultúrájára. Ezt követően felvázolom a levélíró főpap pályaképét, egyszersmind bemutatom magát a latinra fordított dokumentumot. Végül feltárom és kommentálom a levél tartalmát.
* * *
1. Ami a magyarországi szerb ortodox egyház sajátos jogállását illeti, fentebb idézett első tanulmányomban megemlítettem, hogy katalógusával Széchényi Ferenc a bibliofil-könyvgyűjtő hírben álló főpapokat is megtisztelte.[7] A katolikus [322egyházfőket bizonyára közelről ismerte, tisztában volt kinek-kinek a könyvek iránti érdeklődésével. Ám a szerb ortodox püspökök könyvkultúrájáról alighanem csak hiányos értesülései voltak. Érthető ez, hiszen a szerb hierarchia, sőt az egész szerbség Magyarországra történt tömeges betelepülése (1690) óta egy évszázadon át a magyar alkotmányos életen kívülálló, privilegizált közösséget alkotott. A Habsburg uralkodóktól nyert, ismételten megerősített kiváltságleveleik teljes autonómiát biztosítottak számukra úgyannyira, hogy ügyeikbe – ide értve társadalmi-kulturális életüket is – a magyar állami szerveknek semmiféle beleszólásuk nem volt.[8] A katolikus egyháztól s általában a hazai műveltségtől, művelődéstől messzemenően elzárkóztak. Ez volt a helyzet 1790/91-ig. Ekkor egy súlyos politikai konfliktus nyomán, amely a magyar rendek és a főpapjaitól vezetett szerb nemzetiség között támadt, következett be az a nagy történelmi fordulat, amelynek eredményeként a szerb egyház akarva-akaratlan – mégis beletagolódott a magyar rendi állam jogközösségébe. A magyar országgyűlés az 1791:27. törvénycikkben deklarálta a szerb ortodox klérusnak a katolikus egyházzal való egyenjogúságát, – egy évvel később az 1792:10. törvénycikk pedig jogot biztosított a szerb püspököknek a magyar törvényhozásban való részvételre: a vladikák valamennyien tagjai lettek az országgyűlés felsőtáblájának.[9]
Tizenkét évvel e státusrendezés után, 1802-ben Széchényi alighanem úgy vélte: elérkezett az ideje a szerbekhez való kulturális közeledésnek, kapcsolatfelvételnek. Elhatározta, hogy katalógusával megtiszteli a szerb kultúra prominens képviselőit. Ám a személyek kiválasztása nem volt egyszerű. Hiszen az egyháziak körében változatlanul az ortodoxia jellegzetes zárt kolostori kultúrája uralkodott.[10] A kolostorok falai mögé pedig világi személynek, kivált katolikusnak és magyarnak, nemigen lehetett mélyebb betekintése. Igaz, Széchényi e tekintetben kivételes helyzetben volt. A jozefinus időkben ugyanis mint királyi biztos beutazta a Délvidéket, a Szerémséget is, s alkalma nyílhatott a jelesebb kolostorok (Krusedol, Beoèin, Hopovo) megtekintésére.[11] Arról azonban, hogy megnyilvánult-e bárhol komolyabb érdeklődés az úgynevezett hungarus könyvműveltség iránt, nem sok pozitív értesülést szerezhetett. Erre vall, hogy a szerb klérus körében csupán két oly személyiséget talált, akiről ezt okkal feltételezhette: Stefan Stratimirovićot, a karlócai metropolitát és Josip Putnik archimandritát.[12]
[323Nem volt könnyebb eligazodnia Széchényinek a szerb világi intelligencia tekintetében sem. Hiszen egy ilyen társadalmi réteg kialakulása a Délvidéken még éppen csak megkezdődött. Tudomása lehetett arról, hogy az első szerb gimnázium csak 1791-ben nyílt meg Karlócán (Sremski Karlovciban). Ennek még vajmi csekély szerepe lehetett a világi műveltség elterjedésében. Ám a szórványban, magyar és német lakosságú városokban, kivált Pesten és Budán élő szerb családok fiai mind nagyobb számban látogatták a magyar, főleg protestáns középiskolákat, sőt megjelentek a pesti egyetem különböző fakultásain is. Mégis meglepő, hogy Széchényi csupán két kiváló személyt tartott méltónak a Bibliotheca Hungarica katalógusával való megtiszteltetésre. Az egyik Anastasija Stojković a göttingai és jénai tudós társaság tagja,[13] a másik Vitkovics Mihály a Pesten élő közismert magyar–szerb költő volt.
2. A kiválasztottak közül nyilván Stratimirović érsek volt a legjelentősebb személyiség. Bizonyság erre a pályaképe.[14]
Ő ugyanannak a korosztálynak volt a tagja, mint Széchényi. 1757-ben született a Bács megyei Kovilban, amely helységet egyik őse magyar nemességgel együtt kapta a királytól. Mint más tehetősebb, rangosabb családok fiai, ő is magyar városokban folytatott gimnaziális tanulmányokat, szerzett humanista latin műveltséget. Így vált lehetővé számára, hogy a budai királyi egyetemen, majd a bécsi univerzitáson filozófiát és jogot tanuljon. Az 1780-as évek elején kolostorba lépett. Kovilban a tudós történetíró, Jovan Rajić tanítványa lett. Képességeivel, tudásával messze kiemelkedhetett társai közül: 27 éves korában, 1784-ben a krusedoli kolostor élére, két évvel később pedig a budai püspöki székbe került. Nyilván Széchényi már ekkor informálódott felőle. Négy év múlva, 1790 őszén pedig, amikor az ominózus temesvári szerb egyházi-nemzeti kongresszus zajlott, Stratimirović neve már közérdeklődés tárgya volt. Őt választották meg karlócai érsekké és metropolitává.[15] Széchényi a pozsonyi országgyűlésen tanúja volt a rendek körében támadt zavarnak, s résztvevője az ortodox klérust egyenjogúsító törvény megalkotásának.[16] Nem sokkal később értesülhetett a metropolita kulturális tevékenységéről is: 1791-ben a karlócai gimnázium felállításáról, majd 1794-ben egy korszerű papnevelde felállításáról. Nyilván tudomására jutott az is, hogy az érsek aktív irodalmi tevékenységet is folytat.[17] Az 1802 tavaszán-nyarán Pozsonyban tanácskozó országgyűlésen személyesen is találkozhattak. Ekkor jelentek meg a szerb ortodox püspökök első ízben a törvényhozás felsőtábláján. Hogy Stratimirović is ott volt, azt éppen a szóban forgó levelének datálása – Pozsony, 1802. augusztus 13/25. – bizonyítja.
Mindezek előrebocsátása után szemügyre vehetjük magát a levelet.
Íme, a cirill betűs eredetiről a gróf által készíttetett latin nyelvű fordítás.
[324
[325
[326
[3273. Ha a felszínen, nagy vonalakban áttekintjük e terjedelmes levél szövegét, világosan feltárul előttünk az érsek mondanivalója.
Tulajdonképpen két témával foglalkozik.
Először és kiváltképpen az ősi szerb kultúra sajátszerűségeivel. Konkrétan: a cirill írásmód, írásforma jelentőségével, majd az élő szerb nyelvtől különböző egyedi szláv, az ún. ‘szlaveno szerb’ nyelv szakszerű értékelésével. Ez tölti ki a levél nagyobbik felét.
Csak másodsorban szól a magyarországi kultúráról, a magyar tudományosságról, mégpedig igencsak kritikus hangon, rámutatván ennek szembetűnő hiányosságaira, legfőképpen a szerb kultúrkincs megismerésére. Végül azonban annak a véleményének ad kifejezést, hogy az elkövetkező időkben ezek a fogyatékosságok pótolhatók lesznek. Kezdeményezője lehet ennek a Bibliotheca Hungarica.
Mindezt az alábbiakban a levél szövegének szoros nyomonkövetésével részletesen, behatóan megismerhetjük. Érdemes megismerni.
Legyen szabad mindenekelőtt a levél fölöttébb udvarias bevezetőjét – magyarra fordítva – idézni.
„Méltóságos gróf, kegyelmes Uram!
Bibliotheca Hungarica című három kötetre terjedő kiadványodat, amellyel megörvendeztettél, nagy örömmel fogadtam. Hogy kívánságodnak megfeleljek, őszinte hálám és Irántad való mély tiszteletem jeléül íme, saját kezűleg válaszolok a szláv–szerb egyháznak saját könyveiben használt betűivel és nyelvén, – amely egyháznak mint érsek ez idő szerint én állok az élén.
Engedd meg Kegyelmes Gróf Úr, hogy mielőtt jeles könyvtáradról s Te magadról nyilatkoznék, ezekről a betűkről s e nyelvről, amelyen írok, egyet-mást előrebocsássak.”
Közismert tény – így kezdődik a tanítás –, hogy a cirill betűket a szláv népek híres doktora és bölcse, Szent Cyrill (†872)[18] találta fel. Betűkészletének mintegy 40 darabja a görög alfabetumból való; a többi ismeretlen, talán héber eredetű, és speciálisan a szláv hangok jelölésére szolgál ; nélkülük a szavaknak és a dialektusoknak különböző árnyalatai semmiképpen sem volnának helyesen írhatók. – Az elsők, akik e betűket használták, a géták utódai, a Duna mentén, Dáciában, Bulgáriában és Szerbiában lakó szláv népek voltak. Jelenleg e betűk használata egész Oroszországra jellemző, hasonlóképpen a Felső-Magyarországon lakó ruténekre s általában mindazokra a népekre, amelyek a keleti egyház szent szertartásait követik. Rajtuk kívül ezekkel a betűkkel írják nyelvüket a szerbek, bosnyákok, horvátok és dalmaták, valamint e hitvallásnak Oláhországban, Erdélyben és a Temesi Bánságban élő hívei. Egyedül a görögökkel szomszédos, görög püspökök irányítása alatt álló bolgárok – noha most már ők is szlávok – nem élnek a cirillikával mivelhogy szertartásaikhoz a görög nyelvet használják. Ugyanez a helyzet a Tesszália és Albánia között, Macedóniában élő oláhok, az ún. cincárok esetében is. A cirillikának – így szól tovább a levél – az újabb időkben immár két változata különböztethető meg: a régi egyházi írás mellett megjelent egy új, világi, polgári forma is. A régi forma az antik latin–gót írásképhez, az új a mai latinhoz hasonló. A régi azaz az egyházi betűkkel nyomtatják ma is mind az oroszoknál, mind a szerbeknél az összes liturgikus könyveket. Mindennemű egyéb könyvek nyomtatása az ún. polgári betűkkel történik. – Ami a kézírás [328kalligráfiáját illeti, az a különböző nemzeteknél különböző, – mégis az oroszt kivéve – igen hasonlók. A cirill betűk haszna abban van – hangsúlyozza ismételten az érsek –, hogy általuk az összes szláv nyelvek és dialektusok úgy írhatók, ahogyan azokat élő szóval kiejtik. Egy hiányosságuk van csupán, az hogy nincsen közöttük hehezetes jel. – Merőben más a helyzet – így folytatódik az oktatás – azoknál a szláv népeknél, amelyek a római katolikus egyházhoz tartoznak, avagy protestáns vallásúak. Ezek tudvalevőleg latin betűkkel élnek: így a kárpáti szlávok, lengyelek, morvák, csehek, szlovének, horvátok és dalmaták. A latinikával való írás azonban annyira tökéletlen, hogy e népek – helyesírásuk és dialektusaik különbözősége miatt – egymás nyelvét nem képesek írni vagy olvasni. –
Így végződik Stratimirovićnak a cirill írásról szóló fejtegetése.
Ezután rátér a szlaveno–szerb nyelv ismertetésére.
E nyelvnek – hangsúlyozza – saját nyelvtana és helyesírása van. Grammatikai szabályai annyira pontosak és tökéletesek, mint a görög nyelvé. Éppen ezért azt lehet mondani, hogy a többi szláv nyelveknek valóságos tanítómestere. Megvan benne a görög bájnak, szerkesztésnek és fejlődésnek minden jellemzője. Minthogy pedig szókincsét számos szláv dialektusból merítette, éppúgy bővelkedik szavakban, mint akármely élő, kiművelt nyelv. Tökéletességéhez nyilván hozzájárult az is, hogy – a szerkönyveken, valamint az ó- és újtestamentumon kívül – minden görög egyházi könyv, így Szent Vazul (Basilios), Aranyszájú János, Damaszkuszi János és mások művei, hasonlóképpen a szentek életrajzai első ízben erre a nyelvre lettek lefordítva, valószínűleg még azokban az időkben, amikor a görög nyelv „még Minervának örvendett”. – Ha e nyelv szavait – így szól tovább az előadás – eredetükre és természetükre nézve összehasonlítjuk az élő szláv népnyelvekkel, kiderül, hogy a szerb, a bosnyák, a dalmata és némely bolgár dialektus áll hozzá a legközelebb. Ha pedig a szavak végződéseit és hangsúlyukat hasonlítjuk össze, akkor a kárpáti szlávok és az oroszok nyelve látszik hozzá közelebb lenni. Nem szabad persze figyelmen kívül hagyni azt – folytatódik a magyarázat –, hogy az élő szláv népek egykor Közép-Európán át észak felé vándorlásuk során keletről mongol és finn eredetű népekkel, nyugat felől germánokkal, délről pedig itáliaiakkal érintkezve, tőlük igen sok szót átvettek. Sőt az is előfordult, hogy egy egész szláv népre valamelyik idegen nép neve ragadt rá. Így pl. a kárpáti szlávokra a ‘tót’ vagyis ‘teuto’ név. Végső soron megállapítható – fejezi be tanítását az érsek –, hogy a régi szláv nyelvet, ti. az egyházit mindenesetre a többi szláv nyelv tanítójának lehet tekinteni, ha anyjának nem is. Figyelemre méltó, hogy csaknem valamennyi irodalmi és műszó, valamint számos magasabb és általánosabb fogalom nőtt ki e nyelvből.
Áttekintve ezt a nagy erudícióval megírt előadást, úgy lehet, megértjük, miért írt Stratimirović érsek cirill betűs szlaveno–szerb nyelvű levelet Széchényinek. Feltehetőleg azért, mert demonstrálni akarta az ortodox szláv kultúra magasrendűségét. Tette pedig ezt bizonyára azért, mert a Bibliotheca Hungarica katalógusában nemhogy a pravoszláv irodalomnak nem találta nyomát, hanem még a szláv irodalomnak is alig-alig. Erre vall levelének következő nyílt kritikai megjegyzése.
„Érthetetlen számomra, hogy Magyarországnak azok a tudósai, akik népük régiségeit és történelmi emlékeit kutatják, általában elhanyagolják, szinte semmibe veszik a szláv nyelveket. Pedig a szláv dialektusok ismerete nélkül sem a mai haza őstörténete, sem az ősidők görög auktorai nem érthetők meg.”
[329Magáról a Bibliotheca Hungaricáról azonban mégis teljes elismeréssel nyilatkozott. Mert lehetetlen volt fel nem ismernie a Széchényi-téka nagyszerű jelentőségét, hiszen az – nagy hiányosságai ellenére – mégiscsak magába foglalta a soknyelvű, soknemzetiségű ország harmadfél évszázados könyvtermését, s hozzáférhetővé tette a haza egész értelmiségének számára, – alapot vetve ezzel az új évszázad szellemi építkezésének. Elismerő mondatai így szólnak:
„Ámbár a Te irántam tanúsított kegyességed nem szorul az én hálámra, hasonlóképpen az Általad nagy tudással és áldozattal létesített könyvtár sem az én gyarló dicséretemre, mégsem hallgathatom el, hogy a Te páratlanul álló gyűjtő módszered – amely a tudományok minden ágára és minden hazai népre tekintettel van – az egész literatúrára nézve igen jelentős. Maga a gyűjtemény pedig, amelyet közhasználatra bocsátasz, nagy dicsőséget biztosít nevednek. Igaz – így folytatja – eddig sem hiányoztak Magyarországban olyan tiszteletre méltó szerény férfiak, akik népük becsületére és művelésére pazar bőkezűséggel bibliotékákat létesítettek, mégis mily kevesen voltak olyanok, akik nemzetiségre, vallásra és társadalmi állapotra tekintet nélkül, a haza egyetemes szemléletben, valamennyi hazai nép történetét megvilágító könyveket gyűjtöttek, – és mily kevesen voltak (egyedül a jeles Teleki Sámuel grófot kivéve), akik szorgos munkával és nagy költséggel megszerzett könyvkincsüket a hazának és a közhasználatnak szentelték!”
Levelének következő fejezetében Stratimirović konkrét példák felemlítésével ismételten rámutat a magyar tudományosság, konkrétan a történetírás bizonyos feltűnő hiányosságaira.
„Ismeretes – írja –, hogy Magyarország sok tudományt csak megkésve fogadott be. Sokat még a mai napig sem művelnek. Egészen különös az is, hogy az ország népének története sincs még eléggé feltárva és megvilágítva. Így például az sem tudható pontosan, kik voltak az ugorok, kik a magyarok és kik a kunok, és hogyan különböztek ezek egymástól nyelvben vagy eredetben. Továbbá, hogy mely nyelveket vagy szokásokat vetettek el vagy vettek fel. Különös az is, hogy mindmáig nincs egy, a tanulóifjúság számára szóló olyan történeti összefoglalás, amelyet minden iskolában használni lehetne. Ami van, az hiányos, vagy túl bő, s egyikben sincs minden korszak és nép története összefoglalóan előadva.” Pedig „nagyon fontos lenne ez, mivelhogy az irodalomban és a szabad tudományokban … gyakorolt erény … el nem enyésző ajándék, amely fontosságban minden emberi értéket meghalad.”
Zárószavai Széchényihez így szólnak:
„Örömmel élvezzed tehát életedben Kegyelmes Gróf a felbecsülhetetlen erényedet, élvezzed lelked boldog gyönyörűségével és honfitársaidtól kiérdemelt jeles dicséretet, – részemről pedig légy meggyőződve arról, hogy mindig őszinte tisztelettel leszek Irántad.”
Áttekintve e különös levelet, Széchényi számára világossá válhatott, hogy az érsek – noha felismerte s nagyra értékelte a Bibliotheca Hungaricát, ezt a maga nemében Európának e táján páratlanul álló intézményt, annak ügyével nem kívánt közösséget vállalni. S a mi számunkra, a késői olvasók számára is úgy tűnik, mintha nyilatkozata egy, a magyarországi népközösségen kívülálló idegen etnikum részéről történnék. Semmiképpen sem olvasható ki a leveléből, [330hogy ő, mint a szerb ortodox egyházi műveltség elsőrangú reprezentánsa, egyszersmind a magyarországi latin műveltség részese a Bibliotheca Hungaricát – Széchényi intenciójának megfelelően – éppúgy a magáénak, a népéhez tartozónak tekintette volna, miként a hazában élő többi nemzetiség intelligenciája tekintette. Írásában nem jut kifejezésre az üggyel való közösségvállalás szándéka. Így a tékából hiányzó magyar vonatkozású szláv irodalom begyűjtésében való segítés készsége. Pedig ha ajándékokkal nem is, útbaigazításokkal támogatni lehetett volna az ügyet, miként ezt például Anastasije Stojković tette.[19]
Érdekes, hogy amit Stratimirović 1802-ben megtenni nem kívánt, azzal a humanista műveltségű világ szerb értelmiségnek egy későbbi prominens képviselője, Sava Tekelija, magyaros írásmód szerint Tököly Száva (1761–1842) másfél évtized múlva, 1818-ban megpróbálkozott: 20.000 forintnyi alapítványi összeget ajánlott fel a Bibliotheca Hungaricában létesítendő „illír” gyűjtemény céljára. Nem rajta múlt, hogy szándéka nem valósult meg.[20]
JENŐ BERLÁSZ
Une lettre de Stefan Stratimirović au comte Ferenc Széchényi à l’occasion de la fondation de la Bibliotheca Hungarica
L’auteur publie et analyse d’une manière approfondie la lettre de l’archevêque de Karlóca, Stefan Stratimiroviæ, chef de l’église serbe de Hongrie, adressée en 1802 à Ferenc Széchényi. Dans cette lettre l’archevêque remercie le comte du catalogue imprimé envoyé pour sa bibliothèque et il s’engage dans une longue explication dans le domaine de l’histoire de l’écriture et de la langue. L’analyse du contenu de la lettre est précédée par une esquisse de l’histoire et de la culture de l’église orthodoxe serbe de Hongrie et de la carrière ecclésiastique de l’archevêque. La lettre donne une analyse approfondie des traits caractéristiques de l’ancienne culture serbe et de la science hongroise. A propos de cette dernière, il signale une lacune: c’est que le trésor culturel serbe est inconnu en Hongrie. L’archevêque voulut illustrer la supériorité de la culture orthodoxe slave par le fait qu’il écrivit sa lettre en la langue slaveno-serbe, en caractères cyrilliques. En effet il prit mal que dans le catalogue de la bibliothèque de Széchényi, la littérature slave était représentée à peine. Pourtant il parle avec éloge de la Bibliotheca Hungarica, parce qu’elle contient – malgré ses lacunes – la liste des livres du pays multinational, publiés durant les dernièrs 250 années. Mais la lettre prouve aussi que l’archevêque – contrairement aux manifestations des intellectuels des autres peuples de la Hongrie – ne considérait pas la Bibliotheca Hungarica appartenant à son propre peuple aussi.
[1] Országos Levéltár, a Széchényi család levéltára, I. k. 29. cs. Acta Bibliothecam Széchényiano-Regnicolarem concernentia. II. csomó 70. sz.
[2] Berlász Jenő: Hogyan propagálta Széchényi Ferenc az Országos Könyvtárt. = Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1968–1969. Bp. 1971. 55–84.
[3] Berlász Jenő: Hogyan fogadta társadalmunk a Széchényi Könyvtár alapítását. = Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1974–1975. Bp. 1978. 101–160.
[4] Uo. 135. – A cirill betűs levél másodpéldányát az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára őrzi Fol. Serb-Illír 1. jelzet alatt. A latin fordítás fenti 1. jegyzetemben megjelölt helyen.
[5] A Stratimiroviæra vonatkozó alapvető irodalom bibliográfiáját közli az Enciklopedija Jugoslavije. 8 Zagreb, 1971. – Múlt századi életrajza: Wurzbach, Constant: Bibliographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich. 39. Teil. Wien, 1879. 309–310.
[6] Közleményem címe latin betűkkel átírva: Pismo Stefana Stratimiroviæa grofu Ferenc Sečeniju povodom osnivanja biblioteke „Bibliotheca Hungarica” 13/25. avgusta 1802. = Studia Slavica Tom. 39. Fasc. 3–4. Bp. 1994. 221–243.
[7] Berlász: Hogyan propagálta Széchényi… 67–68.
[8] Alapvető mű: Szalay László: A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz. Pest, 1861. – Újabb munkák: Hadrovics László: A magyarországi szerb kérdés balkáni gyökerei. Bp. 1942., Hadrovics László: Magyar és délszláv szellemi kapcsolatok. Bp. 1944. 43–53.
[9] Marczali Henrik: Az 1790/1-i országgyűlés. II. Bp. 1907. 168–182. – Szalay: i. m. 72–93. – Arató Endre: A nem magyar népek nemzeti ideológiája és mozgalmai (1790–1792). In: Magyarország története 1790–1848. Bp. 1980. 117–133. (Magyarország története tíz kötetben 5.)
[10] L. Hadrovics László idézett munkáit.
[11] Fraknói Vilmos: Gróf Széchényi Ferenc. Bp. 1902. 101–107.
[12] Putnikról Wurzbach: i. m. 24. Teil. Wien, 1872.
[13] Stojkoviæról Enciklopedija Jugoslavije. (továbbiakban Enc. Jug.) 8. Zagreb, 1971.
[14] Wurzbach: i. m., i. h.
[15] Szalay: i. m. 72–93. – Marczali: i. m., i. h. – Arató: i. m. 125–129.
[16] Marczali: i. m. II. 189.
[17] Hadrovics: Magyar és délszláv szellemi kapcsolatok. 53.
[18] Cirill: Kürilosz Konsztantinosz halálozási éve helyesen 869.
[19] Anastasije Stojkoviæ pl. nemcsak információkkal látta el Széchényit, hanem saját nyomtatott munkáit is megküldte a Bibliotheca számára. – A magyarországi nemzetiségek, így a szerbek nyomtatott könyvanyagának statisztikáját l. Käfer István: Az Egyetemi Nyomda négyszáz éve 1577–1977. Bp. 1977. 134–140. és a függelékben.
[20] Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1867. Bp. 1981. 107. – A Sava Tekelijáról szóló szerb irodalmat l. Enc. Jug. 8. 332.